Kortárs magyar irodalom – Télközépi hölgykoszorú; csoportkép írónőkkel

Rovatgazda
!

A képek forrása: Flickr.com spoiler

Beköszöntött végre kettőezer-huszonegy, ideért a várva várt új év. Nagy reményekkel jöttünk, mint szegény, korán halt Térey, így léptünk be a bizakodás évébe. Ne is firtassuk ezért, hogyan búcsúztattuk a sunyi rettegéssel átitatott Óévet, ne túrjuk fel az elmúlt hónapok fájdalmát és veszteségeit, ne rázzuk ki a rosszemlékű szennyest. Inkább higgyünk és reméljünk. Bízzunk a jövendőben és lelkünk felszabadulásában nyomasztó terheink alól. S persze, addig is tartsuk szárazon a puskaport… Természetesen azt, amivel kortárs hazai irodalmunk látja el napról napra a messze vágyó képzelet olvasásra hivatott lőszerszámait.

Azt tartja a mondás, hogy cuki kutyával és édesen gőgicsélő, angyali gyerkőcökkel még a rossz filmet is el lehet adni, a tucatárut is elviszi a jónép. Ugyan nem akarok én itt bóvlival házalni, de úgy gondoltam, egy kis segítség a partvonalról a kortárs magyar irodalom ügyének is jót tehet. Márpedig a női szépség önmagában is lelket építő, s még inkább, ha kiváló irodalmi teljesítménnyel párosul. Az év utolsó Merítésébe ezért (is) ragyogó és sugárzóan tehetséges hölgyírókat hoztam: Kiss Noémi, Halász Rita, Bakos Gyöngyi, Gurubi Ágnes és Herczeg Szonja egy-egy prózakötetével szeretnék búcsúzni idén-tavalytól és egyben velük köszöntöm az Újévet. Van köztük, aki debütáló és van, aki legújabb kötetével jelentkezett 2020-ban, közös bennük azonban, hogy írásaik iránt különös érdeklődést mutat a Moly népe. A rovat első felében tehát ezeket a könyveket járjuk majd körbe.

Végül, ámde nem utolsó sorban figyelmetekbe ajánlom a rovat második felét kitevő beszélgetést, amelyet Horváth Balázzsal, a Typotex Kiadó főszerkesztőjével, a Merítés-díj zsűrijének motorjával, könyves bloggerrel, aktív molytársunkkal folytattam. A rovat vendége tehát decemberben @balagesh.

Legyen elég ennyi felvezetőként, induljon végre a buli, és induljon az év is. Jó szórakozást a december havi kortárs magyar Merítéshez.

Ami meg a tavalyi évet illet, hát már Tar Sándor is megmondta, hogy „Ezen is túl vagyunk”.


krlany IP>!

Na és most mi van, kérdezte önmagától, ki a fenének jut eszébe, hogy mi ez a nagy felhajtás az áruházak környékén, miközben műfenyők világítanak városszerte, ettől már a lakosság is megfertőződött, a zsibiben vásárolt LED-diódáktól villódzó fények harsogják kifelé, nekünk van. Némelyek még az élő tujákat is behálózzák ezekkel a bóvlikkal, Vén Ede pedig jártában-keltében ilyenkor eltűnődik, mi lett az emberekkel, hogy ennyire elhülyültek. Mert a tuja, a fenyő az természetétől fogva zöld, nem fénylik. Valahol, tőlünk nyugatabbra bizonyára ezt csinálják, azt igyekeznek utánozni nagyjaink és kicsinyeink. Egy fényárban úszó világvárost. Most pedig jön a szilveszter, az újév a törvényesen felszabadított petárda-durranásokkal, holott inkább magunkba kellene szállnunk az új év küszöbén: kellett ez nekünk? Mármint ez a dáridószámba menő ünneplés, mikor hárommillió koldus él (él?) az országban, a többit pedig még nem regisztrálták, mert bozótokban, híd alatt, kukoricakúpban, nejlonsátorok alatt élnek. Vagy halnak. Ez már uniós norma. Milliók éheznek, halnak éhen a világon, miközben pezsgős palackok és petárdák durrannak emitt.

Vén Ede ilyenkor újra eltűnődik féloldalra dőlt otthonában, és azt kérdezi, hol van ilyenkor Jézus, majd felüti a Bibliát, van neki, a Miatyánk előtti szöveget olvassa: „Te pedig, amikor imádkozol, menj be a belső szobádba és az ajtódat bezárva imádkozzál”. Mert a templom már nem a miénk. Az is csak kirakat.

35-36. oldal, Ezen is túl vagyunk, 2003. december 31.

Kapcsolódó szócikkek: szilveszter
!

Kép forrása: link Valuska Gábor

Zord télközépen, bejgli és pezsgőpukkanás után mivel is kezdhetnénk egy irodalmi rovatot, mint valami habkönnyű, langymeleg nyárestét idéző, balatoni hangulatfestészettel. Bizony mondom, csak azért se! Kiss Noémi nyáron megjelent novelláskötete, a Balaton ugyanis bárminek nevezhető inkább, mint valami könnyed hangvételű, sziporkázó tárcagyűjteménynek, de nem is a lektűrbe hajló, hangulatnovellák tucatszerű válogatása.

Pedig milyen huncut csábítás is kicsi „tengerünk” hullámaiba vetni magunkat, majd a pocaknövesztő lángosozás közepette, egy jó hideg sörrel a kézben dúdolgatni, hogy „Jaj úgy élvezem én a strandot…”

Ilyen kísértések mellett milyen jól is esik hát a kortárs magyar szerelmeseinek, hogy a szerző mégsem fogja kézen a kis copfos Kovács Esztit és nem vonulnak be egy korabeli SZOT-üdülő idilli társalgójába Ki nevet a végén?-t játszani. Ehelyett már a mottó is valami egész másra, valami jóval mélyebbre utal:
„Réges-régen, amikor még a magyarok nem voltak itt, vagy még annál is régebben, a Bakonyban két óriáscsalád lakott. A családfők egyszer valamin összevesztek. Az asszonyok próbálták őket szétválasztani, de amikor a férfiak a bunkót a kezükbe vették, úgy megijedtek, hogy gyermekeikkel kimenekültek a Bakony szélére. Elkezdtek fájdalmasan könnyezni. Könnycseppjeikből egy nagy tócsa keletkezett. A tócsából pedig egy tó növekedett.”

Benedek Szabolcs az ÉS-ben a kötetről megjelent kritikájában így ír erről: „A kezdet és a szimbolikus vég közötti Balatonon vagyunk, amit magyar tengerként szokás emlegetni, és ebben ott van a magyar néplélek egyik sokat emlegetett jellemzője, a sírva vigadás, hiszen a magyar tenger valójában egy sekély tó, amely földrajzi léptékkel nézve nem is olyan nagy. Véletlen egybeesés, hogy a nyaralás azután kezdett tömegesen elterjedni, hogy a tengerpart – mármint a valódi – a trianoni határokon kívülre került.”
A kötet méltatásában ugyanitt olvashatjuk, hogy „Jól megírt, kegyetlen könyv Kiss Noémi novelláskötete. A pontosra szabott mondatokon, a nyelvezet csöndessége mögül átszüremlő fájdalmon és a sűrűségük okán akár regényesszenciának is beillő novellákon kívül az a jó benne, hogy kegyetlenül elénk tárja nosztalgiánk hamisságát, és ugyanezzel a svunggal leszámol a félreértelmezett divat szülte retróval is.”

A teljes cikket itt olvashatjátok: link (Ugye tudjátok, hogy előfizetés nélkül a 30 mp-nyi könyvreklám után kapjuk meg a teljes tartalmat.)

Amennyiben mindeddig csak úgy gondoltuk volna, hogy mi magunk és talán néhány hozzáértő kritikus látja ezt így, akkor maga a szerző erősít meg bennünket, amikor azt nyilatkozza a Litera.hu irodalmi portálnak, hogy „A magyar irodalomban a Duna és a Balaton mindig a menekülés, a rossztól való eltávolodás helye volt – az én könyvem szembemegy ezzel. A Balaton rossz. Öl, megfojt, partra vet. Nem akartam a hagyományban sütkérezni. Az író feladata szerintem az, hogy felmutassa ezeket az ellentéteket, egy másik víziót mondjuk a Balatonról.”
Ugyanitt hangzanak el az alábbi mondatok is, egy – a gyermekszemszögre utaló, valamint a látszólagos idilli környezet, és a mégis felbukkanó erőszak, abúzus ellentétpárjait firtató – kérdésre válaszolva: „Én gyerekkoromban épp olyan naiv kislány voltam, viszonylag jó és zárt, vagyis biztonságos családban nőttem fel, felnőttként találtam rá magamban arra, hogy ez azért nem egészen úgy volt igaz, ahogy én megéltem, és ahogy később visszaemlékeztem, az nem fedte a történeteket, azok darabokra estek. Egy érdekes, hányattatott (antikommunista) és viharos családban nőttem fel. Ahol mindenféle emberek megtalálhatók. Most jutottam el egy olyan fázisba, amikor próbálom a gyerekkori naivitásomat és a vélt igazságokat egymásra montírozni.”

A szerzővel folytatott teljes beszélgetés itt lapul: link

Tagadhatatlan, hogy a Balaton kifejezett sikerkönyvként robbant be vészterhes nyarunkba, így nem meglepő, hogy több sajtóorgánum is megszólaltatta a szerzőt, akiről igen sokat megtudhatott az olvasóközönség. A Könyves Magazin interjújában többek között ezt nyilatkozza Noémi: „Négy évig írtam, csiszolgattam. Levéltáraztam is hozzá. Kerestem az emlékeket, sokat beszélgettem anyukámmal, aki sportoló volt, ahogy a bátyja is.” Több dolgot megtudunk a szerző szüleiről, nagyszüleiről is, amikor a családi emlékezetről, a gyermekkori inspirációkról beszél: „A Kádár-rendszer egész életüket meghatározta és elzárta őket egymástól, vagy épp – a papa esetében – az egész világtól. Különös jelentősége van a Balatonnak, éveken át ott találkoztak egymással, évente egyszer. Nagyapám tanított meg úszni, ő hordott el először tanfolyamra is.”

Itt a teljes cikk: link

Ezek után pedig kukkantsunk be a molyok véleményeibe is:

@Kuszma rögvest rátapint a címre, mint egyfajta primér hívószóra, miszerint „Balaton, ha efféle kötetcímet olvasunk, valami nosztalgiatripre számítunk: hekkszag, fokhagymás lángos, szocreál vállalati üdülők, amelyekben azóta csak a szocializmus kísértete bolyong fel s alá, miközben attól retteg, valami oligarcha kidózerolja alóla lakhelyét.” link

@volgyi_anna a köteten végigvonuló kettősségre hívja fel a figyelmet, általános benyomásait pedig így foglalja össze: „Tetszettek a novellák, talán mert igencsak összhangban álltak az ízlésemmel. Szívesen olvasok a retró magyar létről, főleg ha a történet vízközelben kap helyet, plusz örül az agyam, ha gazdag szókincsre talál, és itt az is teljesen rendben volt.” link

@gályanapló leginkább a kötetben fellelhető kellemes nyelvi feszültséget méltatja, véleménye pedig így összegződik: „A kötetbeli Balaton világa valóban nem vidám (olvasom az értékelésekben, mint fő kritikát), és talán tényleg lehetett volna kevesebb vízihulla, gyilkosság vagy abúzus (pusztán azért, hogy ez se vigye el a fókuszt), de hát kárpótol mindenért a nyelvi atmoszféra, az hogy a könyv jó.” link

@Csabi szerint is figyelemre méltó kötetről van szó, csupán annak szerkezetében talált hibát: „Talán csak a kötet egységességével van baj, némelyik novella csak erőltetetten balatoni. Van, amelyik nagyon is balatoni, csak nem értem, hogy egy kortárs környezetben játszódó írás miért került a kötetbe (Vitorlák szélben), mikor az összes többi ’90 előtt játszódik, ráadásul nekem ez a történet olyan semmitmondó volt.” link

Szokásomhoz híven hozok ide egy olyan értékelést is, amely szerint mégsem ennyire indokolt a nagy siker. @Nikolett_Kapocsi így fogalmaz: „Hatalmas csalódás volt ez a novelláskötet. Tudom, hogy ez egy teljesen elfogult álláspont, de a Balaton nem (csak) ilyen(volt). Vagyis főként nem ilyen, mint ezekben a novellákban. Kiss Noémi ugyanis a kötet mind a 14 novellájában a csillogó víztükör alatti mocsarat, a zavaros, iszapos posványt tárja az olvasó elé.” link

Az sem meglepő ezek után, hogy a Molyon kifejezetten feltűnő a kötetet fogadó vélemények jelentős szórása. A közel 60 olvasás után, a 0,5-től 5,0-ig terjedő tízes osztású skálán, szinte mindenhová jut legalább egy értékelés. A közösség azonban markánsan a „jó” érték felé húz.

Mindezek után inkább érdekes és a kötetet számomra jellemző, mint szívemnek különösen kedves idézeteket hozok a könyvből:
https://moly.hu/idezetek/1345902
https://moly.hu/idezetek/1327980
https://moly.hu/idezetek/1315278

Mielőtt pedig kiemelném @balagesh igazán avatott értékelését, jelzem, hogy a neten számos helyen találkozhattok beleolvasókkal is. Itt van egy olyan kedvcsináló, amelyben maga a szerző olvas fel a kötetből. Kifejezetten izgalmas és hiteles a saját hang felcsendülése: link


balagesh IP>!
Kiss Noémi: Balaton

Kiss Noémi nagyon is tisztában volt elbeszélésmódjának egyik, nekem nagyon is tetsző jellemzőjével: „két időt montírozok egymásra: a saját kamaszkorom mélyebb traumái keverednek a mostani idővel és a belátásokkal”. link Igazából a tematikán túl ez a beszédmód fűzi össze a kötet írásait. Nagyon örülök, hogy a montírozás szót használja, mert ez a két időréteg nála nem szétválasztható. A Kanálislány az off ellenpélda, amikor a két sík teljesen különálló. Itt ugyanis az apró, de meghatározó gyermeki emlék tárgyi bizonyítékát ismeri és ismerteti meg a felnőtt. De alapvetően az jellemző, hogy van ez a felnőttes belátásokkal átitatott vagy azok által direkten megszakított gyermekhang, és minden pillanatnak van egy holografikusan egymásba tűnő gyermek-felnőtt nézete. A legviccesebb kilógás talán A rajzoló esete: itt a gyermeki benyomás megidézése gyorsan átfordul egy normál elbeszélésbe, de ez az omnipotens elbeszélő továbbra is gyermekmódra fogalmaz. Mintha a kicsiként már elmesélt sztorit most egy felnőtt elővenné elő a mentális tárából, és időnként fölébeszélne. Ahogy az első nyugati VHS-filmeket mondta felül egy magyar hang. Ez a két eltérés tehát mozgástéren belül van, viszont a Vitorlák szélben című éppen ezért teljesen kötetidegen: hiába fiatalok a szereplők, ez a montírhang itt nem jellemző.
Nekem nagyon tetszett ez a beszédmód. Egyrészt a mindentudó elbeszélő helyén egy autentikus elbeszélő áll, aki csak azt mondja, amit látott vagy megtudott. Másrészt, és ez talán még fontosabb, a fókusz az elbeszélő maga, és az elbeszélt személy ténylegesen csak az elbeszélés tárgya, apropója. Ezáltal nem egy történetet követünk végig, hanem a felnőtt által reflektált világtapasztalat elemei kerülnek egymás mellé. A dolognak szinte csak az olvasás természete miatt van linearitása. A kislányom gyöngyfűzése jutott eszembe róla. Van egy cérna, és arra különféle színű, különféle anyagú és különféle formájú elemek kerülnek rá. Olyanok, amiknek külön-külön kevésbé szembetűnő az összetartózhatóságuk, ám a végén mégis kiadnak egy karkötőt, nyakláncot.

5 hozzászólás
!

Kép forrása: spoiler

Folytassuk tovább a bemutatókat a víz jegyében és bukjunk le azon nyomban, mégpedig jó mélyre, a lélek sötét bugyraiba. Közben lessünk be egy ártó, mérgező házasság kulisszái mögé, szedjünk ízekre egy alávetett kapcsolatot és kapjuk fel, vagy inkább el a fejünket, mielőtt a páternoszter a fordulónál berántaná. Halász Rita első önálló regénye, a Mély levegő ugyanis pontosan ezt a témakört járja körül. Borzasztóan fontos kérdéseket feszeget a könyv, amikről nagyon sokat és nagyon sok helyütt kell még beszélnünk.

Hermann Veronika könyvkritikája is éppen ezt emeli ki az ÉS-ben: „Egy országban, ahol a családon belüli erőszak megítélése még mindig nem egyértelmű, ahol a nőjogok nemhogy fejlődőben, de visszaszorulóban vannak, újabban pedig közszereplők könyveket darálnak és Ugandával közös kampányba kezdenek az abortusz ellen, különösen fontos leírni azt, mennyire pusztítóak ezek az elvárások. Maradj csöndben, ne kérdezz, ne legyél feltűnő, ne legyél túl szép, de túl csúnya sem – megannyi nőhöz hasonlóan az elbeszélő is felismeri, hogy egész élete ezek fojtogató szorításában telt, aminek eredményeként pánikrohamot kap. Ezután javasolja az anyja, hogy kezdjen el úszni, ami talán segít azon, hogy állandóan úgy érzi, hogy nem tud levegőt venni.”
Később is hangsúlyozza a téma különös fontosságát: „Ha közhelyesen akarnék fogalmazni, azt írnám, Halász Rita regényében csupa olyasmiről van szó, amiről más könyvek általában hallgatnak. Mivel igyekszem nem közhelyesen fogalmazni, azzal kezdeném, hogy Halász Rita regényében csupa olyasmiről van szó, amiről más könyvek általában még mindig hallgatnak.”
A megvalósításról pedig ezt írja: „Bár a Mély levegő a szerző első regénye, az elbeszélői hang végig meglepően egységes marad. Belső monológjai egyszerre monoton és asszociatív, tragikus, bűntudatos, de közben kifejezetten önironikus, nem ritkán vicces foszlányokból állnak össze.”

A teljes cikk itt olvasható: link (Ne feledjétek, hogy a 30 mp-es reklámblokk után tárul fel a teljes tartalom.)

Számomra rendkívül fontos húzóerő egy könyv kapcsán, ha például a Margófeszten az est moderátora, Németh Gábor úgy nyilatkozik, hogy egészen megrendült a regény olvasása közben: „…annyira profin felépített munkának találta, hogy maga sem mondta volna meg róla, ha nem tudja, hogy egy elsőkönyves szerző regényét olvassa. Hangsúlyozta, hogy ezen az íráson egy nagyon nagy fokú önmérséklet látszik, egy végtelenül kiérlelt szövegről van szó. (…)
Németh Gábor szerint az objektivitása teszi tehát képessé arra a művet, hogy létrehozzon egy olyan szövegvilágot, amely felelősséget vállal azokkal, akik maguk is valamilyen formában részesei voltak egy bántalmazó kapcsolatnak. Terápiás hatást tulajdonít a regénynek, szerinte azok az olvasók, akik hasonló élethelyzetben voltak, a regény olvasása közben felismerhetnek olyan szituációkat, amelyeket az életük során félreinterpretáltak.”

A Várkert Bazárban folytatott beszélgetésről a Litera.hu tudósított. A teljes cikk itt olvasható: link

A Könyves Magazin is foglalkozik a kötettel és a könyv kapcsán felvetődő kérdései, nullára rombolt önbizalom, verbális agresszió, vagy akár tettlegesség kapcsán, pontosan így szólnak: „Mi az oké és mikor kérjünk segítséget? Van-e pontos definíciója a megalázásnak és hol húzódik a határa? Oké addig ültetni a gyereket a tányérja fölött, amíg meg nem evett mindent? Oké kiállítani a gyereket a többiek elé és megalázni, nyámnyilának nevezni, pedig ő csak lázas? Oké tanárként kamasz srácokkal pornófilmet nézni, és oké, ha közben néha elkalandozik a kezünk? Mit tehet egy szülő és hogy alakíthat ki olyan bizalmi kapcsolatot a gyerekével, hogy az ne szégyellje elmondani, ha úgy érzi, valami történt vele, valamit tett a tanár, akire istenként tekintett, de érzi, nem oké.”

Itt a teljes cikk: link

Mindezekből talán már átjön, hogy Halász Rita nem gombokkal játszik. Amiről ír, annak komoly súlya van. Persze lehet akármilyen súlyos is a mondanivaló, ha a megvalósítás nem az igazi, ha nem jön át a szándék. Lássuk hát, hogy szerintetek a Mély levegő kapcsán átjött-e:

@Kkatja ezekkel a szavakkal kezdi értékelését: „Kemény, húsba vágó, torkot szorongató történtet volt ez, de éreztem, hogy jó lesz. És valóban, muszáj erről az oldaláról is beszélni a kapcsolatoknak, el sem tudom képzelni, hány házasság/kapcsolat lehet ilyen alá-fölérendelt szinten.” link

@estimese pedig azt írja a könyvről, hogy „Igazából nagyjából tegnapelőtt éjjel kiolvastam. Csak az van, hogy igazából ehhez két mély levegő kell. Egy az elolvasáshoz és egy a megemésztéshez. Engem darabjaimra szedett, elementáris erővel bedarált, mint a páternoszter a hiedelem szerint, ha nem szállsz ki az utolsó szinten.” link

@fuzsa is hasonlóképpen látja: „Egy nap alatt elolvasható olvasmány, de nem a kevés oldalszám, hanem a történet miatt. Halász Rita első kötete annyira intenzív, hogy már az első pár oldal után megragadott és nem eresztett többé.” link

@giggs85 pedig jó szokásához híven precíz részletességgel elemzi a kötetet, itt ezeket a mondatokat emelem ki ebből: „Halász azt sugallja, hogy igen, ilyenek vagyunk, megközelítőleg sem tökéletesek, sőt sokszor önzők, gyarlók, számtalanszor irritálók, gonoszak, szívfájdalom nélkül bántunk másokat, és igen, mindenkinek lehet hibázni, a kérdés csak az, hogy ezekkel a hibákkal aztán mihez kezdünk.
A Mély levegő mint első könyv meggyőző pályaindítás, a kiérlelt írói hang, az egyedi stílus, és a sokszínű karakterábrázolás már most egy kimondottan értékes és szerethető alkotóvá teszi Halász Ritát. Mindenképpen kíváncsi leszek a következő könyvére is.” link
Az ajánló a Szeged.hu portálon is olvasható: link

@gabona lelkes, ihletett értékeléseit mindig örömmel olvasom, de ezt itt kivált, mikor úgy nyilatkozik, hogy: „Nagyjából félidőnél, mármint a regény felénél jutott eszembe, ugyanis – ilyen soha nem volt még olvasás közben – fel kellett vennem egy pulóvert, annyira fáztam a szövegtől.” link

Úgy vélem, mindezek után nem lehet kétséges, hogy a Moly olvasóközössége szinte osztatlan elismeréssel fogadta Halász Rita debütáló regényét, melyhez itt is gratulálok.
S néhány idézet, szinte csak pár Mély levegő a könyvből:
https://moly.hu/idezetek/1366311
https://moly.hu/idezetek/1366344

Ezt meg csak azért, hogy kicsit még visszataláljunk úgy általában a vízhez, meg még a Balatonhoz is:
https://moly.hu/idezetek/1369151

S ha már szóba került az a bizonyos Margó Fesztiválos beszélgetés a Várkert Bazárban, itt az egészet meg is tekinthetitek a Jelenkor Fb-oldalán link

A kiemelt értékelést pedig egy Mély levegővel @szadrienn szállította:


szadrienn P>!
Halász Rita: Mély levegő

Esküszöm az élő Istenre, hogy házasságom alatt kiállok magamért, sértegetni, bántani magam nem hagyom, ha valami nem tetszik, elmondom, és nem mártírként viselem a sok szart. Isten engem úgy segéljen, ámen.

Vagy nem állok ki magamért mégsem? Mi az, ami nekem még belefér? Hol húzódik a végső határ? Mikor válik egy házasság fullasztóvá, fojtogatóvá, mikor fogy el belőle végképp az éltető levegő?
Halász Rita könyve egy bántalmazó kapcsolatban élő és abból fejvesztve menekülő nő portréja, a szétcsúszás és a szabad lélegzetvétel utáni vágy regénye.
A mérgező házasság ábrázolása pár ecsetvonással felskiccelve is tökéletes, nem a fizikai brutalitás a hangsúlyos itt, hanem a fokozatos ellehetetlenülés. Ebben a kapcsolatban csak hibázni lehet, sőt, hibát hibára halmozni, és a verbális agresszió, a férj reakciója minderre ostorként csattan. A háztartás romokban, a valóság kontúrjai elmosódnak, a koncentráció zavart, az önbizalom lassan szétmorzsolódik. Az anyaszerep is csak ambivalensen élhető meg, egyszerre teher és biztos kapaszkodó, a frusztráció és alkalmatlanság újabb színtere.
Végül aztán megjelenik a kifelé tekintgetés a házasságból. Készséges férfikéz a közelben még csak-csak akad, de a csávából nem igazán húz ki, inkább csak fals reményt kínál és újabb párkapcsolati ingoványba visz.
Az egész köteten végighúzódó bizonytalanság érzését sokféle módon élhetjük át. A férj elől az apához menekülés a kislánylétbe taszít vissza, a szófogadó jókislányéba, aki aztán asszonyként is nehezen mond nemet. Az úszással megjelenik a víz alá süllyedés, a mélyre merülés, a fulladás. Kényszeres testi tünetek jelentkeznek, légszomj, szorongás, nyugtalanság. A külső kapcsolatok keresésére pedig rányomja a bélyegét a függőség, a drog, a szexuális szélsőségek és az érzelmi kiszolgáltatottság. A tetőpont számomra mégis a válóperes jelenet, ami az eddigi szorító, fullasztó érzést szinte az irracionális hallucinációig fokozza.
A regény ereje abban is megmutatkozik, hogy az emocionális káosz érzékeltetéséhez egy nagyon fegyelmezett, tudatos, visszafogott ábrázolásmód társul. A szerző biztos kézzel vezet végig a széthullás állomásain, és bár sokféle remény és illúzió csírája pusztul el az út során, az üzenet egyértelmű: van túlsó part. Mély levegő és úszni kell tovább.

10 hozzászólás
!

Kép forrása: spoiler

A továbbiakban húzódjunk kissé távolabb a víztől, és közben maradjunk folyamatosan mozgásban. Szálljunk fel a lassacskán ikonikussá váló 9-es buszra, majd lépjünk szintet és járjunk be utcákat, városokat, idegenben és itthon, miközben egy fiatal nő (néha bizony gyermeki) szemével látjuk a különböző világokat. S mialatt fáradhatatlanul rójuk a kopogós flasztert, talán majd kiderül az is, hogy megtaláljuk-e a legfontosabbat, önmagunkat. Bakos Gyöngyi debütáló novelláskötete, a Nyolcszáz utca gyalog a fülszöveg szerint „Városrészletek Budapesttől Prágán és Párizson át Stockholmig, és epizódok a fiatal felnőttkor jelenétől a gyerekkor mélyéig – ami összeköti ezeket a tereket és emlékeket, az a kisregény főszereplőjének, a fiatal filmkritikusnőnek a tudata és nézőpontja.”

Úgy ám. Jelen vannak azok a bizonyos „városrészletek” ugyan, de sokkal fontosabbak a képek hátteréből feltörő emlékfoszlányok, s minden utak keresésének bölcsőszerű origója, a bennünk rejtőző örök gyermeki én. Szóval csupa filozofikusnak tűnő mély gondolat, amelyeket azonban roppant könnyedén olvashatóvá és emészthetővé tesz a szerző egyszerű, tiszta nyelvezete.

Garaczi László, a mentor ezt az érzést sokkal frappánsabban foglalja össze: „Nem mondanám, hogy szabályos, klasszikus novellák, viszont hibátlanok. Eszköztelenek, fegyelmezettek, pontosak, karakteresek. Semmi locsogás, szépelgés, affektálás, művészkedés. Gyerekkori, iskolai helyzetek, nyaralások, munkahelyek, barátnők, pasik, kutyasétáltatás, utazások, focimeccsek, a felravatalozott Kádár, szőrtelenítés, a télikabátok színe, hűtőmágnesek. Lassú körözés témák, tárgyak, illatok, színek, emlékek fölött. Megfigyelni, rögzíteni.”

Szóltam már róla, hogy van néhány olyan név a kortárs magyar szépprózában, akiknek a megnyilatkozásaira mindig nagy figyelmet fordítok. Mit mondjak hát akkor, amikor ezt olvasom Garaczitól Bakos Gyöngyiről, az elsőkönyves szerzőről: „Azt tudjuk, hogy a részleteiben esendő lehet zseniális: a hős találkozik atyja szellemével, majd hosszan lamentál, hogy van-e túlvilág. De mitől, hogyan lesz problémás, ami elemi szinten rendben van? Nem áll össze? Tökéletes és üres? Lötyög rajta a perfekció? Bakos Gyöngyi szövegei a hibátlanságukkal együtt állnak jót magukért, miközben egy nagyobb egység részeinek tűnnek.” És szerintem is úgy van az, ahogy a mentor mondja. Nem lenne muszáj ugyan egyetértenem vele, de ha egyszer ezt mondatja a saját tapasztalás is…

Itt olvashatjátok a Litera.hu, irodalmi portálon megjelent teljes cikket: link

Ugyancsak a Literán olvasható egy interjú a szerzővel, amiből több dolgot is megtudunk az írói szándékról, az attitűdökről, az alkotói folyamatról. Gyöngyi többek között így fogalmaz: „El akartam kerülni, hogy a könyv erősen »szóljon valamiről«, és egyértelmű magyarázatokkal szolgáljon, így nem szerettem volna arra kifuttatni, hogy a párkapcsolati nehézségek, vagy a bolyongás (szó szerint és átvitt értelemben is) biztosan az apahiányra vezethetők vissza, szerettem volna, ha így is, úgy is olvasható.”
Valamint még így is: „Egy elsőkönyves számára talán a legfontosabb az, hogy elő tud-e állni olyan nyelvvel, aminek vannak hagyományai, de mégis friss, újdonságként hat. Ez számomra is tagadhatatlanul cél volt, de kevésbé tudatosan, mint inkább belső igényként, ösztönösen alakult ki bennem. (…)
Az alkotói munka során sokat fejlődtem, sokkal tudatosabb lettem, igyekeztem kívülről rátekinteni a saját szövegeimre, de azt gondolom, hogy legalább annyira fontosak a megérzések, nem lehet csak agyból írni.”

A teljes interjú pedig itt olvasható: link

Egyébiránt a Könyves Magazin is beválogatta a kötetet a fa alá szánt 5 +1 könyves ajánlójába: „A regényként is olvasható elbeszéléskötet egy filmkritikusnő (ismét valaki, aki, ha nem is művész, szoros kapcsolatban áll a művészettel) önismereti útját, kalandjait, apahiányát és bátor, szókimondó szexualitással ábrázolt szívügyeit beszéli el. Itt nem egy utazás, hanem utazások tömkelege tárul az olvasó elé, váltakoznak a helyszínek, a férfiak, az események, a stroboszkópszerű villózás mögött egy fiatal nő benyomásai, reflexiói állnak, belső monológok értelmezik a vadul száguldó történéseket.”

Itt az összeállítás linkje: link

Itt pedig egy beleolvasó a kötetből: link

És most tekintsünk rá, hogy a Molyon a kötet első 35-40 olvasója hogyan kopogott végig a Nyolcszáz utca kemény macskakövén:

@montika így kezdi értékelését: „Meglepett ez a regény, friss volt, pimasz és más. Nem is teljesen ezt vártam.
Kicsit más szemszöggel, másképp, fontos problémák, amiről beszélni kell, néha ki kell mondani. Nem megyünk teljesen mélyre, komoly lélekelemzésekbe, csak a kellően felsértett, felhorzsolt bőr, a komfortzóna szélére.” link

@szadrienn is a tőle megszokott lendülettel indítja az értékelését, miszerint „Sodró, pörgő, szikrázóan életteli, nyughatatlanul pulzáló szöveg, nincs megállás, nincs üresjárat, észre sem vesszük és elkopik a nyolcszáz utca a lábunk alatt.” link

@dacecc szerint: „Az egymáshoz nem szorosan kapcsolódó események, tapasztalatok villódzásszerű váltakozása, a tapasztalatok áttűnése ismerős, átélhető volt. Azonban néha úgy éreztem, Bakos túlhasználta ezt az eszközt, a kevesebb több lett volna. Összességében pozitív élmény volt, kíváncsi leszek a többi könyvére is.” link

@giggs85 pedig igen higgadtan, de rendkívüli alapossággal elemzi a kötetet. Megjegyzi többek között, hogy: „Maga a narráció és a kötet felépítése is elég különös. Az hagyján, hogy a fejezetek egy-egy Bergman-film címét viselik (ami persze nem meglepő, ugyanis a narrátorunk belőle írta a szakdolgozatát, de hogy ez mennyire is komoly szervezőerő, sajnos nem tudtam megállapítani, hiszen életemben mindössze három filmjét láttam a svéd mesternek, ám balszerencsére egyik sem szerepel a kötetben), de az elbeszélőnk is mintha kiesett volna az időből. (…)
Zárszóként azt tudnám mondani, hogy bár erősen túlzónak érzem azt a megállapítást, ami a fülszövegen van feltüntetve („a Nyolcszáz utca gyalog megkerülhetetlen pont a fiatal magyar próza térképén”), de ezzel együtt is egy jól sikerült első kötetnek és biztató indulásnak tartom ezt az alkotást. Ami, azt hiszem, a (teljesen pozitív értelemben vett) csapongó, asszociatív stílusával és érett, kimunkált nyelven megszólaló narrációjával sok irodalomszerető embert levehet a lábáról, ha hajlandóak rááldozni pár ezer forintot és egy-két órányi figyelmet erre a tehetséges, fiatal alkotóra.” link

S akkor válogassunk idézeteket és egyben állapítsuk is meg, hogy ezekből erősen áttűnik a kötet melankolikus, néhol kifejezetten borongós hangulata. De ez ne riasszon, inkább csábítson benneteket:
https://moly.hu/idezetek/1332691
https://moly.hu/idezetek/1338088
https://moly.hu/idezetek/1365670

Megemlítendő még, hogy a Nyolcszáz utca pozitív szakmai fogadtatását jelzi többek között a kötet beválogatása a Horváth Péter Ösztöndíj idei shortlistjének címei közé. link

S hogy itt is népszerűsítsem kicsit a könyvet, ajánlom még a Magvető Facebook-oldalát, ahol Bakos Gyöngyi olvas fel belőle, és remélem, hogy kedvet is csinál hozzá nektek:
link

Ezek után könnyű dolga van a szerkesztőnek, amikor a hónap ajánlott könyvét kell felmutatnia, hiszen az nem más, mint Bakos Gyöngyi kötete, a Nyolcszáz utca gyalog. A többi ajánlott Merítés könyvet pedig itt találjátok:
https://moly.hu/listak/merites-konyvajanlo-osszesitett-lista-2017-szeptembertol

Végezetül @gabona értékelését hozom kiemeltként, aki roppant fókuszáltan, néhány frappáns mondatba sűrítve foglalta össze a véleményét:


gabona P>!
Bakos Gyöngyi: Nyolcszáz utca gyalog

Nehéz helyzetben vagyok, kedves Gyöngyi, ezt neked is be kell látnod. Első könyv, ráadásul valami egészen furcsa, nem éppen nagy-, sokkal inkább kisregény, de ha valakinek úgy tetszik, akkor inkább szorosan összekapcsolódó novellák füzére, egyetlen képből, melyet apró mozaikokká zúzott ez a kegyetlen Élet.

Ejtőernyőből biztosítókötél nélkül ugrani, kaszával rámenni egyetlen fűszálra – ilyen és ehhez hasonló képek jutottak eszembe a világon és férfiakon átívelő rövid történetek közben, no meg hogy mostanában nincs túl sok szerencsém az utcákat illetően: a Szív után most ráadásul itt van nyolcszáz is, pláne gyalog…

Meglepően gyors, mégis nagyon hosszú és – főként lelkileg – megterhelő volt ez az út, jómagam azonban megadom a bizalmat és a jövőre nézve sok sikert kívánok, egy ilyen teljesítmény után azt hiszem, ez mindenképpen jár, merthogy friss és hatásos, lendületes és izgalmas egy ilyen hang a kortárs irodalomban. Már csak a vidámság halvány kontúrja hiányzik.

!

Kép forrása: spoiler Toepler Szonja

Folytassuk tovább a barangolást, és térjünk be a múltunk árnyakkal teli utcájába, emlékezzünk és faggassuk az ősöket, ahogyan az egy transzgenerációs családregényben illik és szokás. Tegyük mindezt úgy, ahogyan anyáról leányra, leányról meg lányunokára hagyományozódik a női tudás, fájdalom és megtapasztalás. S miközben sorra járjuk a jelenkor múltbéli utcáit, bátran ejtsük útba szívünk utcáját is, ahová Gurubi Ágnes első önálló kötete vezeti az olvasót. A regény a Szív utca címet viseli és Orvos-Tóth Noémi ajánlása szerint „Ahogy a múlt, úgy a Szív utca története sem múlik el nyomtalanul. Képei, szereplői napok, hetek múlva is felbukkannak, pontosan úgy, ahogyan a legjobb regényekkel történni szokott.”

Elsőként is egy páros könyvismertetővel fordulnék rá erre a vonalra, hogy érzékelhető maradjon a rovat témaválasztásának íve. A Kultúra.hu Gurubi Ágnes kötetét egy másik debütáns, a korábbiakban már tárgyalt Halász Rita regényével együtt tárgyalja. Az írás mottójában egyenesen Tolsztojtól hozza a legendás első sort, amellyel megágyaz a súlyos témának: „A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.”
Megtudjuk, hogy „A történet tulajdonképpen egy olyan családé, ahonnan »hiányoznak a férfiak«. A szerző részben önterápiás céllal, részben pedig azért írta meg a könyvet, hogy lányainak elmesélje a családbéli nők történetét, s közben számos, mélyre ásott traumát is feldolgozzon.”
Valamint azt is, hogy „A Szív utca, bár tartalmaz életrajzi elemeket, mégsem Gurubi Ágnes, hanem a főhős, Anna története. Rengeteg utánajárás, kutatás, utazás, beszélgetés előzte meg ennek a nem túl vastag, de annál sűrűbben szövött, néhol már-már fojtogató könyvnek a születését.”

Itt a cikk linkje: link

A 24.hu egyik szeptemberi matinéjában hozott a könyvből részleteket „Argentínáig kellett repülni a múltért, fél fog bánta” mottóval.
A beleolvasónak is beillő cikkben találjátok a következő részletet: „A felszállást követő félórában hozzák a vacsorát, az első harapásnál kettétörik a bal hátsó fogam, a hatos, nézem a tenyerembe köpött apró csontdarabkát, elmosolyodom, ha hazaértem, elmondhatom magamról, hogy a fél fogam Buenos Airesben hagytam. (…)
Nem hiszem, hogy kibírom a tizenhat órás utat. Aztán valahogy csak leszállok Amszterdamban, csak elvergődöm a budapesti járatig, csak beszállok, csak földet érek. A hazaérkezésem után két hétig fekszem. Vírusos torokgyulladás, felső légúti fertőzés. Miután felépülök, végigjárom az összes helyszínt, térképet rajzolok a szívem köré, elágazásokat, verőereket, utcákat, artériákat, pitvarokat, tereket. Dankó utca. Kálvária tér. Wesselényi utca. Városmajor utca. Szív utca.” Mintegy végszóként – Szív utca, úgy gondolom ennél ütősebb hívójel nem is kell a végére.

Itt olvasható a teljes cikk: link

A kötetről Hermann Veronika írt kritikát az ÉS-ben, ahol is leginkább a történet „anyaregény” voltát hangsúlyozta, mintegy mottóként idézve a regény kezdő- és zárómondatát: „Az én történetemből hiányoznak a férfiak.”
A kritikus szerint „Az anyaregények nőalakjai lányaik sorsát és jövőjét, magukhoz és másokhoz való viszonyát befolyásolják, amivel még nagyobb hatást fejtenek ki a közösségre.”
Ugyanezen a nyomvonalon haladva, fontos megállapítása még, hogy „Az aparegények és a bennük megképződő patriarchális rend egyeduralma után az elmúlt években egyre több – mondjuk így – anyaregény jelenik meg, amelyek a vérségi vagy szimbolikus leszármazás nehézségeit női szempontból, női sorsok láncolatában mutatják be. Ebbe a sorba illeszkedik Gurubi Ágnes Szív utca című regénye, amely egy valóban szokatlanul sok nőből álló család hat generációjának történetét meséli el.”

A teljes könyvkritikát itt olvashatjátok: link (Előfizetéses tartalom ugyan, de a 30 mp-es video megtekintése után szabadon olvashatjátok a cikket.)

A bevezetők után pedig lássuk, mennyire népszerű a Molyon a Szív utca, négy hónappal és közel száz olvasással a megjelenése után:

@gidabetti ezekkel a mondatokkal zárja értékelését: „Azt hiszem, ezek a generációkon átívelő, sokszor feldolgozatlan, kibeszéletlen traumák közös örökségünknek számítanak. Ugyan külön-külön mind nagyon személyes tapasztalatok, mégis ráismerhetünk bennük a saját családunk történeteire. Talán ezek a könyvek is segítenek abban, hogy minél több ilyen eltitkolt, mélyben lappangó történet kerüljön a felszínre, és feloldódhasson a bennük tárolt, szülőkről gyerekekre öröklődő feszültség.” link

@Toncsi úgy látja, hogy a Szív utca „Egy kicsit családregény, egy kicsit önéletrajzi, egy kicsit dokumentarista, egy kicsit naplóregény – és valójában egyik sem. Ez a megfoghatatlanság a történet előnye és egyben hátránya is.” link

@Czagány_Tünde a bevezetőben már említett Orvos-Tóth Noémi-féle ajánlás szellemében méltatja a regényt, mikor az alábbi kérdéseket firtatja: „Ki tudunk-e lépni ebből? Meg tudunk-e érkezni saját életünkbe? Ki tudunk-e lépni abból, hogy akár tudatosan, akár tudatalattinkban úgymond tudattalanul hordozzuk őseink életét, történéseit? Saját kezünkbe tudjuk-e venni sorsunkat letéve az átvett sorsot, az öröklött sorsot?” link

@olvasóbarát szerint „Az ötlet jó, női sorsok generációkon át, a kivitelezés nem sikerült tökéletesre, de jól olvasható történet.” link

@gályanapló pedig így összegez: „Egy naiv író kötetének tartom. Családtörténetek leírva, csak az irodalmat keveselltem benne. Legyen stílus, hangzás, nyelv vagy rafináltan elmondott sztori, szerintem kell valami, ami érdekessé, olvashatóvá tesz egy szöveget.” link

Összegzésképpen megállapíthatjuk, hogy a többi hasonló kötettel együtt, a Szív utca is alapvetően kedvező, leginkább „jó” fogadtatásban részesült a Molyon.

Néhány kedvelt idézet a könyv adatlapjáról, melyek egytől egyig jellegzetesen azt a bizonyos „anyaregény” érzetet hívják elő az olvasóból:
https://moly.hu/idezetek/1309823
https://moly.hu/idezetek/1313534
https://moly.hu/idezetek/1315189
https://moly.hu/idezetek/1315193

Több beleolvasó is fellelhető a könyvről az interneten. Többek között ez is: link

@Cipőfűző értékelése előtt pedig – aki egyébiránt a könyv „terápiás regény” voltára hívja fel a figyelmet – álljon itt még egy beszélgetés is, az Írók Boltjából, a könyv megjelenésének apropóján. Nézzétek meg feltétlenül, roppant érdekes:
link


Cipőfűző P>!
Gurubi Ágnes: Szív utca

A regény mottója: „az én történetemből hiányoznak a férfiak.” Ehhez a mottóhoz azonban nem hű. Azt akarja mondani a regény főhőse, hogy egyedül volt/van, nem számíthatott férfira, de nem csak ő maga, hanem az ősei sem, mindent maguknak, asszonyoknak kellett elérni, túlélni. Pedig elég hangsúlyos a férfiak szerepe, meg aztán megnyugvást is talál a főhős egyikük mellett, na mindegy. Arra tudok gondolni, hogy ez egy jól hangzó mottó, élesen elhatárolja a problémákat, hát hagyjuk benne, legalább az első és az utolsó mondatban.
Ami közte van, az egy kis dokumentarista íz, irodalmi panelekkel, sablonokkal felturbózott mondatok, helyenként jó stílusú részletek is vannak, elkapja a fonalat (pl. autóbaleset), de ez a ritkább. Kissé hanyagnak érzem a szerkesztői munkát is efelől. Pedig a téma súlyos, de azt hiszem, nem lett kellőképpen megdolgozva, hogy tényleg regény legyen belőle, ne csak egy teljesen szétválasztható családi megemlékezés és egy önéletrajzi, nagyon mai, problémakörében tulajdonképpen nem sok kapcsolatot mutató rész. Nyilván a generációkon átívelő alkoholizmussal magyarázhatnám. Meg adott anya férfiakról tett tapasztalatátadásával. De azok súlytalanul süllyednek a szövegbe.
Nagy ívű generációs regénynek rövid szerintem, épp csak fel-felvillanak karakterek egy-egy erősnek vélt jelenetben, belépnek, bemutatkoznak, aztán köszönnek és kilépnek a történetből, nem lett igazán kerek a dolog.

Terápiás regény, a szerző kiírta magából, amit kellett, de még bizony foglalkozni kellett volna a szöveggel. A cím teljesen érthetetlen számomra, vagyis nem, hisz metafora, mindegy.

>!
192 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634681700
!

Kép forrása: spoiler

A rovat első blokkját, ezt a szép kerek hölgykoszorút olyan alkotással zárom, amely a tárgyalt világot, a tartalmat tekintve ugyan közel sem kerek, még csak nem is szép, de reményeim szerint majd passzentosan zárja a kört. A Venezuelában felnőtt, majd hazatért és itthon immár második novelláskötetével jelentkező újságíró-író, Herczeg Szonja friss megjelenésével zárjuk a barangolást. Időközben eljutottunk a mentális zavarok és horror józsefvárosi helyszínére, ahol az a bizonyos Képzeletbeli ház áll, amelyben a fülszöveg szerint „Herczeg Szonja a tőle megszokott éleslátással, iróniával és érzékenységgel járja körül a megbomlott emberi kapcsolatokat, az önostorozó lélek szorongásait és az elme (vagy a valóság?) tébolyult világát.”

Roppant érdekes a Népszavának a szerzővel készített interjúja, amelyből most a könyvet érintő, első kérdezz-felelek blokkot ideemelem (ha semmi mástól nem is, ettől a néhány mondattól szerintem sokan kedvet kapnak majd az olvasáshoz):
„– Téboly, őrület, psycho – kis és nagy pével egyaránt –, ami a Képzeletbeli házban történik – eldönthetetlen, hogy mindez egy beteg elme szüleménye, vagy maga a valóság. De bármelyik is, hatalmas dózisban kapjuk a rossz és gonosz dolgokat: a legkülönbözőbb módon és indokokkal elkövetett gyilkosságokat; a betegségek teljes arzenálja felvonul itt a lelki nyavalyáktól a rákig; szülői, gyermeki vagy munkahelyi terror; megaláztatások tömkelege; sci-fi-szerű disztópikus vagy horrorelemekkel tarkított feszültségkeltések… A borzalmak háza… Csakis a negatív dolgok kerülnek a tolla hegyére?
– A tollaméra igen, na meg a cinizmus. De a való életben erről szó nincs! A jó dolgokat megélem, a rosszakról meg elgondolkodom, forgatom magamban – aztán kiírom. Ugyanakkor a kötet koncepciója, célja az volt, hogy felhívjam a figyelmet – még ha inverz módon is – a mentális egészség fontosságára. Megmutatni, hogy a hozzám hasonlóan mentális betegségekkel – szorongással, depresszióval, pánikbetegséggel – küszködő emberekre mennyire jellemző, hogy időről időre – akaratukon kívül – hajlamosak túlzóan sötéten látni a világot: túlreagálni, félni. Ez a sötéten látás adja a könyv hangulati részét.”

Feltétlenül érdemes elolvasni a teljes cikket: link

S ha már a cikkben szóba került a gerillanovellázás, érdemes a Velvet-re is felklikkelni, ahol még ’19 januárjában figyeltek fel a következőre: „Aki utazott mostanában a 4-6-os villamos vonalán, annak feltűnhetett, hogy egy rejtélyes idegen novellák olvasására hívja fel a figyelmet. Kiderült, hogy Herczeg Szonja (aki korábban a Magyar Nemzetnél dolgozott) jegyzi ezt a gerilla akciót. Meg is kerestük, és fel is tettünk neki néhány kérdést ezzel kapcsolatban.”
S mikor az „akció” céljairól faggatták, Herczeg Szonja így válaszolt: „Célom egy van: hogy örömet okozzak az írásokkal és hogy arra sarkalljam a hozzám hasonló szorongókat, hogy lépjenek ki a komfortzónájukból. Semmi több. Ja, de, igen – engem piszkosul szórakoztat.”

Itt a link, érdemes elolvasni, igazán inspiráló: link

A Gurubi-kötethez hasonlóan, ugyancsak szeptemberben matinézott a 24.hu a Képzeletbeli házzal is. Ebben a számban a könyv négy rövidke írása is megtalálható. Nekem a Tivadar tetszik a legjobban, amely így kezdődik:
„Tivadar szorongott. Nagyon. Napok óta nem hagyta el a lakást, azóta, hogy kirúgták legutolsó munkahelyéről. Nem csodálkozott, mármint azon, hogy kirúgták, hasznavehetetlen fasznak tartotta magát. Az a két barátja, aki isten tudja, miért, még megmaradt, azt mondta, ideje, így negyven felé, szakemberhez fordulnia.
– Hogyan, miközben a lakást sem tudom elhagyni? – kérdezte kétségbeesetten Tivadar, nekik csak Tivesz, mire barátja, Katalin, Kaltenbekter doktor telefonszámával válaszolt.
Kaltenbekter doktor házhoz is járt, tarifája kiszállási díjjal, ahogyan ő fogalmazott, huszonötezer volt per negyvenöt perc.Tivadarnak óriási szerencséje volt, Kaltenbekter doktor ugyanis csak a nyolcadik és hetedik kerületben praktizált, így aztán a 3/c-ben lakó Tivadar pont a szerencsés kevesek közé tartozott.”

Itt pedig a teljes matiné: link

Mindezek után kukkantsunk rá, hogy a Moly népe milyennek látja a Képzeletbeli házat. A megjelenés óta eltelt három hónap alatt alig húsz olvasást ért meg a kötet, de az máris markánsan átjön, hogy erős a vélemények szórása:

@V_G az értékelésében a kötet novelláinak tartalmi mélységét csillantja fel: „A kérdések szomorú és néhol dühös könyve a Képzeletbeli ház. Arról mesél, hogy a világban minden előfordul a legrosszabbtól a legjobbig, de számítani inkább ez előzőre számítsunk. És ha tévedünk, az mindenkinek jó lesz.” link

@Kuszma, (akitől az elhíresült szocio-morzsák kifejezést tanultam még a szerző első kötetével kapcsolatban) itt is aggodalmának ad hangot, amikor azt kérdi: „Miért érzem azt, hogy Herczeg Szonja mintha túl gyorsan akarna írni.” link

Kritikus hangon szól @fióka véleménye is, aki szerint „A lényeg az, hogy ez túl tömény volt, túl sok volt és talán kicsit több időt lehetett volna tölteni a történetekkel, jobban kibontani őket, s esetleg az összefüggéseket is – már ha vannak – egyértelműbbé tenni.” link

Összegzésül csakis arra biztatok minden kortárs széppróza iránt érdeklődőt, hogy tegyen egy próbát, olvassa Herczeg Szonja novelláit, hiszen bármennyire is megosztottak az első vélemények, az írói hang kétségtelenül friss, izgalmas.

A hozott idézetek is leginkább az abszurd hangvételt szemléltetik:
https://moly.hu/idezetek/1326671
https://moly.hu/idezetek/1326687

Számos részletet, beleolvasót találtok a Képzeletbeli házról a neten. Úgymint ezt itt: link

Találtam még egy néhány perces beszélgetést Szonjával, amelyben mindkét kötetéről és róla, magáról is esik szó. Feltétlenül meghallgatandó: link

Itt pedig a könyv bemutató promója a Scolar Kiadó Fb-oldalán, a szerzővel: link

Kiemelésre érdemesnek ismét csak @balagesh elemző igényű értékelését tartottam. Íme:


balagesh IP>!
Herczeg Szonja: Képzeletbeli ház

Kétélű fegyver a rövid próza. Akinek van tehetsége hozzá, éppenséggel egész jól felépítheti magát vele a közösségi médiában. Viszont ha mégis könyvbe gyűlnek a kurta írások, szinte esélytelen, hogy az olvasókat magukhoz fűzzék. Azoknak ugyanis ugyanolyan gyorsan szalad a szemük, mint amikor görgetnek lefelé – ám míg olyankor a kis írás megakasztja a tekintetet, és ezzel kiemelkedik a pillanatnyi benyomásra sem képes zanzából, a könyvben egymás hegyén-hátán csak feltorlódnak, összekuszálódnak, és képtelenek lesznek többek lenni kósza benyomásoknál. Ebben a konkrét esetben ezt még számtalan jó tulajdonság is súlyosbítja. Például ki ne örülne, ha azt mondanák: könnyedén fogalmaz, mondatai gördülékenyek, történetei szinte maguktól bomlanak ki. Igen ám, de a rövidke írások szerzője azt tapasztalhatja, hogy éppen ügyessége válik ilyenkor a hátrányára, hiszen szövegei emiatt még kevésbé tudnak megragadni az olvasó elméjében. Szerencsére menetközben rájöttem, engem is olyan erővel sodor az ár, hogy már semmit sem látok, így visszakapcsoltam egy figyelmesebb üzemmódba. Érzékeltem addig is, hogy vagány könnyedséggel teremtődnek meg a helyzetek, a párbeszédek maguktól értetődőek, a figurák is csak épp annyira tucatszerűek, hogy ne mosódjanak el, hanem határozott kontúrokkal rajzolják ki az alaptípusokat. Komolyan, ha 50-60 éves lenne a szerző, mindenki vonogatná a vállát, hogy ja, hát ilyen rutinnal és tudással ezeket a kisujjából rázza ki. Lehetne sóhajtani, hogy a Mester mit meg nem enged magának… Igen, a Mester a hegyoldalon néha megpihenhet, mert járt a csúcsokon. Ez a szerző ott még nem járt, de eléggé úgy tűnik, akár járhatna is. Esetleg azzal a meghökkentő szokásával, hogy egész hirtelen dob be valami képregényszerű morbidságot. Tényleg olyan ez a ház, mintha a Szomszédok vasárnapi békéjében Lenke néni kezében Thor kalapácsa villanna meg és zúzná ripittyára a terített asztalt, majd utána elrévedve kisóhajtana az ablakon, mintha nem heverne előtte a lesokkolt családi ábrázatokkal övezett nagy ripittya.

!

Kép forrása: spoiler

MERÍTÉSRŐL MERÍTÉSRE – A MERÍTÉSBEN – BESZÉLGETÉS HORVÁTH BALÁZZSAL

– Kedves Balázs, üdvözöllek a Kortárs magyar Merítésben! –
…mondanám, ha nem pirulnék bele rögvest. Hiszen itthon vagy te. Immáron tíz éve, amióta tagja vagy a Moly.hu közösségének, ahol egyúttal, kiadói főszerkesztőként, a Typotexet is reprezentálod.

***************************************************************************************************************

Sz: Igen szoros kapcsolat fűz a Merítéshez és a Merítés-díjhoz is. Kézenfekvő tehát, hogy bemelegítésként csak elszórjak itt néhány hívószót, úgymint „moly”, „Merítés magazin”, „Merítés-díj”, (no meg, amit személyesen tőled tanultam, miszerint) „molyos influenszerek”.
Mesélj nekünk ezekről, kérlek! Mesélj arról a szoros kohézióról, ami a kifejezések tartalma mögött feszül és rendszerbe foglal egyfajta közösségi létezést, ezzel pedig add meg a vázát a beszélgetésünknek!
Vagy ha úgy tetszik, „molytól Merítésig, Merítéstől díjig és a díjon túl…”

HB: Köszönöm a meghívást erre a beszélgetésre, amely egyből alkalmat is ad rá, hogy a kereken 10 éves Moly-tagságomat áttekintsem. Nem is olyan könnyű… Valóban, a Mollyal kiadói minőségemben kerültem kapcsolatba. Mindig is figyeltem az interneten könyvekkel foglalkozó emberekre, közösségekre, fontos volt nekem, hogy akár a csak interneten működő felületeken is szó legyen a Typotex könyveiről. A Molyt az öcsém, a nálam korábban regisztráló @korne1 mutatta (közös hobbink volt a @Silenos kiadó), és nagyon tetszett, hogy az átlátható, komoly adatbázisra egy közösségi tér épül rá. Csodáltam azt a sok-sok magánembert, aki végtelen mennyiségeket olvas el, és közben rengeteg energiát fektet a könyvekben olvasottak megértésére vagy akár a kiegészítésére. Aztán fokozatosan én is bevonódtam. Fura helyzet állt elő, hiszen olyan könyveket olvastam elsősorban, amikkel dolgoztam is. Egy-egy olvasás után annyira feszített a mondanivaló, hogy egyre nehezebb volt visszafogni magam. Aztán az első ilyen szöveges értékelés előtt végig kellett gondolnom, hogy az időnként általam írt kiadói fülszöveg, a hivatalos minőségben történő ajánlás lényegileg más, mint a személyes élmény, tehát megengedhetem én is magamnak, hogy olyan könyvről írjak, aminek az értékesítéséhez is érdekem fűződik. Ha nem csupán az utóbbi hajt, akkor rendben vagyok. Aztán bevonzott a Merítés magazin is, kezdtem egyre jobban megismerni a meghatározó felhasználókat, és a csodálatom csak nőtt irántuk. Igazából ez a csodálat vezetett el a Merítés-díj gondolatához is. Szerettem volna lépést tartani a kortárs irodalommal, de egyszerűen nem volt időm átlátni a könyves termést. Közben a Molyon meg azt tapasztaltam, hogy nagyon felkészült és nagyon tájékozott felhasználók akár önállóan is komoly rálátással rendelkeznek, együttesen pedig – erről meg voltam győződve – eligazodást segítő mérceként is szolgálhatnának.

Sz: Ahogyan azt a nemzetközi kitekintés is mutatja, úgy itthon is megfigyelhető, hogy a hazai irodalmi közeg egyre több díjat hív életre. A te díjad, a mi díjunk, a Merítés-díj. Miben különbözik ez a többitől, miben más a Merítés-díj? Mik az esetleges jellegzetességek, az eltérő vonások az egyéb hazai (akár szakmai, akár más grémium által jegyzett) díjakkal való összevetésben? Létezik-e „hatás – kölcsönhatás” a díjak között?

HB: Az a természetes, ha létezik kölcsönhatás. A díjak ugyanis jó esetben az adott kulturális tér részei. Arra szolgálnak, hogy a téren ne álljon a levegő, vagy hogy eggyel több dolog történjen. A díjazás tehát eszköz, amely az olvasást, a könyves kultúrát segíti. Fontos ezt a hierarchiát mindig észben tartani: a díjazóknak van ugyan hatásuk, de nem szeretem, ha valakinek fejébe száll a dicsőség, és kánonteremtőnek tekinti magát. Hosszú távon lehet látni, ahogy irodalmi Nobel-díjasok elszürkültek. Szóval ezzel tisztában kell lenni. De hangsúlyozom, a díjak segíthetik a könyveket, erőt adhatnak a szerzőnek, hogy mégis érdemes ezt csinálni, elsősorban azonban – és ez a Merítés-díjra különösen igaz – az olvasásról szólnak. A kultúrafogyasztó ember elemi ösztöne, hogy élményeit megossza a társaival, azaz a mi esetünkben: hogy olvasótársainknak ajánljuk személyes kedvenceinket. A Merítés-díj specialitása az, hogy egy viszonylag nagy létszámú (a prózánál rendszeresen 20 körüli) olvasóközösség teljesen demokratikus formában értékeli a műveket. Mi is tudunk a véleményünkkel egymásra hatni, de nem olyan mértékben, mint az átlagosnak tekinthető 4-5 fős zsűrik tagjai, amelyekben többnyire 2-3 résztvevőnek a többiekénél markánsabb szerepe van. Így azt gondolom, a mi zsűrink jobban átlagol. Illetve van még egy fontos dolog: bár a kritikusok véleménye kibogozható különféle folyóiratokból, a végső döntés okai, részletei egyáltalán nem vagy nehezebben megismerhetők. Nálunk viszont a molyos tevékenység révén elég jól lehet látni, hogy egy-egy műről milyen véleményfüggvény írható fel.

Sz: A Merítés-díj viszonylag fiatal még, ámde egyrészt a mögötte álló többezres közösség, másrészt a díjazottak személyükben is, már most jelentős súlyt adnak az elismerésnek. Mint a zsűri egyik frontembere és egyben könyves szakember, hogyan látod a díj szakmai megítélését? Milyen visszajelzések érkeznek kiadói berkekből, illetve a szerzői oldalról – ideértve akár a hazai irodalmi kánon kifejezetten ikonikus alakjait is?

HB: A kiadókkal a kezdetektől jó a viszonyunk, és nem győzöm megköszönni, hogy a rendelkezésünkre bocsájtják a könyvek fájljait. Rajtuk keresztül juthatott el a hírünk először az idősebb szerzőkhöz, míg a fiatalabb írógeneráció eleve jobban odafigyelt a molyos fogadtatásra. 5-6 év után úgy látom, a szakma figyelemmel követi a működésünket, noha időnként érzek némi érthető értetlenkedést is. Noha fentebb említettem a klasszikus zsűrik munkájának nehezebb megismerhetőségét, azért az emblematikus figurák, a kritikusok teljes valójukkal, főállásban képviselik a véleményüket. Hozzájuk képest egy-egy magánember molyos profilja mégiscsak homályosabb valami. Azért itt is az idősebbek távolságtartását érzem elsősorban, mert az ő mentális keretrendszerükben az online személyiség nagyon nehezen tud csak megbízható identitásként megjelenni. Magyarán a kommentelőt hajlamosak összemosni az online személyiséggel. Márpedig a legtöbb zsűritag gyakorlatilag évtizedes értékelésíró karrierjével a háta mögött szintén visszakövethető, számon kérhető személyiség – de persze mégiscsak hobbiról van szó, és az amatőrségünk a díj karakterisztikájának szerves része.

Sz: Ha már szót ejtünk a szakmai fogadtatásról, essen szó a nagyközönségéről is. Hiszen akárhogy is, a könyvszakma egy ekkora piacon, mint a hazai, mégis csak rákényszerül, hogy figyelembe vegyen egy alulról építkező, széles bázist maga mögött tudó kezdeményezést. De mi a helyzet az átlagos olvasóval, közhelyesen az utca emberével? Elégedett vagy-e a Merítés-díj általános ismertségével, respektusával a hazai könyvolvasók világában? Végeztetek-e erre irányuló felmérést, esetleg vannak-e ide vonatkozó visszajelzések?

HB: Felméréseket nem végzünk. Mi egy végtelenül amatőr társaság vagyunk, akik elsősorban olvasni szeretnek. Biztos vagyok benne, hogy a díjban való részvétel kezdetekor kevesen sejtették, hogy milyen nyilvánosságra és milyen egyéb, járulékos feladatokra számíthatnak. De azért célzottan nem végzünk felméréseket. Annyi talán ide kapcsolódik, hogy az ismertségünk növekedésének egyik jeleként különböző irányokból jöttek jelzések, hogy a közösségi médiában való jelenlétünket erősíteni kellene. Miért nem vagyunk az Instán? Miért nincs több bejegyzés a Facebookon? Hol a honlap? Határozottabban többet képzelnek rólunk, úgy tűnik. A zsűritagok elsősorban molyolni szeretnek. Ez nagy feszültségforrás volt, ezért ráébredtünk, zsűrin kívüli tagokat is be kell vonnunk az ilyen feladatok elvégzésére, így 2020-ban @Kriszta elkészítette a honlapunkat, és az év vége felé két kifejezetten marketinges tagunk is lett @gidabetti és @Rita_Galló személyében.

Sz: Beszéljünk a zsűriről, azokról az emberekről, akik évről évre odaítélik a Merítés-díjat. Honnan jönnek ők, kikből áll össze ez a közösség? Hogyan lehet ide bekerülni, szükség van-e bármilyen szakmai képzettségre, előtanulmányra? A zsűritagok lelkes aspiránsok, akik már évek óta erre a szerepre gyúrnak, vagy felkérésre lesznek azzá?

HB: A Merítés-díj alaptere a Moly.hu könyves közösségi oldal. Ezen belül működik a Merítés magazin, és a kezdeti csapat a magazin szerkesztői köréből került ki. Manapság pedig viccesen azt mondhatom, hogy aspiránsok vesznek körül bennünket, legfeljebb némelyikük nem tud róla. :) A zsűritagok hirdetnek meg tematikus kihívásokat, ott bukkannak fel olvasók link, illetve a tevékenységünk révén is emelkedik a friss megjelenések iránti bizalom, hiszen nem kell kivárni, melyik ismerős mit mond, hanem a könyv adatlapján nagyon hamar olvashatók értékelések. Így igazából a zsűri figyelemmel kíséri, hogy kit lehetne bevonni, kit lehetne felkérni. Bár elviekben lehetséges lenne, hogy Molyon kívüli olvasókat is bevonjunk, és valamilyen szinten a Molyon is követhetővé tegyük a tevékenységüket, a gyakorlatban ilyen nincs. Jelenleg arra van példa, hogy valaki a közösségi média egyéb tereit akarja felfedezni, de azért a Molyon is hagy maga után olvasási nyomokat (az egyéb tereken lévő szöveges értékeléseire mutató linkeket), és így a zsűri része tud maradni. @Kuszma és @fióka a csillagozásai alatt hozzászólásban adja meg a linkeket, de az is lehetséges, ha valaki a blogját becsatornázza. A Moly igazából nagyon jó keretrendszert ad mindehhez.

Sz: Ha már itt tartunk, az évközi, a szó szoros értelmében vett, prózai (bizonyos esetekben pedig kifejezetten lírai) munkánál, mesélj erről is, kérlek. Mi a legfontosabb része ennek a munkának, mi az, aminek feltétlenül el kell jutnia az olvasóközönséghez? Milyen örömökkel, felfedezésekkel, esetleg rácsodálkozással ajándékoz meg téged ez a tevékenység?

HB: Én tényleg igyekszem mindig csökkenteni a díjazottak kihirdetésének jelentőségét. Amikor kitaláltam a díjat, én nem is gondoltam díjátadóra, ez a többiek ötlete, kívánsága volt. Fontosak a díjazottak, de ennél én sokkal fontosabbnak tartom a tagok szöveges értékeléseit. Mivel folyamatosan olvasunk, folyamatosan értékelünk is. Ahogy említettem, a zsűritag személyes profilja lassan formálódik, és visszakövethető, hogy miket olvasott, mi volt az, amiről úgy érezte, megérdemli a szöveges értékelés megírásához szükséges energiabefektetést. Saját tapasztalatomból kiindulva egy átlagos olvasónak az a fontos, hogy tájékozódni tudjon. Akár csak úgy, hogy egy szerző korábbi könyveinek adatlapjára megy rá. A mi munkánk legfontosabb részének ezt az orientáló erőt tartom. És ezért jó, hogy sokan vagyunk, mert az egyes értékelők több szempontot tudnak közvetíteni. Ami pedig az én személyes örömöm ebben (és biztos vagyok benne, hogy a zsűritagok mindegyike átél valami hasonlót), az pontosan az, hogy megismerjük egymás véleményét. Nagyon fontos, hogy miközben bennem kialakul egy kép, akkor megélhessem azt, hogy ez csak egyetlen vélemény. Minél többen olvasunk egy művet, minél többen írunk róla, annál árnyaltabb az összkép.

Sz: Nem titok, hogy a háttérben te fogod össze, te koordinálod a zsűri munkáját. Mekkora kihívás egy kiadó vezetőjeként, gyakorlati emberként egy online, virtuális közösség csoportdinamikáját átlátni, a szemmel nem látható rezdüléseket követni és a távolból összetartani az egyre terebélyesebb hálót?

HB: Talán meglepő, de a szerepem és a feladatvállalásom viszonylag korlátozott. Én igazából az ötletgazdája vagyok a díjnak, illetve a próza zsűri munkáját fogom össze. Amikor az ötlet nagyon kezdetleges formában kipattant a fejemből, és írtam néhány ismerősnek, azt éreztem, mintha mindenki csak erre várt volna, mintha mindenki már gondolkodott is volna valami hasonlón. Olyan magától értetődő módon haladt minden a maga útján, hogy alig bírtam követni. Tényleg olyan volt, mintha a versenylovak csak azt várták volna, hogy valaki irányba állítsa őket, és már rohantak is előre. A gyermek és az ifjúsági kategória elindulása teljesen lenyűgözött. Ezeket azóta is @meseanyu fogja össze, és teljesen önállóan működnek. A líra kategória elindulásánál meg még szkeptikus is voltam, de @Ciccnyog és @virezma ezt is működőképessé tették. Ma már csak @virezma vezeti ezt a csoportot, és idénre csak kíváncsiságból kapcsolódtam ide be olvasóként.
A prózára visszatérve, nagyon lelkes és elkötelezett tagok vesznek részt a zsűriben. Olvasnak, vezetik a megjelenési listákat, szerkesztik a táblázatot, írják az értékeléseket, és tele vannak ötletekkel, vagyis sem noszogatni, sem felvigyázni nem kell senkit. Továbbra is úgy érzem, hogy a zsűritagok nagy része nálamnál jóval elkötelezettebb moly. Jobban benne élnek a közösség mindennapjaiban. Az én hasznom talán éppen az, hogy távolságtartással tudom szemlélni magunkat. Tudok valamilyen víziót adni, ha arra van szükség, illetve megmutatom azt, hogy egymástól nagyon eltérő ízléssel vagy világképpel rendelkező emberek is alkothatnak egy közösséget. De tényleg az van, hogy a többség molyos aktivitása és elismertsége messze az enyém fölött áll. Őket kellene megkérdezni, hogy jól látom-e, de én a nyitottságomat és a lelkes tárgyilagosságomat tartom fontosnak. Egy változást nem jutalomként vagy csapásként értékelek, hanem eseményként, amelyet addig forgatok, amíg meg nem találom a legtöbbünkkel való összeilleszthetőségét.

Sz: Számos visszacsatolás, többek között a közönségszavazás egyre növekvő részvételi aránya is igazolja, hogy a díj egyre népszerűbbé válik, ismertsége és elismertsége erősödik. Felmerül a kérdés, hogy nem kell-e kilépni az eredetileg megálmodott, de viszonylagosan zárt keretek közül?
Tudott, hogy a Merítés-díj már megjelent és a tervek szerint erősíti is a jelenlétét a világháló különféle közösségi csatornáin. Melyek ezek a platformok, mik a kommunikáció konkrét irányai és mi a célja a zsűrinek ezekkel?
A díj iránt érdeklődők hol találkozhatnak, akár a Molyon túl is a legfontosabb aktualitásokkal, az érdeklődést ébren tartó információkkal, újdonságokkal?

HB: Ez a 2020-as év nagyon durva volt, viszont a Merítés-díj szempontjából egyértelműen pozitívnak tekinthető. Ahogy említettem, korábban regisztráltunk a Facebookra, az Instagramra, még a Wixen is csináltunk basic honlapot, de az egész inkább csak ki volt pipálva, és nyűgként nehezedett ránk. Idén viszont beláttuk, van igény a világhálós jelenlétünkre, és a díj közösségét a zsűrinél nagyobb sugárral kell megrajzolni. Az új évben ezt fogjuk csiszolni, kiérlelni. Engem izgat, hogy ez az alapvetően szöveget termelő tevékenység miképpen tudja megjeleníteni az identitását az inkább vizuálisan meghódítható térben. Ezzel párhuzamosan még azt lehet elismételni, hogy az elvi nyitottság megvan a zsűriben arra is, hogy például egy elsősorban az Instán aktív könyvolvasó váljon taggá. De persze ez egyáltalán nem biztos, hogy meg is történik.

***************************************************************************************************************

Itt van egy kis gyűjtemény a díj netes fellelhetőségeiről:
https://meritesdij.wixsite.com/meritesdij
https://www.facebook.com/meritesdij
https://www.instagram.com/merites_dij/
https://www.youtube.com/channel/UCxyMwXZHFOMvAMm7ePPgWeg

És akkor lássuk, hogyan is köszön be élesben a Merítés-díj a közösségi médiában. A vírushelyzet idén először kényszerítette rá a zsűrit, hogy a díjazottakat online díjátadó keretében mutassa be a nagyközönségnek.

Következzék némi kedvcsináló a díjhoz, a díjazottakhoz és csak úgy, az olvasáshoz, mert az jó.

A Merítés-díj YouTube-csatornáján @Kuszma olvas fel a zsűri díjazottja, Bodor Ádám Sehol című kötetéből: link.

Majd tekintsétek meg a Közönségdíjasunkkal, Moesko Péterrel készült beszélgetést:
link


balagesh IP>!
Irodalmi díjak

Az elmúlt években ilyenkor már átadtuk a Merítés-díjakat a próza és a szépirodalom kategóriában link, és izgatottan készültünk a 11. Moly-szülinapra link, ahol a gyermek és az ifjúsági kategóriák győzteseivel szerveztünk beszélgetést. 2020 azonban ezen a téren is felrúgta a terveinket, szokásaink kényelmes hintajából az útszélre lökött poroszkálni…
Ugyanakkor most történik meg az, ami a Merítés-díj szempontjából mindig is a legtermészetesebb lett volna: a szöveges értékelések, a benyomások egyeztetése, a tízes listák kihirdetése, a szavazás és az eredményhirdetés után most a beszélgetések is a netre költöznek.
Bár szeptember elején még lazán lehetett volna élő rendezvényeket szervezni, sőt különféle biztonsági előírások mellett még ma is zajlik néhány esemény, mi már akkor úgy éreztük, hogy nincs jogunk senkit további veszélybe sodorni, nincs jogunk tovább növelni az amúgy is magas megbetegedési kockázatot. Nyugodtan mondhatom, hogy közösségileg felsorakoztunk a mögé a gondolat mögé, hogy igenis minden élet számít.
Felelősen gondolkodva még a szükségesnek mondott emberi érintkezések egy része sem tűnik elkerülhetetlennek, a személyes élmény egy kulturális szórakozás keretében pedig, legyen bármennyire feltöltő, inspiráló, bármennyire is adjon szárnyakat a nehézségek közepette, mégiscsak a luxus kategóriája.
Úgy döntöttünk tehát, hogy a díjnyertes szerzőkkel igyekszünk on-line interjúkat készíteni, és ezeket egy Facebook-eseményen osztjuk meg, illetve utána feltöltjük majd a díj Youtube-csatornájára is. link

Új nekünk ez a műfaj. Olvasók vagyunk, az érdeklődésünk nagyobb a technikai tudásunknál, de nagyon bízunk benne, hogy még így is, ezeknek a beszélgetéseknek a révén tudunk valami pluszt adni, tudunk segíteni abban, hogy egy kicsit felemeljétek a tekinteteteket a földről.
Azzal a határozott kijelentéssel zárom ezt a bevezetőt, hogy amint az idő jobbra fordul, lesz tavasz meg lágy kenyér, és a kockázat mértéke egy új korszak szintjén normalizálódik, mindenképpen szervezünk majd élő beszélgetéseket is, pótoljuk a találkozásokat, de akkor is készítünk majd felvételt!

Az online díjátadó keretében a díjazott könyvekhez kapcsolódó felvételeket, online interjúkat és/vagy felolvasásokat Facebook-eseményen lehet meghallgatni december 4-én, 5-én és 6-án! Az eseményt itt találjátok:
https://www.facebook.com/events/428490081876256

További részletekért kövessétek Facebook-oldalunkat! link
A bejegyzés a díj honlapján is megtalálható Rendhagyó díjátadó címmel: link

!

Kép forrása: link

Sz: Tudom én, hogy van élet a „díjon túl”, és azt is, hogy egy díj csak akkor érheti el a célját, ha van (és lesz) miket/kiket elismerni vele. Neked pedig kiadói főszerkesztőként valódi, közvetlen rálátásod van a könyvpiac alakulására, az aktuális trendekre. Hogyan látod, szerinted mi vár a magyar könyvkiadásra COVID után? Tudjuk, látjuk, hogy már az idei év is tele volt csúszásokkal, átütemezéssel. Megelégszik-e vajon a piac a kisebb korrekciókkal, vagy várható esetleg jelentősebb áldozat, akár kiadók bedőlése, uram bocsá’ a kevésbé populáris műfajok, rétegízlést kiszolgáló kiadványok ideiglenes eltűnése, visszaszorulása?

HB: Azt tanultam, hogy a legjobb elemzők mindig a közelmúltat elemezgetik. Azon is van bőven megérteni való. Most én is csak abban vagyok biztos, hogy 2020-ban a magyar lakosság szívesen költött könyvekre. A bezártság, a viszonylagos mozgásképtelenség, a rendezvények számának csökkenése kedvezett az olvasásnak. Meg persze az is, hogy a magyar könyvárak nemzetközi összehasonlításban nem számítanak magasnak. A könyvszakma is leginkább a nagy rendezvények hiányát érezte meg. Egy könyvfesztivál nem csupán a komoly bevétel miatt fontos, hanem a közösségi élmény ereje miatt is. Nagyon sok ötlet megszületéséhez, szárba szökkenéséhez kellenek személyes élmények is.
A közeljövőt illetően optimista vagyok. A koronavírus a jelenlegi formájában belátható feladat elé állította az orvosokat, kutatókat. A kezdetektől fogva tudták, mivel van dolguk, és a cselekvési utak is kijelölhetőek voltak. Nem szeretném, ha ezt valaki félreértené, mert ezzel csupán annyit akarok mondani, hogy jelenleg is úgy tekint a világ erre a vírusra, mint amit hamarosan megszelidítünk. Ezért egyelőre a könyvpiacot annyiban alakítja a járvány, amennyire az egész életünket: az online megoldások, az internet szerepe felértékelődött. A Typotex Kiadó ezeken a területeken eleve az élen járt, és a járvány kezdetekor mi egy nagy elektronikus fájlállománnyal vártuk az érdeklődőket az Interkönyv.hu címen, volt tapasztalatunk online könyvbemutatóval is, a többség viszont akkor kezdett ilyesmiken gondolkodni. Ez egy időszerű és komoly hatás, de szerencsére pozitív. Szóval azt hiszem, a magyar könyvpiacra más dolgok nagyobb hatással lesznek, és a világunk legnagyobb kihívása továbbra is a globális környezetrombolás.

Sz: @balagesh-t, a Merítés-díj Széppróza zsűrijének tagját, az aktív molyt több százan ismerik, itt a felületen, de annál kevesebben Horváth Balázst, a Typotex Kiadó főszerkesztőjét. Mesélj nekünk a kiadó profiljáról, a szépirodalomhoz való viszonyáról!
Számomra rendkívül izgalmas, sokszínű a portfoliótok. Hogyan kerül egymás mellé, azonos kiadói platformra a görög Makisz Citasz és a magyar multikulti zseni, Orosz István? Vagy Rousseau, a klasszikus legenda és Szczepan Twardoch, a kortárs lengyel fenegyerek?

HB: Örülök, hogy izgalmasnak és sokszínűnek találod a profilunkat. Ez nem mindig előny ám. A legtöbb kiadó éppen a pontosan meghatározott, szűk profiljából él, mi meg az ellentétes útra törekszünk: igyekszünk mindig megújulni és meglepni az olvasóinkat. Az 1989-ben alapított kiadó a TeX szedőprogramra specializálódva eleinte főképp a matematikai képleteket is használó szerzőket gyűjtötte maga köré. De sok matematikus, fizikus más egyébbel is foglalkozott, meg hozták a barátaikat is, így ma már a matematikától a filozófián keresztül a szépirodalomig tényleg minden megtalálható a kínálatunkban. Tényleg nem témakörökben és könyvcímekben gondolkozunk, hanem emberekben: a Typotex igazából egy intellektuális háló. Belülről nézve nagyon is logikusan zajlanak az események. Például Orosz Istvánt megkerestük, hogy felhasználnánk egy grafikáját, aztán a művészeti írásait kezdtük el közölni, és mivel ő a szerzőnk, ezért amikor adódott egy lehetőség, hogy németül is meg tudunk jelentetni szépirodalmi szöveget, akkor a fordítás elkészítéséhez kiadtuk a novelláit is. Rousseau és Twardoch pedig a magyar fordítók révén kerülnek hozzánk. Olyan emberek ajánlják ezeket a szerzőket, címeket, akikben megbízunk. Igazából a nehézség mindig inkább a nemet mondás. Nagyon sok okos és érdekes ember vesz körbe minket, és végtelen sok inger éri őket. Mi meg odafigyelünk rájuk, és ha megvalósíthatónak tűnik az ötletük, akkor belevágunk.

Sz: Külső szemlélő számára a Typotex tevékenysége erőteljes csapatmunkának tűnik, ahol fiatal, dinamikus, a konvencionális látásmódot könnyedén átlépő, rugalmas team dolgozik össze. Ha nem így lenne, javíts ki, kérlek!
Az olvasókat bizonyára érdekli, hogyan zajlik egy kiadó háttérmunkája. Hogyan „vadásszátok le” az ígéretesnek tűnő friss megjelenéseket? Hogyan kutattok fel sikerrel kecsegtető, tehetséges, ismeretlen, vagy kevésbé ismert szerzőket? Tudatos választás-e hogy még szépirodalomban sem a mainstreamet (ha lehet így fogalmazni) kívánjátok kiszolgálni?

HB: A témakutatás misztériumát előbb már érintettem némiképpen. De tényleg a legtöbb kiadó körül kialakul egy kapcsolati háló: szerzők, fordítók, külföldi kiadók és ügynökök, kulturális alapítványok vesznek körbe mindenkit. Ha egy svéd fordító ajánl egy jó könyvet, akkor simán lehet, hogy a svéd kiadót is felfedezzük, és szem előtt tartjuk, hogy mit adnak ki. De olyan is van, hogy egy téma benne van a levegőben. Időnként előfordul, hogy egy javaslattevő nem is látja át, milyen dominósort indított el. És valóban, a kiadónk egy igazi csapat. Nagyon nem egyszemélyi döntések születnek. Ez néha nehéz is, mert a kapcsolatháló ajánlatait megszűrjük egyénenként, és akkor még ezt a már minőségi felhozatalt is megrostálja a szerkesztőség. Ugyanakkor nem egyszerűen többségi akaratról van szó. Nem lehet ezt pontosan elmagyarázni, de gyakran történik meg az, hogy az adott könyv megjelenéséhez elég egyetlen belső erő, egyvalaki, aki annyira hitelesen tudja a többiek előtt képviselni az ügyet, hogy nem a könyvet támogatjuk ilyenkor, hanem a kollégánkat. Nagyon képlékeny ügy ez, és igyekszünk nyitottak maradni – a külföldi könyvekre, a magyar szerzők ötleteire és egymásra is.

***************************************************************************************************************

Orosz István, a nemzetközi hírű grafikus első novelláskötete 2020-ban jelent meg a Typotex Kiadó gondozásában. Eddig úgy tűnik, hogy kedvező fogadtatásra talál a molyoknál:


ppeva P>!
Orosz István: Pótszarv

Ahogy a könyv végére értem, már fordultam is vissza az elejére. Mert ez a sok-sok tükör, jelkép, labirintus, visszajelzés vagy újrajátszás újra és újra megfejtésre ösztönzött. Rengeteg irodalmi, képzőművészeti, történelmi utalás, összefüggés van benne, aminek a végére kéne járni, amit meg kéne nézni közelebbről.
Nemcsak kiváló novellák, de intellektuális játék is.

!

Kép forrása: spoiler

Sz: Beszéltünk már a Merítés-zsűri megjelenéséről más közösségi portálokon. Említsük itt meg azt is, hogy magad is aktív felhasználója, tartalomgazdája vagy az elektronikus médiának. Blogot működtetsz és népszerű podcastos könyvkritikákat, ismertetőket teszel közzé. Mit jelent számodra például ez a megjelenési forma? Kik a célközönséged, kit/kiket kívánsz megszólítani vele és mennyiben különbözik számodra a kommunikációnak ez a fajtája, a Molyon megszokott, írásos véleményközléstől?

HB: Ez egy jó kérdés… Azt hiszem, onnan kellene közelítenem, hogy én nem doktoráltam, pedig eléggé beleástam magam például magyar szakon az irodalomelméletbe, az általános nyelvészetbe, a szótártörténetbe, meg még jó sok egyébbe, de valahogy nem éreztem azt, hogy bármelyikkel is el tudnék tölteni akár két-három évet… Keresem az újdonságokat, de megvannak a határaim. A szertelenségemet viszont mindig is szerettem volna dokumentálni. Vagyis kipróbálok dolgokat, így-úgy használom őket, de nem túl koncepciózusan. Nincs nagy tervezettség mögötte. Pláne nem rendszeresség. És közben tesztelem azt is, hogy mit tud az adott keretrendszer, kik használják, hogyan működtetik. A Molyon is valami ilyesmi történt. Jelen voltam, használtam, belefolytam a Merítés magazinba, aztán feldobtam egy ötletet, amiből kinőtt a Merítés-díj. De erről is szeretem azt hinni, hogy nélkülem is szuperül tud működni. Igen, talán a többség annak örül, ha valami teljesen hozzákapcsolódik, míg én valahogy bábáskodni, beüzemelni, megjavítani szeretek. A kiadóban sem tudok úgy ránézni egy szerzőre vagy könyvre, hogy én hoztam volna őt ide. Mindig azt látom, hogy A szólt B-nek, és akkor ahhoz pont volt szerkesztő, és akkor összeálltak a dolgok.

Sz: Amiről itt leginkább beszélünk, az a kortárs magyar szépirodalom. Azon belül is elsősorban az epika, a leíró széppróza. Kik azok a kortárs magyarok, akiktől a legszívesebben olvasol, de bátran nyissunk a világra, az is érdekel, hogy európai irodalmi kitekintésben mely szerzők munkássága a meghatározó számodra, kinek/kiknek a friss megjelenéseit nem mulasztanád el?

HB: Mindig nehéz kérdés minden olvasó számára, ha a kedvenceit kell kiemelnie. Sajnos az én epikus íróhősöm, Esterházy Péter elhunyt, és a magyar irodalomban nem lépett a helyébe egyelőre senki. Persze lehet, ilyen emblematikus és az én olvasói életemre is jelentős hatással bíró szerző felbukkanása már nem várható, mert ahhoz ismét tinédzsernek vagy fiatalnak kell lennem. Őt még azért is sajnálom, mert a generációjából nála feltételeztem azt, hogy tud még újat mutatni, hogy az írói programja nem ért véget. Amit mostanság nagy örömmel látok, hogy zajlik a generációváltás, és igazán kíváncsi vagyok, ki milyen irányba indul el. Kiss Tibor Noé interjúi például élményszámba mennek, de nem tudom, van-e benne vagy bárki másban olyan szándék és képesség, hogy erőtér alakuljon ki körülötte. Meglátjuk, kiből válik emblematikus író, és ráadásként talán emblematikus irodalmi szereplő is. Ez egyébként annyira nem kiszámítható. Például én a 2010-es évek legmarkánsabb irodalmi teljesítményének Szvoren Edina novellisztikáját és Zoltán Gábor tényfeltáró irodalmi munkásságát tartom: mindketten nagyon belülről vezérelt, önmagukra, a feladatukra figyelő alakok, és meg vagyok győződve, ez az évtized róluk szólt.
A külföldi irodalomra nincs igazi rálátásom. Meg hát ahány nyelv, annyi irodalom van, és ezek közül csupán egy-egy szerző emelkedik ki. Hozzám az újlatin kultúra áll közel, és Javier Marías a legnagyobb kedvencem.

Sz: Zárásképpen, egy kérdés erejéig térjünk vissza a 2020-as évre és a kortárs magyar szépprózára. Nagyjából százhúsz új kötetet számlál az éves felhozatal, amely – úgy gondolom – egyetlen zsűritag számára sem emészthető mennyiség, de még az esetleg erre vállalkozó lelkes molynak is megfekheti a gyomrát. Célunk és feladatunk azonban az, hogy népszerűsítsük az irodalom eme szegmensét.
Ismerve az év során megjelent könyveket, mely köteteket ajánlanád feltétlenül az érdeklődők figyelmébe, illetve melyek azok a kiadványok, amelyeket még nem olvastál ugyan, de a zsűrizésig mindenképp meg akarsz velük ismerkedni?

HB: Valóban bőséges a 2020-as felhozatal is, de hát éppen ezért jött létre a zsűri. A közös erőfeszítés révén mégiscsak sikerül szűkíteni a kört. Egyébként én eredetileg azt is gondoltam, hogy az olvasói díjhoz akár egy teljes évnyi csúszás is illene, hiszen mi nem főállásban olvassuk a könyveket, de aztán a többiek erről lebeszéltek. Azért annak örülök, hogy mi májusig böngészhetünk, mert az ilyen év végi körkérdésekre még a legprofibbak is mentegetőzéssel válaszolnak.
Az idei megjelenésekből eddig két könyvet tudok szívből ajánlani: Mécs Anna novelláit nagyon szerettem a finom humoruk és a frappáns szerkesztésük miatt, illetve Szilágyi István regénye nyűgözött le a maga markáns és kérlelhetetlen logikájával. Olvasni pedig még rengeteget akarok. Leginkább négy könyvet tolok magam előtt, késleltetve az örömöt. Sorolom őket: Bánki Éva: Telihold Velencében, Kiss Tibor Noé: Beláthatatlan táj, Péntek Orsolya: Hóesés Rómában; Szálinger Balázs: Al-dunai álom.

Sz: Csak motoszkál bennem még valami, ezért ha megengeded, mint a jó kasszafúró, így zárás után nyitnék, még egy kérdéssel. 2014-ben már összeállt a zsűri. Idén pedig beléptünk az új évtizedbe. Az eltelt idő nem inspirál-e benneteket valami összegző gondolatra, nincs-e igény az elmúlt évek kortárs szépirodalmi alkotásainak egyfajta kivonatos sommázatára, annak összefoglalására, hogyan is látta a zsűri ezeket az éveket a magyar széppróza tükrében?

HB: Már öt év után felmerült ilyesmire az igény, de akkor még korainak éreztük ezt. Most viszont, hogy 2019-től is már megvan a megfelelő távolság, azt gondoltuk, érdemes lenne a 2010-es évekre visszatekinteni. Az új év első napjaiban tettük közzé a felhívásunkat az évtized könyvének megválasztására. Mivel ez a díj megszületése előttre nyúlik vissza, meg a zsűritagok is változtak az évek folyamán, ezt most sokkal lazább keretek között rendezzük meg. Összeállítottuk évekre bontva a megjelent könyveket, és bárki beküldheti a saját tízes listáját. A zsűritagok szavazataiból egy külön listát állítunk össze most is. Magunknak annyi kedvezményt adtunk, hogy 15 címet nevezhetünk meg, de itt is egy tízes lista áll elő. Azt gondolom, ez ismételten nagyon jól fogja szolgálni a kortárs irodalom olvasásának ügyét.

***************************************************************************************************************

Ezzel a végszóval zárjuk hát ezt a – remélem, számotokra is tartalmas és szórakoztató – beszélgetést. Balázs, alias @balagesh, neked köszönöm még egyszer, hogy rendelkezésünkre álltál, olvasóinknak pedig szíves figyelmébe ajánlom az alábbi karcot, melyben az elmúlt tíz év magyar széppróza termésének áttekintésére és megítélésére hívunk benneteket.

Olvassátok el a felhívást és szavazzatok ti is az Évtized könyvére!

Egyben megköszönöm a figyelmet és nagyon boldog, rettenthetetlen vírusölő új évet, no meg számolhatatlanul sok jó olvasmányt kívánok Nektek! :)


balagesh IP>!
Irodalmi díjak

A Merítés-díj szépprózával foglalkozó zsűrije 2014-től kezdve minden évben összeállít egy tízes ajánlati listát a friss magyar megjelenésekből. Lásd: link Ezek mindig nagyon komoly felkészülés, sok-sok olvasás és nem kevés gondolkodás végeredményeként születnek meg. Azt gondoltuk, hogy egy kicsit könnyedebben, kicsit játékosabban, de azért nagyon is körültekintően hasznos lenne az évtized könyvét megválasztani. Általában úgy szokott zajlani, hogy a zsűri háttérmunkája után előálló listára lehet szavazni. Most azonban változtatunk kicsit: a 2010-es évek legjobb magyar szépprózai könyveit tartalmazó listát állítsa össze külön-külön a közönség és a zsűri is. Sőt, ebben most nem csupán a Moly felhasználói, hanem bárki részt vehet.
Állítsd össze te is a kedvenceid listáját, és nyerj könyveket! link
1) Akár itt a Molyon, akár egy másik felületen (Facebook, blog, Instagram, Goodreads, bármi egyéb) tedd közzé a 10 tételes listát a következő két címkével:
|merítéslista |azévtizedkönyve
Itt a Molyon lehetőleg az Irodalmi díjak zónába tedd ki: https://moly.hu/zonak/irodalmi-dijak
(Egyéb felületeken a hashtaget használd, Molyon ennek az AltGr+w együttes megnyomásával előálló függőleges vonal felel meg.)
2) Ezt követően a listád a linkkel együtt küldd el üzenetben a meritesdij2010.19@gmail.com e-mail-címre az azévtizedkönyve tárgymegjelöléssel! Az üzenetben add meg a molyos azonosítódat. Ha nem vagy Moly-tag, akkor azt jelezd, és az üzenetedbe a link mellett írd bele a listádat is.
Leadási határidő: 2021. február 1. éjfél
A magyar nyelven, magyar szerzőtől, első kiadásban 2010–2019 között megjelent könyvek jöhetnek szóba.

Mi számít szépirodalomnak? Összegyűjtöttök az alábbi linken az évtized könyveit:
    https://moly.hu/karcok/1558035
Csakis az ezeken a listákon szereplő könyvekre adott szavazatok érvényesek. Ha valami hiányzik, hozzászólásban vagy e-mailben lehet javasolni a felvételét.
Minden személy csak egyetlen listát küldhet. A zsűri fenntartja a jogot, hogy a szavazás kiírójaként a szavazás tisztaságát megsértő eredményt felülbírálja.
A nyerteseket e-mailben értesítjük, és amennyiben egy héten belül nem kapunk választ, újabb nyertest sorsolunk ki helyette.

A beküldött listákat összesítjük, és február folyamán kihirdetjük a legtöbb szavazatot kapott 10 könyv címét, illetve ezzel párhuzamosan a zsűri minden jelenlegi és egykori tagjának szavazata alapján összeállt 10-et is. off
Kíváncsian várjuk, mik lesznek a két lista közös tételei.

6 hozzászólás

A hozzászólások megtekintéséhez be kell jelentkezned!