Kortárs VilágSzép

Rovatgazda
!

Kép készítője: link, forrása: link

Kedves Olvasók!

2020 februárjában lettem Merítés-szerkesztő, ezért számomra ez a szám egy utolsó első – a következő szám lesz a második februári Kortárs VilágSzép rovat, amit én szerkesztettem. Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy köszönetet mondjak: köszönöm, hogy már egy éve olvastok és támogatjátok a rovatot!

Az előző rovatban kezdtük ázsiai körutunkat: Kína, Vietnam és Indonézia kortárs irodalmával ismerkedtünk. Most következik Irán, Pakisztán, valamint India! A rovatnak még egy folytatása lesz februárban Koreával és Japánnal.

Akik szívesen ismerkednének a Távol-Kelettel, azoknak ajánlom @danlin kihívását: https://moly.hu/kihivasok/negyedik-ev-a-tavol-keleten

Az idegen nyelven olvasóknak pedig érdemes rápillantania @Timár_Krisztina közel-keleti szerzőkkel ismerkedős karcára, beszámolójára: https://moly.hu/karcok/1504442

2020 végén többen évet értékeltünk – ezek közül az összegzők közül ajánlom @giggs85 karcát:


giggs85 P>!
Évértékelés

AZ IDEI ÉVBEN OLVASOTT LEGJOBB KÖTETEK KÜLFÖLDI SZERZŐK TOLLÁBÓL:

1. Richard Powers: Égig érő történet (Park)
2. Mircea Cartarescu: Káprázat 3. Jobb szárny (L’Harmattan)
3. Burhan Sönmez: Isztambul, Isztambul (Jelenkor)
4. Marilynne Robinson: Háztartás (Magvető)
5. Anne Burns: Tejes (Scolar)
6. Jon Fosse: Másik név (Kalligram)
7. Daniel Kehlmann: Tyll (Magvető)
8. Roy Jacobsen: Fehér tenger (Scolar)
9. Jón Kalman Stefánsson: A mindenséghez mérhető (Typotex)
10. Lars Saabye Christensen: Villantó (Gondolat)
11. Mircea Cartarescu: Sóvárgás (Jelenkor)
12. Annie Ernaux: Lánytörténet (Magvető)
13. Wu Ming-yi: Az ellopott bicikli (Jelenkor)
14. Ian McEwan: Mi, gépek (Scolar)
15. Kazuo Ishiguro: Az eltemetett óriás (Európa)
16. Éric Vuillard: Napirend (21. század)
17. Misima Jukio: Az aranytemplom (Európa)
18. Marcel Beyer: Kaltenburg (Magvető)
19. André P. Brink: Fekete éjbe nézve (Európa)
20. Goran Tunström: Karácsonyi oratórium (Magvető)

+1 utólagos, ám annál zseniálisabb kötet:
Mo Yan: Élni és halni a végkimerülésig

8 hozzászólás
!

Kép készítője: link, forrása: link

Ez az ország évszázados, szőnyeg alá söpört hatalmi harcok, ősrégi gyűlölködések, átláthatatlan vallási áramlatok, mérgező szavú politikusok, bosszúszomjas hercegek, borjútürelmű papok és befolyásos, a szálakat a függönyök mögül rángató asszonyok gyűjtőhelye.” – @Nyctea idézete: Kader Abdolah: A királyhttps://moly.hu/idezetek/1110081

Kader Abdolah (1954-) Iránban, Arak városában született szerző, később itt tanult fizikát az egyetemen. Eredeti neve Hossein Sadjadi Ghaemmaghami Farahani. 1988-ban Hollandiába költözött politikai menekültként. Holland nyelven ír. Regényeiben rendszeresen visszatérő elem az iráni/perzsa kultúra megjelenítése.

Két könyve jelent meg magyarul, A király és A mecset ura.

Az iráni kisvárosban, Szenedzsánban a mecset mellett áll egy ház. Évszázadokon át az ebben lakó családok jelölték ki az imámot, és határozták meg a közösség mindennapi életét. Ám az Amerika-barát sah és a radikális Khomeini ajatollah összecsapása ezt az ősi helyzetet sem hagyja érintetlenül.” – olvashatjuk A mecset ura fülszövegében.

@szadrienn (https://moly.hu/ertekelesek/3166470) kétarcú regénynek nevezi a könyvet: „az első fele színes keleti mesére emlékeztet egy iráni mecset életéről, a második viszont már súlyos valóság az ország huszadik századi történelméről, a Khomeini-rezsimről és az iraki-iráni háború alatti nehéz időszakról.

Számomra nagyon érdekes volt megismerni a muszlim emberek gondolkodását, világlátását, hogy mit jelent számukra a mekkai zarándoklat, hogyan egyeztetik össze a vallást a mindennapi élettel, hogyan élnek a nők.” – emeli ki @Nyctea értékelésében – https://moly.hu/ertekelesek/2014350.

A király egészen Perzsiáig viszi vissza az olvasót, a nagy mesemondók idejébe.

Távoli ország történelmének egy kis részletével, annak alkulását befolyásoló tényezőkkel ismertet meg a könyv.” – kezdi értékelését @Diana3021https://moly.hu/ertekelesek/1657136.

" Valóságos elemekből szőtt mese. Akár így is történhetett volna…
Hiába írta le az elején, hogy a régi mesemondók hagyományait követve szabadon fogja a mesét szőni, annyira érdekfeszítő és valóságos volt, hogy miután elolvastam a könyvet, elkezdtem kutatni a neten a szereplők után." – írja róla @Kaia értékelésében – https://moly.hu/ertekelesek/1428679.

Kader Abdolah mindezt olyan stílusban tárja elénk, ami egyértelműen a „keleti mesevilágot” idézi, miközben bepillantást nyerhetünk a nyugatiasodó, későbbi Irán történelmébe.” – olvashatjuk @milegyenanevem értékelésében – https://moly.hu/ertekelesek/2066603.

@Virágszépe értékelése:


Virágszépe >!
Kader Abdolah: A király

A XIX. század második fele, az ezeregyéjszaka országa a helyszín. Igazából azonban már nem is igazán varázslatos ez a Perzsia. Nincs mese, a kemény kapitalizmus kopogtat és nem csak kopogtat, be is jön, akár akarja a király, akár nem.
Bepillanthatunk a színfalak mögé, láthatjuk festék nélkül a szereplőket. A könyv tulajdonképpen a gazdasági gyarmatosítás forgatókönyve. Hiába szeretjük a jelent és igyekszünk megőrízni magunknak a jövőben is, az érdekek felülírják az érzelmeket.
Nagyon érdekes regény, elgondolkodtató.

!

Kép készítője: link, forrása: link

Minden olvasó szabadnak születik, és szabadnak is kell maradnia.” – @nalla idézete: Azár Náfíszí: A Lolitát olvastuk Teheránbanhttps://moly.hu/idezetek/88638

Azár Náfíszí (1948-) könyve, A Lolitát olvastuk Teheránban nemrég szerepelt a VilágOlvasó Iránnal foglalkozó számában is: https://moly.hu/merites-rovatok/vilagolvaso-iran#immersion_item_24628

Több értékelő kiemelte, hogy a könyv egyszerre mutatja be az iráni nők életét, és ad egy irodalomtudományi bemutatót is világirodalmi művekről. A könyvben felbukkanó könyveket gyűjtötte össze @Juci: https://moly.hu/polcok/a-lolitat-olvastuk-teheranban-cimu-regenyben-felbukkano-konyvek

Különben az a küldetés, hogy szigorú ideológiában nevelkedett és tartott lányoknak adagoljon valaki Nabokovot, Fitzgeraldot, Henry Jamest és Jean Austent, abban a közegben, ahol az irodalom egyébként is egyértelműen a Sátántól való – kivéve persze azt, ami Istennek tetsző – egészen kalandosnak és kockázatosnak látszik. Nagyon nagy vállalás ez, még ha a térbeli és időbeli távolságon megszűrve inkább a romantikája nyomakszik az előtérbe.” – foglalja össze @sophie értékelésében – https://moly.hu/ertekelesek/1644020.

Se nem letisztult, se nem igazán dramatizált, naplószerű (de konkrétan nem napló), tematizált de így is mélyen megérinti az élet egyetemes dolgait. Ja és egyetemes, úgymint egyetemek körül forog, bölcsész-kultúrpolitikai krónika egy nagyon kemény diktatúra idejéről egy fokozott elnyomásnak kitett csoport hangján, egy női, vagy inkább sok női hangon.” – @ddani értékelése – https://moly.hu/ertekelesek/1626935.

*

Ha a hivatalos része érdekel, görgess le a hivatalos bemutatkozáshoz. Ha a személyes, olvasd el az egyik könyvemet, ott megtalálod a családtörténetemet, habár fikcionalizálva; vagy gyere el egy beszédemre, és megkapod ugyanazt rövidebben rövidebben, vagy csak annyit tudj, hogy egy Los Angelesben élő iráni zsidó nő vagyok.” – írja Gina B. Nahai (1960-) honlapján: link

Magyarul egy könyve jelent meg, A csend fátyla.

@Mátrixi szellemesen jellemzi a regényt értékelésében (https://moly.hu/ertekelesek/870612): „Sós tengervízszagú szárnyakon röpül föl a regény, hogy a végén, mint Ikarosz, lezuhanjon. De a szárnyalása!

Mindent összevetve, nagyon olvasmányos, érdekes, feszültséget fenntartó, kissé elvont és egyértelműen tragikus, olykor kicsit melankolikusan nyugodtan tárgyilagos, (…). A zsidók nehéz sorsáról és a hagyományaikról több mindent is meg lehet tudni, de leginkább a gettóbeli, szegény életről, és éppen csak halványan, érintve a politikáról meg a történelemről is. ” – olvashatjuk @Mandragoria értékelésében (https://moly.hu/ertekelesek/2079593).

Vannak emberek, akik beleszületnek a száműzetésbe. És még akkor is magukkal hurcolják, ha közben nem mennek sehová.” – @Mandragoria idézete: Gina B. Nahai: A csend fátylahttps://moly.hu/idezetek/659180.

*

Golnaz Hashemzadeh Bonde (1983-) Iránban született, kisgyerekként költözött szüleivel Svédországba. Egy non-profit szervezet vezetőjeként dolgozik, magyarul El kell mondanom címmel jelent meg regénye.

Vannak benne nagyon elgondolkodtató kérdésfelvetések (gyerekvállalás, szülő-gyerek felelősség, haza), de az egészről az a véleményem, hogy egy befogadhatatlanul tömény, rendkívül megterhelő szenvedésregény.” – írja @Petikohttps://moly.hu/ertekelesek/3968645.

Elképesztő, hogy a perzsa szerzők miként ötvözik a savként maró valóságot, a családokat sújtó tragédiákat és a perzsa kultúrát!” – kezdi értékelését lelkesedve @IrodalMacskahttps://moly.hu/ertekelesek/3612080.

@Nikolett_Kapocsi értékelését itt olvashatjátok:


Nikolett_Kapocsi P>!
Golnaz Hashemzadeh Bonde: El kell mondanom

El kell mondanom…, hogy ez a könyv volt az idei legfelkavaróbb olvasmányom. Nem is tudom, hogy haragudtam -e már ennyire egy könyv főszereplőjére, a viselkedésére, a gondolataira. Mindemellett viszont mélységesen megrendített az a rengeteg fizikai és lelki szenvedés, amelyet Nahidnak élete során át kellett élnie. Ez az ambivalencia olyan feszítő erővel vonul végig a könyvön, hogy egyszerűen letehetetlen, csak sodor magával ez a szörnyűségekkel teli, nyomasztó történet. Ugyan Nahidnak és Maszudnak sikerült elmenekülniük Iránból és új életet kezdhettek Svédországban, ugyanakkor ez a gyökértelenség, a sehová sem tartozás, a családtagok és barátok cserbenhagyása miatti bűntudat teljes mértékben felemésztette és tönkretette kapcsolatukat. Mindkettőjükben felerősödtek az évszázados hagyományok és magatartásminták, melyeket öntudatlanul vittek magukkal és adták tovább a lányuknak is. Nahid egész életét végigkísérte a szenvedés, a megalázottság, a bűntudat, a nők alárendelt helyzetének elfogadása és más minta híján ezt vitte tovább a saját lányával szembeni viselkedése során is. Ez a regény egy fájdalmas memoár egy gyökértelenné váló családról, amely a olyan aspektusaira mutat rá a menekült létnek, amelyekre nem is gondolnánk. Nahid unokája számára talán már megadatik az a lehetőség, hogy Svédországban születettként felszabaduljon a generációkon átívelő tragédiák béklyói alól. Az iráni származású írónő rövid, tömör, szikár mondatokból építkező, kegyetlenül őszinte regénye egy érzelmileg nagyon megterhelő és felkavaró olvasmány, mégis ajánlom mindenkinek, aki szereti a lélektani, „élveboncolós” történeteket. Az igényes külső és belső megjelenés pedig külön öröm volt számomra. Jó lenne, ha a közeljövőben az írónő debütáló regénye is olvasható lenne magyarul.

!

Kép készítője: link, forrása: link

Boldogabb időkben leszedte a jázminbokrok illatterhes virágait, óvatosan egy muszlim kendőbe rakta, vizet locsolt rájuk, hogy frissek maradjanak, úgy helyezte azokat Zubajda párnája mellé. Még reggel is frissek és illatosak voltak.” – @szadrienn idézete: Tariq Ali: A gránátalmafa árnyékábanhttps://moly.hu/idezetek/1109024.

Tariq Ali (1943-) szintén Lahor városában született, az Indiához tartozó Pandzsábban, ami később Pakisztán része lett. Angliában tanult filozófiát, politikát és gazdaságot. Íróként, újságszerkesztőként és filmkészítőként is tevékenykedik. Magyarul A gránátalmafa árnyékában címmel jelent meg könyve. A könyvet bemutatja @Kossuth_Kiadói_Csoport karcában: https://moly.hu/karcok/1191863.

Tariq Ali stílusa teljesen levett a lábamról, nagyon szerettem a hangulatos, érzékletes leírásait (a kajáktól néha konkrétan megéheztem), a metaforáit és a rengeteg szép és értékes gondolatot, amit közvetít.” – írja @Belle_Maundrellhttps://moly.hu/ertekelesek/3245342.

A finomságok érzékletes leírását kedvelőknek ajánlom @szadrienn karcát: https://moly.hu/karcok/1298004.

@Ezüst szavai (https://moly.hu/ertekelesek/2978588): „Tariq Ali nálam az év nagy felfedezése. Fantasztikus karaktereket formál, mélyen elgondolkodtat, szinte elbódít, ahogy az emberi létezés gyönyörűségét ábrázolja, összetör, amikor ennek a csodának (mert ő képes elhitetni, hogy ez a legnagyobb csoda) a megsemmisüléséről mesél, és ha mindez nem lenne elég, megteremti a világirodalom legszimpatikusabb családját, a Banú Hudajl famíliát.

*

Egy menekültektől ellepett, de javarészt még békés városban (vagy legalábbis egy olyan városban, ahol még nem tört ki nyílt háború) egy fiatalember találkozott egy lánnyal egy tanteremben, és nem szólította meg őt.” – @theodora idézete: Nyugati kijárathttps://moly.hu/idezetek/1061542.

Mohsin Hamid (1971-) Lahore városában, Pakisztánban született, de élt Kaliforniában, Londonban és New Yorkban is. Magyarul megjelent regényei: Kétkedő fundamentalista, és a Nyugati kijárat.

A Nyugati kijárat egy szerelmespárról szól, akik elhagyják városukat – egy olyan világban, ahol átjárók nyílnak, aminek köszönhetően rengeteg ember indulhat útnak.

Keserédes és megrázó történet ez, amiben ott van a remény, egy kis utópia és társadalomkritika korunk egyik legmeghatározóbb jelenségéről.” (…) „A regényben a mágikus realista szál, az átjárok, jó eszközei a történet lerövidítésének – így nem kell foglalkoznia az írónak azzal az úttal, amit a valóságban bejárnak a menekültek.” – @theodora értékelése – https://moly.hu/ertekelesek/3107043.

Ezt kifogásolta @Banditaa (https://moly.hu/ertekelesek/2805131), aki angolul olvasta a regényt: „A migráció hús-vér rettenetes valóságából ki lett ragadva és egy mágikus valóságba lett áthelyezve. Persze van még itt attól valóság, az érkezés utáni valóság, de kicsit úgy érzem, Hamid elcsalta az egész mélységét azzal, hogy az utat lerövidítette, megkönnyítette.

*

A Kétkedő fundamentalista egy olyan pakisztáni származású, New Yorkban élő fiatalról szól, fiatalról szól, akinek szuper állása, barátnője van – azonban 9/11 után sok minden megváltozik körülötte.

E regényből elsősorban az maradt meg, milyen jó érzékkel és pazar stílusban mesél, egyáltalán nem szájbarágós módon az identitás komplexitásáról.” – kezdi értékelését @mandris, aki angolul olvasta a könyvet – https://moly.hu/ertekelesek/3611387.

Annak ellenére, hogy személyes hangú a regény, mégsem éreztem elég érdekesnek, hiányoltam azokat az apró nüanszokat, amik egyedivé teszik a szöveget, a sztorit. Számomra inkább tanmese jelleget öltött az egész egy idő után. (…) No szóval, nem rossz ez a könyv, de nem is olyan jó, mint amit a téma megérdemelt volna, nem szánt elég mélyen, nem lóg bele a szerző nyakkendője a sárba.” – írja @Csabi értékelésében – https://moly.hu/ertekelesek/1761331.

@GTM értékelése:


GTM P>!
Mohsin Hamid: Kétkedő fundamentalista

Sokan gondolják, hogy szeptember 11. után új időszámítás kezdődött az emberiség történetében. Tény, hogy kegytelenül megrázta az egész világot, legfőképp az Egyesült Államokat, de – bár erről szeretünk megfeledkezni – következményeit tekintve legalább ilyen mélyen az egész iszlám világot. Érdemes tehát betekinteni a másik oldalra is, megnézni, hogyan változtatta meg, döntötte romba emberek életét ott is a tragikus esemény.

Ilyen fiatalember a regény főhőse. Az Államokban tanuló és dolgozó kivételes tehetségű pakisztáni fiú identitása zavarodik meg az események hatására. Ki ő? Mi dolga itt? Hova tartozik? Miért is inog meg és dől le a tornyokkal együtt jól felépített élete, karrierje?

Az író Camus-től kölcsönzi az elbeszélőmódot. A Bukás c. művében találkoztam hasonlóval.: a két beszélgetőpartner közül csak az egyiket halljuk. A másikat nem látjuk, nem is tudunk róla semmit. Reakcióit csak a partner válaszaiból sejtjük. Camus ezzel a módszerrel remekművet alkotott szerintem, nagyon nehezen követhető szöveget hozott létre, de mindvégig fokozni tudta a feszültséget. Ennek pont az ellenkezőjét érte el Mohsin Hamid. A szöveg egyszerű, könnyen emészthető, de nekem kicsit lapos, sokszor vontatott. Feszültség csak a vége felé jelenik meg, de nincs íve, nem tudja fokozni az író, szép csendben feloldódik. A történet jó, de felületes, nem mélyül el. Elmarad a megrázkódtatás, az erő, amivel hatnia kellene rám.
A szerelmi szálat nem értem, mintha nem illeszkedne szervesen a történetbe. Van itt is ugyan egy kis identitászavar, de elég melodramatikus nekem az egész.

Kíváncsi lettem a filmre is. Megnéztem hát. Először azt hittem rossz filmet nézek, aztán felismertem, és rácsodálkoztam: alaposan felturbózták a film alkotói a sztorit. Pergősebb, fordulatosabb lett a cselekmény, a jellemábrázolás könyvbéli hiányosságait pótolta a színészi játék, hangsúlyosan radikálisabbá vált a történet, és folyamatosan nőtt a feszültség. Jó kis thrillert csináltak belőle.
Ritka eset, de én a filmre szavazok.

2 hozzászólás
!

Kép készítője: link, forrása: link

Indra Sinha (1950-) brit és indiai származású író, irodalomból doktorált. Magyarul megjelent könyvét @Branka_Básits értékelését (https://moly.hu/ertekelesek/1836604) idézve ajánlom:

Engem magával ragadott, bár az elején nehéz volt ráhangolódni. Undort váltott ki belőlem Állat és a gondolatai, de aztán… Én is kardamomos kávéval akartam indítani a reggelt, vártam Állat csodájára, hogy „emberré” váljon, izgalommal követtem a khaufpuri emberek sorsát, megszerettem Állatot és a többieket, imádtam a sok gondolatot életről, a fontos és nem fontos dolgokról, és nem tudtam letenni a könyvet. Valószínű, hogy kevesen vagyunk így ezzel a könyvvel, legalábbis a többi értékelés alapján, de ez nem baj!” – Indra Sinha: Valamikor ember voltam.

*

Abraham Verghese (1955-) Etiópiában született indiai szülőktől. Etiópiában kezdte az orvosit, majd tanult Amerikában és Indiában. Amerikában telepedett le. Az írással később kezdett foglalkozni, részt vett az Iowa Writers Workshop-on link. Magyarul Könnyek kapuja című könyve jelent meg.

@kaporszakall összefoglalója (https://moly.hu/ertekelesek/1998181) a kötetről: „A szerző arról ír, amit jól ismer. Főszereplői szinte kivétel nélkül orvosok vagy egészségügyiek, a szerző maga is az. Származását tekintve némelyikük indiai, mint ahogy szerző is. A történet javarésze Etiópiában játszódik, ahol az író született és felnevelkedett, majd az Egyesült Államokban folytatódik, ahol Verghese jelenleg él és dolgozik. Így – bár nem önéletrajzi jellegű – a regényből végig érződik a személyes tapasztalat. (…) Egészében véve számomra az etiópiai hétköznapok és kisemberek szeretetteljes ábrázolása, és a lapokról sugárzó betegek iránt érzett felelősség és jóindulat teszi ezt a könyvet az átlagos bestsellernél kedvesebb olvasmánnyá**, de mint irodalmi alkotás, szerintem nem sikerült igazán.

Szerettem olvasni, érdekes – számomra ismeretlen, és nem túl kedvelt – világba jutottam el, ahol a család, a munka, a gyógyítás, a humanitárius segítség, az összefogás, az egymásrautaltság-és egymás megsegítése voltak az elsődlegesek, amellett, hogy mindenki egyénileg is megpróbál a fentiekben való részvétel mellett a saját boldogulásában egyénileg is kiteljesedni.” – írja @Gelso értékelésében – https://moly.hu/ertekelesek/1907557.

@eme értékelése:


eme P>!
Abraham Verghese: Könnyek kapuja

Több száz oldalon át hömpölygő színes mese, melybe jó belefeledkezni, melyet jó tátott szájjal és csillogó szemekkel, némiképp gyerekként hallgatni, még akkor is, ha gyakran a nyers valósággal és igazi sorstragédiákkal is szembesülnünk kell.
Talán a legnagyobb hibát akkor követjük el, ha többet várunk ettől a regénytől, mint ami – vagyis olvasmányos, szórakoztató regény, az igényes fajtából.
Verghese orvosi tapasztalataiból, elsősorban az etióp, de az amerikai valóságból is kiindulva egy szerteindázó, nagy szereplőgárdát megmozgató család- és orvosregényt varázsol össze, melyben a már-már naturalista passzusok, elsősorban orvosi leírások misztikus élményekkel, megérzésekkel, telepátiával, csodás véletlenekkel bővelkedő történetben fonódnak össze.

Az elbeszélő, Marion Stone ötvenévesen visszatekint életére, mintegy értelmező gesztusként, befoltozni a szakadást, mely közte és ikertestvére, Shiva közt következett be.
A regény első része egy szinte végtelenné tágított, már-már túlrészletezett hosszú nap története – születésé és halálé, sorsokat eldöntő gesztusoké, és amely humorával, halvány iróniájával, valamint már-már parodisztikus hatásával kissé Irving stílusára emlékeztet. Reménykedésre ad okot, de a továbbiakban sajnos vissza is veszi ezt, Verghese nem tudja fenntartani ezt az ironikus-játékos nézőpontot, így végérvényesen eldől, hogy a mesék világában maradunk. Ami nem feltétlenül rossz, csak örültem volna, ha mégsem. Így végül a sematizmus rányomja bélyegét az elbeszélő alakjára és a regény nyelvezetére is.

Ami mégis szerethetővé teszi a regényt, az az etióp miliő bensőséges, szeretetteljes bemutatása. Ami az olvasó számára egzotikum, az az elbeszélő számára az otthon. A maga gondjaival, nehézségeivel, kihívásaival, nagyon is szerethető egyszerű embereivel, kevésbé szerethető császári diktatúrájával, puccsaival, hihetetlen erőfeszítések árán fenntartott egészségügyi szolgálatával, humanitárius, missziós munkával, amelyet csak tisztelni és csodálni lehet.
Érdekes volt az itteni, elsősorban a nemhelyi (menhelyi) hétköznapokról, de az amerikai orvosi világról is olvasni, még akkor is, ha az orvosregény néha a családregény fölé emelkedett, és már-már orvosi könyvek részletességével bonyolódott bele egy-egy esetbe, műtétbe, komplikációba. Még ezt is könnyen meg lehet bocsátani neki, főként, mert minden sorából sugárzik a professzionalizus, és itt nem a mesterségbeli tudásra gondolok elsősorban, hanem az emberi komponensre, az odafigyelés, törődés képességére. Arra a végtelen odaadásra, amely nemcsak sebet varr és csontot forraszt össze, hanem lelkeket is foltoz, és fülön át nyújt vigasztaló elsősegélyt.

Ami a cselekményalakítást és a karakterábrázolást illeti, hát bizony ez csöppet szappanoperásra sikeredett, hihetetlen csavarok, véletlen találkozások, elválások és újra egymásra találások, érthetetlen viselkedések, döntések, események sora zúdul az olvasóra. A misztikum, evilág és túlvilág szerves összetartozása természetes elemként van benne a hétköznapokban, anélkül azonban, hogy a mágikus-realizmus akár szóba is jöhetne. A szereplők gyakran eltúlzott tulajdonságaikkal ugyancsak el-elrugaszkodnak a realitás talajáról, lélektani kidolgozottságuk, tetteik motiválása is hagy sok kívánnivalót maga után, mégis többnyire szerethetőek, gondolok itt elsősorban Gósra és Hemára vagy épp Főnökasszonyra.

A legvalószerűtlenebb azonban az a magától értetődő természetesség, ahogy a nagy puzzle darabkái tökéletesen passzolnak. Minden csomó kibogzódik, az érthetetlenségek egyféle magyarázatra lelnek (bár az egyes szereplők elő- és/vagy utóéletének részletezése szerintem nem mindig épül bele szervesen és döccenőmentesen a történetfolyamba), a többnyire magányos, árva és magukkal mit kezdeni nem bíró szereplők lassan megtalálják önmagukat, beilleszkednek a nagy családba.
Nagy szenvedélyekkel, csendes, de kitartó, mély érzelmekkel, helytállásokkal, hűséggel és megcsalatásokkal, tragédiákkal és önzetlen gesztusokkal tele szomorúan szép mese ez szeretetről, felelősség(nem)vállalásról, megbocsátásról, áldozatvállalásról. Sebekről és gyógyításukról.
Nem annyira irodalomként, inkább emberségében szép és értékes számomra.

!

Kép készítője: link, forrása: link

Jhumpa Lahiri (1967-) : indiai bevándorlók lányaként születet Londonban. Családjával kisgyermekként költözött Amerikába. Jhumpa Lahiri dolgozószobájáról @Bélabá karcolt: https://moly.hu/karcok/880301.

Magyarul három könyve jelent meg: Beceneve Gogol, Mélyföld és Egy ismeretlen világ.

Novellája megjelent antológiában is: Greskovits Endre (szerk.): Huszadik századi indiai novellák. @darkfenriz így értékelte (https://moly.hu/ertekelesek/1802809): „Jhumpa Lahiri – Mrs. Szén: Melankolikus, az őszbe, majd télbe forduló idővel hangulat is mélabússá válik. Milyen rossz érzés egy indiainak hazájától távol élni, mindenben az otthon ízét, emlékeit keresi, de csak másolatokkal és helyettesítő dolgokkal találkozik. Mindeközben egy kisfiú megszereti, összebarátkoznak, majd, ahogy az lenni szokott, történik egy balszerencsés esemény és ezt követően többé nem találkoznak. 4,5

*

Subhash és Udayan Mitra, akik között csupán tizenöt hónap van, elválaszthatatlan testvérek, gyakran összetévesztik őket Calcutta környékén, ahol felnőnek. De ugyanakkor egymás ellentétei is, akikre eltérő jövő vár.” – olvashatjuk a Mélyföld fülszövegében.

Ez könyv volt! Az ilyen könyvek maxolják ki nálam az olvasás élvezetét! Egy kis történelem (a Mao Ce-tung-i elveket követő indiai naxalita mozgalom története), hiteles kor- és társadalomrajz (a hatvanas évek Kalkuttájáról, a hetvenes-nyolcvanas évek Rhode Island-jéről), három generációs családtörténet, finom lassússág, csendesen megélt érzelmek.” – olvashatjuk @Francesca lelkesedő szavait – https://moly.hu/ertekelesek/4142822.

Jhumpa Lahiri stílusa nagyon tetszik, gyönyörűek és szemléletesek a leírásai. A lassú folyású cselekmény ellenére is végig fenntartotta az érdeklődésemet, és egy percig sem kalandoztam el, még akkor sem, amikor csak az unalmas hétköznapokról volt szó. (…) Az írónő gyönyörűen játszik az érzelmekkel, bármilyen érzést hitelesen át tud adni, ami nagyon gazdaggá teszi a regényt, tényleg igazi érzelmi hullámvasút.” – olvashatjuk @Belle_Maundrell értékelésében – https://moly.hu/ertekelesek/3765221.

Nagyon tetszett a könyvben, hogy több volt benne a leírás (a tájleírások és a hangulati elemek nagyon tetszettek), mint a párbeszéd, és hogy a szereplők sorsát néha nem úgy követhettük, mintha ott lettünk volna mellettük, hanem mint kívülálló, aki csak elmondásból tud a történtekről.” – írja @Joxerhttps://moly.hu/ertekelesek/3546833.

*

Az Egy ismeretlen világ novellagyűjtemény: „Az öt elbeszélés, valamint a záró hármas csokor két, Amerikában élő bengáli család tagjainak néhol párhuzamosan futó, néhol egymást metsző vagy éppen eltávolodó életét meséli el.” – olvashatjuk a könyv fülszövegén.

Az író stílusának, különös ízt adó fogalmazásának köszönhetően sikerült „megfürdenem ” a történetekben.” – kezdi értékelését @Gólyanénihttps://moly.hu/ertekelesek/1916093.

Az első – hosszabb – novella még nem győzött meg a kötetről… aztán észre sem vettem és teljesen belefolytam a szárik, rizses ételek, bevándorlási nehézségek, az indiai kultúra megőrzése vagy feladása témájába…” – írja @Ibanezhttps://moly.hu/ertekelesek/2815535.

" Kevés a szeretetteljes családi kapcsolat, rengeteg kimondatlan fájdalom, elszalasztott lehetőség nyomja a szereplők lelkét és távolítja el őket egymástól. Látszatéletet élnek, amely kívülről ideálisnak, rendben lévőnek tűnik, belül viszont nincs semmi, csak a kongó magány és a mardosó kétségek.
A végére csömöröm lett a hasonló sorsok hasonló problémáitól. Szerettem olvasni a kötetet, de kissé monotonná vált, nem biztos, hogy fogok még a szerzőtől olvasni, a közeljövőben biztosan nem." – olvashatjuk @Amadea értékelésében – https://moly.hu/ertekelesek/3242070.

@Kooczka idézete a könyvből:


Kooczka>!

Végül is ez az élet: egypár tányér, egy kedvenc fésű, egy pár papucs, egy gyerek gyöngyfüzére.

340. oldal - Partra vetetten


A hozzászólások megtekintéséhez be kell jelentkezned!