MOLYrágta történelem – Az itáliai reneszánsz

Rovatgazda
!

Botticelli: Primavera

A reneszánsz, ez a XIV. századi Itáliából indult szellemi áramlat jobban felkavarta a középkori Európa állóvizét, mint addig bármi más, hatásai lényegében lefektették a modern kori európai gondolkodás alapjait. A rinascimento (újjászületés) kifejezést először Giorgio Vasari (1511-1574, festő, grafikus, író és építész) írta le az új idők jellemzésére, de a fogalom csak a XIX. század második felében véglegesült francia megfelelőjének alakjában: renaissance, azaz reneszánsz (vagy franciásan: röneszansz).

Az elnevezéseknél maradva meg kell említeni, hogy az olaszok a korszak évszázadainak megnevezésére nem használnak sorszámnevet (pl. XV. század), sőt még az évezredet sem jelölik. Így lett a XIV. századból trecento , a XV-ből quattrocento, a XVI-ból cinquecento, azaz „háromszázas”, „négyszázas”, „ötszázas” évek. A reneszánsz gyökerei a trecentóban eredtek, a korai szakaszt 1420-tól 1500-ig, az érettet 1500-tól 1560-ig, a későit pedig, amely a képzőművészetben a manierizmusba torkollt, 1580-ig datáljuk.

Miért éppen Itáliában alakult ki? Mert Európában elsőként a XIII. századra önállósult, jobbára közvetítő kereskedelemből és banki tevékenységből gazdagodó itáliai városállamokban indult meg a középkori viszonyok felbomlása, elsősorban azzal, hogy a saját erőből elért siker és vagyon itt vált először társadalmi rangot jelentő értékké. Az írni-olvasni (és számolni!) tudó polgári vagyonos osztály igényei és pénztárcája hívták életre azt az új típusú világi értelmiségi- és művészréteget, amelynek eszméi és ambíciói jelentősen erodálják majd a skolasztikába merevedett középkori világképet. A másik ok a földrajzi helyszín, ami nem csak a közvetítő kereskedelemnek kedvezett. Az olaszok az egykori Római Birodalom területi magjának romjain éltek, számukra mindennapi valóság volt az antik világ öröksége. Ebből következően Európa más népeinél szabadabban és természetesebb módon viszonyultak a „pogány” ókori kultúrához, annak ellenére, hogy a nyugati kereszténység központjának szomszédságában teltek mindennapjaik. A római kori művészetek és gondolkodás újjászületése lényegében a „minden szépség forrásának” tekintett természet értékeinek itáliai piedesztálra emelésével kezdődött, hogy aztán kisebb-nagyobb intenzitással megjelenjen Európa legtávolabbi zugaiban is.

Nagy a kísértés, hogy a reneszánsz művészek is említésre kerüljenek a rovatban, hiszen jó néhányukról létezik valamilyen, a történelemhez is kapcsolódó esszé és/vagy életrajzi regény, de nem akarom elvenni a „Fényőrség” rovat kenyerét, így itt a MOLYrágta történelem-ben a politikára és a mindennapi életre koncentrálunk.

A korszakról magyar nyelven létező legtömörebb összefoglaló művet @spinakker értékelte:


>!
spinakker
Paul Johnson: A reneszánsz

A cím egy kicsit csal, mert inkább az itáliai reneszánszot mutatja be, még ha mondjuk az irodalom terén máshová is kitekint. Valamennyire érthető, hiszen a reneszánsz elsősorban Itáliában született, és ott volt a legbefolyásosabb, de azért máshol is volt, ugye.
Egyes témákat nagyon részletesen (pl. a betűtípusok alakulása, a festéstechnikák), másokat csak kiragadott példák alapján tárgyal (itáliai festészet), ami talán ilyen rövid kötetnek nem áll jól. Az általánosabb fejlődési trendeket és összefüggéseket jobb lett volna megtárgyalni, de én nem bánom, mert így is sok érdekességet tudtam meg, amit hasonló összefoglaló könyvből nem, csak részletesebb szakirodalomból ismernék – amit nem biztos, hogy valaha is elolvasnék. Illetve, ami ennél is fontosabb, jobban megelevenedett előttem a korszak, az, amikor egy író eldönthette, hogy milyen nyelven írjon, mivel az egyiket nem tartották a műhöz elég komolynak; vagy amikor igazi művészóriások dolgoztak, akik századokig fennmaradó óriásfreskókat alkottak egymaguk, amiket ma talán sem méretükben, sem minőségükben nem tudna utolérni senki (na jó, méretben talán a grefiti).
Hiányoltam, hogy kevés kép van benne, így mikor egy festmény vagy épület részleteit taglalja, fogalmam sincs, miről beszél (tudom, utánanézhetnék a neten, de hát kinek van arra ideje).
Illetve, amit még hiányoltam, az a politikai intrikák (és először ez keltette fel a figyelmemet az egész korszak iránt Machiavelli, az Assassin’s Creed II, és a Borgiák sorozat alapján), bár értem, hogy miért döntött úgy, hogy ezt kihagyja.
Könnyedén érthető, középsulisoknak simán ajánlható, én legalább is örültem volna, ha (művészet)törin a száraz felsoroláson kívül az összefüggéseket, jelentőségeket is megértem. Plusz, Johnson részletesebben taglalt okosságait és szubjektív megjegyzéseit visszamondva úgy hangozhatok, mintha én is értenék hozzá.

!

Titus Lucretius Carus

A tudomány az első reneszánsz műnek Dante Alighieri: Isteni színjáték-át tartja, noha ez a zseniális költemény igencsak korai előd, a trecento elején íródott. A költő életművét bizonyára tárgyalja majd a „Kötelező-felfedező” rovat, itt most egy másik művet említünk, amelynek azonban legalább akkora, ha nem nagyobb hatása volt a reneszánsz-, sőt a modern gondolkodás kialakulására, mint Dante eposzának.

Titus Lucretius Carus-ról keveset tudunk, de Cicero, Vergilius és Ovidius is megemlékezik róla. Fő műve, az A természetről* (@Arianrhod értékelése: https://moly.hu/ertekelesek/1567716)** lényegében egy verses formába öntött ismeretterjesztő mű, amely az epikureusok filozófiáját foglalja össze.

A költeményben található állítások, miszerint:

a világunk atomokból épül fel,
ezek az atomok állandóan mozgásban vannak,
nincs külön test és lélek, a lelkünk a testünkben van, és meghal a testünkkel együtt,
nincs értelme félni a haláltól, mert nincsen halál utáni élet, tehát bármi is történjen, nem fogjuk érezni, mert már nem leszünk,
istenek pedig ha léteznek is, biztosan nem azzal vannak elfoglalva, hogy a mi életünkkel törődjenek,
ezért az életünk értelme az, hogy minél több testi és szellemi élvezetet szerezzünk magunknak, de ebben is okosnak és mértékletesnek kell lennünk, hiszen így kaphatunk a legtöbbet az élettől,

évszázadokkal a mű keletkezése után nagyobb jelentőségre tettek szert, mint saját korukban.

Poggio Bracciolini, egy olasz humanista, miután Itáliában már az 1400-as évek elején sem igen lehetett eredeti római kéziratokat találni***, német földön kutakodott antik leletek után, és 1417-ben egy fuldai kolostorban rálelt Lucretius verses művére. Tudta, hogy nagy kincset talált, de azt bizonyára ő sem gondolta, hogy a versben foglaltak alapvetően meghatározzák majd a humanista gondolkodás további irányait, s még a későbbi korok tudományára is megtermékenyítő hatást gyakorolnak.

Nem túlzás azt állítani, hogy lényegében Bracciolini véletlen szerencséjének köszönhető a reneszánsz valódi kezdete. A kézirat megtalálásának körülményeit és a korra gyakorolt hatását egy kiváló tudós több díjjal jutalmazott esszéje mutatja be. @ppayter értékelése:

*Az eredeti címe „De rerum natura”, tehát helyesebben: A dolgok természetéről.
**Ha valaki nem akarja az egész művet elolvasni, itt találhatók belőle szemelvények: https://www.kfki.hu/~cheminfo/hun/olvaso/histchem/antik…
***A század közepén, a törökök által támadott Bizáncból majd szekérszámra mentik ki az antik iratokat, s jelentős részüket sikerül is eljuttatni Itáliába.


>!
ppayter
Stephen Greenblatt: Egy reneszánsz könyvvadász

Stephen Greenblatt: Egy reneszánsz könyvvadász Hogyan vált modernné a világunk?

"[…] Az Egy reneszánsz könyvvadász szépen körbejárja a kézirat megtalálásának és keletkezésének körülményeit és időszakát, az ismeretterjesztés alapos, igényes és érdekes, továbbá rávilágít arra, hogy korántsem a legfontosabb dolgok hangzanak el a történelemórákon. Ez egyébként gimnazista korom óta bosszant, a háborúk és politika helyett – ahogy egyébként Esko Valtaoja is kiemeli – a kultúr- és tudománytörténetre kellene nagyobb hangsúlyt fektetni, elvégre a tudomány/technológia és a kultúra határozza meg hosszabb távon az emberek életét, nem az, hogy éppen személy szerint ki viseli a koronát. Egy kis reneszánsz kolostori és ókori római intellektuális élet, egy kis természetfilozófia, egy kis bepillantás a tizenötödik századi műgyűjtők zárt körébe, és természetesen Lucretius költeménye legfontosabb elemeinek bemutatása, mindez megdöbbentő alapossággal, ugyanakkor teljesen természetes formában. Nem véletlen az a húsz oldal bibliográfia, Greenblatt a legapróbb részletnek is utánajárt és tiszteletet ébresztő könnyedséggel mutat rá olyan összefüggésekre, amelyeket kevésbé avatott szemlélő egészen biztosan nem vett volna észre.

Nagyon szeretem az ilyen könyveket. Greenblatt képes kalandregénybe illő leírássá változtatni azt, ami másnál tankönyvszagú információhalmaz lenne, képes megtölteni egy kultúrtörténeti ismeretterjesztő könyvet feszültséggel és izgalommal. Személyes vonzalma a téma iránt abszolút érezhető, de nem hagyja, hogy ez az objektivitás rovására menjen, tökéletes krónikása a világunkat formáló, az ókorban gyökerező és – stílszerűen – a reneszánszban újjászülető humanizmusnak. Ami pedig a magyar kiadást illeti, a fordítást kifejezetten jó volt olvasni (főleg, miután az utóbbi időben sikerült beleszaladnom néhány problémásabba), a nagyalakú formátum illik a könyvhöz, a borító pedig nagyon jól eltalált. Simán el lehetett volna szúrni valami régieskedő, reneszánsz/római giccsel, esetleg semmitmondó minimalizmussal, de ez közel tökéletes, főleg a papírverzión a rombuszmintát követő, kiemelés helyett gyakorlatilag önálló grafikai elemként szereplő, formalakkozott háromszöghálóval. […]"


Bővebben a blogon: http://kultnaplo.blogspot.com/2015/05/stephen-greenblat…
Vagy akár a Nyesten: http://www.nyest.hu/hirek/kalandregenybe-illo-reneszans…

És ez lett a kétezredik molyos értékelésem. :)

!

Benvenuto Cellini, a megtestesült „reneszánsz ember”

A humanista gondolkodás új világképet eredményezett. Szemben a középkorra jellemző skolasztika merevségével, a humanizmus isten és a világ viszonyának elemzése helyett az embert állította középpontba. Mintha most egyenesedett volna fel igazán az ember, érték lett az egyén szabadsága, fontossá vált az önismeret, a tudás, az önképzés, a célok kitűzése és az erőfeszítés, amellyel a célok elérhetők. A túlvilágra való felkészülés helyett a földi lét igenlése vált meghatározóvá, az önrendelkezés, a szabad akarat, a lehetőségek felfedezése és kihasználása kívánatossá. A tudományban fontos lett a történelem, a nyelv, a természet, lényeges tényezővé vált a kísérletezés, a tapasztalat, az ismeretek folyamatos bővítése és ellenőrzése. A reneszánsz embereszmény a sokoldalú ember, aki harmóniában él önmagával és a természettel, „élethosszig” tanul, de testét, egészségét sem hanyagolja el, és sajátja a szociális érzékenység. Mindez erősen hajaz az ókori görög embereszményre, de hát éppen ezért nevezzük „újjászületésnek” ezt a korszakot. Ez az univerzális tökéletesség természetesen nemigen volt elérhető, de jól kimutatható rajta a szabadságvágy, amely élesen szembe fordul a korábbi szigorú, isten- és egyházközpontú világrenddel.

Ha sokak számára elérhetetlen volt is a fent vázolt superman színvonal, egy emberről biztosan tudunk, aki megközelítette a kor embereszményét – legalábbis valami ilyesmi következik kalandjaiból és hányattatásaiból. Benvenuto Cellini katona, ötvösmester, szobrász (Cellini: Gorgó levágott fejét tartó Perszeusz: http://www.p-synd.com/ceps12big.jpg), gáláns udvarló, dalnok és minden egyéb, amivé ebben a korban valaki válni akarhatott. Túlzásoktól sem mentes önéletrajzi műve az érett reneszánsz koráról, a cinquecento első feléről ad képet, kalandregényként és színes, részletes történelmi forrásként egyaránt olvasható, természetesen a megfelelő kritikai távolságtartással. @Kilgor_Trout értékelte:


>!
Kilgor_Trout
Benvenuto Cellini: Benvenuto Cellini élete

Benvenuto Cellini: Benvenuto Cellini élete A firenzei Giovanni mestertől született Benvenuto Cellini, amiképpen ő maga írta Firenzében

Egy reneszánsz témájú könyv kapcsán került kezembe a könyv. Mivel igen érdekel a téma, gondoltam belevágok, ezzel is mélyítve ismereteimet a reneszánszról.
Jól gondoltam, meg rosszul is. Rengeteget tudtam meg a szóban forgó időszakról (1500-as évek eleje). Azonban nemcsak művészeti fonalon kaptam tartalmat a könyvtől, hanem filozófia vonalon is töltött.
Maga a könyv egyesszám első személyben beszél, hiszen ez egy önéletrajz. Bevallom, többször nem értettem egyet Cellini cselekedeteivel, de rá kellett jönnöm, hogy ezek a dolgok nem valami kölünleges eljárást rejtenek. Egyszerűen ilyen volt a kor maga. Csodálatos és hihetettlen alkotások születtek, márványból, aranyból, különféle ércekből valamint papíron, elképesztő vérontások közepette. Az egyik legkegyetlenebb és legvéregzőbb kora az emberiségnek. Háborúk háború hátán és soha nem látott gazdagság.
Ebben a korban kellett érvényesülnie az ötvős mesternek, olyan körülmények között, ahol megbízói élet és halál urai voltak. Reneszánsz- az ember újragondolása… Persze csak a kiválasztott szűk rétegé! A többi maradt ugyanolyan szerencsétlen és ugyanolyan elnyomottan…
Hihetetlen igazságtalanságok sora kíséri történelmünket, amik általában vagy inkább kizárólagosan egyéni érdekek határoztak meg. Be kell vallanom, eléggé kiábrandult lettem. Nem a könyv miatt. A köny zseniális és nagyon sodró ívű írás. A mester bebizonyította, hogy ebben is zseni.
A könyv végén azt a keserű gondolatot morzsolgattam, hogy modern korunk mennyire hasonlít ezekhez a csodálatos , ámde végletekig kizsákmányoló korig. Azt gondolom, nemsokat sikerült változtatnunk. Illetve sokat is, meg nem is. Inkább csak más néven nevezzük a dolgokat. Azt gondolom, hogy napjaink urainak ugyanolyan kiszolgáltatottak vagyunk, mint az emberiség korának bármelyik szakaszában.
Történhet bármi, sajnos a rang nélküli ember továbbra is kiszolgáltatottja marad a felette állónak, társadalmunk valamennyi rétegére igazolhatóan.
Számomra Benvenito Cellini munkássága az emberi kitartást és hitet magasztalja királyi magasságokba. Az önmagunkba vetett hitet és ennek a magasabbrendűtől való eredeztetését igazolja.

!

A prédikátor és a tudós

A reneszánsz kori Itáliáról valószínűleg előbb ugrik be a nagy hatalmú családok (Mediciek, Gonzagák, Borgiák. Sforzák stb.) és az örökkévalóságnak alkotó művészek neve, mint a fenti képen látható két, szoborba faragott személyé, pedig ők is ennek a sokszínű, a régi és az új bélyegét egyformán magán viselő, felemelő, de sokszor zavarosnak ható korszaknak a jellegzetes figurái. Ráadásul, noha szemléletük és munkásságuk minden elemében eltért egymástól, életük végén mindkettőjüknek ugyanaz a sors jutott osztályrészül. A kor két leghíresebb eretnekének életútját kézenfekvő lenne Madarász Imre: Két máglya című könyvéhez kapcsolódva bemutatni, de sajna, ezt a könyvet még senki nem értékelte a Molyon, így máshoz folyamodunk.

Giordano Bruno a reneszánsz tudós mintapéldánya volt. A korszellem rendkívül felszabadítóan hatott a tudományra, de nem úgy a tudósokra, akik élete általában az egyházzal való hadakozásban telt. Giordano Brunónak viszonylag sokáig sikerült kitérnie az egyház támadásai elől, pedig már papi tanulmányai során is rásütötték az eretnek bélyeget, amikor a Szentháromsággal kapcsolatban kétségeinek adott hangot. Az talán nem vezetett volna a később elszenvedett tragikus véghez, hogy Averroësszel, a XII. században élt cordóbai arab filozófussal együtt vallotta, miszerint a Föld nem a világegyetem középpontja, a csillagok valójában távoli napok, és a mi napunkhoz hasonlóan bolygók keringenek körülöttük, amelyeken az értelmes élet is lehetséges, de elvetette a teológia és a filozófia párhuzamosságának addig többé-kevésbé elfogadott elvét, és hitet tett a tudomány kizárólagossága mellett. Ez pedig nem csak a katolikus egyház számára bizonyult tűrhetetlennek, de Luther és Kálvin hívei számára is soknak bizonyult. Végül a katolikus egyház perbe fogta, és a hét évig tartó bizonyítási eljárás végén máglyahalálra ítélte. Halálának 400. évfordulóján az egyház sajnálkozását fejezte ki, de a kivégzett tudósra hárította a felelősséget, mondván, a hajdani bíróság mindent megtett annak érdekében, hogy megkímélhesse a vádlott életét, de nem sikerült. Annyi igazság lehetett ebben, hogy a híres tudós kifejezetten provokatívan lépett fel vitapartnereivel s nyilván bíráival szemben is, egyszóval nem kötött kompromisszumot. Mindenesetre a mai napig nem rehabilitálták.

Michael White: Giordano Bruno – Az eretnek című könyvét @morin5 értékelte: https://moly.hu/ertekelesek/2392881

Savonarola eredetileg szabad művészetekből doktorált, és egy darabig orvosnak is tanult, csak később lépett be a dominikánus rendbe, állítólag egy szerelmi csalódás hatására. Firenzében a perjelségig vitte, az általa vezetett kolostor az egyház eredeti tisztaságát, a visszaélések megszüntetését, az egyházi reformokat és a társadalmi megújulást követelő igehirdetések színtere lett. Egy idő után Savonarola egyre többet szónokolt köztereken. Tüzes hangú szónoklatokban támadta a köznép szabados életmódját, de kipellengérezte Lorenzo Medici erkölcstelenségét, és VI. Sándor, azaz Rodrigo Borgia, a második Borgia-pápa személyén keresztül magát a pápaság intézményét támadta. Medici mindennek ellenére őt hívta halálos ágyához, a Borgia-pápa azonban nem volt ilyen elnéző. Savonarolát felakasztották, holttestét felnégyelték, maradványait máglyán elhamvasztották.

Nagy András: Savonarola-kísérlet című könyve kapcsán megint csak @morin5-öt hívjuk segítségül:


>!
morin5
Nagy András: Savonarola-kísérlet

Girolamo Savonarola, dominikánus szerzetes kudarcokkal tűzdelt korai éveinek leginkább a vallási fanatizmus adott tartást. Kiváló retorikai képességével, puritán szemléletével és a reneszánsz hedonizmus ostorozásával Firenzében nagy népszerűséget vívott ki magának. Amikor azonban csökkent a befolyása, és ellentétbe került a hírhedt (Borgia) VI. Sándor pápával, megpecsételődött a sorsa.
Az apokaliptikus látomásokkal tűzdelt szuggesztív beszédei, a könyvek, ruhák, képek „piramisainak” égetése miatt Savonarola a megszállottság magas fokát mutatta be, (de rendkívül eredeti is a sokat vitatott személye).
Bár a vallástörténeti terminológiájú, történelmi esszé – itt, a molyon – nem döntöget olvasottsági rekordokat, azért a korszak és a téma iránt érdeklődők nem fognak csalódni.

!

Lorenzo de Medici – „Il Magnifico”

A történelmi bulvár szerint a Mediciek nevéből és abból a tényből, hogy fiúgyermekeik közül többnek is a Cosimo nevet adták (Szent Kozma az orvosok védőszentje), az következik, hogy felmenőik között lehettek gyógyítók. Ezt rögtön hagyjuk is ennyiben, mivel a felmenők kilétének semmi jelentősége a továbbiak szempontjából…

Annak már inkább, hogy a Medici család egy olyan szintű társadalmi mobilitást lehetővé tevő közegben tudott a jelentéktelenségből a csúcsra jutni, amelyhez hasonló sem volt a XIV-XVI. századi Európa más régióiban. A dinasztia alapítója, Cosimo de Medici (Il Vecchio, azaz az Öreg) 1389-ben született, 68 évvel a reneszánszt elindító Dante halála, és 42 évvel az első ízig-vérig humanista szellemiségű mű, Petrarca Daloskönyve megjelenése után. 1420-ban vette át apja bankházának vezetését, amelynek értékét tovább növelte, miközben városának, Firenzének is nagy szolgálatokat tett. Ellenlábasai miatt ugyan egy évre száműzetésbe kényszerült, ám diadalmenetben tért vissza, és nem egyszerűen csak bekerült a város vezetői közé, de rövid idő múlva, bár jogcím nélkül, ő lett a hivatalosan köztársaságként működő Firenze vezetője.

Unokája, Lorenzo de Medici (Il Magnifico, azaz a Nagyszerű) egyszerre volt kényúr és diplomata, a művészek és művészetek mecénása*, akinek hatalma és gazdagsága számos ellenséget szült. Nem kisebbeket, mint a pápai állam és maga a katolikus egyház, amelyek mellett szinte eltörpült a régi alkotmányos köztársaság polgári híveinek berzenkedése, a rivális Pazzi család áskálódása, vagy Savonarola nyilvános átkozódása. Hogy külső katonai támogatáshoz jusson, Lorenzo egy római arisztokrata családból származó lányt vett feleségül, Clarice Orsinit. Ez a házasság jelentősen megerősítette helyzetét Firenzében. 1478-ban merényletet kíséreltek meg ellene (Pazzi összeesküvés), de ez sem rendítette meg hatalmát. Ezt követően bölcs vezetőként tartották számon, noha akadt olyan kortárs, aki „egy alkotmányos köztársaság bölcs zsarnokának” nevezte. Olyan egységes Itáliáról álmodott, amely hosszútávon is képes ellenállni a spanyol és francia hódító törekvéseknek. Politikai sikereivel ellentétben a Medici bankházat nem tudta megfelelő módon irányítani, külföldi bankfiókjai sorra tönkrementek, és Firenze elvesztette vezető szerepét a bankvilágban. A családi vállalkozást már nem sikerült talpra állítania, 43 éves korában meghalt.

A Mediciek tündöklése a család másik ágával folytatódott, amikor egy újabb Cosimo (Lorenzo leányági dédunokája, 1519-1574) lett a családfő, hercegi rangban. Firenze gazdag családjai bábként akarták a város élére állítani, hogy majd ők kormányozzanak, de ugyanúgy törököt fogtak vele, mint a mi Mátyás királyunkkal az őt trónra segítő rokonság, Cosimo ugyanis erőskezű vezetőnek bizonyult. Firenze központtal létrehozta a toszkánai nagyhercegséget, ezt követően utódai jogosultak voltak a nagyhercegi címre. A város hadihajói részt vettek a törökverő lepantói csatában (1571), dicsőséget szerezve ezzel Firenzének. Az utókor véleménye megoszlik vele kapcsolatban, de egyetlen kritikusa sem tagadja, hogy ő volt az, aki újabb kétszáz évre megalapozta a Mediciek hatalmát Firenzében.

Molyos értékelést két, a firenzei Mediciekkel foglalkozó monográfiához találtam. Az első mű az átfogóbb, @Gabber777 értékelésével: https://moly.hu/ertekelesek/2036942, a második inkább a Lorenzo és testvére ellen megkísérelt merénylet körülményeit elemezve írja le a korabeli firenzei viszonyokat. @Morzsa értékelte:

*Ekkor még nem létezett mai értelemben vett műkereskedelem. A művészek kizárólag megrendelésre dolgoztak, és a mű elkészültéig az előlegből éltek.


>!
Morzsa
Lauro Martines: Firenze és a Mediciek

Lauro Martines: Firenze és a Mediciek Hatalom és összeesküvés a reneszánsz Itáliában

Nem tudom, mennyi csillagot adjak rá… Mert hogy nagy, rágós falat ez, még akkor is, ha az olvasó történelem-bolond és úgy hiszi, jártas is valamennyire abban…. Egyszóval nem az a jól fogyasztható, könnyen emészthető, de mégis hiteles és pontos életrajz, mint pl. David Starkey I. Erzsébete, vagy Antonia Fraser életrajzai (Stuart Máriáról, XIV. Lajosról és hölgyeiről vagy VIII. Henrik feleségeiről)
Ritkán tudtam belőle egyszerre 20-30 oldalnál többet olvasni, mert egyszerűen vagy a fonalat vesztettem el, vagy elfáradtam. Kicsit kusza ugyanis a mesélés, ugrálunk térben, időben, családok (ahol értelemszerűen sokakat hasonlóan hívnak) és nézőpontok közt .
Ugyanakkor sajnáltam volna, ha nem olvasom el a könyvet, mert tényleg különleges módon mutatja be a kort és azokat, akik akkor a történelmet „csinálták”.
Érdekes hozadéka az itt olvasottaknak, hogy a történelmi regények nagy kedvelői, mint amilyen én is vagyok, megtudhatják belőle (amit gondolom azért sejtettünk eddig is ;-), hogy amikor kedvenceink szerzőiről azt írják, hogy a könyvükhöz alapos kutatásokat végeztek (ez most amúgy is divat, de sajnálatos módon nem garancia magának a regénynek a minőségére nézve), az legtöbbször annyit jelent, hogy a szigorúan vett történelmi tények rendben vannak a regénnyel kapcsolatban, viszont a szociális, társadalmi, morális viszonyokat legtöbbször a mai kor vélekedésének megfelelően bírálják el és írják meg és/vagy olyan cselekményeket mesélnek el, amik abban a korban egyszerűen elképzelhetetlenek lettek volna (pl.nagy kedvencem volt Robin Maxwelltől a Signora da Vinci, amiben nem, hogy egy szegény ember, de egy szegény nő kerül be Lorenzo Medici legbelsőbb köreibe)
Még annyit, hogy a cím megtévesztő: nem annyira a Mediciekről, mint családról, hanem leginkább az 1478-as Lorenzo és Guiliamo ellen végrehajtott merényletről (okairól, előzményeiről és következményeiről) mesél a könyv, a Lorenzo előtti és utáni Mediciekről pedig csak jelzés szerűen esik szó, Lorenzo egyéb cselekedeteiről is kevesebb szó esik.
Azt hiszem, tömören úgy fogalmaznám meg, hogy kétszeresen örülök a könyv elolvasásának: egyrészt mert tényleg különleges képet festett Firenzéről és polgárairól, egészen másképp fogok ilyen témájú könyveket olvasni, de másképp fogok -ha remélem lesz még rá megint alkalmam- a toszkán kisvárosokban mászkálni most, hogy kicsit jobban megismertem történelmük egy szeletét. Másrészt viszont annak is örülök, hogy BEFEJEZTEM a könyvet, és valami olvasmányosabba foghatok ;-)))

!

Niccolo Machiavelli

Ha nem tudjuk, hogy Machiavelli portréját látjuk, nem valószínű, hogy a hamiskás mosoly mögött olyan valakit sejtünk, aki a gátlástalan gazember-politika jelképeként él a köztudatban. Machiavelli emlékezetének ez a kereszt jutott, de a tudomány mai állása szerint elmondhatjuk, hogy jórészt önhibáján kívül „került hírbe”.

„Aki meg akarja érteni Machiavelli filozófiáját, tudományát és művészetét, aki át kívánja tekinteni életének útját és fordulatait, annak mindenekelőtt azt kell tudomásul vennie, hogy Machiavelli nem volt machiavellista. A neki tulajdonított nevezetes mondatot, hogy „A cél szentesíti az eszközöket" nem ő mondta, nem ő írta. Ez a jezsuiták jelmondata volt, és Loyolai Szent Ignáctól származik.” (Idézet innen: http://www.literatura.hu/irok/renesz/machiavelli.htm).

Machiavellit évszázadok óta félreértik és/vagy félremagyarázzák, ami sokakat eltántorít attól, hogy olvasson tőle vagy róla, pedig mindkettőt érdemes. Róla írtam életem első beadandóját (valamikor, még az ősrobbanás tájékán), és emlékszem, mennyire lenyűgözött ennek az embernek az agya, továbbá mennyire dühített annak a folyamatnak a megismerése, amely során érdemei elismerése helyett pellengérre állították.

Magyar nyelven egyetlen monográfiához lehet hozzájutni róla (Alexandru Balaci: Niccolò Machiavelli), de ezt a könyvet sajnos még senki sem értékelte a Molyon. Viszont @spinakker karcnak is beillő értékelése Machiavelli fő művéről annyira informatív és helytálló, hogy át is adom neki a szót:


>!
spinakker
Niccolò Machiavelli: A fejedelem

Bár nagy a híre, vagyis hírhedtsége, nem hogy nem árt, hanem egyenesen szükséges tisztában lenni a történelmi háttérrel. Mert ez a kis írás nem biztos, hogy az, mint ami elsőnek látszik, vagyis uralkodóknak írt útmutatónak. Ezt nem lehet úgy olvasni, mint oly sok más klasszikust, amit vezetők vagy magukat fontosnak találó emberek olvasnak, mint pl. A háború művészetét.
Elsőre úgy tűnik, mint egy amorális, sőt, néhol cinikus politikatudományi értekezés, amelyben Machiavelli pl. olyanokat tanácsol, hogy ha erőszakot kell elkövetni (pl. az előző rezsim irányítóinak kivégzése), azt jobb korán, egyszerre elvégezni, mint elnyújtottan, sokáig kegyetlenkedni. Ez akkor azért volt újdonság, mert akkoriban az uralkodóknak csak (keresztény) idealizmuson alapuló erkölcsi tanításokat adtak (hogyan legyen „jó” az uralkodó, ahelyett, hogy hogyan tartsa egyben az uralmat), de Machiavelli erkölcsöt nélkülöző pragmatizmusa még most is sokakat sokkolhat (főleg, akik még nem próbálták reálisan szemlélni a világot). Elsőre cinikus emberszemléletével (az emberek alapvetően önzőek, rosszak, és megbízhatatlanok) azonban ellentmondásba kerül, az hogy tanácsai középpontjában rendre a nép áll: hogyan kell a nép haragját elkerülni, hogyan kell a népre építeni a hatalmat. Sőt, azt állítja, hogy minden uralkodó egyben elnyomó is.
Ekkor egy kis utánajárással kiderül, hogy Machiavelli a népuralmon alapuló köztársaság ötletét támogatta (mint ahogy azt minden(!) másik írásában hangsúlyozza), illetve, hogy A fejedelmet azután írta, hogy a Mediciek átvették az uralmat a korábbi firenzei köztársaság felett, Machiavellit pedig komolyan meghurcolták az említett köztársaságban vállalt szerepe miatt. Ezt megtudván azt gondolhatjuk, hogy egy machiavellista húzással ezt csak kiengesztelésképpen írta, és hogy újra hivatalba állhasson, immár a másik oldalon. Sőt mi több, Lorenzo de Medicit egyenesen régóta dédelgetett álma, Itália egyesítésének megvalósítására képzelte el.
Egy harmadik olvasat szintén lehetségessé válik, amikor jobban utánanézünk a történelemnek. Ugye Machiavelli egyrészt fanatikusan köztársaságpárti és itt is többször említi, hogy minden uralkodó elnyomásra törekszik, így pedig közvetetten Lorenzót is annak nevezi. Emellett pedig egy mintauralkodónak azt a Cezare Borgiát nevezi, aki hírhedten kegyetlen és rossz volt, Machiavelli pedig ugyanezt tartotta róla alig néhány évvel A fejedelem megírása előtt. És mivel Machiavellitől nem állt távol a szatíra műfaja, meglehet, hogy ez az írása is az: pl. Borgia példájából úgy űz gúnyt, hogy egy nyilvánvalóan rossz uralkodó tulajdonságait állít be jónak. Vagyis amikor mondja, hogy milyen gyakorlatok jók és hasznosak, valójában kacsint egyet, mert mindenki tudja, hogy azok mennyire erkölcstelenek és ártalmasak.
Így szerintem úgy kell elképzelni, hogy Machiavelli sértettségében és megaláztatásában fogta magát, és írt egy útmutatót az őt (és Firenzét) meghurcoltatónak, ami elsőre úgy tűnik, mintha azt mondaná: „tessék, ha már fölöttem rendelkezel, hadd adjam át tudásomat”, de valójában azt mondja, hogy „á, szóval erős uralkodónak érzed magad? Akkor lehetsz igazán „erős”, ha olyan kegyetlen és erkölcstelen zsarnokként viselkedsz, mint amilyenek az uralkodók általában, vagy mint amilyen te magad is vagy. A végén pedig a nép majd úgyis letaszít.”
(Ezzel ugyanakkor ellentmondásban áll az, hogy Machiavelli őszinte és elveinek megfelelő tanácsokat is ad: az uralkodó ne használjon zsoldosokat; jutalmazza azokat, akik valamiben kiválóak, pl. a kereskedőket. Az utolsó fejezet, Itália egyesítéséről szóló vágya pedig szintén nagyon őszintének tűnik, ami nem illik egy szatirikus műbe).

4 hozzászólás
!

A „Cinquecento terem” a Palazzo Vecchio-ban, amelyben ma a firenzei városháza működik.

Mielőtt elhagyjuk Firenzét, szót kell ejteni a Történelmi útikönyvek című kitűnő könyvsorozatról, amelynek kötetei a klasszikus útikönyvek stílusában mutatják be egy-egy híres város múltbéli életét. A reneszánsz Itália iránt érdeklődők számára igazi csemege lehet a Firenzéről szóló kötet, amelyet @Teetee értékelt:


>!
Teetee
Charles FitzRoy: Reneszánsz Firenze napi öt forintból

Ez nagyon szórakoztató könyv (az egész sorozat az).
A klasszikus útikönyvekben van ugyan történelmi áttekintéses rész, de az általában szárazan van megírva, tele sok névvel, adattal, amiből hosszú távra nem marad meg sok.
Ezek a „múltbéli útikönyvek” a hagyományos bedekkerek stílusában kalauzolnak el minket egy-egy város fénykorába. A látnivalók mellett a társadalmi berendezkedést is megismerhetjük, ráadásul van benne rengeteg humor.
Firenzei kirándulásom előtt, alatt és után is remek olvasmány volt.

!

A három leghíresebb Borgia

Kezdjük hármuk közül a legártatlanabbal, Lucreziával! Ahogy Machiavelli a hidegfejű, hatalommániás politizálás jelképévé, a Borgia-lány a gonosz, fehérmájú, méregkeverő, kicsapongó szajha fenotípusává vált. És hát vele is igazságtalanul bánt az utókor. Feljegyezték ugyan, hogy már serdülő hajadonként apjával, a később VI. Sándor néven pápává avanzsált Rodrigóval orgiákon vett részt, de ha volt is ilyen, gyaníthatóan nem ő proponálta ezen események látogatását, és 13 évesen már férjhez is adták egy Sforza sarjhoz, tehát a házassággal vége szakadhatott a félvilági életnek. Harmadik férje, Alfonso d'Este oldalán talált rá a nyugalom és a boldogság. Házukat fényes reneszánsz udvarrá fejlesztették, ahol többek között Tiziano is megfordult. Élete utolsó éveiben Lucretia kolostort alapított, és támogatta a ferences rendet. A történészek ma azt vallják, hogy kivételesen rossz híre apja és vérengző bátyja rávetülő árnyékától alakulhatott ki.

Mert Rodrigo és fia, Cesare valóban összetett személyiségek, és akkor enyhén fogalmaztunk. Rodrigo egyfelől igazi reneszánsz ember, művelt, nagy formátumú államférfi, jó ízlésű mecénás, másfelől a látszatra sem mindig ügyelő élvhajhász, velejéig korrupt, gátlástalan karrierista, aki habozás nélkül tiporja el ellenfeleit. Fia pedig, akit ifjú kora és világi neveltetése ellenére bíborossá tesz, méltó társa mindenben, feltétel nélkül szolgálja apja céljait. A reneszánsz szabadságvágy könnyen csapott át szabadosságba, az egyéni akarat felmagasztalása cselszövéstől, gyilkosságtól sem visszariadó, gátlástalan törtetésbe. Ők ketten pedig egyszerre testesítették meg a reneszánsz napfényes és árnyékos oldalát, a feudalizmus zsarnokságára épülő régit és a csodálatos alkotásokra képes, hatalmas energiákat felszabadító újat. És persze, némi túlzó démonizálással az ő tetteikhez is hozzátoldott itt-ott az utókor…

A dinasztiaalapító család tagjainak halálával azonban nem ért véget a Borgia-korszak Itáliában, utódaik között pedig akadtak olyanok, akik el tudtak rugaszkodni a kétes értékű családi hagyományoktól. Például Francis Borgiát 1670-ben szentté avatta a katolikus egyház, egy másik, a XVI-XVII. század fordulóján élt utód pedig szintén pápa lett (X. Ince), korrupciótól mentes, szokványos választás útján.

A Borgia-irodalom természetesen igen gazdag, és a Molyon is népszerű. Rodrigóról és családjáról Mario Puzo írt regényt – @Bur3sz értékelése: https://moly.hu/ertekelesek/885490,

Cesare a főszereplője Hermann Zsuzsanna könyvének – @Kyra_Owens értékelése: https://moly.hu/ertekelesek/1322282,

Maria Bellonci monográfiája pedig Lucreziát helyezi a középpontba. @furacs értékelése:


>!
furacs
Maria Bellonci: Lucrezia Borgia

Sokkal inkább szakirodalomként, mint szépirodalom gyanánt álltam hozzá, mivel ezzel a korszakkal foglalkozom. Így nagyszerű, érdekfeszítő, rendkívül alapos és információgazdag olvasmány volt, és nyilván más szakirodalomhoz képest élvezetes is. Csakis azoknak ajánlanám, akik a korszak kutatói valamely kapcsolódó tudományterületről: történelem, művészet-, művelődéstörténet, néprajz, irodalomtörténet stb.
Az írónő megbízható és körültekintő alapossággal felhasznált már kiadott és még kiadatlan levéltári forrásokat, ismeri a különböző korok történészeinek műveit, véleményeiket egybeveti és megkísérli felvázolni a lehető legvalósághűbb képet a mai pszichológiai gondolkodás eszközeit is figyelembe véve. A szakirodalmakhoz képest annyi hiányosság érheti az olvasót, hogy nincsenek hivatkozások, sem bibliográfia, tehát inkább az összkép átlátásában, összefüggések megértésében nyújt segítséget, kiindulópontot további kutatásokhoz.
Ugyanakkor könnyebbséget jelentett volna, ha jobban tagolják a könyvet, alfejezetekkel segítenek az egyes eseménysorok visszakereséséhez, vagy akár egy tárgy- és névmutatót is el tudtam volna képzeli a könnyebb használhatóság érdekében. A kötetet ugyanis kutatómunkához is fel lehet használni véleményem szerint.
A fordítás viszont hagy némi kívánnivalót maga után, bár gondolom hatalmas munka lehetett ennyi szöveget lefordítani, de különösen a végén vannak mondatok, amelyek értelme homályos maradt, látszik a lektorálás hiánya. Legalább az új kiadáshoz érdemes lett volna ezeket tisztába tenni.
Összességében ugyanakkor kiválónak tartom a könyvet, számomra különösen hasznos, és tervezem, hogy a jövőben is forgatom, hogy az egyes neveket és kapcsolati szálakat áttekintsem ennek segítségével.

!

A Ponte Vecchio Firenzében

Eddig jobbára tudományos igényű művekről szólt a rovat, most következzen három regény. Tanja Kinkel: A bábjátékosok címmel utaztató fejlődésregényt írt, amelynek főhőse számos nagy művésszel találkozik a reneszánsz Itáliában, és megfordul a Mediciek udvarában is. @Timár_Krisztina értékelése:


>!
Timár_Krisztina ISMP
Tanja Kinkel: A bábjátékosok

Színvonalas, tartalmas szórakozás! Éppen olyan hosszú, hogy az ember emlékezni is tudjon arra a végén, hogy melyik szereplő mit csinált az elején, de ne is hagyjon maga után hiányérzetet a regény. :) Minden esemény megkapja a kellő kifejtést.
Aki szereti a jól megírt, informatív, izgalmas cselekményű történelmi regényeket, nyugodtan fogjon hozzá a nyaralás elején is, a végére pont be fogja fejezni. :) Vonatra is kiváló olvasmány. :)

Fordítsuk komolyra a szót: cseppet sem bántam meg, hogy a T. K. monogramjáért kivettem a könyvtárból. :) Pedig voltaképpen nem váltotta be a várakozásomat: azt reméltem, hogy utazó társulatról fog szólni, ehhez képest a „bábjátékos” már megint azt jelentette, mint boldogult emlékű Visvaldis Lāmsnál: jelképes marionettszínházat, azaz egy (jelen esetben több) olyan lényt (jelen esetben embert), aki dróton rángat másokat. De ez csak egy kis ideig zavart.
Történészeket kicsivel tovább fogja zavarni az, ahogy a regény a történeti hűséget kezeli. Konkrétan úgy manipulál az évszámokkal, ahogy neki tetszik. :) Egy-két év ide vagy oda meg se kottyan, aztán az utolsó oldalon bocsánatot kér, hogy a regénycselekmény kedvéért némi zavart volt kénytelen megengedni magának. De mire ez leesik az emberfialányának, már régen az érdekli, hogy ugyan leszúrják vagy nem szúrják le az ügyeletes szereplőt. :) Minden egyéb tekintetben pedig nagyon gondosan odafigyel minden részletre a szerző, látszik az alapos háttérmunka: a szereplők korhű ruhát viselnek, korhű eszközöket használnak, benne nyüzsög az egész korabeli európai élet.

Engem leginkább A katedrálisra emlékeztetett, mintha annak a német versenytársa volna. Akinek az a könyv tetszett, annak jó eséllyel ez is fog. De azt is mondhatnám, hogy aki szerette a Borgiák című sorozatot (vagy a Borgia című, magyar nyelven tudtommal nem sugárzott verziót), az ezt is fogja. Nyomokban elő is fordulnak benne Borgiák. Nekem nagyon tetszett az, ahogyan a reneszánsz Itália mellett jó sok figyelmet és teret szentel a reneszánsz Németországnak (ami akkor még persze nem létezett mint állam, de az egyszerűség kedvéért most így hagyom). Olyan (nagyon is izgalmas) szereplőit vonultatja fel a korabeli német világnak, akikkel más népszerű művek nem foglalkoznak, pedig Jakob Fugger abszolúte megérdemli, hogy ne hagyják elhalványulni Cesare Borgia mellett.

És amellett nagyon korrekt! Ez külön jólesett. Sok és sokféle társadalmi csoportot, nemzetiséget előszed, akik között egyaránt szerepeltet gazembereket is, becsületes embereket is, nem egy esetben tudatosan szembemenve ma is bevett (akkoriban meg éppen sziklaszilárd) sztereotípiákkal. És hát… nem sok olyan külföldi regényt ismerek, amely magyarokról is szólna, olyat pedig konkrétan egyet se, amelyik ennyire tárgyilagos volna velünk szemben. Nem hízeleg a magyaroknak, de nem is tartja őket barbárnak és elmaradottnak: nép, olyan, mint a többi. :) :) :)

Utóirat:
Nézegetem itt A katedrális értékeléseit, hát egész más könyvet olvastunk, úgy tűnik. :) Nekem nem volt azzal a könyvvel különösebb bajom, igaz, George R. R. Martin regényeit (meg A fehér hotelt :D) olvasva már immunis lettem a pornográfiára. :D De most komolyan. A történeti hiteltelensége engem csak itt-ott zavart (az valóban több mint feltűnő, hogy középkori szereplőknek XX. századi a gondolkodásmódjuk).
Akkor tisztázzuk: ebben a regényben van szex, de (szerintem) távolról se pornográf; szerintem elképzelhetőek ilyen gondolkodásmódú szereplők a reneszánsz német és olasz városokban; és a cselekmény fordulatai leginkább egy utazás köré rendeződnek, illetve abból állnak, hogy X fokozatosan rájön Y terveire (X és Y állandóan változó személyeket jelöl).
Szóval akiknek bármely fenti okból NEM tetszett A katedrális, az Kinkelt még nyugodtan olvashat. :)

3 hozzászólás
!

A Dózse-palota Velencében

Sarah Dunant: A kurtizán és a törpe című regénye Velencében játszódik. Reneszánsz karriertörténetnek indul, amelyben minden lehetségesnek tűnik, egészen addig, amíg fordulni látszik a szerencse. @Black_Venus értékelte:


>!
Black_Venus P
Sarah Dunant: A kurtizán és a törpe

Meg kell dícsérnem a fülszöveget, mert elég jól visszaadja, hogy milyen is ez a könyv. Egyrészt elég sok érdekesség van benne pl. Velence működéséről úgy, hogy azok a történetet támasztják alá, másrészt azért a sztori is fordulatos. Elég tömény ahhoz képest, hogy ponyva, elég lájtos ahhoz, hogy irodalomnak akar tűnni.
A „háromórás könyveknél” fajsúlyosabb olvasmány, de még mindig a könnyű nyári kategória.
A fordítás egész jó!

!

A Palazzo del Bo, azaz a Padovai Egyetem belső udvara

Federico Andahazi-Kasnya regényének főhőse, Mateo Colón igazi reneszánsz ember, nyughatatlan, kutató szellem, aki igencsak sikamlós területre téved. A történet méltó a nagy reneszánsz novellista, Giovanni Boccaccio szelleméhez, frivolnak ható témája voltaképpen ürügy az emberi ostobaság ostorozására. @Carmilla értékelte:


>!
Carmilla 
Federico Andahazi-Kasnya: Az anatómus

Úgy éreztem, hogy a regény végén valahogy megtörik a történet íve, és egy kicsit összecsapottnak tűnt, ahogy a hölgyekkel elbánt a szerző. Szegény Inés és a pompázatos Mona Sofía is többet érdemelt volna ennél! (Kidolgozottságban, leírásban, időráfordításban.) Ennek ellenére most is azt mondom, hogy ez a fickó nagyon tud írni, brutál jók a témaválasztásai, és kitűnően ábrázolja az adott korszakot (itt: itáliai reneszánsz, A harmadik nővérben: a XIX. századi romantika). Van benne valami… ördögi.

!

A reneszánsz építészet rendező elve a szimmetria – A Villa Lante kertje

A reneszánsz visszafordíthatatlanul megváltoztatta Európát. Ahogy a művészet új magasságokba emelkedett, úgy vetette le magáról a középkor béklyóit az emberi gondolkodás is. A feltörekvő polgárság útja az „újjászületéstől” a reformáción át a felvilágosodásig vezetett, a technikai találmányokat és a földrajzi felfedezéseket új filozófiák és új világrend születése követte. Persze mindig akadnak, akik túl gyorsnak találják ezt a nagyjából fél évezred alatt lezajlott folyamatot, de minden kornak megvannak a maga kerékkötői. A történelem néha megőrzi az ő nevüket is, ám az sosem tündökölhet úgy, mint egy Michelangelóé, Kopernikuszé, Galileié, Leonardóé vagy akár Lorenzo Medicié.

A korszakról szóló összefoglaló művek közül mindenképpen meg kell említeni Johan Huizinga: A középkor alkonya című, a múlt század harmincas éveiben írt alapművét, amely mintegy európai tükröt tart az itáliai reneszánsznak, amikor a XIV-XV. századi franciaországi és németalföldi változásokat elemezve vizsgálja ezt az átmeneti kort. A tanulmányt magával ragadó stílus és csaknem nyolcvan évvel megjelenése után is újszerűnek számító megközelítésmód jellemzi.

Búcsúzóul ismét @Timár_Krisztina-hoz fordulunk, én pedig köszönöm a figyelmet, és további jó olvasást kívánok!


>!
Timár_Krisztina ISMP
Johan Huizinga: A középkor alkonya

Johan Huizinga: A középkor alkonya Az élet, a gondolkodás és a művészet formái Franciaországban és Németalföldon a XIV. és XV. században

Nagyon szép könyv.
Ez jut róla először eszembe, pedig az ilyen kultúrtörténeti munkákat nem a szépségükért szokás olvasni. De Huizingát azért is. :) Nem egyszerűen kultúrtörténetet ír: esztétikumot, sőt filozófiát alkot.

Rendkívül informatív könyv. A történetírásból ismert események csak háttérként, vázlatosan jelennek meg; aki elkeveredik közöttük, az kénytelen használni a könyv végében levő jegyzetanyagot, esetleg, így a XXI. században igénybe venni „barátunk” segítségét. :) Huizingát nem az érdekli, „mi” történt a középkor végén, hanem az, hogy „miért”. És roppant nagy műveltsége segítségével egyre-másra ássa elő az ismert és ismeretlen francia, flamand, német, angol költőket, miniatúrafestőket, szobrászokat, naplóírókat, levelezőket, hogy egyenként mindet szépen beleillessze abba a nagy kirakósba, amelyből összeáll a késő középkor képe – benne sok-sok olyan elemmel is, amely majd a reneszánszban bontakozik ki. Iszonyú sokfelé vezet ez a könyv, minden utánajárás húsz más érdekességet hoz fel, és több órás keresgéléshez vezet.*

Szóval: „miért?” Miért gondolkodott X vagy Y király/herceg/lovag stb., hogy neki pont az ellen a város ellen kell vonulni, neki pont azzal a családdal kell szövetséget kötni, neki pont azzal a másik királlyal/herceggel/lovaggal stb.-vel kell viszályt folytatni… Ha valaki kíváncsi arra, mi minden motiválhat egy történelmi eseményt, akkor ne is keresgéljen tovább. A média. :) Ami a késő középkorban is létezett, csak úgy hívták, hogy ballada, vágánsdal, fametszet, allegorikus verses regény, esetleg hóráskönyv-illusztráció.

Ahogyan a Homo ludensben, amelyet csak ajánlani tudok minden vágánsnak molynak, itt is olyan társadalmat ábrázol Huizinga, amely szigorú előírások és bonyolult szabályrendszerek rabja. Az, hogy ki hogy néz, hogy fordítja a fejét, hogy ül a lovon, milyen színű ruhát visel, hányadikként megy be a templomkapun, nagyon komoly jelentőséggel bír, és adott esetben akár sorsfordító is lehet. Csak ez most nem általános képet fest a világról, hanem egy konkrét korszak szabályrendszerére koncentrál. Arra a korszakra, amelyben bármennyire is kiüresedett a lovagi eszmény, azért adott esetben azt még mindig halálosan komolyan vették. (Akár csatát is veszthettek miatta.) Úgy mutatja be Huizinga a XV. századi Nyugat-Európát, mint egy gigantikus játszóteret felnőtteknek.

…és ez a hátulütője is a könyvnek, ha ugyan illik ilyen gyönyörűségben hibát keresni: hogy túlságosan is nyugat-európai marad. Nem számol azzal, hogy ugyanez az eszmény kicsit keletebbre nagyon is megőrizhette az aktualitását, ld. az Ottomán Birodalom terjeszkedését. Éppen csak megemlíti, hogy a szerbeket ekkor rohanják le, de semmi egyéb. Olyan jó volna egy hasonló munkát olvasni a mi környékünkről is…

…a másik hátulütője meg annyira összefügg a szépségével meg a filozófiájával, hogy az ember még észrevenni is pironkodik, de mit csináljon, ha az előzőt már észrevette, akkor ezt is észreveszi. Hogy tudniillik annyira szépen illeszkedik össze az a sok-sok műveltségelem, hogy az már túlzás. Hogy semmi se mond ellent a Huizinga elméletének. Hogy még az is lehet, hogy valami kimaradt a könyvből, ami nem az ő elméletét igazolná… de fuj! üssek a számra! ilyeneket nem mondok, pállott szájú kismadár létemre!

Inkább megadom az öt csillagot, és holtomig ragaszkodom a könyvhöz…

U.i.: Sajnos a könyv önmagához nem. Ha egy módotok van rá, ne a ’79-es kiadást szerezzétek be, mert a papír meg a ragasztó utálja egymást, és sorban esnek ki belőle az ívek. :P

* Néhány példa: https://moly.hu/karcok/909482, https://moly.hu/karcok/909485, https://moly.hu/karcok/910441, https://moly.hu/karcok/912810.

>!
Európa, Budapest, 1979
374 oldal · puhatáblás · ISBN: 9630714469 · Fordította: Szerb Antal
1 hozzászólás
!

A Mediciekről kitűnő dokumentumfilm sorozat ment a Spektrumon, de szerencsére a Youtubeon is megtalálható:

https://www.youtube.com/watch…
https://www.youtube.com/watch…
https://www.youtube.com/watch…
https://www.youtube.com/watch…

FELHASZNÁLT IRODALOM

http://mult-kor.hu/cikk.php…
http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1519_junius_24_luc…
http://www.literatura.hu/irok/renesz/machiavelli.htm
http://kiholesmikor.blogspot.hu/2010/01/firenze-tortene…
http://mult-kor.hu/20130812_10_teny_a_mediciekrol
http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1593_januar_27_kez…
http://cultura.hu/kultura/giordano-bruno-a-szolas-es-a-…
http://mult-kor.hu/20040521_firenzeben_maglyan_elegetik…
http://mult-kor.hu/cikk.php…
https://hu.wikipedia.org/wiki/Titus_Lucretius_Carus
http://tortenelemcikkek.hu/node/290
http://enciklopedia.fazekas.hu/tarsmuv/reneszansz.htm
https://444.hu/2017/05/24/600-eve-hogy-egy-humanista-ko…

A ROVAT KORÁBBI SZÁMAI

https://moly.hu/merites-rovatok/molyragta-tortenelem-kriminalis-tortenelem
https://moly.hu/merites-rovatok/molyragta-tortenelem-szamurajok-es-sogunok
https://moly.hu/merites-rovatok/molyragta-tortenelem-mar-az-okorban-is
https://moly.hu/merites-rovatok/molyragta-tortenelem-hollos-matyas
https://moly.hu/merites-rovatok/molyragta-tortenelem-gyarmatvilag
https://moly.hu/merites-rovatok/molyragta-tortenelem-az-ismeretlen-vandorai
https://moly.hu/merites-rovatok/molyragta-tortenelem-az-eloitelettol-a-tomeggyilkossagig
https://moly.hu/merites-rovatok/molyragta-tortenelem-very-british-iii
https://moly.hu/merites-rovatok/molyragta-tortenelem-very-british-ii
https://moly.hu/merites-rovatok/molyragta-tortenelem-very-british-i
https://moly.hu/merites-rovatok/molyragta-tortenelem-torok-vilag
https://moly.hu/merites-rovatok/molyragta-tortenelem-csaladregenyek
https://moly.hu/merites-rovatok/molyragta-tortenelem-amerika-az-erem-masik-oldala
https://moly.hu/merites-rovatok/molyragta-tortenelem-amerika-polgarhaboruja
http://moly.hu/merites-rovatok/molyragta-tortenelem-amerika-a-gyarmatoktol-a-fuggetlenseg-kivivasaig
http://moly.hu/merites-rovatok/molyragta-tortenelem-napoleon-es-a-tobbiek
http://moly.hu/merites-rovatok/molyragta-tortenelem-a-tortenelem-elott
http://moly.hu/merites-rovatok/molyragta-tortenelem-europa-a-pestis-idejen
http://moly.hu/merites-rovatok/molyragta-tortenelem-passuth-laszlo
http://moly.hu/merites-rovatok/molyragta-tortenelem-vikingek-ii
http://moly.hu/merites-rovatok/molyragta-tortenelem-vikingek-i
http://moly.hu/merites-rovatok/molyragta-tortenelem-claudius-es-nero
http://moly.hu/merites-rovatok/molyragta-tortenelem-a-tatarjaras
http://moly.hu/merites-rovatok/molyragta-tortenelem-az-okori-egyiptom
http://moly.hu/merites-rovatok/molyragta-tortenelem-a-keresztes-hadjaratok
http://moly.hu/merites-rovatok/molyragta-tortenelem-rubiconon-innen-rubiconon-tul

A ROVATHOZ KAPCSOLÓDÓ KIHÍVÁS »»


>!
ursus MP

MOLYrágta történelem – Trihistóriás Tusa nehéz

Szerintem ez a kihívás könnyűközepesnehéz

Elkezdődött2017. február 18., 12:12
Jelentkezési idő2018. március 1., 23:59
Véget ér2018. március 31., 23:59

A MERÍTÉS „MOLYrágta történelem” rovata ezennel meghirdeti a

TRIHISTÓRIÁS TUSÁT!!!

A TRIHISTÓRIÁS TUSÁN mindenki nyer, aki:

1. a kihívás ideje alatt elolvas és legalább néhány mondatban értékel HÁROM olyan történelmi tárgyú könyvet, amelyik 2014. szeptembere, tehát a „MOLYrágta történelem” indulása óta szerepelt, vagy a jelentkezések lezárásáig még szerepelni fog a rovatban,
2. és a könyveket a rovat HÁROM KÜLÖNBÖZŐ számából választja ki.

A kihívás ideje alatt a rovatba beválogatott értékelések csak abban az esetben számítanak teljesítésnek, ha az illető moly már az értékelés közzététele előtt jelentkezett a kihívásra.

A győztesek jutalma, természetesen a három könyv biztosította élmény mellett, a

TRIHISTÓRIÁS KUPA,

amely úgynevezett plecsni formájában lesz birtokolható, amint egy a kiírás alatti hozzászólásban HÁROM OLVASÁSI és HÁROM ÉRTÉKELÉSI linkkel bizonyságot nyer a versenyfeltételek teljesítése.

TUSÁRA FEL!!! :)

6 hozzászólás

A hozzászólások megtekintéséhez be kell jelentkezned!