Kortárs VilágSzép

Rovatgazda
!

Mint ismeretes, az idén két irodalmi Nobel-díjat osztottak, a tavalyi botrány miatt, de gyakorlatilag mondhatjuk úgy, hogy Olga Tokarczuk a 2018. év, míg Peter Handke a 2019. év díjazottja.

Olga Tokarczukról korábbi kiváló szerkesztőnk @Timár_Krisztina már készített rovatot:
https://moly.hu/merites-rovatok/a-honap-kulfoldi-iroja-olga-tokarczuk

Az írónőnek az idén 2 magyar fordítása is megjelenik. Az egyik, Bizarr történetek címmel már a nyáron a boltokba került, a másikat a L'Harmattan kiadó novemberre tervezi (Hajtsad ekédet a holtak csontjain át címmel), de még sehol nem találni előrendelhető példányban. Az angol fordítás fülszövegéből lehet következtetni a tartalomra: egy távoli lengyel faluban Janina Duszejko, a hatvanas éveiben járó excentrikus nő, két kutyájának eltűnésével kapcsolatos eseményeket ismerteti. Janina visszahúzódó, az állatok társaságát részesíti előnyben az embereknél. Amikor egy helyi vadászati klub tagjait meggyilkolták, Duszejko bekapcsolódik a nyomozásba. Semmi esetre sem egy hagyományos bűnügyi történetre kell számítanunk.

Egyetlen részletet leltem róla a Literán:
https://litera.hu/irodalom/elso-kozles/olga-tokarczuk-h…

***

„Handke a délszláv háborúk idején nagy feltűnést keltett azzal, hogy nyíltan támogatta Slobodan Miloševićet, sőt, beszédet is mondott a temetésén, ezért végül nem vette át az abban az évben eredetileg neki ígért Heinrich Heine-díjat, amelyet az azt odaítélő bizottság közül többen vissza is vontak volna tőle. A Svéd Akadémia mostani döntése ellen emiatt többen is tiltakoztak, sokan eleve különösnek tartják, hogy egy ilyen ellentmondásos figurának ítélték az idei irodalmi díjat. A szerző tagadta, hogy valaha is tagadta volna a srebrenicai mészárlást, ahogy ezzel többen vádolták, és hangsúlyozta, hogy csak a szerbek nézőpontját szerette volna megmutatni. Azt az alkalmat, amikor valóban tagadta a srebrenicai mészárlást, és a szerbek sorsát a holokauszthoz hasonlította, a későbbiekben nyelvbotlásnak minősítette.” (spoiler)

Szerkesztőtársaimmal, @akire-val, @meseanyu-val és @csgabi-val együtt elhatároztuk, hogy egy-egy kötet erejéig belemélyedünk Peter Handke munkásságába. Engem a kíváncsiság is hajtott, mert eddig még nem olvastam tőle. Sajnos nem könnyű a műveihez hozzáférni a boltokban és könyvtárakban.

(Fotó: spoiler)


>!
balagesh IP
Irodalmi díjak

A Svéd Akadémia nem fogyott ki a meglepetésekből. Az eurocentrizmus vádjával nem törődve két európai szerzőt díjaztak.
Olga Tokarczuk fogadtatása valószínűleg teljesen pozitív lesz. A legnagyobb esélyesek között tartották számon (lásd: https://konyvelmeny.blog.hu/2019/10/08/), és az előtte álló feladatok elvégzéséhez komoly megerősítést kaphat az elismeréstől.
Peter Handke elismerése viszont szinte sokkolni fogja a közvéleményt. A politikai szerepvállalását nem nagyon akarták megbocsátani neki – de úgy tűnik, ez mégiscsak egy irodalmi díj. Ezzel az Akadémia, bár azt nem mondanám, hogy rehabilitálta őt, de mégiscsak az irodalmi munkásságára irányította a figyelmet.
Az is igaz, nem számított senki arra, hogy egy idősebb, európai férfi neve idén elhangozhat ezen ünnepélyes alkalommal.
Az irodalmi minőséggel kapcsolatban ezúttal senkinek nem lehet kifogása – ezt leszögezhetjük.

Fotók forrása:
OT: https://www.tuwroclaw.com/wiadomosci,przyjdz-na-wieczor…
PH: https://www.zeit.de/2011/15/L-B-Handke

Kapcsolódó alkotók: Peter Handke · Olga Tokarczuk

17 hozzászólás
!

Peter Handke anyja karinthiai szlovén, biológiai apja egy épp Ausztriában állomásozó Wehrmacht-tiszt volt. A románcukból 1942-ben megszületett Peter. De az anyja már előtte feleségül ment egy berlini villamosvezetőhöz, Adolf Bruno Handkéhez. Peter ennek következtében Németországban nevelkedett, de felnőttként hol Ausztriában, hol Németországban, hol Franciaországban élt. Jelenleg Párizsban lakik.

Korai prózáit a nyelvvel szembeni bizalmatlanság jellemzi, ennek tipikus példája a Kaspar című drámája, melyben az ember determináltságára és manipulálhatóságára mutat rá. Főhőse történelmi személy, Kaspar Hauser. – „Szakadt parasztruhában jelent meg a közel 16 éves fiú Nürnberg városában 1828. május 26-án. Alig tudott beszélni, gyakorlatilag nem volt kapcsolata más emberekkel. Miután megtanították beszélni és írni, elmesélte, hogy egy sötét pincében tartották fogva, még a gondozóit sem ismerte, akik ételt adtak neki. Az eset nagy visszhangot keltett az európai sajtóban, Kaspar Hausert „Európa gyermekének“ nevezték…”– A főhőst a műben megtanítják beszélni és a tanulás során alakítja ki identitását, sajátítja el a társadalmi rendet.

(forrás és fotó: spoiler)


>!
eme P

„Victornál ismertebb Kaspar Hauser, aki 1828-ban, egy délután bukkant fel Nürnbergben. Öltözete idegenszerű volt, és egyetlen értelmes hangot sem tudott kiejteni. Le tudta írni a nevét, de minden más tekintetben úgy viselkedett, mint egy csecsemő. A város örökbe fogadta, és egy helybéli tanárember gondjaira bízták. Azzal töltötte napjait, hogy a padlón üldögélt, és egy falovacskával játszadozott; nem evett semmit, csak kenyeret és vizet. Viszont fejlődőképesnek mutatkozott. Idővel kitűnő lovas vált belőle, mániákusan ügyelt a tisztaságra, piperkőc módra öltözködött, rajongott a piros és a fehér színért. Szemtanúk leírása szerint különleges emlékezőtehetséggel bírt, főleg nevek és arcok terén. Legjobban azonban a szobában érezte magát, menekült az erős fényről, és a hannoveri Péterhez hasonlóan semmiféle érdeklődést nem mutatott a szex és a pénz iránt. Ahogy fokozatosan visszatért néhány emléktöredéke a múltból, felidéződött benne, hogy sok éven át egy elsötétített szobában élt, a padlón, és egy férfi adott neki enni, aki sohasem beszélt hozzá, és nem is mutatkozott előtte. Nem sokkal azután, hogy e tények napvilágra kerültek, egy ismeretlen férfi a parkban leszúrta Kaspart egy tőrrel.” (Paul Auster: New York trilógia 45-46. o.)

Kaspar Hauser / Casparus Hauser (1812. április 30. – 1833. december 17., Ansbach) titokzatos talált gyermek a 19. századi Németországban, aki az eddig feltárt adatok szerint a badeni nagyhercegi házból való volt.
1828. május 28-án, Pünkösd hétfőjén, egy járni és beszélni alig tudó, ifjút találtak Nürnberg egyik mellékutcájában, a kezében egy névtelen levéllel, mely azt tudatta, hogy a fiú 1812. április 30-án született.
Szókincse mindössze néhány szóból állt, bajor tájszólásban, látható erőfeszítéssel, dadogva próbált beszélni. Később kiderült, hogy a mozgás, a járás nagy nehézséget és fájdalmat okoz neki. A tanácstalan polgárok végül egyéb elgondolás híján a rendőrségre kísérték a különös idegent.
Az ifjú hihetetlen gyorsasággal megtanult beszélni, és így képessé vált arra, hogy rövid életének eseményeit érzékletesen és tárgyilagosan megfogalmazza: ismeretlenek körülbelül 3 éves korától több mint 12 esztendeig egy apró, sötét üregben tartották, távol fénytől, friss levegőtől és emberi társaságtól. Tápláléka kenyérből és vízből állt. Cellájában sem felállni, sem járni nem tudott. Kiszabadulásáig semmiféle emberi kapcsolatra nem emlékszik, ételét-italát akkor hozták, ruháját akkor cserélték, amikor aludt. Járni és beszélni alig tudott, amikor titokzatos fogvatartói váratlanul szabadon engedték, egy számára abszolút idegen és ismeretlen embervilágban. A fiúnak időről, térről, nap- és évszakokról semmiféle tudomása nem volt.
Szabadulása előtt valaki annyit tanított neki, hogy a neve: Kaspar Hauser.

Életének további alakulása is igazi kalandregénybe illő: nevelőkkel, pótapákkal, merényletekkel, hercegi származást gyanító, hirtelen elhalálozó kriminológussal, még magyar vonatkozással is. Minderről bőven mesél a Wikipédia: http://hu.wikipedia.org/wiki/Kaspar_Hauser

Kaspar története számos irodalmi alkotást, zeneművet, filmet ihletett. (l.http://en.wikipedia.org/wiki/Kaspar_Hauser)

Legsikerültebb irodalmi feldolgozása Jacob Wassermann Caspar Hauser című regénye.
Paul Verlaine verset írt róla:
Gaspard Hauser dalol
(Gaspard Hauser chante)

Csak szemeim kincse ragyog
s jöttem velük, bús árva, csendes,
a nagyvárosi emberekhez:
és ők azt mondták, hogy csalok.

Húszéves lettem, s valami
szerelem nevű furcsa hőség
szívembe súgta, hogy a nő szép;
de én nem voltam szép neki.

Nem ismertem hazát, királyt,
s bár túlságos bátor se voltam,
hősi halálról álmodoztam;
s nem érdekeltem a halált.

Későn jöttem? Korán? Miért?
Mit keresek én e világban?
Meghalok a szomorúságban;
imádkozzatok lelkemért.

/Szabó Lőrinc fordítása/

Peter Handke Kaspar címmel ír drámát az egyéniségét vesztett emberről.
Robert A. Heinlein Glory Road-ban a Kaspar Hauserekről – mint típusról ír, Nick Hornby is említi A Meztelen Juliet c. regényében – hogy csak egy pár példát említsek. (Akár nyomozgatni is lehetne, melyik könyvekben bukkan fel az alakja…)

Werner Herzog 1974-ben forgatott filmet Kaspar életéről. https://www.imdb.com/title/tt0071691/
A Ray Bradbury Fahrenheit 451 című regényéből készült Truffault-filmben egy alkalommal Guy Montag egy Gaspard Hauser című könyvet rejt a táskájába, mielőtt lángokra lobbantanák a könyveket.

Kaspar-dalok:
https://www.youtube.com/watch… Suzanne Vega: Wooden Horse (Caspar Hauser' Song)
https://www.letras.mus.br/reinhard-mey/1663102/ Reinhard Mey: Kaspar – a dalt többek közt a német BAP együttes is feldolgozta.
https://www.youtube.com/watch… – Georges Moustaki: Gaspard (Paul Verlaine versének megzenésítése)
http://www.youtube.com/watch… Dschinghis Khan – Kaspar Hauser

Kapcsolódó könyvek: Jakob Wassermann: Kaspar Hauser, avagy az emberi szív restsége · Paul Auster: New York trilógia · Peter Handke: Kaspar

Jakob Wassermann: Kaspar Hauser, avagy az emberi szív restsége
Paul Auster: New York trilógia
Peter Handke: Kaspar
2 hozzászólás
!

Peter Handke: A kapus félelme tizenegyesnél, 1970

„ – A kapus most találgatja, melyik sarokra lövi a labdát a másik – mondta Bloch. – Ha már ismeri azt, aki lövi, tudja, melyik sarokra szokta lőni. Az is lehet azonban, hogy a tizenegyes rúgója is számít arra, hogy a kapus figyelembe veszi ezt. A kapus tehát tovább gondolkozik: lehet, hogy a labda most az egyszer a másik sarokra jön. Mi van azonban akkor, ha az, aki lövi, követi a kapus gondolatait, és mégis a megszokott sarokra céloz majd? És így tovább, és így tovább. […]

– Amikor a játékos nekifut, a kapus már a labda elrúgása előtt önkéntelenül is elárulja a testével, melyik irányba vetődik majd, és a játékos nyugodtan a másik sarokba lőhet – mondta Bloch. – A kapusnak körülbelül annyi esélye van, mintha szalmaszállal próbálna kinyitni egy ajtót.”

Josef Bloch valaha futballkapus volt, most munkanélküli. Családja sincs, csak egy exfelesége. Úgy tűnik, laknia sincs hol, mert mikor kirúgják a munkahelyéről nem hazamegy, hanem neki a vakvilágba. Motelekben húzza meg magát, addig-addig kerülgeti a mozipénztárosnőt, míg sor kerül egy szerelmi légyottra, ami aztán tragikusan zárul. Ez egyfajta krimiszál a történetben, de kb. ennyivel érjük is be, mert nem lesz (különösebben) nyomozás, sem bűnfeltárás, tettes elfogása, megbüntetése. Sőt, valójában indíték sem nagyon van. Bloch egy fura fazon. Elveszlik a részletekben. Mindent annyira alaposan megfigyel, még a légy szárnyának rezdülése sem kerüli el a figyelmét. Emiatt aztán a szöveg egy nagyon alapos leíráshalmaz, nagyon kevés cselekménnyel. Érdekes nyelvi eszközei itt is kiütköznek, de engem bosszantott az aprólékossága. Sok helyen nem is voltam képes értő olvasásra és emiatt aztán nem is tudtam úgy befogadni, ahogyan egy Nobel-díjas szövegtől elvárná az ember.
(fotó: spoiler)


>!
Gregöria_Hill
Peter Handke: A kapus félelme tizenegyesnél

Csak a címadó kisregényt olvastam el* (ez is volt a terv, külön nem adták ki).
Igazi történet van is, nincs is, lassú, mint a valóság (kontra délutáni helyszínelős film).
Őszintén szólva a tizenegyesrúgást megelőző ciklikus gondolkodássémából kibontott allegória (hú ez azért szép volt!) érdekelt a legkevésbé, nem rossz, nem rossz, de szerintem belegányol az elméletbe a hibalehetőség, illetve az, ha az egyik fél történetesen intelligensebb, ami mind a focipályán, mind a bűnüldözésben igencsak előfordulhat.
Megfigyelő típusú narrátor van (E/3), nagyon szigorú, önállóan nem lát, nem hall, szerintem egy ponton lelepleződik (úgymond egybeolvad). Szóval tekintve (bár eléggé szájhúzogatva és ciccegve) a nyelven át történő létezés meg a nyelv általi teremtés lehetőségét, a legérdekesebb számomra a megfordított teremtéstörténet volt. Először a konnotációt veszítették el a szavak, majd a hangalakjukat stb., és nagy furfang benne az a két ikon, amelyben „lett világosság” (93.p.). (Egyben leleplezés)

Ennél sokkal jobban érdekelt a látszólag kevésbé fontos bűnügy. Mondjuk ezzel én úgy vagyok, hogy kikérem magamnak mint ember, ha a gyilkosság nem fontos. Ha valakinek elveszik az életét, spoiler** is, az legyen fontos. Hát de most nem? Ebben a regényben egy motiváció nélküli gyilkosság szerepel, amit a legnehezebb kinyomozni, bár motiváció mindig van, az nem nagyon szűkíti a kört, ha onnan indulunk, kinek volt szar gyerekkora akkoriban, ugye, különben is ennek a motivációnak a megtalálása az elmekórtanra tartozik. Ez az akkoriban is fontos, német nyelvterületen.
Tehát onnan indul a történet, illetve akkor még nem is indul, pont ez az, hogy ez a Bloch egy kapus, de már nincs csapata, spoilerNincs élettörténete és nincs ugródeszka. Ok, cél és értelem nélkül összevissza bolyong, eltelik. Nyilvánvaló, hogy valaminek történnie kell, mert nem erre születtünk, de nem történik, és ezt nem lehet kibírni, gondoltam én, de gondolta Bloch is :) spoiler. Innentől az a kérdés, legalábbis számomra, hogy van-e joga (nem az írott jog szerint) bárkinek bármit bűnbeeséssel mozgásba hozni, vagy akármilyen etikai kódex szerint, végződhet-e jól egy történet, ami bűnbeeséssel kezdődik. Na hát ez aztán jó kis kérdés, mondhatom! spoiler
Briliáns, de módfelett idegőrlő ez a kisregény, nagyon helyesen, tekintve a címét. Camus-re emlékeztetett, egyébként stílusában is. Aki rángást kap Camus-től, ki se nyissa. Ami a címet illeti, angolra anxietynek fordították, szerintem az szebb, meg tudjátok, mi jobb még mint az eredeti? A penalty kick, mert benne van, hogy büntető.

*Mostanában egymás után olvasom az ilyeneket, de nem direkt, ezért kicsit úgy érzem magam, mint aki irodalomelmélet szemináriumra jár a félévben valami félreértés folytán.
Illetve mintha a gondviselés úgy döntött volna, hogy ez az év nem telhet el úgy, hogy ne foglaljak állást nyelvfilozófiai kérdésekben, és hát ha máshogy nem megy, akkor az aranycsapat meg a kapusok témakörébe csomagolja a közlendőjét. Okos ez a gondviselés, nem mondom.
** behelyettesíthető a saját foglalkozásoddal, amennyiben egy senki átlagember vagy

2 hozzászólás
!

Peter Handke: Vágy nélkül, boldogtalan, 1972

@meseanyu: Amikor az egyetemen olvastuk Peter Handke könyvét az anyja életéről, már a címét is nagyon jónak találtam. A német, ha nagyon boldog ezt mondja: „Ich bin wunschlos glücklich.” Vagyis olyan boldog vagyok, hogy már nincs egy vágyam se, mindenem megvan, minden álmom teljesült, tökéletesen elégedett vagyok. Handke ezt fordította át az ellenkezőjére, amikor az ember úgy boldogtalan, hogy már nincs vágya, nem tud álmodni, kívánni semmit, teljesen kilátástalan az egész élete. Handke maga mondta egy interjúban, hogy a cím nem lett tökéletes, hiszen az anyjának mindig voltak vágyai, mindig álmodott egy jobb életről, de én azt gondolom, hogy mégis nagyon sokat elmond ez a cím arról, hogy milyen volt akkoriban, a második világháború előtt, után egy szegénységben felnőtt, és aztán a nyomorból soha igazán ki nem lábaló, szeretet nélküli párkapcsolatban élő asszony élete. Handke édesanyja öngyilkos lett, fia pedig a temetésén határozta el, hogy könyvet ír a sorsáról. Önéletrajzi elemeket is tartalmazó, érdekes korlenyomat született a gyász hónapjaiban, depresszív, megrázó, szikár próza, amelynek vannak ugyan hibái, de figyelembe véve a szerző fiatalságát, és a körülményeket, mégsem véletlen, hogy az egyik legnépszerűbb írása lett, amelyből tévéfilmet forgattak, színházi előadás és hangjáték is született belőle.

(fotó: spoiler)


>!
hullaszto
Peter Handke: Vágy nélkül, boldogtalan

Nagyjából 10 éve várta különböző polcokon ez a kisregény, hogy kinyissam végre. Idén nyáron Karintiába vitt az utunk, így pár nappal előtte leültem megnézni van-e karintiai osztrák író, akitől érdemes valamit olvasni, az osztrák irodalom nekem úgyis jókora vakfolt. Így jött velem szembe Peter Handke.
A könyv egy széttöredezett, valós vagy vélt emlékfoszlányokból összeillesztett élet- és korrajz. Amikor az ember elutazik erre a csodálatos vidékre, amelyre a könyv kalauzol, és körbeveszik a hegyek, a kristálytiszta tavak a tüchtig házak és kertek, akkor úgy gondolja, hogy ez itt maga a megdermedt idő és tiszta természet. Hogy itt alapvetés a jólét és a jóllét. Aztán olvasom mi volt itt 50, 60, 100, meg 150 évvel ezelőtt és nem tudom összetenni a képet. Szegénység, kilátástalanság, előre megírt és merev társadalmi szerepek. Legfőképpen a női szerep, hiszen a könyv középpontjában az anya áll, aki a saját eszközeivel küzdött a rá írt szereppel, ám végül nem bírta elviselni ezt az életet. Élhet az ember bármilyen idilli környezetben a boldogtalanság és a nyomor mindenhol ocsmány (még ha ezt takarosan el is takarják).
Az olvasás élményére katalizátorként hatott a táj és az épített környezet. A Wörthersee partján olvasni és elképzelni, hogy amikor Hitler bevonult Klagenfurtba az Anschluss után fellobogózták körbe az egész tavat, az egészen hátborzongató volt. Ha nem tudnám, hogy Handke osztrák, tőlem simán lehetne norvég is, ami nálam külön plusz pont.

!

Peter Handke: Végre egy kínai, 1983

[…] A testület az Olga Tokarczuknak odaítélt Nobel-díj indoklásában az 57 éves író „narratív képzeletét” emelte ki, „amely mindent felölelő szenvedéllyel ábrázolja a határok átlépését mint életformát”. […] A 76 éves Peter Handkét, a német nyelvterület egyik legismertebb és legellentmondásosabbnak tartott szerzőjét nagyhatású munkásságáért ismerték el, amely nyelvi leleményességgel tárta fel az emberi lét perifériáját és sajátosságát. […] – olvastam a hírt az idei irodalomi Nobel-díj(ak) átadása után.

@csgabi: 2017 szeptemberében ismertem meg Olga Tokarczuk nevét, amikor részt vettem @Timar_Krisztina Olvasókuckóján a szolnoki Verseghy Könyvtárban: https://moly.hu/karcok/980323. Azóta két könyvét is beszereztem már az írónőnek, csupán az olvasás van hátra, de ez a díj jó apropó lesz, hogy kézbe vegyem őket.

Peter Handke nevét azonban még nem ismertem, nemhogy olvastam volna a szerzőtől, így kaptam a lehetőségen, amikor @pepege felvetette egy közös szerkesztői munka lehetőségét. Két könyvet néztem ki magamnak, azonban a Gyerektörténetet nem tudtam beszerezni, maradt tehát a Végre egy kínai című regény.

Vallomással kezdem: Ha nem ígértem volna meg, hogy beszállok a Kortárs VilágSzép ehavi rovatába, nem vagyok benne biztos, hogy nem hagyom félbe a kötetet. Ennek a magyarul 1990-ben kiadott Handke-regénynek a címe volt, ami megfogott, és kíváncsi voltam, a cím vajon hogyan kötődik a történethez. Olvastam és olvastam, de még mindig semmi történés néhány apró mozzanatot leszámítva, de valójában azok is csupán visszaemlékezések voltak. Szégyen, nem szégyen, még az is megtörtént, hogy átlapoztam egy oldalt. Ettől függetlenül szorgalmasan igyekeztem olvasni, sokat járt a fejemben, mit is lehetne írni erről a regényről. Ne gondolja senki, hogy családregényt vesz a kezébe, ha belekezd a könyv olvasásába, mert a címke megtévesztő ebben az esetben. Hogy mégis mi ez? Lélektani regény leginkább, ahol a főhős gondolatai keverednek lelki vívódásaival, miközben az átlagosnál is sivárabb élete zajlik, habár a cselekvések – nekem legalábbis úgy tűnt – inkább csak azért vannak, hogy a belső folyamatok és a monológ folytatódhasson.

– Ön mindig rögtön látni akar, ahelyett hogy előbb nézne. (https://moly.hu/idezetek/1161008)

Itt ülök a gép előtt, és le akarom húzni a regényt. Hogy miért? Mert rossz volt, mert kínlódtam vele, és mert sokszor szavak szinte érthetetlen halmazai voltak csupán a mondatok. – írnám első hevületben. Ön mindig rögtön látni akar, ahelyett hogy előbb nézne. – jut eszembe ekkor, és ismét elolvasom, mivel indokolták Handke díjazását: nagyhatású munkásságáért ismerték el, amely nyelvi leleményességgel tárta fel az emberi lét perifériáját és sajátosságát.
Csupán ennek az egyetlen regénynek az elolvasása után számomra nem tűnik nagyhatásúnak Handke munkássága, inkább elrettent attól, hogy mást is meg akarjak ismerni tőle spoiler – bár értelmezhetem úgy is, hogy ilyen óriási hatással volt rám.
Viszont amit a nyelvi leleményességről és az emberi lét perifériájának feltárásáról ír, egyre inkább igaznak vélem. Ráadásul úgy játszik Handke a szavakkal, hogy a kellemetlen érzés az ember bőre alá férkőzik olvasás közben, és arra gondolhatunk, hogy adott élethelyzetben mind eltávolodhatunk a munkánktól, a családunktól, kívül rekedhetünk a társadalomból, ahogyan a főhős. Bármelyikünkből lehet Andreas Loser, hogy aztán bennünket is, mint Andreast, egy visszafordíthatatlan, durva cselekedet térítsen vissza korábbi életünkhöz.

Még mindig úgy gondolom, hogy más jobban megérdemelte volna a 2019. évi irodalmi Nobel-díjat, de már nem tartom teljesen ördögtől valónak a döntést.

(Fotó: spoiler)


>!
morin5
Peter Handke: Végre egy kínai

Tájleírásoktól és filozófiai eszmefuttatásoktól tömény művészregény.
Andreas Loser tanár, hobbirégész és küszöbszakértő (főleg római villák küszöbmaradványait kutatja) egy napon minden előzmény és indok nélkül átlép egy „küszöböt”, és benne találja magát egy összetett élet-, halál- és bűnértelmezési hálóban.
A szimbolikája kapcsán felbukkanó mély gondolatok ellenére a történet darabos, csikorogva gördülő, a szerző ráadásul ügyel a könnyen érthetőség kerülésére, így alapos és tudatos elemzőkedv nélkül hamar küszöbön kívül találhatja magát az olvasó.

!

@akire szerkesztőtársam Wim Wenders és Peter Handke kapcsolatáról karcolt. Ha még nem láttátok, mindenképpen nézzétek meg a Berlin fölött az ég című filmet.


>!
akire MP
Film- és mozitörténet

Wim Wenders és Peter Handke

"mikor a gyermek gyermek volt
karját lóbálva ment.
patak helyett bőgő
nagy folyót akart,
s e tócsa helyett a tengert."
Peter Handke: Dal a gyermekkorról (részlet)

Wim Wenders filmrendező így mesélt Peter Handke íróval való találkozásáról: „Vele még abban az időben ismerkedtem meg, mikor festőnek készültem. Ő volt az első és egyetlen vevőm, de ő is csak részvétből vett tőlem valamit. Azt hiszem, 1966-ban ismerkedtünk meg. Mindenesetre akkor, mikor bemutatták a legelső darabját, a Közönséggyalázás-t, éspedig Oberhausenben. Itt éltek a szüleim, és véletlenül ismerkedtem meg vele, és azóta barátok vagyunk.”
1972-ben az író Wenders kérésére dolgozta át filmre a két évvel korábban megjelent A kapus félelme tizenegyesnél című kisregényét. „Nagyon nehéz dolog elfordítani szemünket a csatároktól meg a labdától, és csak a kapust figyelni – mondta Block. – El kell szakadni a labdától, ami egészen természetellenes dolog. A labda helyett az ember a kapust látja ilyenkor, ahogy a combjára szorítva kezét előrefut, visszafut, balra hajlik, jobbra hajlik, a védőknek kiabál valamit. Máskülönben a kapust csak akkor vesszük észre, amikor már kapura megy a labda.” – ennek az idézetnek a szellemében maga a film is antidramaturgia, történet és történés nélkül épül, a tekintetek követése.
Következő közös alkotásuk, a Téves mozdulat (1975) volt – ebben Handke Goethe fejlődésregényét, a Wilhelm Meister vándorévei-t adaptálta a hetvenes évekre.
Együttműködésük csúcspontja a Berlin felett az ég lett, amelyet 1987-ben készült el. Wenders találta ki az angyalokat, az író teremtette meg Homérosz, az idős és bölcs költő figuráját. Handke emlékezetes versével indul a film, a közben elhangzó szövegrészletek pedig a film forgatása közben születtek egy másik városban, Salzburgban, ahol Handke épp előző regényének kiadása után pihente ki fáradalmait. „Ha feladom, akkor az emberiség elveszíti mesélőjét. És ha az emberiség egyszer elveszíti mesélőjét, azzal elvesztette gyermekségét is.” – írta mintegy önvallomásként. Nagyszerű, emelkedett és maradandó alkotás, ajánlom figyelmetekbe!

Kép forrása: https://www.sueddeutsche.de/kultur/wenders-film-in-vene…

!

Handke kevés magyar olvasóval rendelkezik, ennek oka talán az, hogy 1990 óta nem jelent meg tőle semmi Magyarországon, antikváriumi, használt példányok felkutatása is alig lehetséges. Két legkevésbé olvasott műve a Gyerektörténet (1981), semmi nem található róla a neten, ráadásul a fülszövege is mindössze egy idézet a könyvből, amiből semmit sem lehet megtudni). A másik elhanyagolt kötet Az ismétlés (1986). „A főhős, Filip Kobal, aki az író alteregójának is tekinthető, egy állandóan feszültségben tartott folyamatot idéz fel, amelynek során visszatalál, rálel egy rokoni kapcsolatok révén is közeli nép ősi kultúrájának a forrásvidékére, és azonosul ezzel az ausztriai kisebbséggel, de úgy, hogy a belső fejlődés közben nem tagadja meg a lényét és szellemiségét meghatározó osztrák hazát sem.”

(Fotó: spoiler)


>!
balagesh IP
Peter Handke: Az ismétlés

A szöveghűséget ellenőrizte Bor Ambrus – bár voltak némi fenntartásaim, ez megnyugtatott. Mert ezúttal Handkéra voltam kíváncsi, s nem Tandorira. De aztán Tandori-Handkét kaptam. Ez sok és széttartó. Tandori szökellő, játékos szertelensége, hangutánzásokban és egyéb szóképzésekben gazdag nyelvezete, értelmezőkkel, váratlan közbevetésekkel tarkított mondatszerkesztései önmagukban kihívást jelentenek.* Ám ettől egy egészen eltérő kihívást jelent Handke tétova sündörgése, ahogy körbeszédelgi tárgyát, ahogy félrehajtott fejjel szemlélgeti önmagát és helyzetét. Tempójában és módszereiben is mást követ a két nyelv, és így kétfelé rángatja az olvasót.
Handke fülszövegben említett témája pedig eleve különleges. Az azonosságtudat nemzeti(ségi) értelemben kiindulópont, háttér a személy önazonosságának megtalálásához. Ahogy az ifjú irányba áll, ahogy megtalálja életcélját, az gyakori, fontos témája rengeteg alkotásnak. Ám ebben a könyvben ez nem egy eseményen keresztül ábrázolt akciósor, hanem inkább valamilyen hiperszenzualista eszmélkedéstörténet. Az érzékelés révén megtörténő ráeszmélés. Háttérben persze kétnyelvűség, nem mellesleg a német nyelvű Ausztria háború utáni állapota, és akkor családilag a halott és örökké példakép báty árnyékából való kilépés – a megfogható életmorzsák ugyanakkor alig-alig mondanak valamit, hiszen amit a fülszöveg meditációnak hív, azt tényleg nem az eseményképzés (a cselekvés), hanem a befogadás tudatállapota jellemzi.

*Ebben a nyelvben „műviségek és tekervenciák” (161) keletkeznek; a szerző németje viszont „eredendő-létű” (113); „a lelki nyugalmat lélegzetfojtott dermedet” váltja fel (64); és gyakorta tényleg „meggrabancolna” bárkit az ember.

!

HAMAROSAN JÖN…

Szvetlana Alekszijevics 2015-ben kapta meg az irodalmi Nobel-díjat. Az @Európa_Könyvkiadó akkor sebtiben meg is jelentette az Szvetlana Alekszijevics: Elhordott múltjaink című művét, amely nálam felkerült a Best of ever listámra. Aki nem ismerné, annak fontos információ lehet, hogy Alekszijevics úgynevezett riportregényeket ír, amelyek így első hallásra lehet, hogy nem túl kecsegtetőek, de a szerkezet és (a témaválasztásnak köszönhetően) a tartalom mindenért kárpótol. Ezúttal a Helikon Kiadó döntött úgy, hogy kiadja az öt kötetből álló sorozatot, melyből először 2019. november 1-jén a fent említett kötet, az Utolsó tanúk illetve a Fiúk cinkkoporsóban jelenik meg. 2020 áprilisában pedig a Nők a tűzvonalban várható. A Csernobili ima egyelőre még várat magára.

Engedjétek meg, hogy ezúttal a saját értékelésemet hozzam az Elhordott múltjainkról, csak hogy folytathassam a lelkesedést a szerzőnő és műve iránt:

(Fotó: spoiler)


>!
pepege P
Szvetlana Alekszijevics: Elhordott múltjaink

Bár korábban viszonylag kevesen hallottak Szvetlana Alekszijevics fehérorosz írónőről, 2015 októberében ez megváltozott, amikor is a Svéd Akadémia neki ítélte oda az irodalmi Nobel-díjat, indoklásuk szerint „többszólamú írásaiért, amelyekben a jelenkor szenvedéseinek és a bátorságnak állított emlékművet”.

Az Elhordott múltjaink egy öt könyvből álló regényciklus utolsó darabja, melyben a szerző – saját elmondása szerint – arra a kérdésre keresi a választ, hogy „miért nem vagyunk képesek ezt a végtelen szenvedést szabadságra váltani?” A regény műfaja a „dokumentumriport és a széppróza szintézise”: a „kórus névtelen sokszólamúságából kiváló vallomásmonológok sora”.

Mint ismeretes, a Szovjetunió tagköztársaságai 1991-ben váltak függetlenné, addig tartott a közel 70 éves kommunizmus korszaka. Ebben a könyvben Alekszijevics a posztszovjet embereket (a „szovikat”) szólítja meg: az ő visszaemlékezésükön, történetükön keresztül ismerhetjük meg, hogyan élték meg a kommunizmust, mennyire tudták feldolgozni a megszűnését, illetve be tudtak-e illeszkedni az új rendszerbe. Megannyi sors közös szenvedésének látleletét kapjuk meg, hiszen „egy orosznak szüksége van arra, hogy valamiben higyjen…”, s ez évtizedekig a kommunizmus eszméje volt, amit aztán hirtelen, szinte egyik napról a másikra elvettek tőlük.

Úgy éreztem, inkább az idősebb generáció volt az, aki visszasírta a régi időket, mert nem volt ugyan egyszerű az életük, keményen kellett dolgozniuk, de „nem voltak sem aránytalanul gazdag emberek, sem szegények… hajléktalanok, utcagyerekek… Az öregek megéltek a nyugdíjukból, nem keresgéltek üres üvegeket az utcán. Meg ételmaradékokat.”. Most meg rájuk szakadt a hirtelen jött szabadság, amivel nem tudnak mit kezdeni: minden a pénz körül forog, a boltok roskadásig vannak külföldi áruval – ingek, farmerek, Pepsi- meg Coca-Cola, porszívó, hűtő, vízforraló –, de hiába a bőséges választék, a pénz elértéktelenedett, nem volt miből vásárolni. A másik táborhoz tartozók szintén kommunisták voltak valaha, csak – mihelyt megcsapta a lehetőségek szele – elégették pártkönyvüket, s legtöbbjük úgy viselkedett, mintha soha nem is lett volna az eszme híve. Hiénává váltak, mindent és mindenkit eltapostak, csak az volt a lényeg, hogy minél több pénzhez jussanak, s ezáltal minél nagyobb házuk, autójuk legyen. Alekszijevics tudatosan nem az utóbbi csoportból választotta interjúalanyait, róluk inkább közvetve kapunk információkat.

Én ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik a szocializmusban nőtt fel, bár gyermekként a rendszernek azt a szeletét láttam, amelyik a felvonulásokról, mozgalmi dalokról, a Zánkai úttörőtáborról, az aktív közösségi életről szólnak. Nekünk boldog gyermekkorunk volt még akkor is, ha évekig kellett várni, hogy legyen végre egy farmernadrágunk, banánt és narancsot csak karácsonykor ehettünk, az egész faluban az orvosnak, a tanácselnöknek meg esetleg egy-két pártfunkcionáriusnak volt autója, a családi nyaralást esetleg tévében, filmeken láttunk – mi a nyarat a pajtásainkkal töltöttük, mert a szüleinknek dolgoznia kellett. Azt gondolom, két nagy célcsoportja lehet ennek a könyvnek: az egyikbe tartoznak a hozzám hasonlóak, akik inkább mintegy nosztalgiaként gondolnak az elmúlt rendszerre és kapva-kapnak az alkalmon, hogy most már különböző csatornákon keresztül hozzájuthatnak azokhoz az információkhoz, amelyeket korábban még eltitkoltak előlük. Másfelől azok érdeklődését keltheti fel, akik – a posztszovjet emberekhez hasonlóan – az „átkosból” súlyos és kevésbé súlyos terheket hoztak magukkal. Számukra ez a könyv lehet a megbocsátás könyve, mert megtudják az okokat, a hogyanokat a miérteket, sok-sok megindító, szívszaggató, sokkoló sorson keresztül, ami mellett eltörpülnek saját, sőt mindannyiunk gondjai.

Elképzelhetőnek tartom, hogy sokakban felötlődik a kérdés: ennyi oldalon keresztül nem unalmas a riportalanyok „sirámait” olvasni, nem lenne-e jobb megoldás helyette ugyanebben a témában egy fiktív regény? Biztosíthatok mindenkit, hogy sem a mű hossza, sem pedig a tartalma nem fog senkinek sem csalódást okozni: a riport és a széppróza ötvözése messze túlhaladja az elvárásokat. Engem személy szerint mélyen megrázott, több nappal a befejezése után is a hatása alatt voltam, és töprengésre késztetett.

„Rejtelmes valami az orosz ember lelke… Már régóta próbálják megfejteni a titkát.” Úgy érzem, Szvetlana Alekszijevicsnek valamelyest sikerült.

Eredetiben itt: http://www.ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2015-12…

12 hozzászólás
!

Megvannak az idei Booker-díjazottak is, ahogyan azt már @Csabi karcában olvashattuk. Én már előrendeltem az Atwood regényt. Reméljük, hogy Bernardine Evaristo díjnyertes kötetét is hamarosan lefordítják magyarra.


>!
Csabi P
Irodalmi díjak

Kiosztották az idei Booker-díjat, ezúttal megosztva. Margaret Atwood már másodszor nyerte el a díjat, ezúttal a Testamentumok című regényért, ami A szolgálólány meséjének folytatása. Még karácsony előtt magyarul is olvashatjuk.
A másik díjazott a nigériai-brit Bernardine Evaristo a Girl, Woman, Other című regényéért. Tőle egyelőre csak egy könyv olvasható magyarul: Ófrika Rulez!.
https://444.hu/2019/10/15/margaret-atwood-es-bernardine…

Kapcsolódó könyvek: Margaret Atwood: Testamentumok

Margaret Atwood: Testamentumok
!

Néhány friss (vagy várható) megjelenés

A Magvető Kiadó választékában három könyvet is találtam, ami figyelemre méltó:

Marilynne Robinson: Itthon, 2019. október
„Egy Gilead nevű közép-nyugati kisvárosban él a Boughton család. Az idős apa, a visszavonult tiszteletes ápolására érkezik haza Glory, az ő elbeszéléséből ismerhetjük meg a hétköznapi, mégis titkokkal és elhallgatásokkal teli viszonyokat, különös tekintettel a család fekete bárányára, Glory testvérére, Jackre. Vajon megérthetik-e egymást a családtagok, vajon vissza lehet-e térni a gyerekkor tájaira, vajon kézbe tudják-e venni sorsukat?” Ezzel a kötettel a szerző Gilead trilógiája teljessé vált magyar fordításban is.

Elif Batuman: A félkegyelmű, 2019. november 18.
„1995, Harvard Egyetem. A török szülőktől származó Selin elsőévesként találkozik először az e-maillel. A kezdő orosz szemináriumon megismerkedik egy magyar matematikushallgatóval, és minél több levelet vált vele, annál jobban belehabarodik. Plátói érzései még arra is ráveszik, hogy a nyári szünetben Ivan után utazzon Magyarországra, és egy kis Heves megyei faluban angolt tanítson a helyi gyerekeknek. Selin a magyar vidéken egy kitömött menyét szobatársa lesz, megismerkedik a Mátra Múzeum mamutjával, és egy életre megjegyzi, hogy tejföllel minden étel finomabb. ” Tetszik, hogy magyar vonatkozása is van a történetnek. ;)

Ali Smith: Hogy lehetnél mindkettő, 2019. november 18.
„Egy reneszánsz festő az 1460-as évek Itáliájában. Egy kamasz napjaink Angliájában. Egyikük a művészekre nehezedő társadalmi elvárásokkal küzd, másikuk a gyásszal. Francesco del Cossa élet és halál között ragadt szelleme egy kiállítótérben bukkan elő, és követni kezd egy kamaszt, aki a festménye előtt álldogál. George elvesztette édesanyját, aki alig néhány héttel azután halt meg, hogy Del Cossa freskóit nézegették az észak-olaszországi Ferrarában. A festő egy olyan korba repít vissza, ahol egy művésznek néha le kellett mondania a saját identitásáról ahhoz, hogy megbízást kapjon, George pedig megpróbál valahogy bizonyítékot szerezni arra, hogy politikai aktivista anyját lehallgatta a titkosszolgálat. ”

(fotó: spoiler)


>!
Bolondkandúr
Marilynne Robinson: Gilead

Az Iowa állambeli Gilead nem egy érdekes vagy különleges amerikai kisváros. Nagy horderejű események a polgárháború óta nem zajlottak itt. A helyiek alkonyat után nem eszik meg a turistákat, a kertek alatt nem landolnak földönkívüliek, sőt még az elnökválasztási kampányok is valószínűleg elkerülik az ilyen településeket.
Ugyanennyire eseménytelen John Ames lelkész csapongó, öregesen remegő visszaemlékezése is. Az Ames és a Boughton családokon kívül a város többi lakóiról lényegében semmit sem tudunk meg. De nem is hiányzik. A lassan hömpölygő szöveg, a szépséges mondatok hangulata egy örök emberi vágyat, az idill, a harmonikus élet keresését varázsolja az olvasó elé. És hát Gilead mégis egy különleges hely, mert John Ames idős korára a családjában és az életében itt lelte meg remélhetőleg a saját elveszett paradicsomát.

!

Jevgenyij Vodolazkin: Brisbane, Helikon, 2019. október
A regény főhőse a virtuóz Gleb Yanovsky, aki egy betegség miatt már nem tud több fellépést vállalni és elhatározza, hogy megpróbál valami újt célt adni életének. A múltjába kapaszkodik, felidézi a kijevi gyermekkorát, a leningrádi ifjúságát, a németországi éveket. Egyedül Brisbane nincs a listáján, de nem is biztos, hogy ez a város létezik egyáltalán.

Donna Tartt: A kis barát, Park, 2019. október
Az Az Aranypinty és a A titkos történet után a harmadik magyarul kiadott regény. "…a kilencéves Robin Cleve-et felakasztva találták egy fán az előkertben. Tizenegy évvel később a rejtély – és a bűncselekményre utaló talányos nyomok – megoldása még mindig ugyanolyan kilátástalannak tűnik, mint aznap, amikor megtörtént az eset.

A tizenkét éves Harrietet Houdini és Robert Louis Stevenson példája ösztönzi, amikor egyetlen barátjával nekilát, hogy megkeresse bátyja gyilkosát… és megbüntesse őt. De ami gyerekes játéknak indul, abból hamarosan sötét, veszélyes utazás lesz egy mississippi kisváros fenyegető alvilágában."

(fotó: spoiler)


>!
Pillecukor99
Donna Tartt: A titkos történet

Hát először is, az első kb. 150 oldal annyira vontatott volt számomra hogy nagyon, és azt hittem nem bírom majd végigolvasni. Utána pedig egyszerűen elindult valami a könyvben és ezzel bennem is ami csodálatossá tette az egészet. Nagyon fordulatos a cselekmény, és hát igen, elég izgalmas.
Ez a kis 6 emberből álló csoport olyan szabadságot tapasztal meg az egyetemi évei alatt, és annyira „különlegesen” (és ez néha pozitív de sokszor negatív) élik meg, hogy egyszer irigylem őket aztán meg inkább meghalnék minthogy a helyükben legyek.
A szereplők nagyon kidolgozottak, komplexek, és a végéig sem lehet eldönteni hogy most akkor ki ki mellett áll. Néha nagyon vonzóak, néha utálatosak és erőszakosak. A kedvencem talán Richard, de nem azért mert ő végig jó maradt és csak vonzó tulajdonságai voltak, hanem mert azzal, hogy ő meséli el a sztorit, neki az emberi oldalát is meglátjuk azáltal hogy betekinthetünk a gondolataiba.
Összességében tehát először nem, de aztán borzasztóan tetszett, és megérte nem félbehagyni.
Talán egyedül az nem tetszett benne hogy néhány helyen szükségtelenül hosszan fejtett ki dolgokat.

!

Robert Antelme: Emberfaj, Jelenkor, 2019. október
Tudtátok, hogy Robert Antelme volt Marguerite Duras férje? Na, de ki az a Robert Antelme? Francia író. A nagy októberi szocialista forradalom évében, 1917-ben született és annak ellenére, hogy megjárta Buchenwaldot, egészen szép kort élt meg, 1990-ben halt meg.

Az Emberfajt társa, Marguerite Duras a Fájdalom című regényével együtt érdemes olvasni, a Jelenkor kiadó egyszerre is jelenteti meg. Duras és Antelme ugyanis együtt dolgoztak a francia ellenállásnak. Míg Antelme lebukott és Buchenwaldba hurcolták, addig Duras folytatta a harcot. Antelme csodával határos módon hazatért, erről az időszakról írta naplójegyzeteit Duras, ebből szőtte a Fájdalom című kötetét.

(fotó: spoiler)


>!
eme P
Marguerite Duras: A szerető

Fojtogató atmoszférájú könyv, egy romos arcú asszony visszaemlékezése tizenéves önmagára. Bár látszólag tárgyilagos és hűvösen távolságtartó minimalista próza, közben rapszodikusan csapongó írás is, amelyben az emlékek áradása, a fénykép- vagy felvillanó filmkockaszerű emlékfoszlányokra való építkezés, az idősíkok és az első és harmadik személyű elbeszélés állandó váltakoztatása lelki izgatottságra, zaklatottságra utal. Duras regénye az idő és a lélek mélységeibe való alábukás, sok év távlatának rezignált lemondásával, reménytelenségével, lelkiismeretfurdalásával megírt emlékezés, amelyben az elbeszélő hiába keresi a szilárd pontot, amely köré felépíthetné élete történetét.
_Az én életemnek nincs története. Nincs élettörténetem. Középpontja se volt soha. Nincs út, nincs vonal.
Olyan szoba ez az én történetem, amelynek küszöbétől csönd a törvény._
A regény szerkezete ezt az úttalanságot tükrözi, az egységes egészbe foglalás és bizonyos szempontból az értelmezés lehetetlenségét. Az eltökélten, néha kegyetlen makacssággal kimondottak mögött pedig végig ott lapul a csönd. Az elfojtás, az elhallgatás, a magány(ok) csöndje.

Indokínában vagyunk, a múlt század első felében. Egy tizenöt és fél éves, férfikalapos, kisminkelt koravén kamaszlány belepillant a Mekong folyóba, és innentől fogva szabad prédája lesz mindenkinek, minden tekintetnek, belesodródva a városok, utak, a vágy forgatagába. Konvenciókat átlépve lázad, botrányt kellt, bevallhatatlan titkokat hordoz magában. Tiltott, szentségtörő kapcsolat, konvenciók, romlottság és béna vágyak, szeretetéhség és gyűlölet között vergődik, magányosan, a sivárság, az iszonyú kegyetlenség, a gonoszság otthoni légkörében. De szinte mindenki magányos ebben a fülledt, vágyaktól, elvágyódásoktól, lelki mizériáktól tele világban.
Magányos és tehetetlen az elbeszélő főhős családja is, ez a konfliktusokkal, anyagi, érzelmi válságokkal tele élhetetlen/életképtelen család (középpontban a gyűlölt-csodált, mániákus depressziós, vállalkozásaiban minduntalan kudarcot valló anyával), amely belerokkan a gyarmatosítók társadalmi pozíciójának megfelelő életmód fenntartásának kísérletébe, de mindvégig játssza a maga színjátékát. Üres konvenciók, társadalmi normák vezérelik az életet, belülről is minden néma és távoli, a család kőből van, megkövült sáncai bevehetetlenek – nemcsak az idegen miliő számára, de lázadó főhősünk számára is. Lassan kirajzolódik a regényben a családi kapcsolatok bomlasztó hatása, a báty kegyetlenségének és zsarnokságának, az anya tévedéseinek, rosszul meghozott döntéseinek sorsdöntő szerepe.
De magányos és tehetetlen a naivan szerető csóleni férfi is, aki kultúrák határán keresi önmagát, identitását. Akit saját társadamának normái, no meg apja pénzének börtöne tart fogva, amelyből képtelen szabadulni, és amely segítségével ugyan nőket, tudást és eszméket vásárolhat Párizsban, de boldogságot nem. Tétova kilépési kísérletének nem sok esélye van.

Duras remekül vázolja fel a kamaszlány szerelmi története mögött meghúzódó társadalmi realitásokat is. Az indokínai őslakosok és a gyarmatosítók közötti kapcsolat hiányát. Az ebből fakadó feszültségeket. A konok csendet, a szigorú tilalmakat, az identitásválságokat egyéni és társadalmi szinten egyaránt. Különös hangsúlyt kap a francia nők gyarmati, vidéki állomáshelyekre száműzütt életének megannyi árnyoldala, az ijesztő magány, sivárság, a félelem, téboly, láz és feledés végtelenjébe való beleveszés. Az önáltatások és csendes vergődések rajza.

Vége, elfelejtettem. Ezért beszélek róla ma olyan könnyen, hosszan és elnyújtva, folyamatosan. – írja az elbeszélő egy helyen, miközben a régóta halott családtagokkal való végleges szakításról, a szeretet hiányáról, az elkésett emlékezésről beszél. A regény azonban mintha másról árulkodna. Nem tűnik ez könnyű mesélésnek, folyamatosnak sem igazán, és a kategorikus kijelentések ellenére az érzések is sokkal bonyolultabbak és összetettebbek, legyen szó családról vagy a csóleni férfival való, utólag minduntalan átértelmezett viszonyról, szerelemről. Az egyetlen bizonyosság az írás – előbb mint vágy és terv, később mint megvalósulás. De ez is inkább hiúság hajtotta önreklám, semmi más, ahogyan azt az elbeszélő rezignáltan konstatálja, hiszen a dolgokat már nem lehet minden egyes alkalommal, egyetlen, lényegénél fogva meghatározatlan egésszé egybefoglalni.
Marad néhány felvillanó emlék, érzés és nyílt tér mindenütt.

!

Jonas Hassen Khemiri: Apazáradék

Még nyár elején jelent meg Khemiri családregénye, amire fel is figyeltem, mert már régóta terveztem tőle olvasni valamit. Ez a kötet remek választás volt első ismerkedésre, rögtön kedvencemmé is avattam. Ez egy különleges családregény, bár vannak a családban női tagok is, de inkább az apa-fia kapcsolat van a történet középpontjában. Egyikük sem tökéletes, sőt!, de mindketten azt hiszik, hogy pedig de (pedig nem), és nanáhogy mindketten úgy vélik, a másiknak kellene változtatni a hozzáállásán. Részletesebben az értékelésemben: https://moly.hu/ertekelesek/3414558

Ebben a hónapban ez a kötet kerül fel a szerkesztők könyvajánló listájára: https://moly.hu/listak/merites-konyvajanlo-osszesitett-lista-2017-szeptembertol

Figyelmetekbe ajánlom @robinson sorait:

(fotó: spoiler)


>!
robinson P
Jonas Hassen Khemiri: Apazáradék

A történet egyből megfogott, az első oldalaitól rögtön a bőröm alá csúszott, lelkemig hatolt. Megnevettetett, elgondolkodtatott és ez nem kevés. Éreztem, új kedvencre találtam. Jonas Hassen Khemiri komoly, mai témát tár olvasói elé, olvasmányos és szórakoztató formában.
Ebben a könyvben Khemiri könyörtelenül mélyen belemerül a családi élet minden örömeibe, fájdalmas pontokra mutat rá, ábrázolja a napi valós problémákat. Érzelmektől bőven átitatott prózája valós és időszerű. A váltakozó nézőpontokból kibontakozó életmese szenvedélyes és izzó, vicces és valós helyzeteket mutat be.

https://gaboolvas.blogspot.com/2019/08/apazaradek.html

1 hozzászólás

A hozzászólások megtekintéséhez be kell jelentkezned!