Posztmodern szemüvegen át

Rovatgazda
!

– Béla!
– (…)
– Bééééla!
– He?
– Hol a francba’ vagy?
– Budin, hol lennék.
– Béla, ne hülyíts, négy napja a budin vagy! A csirkék már szédelegnek az éhségtől, a tehénnek feszül a tőgye, és a palánták is elfonnyadtak a napon. Szedd már össze magad!
– Várjál már, most van az a rész, amikor a vasutat építik. Csak addig hagyjál nyugton olvasni!
– Öt perc, Béla, öt perc. Utána bedobom melléd a kaptárt.


>!
Dominik_Blasir
Richard Flanagan: Keskeny út északra

Nem vagyok nagy „háborús regény”-rajongó, vagy talán még pontosabb úgy, hogy sosem a háború miatt olvasok el egy regényt (pedig amúgy néha érdemes lenne: eddig például semmit nem tudtam a tasmániai/ausztrál katonák részvételéről). Flanagan regényében azonban látatlanban érzékeltem valami olyan lírai aspektust (nem tartom kizártnak, hogy ez a borító hatása), amit aztán meg is találtam a sorok között.
Pedig a Halálvasút embertelen világa nem sok lehetőséget ad a líraiságra. Sajátos ellentmondást érzékelek a regényben: Flanagan mintha úgy akarná lecsupaszítani az embert az állati, hús-vér valójáig, hogy szépséget csempész a fogolytábor szörnyűségeibe – és a kontraszt fényében kitűnik, milyen is az ember valójában. Kegyetlenül hatásos lesz ezáltal a regény: ahogy a haikuk és az emberi erény apró megnyilvánulásai összefonódnak a testnyílásaik képességeit kontrollálni nem képes emberek borzalmával, az olyan erős kontrasztot eredményez, ami alól egyszerűen nem tudtam szabadulni.
A történetnek ezt a középső részét tartom a legerősebbnek, pedig utána is legalább ilyen érdekes (bár a korábbiak fényében, nyilván, sokkal kevésbé tűnik hatásosnak), akkor ugyanis kiderül, hogy mi van a fájdalom és a szépség ördögi egyvelege után – minden résztvevő fél esetében. (Általában nem sok boldogság, ez talán nem meglepő.)
Ettől függetlenül mégis kicsit fókusztalannak érzem a regényt. És nemcsak azért, mert az izgalmasnak tűnő, lineáristól eltérő szerkesztési mód a későbbi fejezetekben eltűnt, vagy mert igazi főszereplője sem volt a történetnek (egyébként rajongok azért a természetességért, ahogy Flanagan pár oldalban élettörténeteket és jellemeket vázol fel), hanem mert olyan, mintha nem lenne egységes. Mintha Flanagan mindenről beszélni akarna, ami csak eszébe jutott a regény írása során, mintha az élet minden kérdését valamilyen módon bele akarná vinni a történetbe. Szerencsére van annyira erős a stílusa, hogy elbírja ezt a telítettséget (cserébe tele van „idéznivaló” gyöngyszemekkel, amik miatt muszáj olykor letenni a regényt, kicsit megemészteni az adott oldalt-mondatot), de mégsem találni fogódzót, ami aztán segítene összefogni az élményt (különösen zavaró ez a szerelmi szál kezelésénél).
De még ezzel együtt is nagyon élveztem az olvasását. Már amennyire élvezni lehet egy olyan regényt, amiben a fekélysátor csak az enyhébb pillanatok közé tartozik.

4 hozzászólás
!

Az egész akkor kezdődött, amikor 20.. tavaszán elkezdett csak úgy ömleni a pénz a kultúrába. A milliók számolatlanul potyogtak a tehetséges irodalomszervezők ölébe, akik nem is tétlenkedtek (például nem kocsmáztak, és nem saját használatra nyomtattak könyveket), hanem erejüket megfeszítve okították az egyre-másra felbukkanó tehetségeket. Sőt! Többet is tettek ennél: megtalálták a szót a köznéppel, aki amúgy is csak arra várt, hogy valaki megtalálja végre vele a szót. Úgyhogy az a fantasztikus helyzet állt elő, hogy kis hazánkban egyszeriben tele lett minden bokor írókkal meg olvasókkal – ha az ember feldobott vaktában egy lett költők antológiáját, hát biztos, hogy olyasvalakit talált el vele, aki éppen olvasott, esetleg írt. Ha pedig nem talált el senkit, hát csak azért, mert az antológiának ideje sem volt leesni – röptében megkaparintotta valaki.

(Ide azért illesszünk be egy értékelést, mert ez az értékelés megérdemli, hogy csak úgy beillesszék.)


>!
NannyOgg SP
Kurt Vonnegut: Breakfast of Champions

Figyeljetek:
Vonnegut nem képes egy gondolatmenetet sokáig fejtegetni. Egyszerűen képtelen rá. Szinte látod, ahogy a fonal kicsúszik a kezéből, ahogy a történet a lába alatt elkanyarodik, de ő csak megy tovább egyenesen, hogy teljesen máshol kössön ki. Koncentrálóképességének időtartama tán csak egy kicsivel hosszabb, mint egy aranyhalé.

És így tovább.

***

Egy átlagos aranyhal 9 másodpercig tud koncentrálni egy adott dologra. 2015-ben a Microsoft közzétett egy kutatást, miszerint az emberi koncentrálóképesség a 2000-ben mért 12 másodpercről az okostelefonok hatására 2013-ra 8 másodpercre csökkent. Ez egy másodperccel rövidebb az átlagos aranyhalénál.

***

Ez persze egy légbőlkapott statisztika, ami aztán az interneten elterjedt, mint a futótűz.

***

Az interneten minden úgy terjed, mint a futótűz.

***

Figyeljetek:
Vonnegutot ne a sztori miatt olvassátok. Az ott van, de nincs ott. A Bajnokok reggelije sztorija az, hogy két ember találkozik, minek hatására az egyik gyors egymásutánban megvilágosodik, megőrül, és péppé ver egy maréknyi másik embert. Ez a történet annyira mindegy, hogy Vonnegut már az első oldalon közli, hogy így lesz. Még egy Cselekményleírást tartalmaz! figyelmeztetést sem teszek az értékelésre.

***

A Cselekményleírást tartalmaz! felirat a Molyon így fest:

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

***

Olvassatok Vonnegutot önmagáért. Kilgore Troutért, aki az univerzum legnagyszerűbb írója, Vonnegut apjának vékony, viszeres lábával. A módért, ahogy Vonnegut az embereket szereti, miközben az emberiségre szomorúan csóválja a fejét. A rezzenéstelen fénycsóváért, aki marad, ha lecsupaszítod róla az összefüggéstelenséget, a Pall Mallt, a bajuszt, az abszurd hülyeséget, a gyengéden szeretve bírálást, a segglyuk-illusztrációkat, a negatív érzést, amit most kiváltottam ezzel a listával, ha nem olvastad a könyvet és nem ismered Vonnegutot.

És így tovább.

14 hozzászólás
!

Persze akadtak kisebb döccenők. Amikor az utolsó kereskedelmi tévé igazgatója is levetette magát a hídról a nézettségi adatokra hivatkozva, fanatikus nem-olvasók néhány száz fős tüntetésre gyűltek össze a Welsh-téri Renton-szobornál. De a rendőrség határozottan lépett fel: saját verseikből olvastak fel a piciny tömegnek. A válság megoldódott.

A helyzet ideálisnak tűnt, ám…


>!
SteelCurtain 
Irvine Welsh: Trainspotting

Nincs mit szépíteni, ez nagyon durva. Képzeld magad abba a középpontba, ahova mindig is helyezed magad, csak sose vallod be.
Egyik oldaladon a mainstream média zengi a dicshimnuszokat a végtelen lehetőségekről, önmegvalósításról, társadalmi felemelkedésről, a másik oldalon meg Welsh nátha esetére a kezedbe nyomja a legdurvább smirglit, hogy legyen mivel megtörölni az orrod. Előbb-utóbb úgyis vérezni fog.
Bizonyára nem erről szoktál ábrándozni.
Gyomrod rendben van? Nem volt olvasás közben semmi hányinger? Tényleg semmi? Még egy kis liftezés se?
Valami baj lehet veled.
Mint azzal a társadalommal, amelyikből minden áron menekülni kell, mert felfal, zombivá süllyeszt.
Kiutat kerestek a regény fiataljai és zsákutcába kerültek. Ők már megtapasztalták a rózsaszín álmok darabokra törését, aztán a drogos mennyország polkolba zuhanását is. Szembeszállni, megváltoztatni a társadalmat se módjuk, se erejük. Az elviseléséhez is erőtlenek. A menekülő eszköz meg ugye a fagyi visszanyal esete. Az abszurditás csúcspontja, mikor a függőségben élőt az a társadalom akarja megmenteni a drogtól, amely elől a narkóba menekült. Mintha az öngyilkost akarnánk lerángatni a kötélről, anélkül, hogy a nyakát kiemeltük volna a hurokból.
Csak azoknak ajánlom, akik képesek elviselni a belekig felhasított valóságot. Azoknak, akik szembe mernek nézni életünk ocsmány, festetlen keretével. De nekik nagyon.

!

A szociológusok figyelmeztettek először a veszélyre: meggyőző statisztikákkal bizonyították, hogy a testi sértések száma nem csökkent, sőt: emelkedni látszik, csak éppen az indoklások között immár a „Dosztojevszkij vagy Tolsztoj?” „Kafka vagy Kaffka?” jellegű kérdések dominálnak. De hát a szociológusokra eddig sem, és ezek után sem figyelt senki.

– Ki ez a pacák ebben a lehetetlen kardigánban? – kérdezte a Művelt Nép, és visszahajolt Kaplinski könyvébe.


>!
senhorita
Jaan Kaplinski: Ugyanaz a folyó

Hála az éppen (csak most?) csődszélén álló Alexandrának, aki tavaly nyáron 680 Ft-ért dobta utánam ezt a könyvet, így megismerkedhettem egy kicsit az íróval és kaptam egy kis torta szeletnyit Észtországból.
Egy csodálatos történet egy igazi egyetemista fiúról, aki apa nélkül nőtt fel az 50-es,60-as években Észtországban, aki keresi a világ, a lét értelmét, a hit mibenlétét és persze az első alkalmat, amikor egy nő széttárja előtte combjait. Értelmiségi srác a főszereplőnk, aki nemcsak melegedni jár be az egyetemre és csak buliként fogja fel az életet, hanem neki tények, támpont kell és persze kell valaki akire felnézhet. Megtalálja ezt az embert a Tanító képében. Issza a Tanító szavait és csak azt várja, hogy hozzá mehessen válaszokat kapva kérdéseire. Nagyon bele tudtam élni magam a történetébe. Még ha a könyv közepe egy csöppet lapos is, de ritka eset, hogy szinte nem is kalandoztam el olvasás alatt, pedig aztán a gondolataimat nehezen tudom kordában tartani, de itt nem kellett külön arra figyelnem, hogy ne kalandozzak el. Milyen érdekes (na jó, nem is annyira), hogy egy olyan értelmes fiúka, mint a főszereplőnk, akinek a nevét amúgy egyszer sem olvashattuk a könyvben, aki a világra nyitott, verseket író és a világ nagy kérdéseit firtató srácot is, hogy le tud bénítani a fizikai szükségletek ki nem elégülése! Úgy szurkoltam neki, hogy végre kiereszthesse a gőzt és átmenjen a férfivá válás első, de nem utolsó mérföldkövén, hogy ez ne rágja folyamat a fülét a fontos dolgok közepette. Milyen aprócseprő, megmosolyogni valónak gondoljuk ezt, pedig igenis fontos, hogy tovább tudjon lépni az ember! :)
A könyv abból a szempontból is ideális, hogy megismerhetjük egy kicsit a 60-as évek vidéki észt hangulatát, milyen volt nekik a kommunizmus, az ő nézetünk, történelmük és irodalmuk. Sok infót tartalmaz a könyv, művelődés szempontjából is érdekes gondolatokat, meglátásokat és összefüggéseket kaphatunk.
Örülök, hogy rátaláltam erre a könyvre!

!

Aztán a véres eset a Melville-körúti fodrászatban* mintha felszínre hozta volna az ellenvéleményeket, ám a hullámok gyorsan elültek, amikor a Magvető, reagálva a kérdéses problémára, Nyáry Krisztián előszavával újranyomta Littell könyvét.

* Csak emlékeztetőül: miután az egyik vendég nem tudott határozott választ adni a fodrászat alkalmazottjának arra, hogy a Jóakaratúak c. mesterműben a főszereplő milyen viszonyt alakított ki nővérével, a fenn nevezett alkalmazott tettleg bántalmazta őt az ezeroldalas nagyregénnyel. Az áldozat maradandó károsodásokat szenvedett: azóta csak Simenont olvas.


>!
kaporszakall P
Jonathan Littell: Jóakaratúak

Ha nem tudnám, hogy Timothy Snyder munkája (Black Earth, 2015) közel egy évtizeddel későbbi, mint ez a regény (2006), azt mondanám, hogy ez itt a szemléltető anyag Snyder téziseihez.

Mert Snyder arra figyelmeztet: a zsidók elpusztítása nem egy egyszeri, egyedi gonosztett volt, amit szadista szörnyetegek maroknyi csapata követett el, hanem sok végrehajtót felhasználó, bürokratikusan megszervezett, rutinszerűen lebonyolított művelet, mely nem annyira a pribékek gyűlöletére, mint inkább konformitásukra támaszkodott.

És íme: regényünk hőse egy náci csinovnyik! Karrierre vágyik, s a lehetőséget az SS-ben találja meg. Nem ostoba, hanem intelligens, gondolkozó parancsvégrehajtó; nem lelkesen, hanem mogorván bégetve halad a nyájjal. S persze ugyanoda jut (erkölcsi tekintetben), ahova a lelkes bégetők.

A regény (egy kis visszapillantó prológus után) a főszereplő működését mutatja be a szovjetek ellen vívott háború alatt, az 1941-es kezdetektől az 1945-ös végig. A régi mondást átalakítva: a pokolba vezető út nem jószándékkal hanem engedelmességgel van kikövezve.

A szerző a közel 1200 oldalon végig fenn tudja tartani a feszültséget, csak néha volt fárasztó az SS hivatali apparátusának és bürokratikus ügyvitelének taglalása. Az, hogy egy – nem is buta – náci apparatcsik optikáján keresztül látjuk a történetet, még ha nem is teljesen eredeti, de jó ötlet. Az író atmoszférateremtő képessége nagyon erős: az ukrajnai, kaukázusi, lengyelországi helyszínek eseményei, a körülzárt sztálingrádi csapatok sorsa, de a pomerániai és berlini utóvédharcok is rendkívül plasztikusan vannak ábrázolva.

S ha jól meggondoljuk: az elbeszélő védekezése, mely szerint Németország Keleten egyszerűen gyarmati háborút folytatott; nem sokban különbözőt attól, mint amit a belgák Kongóban vagy az Egyesült Államok az indiánok ellen a Vadnyugaton – ez az érvelés nem nélkülöz minden alapot.

A regény klasszikus eszközökkel él, semmi posztmodern irodalmi furfang. Eltekintve némely lexikonszerű betéttől (pl. a kaukázusi népek nyelvei és néprajza), illetve a népirtás bürokratikus mechanizmusának részletezésétől egy jó sodrású történet, mely napjainkban is érvényes.

Mert, ahogy Petőfi – egész más célzattal és más alkalomból – írta: ismét pusztíthat e láng rajtatok

!

Aztán ott volt még a nevezetes Népligeti Nézeteltérés, ahol James Joyce-ultrák csaptak össze szélsőséges Proust-szövegmagyarázókkal… „Az Ulysses egy blöff!” – ordibálták utóbbiak. „A Madeleine-süti meg szar!” – replikáztak az előbbiek. Nem kevés pofon is elcsattant, ám aztán a felek megegyeztek abban, hogy Murakami a közös ellenség, és japán kocsikat kezdtek el borogatni. A helyzetet nem javította, hogy a rendőrség késve érkezett ki, mert már csak húsz oldal volt hátra A tulajdonságok nélküli emberből. De ezt is elsimították valahogy, és a japán nagykövet elfogadta a bocsánatkérést, merthogy személy szerint ha már japán író, ők is Akutagava Rjúnoszukét ajánlanák.


>!
GTM P
Akutagava Rjúnoszuke: A vihar kapujában

Tizenegy harmatcsepp a lótuszlevélen, vagy épp egy korhadó faágon. Tizenegy csepp bölcsesség, tizenegy csepp esztétika. Egyformák és mégis nagyon különbözőek. Különleges világ. Egyre többet ismerünk meg belőle, mégis titokzatos, furcsa, érthetetlen marad. És épp ezért vonzó. Szépsége még akkor is átjár, ha nem értem.

Ilyen ez a tizenegy novella. Tizenegy példázat az emberről, a döntéseinkről, a jóról és a rosszról, és legfőképpen az erkölcsről. Meg a kelet és nyugat találkozásáról.
Létezik-e a kapu? Átjuthatunk-e rajta egyik világból a másikba? Vagy elpusztulunk a viharban? Szemléletes jelkép! Áttételesen szinte mindegyik novella erről szól.

Nem mindegyiket szerettem. Ezek lehetnek jók, de itt és most nem nekem szóltak. A többség azonban igen. Kiemelkedő a címadó novella, A viha kapujában , de nagyon tetszett A pókfonál, A zsebkendő és A bozótmélyben meg a Tetvek .

Nagyon japánok és mégis nagyon egyetemesek. Általános emberi erköcsi kérdéseket boncolgatnak.

!

Aztán a tragédiák egyre szaporodtak. Két villamos a nyílt pályán ütközött össze, mert a vezetők Faulknert olvastak. Egy épület összeomlott, mert – mint a vizsgálat kimutatta – az alapozást slendriánul végezték el. A bűnös: Hemingway. Egy téli estén pedig az egész fővárosban nem volt fűtés, mert elmaradtak a szükséges karbantartások – az urak ugyanis a kiszállások helyett inkább Zola Rougon-Macquart ciklusával ismerkedtek.

Hát mi lesz így velünk? Ki segít rajtunk? Én nem, én Tolsztaját olvasok.


>!
Olympia_Chavez P
Tatyjana Tolsztaja: A macskány

Igen erősen megviselt ez a könyv. Pedig szeretem a disztópikus, világvége történeteket. De ez most rendesen lehozott az életről. Nem is igazán találom a szavakat, nem tudom mit mondhatnék el róla.

A regény alaptörténete a világvége (egy atomrobbanás) után 200 évvel játszódik, a régi Moszkva helyén, ahol minden és mindenki mutálódott. Azon kevesek, akik túlélték a robbanást, még mindig élnek, itt felejtette őket a Jóisten. Az emberiség visszasüllyedt egy furcsa, ősközösségi szintre, életüket a babonák, félelmek határozzák meg. Ez már nem lehet az a barlanglakó, eszközt alig használó közösség, ahonnan több ezer éve elindult az emberiség. Hiszen volt egy fejlett civilizáció, ennek romjain, maradékain, emlékfoszlányain próbálnak új világrendet, új életet, új jövőt teremteni. De mivel továbbra is emberek, akik semmit nem tanultak a múltból (mit is tanulhattak volna, senki nem emlékszik már arra mi volt 200 éve, vagy régebben, az öregek pedig nem tudják átadni a tapasztalatokat, a régi írások tiltottak), ugyanazokat a hibákat követik el, amit mi, az elmúlt néhány ezer évben, jó párszor. Semmi nem változik, emberek vagyunk, nem tanulunk, nem lépünk túl önmagunkon.

Néha ugyan mosolyt csal az arcunkra a szerző, azokkal a párbeszédekkel és gondolatokkal, ami a két világot megtestesítő Régentiek és Benedikt (főhősünk) közötti kulturális különbségekből fakadó félreértéseken alapul, és konfliktusokat szül, de ez a mosoly is csak keserédes. Minden ami régen értékes volt elpusztult, az új világban a brutalitás a humor forrása, az emberek képtelenek fejlődni, újabb elnyomó rendszerek épülnek ki, váltják egymást, míg az öregek a régi világ hamvai fölött sopánkodnak és egy biztosítótű elkészítéséből is ideológiai vitát gerjesztenek.

Most, amikor a nagyhatalmak újabb fegyverkezési verseny lehetőségét lebegtetik be a médiában, és egyre több a fegyveres konfliktus, politikai purparlé, kicsit más feelingje van a könyv olvasásának, mint mondjuk egy kiegyensúlyozottabb időszakban. Lehet, hogy ezért is volt rám ilyen hatással a könyv, amit egyébként biztosan nem fogok újraolvasni, de ettől függetlenül igen nagyra becsülöm.

!

Azért bátor civilek egy csoportja nem volt rest az utcára vonulni. Hatalmas transzparensekkel („Figyelj az orrod elé! Ne csak a könyvet bújd!” „A szemembe nézz! Nem csak a fiktív ember él!”) rótták a várost, remélve, hogy felhívják magukra a közfigyelmet. De sajnos a közfigyelem épp Walter Scott felé fordult. Karizmatikus vezetőjük, Mesmerowsky Eduárd emberi jogi aktivista ugyan nagy hatású beszédet tartott a Kultúrálatlanság (sic) Világnapján*, de hamar beindult ellene az állam karaktergyilkoló gépezete: kormányközeli sajtóorgánumok leközöltek róla egy ifjúkori fotót, amin épp Foert olvasott.

* Részlet a beszédből: „Nyíljon ki végre a szem, és csukódjék be a könyv! (…) Vegyük észre: Gutenberg pestise ember voltunk utolsó szikráitól is megfosztott minket! Hát mikor néztünk meg utoljára egy jó kis pandás youtube-videót? Mikor hallgattuk meg utoljára a Justin Bieber-cédénket? Ember, ébredj!”


>!
csillagka P
Jonathan Safran Foer: Minden vilángol

Megint Január vége van és ideje elkezdeni a következő Holokauszt könyvet. Az emlékezésért, az áldozatokért, azért hogy sose feledjük mit tehet a kirekesztés, a fajgyűlölet, és a csordaösztön. Idén se kerestem szokványos könyvet, na jó látszólag most rugaszkodtam el leginkább, hiszen Jonathan Safran Foer első könyve mindenféle divatos címkét tartalmaz, mágikus realista, posztmodern dráma, három síkon mutatja be az Ukrán zsidók hétköznapjait és kiirtásuk történetét.
Nagyon régen fentem a fogam erre a könyvre, fél éve várólistás, 100 könyv közé tartozik amitől az ember állítólag „olvasottá válik” (azért a listában a Szürke is szerepel) és nem mellesleg kapott egy csomó díjat (ilyenkor szoktam menthetetlenül csalódni)
Egy biztos nekem bejött, nagyon megkedveltem Brod-ot, nem zavar a keszekusza stílus ahogyan ugrálunk a szálak között, amelyek a végére rendesen összekuszálódtak.
Sajnáltam Szását (azért egy kis fejlődést mutathatott volna az englis nyelv terén) és döbbenten szemléltem a végét, a csavart, ami minden addigi irányt a feje tetejére állított, megváltoztak a szerepek és felnőttek a szereplők a drámához, ami kibontakozik a lapokon.
Egyet még mindig nem értek, se itt, se máshol, okos, intelligens, híreket olvasó- hallgató emberek miért várták be a nácikat? Miért nem mentek? Miért nem futottak? Akármerre mivel tudhatták mi vár rájuk.
Nehéz kérdések ezek, nincs válasz, csak az emlékezet, hogy mi ne legyünk, se agresszorok, se áldozatok. Nehéz világ ez, egyre nehezed, mivel sajnos minden perccel kicsit közelebb érzem magamhoz az acsarkodó gyűlölet hullámait, amit nem tudom, hogyan lehetne megállítani.

!

Lehet, már nincs remény.

Lehet, hogy egy atomerőműben már villog az a nagy piros kijelző.

Villog, és senki sem látja.

Az Időnyílat olvassák, lábuk a kezelőpulton, sarkuk alatt egy gomb, aminek már nem is emlékeznek a funkciójára.

Se látnak, se hallanak, mert jó a könyv.

„Alarm, alarm” – villogja a kijelző, egyre sebesebben.

De mit csináljunk, ha egyszer jó a könyv. Csak még egy fejezetet.


>!
sophie P
Martin Amis: Időnyíl

Martin Amis: Időnyíl avagy a sérelem természete

Én is azoknak a táborát erősítem, akik elképesztően jól szórakoztak a dolog szellemességén. Még hogy visszafelé folyik az idő! Vagyis visszafelé történnek a dolgok, lepereg az egész, de visszafelé, mint a vicces némafilmekben (amelyek pontosan ugyanennyire nem viccesek, mégis nevetünk) a visszajátszott jelenetek. A visszafelé könyvek közül csak a Benjamin Buttont olvastam, de az teljesen más, mert nem az idő fordul meg, hanem a főszereplő fizikai előrehaladása, maradván a szokásos menetben.

Szóval komoly szellemi kihívás összerakni fejben, hogy akkor most pontosan hogy is mennek itt a dolgok, mármint hogyan látja önmagát a kettészakadt főszereplő. Illetve látszólag csak az egyik látja a másikat halottaiból hátrafordulva (ez különben nem teljesen igaz, a másik is látja az egyiket, hol közelebb, hol távolabb).

Hát sokat nevettem. Lehet, hogy csak a sikerélménytől … de nem. Egy-két jelenet és megoldás tényleg nagyon ötletesre sikerült. Például a rajtakapott kikapós menyecske jelenet. Vagy néhány eset, amikor az odaadtam/elvettem inverzpár kerül játékba. Vagy a kiköltöztünk/beköltöztünk. És … az anyagcsere dolgokon is (eleinte), tudom ezt nem kéne reklámozni, főleg, hogy aztán egészen más – hátborzongató – jelentést kapott.

Hát igen. Én is észrevettem néhány logikai bukfencet, de attól tartok, ezek kikerülhetetlenek voltak, muszáj volt valahogy a történetet is előre vinni (bocs hátra), és egy adott pillanatban ha valaki hátrafelé is megy, abban a pillanatban mégis csak arccal előre néz.

Ebben a közegben nagyon nehéz az alaphelyzetbe belebonyolódni. Hogy ez mégiscsak egy holokauszt regény, mégpedig a keményebb fajtából. Pedig sokkal könnyebb ráérezni a felfoghatatlanra így.

1 hozzászólás

A hozzászólások megtekintéséhez be kell jelentkezned!