Posztmodern szemüvegen át

Rovatgazda
!

Helyszín: valahol a csongrádi pusztán
Idő: valamikor az 1830-as években (nehéz megmondani, akkor még más volt az idő- meg a térérzékelés)

A ló jó ló, az már messzirül meglátszik, de aki rajta ül, az se kutya. Ha kutya lönne, az meglátszana messzirül, mert akkó nem a lovon ülne.
Fiatal a legény, de úgy megül azon a lovon, mintha belőle nőtt volna, mint fatörzsből gyönge ága. (Ez egy fúziós idézet, jó mi?)
Úttalan jön a pusztán keresztül s vágtában.
Ugyan hová siet annyira?
Háromnegyed hat van, és hatkor zár a könyvtár. És ennek a könyvnek tegnap lejárt a kölcsönzési ideje.

(A képen egy olyan jó ló, hogy a betyár horgászni is azon szokott.)


>!
tifil
Daniela Kapitáňová: Könyv a temetőről

Forest Gump? Ez szerintem Kapitáňovára nézve majdhogynem sértés – a Könyv a temetőről sokkal összetetteb mű, és főszereplője is nagyságrendekkel árnyaltabban megrajzolt figura, mint az Amerika elmúlt évtizedeinek emblematikus eseményein felületesen végigslisszoló Gump.
Aztán ott van Oskar Matzerath, a Bádogdobból? Ő méretre passzol is Samko Táléhoz, ám Günter Grass hőse is inkább egyfajta történelmi tablóban mozog. Samko Tálé azonban a hétköznapok tragédiáinak és megkeseredéseinek primitív narrátora (és néha előidézője).

Itt nincsenek nagy háttéresemények, áthallások, könnyen értelmezhető szimbólumok, transzponálható jelképek. Sehol egy álnaiv megnyilvánulás, és e tekintetben Kapitáňová – dicsérendően – végig következetes. Sokszor ki sincsenek mondva, meg sincsenek nevezve a dolgok, és ez így logikus: hiszen ha Samko nem érti az összefüggéseket, nem szerez tudomást egynémely eseményről, akkor beszélni sem tud róluk.

A szöveg minőségéről és az írói bravúrról sokat elmond, hogy megjelenésekor Szlovákiában sokan tényleg elhitték, hogy egy fogyatékos ember írta! Ráadásul a cselekményt végig gyerekes rajzok illusztrálják, amik csak megerősítik ezt az érzést, és megerősítik magát a szöveget is. A magyar fordítást illetően külön kiemelendő, hogy Mészáros Tünde úgy szórta tele a szöveget helyesírási hibákkal, hogy az egyáltalán nem tűnik mesterkélt, kimódolt fogásnak.

Bővebben a Kultifilteren:
Hát nem? Hát de!
http://kultifilter.hu/irodalom/kiadvany/item/218-h%C3%A1t-nem…

!

A könyvtár ajtaját már zárja is a könyvtári dolgozó, amikor odaér.
– Aggyisten – köszönt már messziről a lovaslegény.
Ez nem jó jel, mogorvább is lett a könyvtáros rögtön. Nem jó az, ha a csikós előre köszön: az azt jelenti, hogy hosszabbítani akarja a kölcsönzési időt.
Csak bólintott hát neki s azt se mondta, hogy fogadj isten, csupán úgy dünnyögött:
– Hun jársz erre, öcsém? Osztán elolvastad e mán azt a Kapitányovát?
– El ám, de még hadd maradjék nálam, mert idézeteket akarok belűle kiírni. Nem is azér gyüttem, hanem hogy van-é valami Barikkója, mert ha nincs, hát lögyön ám!


>!
Aigi P
Alessandro Baricco: Novecento

Hadd mondjam el, miről szól a „Like A Virgin” című szám! Hagyjuk, azt mindenki tudja. Inkább elmesélem a kapcsolatomat Bariccoval. Nos, egy késő őszi, zivataros estén kezdődött, amikor is egy ismerősöm a kezembe nyomta a tengeróceánt. Elmondása szerint ez a könyv a hű meg a ha és talán még azoknál is több. Nos, gondoltam, ha ez így van, akkor, uccu neki, vágjunk is bele. A lelkesedés nem tartott sokáig, ha nem lett volna a hajótörésről szóló jelenet, nem olvasom végig. Szóvá is tettem több fórumon, hogy milyen csalódás is ért engem, gyanútlan, szépre vágyó olvasót. Sajnálkoztak és azt mondták, rossz művel kezdtem az ismerkedést. A Selyem lesz az igazi. Ott aztán megtudom mitől is szép a szépirodalom. Attól kisírom a szemeimet és a katarzistól magamat a földre vetve fogom imába foglalni az író nevét. Mit veszíthetek, gondoltam és nekiálltam. A végén a pipától nem láttam, nem érzékeny lelkem erre a célra félretett könnyeitől. Utáltam a lebegtetett üres karaktereit, az elfojtott szenvedélynek hazudott unalmát. Ismét szóvá tettem. Nem kellett volna. kiderült, hogy Baricco olyan az irodalomnál, mint Kubrick a filmnél. Megkérdőjelezhetetlen. Ha mégis megpróbálod, az elefántok lába megremeg, a teknős megrázza magát és a világ kifordul sarkaiból. Azért, dacolva a lehetséges szörnyű következményekkel, én mégis gyakran megtettem és azóta a sznobság mértékegységeként tartom őket számon. El is búcsúztam Bariccotól és reméltem soha többé nem látjuk egymást. De tudjuk, ember tervez és az Isten jót nevet ezen próbálkozásán. Történt ugyanis, hogy kedvet kaptam újra nézni, az egyébként már tízszer látott, egyik legkedvesebb filmemet, az óceánjáró zongorista legendáját. És kinek a neve jött szembe? Szabad a gazda? Baricco. Az nem lehet, sírtam fel könnyek nélkül, ez nem történhet meg. Ilyen gonosz tréfát nem űzhetnek velem. Zsebkendőt vettem elő, és szemeimet sivatagszárazságúra dörgöltem, nehogy újra a bolondját járassák velem. De a név nem tűnt el. Nem változott át Carlo Pedersoli-ra. Ott virított megmásíthatatlanul. Miután első kétségbeesésemből felocsúdtam, arra gondoltam, az eredeti biztos sokkal rosszabb, fordult már elő ilyen, ha nem is túl gyakran. Giuseppe Tornatore kiváló rendező és feltételezem feljavította a silány alapanyagot. De egy ilyen kényes ügynél jobb biztosra menni. Ezt a kapcsolatot le kell zárni. Nem pontot szerettem volna tenni a végére hanem mindet meggátló, elriasztó felkiáltó jelek sorozatát. Akkor is ha tudjuk, a háromnál több felkiáltójel a bomlott elme biztos jele. Elballagtam hát a legközelebbi könyvesboltba és megvásároltam a könyvet. Vékonyka, gyorsan túl leszek rajta. Meg is történt. Alig egy óra volt. És nem hittem a szememnek. Mit tettél Baricco? Hogy képzeled, hogy kihúzod a szőnyeget a kiválóan felépített gúnyos megjegyzéseim alól? Hogyan fogok én ezek után bármi rosszat mondani rólad? Ki fogja elhinni nekem, hogy nem szeretlek, ha azt látják, hogy ez a könyv van a párnám alá dugva? Hogy fognak rám nézni, amikor erről a kötetről beszélve csak annyit tudok elhüppögni, most már valódi könnyek között, mindannyian dallamok vagyunk Isten zongoráján és amikor meghalok, temessétek mellém a könyvet. És milyen nevetségessé válok, amikor az egyetlen amibe beleköthetek, hogy egy közel 70 oldalas könyv ugyan miért kerül 2500 forintba, sem a te hibád.

5 hozzászólás
!

– Csak nehogy úgy járj, fiam, mint az a cimborád, aki vissza se hozza a könyveit, és amit visszahozott, az is összve volt vörösborozva… jaj, hogy is hívják… nem jut öszömbe a neve… Valamilyen Sándor…
– Micsoda? Nem jut öszébe a Rózsa neve*?
– Azaz. No, az ő olvasójegyén is ott van vagy nyolc cím, a tiéden is gyűlik szépecskén.
– Csikóbőrös ebook-tokomra esküszöm, még a héten visszahozom!
– Megígéred? Na jól van, az Ígéret szép szó***.

* Bocsánat.**
** Tényleg bocs.
*** Megint bocs.


>!
Gergely_Pápay
Friedrich Dürrenmatt: Az ígéret

Jaj, ez a Dürrenmatt… Hogy minden agyonkoptatott műfajba tud valami olyan jellegzetes csavart vinni, amitől rögtön egyedi lesz! Ezúttal a krimivel tette meg. Mindhárom kisregény ide sorolható, de mindegyik magas irodalmi szintre emeli ezt a gyakran igénytelen műfajt. Dürrenmatt az az író, aki úgy tudott közönségsikereket elérni, hogy közben a XX. század egyik legjelentősebb írója (és gimis tananyag) maradt.
AZ ÍGÉRET is úgy indul, mint egy szokványos krimi: egy kis faluban egy tizennégy éves kislányt holtan találnak, és a falusiak persze rögtön az egyetlen idegent, a szerencsétlen, nem túl szimpatikus házalót pécézik ki tettesnek. Matthäi nyomozó azonban kételkedik ebben – több poént nem lövök le (megteszi helyettem a fülszöveg. Komolyan, miért kell ezt?)
A BALESET olyan rövidke, hogy inkább csak elbeszélésnek mondanám. Egy nem túl szimpatikus házaló ügynök kocsija lerobban az isten háta mögött, ezért egy helyi villában száll meg, ahol három unatkozó nyugdíjas jogász „játékból” ítélkezik viselt dolgai felett.
A BÍRÓ ÉS A HÓHÉRban pedig egy rendőr halálának körülményeit kell kinyomoznia Bärlach felügyelőnek.
Nem is elemzem a sztorikat, nem lövök le semmit, csak annyit, hogy mind a három történet mellbevágó, a legjobban talán Az ígéret sikerült, a szereplők jelleme itt van a legmélyebben kidomborítva.
Talán azért is lehetett nagy sikere Dürrenmattnak az elmúlt évtizedekben, mert magas színvonalon írt, mégis (és lehet, ez durván hangzik) az olvasókat legtöbbször békén hagyta a XX. század nagy traumáival, mint a világháború, népirtások, diktatúra stb. Talán svájci lévén kevésbé érintették ezek a témák, amik elismerem, nagyon fontosak, de igenis akadnak azért mások is, amivel egy (majdnem) kortárs író foglalkozhat és elgondolkodtathat.

3 hozzászólás
!

– No fiam. Még egy szóra. Itt járt a perzekutor uraság.
– Mér mondja kend aztat?
– Há csak úgy mondom. Kérdözgetött utánad. Összvefirkálod-é a lapszéleket, hagysz-é a könyvben szamárfület, ilyesmi.
– Kérdezgössen* csak. Úgy tanul az embör, ha kérdöz. De nem tanácsolom az ojannak, hogy belém akadjon.
– Nem is kő velük tanálkozni.
De ahogy poroszkál a legény elfelé, azér elmélázik. Aztán gyorsuló léptei a távolba tűnnek.

* Itt azért vannak máshogy az „e” meg az „ö” betűk, mint előbb, mert a fiatalember dél-csongrádi, a könyvtáros meg észak-csongrádi.


>!
Gudmundur P
Kjersti Annesdatter Skomsvold: The Faster I Walk, the Smaller I Am

Kjersti Skomsvold szépen felültetett engem egy érzelmi hullámvasútra: hol sírni szerettem volna, hol nevetni, hol a kettőt egyszerre, és bevallom, voltak olyan pillanatok is, főleg a vége felé, amikor már kezdtem elveszíteni a türelmemet és szerettem volna elmenekülni spoiler. Azt nem tudtam volna megmondani, hogy hogyan ér majd véget az utazás, de így utólag visszagondolva tényleg nem festhetett másként a célállomás.
Csodálom az írónőt, amiért képes volt ennyire hitelesen megszólalni Mathea-ként, amiért ilyen pontosan rajzolta meg ezt a különös, öntörvényű alakot, aki úgy volt vicces, hogy közben mindent halálosan komolyan gondolt, s aki – pusztán a szokásaival, világlátásával – úgy világított rá az élettel kapcsolatban pár elementárisan, eszeveszetten fontos dologra spoiler, hogy maga ezeket soha nem értette meg, soha nem ismerte fel. (A skandináv szerzők mintha különösen jól értenének a szokatlan, „kívülálló”, de lélektani szempontból nagyon hiteles karakterek ábrázolásához.)
Olvasom a fülszüvegben, hogy mások hogyan próbálják megragadni a könyv lényegét: volt, aki szerint az emberi élet reménytelen magányosságáról szólt, más értelmezésében annak a mai emberre nehezedő elvárásnak a kifigurázásáról, hogy pörögjünk százhúsz százalékon, élvezzük minden percében az életet. Igen, bizonyára ezekről is. Nekem elsősorban arról szólt, hogy legyen bármilyen introvertált, félénk, önbizalomhiányos egy ember, próbálkoznia legalább muszáj, nem csupán a saját, hanem a közvetlen környezetének az érdekében is. Nem csak élni kell: meg is kell élni az életet az örömeivel és a kudarcaival együtt, nyitni más emberek felé, nem félni az újtól, vállalni időnként némi kockázatot… Ezek mind óriási közhelyek, igen. Csak sajnos ezek a fránya közhelyek a maguk szégyenlősen együgyű módján rémisztően igazak is egyúttal, és éppen ezért nem tanácsos semmibe venni őket. A saját játékszabályaink könnyedén maguk alá is temethetnek bennünket, s magunkkal ránthatjuk a környezetünket is.
No, ne féljen senki, azért a regény nem egy ilyen közhely-parádé, épp ellenkezőleg: remek, különleges alkotás. Tulajdonképpen félek is, hogy ezt az értékelésemmel nem tudtam visszaadni. Ha valakinek esetleg így felkeltette az érdeklődését a könyv: magyar kiadás is elérhető belőle, Gyorsuló lépteim távolba tűnnek címmel.

3 hozzászólás
!

Csapó kettő: a csárda. A legény a lócán elnyúlva, savanya bor előtte, Selyem Kata balról be.

– Imre – mondja Selyem Kata.
– Kata – mondja a legény, akinek most végre kiderült a neve. És, mert kedves akar lenni, azt is mondja: – Te.
– Imre – mondja megint Selyem Kata, mert az írót sorok száma alapján fizetik.
De Imre nem mond semmit, mert őt ez nem érinti.
– Meggyüttél, Imre?
– Mög.
– Oszt mikó mész?
– Amikó.
– Ötté?
– Öttem.
– Kár.
Így megy ez.
Selyem Kata csodálkozva néz.
– Ja, bocsi – mondja Imre. – Ez csak beszűrődött ide egy másik írótól.

(A fiatalember a korabeli fotón azért szomorú, mert ilyen zajban nem lehet olvasni.)


>!
Éjjeli_bagoly
Kurt Vonnegut: Éden a folyónál

Bárhogy is próbálkozom, egyszerűen nem tudom egy egységként értékelni azt a kötetet, amiben a Mester fiókjából előkapart novellákat összegyűjtötték. Stílusukban hasonlóak – kivéve az utolsó kettőt –, de egyszerűen nem találom a szavakat az összegzéshez, ezért külön-külön írok róluk pár sort.

1. tétel – Idomvas és idus között
David korán, még a szerelem izzása közepette veszítette el feleségét. Az ő kínlódását, és fokozatos megtébolyulását nézhetjük végig, miközben az időutazás lehetőségével próbál újra találkozni kedvesével. spoiler.

2. tétel – Róma
Egy ártatlan, ifjú szűz esete, akit édesapja burokban nevel. A lány egy amatőr színdarabban vállal szerepet, ahol egy romlott nőszemélyt alakít. Tapasztalatlansága és tudatlansága miatt csapnivalóan játszik. Miután rádöbben, hogy élete hazugság, egyszeriben minden megváltozikspoiler. A csattanót imádtam.

3. tétel – Éden a folyónál
Szerencsétlen testvérszerelem, amely a kimondatlan szavakból ered. Vagy pont hogy így alakult jól? – kérdem én cinkos mosollyal az arcomon.

4. tétel – Rongyos tíz cent
Az eredeti kiadás címadója, és egyben személyes kedvencem. Mind közül talán a legizgalmasabb sunyi paradoxonokkal. spoiler.

5. tétel – Miss Snow, ki van rúgva!
Két férfi esik ugyanabba a hibába: a szépséges nőt a pénzéhséggel és felületességgel azonosítják. Eddie-t, Arlene főnökét már egyszer csúfosan átverte egy angyali szépség, aminek hatására hibásan az előbbi előítélet alakul ki benne. Flemming, aki a boldogtalan házasságában papucsként van jelen, szerelemre lobban Arlene irántspoiler. Ez a másik kedvencem, zseniális.

6. tétel – Ó, Párizs!
Itt most kiszámítható volt az egyébként kiszámíthatatlan Vonnegut. Nagyon ötletes, de eléggé gyengére sikerült, valószínűleg okkal hevert (még) a fiókban.

A kötet végén levő esszét és a befejezetlen novellát nem fogom értékelni, nem csak stílusaikban térnek el az előzőektől, hanem egyszerűen nem Vonnegut legjobb írásai. Szerintem nem kellett volna megjelentetni őket, vagy csak nem ebben a kötetben.

!

– Te Imre.
– Én Imre.
– Mondanék én valamit.
– Nosza.
– Unom már, hogy ilyen másfél szavakban beszélünk. Hadd fűzzek már egybe legalább két összetett mondatot, aztán ha lehet, nyomnék egy belső monológot is, de nem ilyen parasztosan. Persze, neked könnyű, te lovagolsz a pusztán, csattogtatod a hülye ostorodat, meg lövöldözöl a zsandárokra, de én mit csináljak? El vagyok nyomva… bárcsak valami komplex női figura lehetnék! Valahogy így.


>!
chhaya P
Michael Cunningham: Az órák

Először azt gondoltam, hogy ez a könyv rémesen zagyva, és nem értem a népszerűségét. Aztán rájöttem, hogy jobban oda kell figyelni, ráhangolódni… Ez a helyzet: hangulat kell hozzá.

A könyv három nő egy-egy napját írja le. Nehezen állhatnának egymástól távolabb mind korszakban, mind életkorban, társadalmi vagy magánéletüket tekintve – az író mégis olyan mesterien szövi össze a sorsukat, hogy a köztük levő kötelék megkérdőjelezhetetlenné válik. És hogy mi is ez a kötődés… Az érzelmek egy olyan kusza halmaza, amely megvan nemcsak bennük, hanem bennünk és még sok más emberben, s pillanatról pillanatra átéljük az életük folyamán. Annyira de annyira ismerős gondolatok, mindennapos érzelmek, intenzív és erőteljes impulzusok, de általában nem tudatosulnak teljesen.

Rágódunk a múlton, tépelődünk a jövőn, vagy épp óráról órára próbáljuk túlélni, átvészelni azt a jelent, ami nekünk megadatott. Van, akinek elég az, amit az élettől kapott, és csak arra vágyik, hogy amije van, az meg is maradjon – ilyenek az elégedett emberek? – de van, akinek ez kevés. Van, aki az életét korlátnak érzi; hogy többre lenne hivatott, mégsem tud a mindennapok kötelességeiből és mókuskerekéből kilépni. Hogy mellékszereplőnek érzi magát a saját életében, aki nem való oda, csak kívülről figyeli az eseményeket. Vagy akár leéli az élete javát, mégsem tud szabadulni a gondolattól, hogy mi lett volna, ha… Vagy mit kellett volna másképp…

Fontos szerepet kap a halál. Nem a természetes elmúlás, amikor a szépen leélt élet után azt mondjuk, hogy eljött az ideje… Hanem csak hogy egyszerűen elég volt. Nem is kell hozzá semmilyen nagyobb esemény vagy tragédia. Mondhatja egy ember, joga van úgy döntenie, hogy köszönöm szépen, nekem ebből ennyi elég volt? „Gondolj csak bele, milyen csodálatos lehet, ha már semmi nem számít. Gondolj csak bele, milyen csodálatos lehet, ha nincs több aggodalom, küzdelem, kudarc.” Mi van, ha úgy dönt, hogy ő már nem vágyik többre?

Lebilincselő könyv, érdemes megadni neki az esélyt és ráhangolódni az olvasására.

!

Ám a legény hallgat. Nem figyel. Biztos az iPodjával pöszmötöl. Á, dehogy, 1830 körül még nem is volt iPod. A Baricco-regényt olvassa.
– Lögalább könyvet hoztál, Imre?
– Hoztam. Szörölmösöt. Azt szörötöd.

(A képen egy boldog parasztasszony. Nagy kuponos akció lehetett a könyvesboltban.)


>!
Citrompor P
Mervyn Jones: John és Mary

„Ha egyáltalán történhet valami, gondoltam, az csak a szobában történhet.”

Mary és John találkozása, mint egy kamaradrámában, ahol John lakásában vagyunk, s kapunk pár órát, hogy kiderítsük, van-e a két főszereplő kapcsolatának létjogosultsága. A szobában minden eldől, s mi velük tartunk, hogy érdekes, néhol zaklatott, néhol kusza monológok formájában értesüljünk arról, ki mit gondol, hogyan „radarozza” a másik rezdüléseit. Szórakoztató, elgondolkodtató, helyenként megmosolyogtató, „A férfi” és „a nő” archetípusaira ismerhetünk, netalántán magunkra is egy-egy eszmefuttatás során.
Vajon miért nem egyenes és őszinte az ember egy új ismeretség hajnalán? Vajon miért alakoskodunk, mért nem bízunk a másik szavában? Tényleg öngyilkosság azt hinni, a nők azt is gondolják, amit mondanak? (http://moly.hu/idezetek/644027) Nemi sztereotípiák, tépelődések, aggodalmak, szeret-nem-szeret … Izgalmas!

(Bárki bármit is gondol, a nőnek van igaza! :) Naná, hiszen én is nő vagyok, ki másnak a pártján állnék?! Megnéztem, kilenc idézetemből hat Mary-é. S a könyv adatlapjára nem egyszer úgy kerestem rá: Mary és John, miközben a címe John és Mary. Kicsit sem vagyok elfogult, uraim, ugye?)

Kellemes meglepetés volt ez az olvasmány, köszönöm @Bla. Az utolsó előtti fejezetig egészen erőteljesen rezgett (naná, persze, hogy John miatt), de aztán csak nem koppant a földön a léc, így a könyv sem, s maradt az öt csillag. Tervben van, hogy a filmet is megnézem hamarosan.

>!
Magvető, Budapest, 1978
316 oldal · ISBN: 9632707419 · Fordította: Prekop Gabriella
3 hozzászólás
!

És akkor tetőfokára hág a feszültség! Betoppan a perzekutor. Megszólal:
– Te Imre.
– Ne kezdje maga is!
– Ippeg tégöd keröslek.
– Várjon, befejezöm ezt a fejözetöt*, osztán megkérdöm, miért.
Befejezi.
– Miért?
– Nálad volt kinn múlt hónapban a két Móricz-kötet?
– Oszt ha igön?
– De minek köllött benne áthuzigálni a mondatokat?
– Mer hülyeség. Nöm is a Sándorral jár a Selyem Kata, hanem velöm.
– No de tudod, mi jár ezért. A firkálmányozásért. No jer csak ki a csárda ölé. Ösmeröd a határ törvényeit.

* Nehéz meló ám ez az őzés. Honnan tudták ezek a csávók, hogy mikor melyik betűt kell mondani?


>!
doricehoney
Javier Cercas: A határ törvényei

Ez egy kereken elmesélt történet arról, miként sodródhat valaki fiatalon, szerelmesen és bohón rossz társaságba, majd a szerencséjének köszönhetően miként keveredhet ki onnan végül, illetve hogy ennek az egynyári „kalandnak” milyen kihatásai lesznek az egész további életére…

Ami nagyon tetszett ebben a könyvben, hogy a narráció egy interjúra épül fel. Hogy a történetet annak szereplői egy kívülálló kérdéseire válaszolva, a múltat visszaidézve mesélik el. A történetnek egy gyönyörű keretet, ívet ad ez a fajta történetmesélés, hiszen minden a legelejétől kezdődik, majd mi is úgy, abban a sorrendben ismerjük meg a történéseket, ahogy azokat a szereplők maguk is átélték, így mi is mindent aszerint dolgozhatunk fel. Az író zseniális emberismerő, természetesen mindig egy-két lépéssel előttünk jár (amit szeret is éreztetni velünk:), és legyen szó akár a „jó”, akár a „rossz” oldalról, a karakterei briliánsan kidolgozottak, erősek, élettel teliek és hitelesek. Itt mindenkinek megvan a maga saját személyes fejlődés- (vagy éppen leépülés-)története, és bár biztosan nem fogunk tudni mindenkivel azonosulni, de legalább a végére meg fogjuk érteni mindenki motivációit. És ami még külön jó, hogy a könyv számos meglepő fordulatban bővelkedik, ez teszi azt izgalmassá, mégis képes emellett végig mély és elgondolkodtató maradni, és ez az élmény az olvasás után is bőven elkísér minket. Remek személyiségfejlődési dráma remek és mély karakterekkel. (Bár azt megjegyezném, hogy a könyv címének megjegyzése nekem kicsit problémás volt, mivel A határ törvényei helyett mindig A törvény határait akartam előbb kimondani…)

!

Kimönnek. Selyem Kata felzokog. (Az első fogalmazványban még a körmit rágta, de időközben kilakkozta, úgyhogy azt most inkább nem.) Lövés dördül. A lány kirohan a csárdából és mit lát?

(hatásszünet)

A perzekutor a porban fekszik, Imre füstölgő pisztollyal áll fölötte. Selyem Kata a nyakába borul.
– Jaj, Imre, Imre, mi lösz így velöd? Mögölted a perzekutort, nyakadon a kötél! A zsandárok üstölést a nyomodba lösznek! Hogy viszöd így vissza a könyveköt?
– Vége lösz annak is… Mindönnek vége lösz, csak a szögénység marad örökké.

Mög a Halál. Gyia.

(A képen Henry Fonda éppen arra gondol: „Te várjál csak, az nem a szegedi dóm? Akkor mi alighanem eltévedtünk.”)


>!
nola P
Karl Ove Knausgård: Halál

Nem túlzás azt állítani, hogy évek óta vártam, hogy végre magyarul is megjelenjen ez a mű, ezért óvatosan kezdtem hozzá, felkészülve arra, hogy esetleg csalódom majd. De nem így történt.
Ahogy elkezdtem olvasni, először Knausgård bátorsága fogott meg. Ez a teljes, őszinte kitárulkozás. Nem szépít semmin, nem próbálja önmagát sem megszerettetni, sem mentegetni, kimondja azt is, amit nem illik kimondani. Mintha nem a közönségnek, csupán a terapeutájának szánta volna ezt az írást. De ettől még ez távolról sem lélektani szöveg, sőt. Csupa cselekvés, csupa mozgás, a mindennapok legbanálisabb eseményeinek, cselekményeinek a lehető legrészletesebb leírása. Adott egy tehetséges író, fantasztikus írói eszköztárral, remek stílussal, de nincs témája. Nincs igazi témája, amiről mesélni szeretne, ezért leül és csak ír. Ír arról, amit maga körül lát, ír az emlékekről, amiket a környezete felidéz benne, látszólag koncepció nélkül, egyedül a formára ügyelve, a cselekvések részletezését néha megszakítja egy-egy filozofikusabb rész, és közben, akár csak az élet maga, teljes és egész lesz a regény a végére. 1984 Szilveszterének hosszúra nyúló leírása is értelmet nyer, ezért aki ennél a résznél gondolkodik el rajta, hogy feladja, ne tegye… Az én értelmezésemben, ez a rész, az élet indulása, a kamaszkor mindenki által átélt hétköznapi, csak az adott egyén számára jelentőséggel bíró eseményeinek bemutatása gyönyörű kontrasztot alkot a második résszel, a halállal, és mindazzal, ami az elmúlással együtt jár. Ez a kontraszt egyébként nem csak az első és a második rész között, de az egész regényben végig jelen van, ami által még jobban érezhetővé válik, hogy ez is „csak” egy élet a maga tragédiáival, örömeivel, a mindennapok apró harcaival, nincs benne semmi kivételes, és mégis minden benne van.

Olvasás közben úgy éreztem, hogy mindazon érzések, emlékek feldolgozása, amik Knausgård-t az apjához fűzték, az elengedés, a halálával való szembenézés az írással párhuzamosan, tehát gyakorlatilag a szemem előtt ment végbe.

Nagyon újszerű volt számomra ez az olvasásélmény. Várom a következő kötetet.


A hozzászólások megtekintéséhez be kell jelentkezned!