Posztmodern szemüvegen át

Rovatgazda
!

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer az ember, aki lemászott a fáról és beköltözött a barlangba. Ez az ember harmóniában élt a természettel – harmonikusan megette a mamutokat, őt meg harmonikusan megette egy medve, aztán ha jött az aszály, harmonikusan éhen haltak valamennyien. De ha szerencséjük volt, akkor nem haltak éhen, hanem arra járt egy újabb, ambiciózusabb kétlábú előember-faj, és rövid úton lerendezte őket. Szép idők voltak.

(A képen látható urak annyira megijedtek a hirtelen felbukkanó nagyon furcsa vakondtól, hogy minden tárgyat eldobáltak, ami épp a kezükben volt.)


>!
Csiper
William Golding: Az utódok

Goldingtól eddig csak jót olvastam, és szerencsére most sem csalódtam. A maga nemében páratlan könyv. Ilyen hiteles alkotással, amely az ősemberekkel foglalkozik még nem találkoztam – igaz sok ősemberes könyvvel sem.
Nagyszerűen és hihetően írja le az ősember gondolkodását az élet dolgairól és a halálról. Sokszor nagy erőfeszítésbe kerül, hogy tudjanak gondolkodni, és meglássák az összefüggéseket, miközben állati viselkedésüket próbálják háttérbe szorítani. Tetszett, hogy a kissé együgyü (még kevéssé kifejlődött gondolkodású) férfit/hímet hogyan irányítja a sokkal határozottabb női/nőstény társa, miközben mindketten tudják, hogy a tényleges vezetés az előbbit illeti. Maga a cselekmény is izgalmas, én egyértelműen nekik szurkoltam és nem a közelebbi rokonainknak.
Mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a könyvet, bár kell egyfajta hozzáállás, hogy élvezhető legyen. Nagyobb adagokban vagy egyszerre érdemes elolvasni, mert a sok napra tördelt, kis részletekben történő olvasással éppen az ősember életébe való beleélést veszíthetjük el.

!

Aztán egyszer csak mi történt? Beütött az urbanizáció. Az emberek városba költöztek, ipari forradalmat csináltak, felfedeztek mindenfélét – többek között a puskát, aminek köszönhetően a medve kevésbé harmonikusan tudta megenni őket, meg az autót, amivel utána tudtak menni… hát a mamutnak éppen nem, mert abból már régen megették az utolsót is. Büdösek és zajosak lettek, de ez nem zavarta őket, mert ugye a Biblia is megmondta, hogy az ember „uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, az állatokon és az egész földön”, és hát ha a Biblia mondja, akkor mit tehetnénk? Most álljunk le vitatkozni Istennel?

Szóval ember és természet küzdelme, ami addig (többé-kevésbé) egyenlő erők között zajlott, egyszeriben meglehetősen sportszerűtlen meccs jellegét öltötte magára. Eltávolodott egymástól a két fél – illetőleg egyik (az ember) a másikat (a természetet) rezervátumba zárta, lehetőleg a bolygó félreeső zugaiba. Merthogy ugye szeretjük a háborítatlan erdőt meg a zöld mezőt, csak legyen kicsit arrébb.


>!
MLinda P
Luis Sepúlveda: Az öreg, aki szerelmes regényeket olvasott

Az a könyv volt, aminek az olvasása közben erősen elgondolkodtam azon, hogy vajon mi, emberek, mi a manót keresünk a Földön?!
Adott az őserdő, köszöni szépen, jól megvan, nő, burjánzik. Aztán megjelennek a telepesek és úgy döntenek, hogy nekik pont akkor és pont oda kell költözniük. Persze irtani kell az erdőt, ami ugye visszanő, mert a természet sokszor erősebb az embernél. De végül mégiscsak ottmaradnak, mert egymáshoz idomulnak. Már amennyire lehet. Kegyetlen körülmények, el nem bírnám viselni, de hősünk, a kimondhatatlan és megjegyezhetetlen nevű Antonio (és szintén kimondhatatlan és megjegyezhetetlen nevű kedvese nevét már elfelejtettem) mégis itt kezdene közös életet. De csak feltételes módban spoiler
Antonio barátja a fogorvos, aki brutál módszerekkel teszi rendbe(?!) az őserdőben lakók fogazatát spoiler, de ő hozza a kultúrát is – a szerelmes regényeket, amiket az öreg, a címhez hűen elolvas.
Ez az ember személyes fejlődése, de a másik, számomra fontosabb szál az őserdő és az emberek „harca” – amikor spoiler. gyanakodni kell az indiánokra, aztán üldözni kell a nagymacskát, persze kínunkban röhögünk a vezetőn, hogy mekkora egy állat, de nem, ez hízelgés lenne, tapló és vérmérséklettől függően szurkolunk embernek vagy állatnak. Megkönnyeztem, a hangulata örökre velem marad. És nagyon érdekel, vajon Márquez mit hozott volna ki ebből a témából. Illett volna hozzá…

5 hozzászólás
!

Ennek az egész változásnak a legnagyobb nyertesei, mit tagadjuk, a művészek voltak. Az ősidőkben ők csak olyan nyüzügék voltak, akik összefirkálják a barlang falát, hetet-havat összehordanak a tábortűznél, de a kőbaltával rendre saját magukat vágják térden, a lándzsával meg nemhogy egy mamutot nem tudnak eltalálni, de még magát a földgolyóbist se. Mégis elvárják, hogy a zsákmányból megkapják a részüket, és meg vannak sértődve, ha fityiszt kapnak, és érdemeik szerint mócsinggal fizetjük ki őket – bosszúból gúnyos bökverseket karcolnak a közeli fákra a törzsfőnök testi hibáiról. A fejlődés nekik tette a legnagyobb szolgálatot, hisz most ülhetnek a szobában és püfölhetik a billentyűzetet – de valahogy mégis hajlamosak valami hevült romantikával tekinteni a természetre.


>!
Kuszma MP

Zöld tenger szemközt, jobbra, balra, mindenütt. Tenger: a szemhatárig görgeti lombhullámait, és nem áll útjában sem ház, sem fal, sem poros országút. Magányos, szűzi tenger: kiteríti vad szelídségét elhagyatottsága ártatlanságában. Csak a nap járt itt, hempergőzött aranyleplében a réteken, futtatta tünékeny sugarait az ösvényeken, függesztette a fákra tündöklő, finom hajszálait, ivott a forrásból, szőke ajkával borzolva a víz színét. A felülről permetező forróságban úgy élt a kert, mint egy szeszélyes, boldog állat, melyet kicsaptak a világ végére, mindentől távol, szabadon.

!

Na, hát ilyen hálátlan fajta az író. Direkt az ő kedvéért feltaláltak egy rakás olyan szövegszerkesztőt, ami még a meleg zsemlét is megvajazza helyettük, de ez nem elég. Egyesek közülük arról ábrándoznak, hogy megint kibútorozhatnak a természet lágy ölére. Nem tudom, tudják-e, hogy ott nincs konnektor. (Tessék, ez az úr már ki is bútorozott.)


>!
gesztenye63 P
Erlend Loe: Doppler

Néhány óra alatt felfaltam ezt a kis kötetet, majd napokig járt azon az agyam, hogy mit is mondott nekem a Doppler. Ez volt az első találkozásom a szerzővel, de kijelenthetem, hogy Erlend Loe kiválóan, igazán nekem tetsző módon ír. De végül is milyen volt maga a történet?

Tréfás? Igen, mondhatjuk, hogy nyomokban tartalmaz tréfát is, viccesnek tűnő helyzeteket, akként is felfogható jeleneteket, de egészében számomra biztosan nem (bár végig volt egy érzésem, miszerint Loe tulajdonképpen viccként fogja fel az írását és zsenialitásában a hasát fogva röhög rajtam). Ahhoz, hogy mindezt tréfára vegyem, fele ennyit sem szabadott volna élnem.

Groteszk, ironikus? Egyértelműen. Már a történet indítását adó abszurd helyzet spoiler, majd az azt követő szituáció spoiler nem hagy kétséget afelől, hogy Loe nem gondolja komolyan a fogyasztói társadalomtól megcsömörlött, hős „virággyermek” piedesztálra állítását. S nagy örömömre ezt a fonalat következetesen végig is vezeti az íráson. Nem idealizál, helyette ironizál, rendkívül hatásosan.

Cinikus? Bizonyos mértékben igen, de abból is leginkább szemünk felnyitásának, a „másik oldal” dolgainak meglátásának, láttatásának szándékát érzem ki spoiler, spoiler. Úgy gondolom, hogy mivel nem kíván állást foglalni, egyszerűen sarkít bizonyos helyzetekben és feldobja a labdát az olvasó számára. Dönts! Te hogyan ítéled meg az adott szituációt! Te mit lépnél (anti?)hősünk helyében? Azonosulni tudsz-e Dopplerrel, egyszerűen kiröhögöd, vagy talán mélyen megveted? Tökös, karakán skandi-Rambonak tartod, vagy erkölcstelen, gyáva műforradalmárnak? Nem egyszerű kérdések ezek egy ilyen rövidke elbeszélésbe sűrítve. De ettől válik izgalmassá az egész. Loe tökéletesen szabja rá az éppen komfortos zakót ezekre a kérdésekre. Se túl szűk, se túl lötyögős nem lesz a produktum, …és mindvégig odatartja a tükröt elénk. Nézegessük csak magunkat, forgolódjunk, próbáljuk ki, hogy kényelmes-e! S a végén döntsünk, hogy tetszik-e nekünk így!

Azért van ennek a kisregénynek története is, íve, ahová legalább köztes megállóként el akar jutni a szerző. De az összes történés, cselekmény, ami belefért a szűk keretek közé csakis azt a célt szolgálja, hogy az olvasóban érzelmeket (és nem is csak felületes érzéseket) generáljon. Úgy vélem, az író arra törekszik, hogy én minden lapon szembesüljek a magam Dopplerével, a már ezerszer megélt „menekülni akarok”, „változtatni akarok”, „újat akarok” élethelyzetével és mindebből vonjam csak le szépen a magam következtetéseit – persze csak ha akarom (ha meg nem, akkor legalább szórakoztam egy jót).

Furcsa! Ahány olvasó, annyi könyv. Számomra a Doppler egy igazán gondolatébresztő, súlyos problémákat, ön- és társadalomismeretet feszegető, izgalmas (rövid, de semmiképpen sem könnyed, vagy súlytalan) olvasmány volt. Ajánlom az érdeklődőknek! :)

3 hozzászólás
!

Ez nem volt mindig így. Az írók szemében sokáig a természet leküzdendő akadály volt, félelmetes, fenyegető valami, ami az ember primátusát veszélyeztette. Olyan anyagként tekintettek rá, amit uralom alá kellett vonni – még akkor is, ha tökegyedül vagyunk kénytelenek szembeszállni vele, mint Defoe Robinsonja. Mert az a férfimunka, az uralom alá vonás.


>!
vicomte MP
J. M. Coetzee: Foe

A Foe a posztmodern irodalom egyik alapkérdését boncolgatja (még véletlenül sem játszik vele – Coetzee túl komor ahhoz, hogy én játékosságnak tekintsem azt, amit ebben a regényében tesz) – a szerzői identitás kérdését; a mű és az alkotó gyakran igen feszült és bonyolult viszonyát.

Nem kell ahhoz képzett filosznak lenni, hogy az olvasó tudja, hogy annak idején Defoe nem egy Susan Barton nevű nő Cruso-ról mesélt történetét írta meg, hanem egy skót hajótörött közszájon forgó meséje adta ihletet a számára.

Már az eredeti regény sem elsősorban a hajótörésről és a szigeten töltött hosszú-hosszú évekről szólt, hanem arról, hogy egy egyszerű ember hogyan lesz úrrá a nehézségeken és a barbárságon, amit a szigeten tapasztal. És itt az uraláson van a hangsúly. A Robinson nem egyszerűen egy kalandos történet, hanem a nyugati polgárság öntudatra ébredésének és életrevalóságának dicsérete, hiszen a főszereplő nem más, mint a self-made-man irodalmi prototípusa.

Coetzee regénye viszont már egészen más aspektusait ragadja meg ennek a történetnek.

Egyrészt – s ez a könnyebben dekódolható része az írásnak – a self-made-man és a világot uralni és irányítani vágyó nyugati polgári gondolkozás kritikája süt a lapokból.

Cruso (nem véletlenül nem Crusoe, mint a Defoe regényhőse) keserű figura, aki nem is vágyik már el a szigetről, ahová évekkel ezelőtt vetette el a balsors, mert ott berendezte már a világát, és bármennyire is szűkös és primitív, de számára pont elég, hogy a fölött uralkodik. Király és remete, aki szándékosan kívül rekesztette magát a civilizáción.

A regény másik olvasata ennél jóval bonyolultabb és szürreálisabb.

Egy ennyire egymásra rétegzett műnél, amely egy regény megszületéséről szól, folyamatosan felmerülnek a kételyek az olvasóban, hogy mit is olvas valójában:

Egy regényt, ami egy soha nem volt Robinson Crusoe hányattatásainak könyvvé formálásról szól?
Egy regényt, ami egy Susan Barton nevű nő életéről szól, és arról, hogy milyen nehézségekkel kellett szembenéznie abban a korban a nőknek?
Egy regényt, amit Defoe írt arról, hogy hogyan formálta regényessé egy Susan Barton nevű nő életét, aki egy Cruso nevű hajótöröttről mesélt neki?
Egy regényt, amit Susan Barton írt arról, hogy hogyan írta meg az ő Cruso-ról szóló történetét Defoe?
Egy regényt, amiben Péntek némaságra kárhoztatott alakján keresztül a civilizáltság és a barbárság relativizmusával szembesül az olvasó?
Egy regényt arról, hogyan válik egyre megfoghatatlanabbá egy történet elmesélése során, hogy mi az objektív tény és mi a mesélő (vagy a befogadó) szubjektív valósága?
Vagy egy regényt, amiben Coetzee regényírás kínjaival ismertet meg?

Az értelmezési lehetőségeknek számtalan variációja van, melyek közül egyik sem sorolható a másik elé, s ez teszi ezt a könyvet egyszer még újra elolvasandóvá számomra.

7 hozzászólás
!

Aztán egyre inkább visszaszorultak mindazon helyek, amiket érdemes meghódoltatni. Minden lakatlan szigetet lakottá tettünk, és csak a sivatagok közepe, meg egyes hegycsúcsok maradtak hátra. Na és persze az óceán, az egyszerre imádott és félt víztükör, ami felkínált még némi kalandot.


>!
csillykelemen

Ha a tengerre gondol, mindig csak la mar-nak nevezte magában, mert aki szereti az minid így hívja, nőnemű szóval és spanyolul. Aki szereti a tengert, az ugyan sokszor szidja, elmondja mindennek, de ezt is csak úgy, mintha egy asszonyról beszélne. A fiatalabb halászok között akad néha, aki el mar-nak nevezi, vagyis hímnemű szóval illeti. Ezek a fiatalok úsztatóbóját kötnek a fonalukra, úgy halásznak, s motorcsónakot vettek maguknak, amikor jól lehetett keresni a cápamájjal. Úgy beszélnek a tengerről, mintha a vetélytársuk volna, vagy mintha valami földrajzi hely volna, vagy akár mintha az ellenségükről beszélnének. Az öreg Santiago azonban gondolatban mindig nőneműnek tekintette, mindig olyasminek fogta fel, ami nagy-nagy kegyeket osztogat vagy tagad meg, s ha néha s ha néha el is követ rosszaságokat vagy zabolátlanságokat, nem tehet róla, mert olyan a természete. A hold változásai is úgy hatnak rá, mint az asszonyokra – gondolta.

19. oldal, Az öreg halász és a tenger (Európa, 1979)

!

(Hemingway szerint az óceán nő – más inkább férfiként tekint rá.)


>!
Ódor_Endre

Fenn a magasban kis, folttalan madarak hófehér szárnya siklott ide-oda: a nőnemű levegő kedves gondolatai voltak; de a mélyben, a feneketlen kékségben lenn hatalmas leviatánok, kardhalak és cápák száguldoztak fel s alá: a hímnemű tenger erős, zaklatott, gyilkos elmélkedései.

587. oldal

!

Az óceán, mint a pusztító természet utolsó megnyilvánulása, jó erősen beleette magát az irodalomba. Vihart támasztott, örvényt keltett, hajókat zúzott szét, hogy aztán egy mocskos nagy fehér bálna képében manifesztálódjon, aki Természet Anya (Apa?) nevében bosszút áll az egész emberiségen.


>!
Niabee

…némelyik bálnavadász tovább megy babonásságában, és kijelenti, hogy Moby Dick nem csak mindenütt jelenvaló, hanem halhatatlan is (hiszen a halhatatlanság csupán mindenütt jelenvalóság az időben); hogy fúródjék bár erdőnyi dárda az oldalába, akkor is sértetlenül úszik el;…

Negyvenegyedik fejezet - Moby Dick

!

De hagyjuk az óceánt – ez akkora téma, hogy külön rovatot érdemel. Mindenesetre a természet fenyegető volta mára jobbára csak háttér lett, ami erősíti a regény atmoszféráját. Elég McCarthy végtelen puszta tájaira gondolni, melyek alaphelyzetben sem sokban különböznek egy apokalipszis-sújtotta vidéktől – pláne, ha még apokalipszis is sújtja őket.


>!
abcug I
Cormac McCarthy: Isten gyermeke

Brutális és brutálisan jó! Tökéletes előképe a Nem vénnek való vidéknek, nemcsak a sötétség tekintetében – ez mondjuk a Chigurh-történet oldalának még annál is pokolibb (mert a gonoszság ösztönszerű, s ezért már-már önkénytelen e könyvben) megelőlegzése –, hanem poétikai eljárások szintjén is. E művével megint jobban érthetővé válik a nála mindig emlegetett Faulkner-hasonlítás: sokan beszélnek, nem tudjuk, kik – legalábbis egy darabig. És kevésbé érhetővé, hogy ezek után hogy a fenébe is írhatta ugyanő a Vad lovakat, vagy Az út-at? Na jó, persze, nem olyan érthetetlen az… A legnagyobb örömöm azonban az, hogy végre újra fordítójára akadt McCarthy. Morcsányi Júlia szövege szép, nincs az a hiányérzetem, ami az első három magyar fordítás utáni többi olvasásakor rendre előjött. Hirtelen, erős sokk, beszippantó élmény, a világból kikapcsoló, talán csak a rövidsége az egyetlen hátulütő….

!

Mára a természet az irodalomban nem annyira veszély, mint inkább maga is veszélyeztetett. Az embert egyre gyakrabban olyan invazív fajként ábrázolják, aki pandabundában tetszeleg, és csak úgy hobbiból falhoz keni az utolsó barlangi vakgőtét. Méltatlan a teremtés koronájának címére. Lehet, ideje volna valami másik fajjal mindent újrakezdeni… Mondjuk a komodói varánuszokkal.


>!
petamas +P
Margaret Atwood: Az özönvíz éve

A Guvat és Gazella úgy ért véget, hogy Hóember megpillantott egy csapatnyi spoilert, és elindult feléjük. Hogy kik ők, és hogy kerültek oda? Többek között erről szól ez a regény. Ugyanis félreértés ne essék: ez nem szimplán egy újabb rókabőr, ami más szemszögből elmeséli ugyanazt, amit Atwood egyszer már megírt. Ez egy teljesen új, teljesen egyedi történet, amelyben ugyan ugyanaz az apokalipszis következik be, mint az előző kötetben, mégis attól függetlenül olvasható. Míg az első kötetben közvetlen közelről figyelhettük meg azokat az eseményeket, amik a végzetes naphoz vezetnek, ennek a regénynek a szereplői nem ismerik a konkrétumokat, bár a világvégét az elmúlt évek történetének logikus következményeként élik meg. A könyv szereplői ugyanis mind-mind kötődnek valamilyen módon az Isten Kertészei nevű szektához, akik a modern biotechnológiai veszélyeit, és a természetes életmód előnyeit hirdetik.

Az egyes szereplők sorsán keresztül bepillantást nyerhetünk a „szép, új világ” árnyékos oldalába is: míg Jimmy és Guvat alapvetően a társadalom magasabb rétegeihez tartoztak, Ren és Toby megtapasztalja, milyen a legmélyebb nyomorban élni. Toby jó családból származik, ám a Cégek tönkreteszik a családját, ő pedig az utcára kerül, mielőtt a Kertészek befogadnák. Ren útja félig-meddig ellenkező irányú: a lány a Kertészek között nőtt fel, az apokalipszis kitörésekor azonban már elszakadt tőlük, s egy sztriptízbárban dolgozik táncosként. Kettejük személyisége és életszemlélete szöges ellentétben áll egymással, egyedi ízt adva történeteiknek.

Guvat és Jimmy mellékszereplőként felbukkannak ugyan a történet során, a többi szereplő azonban nem tud róla, mi közük van a világban folyó eseményekhez. (Mellesleg pár itteni szereplő is felbukkant futólag az előző kötetben, olvassatok figyelmesen!) Többet tudunk azonban meg az előző kötetben csak említésképpen megjelenő VadÁdámról*, a Kertészekről, és úgy általában arról, hogyan is épül fel Atwood disztópikus jövője. Akinek tetszett a Guvat és Gazella, annak mindenképpen érdemes elolvasnia ezt a regényt is, mert újat és mást ad, mint az előző kötet. Az Özönvíz Éve majdnem ugyanakkor (pár órával később) ér véget, mint Hóember meséje, így az olvasó számára továbbra is titok marad, mi lesz a guvatkák sorsa az új világban – kíváncsian várom a trilógia zárását, és azt, hogy mihez kezd vajon a szerző az előző két kötetben felvetett kérdésekkel.

*angolul MaddAdam, az előző kötetben GyagyásÁdámként szerepel.

!

Az pedig, aki esetleg nem győzi ezt kivárni, addig is olvasgassa e klasszikust a természet bosszújáról.

Na most tegye fel a kezét, aki ebben az eposzi küzdelemben nem a fent látható bájgombócért szorítana. Az a mosoly!


>!
dontpanic P
Karel Čapek: Harc a szalamandrákkal

Szalamandrák, miért éppen a szalamandrák. Talán kétéltűségük okán, mert a víz eltávolít tőlük, de a szárazföldön pedig osztoznunk kell. Megérteni sosem tudjuk a vízi lényeket, viszont mégis együtt kell élnünk velük a szárazföldön.

”Egy nemzet nagysága és erkölcsi fejlettsége híven tükröződik abban, ahogyan az állatokkal bánik.” (Mahatma Gandhi)

Az emberiség nagysága és erkölcsi fejlettsége híven tükröződik abban, ahogyan a szalamandrákkal bánik ebben a könyvben. Tökéletes, tűpontos íve van a könyvnek. Ijesztő volt olvasni, hogy ilyenek vagyunk, mert ilyenek vagyunk. És nem sajnálod az emberiséget? Kérdezi magától a szerző a könyv végén, és én nem tudom, mennyire őszinte a válasza. Hát persze, hogy sajnálja, hát persze, hogy sajnálom sajnálnám én is, mert a művészetek, a tudományok, a városok, mindent, amit elértünk, és ezzel szemben pedig ott áll a szalamandrák disztópikus társadalma, akiknél megvalósul a csontig borzongató tökéletes egyenlőség, akiknek nincs szükségük a művészetekre, a tudományra…de várjunk csak, akkor mi a helyzet a könyv közepén, jelentéktelen epizódszerepben megjelenő szalamandrával, aki értékeli a cseh kultúrát és történelmet, és mi a helyzet a tudós szalamandrákkal, akik tanulmányokat írnak… mi a helyzet ezekkel az átkozott szalamandrákkal, én nem tudom.

Nincsenek is szalamandrák, csak emberek vannak és a ”szalamandráknak egyáltalán nincs lelkük. Ebben teljesen megegyeznek az emberekkel.” És érezzük Čapekkel együtt, hogy a végső megoldás nem tökéletes, mert a szalamandrákhoz nem illik, mert ez az emberekhez illik, de azért elfogadjuk, mert mégis az emberiségnek drukkolunk, még akkor is, ha ”az ember szerencsétlensége abból áll, hogy kénytelen volt emberiséggé válni”, még akkor is, ha talán nem kár érte, de tudod, hogy kár, hát persze, hogy kár, mert nincs más alternatíva. Mert a szalamandraság nem alternatíva.

Akartam írni a könyv felépítéséről, hogy mennyire szokatlan és mennyire tojik az olvasó fejére, és borogatja a hagyományos sémákat, akartam írni arról, hogy mennyire benne van ebben a könyvben úgy kb. minden, rólunk, a történelemről, hogy mennyire pesszimistán tálalja még a kvázi optimista végkifejletet is. Akartam írni Rejtőről meg a disztópiákról meg arról, hogy a Kandong Bandoeng a világ legjobb hajóneve, meg nem tudom én miről, de nem írok.

Inkább csak kóválygok tompa fejjel kicsit a lakásban, és örülök annak, hogy Magyarországnak nincs tengere. Nem mintha számítana.

2 hozzászólás

A hozzászólások megtekintéséhez be kell jelentkezned!