MOLYrágta történelem – A tatárjárás

Rovatgazda
!

„Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.”

Nemzeti himnuszunkban Kölcsey Ferenc a magyar népet ért sorscsapások között elsőként említi a „rabló mongol nyilát”, azaz a tatárjárást. Államiságunk első ötszáz évének legnagyobb csapását kétségkívül a mongol hadak inváziója jelentette 1241-42-ben, IV. Béla királyunk uralkodása idején. A MOLYrágta történelem rovat januári számában ennek az eseménynek állítunk emléket, és áttekintjük a korszakkal foglalkozó tény-, szép- és szórakoztató irodalmat, a Moly-felhasználók értékeléseinek tükrében.

A Temüdzsin néven született Dzsingisz kán a világtörténelem egyik legnagyobb birodalmának lett az ura, miután a 12. század végén, illetve a 13. század elején sorra egyesítette a különböző mongol törzseket, és elfoglalta velük Ázsia nagy részét. A „tenger hatalmú, tengernyi népek uralkodója” jelentésű Dzsingisz nevet 1206-ban vette fel, miután megválasztották a kánok kánjává. Dzsingisz kán nemcsak hódított, de közben komoly államszervező munkát is végzett. Talán ennek köszönhető, hogy öröksége nem jutott Attila vagy Nagy Sándor birodalmainak sorsára, és nem enyészett el azonnal a nagykán 1227-es halálával, hanem örökösei még bővíteni is tudták azt.
Dzsingisz fia, Ögödej nagykán tovább terjeszkedett nyugat felé. Támadó csapatait Batu kán, Dzsingisz unokája vezette, az ő nevéhez fűződik Lengyelország és Magyarország 1241-es megtámadása is, az az esemény, amelyet a honi népemlékezet csak tatárjárás néven őrzött meg.
Ebben az időben IV. Béla volt Magyarország királya, akire apja, II. András meggyengült királyi hatalmat hagyott. Béla szakítani kívánt apja birtokosztogató politikájával, igyekezett megtörni a bárók megnövekedett hatalmát, amivel természetesen kivívta azok ellenszenvét. Belpolitikai problémái miatt nem fordított kellő figyelmet a keletről fenyegető veszélyre. Pedig az országot nem érte váratlanul a tatárok támadása, már II. András kora óta tudtak a közelgő seregekről. Jelentést tett róluk Béla királynak Julianus barát is, a magyar őshaza felkutatására elküldött domonkos rendi szerzetes, majd a Magyarországra menekülő kunok is figyelmeztettek a mongol invázióra. A kunoknak Béla földet adott, mert jelentős könnyűlovas haderejük miatt az országban kívánta tartani őket. Ugyanakkor a magyarok rossz szemmel nézték a nomád kunokat, bizalmatlanok voltak velük szemben, sokan mongol kémeknek tartották őket. Végül megölték fejedelmüket, Kötönyt, mire a kunok fosztogatva kivonultak az országból, és így egy jelentős szövetségest veszített el a király.
Lengyelország és az orosz fejedelemségek legyőzése után 1241 tavaszán Batu kán serege két irányból támadva zúdult rá az országra. A döntő ütközetre 1241. április 11-én került sor egy Sajó menti kis falu, Muhi mellett, ahol a magyar csapatok teljes vereséget szenvedtek. IV. Bélának sikerült Ausztriába menekülnie, ahol II. Frigyes osztrák herceg foglyul ejtette, és csak váltságdíj ellenében engedte szabadon; a király ezután Dalmáciába távozott.
Közben a mongolok feldúlták az ország Dunától keletre fekvő részeit, majd 1242 januárjában átkeltek a befagyott Dunán, és a nyugati területeket is végigpusztították. Ostromgépek híján a nagyobb várakat nem tudták csak bevenni. Végül 1242 márciusában váratlanul elhagyták az országot, ennek oka a leggyakoribb vélekedés szerint az lehetett, hogy Ögödej nagykán meghalt, és Batu kán jelen akart lenni az új nagykán választásán.
Az ország lakosságának jelentős része veszett oda a tatárjárás alatt, különböző források 15 és 50 százalék közé teszik az emberveszteséget, amelyet tovább súlyosbítottak a pusztítás hatására kitört járványok és az éhínség is. IV. Béla visszatért az országba, és nekilátott az újjáépítésnek, mindenekelőtt felülvizsgálta saját korábbi belpolitikáját. A királyi hatalom erősítése helyett ezentúl inkább megegyezésre törekedett az ország nagybirtokosaival, szorgalmazta (az 1245-ös lyoni zsinattal összhangban) az erős kővárak építését, pénzreformot hajtott végre, és visszatelepítette a kunokat az országba. Intézkedéseivel kiérdemelte, hogy az utókor a második honalapítóként emlékezzen rá.

A tatárjárás magyar vonatkozású forrásanyagai közül legjelentősebb Rogerius mester tollából a Siralmas ének. Szerzője egy itáliai pap volt, aki Magyarországon élte át a tatárjárás időszakát. A Siralmas énekben saját tapasztalatai alapján számol be az 1241-42-es évek eseményeiről. A forrásmunkák iránt érdeklődők számára alapvető olvasmány, mely a Thuróczy-krónikával együtt került kiadásra. A másik oldalról, azaz a mongolok részéről A mongolok titkos története számít alapműnek, szerzője ismeretlen, keletkezésének időpontját a történészek a 13. század közepére teszik, nem sokkal a magyarországi események után.

Ha történelmi áttekintést szeretnénk kapni a korról, számos nagyszerű könyv közül válogathatunk. Az Osiris Kiadó Nemzet és emlékezet sorozatában megjelent monográfiák témával foglalkozó darabja a Nagy Balázs (szerk.): Tatárjárás. A Corvina Kiadótól pedig B. Szabó János hadtörténész művét érdemes kiemelni, erről ír – kicsit szűkszavú, de igen pozitív hangvételű – ajánlást @Katherine_Grey.


>!
Katherine_Grey
B. Szabó János: A tatárjárás

B. Szabó János: A tatárjárás A mongol hódítás és Magyarország

A mohácsi csatáról íródott kis kötethez hasonlóan ez is unikum kötet: kicsiben, röviden rengeteg friss információ, legendaoszlatás, középkori hadtörténelem, ábra és hadművészeti adalék. Érdekes!

!

Számtalan hazai történelmi regény dolgozza fel a tatárjárás tragikus időszakát. A külföldi írók viszont – valójában érthető módon – főleg Dzsingisz kán legendás alakjára fókuszálnak, a nagykán utódaival és azok európai hadjáratával már kevesebbet foglalkoznak. Nem így az orosz Vaszilij Grigorjevics Jan, aki mára klasszikussá vált trilógiájában Batu kánnak is nagy figyelmet szentel. Sokak véleménye szerint sajnos pont a harmadik, magyarországi eseményekkel is foglalkozó kötetre fogyott el az író lendülete, @ursus az első kötethez írt értékelésében is ezt kifogásolja.


>!
ursus MP
V. G. Jan: Dzsingisz kán

Az egyik kedvenc történelmi regényem annak ellenére, hogy a harmadik kötetben, sajnos épp amikor a magyarországi hódításhoz érünk, mintha kifulladna, kódex-szerű felsorolássá lassul a cselekmény. De az első kötet még hús-vér emberek sorsán át mutatja be az akkori véres eseményeket.
Sajnos egyértelmű, hogy Dzsingisz kán, ez a kitűnő szervező, vasakaratú ember azért (is) lehetett olyan nagy történelmi személyiség, mert ellenfelei hagyták, hogy az legyen. Kívülről jött, „nem volt benne a pakliban”. A birodalmak, amelyeket letarolt, egymásra fel voltak készülve, őrá nem. S a pillanatnyi politikai (vélt) érdekek már akkor is hozzá tartoztak a civilizációhoz, és már akkor is lehetetlenné tették az igazi összefogást.
Egy nagy fellángolás történetét olvashatjuk, amely végigperzselte az akkori „fejlett világot”, nem először a történelem folyamán, és nem is utoljára. De hol vannak ma a nagy hódítók?
Jan trilógiája hatalmas vállalkozás. Máig az egyetlen* teljes és hiteles történet a XIII. század eme kataklizmájáról. Izgalmas, fordulatos, színes tabló, e kegyetlen korszak magával ragadó krónikája, amely itt-ott azt is felvillantja: az emberség akkor is fellelhető, legalább nyomokban, amikor körülöttünk minden lángokban áll.

*Azóta Conn Iggulden is írt a korról, méghozzá öt kötetből álló sorozatot.

!

Conn Iggulden neve ismerős lehet a MOLYrágta történelem rovat olvasóinak, Julius Caesar kapcsán már találkozhattunk vele. Talán legismertebb és legkedveltebb sorozata mégis A Hódító (http://moly.hu/sorozatok/a-hodito), amely Dzsingisz kán és utódai történetét meséli el öt kötetben. A negyedik kötethez írt értékelések közül olvashatunk most kettőt. Ez a kötet azért is lényeges számunkra, mert itt érkezik el a történet a magyarországi eseményekhez. @Regényes azok táborát gyarapítja, akik szeretik Iggulden sorozatát.


>!
Regényes
Conn Iggulden: Az Ezüst Birodalom

Úgy vélem, Iggulden sorozata(i) méltatlanul kevés hírverést kaptak. Számos művet tudnék mondani, amelyek véleményem szerint meg sem közelítik, mégis a csapból is ők folynak. Egyik legkomolyabb pozitívuma számomra: üresjárat abszolút nincs benne. Sokan mondják Martinra és a Trónok harcára, hogy terjedelme ellenére nincs benne felesleges mondat, itt ez szerintem legalább ennyire igaz, akár még szavakat tekintve is. A másik: a szereplők kidolgozása. Mindegyik egyéniség, valamilyen egyedi jellemvonással vannak felruházva. Ezenfelül a szerző, bár elfogult a mongolokkal, mégis pártatlanul szól ellenfeleikről, nem próbálja kicsinyíteni, befeketíteni őket.
Igazából csak azért írtam ezt a véleményt, hogy népszerűsíteni próbáljam a könyvet, és mindenkit arra buzdítsam, hogy elolvassa:) Egyébként annak ellenére, hogy Dzsingisz maga már nem szerepel ebben a részben, nekem Az Ezüst Birodalom a kedvencem az eddigi részek közül.

!

@GKMI viszont inkább a történelmi hibákra és a könyv lektűr jellegére hívja fel a figyelmet.


>!
GKMI
Conn Iggulden: Az Ezüst Birodalom

Pergő, levegős, könnyű. Gyorsan olvastatja magát. Hagyjátok, hogy tegye. Nincs sallang, melodráma, nyelvhelyességi zavar. Olyan tömegben árad a történelmi regényként eladott irodalmi szemét, hogy ezt becsülni kell.
Probléma: az gaz pogány tatár dúlása Magyarhonban, ezen belül is főként Magyarhon. Arról Igguldennek olvasnia kellett volna még. Apró, ám szignifikáns példa: IV. Béla udvarában hastáncosnők ropják áttetsző fátyolban, haditanács előtt. Sic!
Lássátok feleim szümtükhel. Szent Erzsébet testvére, Szent Margit apja, akiről szólunk. Eltökélten, szigorúan, mereven vallásos király. Mindent utált, amit az apja csinált (II. Endre), beleértve az udvari bulikat is.
Ez a hastánc a könyv leggyengébb pillanata. Ez is csak Hegyeshalmon innen tűnik fel.
Ebből a könyvből nem fogjuk megérteni, miért és hogyan lehetett második országalapítónk negyediknek sorszámozott, de elsőrangú Béla király.
Igguldent talán a sorszám zavarta meg. Sokadik Béla.
Vegyétek a zseniális Kodolányit (A vas fiai) és adjátok oda gyermekeiteknek. Már ha azok veretes irodalomra és hiteles történelmi ismeretre éhesek tatárkori Magyarhonról.
Iggulden erénye nem ez. Pergő szöveg, ösztönzött ismeretvágy, rokonszenves mongolok (vö. Kulturtoleranz), finom megértetése, mitől is voltak olyan sikeresek.
Öröm Ulan-Batorban. Nekünk se ártana, ha ennyi rokonszenvvel írnának utólag a kalandozásokról.

!

Bónuszként olvassátok még el @ursus értékelését is, főleg a blogjában található hosszabb verziót! Nagyon érdekes kérdéseket tárgyal úgy általánosságban véve a történelmi regényekkel kapcsolatosan.


>!
ursus MP
Conn Iggulden: A sztyeppei farkas

Hová írja az ember a teljes sorozatról szóló értékelését, ha befejez egy ilyen öt kötetest? Talán az első kötethez. Van egy rövid és egy hosszú értékelésem:

A rövid: Fergeteges volt, csak ajánlani tudom!

A hosszú: http://konyvtamasz.wordpress.com/2014/09/08/conn-igguld…

!

Mielőtt rátérnénk a magyar témájú regényekre, kicsit még időzzünk el Dzsingisz kán személyénél! Számtalan remek könyv szól a nagykán életéről, John Man angol történész munkája a legalaposabb ismeretterjesztő művek egyike. @ppayter ajánlását olvashatjátok róla.


>!
ppayter
John Man: Dzsingisz kán

Túlzás nélkül állítható, hogy ez a legrészletesebb és egyúttal a témát leginkább átfogó könyv, ami jelenleg magyar nyelven Dzsingiszről létezik. A szerző természetesen – mindenki máshoz hasonlóan – A mongolok titkos történetét vette alapul, a hét és fél évszázados szöveget viszont nem csak más forrásokkal egészítette ki, hanem személyesen is bejárta a fontosabb vidékeket, huszonegyedik századi réteggel egészítve ki a történelmi dimenziókat.
A kötet háromnegyede a szokásos: Temüdzsin (a későbbi Dzsingisz) életét írja le nagykánná választásán, a birodalom létrehozásán és a hódításokon keresztül a haláláig (de csak kismértékben tér ki az utána következő időkre), az utolsó rész viszont Dzsingisz szellemének továbbéléséről, a nagykán kultuszáról, tiszteletéről szól – ezt mindenképpen érdemes elolvasni azoknak, akik korábban csak pl. Lőrincz László könyvével találkoztak.


Bővebben és egyebek: http://kultnaplo.blogspot.com/2011/02/john-man-dzsingis…

2 hozzászólás
!

Ha Lőrincz L. László nevét halljuk, szinte mindenkinek a krimi- és kalandregényíró jut először eszébe. Pedig mielőtt szórakoztató regényeivel országos hírnévre tett volna szert, mongol és tibeti témákban már régóta tudományos munkát folytatott. Egy korai, először 1972-ben megjelent könyve Dzsingisz kán életével foglalkozik. Ismét @ppayter-től következik az ajánló.


>!
ppayter
Lőrincz L. László: Dzsingisz kán

Laci bácsi jól ír, kezdem érteni, hogy miért lett ilyen felkapott szerző. A téma is érdekes, bár ez a mű is leginkább A mongolok titkos története címen ismertté vált szöveget dolgozza fel, amit már egy kicsit kezdek unni, de hát nincs más korabeli, belső forrás sajnos. Szerencsére a ’91-es kiadást sikerült beszerezni, a ’72-es valószínűleg a szerző más mongol témájú könyveihez hasonlóan tele lehet a kor politikai szellemének megfelelő nézetekkel és szófordulatokkal, ezeket az átdolgozott kiadásból szinte maradéktalanul sikerült kigyomlálni.
Aki érdeklődik a mongol történelem, kultúra vagy csak Dzsingisz kán iránt, jól jár az elolvasásával – ugyan az elmúlt húsz évben valamennyivel árnyaltabbá vált a téma az újabb kutatásoknak köszönhetően, de ez elenyésző, Lőrincz László könyve mindenképpen alapműnek számít.

(Jó, hogy a hátsó borítón is fel van tüntetve szép nagy betűkkel a szerző és a cím, így információveszteség nélkül lehet lefordítva tartani a könyvet, hogy ne látszódjon ez a szerencsétlen, alkoholista fantasy-törp a címlapon…)

3 hozzászólás
!

Dzsingisz kántól búcsúzva tíz érdekességet olvashattok a világhódító nagykánról @Lunemorte karcában.


>!
Lunemorte MP
Történelem

10 érdekesség Dzsingisz kánról

1. Dzsingisz kán a Mongol Birodalom megalapítója volt, a világtörténelem legnagyobb összefüggő államát igazgatta, elfoglalta Ázsia legnagyobb részét, Kínát, Oroszországot, Perzsiát, a Közel-Keletet és Kelet-Európát.

2. Eredeti neve Temüdzsin volt, nevét egy tatár törzsfőnökről, Temüdzsin-ügéről kapta.

3. A mongolok titkos története című mű szerint születésekor öklében egy kis vérrögöt szorongatott, ami a hagyomány szerint azt bizonyítja, hogy nagy hadvezér vagy harcos válik belőle.

4. Dzsingisz kán katonai hódításainak becslések szerint 40 millió ember esett áldozatul.

5. Bár a Mongol Birodalom vezetője a fél világot meghódította, rettegett a kutyáktól.

6. A mongol vezér a vallási tolerancia híve volt, s előszeretettel tanulmányozta más kultúrák filozófiai alapvetéseit. Érdeklődött az iszlám, a buddhista, a taoista és a keresztény tanok iránt is.

7. Dzsingisz kán 700 millió tonna széndioxidnak a levegőbe kerülését akadályozta meg, miután az általa meghódított megművelt területek helyét újra erdők vették át.

8. A hagyományos harcmodor mellett Dzsingisz kán várostromot vezetett, hadifoglyokat használt emberi pajzsként és kiterjedt kémhálózatot tartott fenn.

9. A legenda szerint Dzsingisz kán kasztrálásba halt bele 1227. augusztus 24-én. Sokkal valószínűbb, hogy hadjárat közben hunyt el, miután leesett lováról és belehalt sérüléseibe.

10. A mongol hódító a világtörténelem legsikeresebb „alfahímje”, genetikusok szerint ma a világ lakosságának 0,5 százaléka Dzsingisz kán leszármazottja.

((Szerintetek a 10-es pont mennyire hiteles??)

Forrás : http://mult-kor.hu/20140327_10_erdekesseg_dzsingisz_kanrol

2 hozzászólás
!

És most nézzük a tatárjárásról szóló hazai regényeket! Az egyik legnagyobb klasszikus kétségtelenül Kodolányi János trilógiája. Kodolányi több művében is sajátos kísérletet tett a régi magyar nyelv „feltámasztására”, ezért párbeszédei érdekesek, egyedi zamatúak. Van, akit ez zavar, én a magam részéről élveztem, mert sokat ad a könyvek hangulatához. A sorozat első része, a Julianus barát a domonkos rendi szerzetes ismert útjának állít emléket, aki sikeresen felkutatta a Volga vidékén maradt magyarságot, közvetlenül a mongol hódítás előtt.
A Julianus barát a MOLYrágta történelem rovat e havi ajánlott könyve. @Margarita értékelését olvashatjátok róla.


>!
Margarita
Kodolányi János: Julianus barát

Az a sokak által kárhoztatott nyelv! Kodolányi kísérlete a 13. századi magyar nyelv rekonstruálására nekem nagyon tetszik. Hogy hiteles avagy sem, (talán nem csak) számomra kideríthetetlen. Mindenesetre jó néhány kifejezését használom, mert szeretem.
A történet pedig elképesztően fordulatos, szereplői hihetetlenül élők.
Egy heroikus vállalkozás igaz és szép története. Újraolvasva tökéletes, felcsillagozom :)

!

Folytatása, A vas fiai már a tatárjárás idején játszódik, @ilmater írt róla ajánlót.


>!
ilmater
Kodolányi János: A vas fiai

Ez volt az első könyv, amit Kodolányitól olvastam, és összességében pozitív véleményt sikerült kialakítanom róla (azzal együtt, hogy egy könyv alapján nehéz egy írót megítélni).
Ismerjük a tatárjárás környéki állapotokat, s tudjuk, hogy az ország belső békétlensége, a politika, a kunokkal szembeni gyűlölködés, a hatalmaskodó urak önzése, az ismeretlentől való félelem, a hírek akkori lassú és megbízhatatlan áramlása mind-mind mennyire hozzájárult ahhoz, hogy végül a tatár hadsereg olyan könnyedén gázolta le az országot. Ez a könyv is ezt részletezi inkább, nem annyira a konkrét eseményeket. Talán ebben a mondatban foglalja össze a szerző legjobban a dolgokat:
Ő (Batu kán) mindegyiknél jobban tudta, hogy ezt az országot nem lehetne letiporni, ha belülről meg nem romlott volna.

Egymástól jól elkülöníthető részekre bomlik a könyv: megismerjük egy kis magyar falu életét, mindennapjait, lakóinak gondolatait, szokásait. Később ugyanígy betekintést nyerünk a Magyarországon letelepedett kun törzs sátrai közé, majd a királyi palotába, aztán egy vidéki gazdagabb úr udvarába, végezetül pedig a tatárok táborába. Összehasonlíthatjuk a különféle hitvilágokat is (bár a kereszténység eléggé hangsúlyosan jelenik meg végig).

Az elején kicsit furcsa volt a nyelvezet, sok-sok ismeretlen szó volt, de ezek jelentős részének jelentése viszonylag hamar kikövetkeztethető. A könyv végén az utószóban Kodolányi meg is magyarázza: tudja, hogy a múlt homálya miatt lehetetlen visszaadni a XIII. századi magyar nyelv szavait, kifejezéseit, de nem is ez volt a célja, hanem csak a különbségek érzékeltetése. Ennek a feladatnak pedig szerintem maradéktalanul megfelelt.

A könyv nem rövid, ez vitathatatlan. Nem pörögnek az események, nincs sodró lendület. Hosszú-hosszú leírásokat kapunk, ráadásul mivel történelmi eseményekről szól, így hatalmas meglepetések sem érhetnek közben. Szóval igazán kitartó olvasóknak érdemes kézbe venni, akik nem unnak bele egykönnyen.

!

A harmadik kötet IV. Béla lányáról, a későbbi Árpád-házi Szent Margitról szól. A közismert történet szerint IV. Béla király a tatároktól elszenvedett vereség után Isten szolgálatára ajánlotta fel lányát, Magyarország megmentéséért cserébe. @Jadwiga ajánlója következik.


>!
Jadwiga
Kodolányi János: Boldog Margit

„Akinek füle van a hallásra, hallja meg” – mondta Jézus párbeszédei végén. Kodolányi regényében csodálatosan konstruálja meg a Margit legenda hősnőjének történetét, hitelesen adva vissza egy szent életútját. Akitől azonban ma távol van a keresztény gondolkodás, attól félő, még távolabbi lesz ez a regény is. Hiába az ügyes, hiteles korrajz, a zárt szerzetesközösség és benne a saját lelkiismeretét hűségesen követő Margit tökéletes pszichológiai jellemzése. Valóban egy lélek regénye ez.
A nyelvezetéről nem bocsátkoznék vitákba, azt hiszem, a finnugrista Kodolányi éppolyan jól tudta, mint mi is, hogy nem rekonstruálhatja a korabeli nyelvet (és egyáltalán melyiket is, a 16. századi Margit-legendáét, a Margittal majd egykorú Mária-siralomét, az oklevéltöredékekét, a nyelvészek hipotéziseit???). De ehelyett az okoskodás helyett konstruált egy olyat, amelyet hamar megszokik az olvasó, a fülébe mászik, és segítségével pontosan kifejezi, mégha (Nemes Nagy Ágnes szavait kölcsön véve) nem is mondhatatlant, de legalább a nehezen mondhatót: miként élhetet(ett) valaki úgy, hogy végén elérj/te az örök Boldogságot.

!

Szent Margitnál és a klasszikus magyar íróknál maradva feltétlenül meg kell még említeni Gárdonyi Gézától az Isten rabjai című regényt. Kedvelt és sokat olvasott könyv lévén, nézzünk meg két ajánlót is hozzá, egyet @eme-től és egyet @TabulaRasa-tól!


>!
eme P
Gárdonyi Géza: Isten rabjai

Gárdonyi regényeit olvasva gyakran az az érzésem, hogy ifjúsági regényt olvasok. Most is így alakult. Nem tudom azt sem eldönteni, történelmi regényt olvastam, vagy egy reménytelen szerelem történetét, melyet az elbeszélő a középkorba plántált. Egy kolostorba, amelyet együtt épít a dokumentum és a fantázia. Noha a regény olvasmányos, nyelvezete ízes – mégis gyakran túl didaktikus, a közbeékelt magyarázatok, felvilágosító információk zavaróak, sok a következetlenség, az anakronizmus. Ennek ellenére, érdekes képe a kolostori, szerzetesi létnek – Isten rabjainak, akik mégiscsak emberek, olyan emberek, akik bilincseiket néha szeretnék kényelmesebbekre, kellemesebbekre, kevésbé fájdalmasakra cserélni.

Minden ember akar valamit, amije nincs. A szerzetes akar a legtöbbet, amikor azt mondja: semmit sem akarok ezen a Földön!

Jancsi, János kertész fia nem akar sokat: kertészkedni szeretne. Fát, bokrot, virágot ültetni, öntözni, nevelni – zöldellő életet teremteni a kopár földön. Szeretne normális boldog gyerek, majd felnőtt lenni. Olyan ember, akinek mindent ki kell próbálnia. A regény elején ezzel a mindent tudni, látni, tapasztalni akaró életvidám legényke szemével látjuk a világot. A nehézségek ellenére könnyed, napsütéses minden. Jancsi, a kis kertészlegény nem retten vissza attól, hogy a királylányról szőjön színes álmokat. Mint a mesében. Aztán jön a valóság, és a tágas világ egyre inkább szűkül a Jancsiból János fráterré vált főhős körül. Pedig most sem akar sokat: anyjával lenni, vagy legalább gyakrabban látni őt, találkozni a szép királylánnyal, szabadnak lenni – nemcsak térben, hanem érzésben is. De nincs mit tenni: mindenkinek rabbá kell lenni. Vannak, akik a pénzé, mások a testé, ismét mások a pompáé vagy a nemzeté lesznek – van aki Istené – még akkor is, ha nem akarja. Julcsi csak egy darab rétest szeretne adni a fiának, János csak egy követ, egy virágot szeretne, majd egy lányt, szerelmet, boldogságot. De úgy tűnik, túl sokat akarnak. A mesék világa lejárt, János fráternek igába kell hajtania fejét.
Nem kedveltem meg ezt a világot – sötét, kopár és nyomasztó. Hiába érti meg végül János útjának lényegét, hiába értem én, hogy a nemes virág a szennyben virágzik legszebben, az a kis kamrában, szeméten nőtt fehér liliom vagy az üvegbe összegyűjtött rózsaillat mégsem az álmok zöldellő álomkertjéből való.

4 hozzászólás
!
!

A huszadik század első felében alkotó Makkai Sándor erdélyi magyar származású író és református püspök kevésbé ismert íróink egyike, pedig több nagy történelmi regény is fűződik a nevéhez. A tatárjárás korában játszódik a Táltoskirály és folytatása, a Sárga vihar. @madóri a második kötethez írt értékelést.


>!
madóri
Makkai Sándor: Sárga vihar

Méltó folytatása az előző kötetnek: hétköznapi emberek és világi, egyházi méltóságok élete, belső tusakodása kapcsolódik össze – mindez a tatárveszély árnyékában, majd a pusztítás, pusztulás ideje alatt.
Tetszett, hogy a királylányok világába is betekintést nyerhettem: testvéri szeretet, aggodalom, összetartás, szerelmek pókhálója fonta szorosabbra kapcsolatukat. Az író a Táltoskirály könyvben felbukkanó mellékszereplők sorsát is igyekezett bemutatni; emellett nagy hangsúlyt fektetett IV. Béla rendeltetésszerű küldetéstudatának magyarázatára. A mongol vész elcsitulta után pedig egy szebb és reménytelibb jövő ígéretével kecsegtetett, melyet a király és a nemzet együttes erővel alapoz meg.

4 hozzászólás
!

Tormay Cécile azokhoz az írókhoz tartozik, akiknek megítélése nagyon változó, és elsősorban nem irodalmi munkásságuk, hanem világnézetük és egykori közéleti szerepvállalásuk alapján történik. Egyik legkedveltebb (és vitára kevés okot szolgáltató) műve Az ősi küldött, amely a tatárjárás korában játszódik. A regény az írónő halála miatt félbeszakadt, végül Bánffy Miklós írt hozzá befejezést. @Goofry személyes hangvételű értékelése következik.


>!
Goofry P
Tormay Cécile: Az ősi küldött

Országjáró vándorlásaiban útjába ejtette szűkebb pátriámat Az ősi küldött.

Ebből lehetne csak igazi stafétakönyvet csinálni! Mert ugyancsak bizonyosnak vélem hogy, ha napnak és szélnek gondjaira bízva utazókönyvet szeretnél a főutak porának vagy a mellékösvények sarának engedni, akkor ennél az írásnál keresve sem találhatnál jobbat.

Igen, itt járt nálam a Jóbarát, lassúra fogtam ékes beszédjét, mert lassan ejtette a szót. Kedvtelve figyeltem nyelvezetére, és marasztaltam amíg csak tudtam, de aztán már mennie kellett új vidékek felé, így kénytelen-kelletlen továbbengedtem. „Hajnallal a csillagok, mint fénylő könnyek, felszáradtak az ég arcán.” – és ezzel a hajnallal bizony továbbvándorolt a fehér barát is. Amint tájékodon vándorolván odaér hozzád bebocsájtást kérve tiszta szavaival, úgy fogadd be néhány napra hajlékodba!
Mindenesetre, ha a jósorom úgy hozza és majdan újra szállást kér tőlem, szíves örömest vendégül látom akkoron is.

!

Hegedüs Géza is szerepelt már a MOLYrágta történelem rovatban, az ókori Egyiptom és Ehnaton kapcsán került elő Az írnok és a fáraó című regénye. Rendkívül termékeny író volt, számtalan regény és szakkönyv kapcsolódik a nevéhez. A tatárjárással összefüggésben kell megemlíteni Az írástudó című nagyregényét, amely végigkalauzol a 13. század első felének Európáján és Magyarországán, II. András és IV. Béla királyaink uralkodását egyaránt érintve. @Eltiron ajánlóját olvashatjátok a könyvről, és bár „Cselekményleírást tartalmazó szöveg”-ként jelölte, nyugodtan megnyithatjátok, nem tartalmaz komolyabb spoilert.


>!
Eltiron
Hegedüs Géza: Az írástudó

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

Meglepően kevesen ismerik ezt a remek történelmi regényt. Pedig a magyar és európai történelem egyik legizgalmasabb (persze melyik nem az :)) korába visz, a 13. század elejére. Főhőse, a Miskolcz nembéli Pósa, bebarangolja a korabeli Magyar Királyságot, intrikákba keveredik, keserves szerelmi csalódást él át, majd a párizsi egyetemre kerül, ahol további érdekes történések középpontjába kerül. Rajta keresztül megismerhetjük a kor néhány kiemelkedő személyiségét, majd mikor visszatér hazájába, a könyv csúcspontjaként „ott lehetünk” az Aranybulla keletkezésénél.
Azért csak 4 csillag jár, mert helyenként nehézkes és nem egységes a stílusa, Hegedűs hosszabb-rövidebb novellákat és kisregényeket gyúrt egybe, ami érezhető a történet döccenőin. Így is melegen ajánlott minden történelemkedvelőnek.

!

Hunyady József nevét ifjúsági történelmi regényekkel összefüggésben lehet ismerni a leginkább. A tatárjárás idejére is jut belőlük egy, az Aranyhorda című (újabb kiadásban A második honalapító cím alatt is megjelent). @Swoosh értékelője következik.


>!
Swoosh
Hunyady József: Aranyhorda

Nagyon tetszett. Tortenelmi regeny a javabol, Gardonyi irt ilyeneket, ez is felveszi Gardonyival a versenyt. Kedvencelem.
Olvasok meg Hunyady-tol haddlam milyen a tobbi irasa, ha ilyen a tobbi is, akkor lehet hogy kedvenc irom lesz :)

Miutan kiolvastam ezt, azutan megneztem mi lett IV.Bela fiaval Istvannal. spoiler

!

Hunyady Józsefhez hasonlóan főleg ifjúsági történelmi kalandregényeket jegyez Fehér Tibor is. A ma már legendásnak számító Delfin-könyvek között jelent meg Az ezüstkardú vitéz, @pwz ajánlóját olvashatjátok róla.


>!
pwz ISP
Fehér Tibor: Az ezüstkardú vitéz

Már kisgyerkőc koromban is szerettem Fehér Tibor történelmi témájú könyveit. Többségüket a Delfin könyvek sorozatban olvastam. Róla azt érdemes tudni, hogy nagyon jó történelmi regényeket írt és hiába tette mindezt ifjúsági irodalom formájában, mindig rendesen utána nézett a leírt eseményeknek. Ez a műve nem is annyira az 1241-42-es tatárjárásról, mint inkább az odáig vezető körülményekről szól néhány magyar és kun család szemszögéből, miközben eredeti, Rogerius váradi püspök által írt szövegrészek, vagy éppen Batu Kán IV. Bélának írt levélrészlete is felbukkan a regényben. Ügyesen össze lett eresztve a tények és fikciók halmaza, amiből lett ez a történelmi regény.

>!
Móra, Budapest, 1976
288 oldal · puhatáblás · ISBN: 9631104974 · Illusztrálta: Miklosovits László
2 hozzászólás
!

Benkő László kortárs magyar történelmi regényíróink egyike, tatárjárás témájú műve a A végső tenger, @ursus értékeli most nekünk.


>!
ursus MP
Benkő László: A végső tenger I-III.

Szokatlan érzés, de most nehéz írnom. Újabb nagy vállalkozásba fogott a szerző, ám ez most sokkal kevésbé sikerült, mint a Honfoglalás trilógia. A mintegy hetven esztendőt átívelő cselekmény magva, a Magna Hungariából gyerekként a mongolokhoz került és ott hivatásos kémmé képzett, majd magyarrá vált, és a továbbiakban IV. Béla megbízásából tevékenykedő főszereplő története hatalmas lehetőségeket tartogatott, sajnos mégsem sikerült a könyv „letehetetlenre”. Rengeteg a történelmi adat, amivel még csak-csak elboldogultam, köszönhetően történelemtanári múltamnak, de a cselekményt rendesen szétszabdalja a sok fejtegetés, ami azonnal ki is hullik az ember fejéből – a korabeli „napi politika” szerepeltetése valós emberi konfliktusok nélkül csak „újsághír”, ami fogyasztás után szinte azonnal a jótékony feledésbe távozik. Ahhoz már hozzászoktam, hogy Benkő regényeiben az útszéli koldus is geopolitikai elemző, ebben a trilógiában sincs másként; végső soron nem ez a baj, bár ez így biztosan nem hiteles. Valahogy egyre nehezebben tértem vissza a történethez, és menet közben több más könyvet is elolvastam, ami szinte sosem fordul elő velem, ha valamibe belekezdek. Sajnos egyre kevésbé érdekelt a főszereplő sorsa, ami nem jó jel egy markánsnak szánt figura élettörténetére épülő háromkötetesnél… Hatalmas munka lehetett megírni, távol álljon tőlem, hogy lehúzzam, de nem ez lesz a kedvencem az írótól. Hátha más olvasó több szerencsével jár majd.

3 hozzászólás
!

Végezetül pedig következzen egy másik kortárs, Urbánszki László témába vágó két kötete, a tatárjárást elbeszélő Vérszagra gyűl és folytatása, a Fegyver csörög. @Profundus_Librum második kötethez írt ajánlójával búcsúzom ebben a hónapban.


>!
Profundus_Librum
Urbánszki László: Fegyver csörög

A réges-régi történelmi korokba vezető könyvek olyanok, mint egy jó fantasy regény. Ha az országot átkeresztelnénk, ez a történet is elmenne egy David Gemmell-es Legenda-regénynek akár – bár inkább mégsem, hiszen nincs benne várostrom, és nagyon sok népies-mulatságos jelenetet tartalmaz. A komor, általában valamilyen drámai esemény során tapasztalható hangulata miatt viszont mindenképpen. (A két „kedvenc” jelenetem a regényben is ilyen részek – a kopaszodó, dússzakállú szénégető története és Bojta őrmester kegyetlenségében is felemelő és hősies, friss csapatához intézett monológja – voltak.)

Az ízes, archaikus, szépirodalmi nyelvezetről már szóltam, ezt szerintem – bár nagy erénye a könyvnek – nem kell tovább ragoznom. Igazság szerint egy – igényes – középkori történettől én ezt valahol el is várom. Éppen ezért egy-két helyen kifogásoltam, hogy a szereplők nem a kornak megfelelően beszélnek, hanem túlságosan is kifinomultan. Ezek a párbeszédek tudatosan lettek ilyenek. A szerző a régi és a modern kori emberek közti azonosságot szerette volna érzékeltetni. Ez persze szíve joga, bár szerintem több köztünk a különbség, mint az egyezés. Kén nagy rögtön: a harchoz és a halálhoz való viszonyulásuk. A könyvet olvasva új értelmet nyer a beleröhög a halál torkába kifejezés… Néha mintha őrültek lennének, komolyan. A másik dolog – ami biztosan autentikus (legalábbis Bernard Cornwell szerint mindenképp, az ő szavára meg ugyebár, adok), de mégis nagyon furcsa –, hogy a szereplők a történet nagy része alatt részegek. Nem csak a kezdetektől fogva részeges karakter, hanem „hazai oldalon” nagyjából mindenki – de a nyugati szereplők közt is nagy keletje van egy pár kupa sörnek (pálinkával). Az egyik jelenetben például a szereplőkkel valami váratlan (és rossz) történik, amire azonnali válaszlépésük egy három napig tartó masszív züllés volt – merthogy valahonnan éppen szereztek egy csomó ingyen bort! (Még egyszer: Ezt nem hibaként említem. Aki olvasta, tudja, hogy mondjuk Cornwell Angolszász históriák című sorozatában a pajzsfalban álló vikingek közt sem volt egy józan – soha és direkt, hiszen „szárazon” ki a fene állt volna be az első sorba… De azért akkor is furcsa, vagy nem?)

A könyv főszereplői hétköznapi emberek – a kedvencem a vezér, Kerecse volt, micsoda meglepetés… –, akik semmi extra, különleges erővel nem rendelkeznek. Persze profi nyilasok mindannyian, de a magyar oldalon ezt sokan mások is elmondhatják magukról. A pusztai harcmodorral szemben a lovagoknak egyébként sokáig nem volt ellenszerük – a regény idejére ez már nem így van –, ezért néhány harci jelenetben az egyébként gyengébb felszerelésű harcos felderítők már-már legyőzhetetlennek tűnnek, de ez talmi önámítás csupán. Több kedves szereplő is elhullik a ragyogóan megírt harci jelenetek alatt – és a végig izgalmas kalandok során.

Bővebben a blogon:
http://profunduslibrum.blogspot.hu/2014/10/urbanszki-la…


A hozzászólások megtekintéséhez be kell jelentkezned!