MolyComics

Rovatgazda
!

Kép: spoiler

Sziasztok!

A képregénykedvelők nem igazán panaszkodhattak az elmúlt két hónapban, hisz a szokásos újságmegjelenések mellett a Képregényfesztiválra és a Könyvhétre is szép számmal jöttek ki új kiadványok, így aztán bőven volt miből merítenem nekem is. Ráadásul a gépezet nem állt meg, hisz mire ezeket a sorokat olvassátok, már nyakunkon lesz a nyári Börze is, valamint Pókember is újra behálóhintázik a mozikba.

Elsőként lássuk a szokásos megjelenési információkat:
A legendás Batman 1. különszám (@Razor, @elge76): https://moly.hu/karcok/1288680, https://moly.hu/karcok/1292860
Buffy, a vámpírok réme 1. (@Panel_Kalandor): https://moly.hu/karcok/1294902
Pókember: Polgárháború (@Razor): https://moly.hu/karcok/1290836
Spawn: Kezdetek 16-17. + Sam & Twitch 1. (@elge76): https://moly.hu/karcok/1295513
Valiant univerzum, elsőként az X-O Manowar (@GooBo): https://moly.hu/karcok/1275585
– Jelen sorok írásakor még nem karcolta ki senki, de a @Fumax kiadótól júliusban a Börzére érkezik a Watchmen újranyomása és a Conan kegyetlen kardja 2., hó végén pedig Brian Lee O'Malley-től a Repeta, illetve belevágnak Jason Aaron nagyívű Thor-sztorijába (2012-ben kezdte, mostanság ér a végére) a Thor, a mennydörgés istene első kötetével.
– Újabb Bucó, Szetti, Tacsi kötet egyelőre nem lesz (@sevil): https://moly.hu/karcok/1296732

Érdekességek, cikkek, olvasnivalók:
– Megszűnik a DC Vertigo imprintje (@Doctor_Manhattan): https://moly.hu/karcok/1292876
– A Magyar Képregény Szövetség és a Vatera közös képregényes felmérése (@cyrussmith): https://moly.hu/karcok/1295397
– Miért őrülnek meg a nagy hatalmú nők a képregényekben? (@chibizso / @Roboraptor): https://moly.hu/karcok/1287915
– Beleolvasó a Csontváry-képregénybe (@Doctor_Manhattan): https://moly.hu/karcok/1281054
– Míg itthon júliusban indul a Tom King által írt Batman-sorozat, addig kint épp leveszik a szerzőt a legfőbb Batman-címről, de befejezheti a történetét egy külön minisorozatban (@Kilgores): https://moly.hu/karcok/1279521, https://moly.hu/karcok/1280476
– Stan Sakai, az Usagi Yoyimbo írója és rajzolója Magyarországon járt (@Doctor_Manhattan): https://moly.hu/karcok/1272392
– Talán végre megtudjuk, mi is történt Budapesten? Itthon is forog a Fekete Özvegy film (@Viv): https://moly.hu/karcok/1294157

Kihívásajánló:
@Doctor_Manhattan Usagi Yojimbo-olvasásra hív: https://moly.hu/kihivasok/usagi-yojimbo-evfordulos-kihivas
@vicomte pedig képregényes körutazásra: https://moly.hu/kihivasok/kepregenyes-korutazas

Ha az idei képregény-megjelenéseket a kiadási minőségük szerint pontoznánk, akkor a @Fumax Sandmanjének limitált változata mindenképp az élbolyban végezne. Nos, a kiadás híre @David_R_Blake-n keresztül Neil Gaimanhez is eljutott:


>!
Fumax KU
Képregény

Most nem azért mondjuk, de egy Neil Gaiman nevű fickó megosztott egy posztot a friss magyar Sandman kiadásról, és azt írta rá, hogy „Beautiful!”.
Nem csalás, nem ámítás, a linken meg is lehet nézni @David_R_Blake posztját, amit megosztott:
https://twitter.com/neilhimself/status/1140988930856296450

Kapcsolódó könyvek: Neil Gaiman: Sandman: Az álmok fejedelme-gyűjtemény 1.

Neil Gaiman: Sandman: Az álmok fejedelme-gyűjtemény 1.

Kapcsolódó alkotók: Neil Gaiman

2 hozzászólás
!

Kép: spoiler

Ha már a Sandmant emlegettük, akkor folytassuk is vele a sort. Az előző nagy képregényes bumm idején a Cartaphilus már belekezdett Neil Gaiman egyik, ha nem a leghíresebb művébe, ám a negyedik kötet után félbemaradt a kiadás. A csillagok állása most kedvezőbb, így remélhetőleg ezúttal végig tud menni a sorozat.
Ezúttal két értékelést is kiemelnék. @ViraMors már többször is olvasta a történetet: https://moly.hu/ertekelesek/3255029
@Solymár_András viszont csak most ismerkedett meg vele:


>!
Solymár_András IP
Neil Gaiman: Sandman: Az álmok fejedelme-gyűjtemény 1.

Na hát, ez nem less könnyű. A Sandmanről írni egyáltalán nem az. Egész könyvhéten mást se hallottam, csak hogy “Egy Sandman-t és egy Lock and Key-t”… már elegem volt belőle. Aztán csak megvettem, anékül, hogy belenéztem volna. Ehhez az utazáshoz pedig ajánlom a következő nótát:

https://www.youtube.com/watch…

Ahogy elkezdtem olvasni lett egy olyan érzésem, hogy egy aranyos, ámbár igencsak felszínes, a varázslatos képi világára támaszkodó történetbe botlottam. Mert a rajzok azok elképesztőek, minden egyes fejezetborító elképesztő és minden egyes képkocka szemet gyönyörködtető. De hát ez nem elég egy jó képregényhez.

Ekkor pedig az álomúr elkezdi összeszedni elvesztett erejének ereklyéit és elkezd kibontakozni egy olyan mitológia, ami így, 30 év távlatából is eredetinek hat, ahogy az író megcsillogtatja. Ekkor pedig mi történik? Jellemek alakulnak ki. Elkezdjük megérteni a szereplőket és elkezdenek kibontakozni, érdekesekké válnak és igencsak varázslatossá. Úgy Halál, mint Vágy, egyéniségek, Álom pedig… egy csendes álmodozó. Egy álmodozó, ámbár büszke Úr, aki tudja a helyét és erre igyekszik megtanítani mindenki mást is.
Ahogy a történet halad, egyre elképesztőbb részletek, ötletek és helyzetek bontakoznak ki.

Tudjátok, mi az a szó, ami eszembe jut erről a kötetről? Érett. Itt az író nem próbált többet mondani, mint amennyit feltétlenül szükséges, nem akart leerőltetni a torkunkon semmit, hanem, mint ahogy egy álomtól ildomos, elvitt egy utazásra, ahol a mi dolgunk megfejteni, hogy hol, mikor és miért vagyunk.

A Sandman olvasása egy álomutazás, ahol a logika laza és a világ képlékeny, de a törvény örök és a tapasztalat valódi. Az Álmok Fejedelme pedig talán az egyik legőszintébb és legemberségesebb Isten, akivel volt szerencsém találkozni. Ő megérti, vagy ha nem, megpróbálja. Játszik, de a játék irányítását nem veszi ki a kezünkből. Hibázik és megbánja a hibáit és megpróbálja jóvátenni. Olykor pedig hibázik és makacs marad és büntet. Mert az Álmok Fejedelme, ki uralja mindazt a szederindás koponyát éjszaka nem kerülhette el, hogy emberibbé legyen az embernél, ahogy a legtöbb isten sem.

Elképesztő történet. Micsoda egy koncepció! A kötet egyszerre funkcionál fenséges képgalériaként, elképesztő borítói és rajzai miatt. A történet és a világ is nagyon hívogató. De egyik se állna meg a másik nélkül. A Sandman regényként oly haotikus és elvont lenne, hogy összeomlana saját súlya alatt. A rajzok önmagukban valami delíriumos álommá állhatna össze csak. Ám a kettő együtt kiad egy olyan felhőből és képzeletből álló várat, aminek ósdi gerendaszerkezete megtartja az idő végezetéig.

A Fumax pedig megtisztelte ezt a kötetet, ilyen kiadású képregény mint ez nem volt még tudtommal, de reméljük, hogy lesz. Sok. Nagyon sok.

Tudjátok mit? Inkább ezt ajánlom az értékelésem mellé:

https://www.youtube.com/watch…

9 hozzászólás
!

Kép: spoiler

Ahogy @Solymár_András fenti értékelésében is olvasható, a Sandman mellett befutott a Locke & Key régóta várt, második kötete is, vagyis folytatódnak a Locke család viszontagságai a történet harmadik és negyedik részében.


>!
BBetti86
Joe Hill: Locke & Key – Kulcs a zárját 2.

Sötét, ötletes, és az előző kötetre is rátesz egy lapáttal. A cselekmény nagyon pörög, és nem csak a természetfeletti szál, a harcok miatt. A karakterek egyéb konfliktusai vannak olyan érdekesek és talán még mélyebbek. Az anya alkoholizmusa, ahogy Tyler igyekszik mindent és mindenkit megmenteni maga körül, ahogy Kinsey a bánat és félelem nélkül veszélyes lett – nem véletlenül vannak az embernek ilyen érzelmei is. De erre a lány későn jön rá.
Néhol játékos, máshol horror, és az egész roppant tragikus. Mert ha a természetfeletti elemeket levesszük belőle, egy családot találunk, akik próbálnak túlélni egy traumát, és szenvednek.
A kulcsok nagyon ötletesek, minél több van belőlük, annál őrültebb ez az egész világ.
A képregény grafikája is megfogja az embert. Az első kötetnél még ugyan zavartak az arcok, de már megszoktam őket. A nem emberi karaktereknél soha nem is volt bajom. Ebben a részben az árnyak, a farkasok is mind nagyon ütöttek.
Alig várom a folytatást és a sorozatot is.

!

Kép: spoiler

Bár Deadpool karaktere már 1991 óta része a Marvel világának, itthon nagyon sokáig nem tette tiszteletét, klasszikus inkarnációjának megjelenésére egészen 2010-ig kellett várni, amikor is az Új Marvel Extra 1. végre kijött. spoiler A Kingpin ezután is csak óvatosan próbálkozott a karakterrel, de egyértelmű, hogy a Ryan Reynolds főszereplésével készült két mozifilm hihetetlenül népszerűvé tette őt itthon is, ezért aztán a @Fumax több kötetet is tervez a nagyszájú zsoldossal. Ezek közül az első a Képregényfesztiválra jelent meg, és egy komplett, tizenhárom részes sorozatot foglal magába.


>!
cyrussmith
Victor Gischler: Deadpool: Zsémbes zsoldos

A Pókember mellett Deadpool legendáriuma tetszik a legjobban, legalábbis felnőtt fejjel ezek azok a szuperhős-archetípusok, amik mindenféle nosztalgia nélkül is maximálisan élvezhetőek. Persze rengeteg egyéb kiváló szuperhős-képregény született, nem csak a klasszikusok között, hanem az elmúlt 15-20 évben is, de ez az a két karakter, ahol legyen szó bármelyik korszakról, íróról vagy rajzolóról, az alkotók valahogy az ő hullámhosszukat csípik el a legjobban, aminek következtében mindig megvan az a megfoghatatlan plusz a történetekben és a képi megvalósításban, ami a többiek elé helyezi őket. Természetesen most elsősorban a magyar kiadásokra gondolok, amik nyilván eleve már a legjobbakból válogatnak, a resztlivel az ő esetükben így nem is nagyon találkozhattam.

A szuperhős-evolúció legutolsó fázisa Deadpool – innen már tényleg nincs tovább, vagyis tényleg nincs lejjebb. Kezdődött az egész valahol az 1940-es években, a nácikkal harcoló, dicsőséges, nemes arcélű héroszokkal, folytatódott a megkerülhetetlen toposzokat és társadalmi problémákat is feszegető ezüst- és bronzkorral, a végső stádium pedig ez a pénzért mindenre kapható, eltorzult arcú, szexista disznó, akinek már a regeneráción alapuló szuperképessége is teljesen komolytalanná teszi az egész műfajt. A Zsémbes Zsoldos nem csupán a szuperhősködést forgatja ki sarkaiból, de a képregény- és popkultúrát is, és ez valahogy így is van jól. El nem tudom mondani, micsoda felüdülés a Marvel Kapitány gyalázatos PC-je után fejest ugrani a dimenziókapukba, a vérszomjas dinók, a leszakadt testrészű zombik, és a legbunkóbb poénok világába, ahol még a dögös cicababák is egy szál bugyiban járnak harcolni. A verbalitás mellett a vizuális poénok is zseniálisak – a fene se gondolta volna, hogy egy szellős fogsorú levágott fej ennyire muris tud lenni. Nálam eddig a legviccesebb, magyar nyelven megjelent képregények élmezőnye úgy nézett ki, hogy Kick-Ass, Violátor, és a Joe Kelly által írt Marvel Extrás Deadpool-sztori, A nagy erő nagy véletlenekkel jár – ezekhez csatlakozott most a Zsémbes Zsoldos is.

Tényleg már unalmas minden új megjelenésnél rácsodálkozni a képi világra, de Bong Dazo rajzai egyszerűen lenyűgözőek. Már az első olvasásnál valósággal lehengerelt a vizuális erődemonstráció: minden lap egy új kaland, minden egyes panelnál állkapcson vágott a meglepetés letaglózó ereje, úgy faltam fel az oldalakat, mintha nem lenne holnap. A vizuális koncepció részeként több vendégrajzoló is megfordul a kötetben, akik vagy egy párhuzamos dimenziót, vagy egy eseménydús jelenetet illusztráltak. Kyle Baker a legfurcsább mind közül, egészen döbbenetes, ahogy ugrál a stílusok között: először olyanok a rajzai, mintha egy ezredforduló környéki FPS játék renderelt, átvezető videói lennének kifotózva – steril színek, dinamikát nélkülöző, darabos, göcsörtös alakok –, majd a mocsaras résznél ledobja a vizuális atombombát, ami után már tényleg minden rajz gyengének fog tűnni. Eléggé meglepődtem, mikor megnéztem, hogy mindkét fejezetet ugyanaz az ember rajzolta.

Nem tudom, hogy a képregény olvasása közben dopamin, endorfin, vagy mi termelődik a szervezetben, csak azt tudom, hogy újra és újra elő kell majd vennem, mert szükségem van rá, mert nekem ez jár! Az év képregénye!

!

Kép: spoiler

Alan Moore rajongói májusban valószínűleg örömtáncot jártak, hisz megjelent a Mocsárlény a DC sorozatban, a Képregényfesztiválra pedig két kiadó is Moore-kötettel érkezett.
A @Fumax Moore-nak a viktoriánus kort jól ismert irodalmi karakterekkel ötvöző sorozatának első kötetét hozta el a magyar olvasóknak. Ha valakinek kicsit ismerősnek tűnik a történet és az alapfelállás, nos, az nem véletlen, a képregényből ugyanis 2003-ban mozifilm is készült, mely itthon szimplán A szövetség címen futott. A film finoman szólva is megosztó kritikákat kapott, többnyire annak kapcsán emlegetik, hogy ez volt Sir Sean Connery utolsó szerepe a visszavonulása előtt.


>!
makitra P
Alan Moore: Különleges Úriemberek Szövetsége 1.

Hozzávetőleg így kell írni egy intelligens, szórakoztató, izgalmas és kritikus képregényt.

A Különleges Úriemberek Szövetsége egy megkapó, steampunk és viktoriánus Angliában játszódik, melynek szürreális kulisszáit fantasztikusan keltik életre Kevin O'Neill illusztrációi. Ebben az elképzelt múltban kedven irodalmi ponyva(?)-karaktereink valóban élnek, a Drakulából, a Salamon király kincséből, Sherlock Holmes történeteiből ismert alakok, vagy éppen Wells karakterei köszönnek vissza és alkotnak érdekes szövetséget. Ezen figurák együttese már önmagában is izgalmas elegyet képez, amit egy meglehetősen ponyva-izű történetbe helyezett Moore. De végső soron az egész kötet tálalása másra sem hajaz, mint a filléres füzetekre és a folytatásos, újságban megjelenő regényekre, úgyhogy a tartalom hűen illeszkedik a formához.

Amivel mégis jóval több ez a kötet, az a meglehetősen cinikus és kritikus világkép, amit a korabeli világ tökéletes megidézésével ér el a szerző. Itt minden a nagyhatalmi, XIX. század végi Angliát idézi, nem csak történet tere, hanem szereplőinek világlátása is: ahogy a a nők helyzetére, a „migránsokra”, a gyarmatokon élőkre reagálnak, nem csak illúziókeltő, hanem keserűen valós is. Ami a korabeli regényeknél még valóság volt (ld. Sherlock Holmes bevándorló gyilkosait és gonosztevőit), az Moore-nál sokkal inkább társadalmi kommentár – annál is inkább, mert ez még sokszor ma is velünk él. De a figurák reagálnak saját, a világban betöltött szerepükre is, ami néha elég meta-gondolatokat eredményez, mint Mr. M elmefuttatása – de a szerző remekül gondolta végig a regényekből ismert alakok sorsát, jövőjét, ahogy valaki az önpusztításban, valaki tinédzserlányok meggyalázásában, míg más a haza szolgálatában talál célt életének.

Ezt a furcsa, helyenként keserű, helyenként őszinte/gunyoros nevetére késztető történetet tökéletesen egészítik ki a rajzok. Kevin O'Neill megtalálta azt a vonalat a szokatlan és a stilizált között, ami kellően valóságos, mégis hamisítatlanul képregényes. Tablói lenyűgözőek és néha mégis, apró szórakoztató elemekkel vannak teli. Kétségtelen kedvencem az edmontoni leányiskola épülete, ami úgy reagál a viktoriánus idők fullasztó szexualitására és prűdségére, hogy a fal adja a másikat – vaskos, mégis ütős. De jól használja az árnyékokat, utalva a világ és szereplőinek természetére.

Ráadásul Moore még azt is bevállalta, hogy összeköti Lovecraftot és John Cartert a világával – a kötet végi elbeszélés fárasztó ismétléseivel ismét megidézi a folytatásos regényeket, de ötletorgiája átsegít ezen a nehézségen is.

A Különleges Úriemberek Szövetségét olvasni kell!

>!
Fumax, Budapest, 2019
208 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634700814 · Fordította: Kodaj Dániel · Illusztrálta: Kevin O'Neill
!

Kép: spoiler

A másik Moore-kötetet a Vad Virágok Könyvműhelynek köszönhetjük. Moore itt sem tudott elszakadni a viktoriánus kortól, ám világmegmentés helyett ezúttal egy sokkal komorabb témát, Hasfelmetsző Jacket és az általa elkövetett gyilkosságokat állította a középpontba.
Mit ad Isten, ezt a képregényét is adaptálták filmre, Johnny Depp főszereplésével. Moore műveihez előszeretettel nyúltak az álomgyárban…

Az aktuális merítésből én most ezt a kötetet emelném ki ajánlott olvasmányként, a Merítés szerkesztőinek egyéb ajánlott köteteit pedig itt találjátok:
https://moly.hu/listak/merites-konyvajanlo-osszesitett-lista-2017-szeptembertol


>!
Doctor_Manhattan 
Alan Moore: From Hell – A Pokolból

Amikor jó, akkor párját ritkítóan zseniális alapmű, azon képregények egyike, amit tényleg érdemes lenne egyszer elolvasnia mindenkinek. Aztán vannak sajnos túlírt, terjengősebb részei is néhol, de az igazán zavaró részek azok, amik a függelék nélkül szinte teljesen értelmezhetetlenek.

Moore kutatómunkája egyszerre volt roppant alapos és végtelenül felületes. Alapos, amikor a Hasfelmetsző világának számára érdekesebb fejezeteire tér ki, máskor pedig indokolatlanul nagyvonalú, ha éppen a kor olyan oldalát kellene – bár inkább kellett volna – jobban bemutatnia, ami érezhetően annyira nem érdekelte. És a kutatásában elvétve ugyan, de ott van az a fájóan amatőr hiba is, hogy a nagy utánaolvasások közepette beleerőszakolt olyan paneleket/mellékszálakat is a történetbe, amiket a londoni események nem indokoltak meg, de gondolom, ha már valamiért lejegyezte azokat, akkor nem akarta veszni hagyni sem. Márpedig egy igazán jó kutatás egyik ismérve az is, hogy jól szortírozzon a kutató.

Egyáltalán nem gyakori hibák voltak ezek, viszont szó nélkül nem akartam elsiklani felettük, mert a Pokolból minden erénye mellett azért jelen voltak ezek is. A sztori egyébiránt remek mederben halad szinte végig, a szöveg néhol kissé száraz, de a párbeszédek többsége és témafelvetése remek korképet ad Moore-fókuszpontjaihoz. Mindemellett a rajz zavarba ejtően nyomasztó, ami tökéletesen illeszkedik a történethez. A függelék pedig – amikor nem erőltetett belemagyarázásra szolgál – kellően jól elmélyíti az olvasottakat, sikeresen helyezi kontextusba a fejezetekben leírtakat és nem egyszer kiválóan világít rá, mennyire tudatosan írta Moore a dialógusokat.

Az erőszakábrázolás explicitása, valamint az esetenként pornográf képei miatt szigorúan csak nagykorúaknak ajánlott, bár a nyelvezete és sajátságos rajzai mellett nem hiszem, hogy sok gyermek bajlódna az olvasásával.

!

Kép: spoiler

Ha már a feldolgozásoknál tartunk, akkor nem mehetünk el szó nélkül a képregények tévésorozattá adaptálása mellett sem. Sajnos az egyik legutóbbi feldolgozásnak, az Orgyilkos osztálynak, úgy tűnik, csak egy évad jutott, és lecsapott a kasza. A @Fumax azonban megnyugtatott mindenkit, náluk folytatódni fog a sorozat.


>!
Dominik_Blasir
Rick Remender: Orgyilkos osztály 2. – Kölykök a fekete lyukból

Sokkal fókuszáltabb az első kötetnél, ami egyszerre jobb és rosszabb: egyrészt jobb, mert a koncentráltabb, szikárabb történetvezetés képes az érzelmeket, a szereplőket is jobban fókuszálni, így nem lesz annyira kaotikus-szétfolyó, mint az első; másrészt viszont rosszabb, mert szerintem a Deadly Classnek nem feltétlenül áll annyira jól ez a mostani cselekmény. Szó se róla, most is nagyon élveztem minden képkockáját, engem különösebb probléma nélkül elvisz magával a tinédzserek szerelmi élete is, hibákkal, hülyeségekkel, buta döntésekkel és örömteli momentumokkal együtt, de a Deadly Class legalább részben pont attól volt annyira lenyűgöző számomra az első kötetben, ahogy mindezt egy nagyon szélsőséges helyzetben bemutatta. Mostanra ebből elég sok minden kikopott (bízom benne: csak átmenetileg), és helyét az átlagos vette át – ami persze még mindig nem annyira átlagos, de már közelít hozzá (azért a kötet vége csodálatos).
A Craig/Loughridge páros a rajzok terén még mindig felülmúlhatatlan, a nyolcvanas évek hangulata továbbra is hibátlan – ha a folytatásban visszatér az erőszakos szédültség, újra lelkendezni fogok, addig „mindössze” csak nagyon jól szórakozok a képregényen. Még sajátos humorán is.

!

Kép: spoiler

Természetesen az olasz képregények kedvelői sem maradtak olvasnivaló nélkül, hisz a @GooBo a Dragonero mellett folytatta olasz képregényekből válogató sorozatát, a Maximum Bonellit is. A májusban megjelent Lilith különösen közel állhat a kiadó szívéhez, hisz további két kötetet terveztek az idei évre az egyébként tizennyolc részből álló kaland- és sci-fisorozathoz. Sajnos szerződéses problémák miatti csúszás folytán ez végül egyre redukálódott, de az első kötet értékelései alapján megéri majd várni a továbbiakat.


>!
fekiyeti79 P
Luca Enoch: Lilith 1. – A Tövis jele

Azt hiszem bátran kijelenthetem, hogy Lilith volt a MaxBon sorozat legjobban várt kötete, és mi tagadás, szépen be is váltotta a hozzá fűzött reményeket!
De ne szaladjunk ennyire előre, mert sokat vacilláltam rajta, mennyire legyek szigorú, ugyanis Enoch bácsi rajzai nem minden esetben nyerték el a tetszésemet; sok helyen elnagyolt és határozottan csúnyácska karakterábrázolással találkoztam, viszont maga a történet kimondottan remek időutazós-, misztikus-, háborús-, horroros-, hentelős egyveleg, ami nekem roppant módon tetszett!

„Az emberiség jövőjét a kipusztulás fenyegeti. Utolsó mentsvára egy születésétől fogva kronoügynöknek nevelt fiatal nő, akinek feladata, hogy a múltban felkutassa és megölje a pusztító parazita hordozóit. Ehhez azonban minden erkölcsi tartását elveszítve kegyetlen gyilkossá kell válnia.”
    Írja a fülszöveg, amihez nem sok mindent lehet hozzátenni; tökéletesen összefoglalja, miről is lesz szó*.

Enoch mesterien szövi a cselekményt; a főhősnőről, Lycáról (akit én csak Lucának hívtam az egyszerűség kedvéért) apránként – álmok, látomások formájában – kapunk információt, miközben első küldetése okán azonnal bele is csöppenik a trójai háború kellős közepébe, falóval, Akhilleusszal meg mindennel…
Kap egy hű társat-segítőt-vezetőt is Árnyas (milyen idétlen név; m'ért nem lett már akkor Árnyék?!) személyében, aki egy kutyánpárduc (inkább kutya, de leginkább fekete párduc lófarokkal), és meglepően vicces.
A kezdeti csetlés-botlást követően együtt csapnak bele a lecsóba.
Apropó Akhilleusz. Ő jelen esetben nem az a Brad Pittos szépfiú; meglehetősen arrogáns és kegyetlen pasasként tetszeleg a képregény hasábjain, aki előszeretettel használ háborús bűncselekménynek minősülő megoldásokat is céljai elérése érdekében. spoiler

Visszatérve a karakterábrázolásra, eléggé téglaarcú embereket sikerült Enochnak összehoznia. Lyca (as Lilith) megformálása sem mindig szép, a jövő emberei meg igazán bénán néznek ki a gombaszerű, hatalmas sityakokban, meg a túlméretezett „csuháikban”. Árnyas is átlépi néhány helyen a „valóság küszöbét” és már-már Disney-s arcot visel, de sebaj! Mint említettem volt, a történet kiváló! Avagy a vacillálásom a külalakból adódott, amit simán elnyomott a tartalom, szóval nem sza… variálok fél csillagokkal, megkapja tőlem az 5-öst!
Ian Aranill trónját még nem fenyegeti, de szorosan ott van mögötte a második helyen, ment is a kedvenceim közé. :)

Egyébként Lyca spoiler… akarom mondani „csúnyája” ugyan nem látszik (árnyék, vagy egyéb testrészek takarják), minden esetre meztelenül aprítja a népet és a cicije óhatatlanul premierplánba kerül néha (a képsorok 80%-ában :D) – nem beszélve a brutális, erőszakos képsorokról –, szóval min. 16 év alatt egyáltalán nem ajánlott a képregény kézbevétele!

*Kíváncsi vagyok, hogyan lesz megoldva az időparadoxon, miszerint ha Lilith sikerrel jár akkor a szülei nem is találkoznak, így ő meg sem születik.

19 hozzászólás
!

Kép: spoiler

Bár jelenleg valamivel stabilabb a piac, azért így is örömteli hír, ha egy képregénysorozatnak sikerül végigmenni, különösen olyan címek esetében, mint az Incal, amely nem tartozik a főáramba. A Pesti Könyvek 2017-ben vágott bele a bősz hümmögést kiváltó projektbe, és lám, két évvel később itt a finálé. Remélhetőleg ez csak átmeneti búcsú lesz Jodorowskytól, és sikerül végre teljes egészében kiadni a Metabárókat is.


>!
Baráth_Zsuzsanna P
Alejandro Jodorowsky: Incal 6. – A Difool bolygó

A történet lezárása pont olyan őrülten elvont és katartikus, amit a zseniális előzmények után elvárt az olvasó. Ki gondolta volna, hogy az elkaszált Dűne-film romjain egy ilyen teljesen egyedi univerzumot tud felépíteni Jodorowsky, természetesen Moebius fantasztikus rajzaival megtámogatva. Teljesen más ez a világ, mint a Marvel-univerzum színes és egy kaptafára készülő darabjai, itt minden oldalon meglepetés vár, még itt a végén is, ahol már tényleg olyan dimenziókban járunk, amit ésszel nagyon nehéz követni. De nem is kell, egyszerűen csak hagyjuk, hogy megtörténjenek a dolgok, szárnyaljon a szerzők fantáziája, mi pedig dobjuk elfelé az agyunkat, hogy aztán a végén jól elgondolkodjunk önön életünk értelmén. Miért születünk erre a Földre, mi a feladatunk, mi az értelme ennek az egész cirkusznak? Miért most, miért ide és megannyi alapvető kérdés merül fel, ha eljutottunk ennek a fantasztikus történetnek a végére, mert az űrsebességgel zajló események vége nem happy end (nem is illett volna a sorozathoz), hanem egy rendkívül elgondolkodtató végkifejlet. Mert John Difool valahol mi magunk vagyunk, a kétségeinkkel, a kishitűségeinkkel, a teljesen átlagos életünkkel, a belső harcainkkal, a lelki vívódásainkkal, vagyis mindazzal, ami áthatja a mindennapjainkat. Azt hisszük, hogy senkik vagyunk, pedig valójában a saját életünk hősei, és mi döntjük el, hogy mit hozunk ki belőle. Na kérem, erre képes ez a képregény, hogy ilyen mélyen szántó gondolatokat indítson el az olvasóban, miközben istenien szórakozik a történeten, és próbálja követni a végére már egy picikét elszállt sztorit. Én részemről imádtam ezt a hat részből álló utazást, és nagyon sajnálom, hogy vége van.
A teljes kritika itt olvasható:
https://smokingbarrels.blog.hu/2019/05/22/kepregenykrit…

!

Kép: spoiler

Ahogy fentebb már olvashattátok, májusban Stan Sakai Magyarországon járt. Részben ehhez az eseményhez időzítve is folytatódtak népszerű hőse, Usagi Yojimbo kalandjai. A sorozat hazai kiadása, mondhatni, nagykorú lett, hisz már a tizennyolcadik kötetnél jár.


>!
fowler P
Stan Sakai: Usagi Yojimbo 18. – Utazás Dzsótaróval

Nehéz nem önmagamat ismételve, nem ömlengve értékelni a soron következő Usagi-kötetet, illetve magát Stan Sakai munkásságát. A történet több rövidebb, független de mégis összefüggő epizódból áll (ráadásul rég volt már ekkora cliffhanger egy kötet végén), melyek révén nem csak Usagi és Dzsótaró különleges apa-fiú kapcsolatában mélyülhetünk el, hanem Usagi múltjából is megismerhetünk eddig el nem mondott részleteket (és közben ismét ráeszmélhetünk, hogy ha lehet, Usagi még Dzsótarónál is önfejűbb/öntörvényűbb/forróvérűbb volt gyerekként, mint a fia), feltűnik Csizu, Kicune, és az egyik személyes kedvencem, Szaszuke is (ebből pedig automatikusan következik, hogy démonok is tiszteletüket teszik). A történet összetettségét jól példázza, hogy a megszokotthoz képest jóval hosszabb magyarázat található a kötet végén, amiben az egyes epizódokban feltűnő lények/utalások kapnak új értelmet. A kötet lapjairól szinte süt az a természetes alázat, amivel Sakai mester a saját kultúrája és az alkotás felé viszonyul. Újabb kötet, újabb mestermű, a történet az egyik személyes kedvencem – és szerencsére a 19. kötetben még folytatódik!

!

Kép: spoiler

A MolyComics lapjain viszonylag ritkán kerülnek említésre a kisebb, szerzői képregények, leginkább azok kis példányszámú, füzetes volta miatt. Ám ezúttal más a helyzet, Varga Tomi egy szép szál kötetben adaptálta a klasszikus rémregényt, amivel ráadásul 2018-ban elnyerte az ArtHungry Díjat.


>!
Molymacska P
Gaston Leroux – Varga Tomi: Az Operaház Fantomja

Nagyon szeretem az Operaház fantomja című alkotást, és csak azért nem mondom, hogy könyvet, mert eddig minden feldolgozását láttam. Olvastam könyvben, láttam színdarabban (többször is), láttam filmen, és most olvastam képregényben is. És mindegyik változat ha nem is gyökeresen, de nagyon más volt, mint az előzőek, hiszen mást akartak átadni a közönségnek: a színdarabok egy szerelmes és fájdalmas történetet, hiszen akkor jó a darab, ha a nézők szíve is belesajdul. A film a jó színészekkel és a látványvilággal a történetet akarták közelebb hozni, míg a képregény visszatér a könyvhöz, és a Fantomból egy még nagyobb szörnyet csinál, ahogyan a többi emberből is. Ez pedig nem mindenhol volt jó szerintem.
Le kell szögezni, a rajzolás zseniális, egyszerűen elképesztő az a részletesség, amikor egy képben akár órákig is el tudsz merülni, és csak csodálod azt a gyönyörűséget, amit nem tudsz igazán elérni. Nagyon tetszett a különböző megvalósítás is a a fő történetszál és a visszaemlékezéseknél, nagyon jól eltalálta, különleges élmény volt így olvasni. De a vége átcsapott valami undorítóba (pozitívan értve). Nem csak a Fantom miatt, aki szerencsétlen, és tényleg rondára sikerült (persze a könyvben is ilyen lehetett, de közben nem tudtam mégis pozitívan gondolni rá) hanem minden szereplő csapzott, véres, szörnyű valója miatt sem. Mert a végére mindenki meggyötört a történet, mindenki elfáradt benne. Ellenben mégis nagyon szépen mutatja azt az ellentétet, a fenti gyönyörű, csillogó világot, és a lenti borzalmas, mindenkire rossz hatást gyakorolt lentit. Így természetesen a rajzolás is érthető, nekem mégis inkább a fenti világ csillogása tetszett.
A képregénynek a legnagyobb hátránya viszont az, hogy magánkiadásban készült. Ez azért probléma, mert így rajzoló fizetett mindent, és mert nem akart anyagilag csődben menni, némely szempontból silány kiadásban hozta ki a képregényt. Az egyik, hogy nem keménykötésű, ami egy ilyen szintű illusztrációhoz, és egy ilyen szintű történethez járt volna. Tudom, hogy drágább, de mégis nagyon rossz volt a puha kötésű képregényt a kezemben tartani, kicsit elveszett benne az a méltóság, amit a képregény át akar adni. A másik probléma pedig a fedlappal volt. Be kell valljam, a Képregénykönyvtárban olvastam el a kötetet, és biztos vagyok benne, hogy nincs egy hónapja bent (mert egy hónapja voltam bent, és nem volt ott a képregény), de a fedlap már szépen kezd felhólyagosodni, és jönni le a felső réteg róla. (ez azt is jelenti, hogy nem csak egy ember olvasta ott, amin pozitívum is). Ez viszont azt is jelenti, hogy a puha kötés miatt sérülékenyebb, ha valaki nem tartja mindentől elzártan, hamar saláta lehet belőle :(
Minden negatívum ellenére zseniális volt a képregény, és mondhatom azt, hogy valószínűleg sok díjat fog még nyerni. Egyszerűen azért, mert az egyik nagyon ígéretes, képregényrajzoló munkáját láthatjuk. Szeretnék hasonló szépségű, és igényességű könyveket képregényeket olvasni, és hogy tényleg csak ennyi problémám legyen a képregénnyel.

!

Kép: spoiler

Az e havi MolyComicsot egy különleges kiadvánnyal zárnám.
Szinte hihetetlen, de Stan Lee több, mint fél éve nincs köztünk. A Kingpin ugyan tervezett egy emlékválogatást, ám azt a Marvel felsőbb utasítására őszre kellett halasztaniuk. Úgy tűnik, a moratórium nem vonatkozik a már meglévő kiadványokra, így aztán a Kossuth Kiadó lecsapott Stan Lee 2015-ben megjelent képregényes önéletrajzára. A kötet társírója Peter David volt, akit szerintem szintén nem kell már bemutatni a hazai olvasóknak.
A kötet fordítása ugyan hagy maga után némi kívánnivalót (ez van, ha nem kérik ki a szakmabeliek segítségét…), de így is érdekes színfoltja a hazai palettának.


>!
Zero MP
Stan Lee – Peter David: Fantasztikus életem

Stan Lee – Peter David: Fantasztikus életem A Marvel Comics története

Furcsa egy műfaj az (ön)életrajz, és a viszonyom is furcsa velük, hiszen annak ellenére is kedvelek sokat, hogy azért a megírásukhoz nem árt egy nagy kanál exhibicionizmus és gőg, amik nem a kedvenc emberi tulajdonságaim. Vagy kell egy jó szellemíró.
Az eddig olvasott önéletrajzok közül nagyon előkelő helyet foglal el a mentális listámon immár Stan Lee életrajza is, akit talán nem kell újra vázlatosan bemutatnom, mert ha nem tudod, hogy ki ő, akkor valószínűleg barlangban éltél sokáig, és rossz honlapon vagy, illetve az is elképzelhető, hogy zsigerből utálod a képregény-kultúrát, és ennek megfelelően nem tudsz róla a világon semmit, ezesetben pedig nem tudom, hogy miért olvastad ezt az értékelést idáig egyáltalán.
Na, elég rizsa lesz ez már, térjünk át a képregényre. Mert hát stílszerűen, ez egy képregény.
Én csak amolyan látens nerd vagyok, kedvelek egy csomó Marvel-cuccot, jó sokat meg nem, de isten mentsen meg attól, hogy az iszamos mélyéig letúrjak. De hála az égnek, ennek a könyvnek az élvezetéhez nem is különösebben szükséges totál kockának lenni.
Tulajdonképpen egy teljesen sztenderd, jórészt lineáris életrajzot olvashatunk, időnkénti meglepő és vicces negyedikfal-áttörésekkel, kulisszatitkokkal, eredeti, vintage borítókkal, semmi esetre sem forradalmi, de azért így is nagyon szép képi megoldásokkal, tehát nem észbontó a rajzolás, viszont cserébe kifejezetten cuki, dugig jópofa gegekkel.
Képregényfanoknak természetesen kötelező, de hát ők ezt nélkülem is tudják. De sima érdeklődőknek is ajánlom, hiszen az egyik legőszintébb, első kézből való életírása a Marvel szent tehenének, szívmelengető, feldobós, színes, szagos, imádnivaló olvasmány, Stan Lee jellegzetesen blőd humorával megspékelve, tele egy csomó olyan apró adalékkal, amik nem feltétlen derülnek ki egy wikipédia-oldalról. Közben tanúi lehetünk egy tökéletesen újfajta képregény-nyelv megszületésének, ami a mai napig millióknak jelenti az életét (a könyvből kiderül az is, hogy van, akiknél ez tényleg szó szerint értendő), szórakozását, összkulturális miheztartási-pontját.
Nincs mese, Stan Lee a XX., és részben a XXI. század egyik megkerülhetetlen arca, sokunk kedvencei pattantak ki a fejéből, és úgy anblokk a kulturális életre tett hatása szerintem évtizedek múlva is simán tapintható lesz. Ez még akkor is így van, ha az ún. magaskultúra elefántcsonttornyából szemléled a hülye szuperhősös filmeket, a szádat húzva.
Ritka kincs az ilyen szeretnivaló kiadvány.
Egyedül annyi rontja az összképet (bár csillaglevonást ettől függetlenül nem érdemel), hogy eredetileg 2015-ben jelent meg, és igény szerintem akkor is mutatkozott volna rá. De nem, a leleményes magyar kiadó természetesen megvárta, hogy földbetegyék az alanyt, mert akkor majd tutira veszik. Hiába, a jó öreg, magyaros hullarablás…
De ha már megvárták Stan Lee halálát, azért a végére egy szerkesztői búcsú, egy nyugodjbékében, vagy egy köszmindent igazán elfért volna. Namindegy.


A hozzászólások megtekintéséhez be kell jelentkezned!