Molyfaggató

Rovatgazda
!

    
A logó megjelenik. A szakértő még mindig:
– A középkorú férfi? – motyog.
– Ha egy középkorú férfi nem ismer meg egy húszéves lányt?
– Az erőszaknak sok formája ismert, verbális, szubverbális, intrudiál… ööö… infravénás… ííí…
Beugrott a moly! A világ és benne a szövegek a rendezetlenség felé haladnak. A rovatírói aljasság határtalan! Megnyomok egy gombot, és

vágás

a szakértőt lekeverem,

hogy helyet adjak a januári faggatottaknak:

@Kozmikus_Tahó, @Twisted_Words és @Z_Tom

    
)*

* bezárt zárójel


>!
AnneBlackmoon

Színház az egész világ,
És színész benne minden férfi és nő:
Fellép és lelép: s mindenkit sok szerep vár
Életében.

!

f.: thenewbev.com

A 19. század vége, Budapest, Árok utca 90, a kapu alatt jobbra
Z. Alajos, veszprémi karnagy szerelme beteljesülni látszik: Frakáti kisasszony enged. De hogy ne beszéljék ki őket, a kisasszony ragaszkodik hozzá, hogy máshol találkozzanak. Z. Alajos kivesz egy lakást Budapesten, ahol azonban „…Frakátinak még annyi ideje sem volt, hogy az utazókabátját levesse a térdeplő helyzetben várakozó Alajos előtt az Árok utca 90-ik házában, kapu alatt jobbra, Budapesten, midőn hirtelen erőteljes kopogás hallatszott az ajtón.” Széles vállú, vöröses bajszú, dupla tokás férfiú nyomul be, közli, ez a lakás az övé, fel fog mondani a háziasszonyának, és egy fiókba túr:
„– Itt pénz hiányzik – mondá szárazon.
Alajos riadtan támaszkodott a falnak.
– Mennyi? – kérdezte csaknem összerogyva.
(…)
– Hogy mennyi hiányzik, azt majd a rendőrségen mondom meg. Úrhölgyem, szíveskedjék felvenni a kabátját.
Alajos ekkor felejthetetlen magatartást tanúsított.
– Vissza. Egy tapodtat sem – kiáltotta, midőn az idegen Frakátihoz közelített. – Ez a hölgy (…)”
    
Kozmikus Tahó:

…hirtelen nem tudta, hogyan is fejezze be a mondatot. Pedig annyiszor elképzelte már, amint hős lovag szerepben tetszelegve megmenti szíve hölgyét bármitől. Még álmodott is róla, tisztán emlékszik: éppen hintóban utazott a budai hegyekben Frakáti kisasszonnyal, idillikus nyugalomban, de ahogy az már az álmokban lenni szokott, hirtelen szokatlan fordulatot vettek az események. Az égből egyszerre gramofonok hullottak alá és üvöltve harsogták Ludwig van Beethoven Sors-szimfóniáját, majd durván koppantak a fiáker tetején.
Z. Alajos most látott életében először a maga kézzelfogható valójában gramofont, de már baljóslatú érzelmek fűzték ehhez az új találmányhoz. Frakáti sikoltozva védte a fejét karjaival, attól tartva, hogy beszakad a tető a becsapódások alatt. Nem is sejtette, hogy hamarosan rosszabbtól is tarthat. Ez a rosszabb pedig másodperceken belül bekövetkezett. Vadállatok hangjai keveredtek ebbe a tébolyba és a morgások, sziszegések, dübörgő léptek, vijjogások áradata, testet öltve a gramofonokból áradó zenéből, körbevette a hintót. Egyértelmű volt, hogy Frakáti kisasszonyért jöttek, Alajos érezte. Nem. Tudta. Ez a tudás pedig erős páncélt szőtt köré, valódi lándzsás lovaggá tette. Ajka mosolyra húzódott, zubogott vérében a felismerés – most bármire képes. Most önmaga. A szerencsétlen, mindig utolsó Z. Alajos révbe ért. Megszállta a béke. Szinte meditatív állapotban, arcán sugárzó boldogsággal lökte fel a kocsiba nyomuló oroszlánt, emelte fel fél kézzel Frakátit és még egyéb fenevadaknak is ellátta a baját. Fürdőzött emberfeletti erejének kiváltságaiban. A zene sem zavarta már, sőt, tetszett neki, mivel olyan grandiózus volt, mint ő maga. „Ez a sorsom, ilyenné fogok válni!” – futott át az agyán, de épp mikor igazán beleélte volna magát ebbe, felébredt.
Újraélte ezt az álmot. Minden egyes pillanatát, egészen kimelegedett az emlék intenzitásától, a vére száguldott az ereiben. „Ez itt nem más, mint álom a valóságban. Lépni kell. Ez a sors. A Sors-szimfónia.”
– Ez a hölgy nem megy sehová! Eleget alázkodtam, engedtem el a lehetőségeket, magyarázatot sem követelve, olyanoktól mint maga, mert féltem. Ennek vége! Azt fogom tenni, ami jólesik! Hallom a fülemben Beethoven V. szimfóniáját, maga nagydarab disznó, tudom kitől béreltem ki ezt a lak…- a „nagydarab disznó” elunta a dolgot, behúzott neki egyet és Z. Alajos előtt elsötétült a világ.

    

Z Tom:

– Vissza. Egy tapodtat sem – kiáltotta, midőn az idegen Frakátihoz közelített. – Ez a hölgy a védelmemet élvezi.
– És mivel védi meg?
– Mivel maga inzultálja. Távozzon, kérem! – emelte fel hangját Z. Minden erejét összeszedve az ajtó felé tessékelte a tokás férfit, de az megvetette a lábát.
– Nem oda Buda. Itt maradnak – morogta a férfi vörös bajsza alól. Lenyomta Alajost a komód melletti karosszékre, felkapta a kulcsot és egy pillanat alatt odakint termett. Kulcsra zárta az ajtót.
– Elmentem rendőrökért – nehéz léptei gyorsan távolodtak, a karnagy remegett tehetetlenségében.
– Ó, Alajos! – sóhajtotta Frakáti kisasszony és lerogyott a kanapéra. Kétségbeesett pillantást vetett a karnagyra.
– Tudom, kedvesem. Füredre kellett volna mennünk.
    

Krúdy Gyula:


>!
Archibald_Tatum P

Alajos ekkor felejthetetlen magatartást tanúsított.
– Vissza. Egy tapodtat sem – kiáltotta, midőn az idegen Frakátihoz közelített. – Ez a hölgy az én védelmem alatt áll.
A vörösbajszú Frakáti zöld selyemkabátjával a kezében, amelynek bizonyára annak idején nem volt párja Veszprémben, először tett egy rejtélyes megjegyzést:
– Úgyse a saját pénzén vette!
– Megfizetem önnek a károsodását. Távozzon – kiáltotta Alajos.

295. oldal, Őszi utazások a vörös postakocsin, A karnagy története (Szépirodalmi, 1963)

!

f.: sajto-foto.hu

1900 körül, Anglia
Bealby kiskamasz, Mr. Darling, a shontsi kastély uradalmi kertészének mostohafia. Mr. Darling beajánlja a fiút a kastélyban inasnak, ám az – édesanyja és mostohaapja meglepetésére – hallani sem akar erről a munkáról.
– Nem akarok inas lenni. Senkinek sincs joga hozzá, hogy a cselédjévé tegyen.
– Csak kell hogy légy valami – mondta Mr. Darlington.
– Mindenki lesz valami – hagyta rá az asszony.
– Hadd legyek akkor valami más! – vélte Bealby.
– Talán bizony úr szeretnél lenni? – kérdezte Mr. Darling.
– Az hát.
– Az leszel, ami lehetsz – felelte Mr. Darling.
A kis Bealby arca elsötétült.
– Miért ne lehetnék például… mozdonyvezető? – kérdezte.

    
Kozmikus Tahó:

Mr. Darling sóhajtott. Elege lett ebből a huzavonából.
– Ki vagy te? – szegezte neki a kérdést.
Bealby egy pillanatig meglepetten bámult rá. Soha nem kérdeztek még tőle hasonlót, de talpraesett gyerek lévén kivágta magát, holott nem tudta pontosan, mit kéne felelnie.
– Darlington Bealby vagyok.
– Kihagytál valamit. A legfontosabbat. – Egyszerre Mr. Darling komoly, ámde mindezidáig kedves, nyugodt hangja megkeményedett, jegessé hidegült, szinte szúrt. Akár egy kard, felnyársalta vele Bealbyt.
– Mit…? – a fiú magabiztossága pillanatról pillanatra csökkent, megrémítette a változás. Lopva az anyjára pillantott, de az kerülte a tekintetét, mintha csak azt mondta volna, ha ujjat húztál apáddal, viseld a következményeit.
Tényleg hasonlóakat gondolhatott az asszony, mert a következő lépése az volt, hogy elhagyta a szobát.
– A mostohagyermekem vagy. Az enyém. Ez a legfontosabb.
Bealby nagyot nyelt, némán lesütötte a szemét. Lázadó kedve teljesen lelohadt mostohaapja különös szigorától, nem szokta meg, hogy így viszonyul hozzá.
– …mivel pedig az enyém vagy, én rendelkezem feletted. Az leszel, ami lehetsz, fiam és én nem hagyom, hogy egy álmodozó fajankó legyen belőled, aki többet képzel magáról, mint ami. Kertészként fogsz dolgozni. Nincs több ellenkezés, te kutyakölyök, te!
Bealby egyre kisebbnek és kisebbnek érezte magát, a szavak súlya sziklaként nehezedett rá. Bólintott Mr. Darlington felé, nem mert szólni. Félt, hogy akkor elsírja magát. Végül mégis kierőltetett magából egy rendbent, aztán engedélyt kért rá, hogy elhagyhassa mostohaapja lakrészét, és távozott.
Már az udvaron járt, mikor kibuggyant belőle: – A vonatok olyan gyönyörűek…a növények pedig cseppet sem hasonlítanak rájuk!

    
Twisted words:

– Miért éppen mozdonyvezető szeretnél lenni? – kérdezte Mr. Darling.
– Mert ő elmehet innen, világot láthat – válaszolta határozottan Bealby.
Erre aztán nagyon elcsodálkozott az anyja is. Tudta, hogy a fia a gyerekkorában szeretett játszani „vonatosat”, ahogy a kissrác nevezte anno, amikor fadarabokat nevezett ki vonatnak, és azokat tologatta órákon át, és teljesen lefoglalta a dolog. Egy idő óta ez abbamaradt, ezért anyja múló szeszélynek vélte, és most meglepte, hogy a fiú mozdonyvezető lenne.
– Miért szeretnél világot látni, Bealby? Nem jó itt neked velünk? – kérdezte Mr. Darling.
– Jó itt, persze, de én nem akarok inas lenni, hanem meg akarom ismerni a világot, száguldani akarok, amerre csak fut a sín, és tülkölni akarok, amikor odaérünk egy városba, hogy mindenki meghallja a vonat érkezését – sorolta csillogó szemmel Bealby.
Az apja elgondolkodott egy kicsit, aztán rámosolygott a gyerekre: – Rendben van, Bealby, de azt tudnod kell, hogy manapság sokkal kevesebb mozdonyvezetőre van szükség, mint inasra, vagyis nagyon kell igyekezned, ha ezt tényleg el szeretnéd érni. Mi, anyukáddal támogatunk ebben, ha ezt szeretnéd. De tényleg nagyon sokat kell majd küzdened érte.
Ebben maradtak, a kis Bealby nagyon örült, és utána tényleg mindent megtett, hogy elérje célját, fordulópont volt ez az életében.
És hogy sikerült-e neki? Ki tudja?

    
Z Tom:

– Miért ne lehetnék például… mozdonyvezető? – kérdezte.
– Egy lovat sem mersz megülni, fiam. A vasút nem játék.
– Akkor fotográfus – makacskodott tovább a gyerek.
– Beajánlottalak, fiú. Ne játszadozz velem.
– Bealby drágám, hallgass Mr. Darlingra – kérlelte anyja. – Nélküle még inas se lehetnél.
A fiú durcásan összefonta a karját, és hunyorogva felnézett a felnőttekre.
– Rendben.
Ekkor döntötte el a kis Bealby, hogy ő lesz a legjobb inas a kastély történetében, és amint lehetősége lesz rá, elhagyja a birtokot.
Talán beáll mozdonyvezetőnek.
    

Herbert George Wells:


>!
Archibald_Tatum P

– Talán bizony úr szeretnél lenni? – kérdezte Mr. Darling.
– Az hát.
– Az leszel, ami lehetsz – felelte Mr. Darling.
A kis Bealby arca elsötétült.
– Miért ne lehetnék például… mozdonyvezető? – kérdezte.
– Hogy csupa olaj legyen a ruhád – tiltakozott az anyja. – És halj meg az első vasúti balesetnél. Aztán fizesd a büntetéspénzeket. Szeretnél mozdonyvezető lenni, mi?

9. oldal (Kriterion, 1972)

!

f.: cinefil.com

1935, Budapest
X. író. 46 éves, két hónappal el is múlt, agyondolgozza magát, fáradt, de sosincs elég pénze. Most is azért megy be a színházba, hogy a darabjára – amit el se kezdett még – előleget kérjen.
„A lépcsőházi fordulónál szinte rám esik egy lány. Ugrálva jön lefelé, mint a madár.
Megállok egy szempillantásra, össze ne ütközzünk. A lány odakap a korláthoz. Rám fordul a szeme. Szőke lány.
Mielőtt az új lépcsőrészletre átfordulnék, vissza találok nézni. Igen, megéreztem, hogy a leány utánam fordult. Még liheg. A szája nyitva. Nevet, mert fiatal.
– Nem tetszik megismerni.
Nem, kedvesem. Kicsodácska maga?
– Jaj… májusban mutattak be, mikor (…)
    
Kozmikus Tahó:

– Jaj… májusban mutattak be, mikor azt a darabot játszották, amit ön írt… – Billegette a fenekét miközben a korláton futtatta a kezét. – Emlékszik?
– Nem emlékeztem.
– Énrám nem tetszett emlékezni? – kérdezte kedvesen, de buta arckifejezéssel.
– Se magára, se a darabra – feleltem, és indultam volna, de a szemével marasztalt.
– Nem emlékszik a saját darabjára? – Kitágult szemekkel nézett rám.
– Nem néztem meg.
– Miért nem?
– Nem érdekel az írás… – motyogtam. – Csak a pénzért írok.
A szőke lány csillogó szeme elszomorodott. Szinte sajnálni támadt kedvem magam, és rákiáltani a lányra, hogy ne nézzen már ilyen szánakozva.
– Pedig olyan gyönyörű volt a darabja! – vakkantotta csalódottan, és a korláton húzogatta a kezét, mintha az enyémhez próbálná hozzáérinteni, de mégsem.
– Sajnálom, hogy le kell törnöm, de sosem tudtam írni, sosem volt ihletem… nem is vagyok igazi író. Az életem katasztrófa – vallottam be vörös arccal.
A lány legnagyobb meglepetésemre felkacagott. A nevetése csengett, mint az üvegpoharak, ha összekoccintják őket.
Odalépett hozzám, és egy csókot nyomott az ajkamra. Hosszú és intenzív csókot, aztán megint rám nevetett, végigsimította az arcom, felkacagott, és azt mondta:
– Ez elég ihletforrás az úrnak? – Aztán ahogy jött, úgy leugrált a lépcsőn, hosszú szőke haja, illetve virágillatú, igen erős parfümje lebegett utána.
Én ezután tovább indultam, felfelé a lépcsőn az igazgató irodája felé. Ha kérdezné, az új darabom egy szőke szépségről szól majd, és egy fiatal íróról, akinek egy hirtelen délutánon ihletet adtak az életének.

    
Twisted words:

– Jaj… májusban mutattak be, mikor azt a nagyon szép darabját próbáltuk annak a tündéri falusi családnak a Pestre költözéséről és a sok-sok vicces bonyodalomról :D – kacagott fel a lány. – Nem volt nagy szerepem, mégis mikor az író úrnak be tetszett jönni megnézni a próbát, felfigyelt rám, és a próba után kérte, hogy mutassanak be magának. Biztos azért nem tetszik most megismerni, mert most más smink és jelmez van rajtam, tudja, ebben a mostani vígjátékban egy beszélő papagájt játszom, azért a nagy színes tollak. És mi járatban minálunk? :))
– Háát, az igazgató úrral szeretnék beszélni egy jövőbeli darabról – mondta elég kelletlenül az író, mert még mindig nem emlékezett a lányra, és szabadult volna tőle.
Miután egy kínos félóra után kapott egy kis előleget az igazgatótól az új darabra, és ettől fellélegzett, még visszacsengtek az igazgató szavai a fülében, hogy lehetőleg most ne írjon olyan hosszú darabot. Gndlkdn kzdtt, hgyn rhtn rvdbbn, d gy, hgy n klljn mgs ngyn krltzn z rs trjdlmt. szb s jttt gy tlt, mtl znnl vgyrr hzdtt szj, s lhtrzt, hgy rgtn kprblj, mnt hzr. Csk ttl trttt, hgy nhz lsz gy ljtszni drbt sznhzban…

    
Z Tom:

– Jaj… májusban mutattak be, mikor a direktor úrral beszélgettek a következő darabjáról.
– Valóban?
– Azt mondta, megihlettem és az egyik szerepet rám írja.
A lány elpirult. Lesütötte gesztenyebarna szemét. Nem értettem, hogyan nem emlékezhetek ily csodás teremtésre.
– Most hogy így mondja, igaza van – füllentettem, és fáradt pír ült arcomra.
– Ha megbocsájt, várnak rám. Még találkozunk – azzal megemeltem a kalapomat, ő pedig apró mosollyal a szája sarkában tova szökellt.
Ahogy egyik lépcsőt vettem a másik után, eszembe jutott a darab, amit említett. Gyűlöltem. Minden mondatát utáltam, valamennyi szavától felfordult a gyomrom. Feledni akartam. Egyik eredménytelenül átdolgozott éjszakám után darabokra téptem a kéziratot. Kidobtam,végleg elveszett.
Kár. Milyen szép lány.
    

Szép Ernő:


>!
Archibald_Tatum P

Mielőtt az új lépcsőrészletre átfordulnék, vissza találok nézni. Igen, megéreztem, hogy a leány utánam fordult. Még liheg. A szája nyitva. Nevet, mert fiatal.
– Nem tetszik megismerni.
Nem, kedvesem. Kicsodácska maga?
– Jaj… májusban mutattak be, mikor a vizsgánk volt. Egy másik színházban. Beszélni tetszett velem.
Szép volt tőlem.

330. oldal, Ádámcsutka (Nolan, 2004)

Szép Ernő: 4 regény Dali dali dal / Lila ákác / Ádámcsutka / Emberszag

!

f.: cinefil.com

1961, Franciaország
Roch csontos férfi. „Válla, könyöke, térde hegyes volt; izmai inkább ványadt inakhoz hasonlítottak”. Valami különös lázban kóborol, besétál egy parkba, ahol „A lombbarlang túlsó végében, az árnyékban egy férfi és egy nő ölelkezett hevesen”. Roch hosszan figyeli őket. „A férfi végül is észrevette, és fölegyenesedett a padon; aztán a nő is ránézett, mozdult a szája, mondott valamit.
Így maradtak egy-két másodpercig, szótlanul; aztán a férfi fölállt és Roch felé indult.
– Kíváncsi vagy? – kérdezte.
– Be… – kezdte Roch.
A nő is fölállt, a férfiba karolt.
– Gyere, menjünk.
– Egy tapodtat se – mondta a férfi, és szorosan odalépett Rochhoz.
– Azt kérdeztem, hogy kíváncsi vagy – ismételte.”
    
Kozmikus Tahó:

– Kíváncsi vagyok – felelte Roch nyugodt hangon, és farkasszemet nézett a másik férfival.
– Szóval kíváncsi vagy..! – Egy hatalmasat lekevert Rochnak, amitől az hátraesett. Vérzett az orra. Roch felállt, hegyes madárválla összegörnyedt. Újra és újra rátámadt, Roch pedig megint és megint visszaesett a földre.
– Anna… – nyögte.
A nő rezzenéstelen arccal állt és nézte a verekedést.
Roch úgy döntött nem viseli el tovább a megaláztatást. Előrántotta a zsebkését. Az Annával csókolózó férfi hátrahőkölt.
– Hé, pajtás… – nyögte, de ekkor a kés már az oldalába fúródott. Bábuként csuklott össze. Roch még állt felette pár percig, aztán kihúzta magát, és letörölte az arcáról a vért. A kést egy zsebkendőbe törölte, és a zsebébe rakta. A nő nem nézett rá, csak a halottat bámulta.
Két különböző irányba távoztak.
Este Anna és Roch a park bejáratánál találkozott, amikor az óra a kilencet ütötte. Egymásba karoltak. Roch szólalt meg először.
– Gyere, menjünk.
– Jól megvicceltük szegényt, igaz?
– Jól – felelte a férfi. – A tárcáját megszerezted?
– Meg – bólintott Anna. – Útlevéllel, pénzzel együtt.
Roch zsebre vágta az iratokat és a pénzt.
– Nem csalódtam benned.
– Ahogy sosem – mosolygott a nő.
– Holnap reggel, ugyanitt.
– Ugyanitt, és ugyanúgy. – Ezzel váltak el éjszakára.
    

Twisted words:

– Be – kezdte újra Roch, – be szeretnék mutatkozni, Zoé volt párja vagyok – és szemrehányóan nézett a szemét lesütő nőre. – De nem akartam zavarni, higgye el, nekem a legrosszabb, hogy így egymásba botlottunk – mondta a férfinek, majd esetlenül kezdte is összeszedni a cókmókját a padról. Még odasandított a nőre, aki nem nézett rá, hanem próbálta elhúzni a férfit a padtól. A férfi megnyugodott, úgy gondolta, nem fog jelenetet csinálni, hiszen látszott, így is nagyon kínosan érzi magát az ex, és már ez is elégedettséggel töltötte el.
– Örültem a szerencsének – vigyorgott rá nagy büszkén, még jobban kihúzta magát, és szép lassan elindult a nővel a park kijárata felé.
A heves szívdobogás csak nagy sokára csillapult le Rochnál. Nem számított rá, hogy viszontlátja a nőt. Nem állt erre készen. Közel 9 hónapot voltak együtt, ami nem egy túl hosszú időtartam, tudta ezt nagyon jól, és azt is, hogy a szakítás élménye nem egyedül az ő életében történik meg, hanem szinte az egyik legáltalánosabb tapasztalat, amit mindenki átél, de ez itt és most nem vigasztalta. Szerelmes volt még mindig, pedig a nő szakítása óta majd' 2 hónap telt el. Így nagyon rosszulesett, hogy most látnia kellett. Elismerte, hogy a szakításuk mindkettejük számára jobbat hozhat, a nő kilépett a számára kihűlt kapcsolatból, és így Roch is kereshet valaki olyat, aki jobban tudná szeretni, de ő mindvégig szerette a nőt, még ha érezte is, hogy a kapcsolatukban felborult az érzelmi egyensúly. De sajnos a racionális belátás nem segített elfojtani az érzelmeit. Ráadásul úgy tudta, hogy a nő azóta külföldre ment, ahogy azt régóta tervezte, ezért végképp nem számított rá, hogy egymásba botolhatnak a városban. Őszintén szólva meglepődött, hogy a nőnek máris új kapcsolata volt, bár lefogadta volna, hogy neki könnyebb lesz továbblépnie. Roch is igyekezett felejteni, most is egy randevúra várt a parkban, de nem volt az igazi, ő még nem tudott teljes szívvel valami új felé fordulni. És most így megint nem fog tudni, ezzel a váratlan intermezzoval megint több hetes visszaesés vár rá.
Egyszer majd jobb lesz.
    

Z-Tom:

– Azt kérdeztem, hogy kíváncsi vagy – ismételte.
Roch hátrálni próbált, amiből esetlen csoszogás lett.
– Én csak…
– Nem érdekelnek a kifogások.
– Hagyd már, Francis, menjünk – unszolta a nő, de amaz nem tágított. Farkasszemet nézett Rochsal. A falevelek között beszűrődő napfény egy pillanatra elvakította és elkapta a szemét. Valami megváltozott.
– Rendben, ne válaszolj, de láttam, hogyan bámultál – mondta, és már-már barátian átkarolta a másikat.
– Velünk jössz.
    

J. M. G: Le Clézio:


>!
Archibald_Tatum P

A nő is fölállt, a férfiba karolt.
– Gyere, menjünk.
– Egy tapodtat se – mondta a férfi, és szorosan odalépett Rochhoz.
– Azt kérdeztem, hogy kíváncsi vagy – ismételte.
Roch beszélni próbált; a férfi úgy mellbe vágta, hogy megtántorodott tőle.

40. oldal (Ulpius-ház, 2008)

!

f.:123rf.com
    
2000 körül, Anglia
Timothy Cavendish 65-70 éves, zilált életű, kalandor könyvkiadó. „Három babapirosnak öltözött tini közeledett, a járda teljes szélességében vonszolva magukat. Leléptem az úttestre, hogy elkerüljem az ütközést. De ahogy odaértünk egymáshoz, letépték a papírt rikító színű jégkrémeikről, és csak úgy eldobták. Mintha bomba csapódott volna jó hangulatomba. Éppen mellettünk volt egy szemetes! Tim Cavendish, a Felháborodott Kispolgár így kiáltott a szabálysértőkre:
– Hahó, azokat fel kellene venni!
– Mé', különben miffogsz csinálni? – vakkantották a hátam mögött.
Rohadt nősténymajmok.
– (…)
    

Kozmikus Tahó:

…és Timothy Cavendishben elpattant valami.
– Hogy mit fogok?! – fordult utánuk Tim tajtékozva, majd színpadiasan felkapta a jégkrémpapírokat és a lányok arcába vágta.
A fruskák prüszköltek a meglepetéstől. Amikor megláttak a férfi kezében egy kilenc milliméteres pisztolyt, felsikoltottak és futni kezdtek. – A k*rva életbe, egy őrült paraszt…! Őrült, őrült… – Ordítva hívták a rendőrséget, a mennyek összes angyalát, védőszenteket, magát Istent és az ő egy szem fiát káromkodásokkal színezve meg az egészet.
– Őrült?! – morogta Timothy és a levegőbe lőtt. Már így is tetemes mennyiségű ember figyelte, de most, hogy ezt elkövette, az utca összes embere meredten bámulta.
– Tudom, hogy hamarosan elvisz egy mentőautó, vagy a zsaruk – üvöltötte bele a hatalmas csöndbe a férfi. – Vállalom! – A tömegre irányította fegyverét – Mert nem bírom elviselni azt a mocskot, ami körülvesz! Miért nem képesek felelősségtudatos ivadékokat adni a világnak azok, akik gyereket vállalnak?! Vietnamba kéne mindet deportálni! Mindet! Mindet! – köpött, majd fölényesen eldobta a kilenc milliméteresét. Nevetett. – Na, mi lesz? Mikor vonszolja ide a hájas seggét valaki kib*szott hivatalos személy és dug be egy diliházba? Esküszöm várom…nem akarok tovább mocsokban élni.
Pár percig monologizálhatott még hasonló témákban, utána megszakadt ez a folyamat, mert megjelentek a „kib*szott hivatalos személyek.” Elégedett mosollyal követte az utasításaikat. Szinte udvariasan kérte, zárják el London nyüzsgésétől, suvasszák egy vidéki intézetbe.
A történtek óta tíz hónap telt el. Tim egy intézetben él, rendületlenül gyűlöli a mocskot és a felelőtlenséget, holott emlékeznie illett volna rá, kamaszként ő sem volt egy angyal…de nem emlékezett, mert emlékezni fájt. A düh viszont éltette.

    

Twisted words:

Tim Cavendish döbbenten nézett rájuk, szólásra nyílt a szája, de nem jött ki belőle hang. A tinik harsogva felnevettek, mikor látták, mennyire elakadt az öregúrnál a lemez, és sipítozva mentek tovább. Aztán az egyikük mégis megállt pár lépés után, visszafordult, és gyorsan összekapkodta a szétdobált papírokat, és a szemetesbe dobta, majd kacéran rákacsintott a még mindig elhűlve álló úrra. Cavendish még hosszan bámult a távolodó lányok felé.
Sosem szólt még így oda a szemetelő járókelőknek, bár mindig is bosszantották, de most, hirtelen, maga sem tudja, miért, úgy érezte, nem hagyhatja szó nélkül ezt a barbár tettet. A másik magatartás, amit ki nem állhatott, amikor a cigicsikket csak úgy elpöccintették a dohányosok az utcán, pedig szinte mindig volt a közelben egy szemetes. Mindig is megvolt benne a késztetés, hogy rászóljon ezekre a polgártársaira. Nem tudta, milyen reakcióra számítson, ez a flegma reakció a lányok részéről ledöbbentette, de végül a szemetet kidobták, tehát tulajdonképpen elérte, amit szeretett volna. Mindenesetre úgy érezte, ez még a szerencsésebb kimenetelek közül való, előfordulhat, hogy más provokatívan fogadja az utcai kioktatást. Ezért aztán megfogadta, hogy többször nem tesz ilyet, most egyszer megtapasztalta ezt az utcai jelenetet, kimondta végre, mennyire zavarja az utcai szemetelés, de ezzel le is van zárva a dolog, kieresztette a gőzt, és többé tényleg nem is szólt rá gyalogostársaira, le tudta küzdeni ezzel kapcsolatos frusztrációját.
    

Z Tom:

Rohadt nősténymajmok.
Magamban puffogtam és utánuk fordultam. Piros ruhájuk úgy hatott rám, mint bikára a vörös posztó, régen tapasztalt düh árasztott el. Idegesítő vihogásuktól sípolt a fülem.
Még láttam, ahogy divatosan csontos hátsójukkal befordulnak a legközelebbi sarkon, amikor rám dudáltak:
– Mozduljon, papa – ordították a kocsiból. Az úttesten felejtettem magam.
Visszaléptem a járdára és a lányok után indultam. A szomszédos utca felkapott kávézójában találtam rájuk, a teraszon röhigcséltek. Lassan odasétáltam az asztalukhoz.
És ekkor Timothy Cavendish, a Bosszúálló Zsémbes Öregember tüsszentett egy hatalmasat.
A lányok zavartan pillantottak rám, mire a kávéscsészéik közé hajítottam teleprüszkölt zsebkendőmet, és kedvesen megjegyeztem:
Effogom csinálni, kislányok.
    

David Mitchell:


>!
Archibald_Tatum P

– Hahó, azokat fel kellene venni!
– Mé', különben mit miffogsz csinálni? – vakkantották a hátam mögött.
Rohadt nősténymajmok.
– Nem áll szándékomban bármit is csinálni – jegyeztem meg a vállam fölött –, pusztán annyit mondtam, hogy ti…
A térdem összecsuklott, és a járdába vertem az arcomat, amitől eszembe jutott egy gyermekkori balesetem egy háromkerekű biciklivel, majd a fájdalom kitörölt mindent – kivéve magát a fájdalmat. Egy hegyes térd az avarba nyomta a képemet.

163. oldal (Cartophilus, 2012)

Kapcsolódó szócikkek: fájdalom
2 hozzászólás

A hozzászólások megtekintéséhez be kell jelentkezned!