MolyComics

Rovatgazda
!

Kép: spoiler

Sziasztok!

Hát letudtuk ezt az őrült 2020-as évet. Boldog, kevésbé kacifántos, és képregényes olvasnivalókban gazdag évet kívánok minden MolyComics olvasónak!

Tavaly ilyenkor egy méretes listában összegyűjtöttem a kiadók terveit, aztán jött a koronavírus, és elég tisztességesen felrúgta az egészet. A kialakult helyzet ellenére a kiadók tisztesen helytálltak, hisz a terveik jelentős részét így is sikerült megvalósítani. Bár az olvasások és értékelések számán azért meglátszott a járvány hatása, egy-két alkalommal bizony fel volt adva a lecke, hogy miből is tudok meríteni. (Szóval ezúton is üzenem a kiadóknak, akik esetleg hanyagolva érezték magukat, hogy bocsi!)
Mindenesetre az idei tervekről nem kérdezősködtem, reméljük a legjobbakat. Természetesen pár terv már így is kiderült:
Ciceró: https://moly.hu/karcok/1554932 (@FélszipókásŐsmoly)
Frike, lesz három Fantasztikus Négyes kötetük: https://moly.hu/karcok/1553500 (@sevil)
Kingpin: https://moly.hu/karcok/1536412 (@FélszipókásŐsmoly)
@GooBo: https://moly.hu/karcok/1523165

@perezvon neve talán nem ismeretlen már a rovatot rendszeresen olvasók vagy a képregényes zónákat böngészők közt, hisz rendszeresen blogol a témában. Most viszont nézni- és hallgatnivalót ajánlok tőle:
A képregények titkos élete podcast: https://moly.hu/karcok/1519855, https://moly.hu/karcok/1538432, https://moly.hu/karcok/1548911 (ez csupán pár kiemelt adás, van még bőven)
Angol nyelvű bemutató a Sandmanről: https://moly.hu/karcok/1546958

Olvasnivalók:
@Vladi karca újfent megerősíti, hogy a fordítóknak és a szerkesztőknek sokszor továbbra is feladják a leckét a képregényes és popkulturális utalások: https://moly.hu/karcok/1535417

2020 mérlege kiadói szemmel (@sevil):
https://moly.hu/karcok/1545220
https://moly.hu/karcok/1545894

Végül pedig némi statisztika az évről:


sevil>!
Képregény

Bayer Antal FB poszt:
„Számításaim szerint (variánsok és változatlan újrakiadások nélkül) 2020-ban eddig 313 képregény jelent meg magyarul, eggyel több, mint 2018-ban. És még kb. másfél tucatról tudunk, ami ki fog jönni az év vége előtt. Ez azt jelenti, hogy a 2019-es rekordév után (431 megjelenés), a járvány okozta visszaesés dacára a magyar képregénykiadás történetének második legtermékenyebb évét zárjuk. Mármint szigorúan a megjelenések számát illetően – a forgalomról, eladott példányszámokról nincsenek információink.”

!

Kép: spoiler

Jelentős irodalmi művek vagy épp népszerű történeték képregénnyé adaptálása nem új keletű dolog, kis hazánkban is nagy divatja volt, elég csak az előző számban említett Cs. Horváth Tibor munkásságára gondolni. Az ilyen adaptációk kapcsán alapvetően a kalandos művek jutnak elsőként az ember eszébe, ám ezúttal Orwell sajnos ma is helytálló disztópiája, az 1984 kapott egy jól sikerült adaptációt.

Az aktuális Merítésből én ezt a képregényt javaslom mindenképp elolvasásra. Ki tudja, ha nem volt még szerencsétek a könyvhöz, lehet, hogy kedvet kaptok hozzá, ha pedig korábban már olvastátok, talán újra leveszitek a polcról.
A Merítés-szerkesztők további ajánlatait itt találhatjátok: https://moly.hu/listak/merites-konyvajanlo-osszesitett-lista-2017-szeptembertol


Rozsomak69>!
George Orwell – Fido Nesti: 1984

Nagyon jó és zseniális feldolgozása a műnek, bár azt hiszem ez nem is jó szó, hiszen csak a vizuális élménnyel bővíti ki azt. Néha a grafikai munkák egyszerűnek, már-már puritánnak és gyerekesnek tűnnek (sőt, talán néha azok is), de mégis érzékletesen egészítik ki a szöveges részeket. Maga a munka-sajnos-nagyon jó előrelátásokat fogalmazott meg. Amivel Orwell nem számolhatott az a technikai fejlődés még gyorsabb üteme és az ún. információs forradalom. Persze pont ezek miatt is még inkább helytálló. És saját korunkban van is olyan ország, ahol ezeket az elemeket lehet érezni. Kicsit enyhébben nálunk és nagyjából 100%-ban Kínában lehet látni ezt megvalósulni, többé- kevésbé. Ezt a képregény kiadást mindenkinek ajánlanám. Amennyire észrevettem tartalmi eltérés szinte nincs is és talán több olvasót magához vonz a vizualitással.

4 hozzászólás
!

Kép: spoiler

Lucky Luke-ot, az árnyékánál is gyorsabb cowboyt a koronavírus sem tudta megállítani, rajongói három új kötettel bővíthették gyűjteményüket. Ráadásul a legutóbbi rész története igencsak friss, hisz az eredeti, francia nyelvű változat is 2020-ban jelent meg.


mohapapa I>!
Jul: Lucky Luke – Gyapotcowboy

Nem írtam minden Lucky Luke füzetről, de azért huszonötről már igen. Már az előző róla szóló bejegyzésben is fejtegettem, hogy vannak sorozatok, amik alapvetőn tartósan hozzák ugyanazt a színvonalat. Vagyis elég nehéz róluk mindig újat írni. Az a szerencsétlen szerencse ért, hogy ennek a számnak több érdekessége, meg szomorúsága is van.

Egyfelől ez a magyarul kiadott ötödik Lucky Luke-füzet, amit ACHDÉ rajzolt, és a második, amelyet JUL írt.

Úgy egyébként a csuda sem érti a kiadó elveit, ami a füzetek kiadásának a sorrendjét illeti: gondolná a földi halandó, hogy akkor az eredeti az etalon, haladjunk aszerint, az lenne a logikus.

Ám nem így van. Csak a klasszikus páros, Morris és Goscinny több közös munkát adott ki, mint amennyi eddig magyarul ebben a kiadói sorozatban megjelent. Szám szerint, ha jól skubiztam, negyvenötöt készítettek közösen. A magyar sorozat, ugye, a negyvenedik résznél tart. Tulajdonképpen még az is megoldás lehetett volna, ha a magyar kiadás füzeteire a történet eredeti sorszámát írták volna rá. Vagy mindkettőt, az eredetit is, meg azt is, hanyadik a magyarul kiadott sorban.

Aztán, ugye vannak olyan számok, amelyeket csak Morris jegyzett (az első tíz). Aztán jön a nagy kavarodás, Morris más szerzőkkel, majd más rajzolók más szerzőkkel: hiába, hogy az eredeti alkotók sajnos már csak az emlékezetben és a hálában élnek, Lucky Luke tovább él.

S az utózmány alkotások jobbára méltók az eredetikhez, sőt, volt, ami kiemelkedőn jól sikerült, tehát nem szentségtelenedett meg a sorozat, és az olvasók sem veszítették el a kedvüket, és nincsen semmi rókabőr-nyúzás fíling, a történetek elevenek, frissek, humorosak. Ki gondolná, hogy még ennyi szufla van a Vadnyugatban?

*
Aztán ez nem csupán itthon vadonatfriss kiadvány, az eredeti is idén jelent meg. Olyannyira, hogy a Lucky Luke hivatalos oldala ennek a számnak a borítójával köszön az oda szörfölőkre. (Egyébként nagy csalódás az oldal: klattyintgattam picinyt, de egy átfogó biográfiára nem volt hely, kedv, energia, lehetőség… Mondom, a HIVATALOS oldalon. Ez kicsit furcsa a számomra. A hetvenes évekkel foglalkoznak, de enyhén szólva azt sem eresztik bő lére. Mintha arról lenne szó, hogy valamit írniuk kell az eredeti szerzőkről, hát kihúzzák a méregfogat, írnak valamit, de annyit azét mégsem, hogy az oldal informatívvá váljon.

Úgy egészében is: egy kereskedelmi oldalon vagyunk, ha valamit érdemben akarunk tudni a Lucky Luke-füzetekről, menjünk a Wikipedia-ra. (Érezd az iróniát! Bár az a baj, hogy tényleg informálisabb…) Szóval nekem összecsapott és profitorientált az oldal, és bár belátom, hogy Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen (nem is volt neki, lepelbe csavarva tették a barlangsírba a tanítványai), de azért ez kicsit visszatetsző.

(Ugyan nincsen semmi összefüggés, de ránéztem az Asterix történetek hivatalos oldalára. Mondhatom, ég és föld Asterix javára!)

*
A Gyapotcowboy egy ötletes történet. Kicsit kiszakadunk az eddig megszokott környezetből, de annyira azért mégse, hogy elhagyjuk a komfortzónánkat és kibékíthetetlenné váljon az ellentét. Nem Afrikába, Indiába megy Lucky Luke, és az időben sem utazik, szerencsére.

Annyi történik, hogy örököl délen egy gyapotföldet, és ezzel Lousiana leggazdagabb emberévé lesz. De mert Délen vagyunk, pár évvel az észak-amerikai polgárháború után, vannak bajok. A négerek, oppárdon, a feketék felszabadítása, a rabszolgaság eltörlése már megtörtént, de a rasszizmus még ezerrel dúl, a feketéket (na, kupálódom, látod?) sújtó szankciók végleges eltörlésére még száz évet kell várni. Addigra érik be a gyümölcs, hogy egy fekete leülhessen a buszon egy fehér mellé. 1963-ban Martin Luther Kingnek még volt egy álma. Még álom volt csak… (Szavam ne felejtsd, ide még vissza fogok térni!)

Luke tehát megy Délre, a Daltonok, ha már ő lett a leggazdagabb ember Lousianaban, lelkesen mennek utána. Luke átveszi az örökségét, de esze ágában sincs ültetvényesként letelepedni. A terve az, hogy szétosztja a birtokot az egykori rabszolgák között. A terv természetesen kiváltja a déli ültetvényesek haragját. Közelednek a Daltonok is. A feketék is Luke ellen fordulnak, mert nem hisznek neki. A Ku Klux Klan is a porondra lép. Tehát van itt kavarodás itt bőven.

A történetről ennyit, hogy ne legyenek poéngyilkos.

*
Volt három olyan jó poén a történet során, hogy hangosan röhögtem. Mindhárom kiszólásos beszólás volt történetből. De tényleg csuda jól sikerültek. Gondolkodtam, hogy elmondom, de az aztán tényleg poéngyilkosság lenne. Ha rájöttél, mire gondolhatok, írd meg, majd egyeztetünk!

A füzet egyébként s simán hozza a Lucky Luke történetek színvonalát. Sőt! Üdítő az alapötlet, üdítő, hogy kimozdulunk egy kicsit a megszokásból, üdítő, hogy elsősorban nem a Daltonokkal küzdünk. Ha nem tudnám, fel sem tűnne, hogy nem Morris rajzait nézem.

*
Egy dolog zavart csak. KONJUNKTÚRA ideje van.

Vannak témák, amelyek akármikor, bármikor és mindig aktuálisak. Ilyen téma a holokauszt, a második világháború (észrevetted, hogy este kilenc-tíz felé zongorázni kezdesz a távirányítón, egy időben minimum két -három adón megy olyan műsor, ami valamilyen összefüggésben van a második világháborúval? Próbáld ki!) és a kisebbségben levő elnyomottak, elsősorban a feketék helyzete, szenvedése.

Ami a közelmúltban zajlott az USÁ-ban a rendőr által meggyilkolt George Floyd halála következtében, az igen beszédes. A Black Live Matters mozgalomnak a neve is felháborító, önmagában fajgyűlölet, tömény rasszizmus. S ne feledjük el, hogy pár évvel vagyunk azután, hogy Amerikának fekete elnöke volt, az egyik legnépszerűbb showman, Ophra Winfley fekete és nő. Ahogy az is köztudott, hogy az amerikai filmekben szerepeltetett színészek alkalmazásakor ráta van a fekete szereplők kötelező létszámára. Láttál mostanában készült filmet, amelyben nem fekete volt az elnök, a tudós, a bölcs, idős férfi, vagy éppen a jó Isten? A rasszizmus (akár az antiszemita, a náci és a fasiszta) bárhol és bármikor bevethető téma, pompás szitokszó a valóság elfedésére, elhallgatására és elhallgattatására.

Biztos rossz, aki rosszra gondol, meg Pistikének mindenről az jut eszébe, de képtelen vagyok nem összefüggést látni a világpolitikai helyzet és e képregény története között. Valahogy túl egyértelmű a párhuzam.

(Az értékelés itt nem ér véget, illetve itt igen, de az eredeti bejegyzésben nem. A linkje az alábbi:)
https://mohabacsi-olvas.blog.hu/2020/11/11/achde_jul_gy…

!

Kép: spoiler

Raina Telgemeier Mosolyogj! című képregénye 2011-ben elnyerte az Eisner-díjat mint a legjobb tiniknek szóló képregény. Kis késéssel, 2017-ben hozzánk is eljutott a mű a Frike Comics gondozásában, és bár nem volt körülette talán akkora felhajtás, az értékeléseket látva a hazai olvasók tetszését is elnyerte. Raina azóta két újabb résszel folytatta a történetet, melyek mindegyike egy-egy újabb Eisner-díjjal gazdagította. A Ciceró – folytatva a Nimonával megkezdett utat – végre elhozta a hazai olvasóknak a második részt, és talán a harmadikra sem kell sokáig várnunk.


fowler P>!
Raina Telgemeier: Nővérek

Magam sem tudom már, hogyan/miért vettem meg Raina Telgemeier képregényének első részét, talán eredetileg is a lányomnak szántam, vagy csak a teljes ismeretlen vonzott, de nem is lényeges igazán. Az a tény, hogy nekem is és a lányomnak is (jelenleg 12, de másfél hónap múlva 13 éves) első olvasásra belopta magát a szívünkbe az önéletrajzi ihletésű történet. Az első kötetet a főleg olasz képregények itthoni kiadásával foglalkozó Frike hozta el nekünk még 2017-ben, a mostanit viszont már a Ciceró – a Frike-os srácokat nem megbántva, talán jobb helyen van a kötet (és a jövőbeli folytatás!) az új kiadónál.

A második részt aztán angolul elolvastam, így a jelen olvasás igaziból csak minimálisan hozott új élményeket. Nagy félelmem volt, hogy a váltott idősíkokon játszódó történetnél a nyomtatásban mennyire fognak jól érthetően elkülönülni a „jelenben” és a múltban játszódó események, de szerencsére az eltérő színű lapok teljesen egyértelművé teszik, mi a jelen idejű cselekmény, és mi a flashback.

Nekem nincs testvérem, de a párommal klasszikus patchwork családban összesen három gyermeket nevelünk, ráadásul két lányt és egy fiút, így a történetben látható események – ha nem is szó szerint, de – kisebb-nagyobb átfedésekkel és módosításokkal, de nálunk is valamiképp felbukkantak már. :) Ugyan a kötet címe „Nővérek”, de a kisöccsnek is nagyon fontos szerepe van a cselekmény szempontjából.

Szívből ajánlom ezt a könyvet (és az első részt is!) mindenkinek, akinek van testvére, és mindenkinek, akinek nincs (de mondjuk szerette volna, hogy legyen); mindenkinek, akinek van gyereke és mindenkinek, akinek nincs (de mondjuk szeretné, hogy legyen); és végül minden olvasni tudó gyermeknek, aki már valamelyest kapcsolatba került a képregények világával, ha van testvére, ha nincs. Picit minden karakterben magukra ismerhetünk, és talán megoldást találhatunk a családi, testvéri kapcsolatok problémáira a képkockák között. Kitűnő karácsonyi ajándék lehet!

>!
Ciceró, Budapest, 2020
204 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634321392 · Fordította: Bayer Antal
!

Kép: spoiler

Az olasz képregények szépen megvetették itthon a lábukat, ám a nagy többségnek szerintem főként a horror és fantasy vonal ugrik be, esetleg a sci-fi, pedig már a krimi is erősen jelen van egyrészt a Diabolik című sorozatnak hála, másrészt mert a Nero Blanco Comix önálló kötetekben is elhozta a hazai olvasóknak az olasz képregényes krimi pár erős darabját. Sajnos a negyedik kötettel, úgy tűnik, zárul ez a projekt, de ki tudja, mit hoz a jövő.


fowler P>!
Gianfranco Manfredi: Muzsik

– Miért van az, hogy a papok mindig ilyen átkozott rébuszokban beszélnek?
– Mert a kémek talán nem?

Ebből a sztoriból simán el bírnék viselni egy sorozatot. A maga nemében hibátlan. Nem beszél mellé, nincsenek misztikus képességek, tökéletesen élethű álarcok, extra fejlett high-tech kütyük, van viszont kőkemény keleti blokk feeling, AK-47, KGB, Indokína, kémek, gengszterek, hidegháborús helyzet, magas politika és egyéni érdekek, egyszóval MINDEN adott, ami egy vérbeli kémtörténethez csak kellhet, ráadásul egy olyan formátumban (fumetti) amiben idehaza nem feltéten számítanánk rá. Engem megvett kilóra már a zseniális borító is, de a sztori és a képi világ is figyelemre méltó. Azoknak is ajánlom, akik viszolyognak az olasz képregényektől!

Mivel ez a Nero Blanco Comix fumetti sorozatának utolsó kötete, valamiképp magára a minisorozatra is kitérnék. A Le Storie remek választásnak bizonyult, Bayer Antal biztos kézzel nyúlt ehhez az itthon kvázi ismeretlen sorozathoz, és 4 olyan egykötetes sztorit húzott elő rutinosan a cilinderéből, ami a maga nemében egyedi, de mégis hozza azt, ami miatt ezt a zsánert szeretni lehet. Őszintén sajnálom, hogy a Muzsikkal véget ért ez a kaland, szívesen olvastam volna még ebből az olasz szériából.

Note to self: MUSZÁJ lesz megtanulnom olaszul.

>!
Nero Blanco Comix, Budapest, 2020
112 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155524523 · Fordította: Bayer Antal · Illusztrálta: Pedro Mauro
!

Kép: spoiler

Ha már az olasz képregény szóba került, nem mehetünk el a Dragonero sorozat mellett, ami rövid idő alatt igen nagy népszerűségre tett szert itthon, nem véletlenül tartalmaznak már a legújabb kötetek három számot. A legutóbbi résszel azonban kicsit visszaugrottunk az időben. A hazai kiadás a folytatásos sorozat első kötetétől indult, ám volt egy kvázi nulladik, önálló történet is előtte, amiből aztán az itthon is ismert sorozat kinőtte magát. Most azonban a @GooBo ezt is elhozta nekünk.


fekiyeti79 P>!
Luca Enoch – Stefano Vietti: Dragonero – Eredet

„Amikor nyugaton, a Nagy Sáncon túl megjelent a vérfiak serege, és egy démonhorda is készült leigázni az emberek világát, Alben, a varázsló maga mellé gyűjtött egy maroknyi csapatot, hogy megállítsák a veszedelmet.”

Majdhogynem ezzel a mondattal indult anno a Dragonero sorozat, ami mára igencsak belopta magát olvasói szívébe, és szerencsére egyre nagyobb rajongótábort tudhat magáénak. Az idézet az első kötet „Prológusában” olvasható, amiben nagyvonalakban bemutatásra kerül, hogy a szereplők milyen úton-módon keveredtek egymás társaságába, és miért is olyan különleges pasas Ian Aranill, akit csak Dragoneroként emlegetnek. A későbbiekben persze, ahogy halad a sorozat, képek formájában is kapunk (elvétve) néhány szösszenetet, a fontosabb dolgokat kiemelve. Ezek arra jók, hogy csigázzák az olvasót, főként a rajongókat, és vágyat ébresszenek a teljes történet megismerésére.
És most itt van, kérem! Jelen kötet kielégíti ezen vágyat; teljes terjedelmében elénk tárja a kis csapat eredetét.

Az ilyen sztorik általában hátrányból indulnak, hiszen a végkifejlet már ismert, nem okoz nagy meglepetést a „Végső Ütközet”, ezért olyan körítést kell hozzá prezentálni, ami csalódást sem okoz, és az érdeklődést is folyamatosan fent tartja. Az Eredet minden elvárásnak maximálisan megfelel, az alkotók (most is) hozták a legjobb formájukat és egy teljesen korrekt történetet rittyentettek papírra, nyolc éneken keresztül mutatva be a kalandokat.
A nyolc ének folytonos, összefüggő egészet tesz ki, csupán annyi jelentősége van a tagolásnak, hogy egyértelmű legyen, melyik fejezetben ki fog csatlakozni a csapathoz, vagy épp egy fontosabb mellékszereplő ki legyen emelve.
Gyakorlott fantasy-olvasók középszerűnek tarthatják a történetet, mondván „Láttunk már ilyet!”, de ez sokminden más műre is igaz, amiket mégis szeretnek az emberek, és ez ezzel sincs másképp. Na meg ez a Dragonero, kérem szépen! :)

Száz szónak is egy a vége: olvassátok! (Az egész sorozatot!) :)

!

Kép: spoiler

Stjepan Šejić nevét akkor ismertem meg, amikor belelapoztam egy, a Witchblade sorozathoz kapcsolódó minisorozat első füzetébe. Mindig is érdekesnek tűnt a széria koncepciója, de a „fémbikinis” megoldást elég nagy baromságnak tartottam. Szerencsére a sorozat eddigre már rég túl volt ezen, de ami elsőre megragadott, azok Šejić csodálatos, digitális, festett képei voltak. Nagy rajongója lettem a munkásságának, és bíztam benne, hogy előbb-utóbb, főleg a 2019-es fellendülést látva, valamelyik műve megjelenik itthon is. spoiler És lőn, a DC Black Label imprintje alatt egy komplett Šejić-mű jelent meg a DC pszichiáterből lett Joker-mátkájáról, amit Fumaxéknak hála már magyarul is élvezhetünk és csodálhatunk.


ViraMors P>!
Stjepan Šejić: Harleen

Ebben a sztoriban a lány táncra kel az ördöggel, majd együtt elindulnak a Pokolba vezető hosszú úton. És az út, mint oly gyakran… jó szándékkal van kikövezve.

Nem árt viszont észben tartani, hogy amikor valaki a fény felé indul… általában nem veszi észre a saját árnyékát.

Segíteni akartam… de én is csak egy szörnyeteg vagyok… mint mindenki más ebben a városban.

Eltelt bő fél év, amióta angolul olvastam, és nem változott semmi.* Menthetetlenül szerelmes vagyok Stjepan Šejićbe Stjepan Šejić munkásságába, menthetetlenül rajongója vagyok ennek a képregénynek úgy, hogy továbbra sem érdekel sem Harley Quinn karaktere, sem a kapcsolata Jokerrel.
Mégis… változatlanul lenyűgöz, ahogy Šejić felépítette, szétszedte és újra összerakta a karaktert, miközben felépítette köré ezt a többszörösen beteg, kicsavarodott sztorit, amit második nekifutásra (is) úgy olvastam, hogy közben alig-alig tettem le. off
Így, hogy az alapokkal tisztában voltam, és volt érkezésem jobban figyeli a részletekre, grafikailag még jobban lenyűgözött, mint elsőre. Egyrészt: remekül néz ki, és még annál is jobban. Láttam már pár Joker-ábrázolást, de szerintem az első, ahol rámondom, hogy egyes pillanataiban kifejezetten sármos. Ijesztő módon, de sármos. Más részt a teljes képregényből süt valami elképesztő tudatosság. Mindennek megvan a maga helye. Az alakoknak, a pózoknak, a színeknek, az árnyékoknak, az árnyékolásnak, minden egyes panelnek, azok elrendezésének, de még a szövegbuborékoknak is. off
Szóval Šejić ismét lenyűgözött, és remélem, ez maradandó. Egyelőre biztosan, mert a könyv végén erős késztetést éreztem rá, hogy kezdjem rögtön az elejéről.

*Ennek örömére, aki szeretne még egy kevés off ömlengést olvasni tőlem a képregényről, megteheti ott is: link

2 hozzászólás
!

Kép: spoiler

A Bubi Bolt első Semic-Marvel klasszikusa, a Kitty Pryde és Rozsomák nagy sikernek bizonyult, így aztán nem volt kérdés, hogy érkezik a következő kötet, ezúttal Köpennyel és Karddal a főszerepben. A Csodálatos Pókember lapjain szétdarabolt történet akkoriban befejezetlenül maradt, a negyedik rész valamiért nem jelent meg. Jelen kötet ezt a hibát orvosolja, sőt, a második széria első négy számát is tartalmazza Rick Leonardi csodálatos illusztrációival.


fowler P>!
Bill Mantlo: Köpeny és Kard: Árny és fény

Tovább robog a Bubi Bolt nosztalgiavonata – a második megálló Köpeny és Kard! Ismét csak a ’90-es évekig, egészen pontosan 1991-ig kell utaznunk az időben, hogy a kötetben található történet (illetve egészen pontosan az első 4 részes minisorozat háromnegyede) első itthoni megjelenésének idejébe kerüljünk. A felület, amin keresztül megismerhettük ezt a furcsa párost, Kitty Pryde és Rozsomák közös történetéhez hasonlóan A csodálatos Pókember volt – konkrétan a 28-34. füzetek utolsó 8-8 oldala. Hogy mennyire tett jót ennek a történetnek ez a fajta szétdarabolás? A legkisebb mértékben sem. (Persze azóta már az engem követő generációk is találkozhattak ezzel a különös párossal több történetben is, de az ő saját történetük itt kezdődik.)

Ugyan ebben a ’90-es évek eleji időszakban kedvenc Hálószövőnk olyan ellenfelekkel nézett szembe (a magyar nyelvű kiadás lapjain), mint a Vészmanó vagy a fekete pókruha, olyan vendégszereplők tűntek fel a sorozat lapjain, mint a Csodálatos Pókkölyök (öhm, khm…pfff…), Ugróbéka, Varangy és a Róka, és megismerhettük Mary Jane Watson családi hátterét és személyes tragédiáit, Pókunk történetének hangvétele megközelítőleg sem volt olyan sötét és komor, mint Köpeny és Kard sztorija. Ennek megfelelően én 10 évesen elsőre nem is egészen értettem, miről is van szó, csak annyi jött át a 28. füzet végére érve, hogy ez valami komolyabb, sötétebb lesz.

A saját személyes útkeresésem, a hit és vallás kérdése épp csak a horizontján tűnt fel a gondolataimnak – ekkoriban saját elhatározásomból kezdtem el hittanra járni, a Biblia épp a Fabula-féle képregényes feldolgozáson keresztül kezdett el megszólítani, de emellett Asterix, a Donald kacsa zsebkönyv és a Mesél az erdő sorozat is ugyanúgy az olvasmányaim között szerepelt, mint Karl May klasszikusai, a Természet csodái, a Mi micsoda sorozat első kötetei (átvitt értelemben rongyosra olvava és lapozgatva), de berántott az Egri csillagok, túl voltam tucatnyi Kaland, Játék Kockázat könyvön, ujjongtam a Titán kiadásakor, és emellett olyan meghatározó olvasmányélményeim voltak, mint Terry Pratchett „Az igazi macskája”, vagy Zdeněk V. Spinar „Élet az ember előttje”, és ekkoriban kezdtem autodidakta módon angolul tanulni. No, ennyit a személyes történetemről, ami ugyan fontos a kötet elhelyezése szempontjából, de mégsem ez a legfontosabb.

Ami sokkal fontosabb az az a tisztelet és alázat, ami amellett, hogy ennek a kötetnek az itthoni megjelenéséhez is elvezetett (az én személyes történetemhez bizonyosan hasonló, ámde mégis más személyes háttér mellett), a kötet minden oldaláról lesüt és sugároz – csakúgy, mint Kard fénye. Azt túlzás lenne állítanom, hogy az első minisorozat negyedik részének meg nem jelenése (ami nélkül az egész nyolc oldalankénti közlés majdhogynem értelmetlenné vált) olyan generációs sokkélmény és vakuemlék lenne, mint a Kacsamesék megszakítása, de engem legalábbis éveken keresztül jelentősen hozzásegített ahhoz, hogy angolul is elkezdjek képregényeket olvasni – konkrétan az egyik első felkutatott és angolul elolvasott történet ez a bizonyos magyarul 1992-ben már meg nem jelent füzet lett. Így amellett, hogy óriási elégtételt jelent a Semic-korszak gyermekeinek ennek a kötetnek a megjelenése, mindezt megfejelve további négy epizódot is elhoz nekünk, amiben Köpeny és Kard második négy részes minisorozata további szövi hőseink történetét, hátterét és jellemét (és amiben ráadásul csodálatos keretet szőve kedvenc Pókemberünk is feltűnik). Ezt a történetet én csak felületesen ismertem, így valódi újdonságokkal is tudott szolgálni számomra. Az idehaza sokat emlegetett, de csak alig-alig leközölt II. Titkos Háború egyik – hőseink szempontjából legalábbis eléggé – fontos epizódja is ennek a négy részes történetnek a része, és szerény véleményem szerint az egész kötet egyik legerősebb darabja. Anélkül, hogy spoilereznék: Köpeny és Kard is összefut a Túlontúlival, aki hozzájuk hasonlóan sokat tanul ebből a találkozásból (de végülis ő ezért érkezett a Földre és vett fel emberi alakot), ráadásul a történet utolsó 3 oldalán elég komoly filozófiai kérdéseket boncolgatnak ők hárman (pl. „ha a büntetés csak szenvedés és halál ígéretét hordozza, attól senki nem fog változtatni az életén”), amik aztán látszólag mindhármuk gondolkodásmódjára jelentős hatást gyakorolnak.

A külcsín továbbra is rendkívül tetszetős amellett, hogy kellően minimalista: a matt fekete háttér és a színes, fényes karakterek kontrasztja tökéletesen felvezeti a két főszereplő jellemében, hátterében és a cselekményben megbúvó ellentéteket. Rick Leonardi rajzainak a digitális kihúzás és színezés nagyon-nagyon jót tett, még élettelibbek, dinamikusabbak mint a szitanyomott oldalakon voltak. A fordítás és a nyomdai minőség ismét a Spuritól már megszokott magas színvonalat hozza.

Kitty Pryde és Rozsomák történetét értékelve azzal zártam a gondolatmenetem, hogy a polcra kerülés felett érzett öröm mellett várakozással tekintek a további Bubis kiadványok felé. Most, hogy Köpeny és Kard is befutott, azt tudom mondani, hogy amellett, hogy gyönyörűen mutatnak egymás mellett a polcon, a Bubi Bolt bizony pár hónap alatt eljutott (remélhetőleg csak) az első küldetésének a feléig. Ha a Megtorló és a Fantasztikus Négyes az X-Men ellen is az első két kötet színvonalát fogja hozni, akkor bizony egy szavunk nem lehet!

>!
Bubi Bolt, Pécel, 2020
200 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786150091181 · Illusztrálta: Rick Leonardi, Terry Austin
!

Kép: spoiler

A Kingpin 2019-ben beindított Marvel Legendák sorozatának egyes kötetei ugyan némileg megosztották az olvasótábort, de azt el kell ismerni, hogy bátran ugrálnak hol ide, hol oda az időben, tartson épp úgymond a fő vonulat a Pókember-Új Bosszú Angyalai-Marvel+ hármasban akárhol.
A 2020-as év utolsó kötetében Bendis egyik utolsó Marvel-sorozatának, az Oltalmazóknak az első fele jelent meg. Brian Michael Bendist itthon sem kell bemutatni, számtalan köteten láthattuk viszont a nevét, nem beszélve a füzetes formában végig megjelent első Újvilág: Pókember sorozatról. Utóbbi volt a bemutatkozása a Marvelnél még 2000-ben, ahol aztán 18 évre ott is ragadt, és számos jelentős eseménnyel gazdagította az univerzumot (vagy éppen retconolta szét a régi olvasók legnagyobb bosszúságára). Jelenleg a DC Comics írói táborát erősíti.


FélszipókásŐsmoly >!
Brian Michael Bendis: Oltalmazók 1.

„Az Oltalmazók. Luke Cage Harlemből, Fenegyerek a Pokol Konyhájáról, Vasököl K'un L'unból, Jessica Jones a rémálmainkból.”

Brian Michael Bendis ismét hatalmasat alkotott ezzel a 2017-es képregénnyel, ezúttal a Marvel képregényuniverzum újrakezdett „All-New, All-Different” (vadiúj, vadimás :D) világában. Itt nem tudja sem Ben Urich, sem a többi Oltalmazó, hogy kicsoda Fenegyerek, viszont Danny Randról és Frank Castle-ről közismert, hogy szuperhősök. Wilson Fisk elvileg visszavonult és tisztes üzletemberként növelgeti befolyását New Yorkban, a Fekete Macska viszont ismét bűnöző. off

Hangulatában és egy-két mozzanatában a Netflix sorozatokat idézi kicsit, hiszen ott is ekkoriban hozták össze a hősöket az Oltalmazók sorozatra. Sziporkázó poénok, váratlan vendégszereplők és meglepő fordulatok jellemzik. Bendis egyszerre könnyed és karakterközpontú hozzáállással, rutinos karmesterként vezényel. A kispályás Gyémánthátúból igazi kemény ellenfelet varázsolt.

Az év legkellemesebb Kingpin-meglepetése! Kiváló karácsonyi ajándék, és jövőre jön is a folytatása – illetve egy Fekete Macska központú előzménye a Mega Marvel 7.-ben!

!

Kép: spoiler

Ha megkérdezünk egy átlagos képregényrajongót, hogy melyik a kedvenc Marvel-hőse, valószínűleg Pókember, Rozsomák, Hulk, vagy az MCU-szentháromsága, Amerika Kapitány, Vasember és Thor közül kerülne ki. Persze biztos lennének kisebb hősök is szép számmal, ám vajon hányan mondanák Víziót? Tippre nem sokan. Ő tipikusan az a karakter, aki sok potenciált tartogat magában, ám szüksége van egy jó íróra, aki ezt kibontja. Nos, úgy tűnik, Tom Kingnek ez sikerült.


Disznóparéj_HVP IP>!
Tom King: A Vízió

DISCLAIMER
Csillagozni nem fogom, mert én fordítottam.

Adott ez a Vízió, aki egy – sóhaj – szuperhős. Ha már neked is herótod van a szuperhősöktől, pacsi, tesó, én már nagyon bele vagyok fáradva a sok sztreccsruhás amcsiba és az ő problémáikba (és azok kényszeres, látványorgiákba torkolló kielemzésébe és kizárólag pofozkodással lehetséges megoldásába). Ezek között a héroszok között is egy ilyen aránylag tökéletesen érdektelen figurának láttam a Víziót.

Se nem ember, se nem izgi robot, Ultron lázadó csodafegyvere a Bosszúállók ellen? HAGGYUKMÁ.

Aztán előáll @Vladi és ilyet szól: „A Víziót neked kéne fordítani.” Hát kacagtam, mondván, ugyan miért? Se nagy Marvel-szakértőnek nem számítok, se szuperhős rajongónak, mi közöm van nekem ehhez? De ő csak kötötte a zöld ebet a karóhoz, mondván, „dehogynem neked kell, ez hozzád való történet”.

Nem hittem el, de mondom, jó, beleolvasok. És hát TEJÓISTEN

A Propheta című regényembe írtam egy karaktert, nevezzük Fájdalomnak, aki egy kezdetleges konstrukciójú mesterséges intelligencia, egyfajta robot, aki fellázad a hozzá hasonlók ellen és a szabad akaratú emberek mellé áll. Erre több oka is van, mind spoiler, és a lényeg a lényeg, hogy rengeteg szenvedéshez vezet a döntése, mégis, a történet folyamán egyre közeledik az emberekhez, hasonlóvá válik, sőt, hasonlóvá szeretne válni, ami pedig újabb és újabb szenvedés forrása számára. Eközben vált nevet Örömre, hiszen szenvedni emberi dolog (olyannyira, hogy az órgörög ember szó és az ógörög könny szó etimológiailag rokon szavak).

És miről is szól Vízió története? Hát, Vízió fellázad az őt fegyvernek megalkotó Ultron ellen és a szabad akaratú emberek mellé áll. Erre több oka is van, mind spoiler, és a lényeg a lényeg, hogy rengeteg szenvedéshez vezet a döntése, mégis, a történet folyamán egyre közeledik az emberekhez, hasonlóvá válik, sőt, hasonlóvá szeretne válni, ami pedig újabb és újabb szenvedés forrása számára…

Hát ja, ez a kötet illik hozzám. :D

Ráadásul megdöbbentően izgalmassá és érdekessé varázsolja Vízió karakterét – Fájdalom tulajdonképpen nyer magának egy családot a regényemben, akármilyen elcseszett csapat is az, Vízió pedig szó szerint alkot magának egyet. Hiszen mi lenne emberibb dolog a családnál? Rigorózusan eljátsszák az emberiességet: leülnek vacsorázni, pedig nem esznek, iskolába járnak, pedig tudnak mindent, elmennek étterembe, ahol fizetnek azért, hogy NE hozzák ki nekik a megrendelt kaját… Mindent elkövetnek, hogy emberiek legyenek.

Szó szerint. Mindent.

És ez csak újabb szenvedés forrása.

Embernek lenni fáj. Mind tudjuk ezt, akik beleraktunk már pár évet ebbe a projektbe, főleg, ha átéltük azt, amikor kikerül valaki a szülői ház oltalmából és önmagában kell szembenéznie a viharral. Ezért szörnyű látni, ahogy Vízió és a családja belesétálnak ugyanebbe a viharba, arcukon kedves, boldog mosollyal, szívükben ártatlansággal: mi már tudjuk, hogy nekik ez most rossz lesz (mint ahogy mindenkinek rossz), és megütik magukat, és fel kell kelniük, és meg kell bocsátaniuk, és bízniuk kell egymásban, és nem szabad titkokat tartaniuk… mert mégis csak döbbenetes pusztító erejű robotok. És amikor egy ilyen lény szenved, akkor ott mindenki másnak is nagyon, nagyon, NAGYON rossz lesz.

És mégse az elkerülhetetlen katasztrófa miatt szurkolunk Vízióéknak. Nem azért akarjuk megvédeni őket a csapásoktól, hogy ne robbanjanak a világ képébe. Hanem azért, mert magunkra ismerünk – mi is ugyanilyen ártatlanul és vidáman robogtunk bele a homályba és megváltozva tértünk vissza belőle.

Embernek lenni fáj.

És őszintén, ha tudod előre, akkor talán nem vállalod? Megéri az élet ennyi fájdalommal?

Az élet csak álom.

Amikor lassan hat éve ilyenkor gépekre kötve ébredtem, tízesével tömték belém a tablettákat és szívkatéterezést kaptam a szülinapomra (igen, ez pontosan az, aminek hangzik), akkor totálisan így éreztem, és szembe kellett néznem a a kérdéssel: mi marad utánam, ha felébredek ebből az álomból? Arra jutottam, hogy ha az álom elenyészik, a fájdalom marad csak, és az, amire az tanított. Azt továbbviszed. Az álmot pedig elmossa az első kávé.

Vízió viszont egy félisten. Nem tud felébredni.

És ő tudatosan vállalja, fájdalmastul, mindenestül, tiszta szívvel, mosolyogva. Ez tökösebb, mint Superman vele született ereje, Batman vagyona vagy bármilyen Marvel hős pofozkodása.

Erről szól ez a történet a leginkább. A családról. A szeretetről. Az átlagosságról (illetve az átlagosság illúziójáról), a kis megalkuvásokról és azok áráról. Fájdalomról és Vízióról. Rólam és rólad. Arról, mit jelent embernek lenni.

Figyelmeztetlek: ha a történet fáj, az nem a történet hibája. Embernek lenni fáj.

9 hozzászólás
!

Kép: spoiler

A bevezetőben említettem, hogy érezhetően megcsappant az újdonságok olvasottsága és értékeléseiknek száma. Ez nemcsak a normál kiadványoknál érhető tetten, de a kétheti sorozatoknál is, főleg a DC szenvedte meg, ott a legújabb kötetek értékelés nélkül hevernek, de sokszor a Batmannél is csak a saját értékeléseimbe futok. Szerencsére a Marvel-sor még erősen tartja magát (talán nem véletlenül, igen jó kezekben van a GooBonál), így most volt lehetőségem egy frissen megjelent klasszikus értékelését bemeríteni:


FélszipókásŐsmoly >!
Jim Starlin – Mike Friedrich – Steve Englehart: Marvel Kapitány élete és halála

Egy klasszikus történet, ami megalapozta a később legendássá vált Végtelen-trilógiát, az őrült titán, Thanos főszereplésével. Miért fontos kötetek ezek?
– Thanos itt tűnik fel elsőként a Vasember 55. számában.
– Drax, a Pusztító eredettörténete szintén a Vasember 55. számában olvasható.
– Mentor, Thanos apjának eredettörténetét a Marvel Kapitány 29. számában szemléltetik.
– Marvel Kapitány drámai – és (átmenetileg) valós – halála a Marvel Graphic Novel 1.-ben.
– Eon, a kozmikus entitás, valamint a Halál csuklyás alakja is e történetfolyamban szerepelt először. Thanos imádja, én pedig meg tudom érteni. Csak némán áll ott, de lopja a show-t!

Ugyan felújított színezés és rajzokkal jelent meg, a hangulat nem csorbult, sőt, zsenge elevenséggel lüktetnek a képsorok. A kree harcos a Negatív Zóna foglya, de egy „varázskarperec” segítségével átmenetileg testet cserélhet a halandó Rick Jonesszal (az, aki a Hulk sorozatban a nagy zöld hős jóbarátja), miközben telepatikus kapcsolatban maradnak. A nem igazán részletezett előzmények hatására azonban a szuperhős ereje fogyatkozik, s miközben megoldást keres saját túlélésére, azzal kénytelen szembesülni, hogy az egész világegyetemet hatalmas veszély fenyegeti.

Főként egymást gyepálják a szereplők, de Mike Friedrich párbeszédei és Jim Starlin „rendezése” mélységet ad még ezeknek a jeleneteknek is. Az ellenfelek változatosak és meglepőek, izgalmasan megdolgoztatják a főhőst. A kozmikus színtér is egészen új szintre emeli a harcokat. A mellékalakokat (Drax, Eon, Mentor) is alaposan kidolgozták és kellő játékidőt kapnak ahhoz, hogy szerepük emlékezetes maradjon. Egy-két jelenetre még a Bosszú Angyalai is tiszteletüket teszik.

Érdemes felkészülni rá, hogy a modern Marvel képregényekhez képest irtó sok a szöveg! Komoly meló lehetett fordítani és szerkeszteni, de remek lett a végeredmény. Jim Starlin nem csak a cselekményt írta, hanem a rajzok többségéért is felel. Jó párszor arra késztetett, hogy ámuldozva megálljak csodálni a részletgazdag, elkápráztató paneleit.

Ajánlom a kozmikus kalandokat kedvelőknek, különösen annak, akinek tetszett a Végtelen-trilógia.

1 hozzászólás
!

Kép: spoiler.

Nem sokkal az ünnepek előtt befutott az a képregény is, amire nagyon sokan vártak már. Igen, a Sandman. Szerintem nekem nem kell itt róla hantázni, inkább átadom a szót. :)


fowler P>!
Neil Gaiman: Sandman: Az álmok fejedelme-gyűjtemény 3.

A Végtelenek? A Végtelenek csak mintázatok. A Végtelenek ideák. A Végtelenek hullámfunkciók. A Végtelenek ismétlődő motívumok. A Végtelenek a sötétség visszhangjai, semmi más. Nincs jogunk mások életével játszani, álmaikat és vágyaikat irányítani.

A 2020-as év utolsó olvasása és értékelése lesz ez, így óhatatlanul át fogja lengeni némi nosztaliga és visszatekintő, összegző hangnem, még ha nem is direkt módon.

Nos, idáig is eljutottunk: túl vagyunk a Sandman sorozat felén, sőt, ezzel a kötettel bizony ráfordulunk a grandiózus fináléra. Ebben a több mint félezer oldalas kötetben útra kelhetünk Álommal és Delíriummal, akik – ahogy az a fülszövegben is olvasható – eltűnt testvérük, Pusztítás keresésére indulnak (ha nem az Omnibus kiadás alapján haladnánk, ez a 7. kötet lenne, a Rövid életek). Pusztítás több földi évszázaddal ezelőtt hagyta el saját birodalmát és a Végtelenek közt neki szánt szerepet. Delírium nem Álomhoz fordul elsőként, bepróbálkozik Vágynál és Kétségbeesésnél is, de az ikrek nem állnak kötélnek. Álom végül útra kel húgával, azonban mivel a halandók világában, elsősorban fizikai síkon történik az utazásuk, nem csak Álom valódi motivációja okoz nem kevés galibát. Az utazás során megismerhetjük Álom és rég halott(nak vélt) fia, Oprheus történetét – utóbbinak pedig mind a keresés, mind a végkifejlet szempontjából nagyon fontos szerep jut.

A kötet tartalmazza azt az eredetileg a sorozat 50. részeként megjelent történetet is, ami érdekes és Gaimantől megszokott módon egyedi megvilágításba helyezi az 1001 éjszaka meséit és Bagdad mesés városát.

A második nagyobb lélegzetvételű történet a Világok vége, ami egymástól látszólag független epizódokból épül fel, és amiben egy a tér-idő-kontinuumon kívül eső fogadóban összegyűlt emberek és… nos, lények saját történetét ismerhetjük meg, és ismét megcsodálhatjuk azt a meseszövetet, amit Neil Gaiman mesterien, a legkülönfélébb stílusokat és színvilágot alkalmazó rajzolók, kihúzók és színezők közreműködésével alkot és formál a vége főcím felé haladva.

Gaiman egyértelműen a stílusok és zsánerek felett áll, ahogy arról az előszót jegyző, és a kötet több epizódját illusztráló Jill Thompson meg is emlékezik. A kötet ugyanúgy zseniális mint az eddigiek. Nem belépő szintű, de ha már elkezdted az ismerkedést a Sandman világával, ezt a félezer oldalt sem szabad kihagynod. Minden képkockája miatt érdemes.

>!
Fumax, Budapest, 2020
592 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634701538 · Fordította: Limpár Ildikó

A hozzászólások megtekintéséhez be kell jelentkezned!