
Az aranyember (1962)
A régi kedvencekben az a szép, hogy sok év kihagyás után kiválóan rá lehet csodálkozni arra, hogy még mindig milyen jók. Gyerekkoromban annyit adta a tévé ezt a filmet, hogy már ezerszer meguntam, aztán most a karácsonyi trakta közepette mégis megbűvölten nézte az egész család. Mert Jókai jól ír, Gertler Viktor remekül rendez, a színészek pedig fantasztikusan játszanak, és ez így együtt elegendő volt arra, hogy elsüllyedjen az idő, és ki tudja hányadjára szurkolunk Tímár Mihálynak, hogy megtalálja végre a boldogságot a Senki szigetén Noémi oldalán, és utáljuk Athalie-t azért, mert annyira gyűlöli szegény Tímeát, aki annak ellenére ment hozzá Mihályhoz, hogy valójában annak jóbarátját, egy fess katonatisztet szereti. Ezen érzelmi bonyodalmakat fantasztikusan festi alá a gyönyörű táj, tatabányai szívünk különösen repesett a komáromi helyszínekért, na és persze imádott Dunánkért. Romantika a köbön, ármány és szerelem, dübörgő érzelmek, időutazás egy régen letűnt korba, hát kell ennél több egy jó kis családi filmélményhez? Annak idején ez volt az első magyar szélesvásznú film, a technikához szükséges kamerákat Svédországból kölcsönözték, és a hatalmas siker nyitotta meg az utat a legendás Várkonyi – féle Jókai-feldolgozások előtt. Az urak kedvükre legeltethették a szemüket a gyönyörű Béres Ilonán és Pécsi Ildikón – aki sokszor nyilatkozta, hogy ennek a filmnek köszönheti a férjét, a focista Szűcs Lajost, akivel legendásan jó házasságban élnek hosszú évtizedek óta, mert ebben látta először annak idején és azonnal beleszeretett – , na és persze Krencsey Mariannát, aki imádta, hogy végre egy jót gonoszkodhatott a filmvásznon. A hölgyeknek ott volt a snájdig Bárány Frigyes, a fiatal Latinovits Zoltán, és persze a főszereplő Tímár Mihályt alakító Csorba András sem nézett ki rosszul. És még mindig hat a varázs, eszméletlenül jól tud esni egy ilyen jó kis régi klasszikus a látványfilmek tengerében.
A teljes kritika itt olvasható:
https://smokingbarrels.blog.hu/2018/12/29/az_aranyember_810