Kortárs magyar irodalom – Szavaztunk, hát „Megyünk haza”; mindig „Haza”…

Rovatgazda
!

Kép forrása: Pixabay link

Eljött végre az ősz, szögre akasztottuk a fülvédős úszósapkákat és a csábos fürdődresszeket. Összecsuktuk a kerti napernyőket, és bekerült a teraszról a rohadt kényelmetlen, de jól kinéző rattan garnitúra is.

Lassan belenyugszunk, hogy nyakunkon a hűvös hajnalok, a korai sötétedés és a csípős szelek. Ezek a fuvallatok azonban idén kifejezetten molybarát módon viselkednek, hiszen amellett, hogy idefújtak nekünk egy online Ünnepi Könyvhetet, egy vakmerő hussantással fellebbentették a fátylat a 2020. évi Merítés-díj széppróza kategória díjnyertes alkotóinak személyéről is. A zsűri végül az év könyvének Bodor Ádám Sehol című kötetét választotta, míg a közönségszavazás nyertese Moesko Péter kötete lett, a Megyünk haza.
Szeretettel gratulálunk a sikerhez, és mindkét szerzőt tisztelettel üdvözöljük a Merítés-díjasok körében.

A közeljövőben természetesen ellátogatunk majd Bodor Ádám különleges világába is, de most az a megtiszteltetés ért, hogy röviddel a széppróza kategória végeredményének kihirdetése után Moesko Péter, a roppant szimpatikus, újdonsült közönségdíjas szerző válaszolt kérdéseimre. Beszélgetésünket a rovatban olvashatjátok.

Persze van élet a díjon túl is… Így természetesen ebbe a válogatásba is került a hazai prózatermés néhány friss (vagy talán nem is annyira friss?!) alkotásából. Hiszem, hogy Tompa Andrea, Oravecz Imre és Szilágyi István kötetei mind rendkívül fajsúlyos, értékes művek. Bízom benne, hogy a rovatban kiemelt egy-egy írásuk bemutatása méltó lesz a szerzők renoméjához, és egyben kedvet csinál a velük való ismerkedéshez.

Végezetül, a rovat vége táján, próbaképpen becsempésztem még egy kissé rendhagyó blokkot is. Kíváncsian várom a véleményeteket róla.

Érezzétek jól magatokat az ősz első kortárs magyar Merítésével.


balagesh IP>!
Irodalmi díjak

Az elkövetkező napokban véget érnek a Merítés-díj hatodik évadának közönségszavazásai, és a zsűrik is meghozzák döntésüket.
Hagyományosan elsőként a széppróza kategóriában hirdetjük ki a végeredményt.

A 2019-es évben megjelent, első kiadású, magyar szerző által jegyzett szépprózai művek közül a zsűri döntése alapján az év könyve 8,1 pontos átlaggal:
Bodor Ádám: Sehol
A dobogóra még ez a két könyv fért fel:
Gyurkovics Tamás: Migrén (7,7 pont)
Moesko Péter: Megyünk haza (6,85 pont)

Utóbbiról pedig nagy örömmel jelentem be, hogy az oldal felhasználóinak szavazatai alapján elnyerte a közönség díját:
Moesko Péter: Megyünk haza
A lezárt szavazás itt tekinthető meg:
https://moly.hu/szavazasok/merites-dij-2020-szepproza-kozonsegdij

A díjátadót valószínűleg a hagyományos módon nem tudjuk megrendezni, de mindenképpen szeretnénk valamilyen formában megejteni.
Az ezzel kapcsolatos információkat itt és a közösségi média egyéb felületein is megosztjuk veletek.

Addig is köszönjük a sok-sok szavazatot! Éljen a közösségi olvasás!
@akire, @abcug, @AeS, @balagesh, @Cipőfűző, @Csabi, @cseri, @dacecc, @eme, @fióka, @giggs85, @Goofry, @Kuszma, @n, @olvasóbarát, @ppeva, @pepege, @vargarockzsolt, @virezma, @Zero

PS: És ne felejtsétek el, közben már 2020-at írunk olvasunk:
https://moly.hu/kihivasok/2020-ev-szepproza-koteteinek-olvasasa

Kapcsolódó könyvek: Bodor Ádám: Sehol · Moesko Péter: Megyünk haza

Bodor Ádám: Sehol
Moesko Péter: Megyünk haza
2 hozzászólás
!

Fotó: PIM/Tóth Tibor

KÉRDEZZ-FELELEK EGY DÍJ KAPCSÁN – BESZÉLGETÉS MOESKO PÉTERREL

Elsőként is fogadd szívből jövő gratulációmat, és hadd köszöntselek itt a Molyon elsőként a 2019-es évben megjelent, első kiadású, magyar szerző által jegyzett szépprózai művek Merítés-díjának közönségdíjasaként.

Amikor előkészültem erre a beszélgetésre, valami olyasféle nyitómondatokban gondolkodtam, amelyekben fókuszba kerülnek majd a „fiatal szerző – átütő siker”, „erős novellák – meglepő győzelem” kifejezéspárok. Ámde kissé átgondolva a Megyünk haza általános fogadtatását, valamint azt hogy már a 2019-es Margó-díjon is a jelölt 34 „első prózakötet” között a legjobb háromban volt, azt jelzi, hogy a nagyközönség igen nagyra értékeli az írásaidat, és a mostani győzelem talán már papírformának tűnhet. Mindezt még erősíti a tény, hogy a Merítés-díj zsűrije a tavalyi kortárs széppróza termés harmadik legjobb kötetének ítélte az alkotásodat. Ezzel számos, nagynevű szerzőt utasítottál magad mögé.

****************************************************************************************

Sz: Hogyan éled meg a győzelmet általában, és hogyan hat rád ez a konkrét siker? Ha lehet egyáltalán választóvonalat húzni, számodra a közönség, vagy egy szakmai zsűri véleménye a meghatározó?

MP: A győzelem szokatlan nekem, mert nem szoktam győzni. Versenyezni se, nem az én műfajom a versenyzés. Ettől függetlenül örülök, hogy saját szűk kereteihez képest sokan felfigyeltek a könyvre, pláne, hogy sokan el is mondták róla a véleményüket. Hogy egy adott vélemény mitől lesz szakmai és mivel jár ez a szakmaiság, szerintem elég összetett kérdés, viszont számomra elég érdektelen is. Ugyanúgy olvasok nyomtatott folyóiratokat, kulturális portálokat, Molyt és bookstagram-fiókokat is. Mindenhol találok érdekes, értékes véleményeket (nyilván nem csak a saját könyvemről), és nincs relevanciabeli rangsor.

Sz: A Molyon szerzőként, olvasóként, sőt 2020-tól pont ennek a díjnak a zsűritagjaként is jelen vagy. Hogyan tudod összeegyeztetni, vagy éppen szétválasztani ezt a sokféle szerepet?

MP: Ez csak kívülről tűnhet sokfélének, de én mindig ugyanaz az ember vagyok. Egy mezei olvasó, akinek amúgy tavaly megjelent egy könyve. Számomra ez viszont se hivatást, se karriert nem jelent, így arra sincs különösebb hatással, hogy hogyan olvasok.

Sz: Tudomásom szerint több művészeti ágat is űzöl. Foglalkoztál zenével, fotózással, tudom például, hogy fontos számodra a képi megjelenítés. Mindezek mellett mit jelent az írás, mondhatni-e, hogy mára az önkifejezés legfontosabb eszközévé vált számodra az irodalom?

MP: Nem. Ezek a dolgok nem váltogatják, hanem kiegészítik egymást. A mindennapjaim részei, és az egyik nélkül nem tudom elképzelni a többit, ahogy magát az életemet sem. Egy másik életben biztos, hogy filmrendező lennék, de mivel egyedül szeretek dolgozni, inkább az irodalom felé indultam el.

Sz: Igazi elcsépelt, frázissá silányult – de mégis megkerülhetetlen – bölcselkedés, hogy majd’ minden kiemelkedő író olvasóként kezdte valamikor. Mesélj róla, hogy kik azok a klasszikusok, vagy éppen kortárs szépírók, akik hatottak rád, akikre úgy gondolsz, hogy különösen jól esne az elismerésük?

MP: Ha megengeded, megfordítom a kérdést. Időnként előfordul, hogy olvasok, látok, hallok valamit, és annyira lenyűgöz, hogy azt kívánom, bárcsak én csináltam volna! Ilyen volt például A fiú című film a Dardenne-testvérektől, a Homok alatt François Ozontól, A visszatérés Andrej Zvjagintsevtől, az Apu vad napjai Tamara Jenkinstől, a Titkok és hazugságok Mike Leigh-től, az Egy jobb világ Susanne Biertől vagy épp a Friss levegő Kocsis Ágnestől. Zenében is sokszor van ilyen, például a Stars of the Lid, a Pausal, a Marconi Union, Pan•American, Ryan Teague, Sophie Hutchings, de akár a Blue Nile vagy a War On Drugs kapcsán is. Könyvben Wells Tower eddigi egyetlen kötete, az Elpusztítva, felperzselve kapcsán éreztem azt, hogy de klassz lenne ennek a szerzőjének lenni!

Sz: Kicsit visszakanyarodva a kötethez. Úgy hiszem, az megállapítható, hogy az írásaid nem simogatnak, jóval inkább szembesítenek, néhol könyörtelenek, kényelmetlen igazságokat tárnak elénk, álszent viszonyokat lepleznek le. Néha akár magunkra is ismerhetünk a sorok között… Szerinted mégis miért szereti a közönség őket?

MP: Szembesítés, leleplezés, igazságok feltárása, ezek elég nagy horderejű történések, szerintem a novelláim ennél szerényebbek. Inkább úgy érzem, az elhallgatás, a tapogatózás és a bizonytalan próbálkozások határozzák meg a legtöbb írást. Ha magamból indulok ki, én azért szeretek hasonlót olvasni, mert engem mélyen foglalkoztat, hogyan lehet efféle törékeny dolgokat élesen, pontosan megmutatni és átélhetővé tenni. Másfelől az elhallgatás, a visszaszívott, ki nem mondott, pedig kikívánkozó mondatok ősidők óta megragadják az olvasó (vagy filmnéző) figyelmét. A dramaturgia egyik alapeleme. Onnantól kezdve, hogy befogadóként átérzed a szereplő helyzetét, a te lelkedet is nyomni fogja egy visszanyelt vagy elharapott félmondat.

Sz: Nem hagyható figyelmen kívül a novellákat meghatározó ifjúi vagy egyenesen gyermek-szemszög. Felmerül a kérdés, hogy ez a látásmód mennyiben alapszik esetleg személyes megtapasztaláson, emlékeken, vagy az egész csupán fikció, és egyszerűen ilyen éles szemmel látod kívülről a világot, amiről írsz?

MP: Magamról, a saját életemről, életemből nem szoktam írni. Az viszont, hogy a szereplőim mikre figyelnek fel, hogyan reagálnak bizonyos helyzetekre, időnként rímel azzal, hogy én milyen gyerek voltam, miket láttam magam körül. Ezenkívül több tapasztalatom is van erről, a gyerek- és kamaszkorról, hiszen még csak néhány éve számítok felnőttnek.

Sz: Van-e a kötet novellái között saját kedvenced? Ha igen, akkor miért pont az, mi köt hozzá?

MP: Egyértelműen a Bontás című novella. Nem egy vidám történet, számomra mégis van benne valamiféle derű vagy remény. A szöveg is józanabb, mint a legtöbb írásom, ezáltal talán nem is annyira rideg és kényelmetlen.

Sz: Az írásaid tipikusan hazai viszonyok között megjelenő, hazai problémákat boncolgató, hazai szereplőkkel játszódó elbeszélések. Vagyis itt mi mindannyian „Megyünk haza”. Tudott azonban, hogy mégis évek óta külföldön élsz. Csupán az élet hozta így, vagy van ebben valami szándékolt elvonulás?

MP: Az élet úgy hozta, hogy férfiként nem feleségem, hanem férjem van. Ha engem kérdezel, ez nem nagy ügy, de akkora azért mégis, hogy házasságot kötni, családot alapítani, csendes életet élni – ha nem is lehetetlen, de nem egyszerű Magyarországon. Ahogy nagyon sok minden más sem egyszerű.

Sz: Viszonylag ritkán jelentkezel új írásokkal. Ha jól tudom, utoljára a Jelenkor folyóiratában jelent meg novellád. Mi ennek az oka? Hosszan érleled magadban, esetleg egy újabb antológiába gyűjtöd az anyagot, vagy netán máris egy hosszabb lélegzetű művön, esetleg regényen dolgozol? Ebből fakad a kapcsolódó kérdés, hogy mikor és mit várhatunk tőled legközelebb a hazai könyvpiacon?

MP: Az utóbbi három évben kétszer költöztem új országba, ez mindkétszer megterhelt. Ezen kívül lassan, egyre lassabban dolgozom, és sokáig csak fejben. Lejátszom magamnak a jeleneteket, újra meg újra. Ha valamit elégszer átrágtam, azonnal, egy lendülettel megírom. Viszont se annyi mondanivalóm, se annyi szereplésvágyam nincs, hogy minden hónapban feltűnjek egy folyóiratban. De dolgozom új novellákon és egy regényen is. Hogy melyikből lesz előbb könyv, én sem tudom.

Sz: Nyilvánvaló, hogy nyomon követed a friss hazai felhozatalt. A 2020-as megjelenések közül mely kortárs magyar megjelenéseket várod a leginkább, vagy ha már van ilyen, akkor mely mű(vek)re hívnád fel a molyok figyelmét?

MP: Épp most olvasom Tompa Andrea új regényét, a Hazát. Nagyon kíváncsi vagyok Szaniszló Judit második könyvére, a Leli életére; Nádasdy új novelláskötetére, A szakállas Neptunra; Mécs Anna Kapcsolati hibájára; Kiss Tibor Noé Beláthatatlan tájára; Jenei László Bódultakjára; továbbá Halász Rita, Bakos Gyöngyi és Nagy Gerzson debütálására. Megjelent egy hiánypótló filmes szakkönyv is, amelyet régóta vártam, Pápai Zsolt Hollywoodi Reneszánsz című munkája. Apropó, filmvilág: alig várom, hogy könyvet is olvassak Bereményitől (A magyar Copperfield). Ezen kívül új regényt rebesgetnek Tóth Krisztinától és Bódi Pétertől is. Ha már nem is idén, de Szendi Nóra és Zelei Bori új regénye is közeledni látszik, illetve alig várom, hogy végre önálló kötettel jelentkezzen Margetin István.

Sz: Mit gondolsz a zsánerirodalomról, kedveled-e, követed-e és ha igen, akkor melyik ágát? Ha van ilyen, akkor innen kit olvasol szívesen?

MP: Az egyértelműen zsánerirodalom többnyire nem köt le. Krimit és fantasyt tehát például nem olvasok. Ezen felül viszont nem foglalkoztat az örök dilemma, hogy a Murakami-, Nick Hornby- és Stephen King-kaliberű írók szépirodalmat írnak-e. Ez egy parttalan vita, évtizedek óta nincs se értelme, se jelentősége. Szoktam olvasni mainstream íróktól, és nagyjából ugyanakkora arányban találok nekem tetszőt, mint a szigorú szakma által preferált elit közegből.

****************************************************************************************

Köszönöm a beszélgetést és további írói pályafutásodhoz sok sikert, valamint legalább ilyen szerető közönséget kívánok!

Azonban, mielőtt elengednélek, hadd ajánlom veled együtt az olvasók figyelmébe az ez év januárjában, elektronikus médiafelületen megjelent Nem olyan hideg című novelládat link, továbbá a Jelenkor folyóirat nyári duplaszámában napvilágot látott bemutatkozásodat, amely mellé jár egy rövid belelolvasó is, a még frissebb elbeszélésedből link.

(Linkek alatt a tartalmak. Tessék lelkesen nyitogatni!)

A beszélgetés végére álljon itt még két idézet, amelyek, úgy hiszem, felcsillantják a „Megyünk haza” olyannyira jellegzetes, erős hangulatát:
https://moly.hu/idezetek/1087583
https://moly.hu/idezetek/1103414

Zárásként pedig @sebzek rövid, frappáns, lényegre törő értékelése:


sebzek>!
Moesko Péter: Megyünk haza

Érdekes kötet. Zömében realista írások vannak benne. Életszagú történetek, amik a mi kis szűk falunkból is származhatnának. Fura érzés fogott el, amikor idegennek éreztem a szöveget. Elszoktam ettől az eddigi olvasmányaimban. Azok valahol a távolban játszódtak, amíg Moesko történetei a rántott hús szagú valóságban mártóznak.
Azon gondolkoztam, ki az, aki ennyire reálisan festi le a jelenlegi vidéket. Az unalmasan pöfékelő házakban élő családokat, akiknek az életébe belefutottak a „modernkori örömök”, mint a külföldi kirándulás, a nyíltan meleg szülők, a külföldön dolgozó/tanuló gyerek, az anya kapcsolatkerülése miatt csonkán induló család stb. Az tetszett benne, hogy nem a kikövezett úton megy, nem sztenderdekkel dobálózik, hanem olyan emberi történetelemekkel, amik bár sutának tűnhetnek, mégis erősen életszerűek. Ez alól talán A szél a kivétel. Ott nagyon meg akarta mutatni, milyen tudatlan egy vidéki asszony, és emiatt suta lett az összkép, ezenkívül nyelvileg néhol még éretlen.

Első kötetnek viszont zseniálisnak tartom, mivel olyan bátor témákba állt bele, amik újdonságnak hatottak.

!

Kép forrása: KönyvesMagazin.hu, Valuska Gábor link

Az e havi válogatást egy olyan – általam nagyon várt – kötettel kezdem, amely már címében is igen súlyos terhet hordoz. Tompa Andrea negyedik regénye, a Haza, abból a soha ki nem fogyó bőségszaruból szemezget, amely az önazonosság, identitáskeresés, haza(vagy éppenséggel hazára)találás kérdésköreinek milliónyi fájdalmát, sebhelyét, magányát és bizonytalanságát zárja össze egy nagy bugyorban. S aztán szerző legyen a talpán, aki ezeket a kiszabaduló, loboncos fürtöket valami könnyed, szellős frizurává fésüli.

Tompa Andrea pedig pont ilyen szerző. Mindezek ellenére el kell árulnom, hogy csak második nekifutásra sikerült abszolválnom a kötetet. Elsőre nehezen tudtam belekapaszkodni a szerző írásmódjára olyannyira jellemző filozofikus gondolatkapcsolatokba, az idő és tér mint eszközök, légiesen könnyed, végtelenül independens kezelésébe. Aztán jött a szikra, az olvasói önfeladás, a jó értelemben vett belenyugvás, s ettől kezdve egymásra találtunk, a textus és én. S ahogyan azt a KönyvesMagazin.hu cikke is felveti nyitómondatában, úgy merült fel bennem is a feszítő kérdés, hogy „És mi a te történeted?”

A szerzővel készített interjút itt olvashatjátok: link

Érdemes beleolvasni egy másik interjúba is, amelyet a 24.hu portál jegyez, és az alábbi mondattal nyit: „Elmenni könnyű, megérkezni nehéz, de hazatérni lehetséges-e egyáltalán? – ilyen kérdéseket feszeget új, Haza című regényében Tompa Andrea, aki az elmúlt harminc évben a saját bőrén élte át, milyen országot váltani.” Később pedig felmerül, hogy „Arról persze szemérmesen hallgat az irodalom, hogy a hazatérés után hogyan folytatódik az élet.”

Izgalmas, örök kérdések ezek, és szerintem az írónő azon kevés művész, közszereplő közé tartozik, akik minderről nem csak markáns, őszinte, valós véleménnyel bírnak, de ki is nyilvánítják azt.

Itt a teljes cikk: link

Amennyiben olvasás előtt minél több információt szeretnénk gyűjteni a kötetről, úgy nem hagyhatjuk figyelmen kívül az ÉS könyvkritikáját sem, amely az alábbi mondattal nyit: „A regény nem politizál élesben. Ellenben olyan árnyaltan tárgyalja a haza fogalmát, mint tán egyetlen magyar irodalmi mű sem.”

Károlyi Csaba pedig nem a hangzatos lózungokról ismert, ezért úgy gondolom, hogy figyelni kell arra az alkotásra, amiről ő ezt írja: „Egy regényt tán úgy érdemes szeretni, mint egy hazát. Ez a regény pedig megmutatja, miféle nagyon összetett érzet az, ami akkor jár át bennünket, mikor az egyszerre hétköznapi és patetikus címadó szót kimondjuk.”

A teljes kritika itt olvasható: link (Mint azt tudjátok, a 30 mp-nyi könyvajánló videó után tárul fel a teljes tartalom. Ne hagyjátok ki!)

A rövid felvezetés után lássuk hát, hogyan indult Haza a Moly olvasóközönsége:

@fióka volt a könyv egyik első értékelője, és rögtön olyan fontos kérdéseket vetett fel, mint hogy „(…) végig azon gondolkodtam, hogy vajon ezt meg tudja érteni, át tudja érezni az, aki soha nem lakott máshol? Nem hiszem, hiszen az emigráció abszolút különleges helyzet, sajátos érzelmi reakciókkal, lelkiállapottal”,
vagy
„Többet kellene ezekről is beszélni. Arról, hogy az emberek változnak, hogy nem mindig van visszatérés, hogy visszailleszkedni sokszor egyszerűen lehetetlen, hogy a távozó és a maradó olyan mértékben el tud távolodni egymástól, hogy már közös témájuk sincs, legfőképpen pedig arról, hogy nem mindenki akar hazamenni.” link

@postmodjane megközelítése is igen frappáns, egyfajta személyes sommázat:
„Ez egy olyan regény, ami nem regény.
A nyelv regénye – a szöveg legalább annyira a nyelvről, mint a hazáról szól.
Ám a nyelv (ugye) a lét háza, a ház pedig a haza otthona.
Az identitás alapja.” link

@dacecc pedig visszakanyarodik az én képzeletbeli kiindulópontomhoz, miszerint: „Elég könnyen félremehetett volna ez a könyv. Kezdve ott, hogy már a címe is magában hordozza a közhelyesség lehetőségét. Én féltem egy picit attól is, hogy mennyire lesz benne politikai felhang.” link

Talán nem meglepő mindezek után, ha úgy gondolom, hogy a Haza az év egyik meghatározó magyar szépirodalmi alkotása az epika műnemének.

Néhány számomra kedves idézet a könyvből:
https://moly.hu/idezetek/1278881
https://moly.hu/idezetek/1278882
https://moly.hu/idezetek/1302899
https://moly.hu/idezetek/1306150

A kora nyári online Margófeszten, még a kötet megjelenése előtt, az írónővel is beszélgetett Valuska László. Az interjúban több súlyos, fontos dologról szó esett, de ami talán a legfontosabb sarokpont volt szerintem, az a következő gondolat: ha a saját városodban, saját családodban sem találod meg az önazonosságot, akkor tényleg hontalanná válsz – nehéz a visszatérés.

Hallgassátok meg a beszélgetést: link

Végül pedig egy rendkívül szimpatikus, személyes hangvételű értékelés a könyvről:


Zoárd93>!
Tompa Andrea: Haza

Talán nem butaság bevallani: nehezen haladtam ezzel a könyvvel. Talán nem butaság bevallani, hogy valahol féltem a végéhez érni.
A nyelv börtön, a haza, mint fogalom és idea, talán nem is létezik…
Nem feltétlenül ilyen gondolatokat kell az ember magába szívjon költözés idején. Különösen akkor nem, ha az elmúlt 25 évét töltötte többé-kevésbé ugyanazon a helyen, és most mégis visszatér oda, ahol született.
Több ponton is együtt éreztem az elbeszélővel – ugyan az én családom nem Kolozsvárról, hanem Marosvásárhelyről származik, nincs akkora különbség a kettő között. Az írónő élményei valahol megegyeznek a szüleimével és a nagyszüleimével. Csupán néhány éve érlelődik bennem a gondolat, hogy jó lenne megismerni azt a várost, megcsodálni azt a vidéket, ami összeköti a családomat a kedvenc írómmal (Bartis Attila szintén marosvásárhelyi). Próbálom elképzelni, hogy nekik mit jelenthet a szó: haza. Lehet egy félelemmel és gyűlölettel átitatott diktatúrától szenvedő országot hazának nevezni? Vajon a határ átlépésével képesek vagyunk magunkkal vinni az otthonunkat? Egyáltalán nekem lehet ugyanaz a hazám, mint a szüleimé? Lehet több otthona is valakinek?
Eszembe jutott egy régi emlék: bő 10-11 évvel ezelőtt, amikor egy gyerekkori barátomat látogattuk meg Angliában – néhány évvel korábban költöztek oda, azóta megváltozott az anyanyelve és csak velünk kommunikál magyarul –, egy kiadós séta után betévedtünk egy hamisítatlan Fish & Chips bárba. Roppant kicsi étkezdének tűnt, a pultban egy vidám, fiatal srác egyedül készítette az ételt és szolgálta ki a vendégeket. Amikor meghallotta a magyar párbeszédet, hangosan üdvözölt, láthatóan örült annak, hogy külföldiek vagyunk. Kiderült, hogy a fiú Szíriából érkezett, korábban viszont Magyarországon élt néhány évig, ahol annyi szépet és jót tapasztalt, hogy nem bírta szavakba önteni. Annyira izgatott lett, hogy örömében extra adag ingyen sültkrumplit adott nekünk – kíváncsi lennék, ha mostanában találkoznánk vele, vajon hasonlóan szíves fogadtatásban részesülnénk?
Bocsánat, egy kicsit elkalandoztam – mentségemre szóljon, hogy Tompa Andrea is sokszor megteszi a könyvében. Főhősünk ugyanis szüntelenül úton van: hol térben, hol időben (az emlékeiben) utazunk vele mi is, mégis olyan érzésünk támad, mintha ő maga sosem lenne jelen. Mármint konkrétan a jelenben, mintha a múlt eseményei és a jövőben esedékes osztálytalálkozó teljesen lekötnék a figyelmét. Nincs konkrét cselekmény, régi történetek, elmélkedések és novellaszerű gondolatfüzérek szövik át a kötetet – bővebb jellemzést most nem szeretnék írni, a többiek már megtették előttem.
Sajnos nem olvastam Tompa Andrea korábbi műveit, ám kétség sem férhet hozzá, hogy nagyszerű és felettébb intelligens író, nyilatkozatai pedig még szimpatikusabbá teszik személyét – nem lepődnék meg, ha jövőre ott szerepelne az esélyes Aegon-díjasok (vagy éppen Libri-díjasok) listáján.

!

Kép forrása: Litera.hu, Valuska Gábor link

Következzék egy olyan szerző, aki nem először jár a Kortárs magyar merítésében. Talán meglepő azonban, hogy most épp egy olyan művével citálom elő, amelyik nem kimondottan epikus írás. Annál inkább közelít a legmagasabb minőségű lírához. Sőt, fejest ugrik abba, lubickol benne. Oravecz Imre 92 csodálatos prózakölteményt tartalmazó műve, az 1972. szeptember immár negyedik kiadását érte meg hazánkban, és tekintve, hogy ez a kortárs irodalom egyik olyan gyöngyszeme, amely örökös hiánycikk a könyvesboltok polcain, ezért (sem) lehet elmenni szó nélkül a friss megjelenés mellett.

A Kossuth-díjas költő, műfordító díjait, elismeréseit felsorolni is nehéz. Ezeken túl az ő nevéhez fűződik többek között Az álom anyaga / A rög gyermekei nagyívű családregény-trilógiája is. Oravecz ma is aktív kortárs alkotó. Mindez azonban még nem lenne elégséges ahhoz, hogy ez a kötet pont ebben a rovatban szerepeljen.

Ahhoz szükség van azokra az, először 1988-ban nyomda alá szerkesztett, utánozhatatlan, megismételhetetlen egyoldalnyi mondatokra, amelyek ezt a nem-naplót, jóval inkább valamiféle vissza-, de mégis egyben előretekintő szerelmi ciklust kivételesen lírai prózává teszik, s mindezt úgy, hogy mint vers vagy költemény nem válnak a szó prózai értelmében prózává.

Számos helyen írtak róla, elemezték, a legtöbb írásban egyértelműen állást foglalva amellett, hogy ez a kötet a múlt századvég irodalmi kánonjának megkérdőjelezhetetlen része. A nagyközönségnek szóló ajánlók közül a SmokingBarrels.blog.hu mondatait idézném ide: „A téma egyetemes: egy szakítás története, annak minden szégyellnivaló, borzalmas, bántó és fájdalmas részletével együtt, mindez pedig olyan finomra hangolva, hogy az olvasónak minden emléke előtör, együtt érez és együtt él a szereplőkkel, állást foglal, megbán és elenged.”

Ez pedig a teljes bejegyzés: link

Mindazonáltal harminc év alatt megjelent és az elektronikus médiában ma is fellelhető több olyan tanulmány, dolgozat és hosszabb-rövidebb terjedelmű tudományos igényű írás is, amelyek azon molyok érdeklődésének kielégítésére hivatottak, akik nem csak élvezni szeretnék a gyönyörűséges sorokat, de az is érdekli őket, hogy ez a karcsú kötet az eltelt három évtized során hogyan tagozódott be a magasirodalomba.

A teljesség igénye nélkül néhány érdekes cikk:
link
link
link

Ez meg itt egy beharangozó a Literáról, ami egy beleolvasót is tartalmaz: link

Ami azonban számunkra a legfontosabb, az talán mégis csak az, hogy mióta a könyvmoly Molyon molyol, tehát az oldal indulása óta, mindig voltak és vannak, akik olvasták és szerették ezt a meghatározó kötetet.

Vannak köztük, akik csak néhány frappáns mondatban foglalták össze benyomásaikat (számomra ebben az esetben ez a leginkább elegáns megoldás):

@ppeva így fogalmaz „Hát ha egy jó könyv arról ismerszik meg, hogy fenekestül felforgat, felkaparja életed összes sebét – azt is, amit kaptál, de azt is, amit adtál –, megráz és kényszerít, hogy szembenézz, hogy felidézd a mélypontjaidat, akkor ez egy jó könyv.” link

@n talán még szűkszavúbb, de annál tartalmasabb összegzést nyújt: „Elolvastam. Aztán hátrahajtottam a fejem a fotelben, vagy a kanapén, vagy a hintaszékben és a plafont bámultam. Viszonylag sokáig. Vagy még mindig.” link

@peónia pedig csatlakozik @n gondolatához link.

S vannak, akik a személyes érintettséget emlegetik fel értékeléseikben, amelytől valóban nehéz távol maradni Oravecz esetében.

@Bélabá-t egy saját írásra ihlette a kötet, és értékelését ennyivel zárja le:
„Így tetszett. Mestermunka, jeles (4,8 pont)!”
link

@montika pedig így fogalmaz értékelése zárómondataiban: „Amit megalkot, már az, amivel én nézek szembe, az én képeim, emlékeim, a bennem levő Egy-kép, amit én engedtem el, engedek, amit én hagytam, hogy múljon, vagy ne legyen, hogy így tovább éljen.
Avar-illaton utolsó napsugarak ezek a szerelem-próza-versek.”
link

Csak még néhány jellegzetes hangulatot árasztó idézet (hátha olvasásra csábítják az eddig ellenállókat is):
https://moly.hu/idezetek/22318
https://moly.hu/idezetek/229642
https://moly.hu/idezetek/1323307

Épp ezért, nem tehetek másképp, a szeptemberi Merítésben az 1972. szeptember című kötetet ajánlom a figyelmetekbe. A Merítés összesített könyvajánló listája pedig ezen a linken található:
link

S végezetül, nem lenne teljes az összkép, ha nem raknám ide @giggs85 kimerítő alaposságú, részletes értékelését:


giggs85 P>!
Oravecz Imre: 1972. szeptember

Ha van olyan utánozhatatlan klasszikusa a magyar irodalomnak (a válasz természetesen: van), amely már évek / évtizedek óta beszerezhetetlen és elérhetetlen a hazai könyvpiacon, az Oravecz Imre 1988-as műve, az 1972. szeptember, amely személyes meggyőződésem szerint nemcsak a magyar, de az egyetemes világirodalom egyik legfontosabb szerelmes, pontosabban a szerelemmel és a szerelmi kapcsolattal foglalkozó műve. Ez a helyzet most azonban megváltozott, ugyanis ez a vékonyka kötet újra megjelent, mégpedig a Magvető Kiadó nemrégiben elindult életműsorozatában (minden bizonnyal sok-sok irodalomszerető legnagyobb örömére).

Az Oravecz-életmű jó ismerőjeként is elmondhatom, hogy az immár nyolcvanhoz közeledő alkotó egész pályafutása során kitüntetett szerepet kapott a nyelv és a nyelvi kifejezhetőség, és ez most sincs másként. Az itt szereplő kilencvenkét „egy lélegzetvétellel” elolvasható, egymondatos prózavers olyan természetességgel, átgondoltsággal és lendülettel képes megjeleníteni magát a hétköznapokban megjelenő szerelmet, ami gyakorlatilag utánozhatatlan.

Az egyik legelképesztőbb ezekben az átlagosan tizennyolc-húsz sornyi szövegekben az, ahogy megjelenik bennük a szerelem egésze: az első szikrázó pillanatoktól, a mindent háttérbe szorító lángolástól kezdve, az egyre szürkülő és átlagosabbá váló hétköznapokon át a hol fájdalmas, hol végső megnyugvást hozó búcsúig. És külön kiemelendő, hogy hiába kapunk kilencvenkét verset gyakorlatilag ugyanarról a témáról, ugyanabban a stílusban és ugyanazzal technikával, mégsem válik egy pillanatig sem unalmassá, öncélúvá vagy önismétlővé. Ennek titka a nyelvi kimunkáltságon túl egyrészt az univerzalitás, hisz egy olyan dolgot ragad meg, amivel gyakorlatilag mindenki, mindenhol a világon, nemtől, kortól függetlenül szembesül az élete során, illetve az, amilyen közeli módon, egy-egy apró részletet megragadva a lehető legőszintébben, legkendőzetlenebbül, olykor a nyersességig szókimondón mutat be az író.

„Azokról a nőkről

szeretnék most beszélni neked, akik voltak az életemben, arról a sok teről, akiből egy szép napon mind ő lett, és akinek mind egy szép napon teből ővé lettem, mielőtt veled találkoztam és beléd szerettem, és megpróbálni, nem annyira neked, mint inkább magamnak, számot adni az eltűnt időről, mely most egyszeriben ismét megjelent, nem nevekre, évszámokra, helyekre vagy arra gondolok, kinek mit adtam, és ki mit vett tőlem, te sem ezt firtattad, mikor firtattad, az foglalkoztat, ami a neveken, évszámokon, helyeken vagy az érzések adásvételén túl van, ami a múltból megmaradt és a jelenben is érvényes, de akárhogy erőltetem emlékezetem, a vak kényszeren kívül más nem jut eszembe, mert te mindent érvénytelenítettél, mikor utánuk nekem adtad magad és a magad hasonlóságára kezdted alakítani őket, és minél hasonlatosabbakká váltak hozzád, annál hasonlatosabbá váltál te önmagadhoz, mialatt nem eszköze, hanem célja lettél szenvedélyemnek, amely a sok alkun át utat tört magának, és végre eljutott hozzád, és úgy változtatott őből tevé téged, hogy te vagy már nekem minden nő, aki volt, és minden nő végleg elhagy, ha te elhagysz.”

Azt kell mondjam, hogy bár a jelen esetben újrakiadásról van szó, Oravecz Imre művének, az 1972. szeptembernek a megjelenése az idei év egyik fontos irodalmi eseménye. Véleményem szerint ez egy olyan könyv, amit mindenkinek kötelező megvenni és / vagy elolvasni. Én már megtettem, a mostani volt a harmadik olvasásom, de minden bizonnyal nem az utolsó. Remélem sokan csatlakoztok még hozzám.

5 hozzászólás
!

Kép forrása: Litera.hu, Valuska Gábor link

Egy kézen talán, ha összeszámlálhatók azon kortárs hazai szerzők, akik ritkán ugyan, de ha végre új kötettel jelentkeznek, akkor szó szerint hegyek omlanak mélybe, és folyók lépnek ki a medrükből szépirodalmunk szerény domborzati térképén. Azt a kevés, köztünk élő és alkotó ikont pedig az elvitathatatlan tisztelet és megbecsülés mellett megilleti a feltétlen és lankadatlan figyelem is.

Nem csoda hát, ha minden irodalmat szerető felkapja a fejét, amikor tizenkilenc év után új nagyregénnyel áll elő a Nemzet Művésze, a Kossuth-díjas erdélyi író, Szilágyi István (akinek ezúton is kívánunk még hosszú és további alkotómunkával teljes életet, szemben a magyar Wikipédia szócikkének arcpirító tárgyi tévedésével: link).

A Kő hull apadó kútba és a Hollóidő a kortárs magyar historizáló epika megkerülhetetlen cövekei, valóságos lépőkövek a ma embere számára az identitáskeresés, az önmeghatározás zsombékos talaján. A szerző régóta várt új nagyregénye, a Messze túl a láthatáron pedig egészen Rákóczi, a „vezérlő fejedelem” korába és történelmi díszletei közé vezeti olvasóját, méltó folytatásaként a kiemelkedő életműnek. S ha nem is a 45 évvel ezelőtt megjelent főműve párjaként, de helyszínéül mégis Jajdont választva, csak-csak visszahoz valamit a rajongók számára az utánozhatatlan miliőből.

Érezhető azonban, hogy akár az olvasóközönség, a könyves szakma is csak ismerkedik még a friss regénnyel. A Szépirodalmi Figyelő kritikai ismertetőjében például így közelít a kötethez: „Szilágyi István nyitott, kísérleti regényformában, a rá jellemző finom motivikus hálóval átszőve fogalmazza meg a bűn meghatározásának és megítélésének fontos kérdéseit. Teszi ezt egyrészt történeti jelleggel, a boszorkányperek hagyományára tekintve, másrészt pedig az egyetemes emberi távlatában gondolkodva.”

Itt pedig a teljes cikk: link

Aztán van itt még valami. Leginkább ajánlani szoktam figyelemfelhívó, ismertető anyagokat, de most úgy gondolom, ha valaki komolyan veszi, hogy elmerül a boszorkányság, babonaság és igazi gonosztevések között a regény főhőse, az igazságlátó oldalán, annak nemcsak ajánlott, de bizony hogy kötelező elolvasnia Antal Balázs remekbe szabott recenzióját abból a Helikonból, amelynek alapító-főszerkesztője maga a szerző volt: link

A Könyvpercekben meghallgathattok még egy nyúlfarknyi kedvcsinálót: link

Lássuk, a legfrissebb molyok hogyan fogadták a régen várt regényt.

@Kuszma bevezetőjében hozza a papírformát: „Úgy várta az ember az új Szilágyi István regényt, ahogy mondjuk a Tengelic csoport óvodásai várnák a Mikulást, ha az csak húszévente tenné tiszteletét. Gondolom, az óvodásokat az se zavarná ilyenkor, ha pontosan tudnák, a portás rejtőzik a kaporszakáll mögött, az olvasó viszont aggódik, megfelel-e majd a könyv magas várakozásainak.” Aztán később természetesen megnyilatkozik a könyv tartalmát illetően is:
„Szilágyi ereje a nyelvben van, ez nagyjából világos. Tele van ízzel, erővel, úgy feszülnek tőle a mondatok, majd kirepednek. De bevallom, ami a cselekményt illeti, khm, néha elbizonytalanodtam, nem túlzás-e egyáltalán cselekménynek nevezni.” link

@ppeva így kezdi értékelését: „Szép volt, csodás mondatok sorakoztak egymás után. Élvezet volt olvasni.
De…”
Olvasd tovább, érdemes: link

A kevéske olvasás azért szült már néhány idézetet, amelyekből markánsan kitűnik, miért is a nyelv az ereje kedves szerzőnknek. Íme:
https://moly.hu/idezetek/1293602
https://moly.hu/idezetek/1293604
https://moly.hu/idezetek/1307441

Álljon itt a rövid ismertető végén ismét csak @giggs85 kiváló értékelése:


giggs85 P>!
Szilágyi István: Messze túl a láthatáron

Szilágyi István abból a szempontból Nádas Péterhez hasonló alkotónk, hogy általában tíz-tizenöt évente ír meg egy-egy féltéglányi kötetet, ami aztán nagy eséllyel az aktuális év egyik legjobbja lehet. A mindössze pár hete megjelent Messze túl a láthatáronnal is egy majd’ két évtizedes hallgatást tört meg az erdélyi író (persze, ha nem számolom a tavalyi Katlanvárost, ami azonban zömében ’60-as, ’70-es években keletkezett szövegek gyűjteménye), hiszen az ezt megelőző regénye a 2001-es Hollóidő volt. A nagy kérdés az, hogy az új mű is esélyes arra, hogy az év egyik legjobbja legyen? A válaszom: talán.

A bő félezer oldalas mű két nagy egységből áll: az alig kisregénnyi terjedelmű Emlékiratból és az epizodikus szerkesztésű Amerre a világból. Az első rész meglehetősen furcsán épül fel, és sokáig nem is tudjuk, hogy hová fog kilyukadni. A Rákóczi-felkelés vége felé maga a Fejedelem kéri meg hű emberét, a szöveget lejegyző Tompay Wajtha Mátyást, hogy valamilyen homályos diplomáciai okból kifolyólag utazzon el az Oszmán Birodalomba, és ott mérje fel a helyi viszonyokat. Aki ennek persze eleget is tesz, ám hamarosan visszatér, hogy a némileg meglepett fejedelem ezúttal azzal bízza meg, hogy fogjon neki egy beszámolónak, amiben megörökíti a „kuruc zajdulás” történéseit. Aztán alig haladunk az eléggé kapkodó és összevissza módon lejegyzett emlékirattal, hogy Wajtha uram hírét vegye, rég nem látott feleségét valaki egy neki tulajdonított levéllel ismeretlen helyre elcsalta, ekkor pedig ugye rögvest meg is indul a nyomozás az eltűnt asszony holléte felől…

Bár ez a rész, mint látszik, borzasztóan csapongó és viszonylag későn derül fény a fókuszára, de mégis kimondottan jól működik. Szilágyi eddig is híres volt arról, hogy nagy mestere a magyar nyelvnek, és ez most sincs másként. Tökéletesen rekonstruálja a kor ízes, régies nyelvezetét és beszédmódját, a leírások és fogalmazásmód épp olyan cirkalmas és nehézkes, mint amit elvár az ember egy 18. századi elbeszélőtől. Ráadásul remekül ragadja meg a korszak háborús hangulatát és festi le a pusztítás mértékét, és még a krimiszál is több mint ígéretes.

A második rész majd’ negyven évvel az első után játszódik, ám továbbra is az időközben híres bíróvá lett Wajtha Mátyás áll a középpontban, és bár eddig sem a cselekményesség dominált, de itt a történet (már amennyiben beszélhetünk itt egyáltalán történetről) alig-alig mozdul valamerre. De akkor miről van is itt szó tulajdonképpen? Wajtha és többnyire jegyzője hosszas, cikornyás és komótos beszélgetéseket folytatnak a bírói tiszttel kapcsolatos eseményekről, amelyek a hétköznapi tyúklopásoktól a rablógyilkosságokon át a boszorkányságig terjednek; és persze felvetődnek olyan fajsúlyos kérdések is, mint hogy mennyire is ítélheti meg egyik ember a másikat, mennyire is lehet betartani a törvényt, mennyire torzul az igazság a rendszer által és még sorolhatnám.

Arra azonban mindenki készüljön fel, hogy ez a rész inkább tekinthető filozofálgatásnak és gondolatfutamok kibontásának, mint apró, érdekes anekdoták sorának, és Szilágyi is arra használja ezt az egészet, hogy elmondhassa véleményét igazságszolgáltatás és a hatalom természetéről vagy az emberi természetről. Megmondom őszintén, hogy itt azért volt némi hiányérzetem, mert egy ekkora terjedelmű szöveg komolyabb cselekmény nélkül azért eléggé le tud ülni, hiába a gondolatiság és a briliáns nyelvezet, és ez bizony egyszer-kétszer itt is megtörtént. Mindazonáltal ezzel együtt is tudom ajánlani a Messze túl a láthatáront a szerzőt kedvelőknek, a történelmi regények szerelmeseinek, és azoknak, akiket magával tud ragadni a végtelenül kiérlelt, lassú és ízes beszédmód.

!

Kép forrása: Flickr link

EGY KALANDOS UTAZÁS KEZDETE, AVAGY BIZONYTALAN CSETLÉSEK-BOTLÁSOK A RÖVIDPRÓZA FELÉ
(a szerkesztő ajánlásával)

Most pedig valami olyasmit teszek, amit ezen a helyen még soha…
Magyarázkodni fogok. Mégpedig arról, hogy miért is vágok bele ebbe a kísérleti blokkba, s egyúttal megpróbálom magammal is elfogadtatni, hogy tökéletesen helyénvaló ötlet belekotnyeleskednem a rövidprózába és – ha nem is észt osztani, de legalább – lelkesen népszerűsíteni kortárs magyar alkotókat, orrok alá dugni rövid kis remekműveket, néha talán még a mélyből is előbányászni a kispróza rejtőző értékeit.

A rovat új részében olyan aprócska, miniatűr gyöngyszemeket szeretnék a figyelmetekbe ajánlani, amelyek akár néhány perc alatt elolvashatók. Szerzőik a kortárs magyar prózaepika kiemelkedő alkotói.

Bevallom, sokáig magam is szkeptikus voltam a műfajjal kapcsolatban, de kiderült, hogy a hiba egyértelműen bennem van. Illetve reménykedem, hogy már csak volt… Ugyanis évtizedekig együtt tudtam élni azzal a szent meggyőződéssel, hogy könyv terén is megingathatatlan a népi bölcsesség, miszerint mázsa alatt nem is férfi a férfi. Mit tudhat akkor egy prózaíró 300 sűrűn szedett oldalnál rövidebb terjedelemben elbeszélni? De hiszen az még a bevezetésre is kevés, ahhoz még tartalomjegyzéket is fölösleges biggyeszteni. Kell az a jó nehéz féltégla, hogy hosszú napokra-hetekre elvackoljak benne, magaménak érezzem a helyszínt, a világot, kiismerjem még a szereplők huncut összekacsintását is. Vagyis hogy hazaérjek a könyvben…

Aztán egyszer csak nem hazaértem, hanem elkezdtem molyolni…
…és miközben továbbra is az epika szerelmese maradtam, a kortárs szépirodalmi alkotások között csemegézve egyszer csak olyan kötetek kerültek a kezembe, amelyekben tökéletesen kimunkált, pontos, precíz arányérzékkel megalkotott, kompakt kis filigránok, valóságos remekművek vártak. Jobbnál jobb novellák, elbeszélések, karcolatok és esszék kínálták magukat. Most pedig szeretném veletek megosztani ezt az élményt, hogy minél többen fedezhessétek fel azokat az apró csodákat, kicsi műremekeket, amelyek engem évek óta, napról napra tanulásra, tapasztalásra sarkallnak és számtalan esetben csodálatra késztetnek.

Az pedig, amit most a bevezető végére hagyok, amit magam is alig találtam meg azon a titkos rejtekhelyen, ott lent, A vonal alatt, az bizony nem más, mint a valaha volt, múlt század eleji hírlapírás üdvöskéje, az oly sok zseniális zsurnaliszta által mesterfokon űzött tárca. A tárca, amely a közelmúltban rabul ejtett, és amelytől nem szabadulhatok azóta sem. Ahhoz azonban, hogy kedvet csinálhassak e színes, csupa sziporka kisprózához, hogy kíváncsi figyelmet irányíthassak rá, ahhoz bizony szakavatott segedelemre van szükségem. Ezért most itt, ezen a helyen segítségért folyamodom Darvasi Lászlóhoz, aki a műfaj megkérdőjelezhetetlen kortárs mestere és egyben Szív Ernő, a legendás fiktív újságíró figurájának életre hívója.

Kérdezzük hát meg akkor a mestertől, hogy mi is az a tárca, miben különbözik a novellától?

„A tárca, minden csapongási hajlama és szeszélye ellenére szabályozottabb műfaj, mint a novella. Szembe néz vele az olvasó, viszonyuk közvetlenebb, közelibb, felszínesebb, de tud örök sebet is ejteni. (…)
Na, igen, a tárcahely befogadó színház. Mehet oda boldog és boldogtalan, ilyen beszély, olyan csevej. De attól még nem lesz föltétlenül tárca. Csak ott rozsdáll vagy tündököl, a vonal alatt. Tárca, tárcanovella, novella, három különböző, jóllehet nem éles határokkal elválasztható műfajról beszélünk. A tárca a bármi, a tárcanovella a talán, a novella az igen és a nem.”

Ez egy 2015-ös cikk a szerzővel, szerintem baromi érdekes: link.

Még a 2014-es Margó Fesztivál nyitórendezvényén Darvasi beszélt Szív Ernőről és a Szív-féle tárcológiáról és elmondta, ahogyan ő látja:
• a tárca a napi pillanatban él
• bizony sokszor előfordul, hogy nem jut eszébe semmi, de az első mondat leírása sokat segít
• a tárca az embert folyamatosan szinten tartja, nem lehet elszállni
• ha írója felhagy vele, elvonási tüneteket okozhat (Szív egyszer két hétig küzdött vele)
• a Szív-tárcák jellegzetessége, hogy sokszor el-elvándorolnak egy Darvasi-műbe
• Szív gyors, nem szöszmörög sokat, Darvasi ellenben többször átírja a mondatait
• a tárca szabad dolog, mégis kötött műfaj (nem lehet például túlzottan politikai, nem káromkodhat benne, nem fejezheti ki csúnyán magát az írója)
• a tárcaíró az olvasót figyeli, a regényíró először a mondatot („neki kell először mindent megadni”).

Itt olvasható a teljes cikk: link

Aztán még azt is érdemes tudni, hogy „Szív szerint arról énekelt a mézsügér, hogy nincsen nagy történet. Az élet kis dobozkákba lett bezsúfolva, a nagy utazóládák kora lejárt.” S ahol énekel a mézsügér (Szív szerint mindenkinek), az A tenger-füzetben olvasható az Ez egy ilyen csúcs című kötetben. S máris itt járunk a híres füzeteknél, pedig még nem is voltunk A vonal alatt.

Pedig köztudott, hogy
„A hírlapíró vonal alatt él.
És a hírlapíró nem tudja mi van a vonal felett, mert a vonal voltaképpen olyan, akár az ég. Mert az eget se lehet megmozdítani, se meghódítani, és kifutni se lehet alóla, csak elfogadni, hogy az egyik nap jeget szór, a másik nap fehér fátylakat úsztat, máskor meg madarak vonulását látni rajt', és messze is van és mégis be lehet lélegezni, és ez már így marad, míg végleg a fűgyökér alá nem bújik az ember.
A vonal alatt több a megbocsátás, a gyengeség, a fecsegés, több az öncélúskodás, és nagyon nehéz lesz, ami könnyű, és nagyon könnyű lesz, ami nehéz. Viszont szorongásból és iszonyatból sincs kevesebb. A vonal alatt is megborzong az ember, s úgy szorítja ökölbe a kezét, hogy kifehérednek a körmei. Aztán belenéz a tükörbe és elneveti magát.”

Innen az idézet: link

De ne szaladjunk ennyire előre!
…vagy mégis, szaladjunk inkább! Hiszen nagyot téved az, aki úgy hiszi, hogy Szív Ernő a füzetekkel elegánsan elköszönt, és lelépett a színről. Olvassátok csak az alábbi egyperces gyöngyszemet a Tiszatájból. Utánozhatatlan, ahogyan 451 szép magyar szóban, pontosan 2570 karakterben (szigorúan szóköz nélkül, megszámoltam, lemértem!) megszületik (de el is múlik) az egész életünk.

„Én sztereóban hallom nőni az életet. Ha kipillantok az ablakon, jobbra egy óvodát látok, balra pedig egy játszóteret.”

Itt a teljes egyperces (még friss, alig múlt el féléves), nagyon kérlek, olvassátok, mert megéri: link.

Még ’98-ban volt (tehát elmúlt már húsz éve), hogy Mikola Gyöngyi publikált egy szegedi rendezvényről, mikor is Szív Ernő „szülővárosában” a tárcaírás történeti alapjairól (is) folyt a diskurzus, amely nyilvánvaló módon rákanyarodott a modern kori „Szív-jelenségre” és ha már…, akkor elő is került múlt és jelen párhuzama, összetartása és összetartozása:

„A tárca (vagy eredeti nevén a feuilleton) az európai hírlapok egy meghatározott oldalának, rovatának a neve volt, ahol novellát, folytatásos regényt, esszét, művészeti tárgyú szemlét, úti leveleket – azaz általában az olvasók szórakoztatására szánt írásokat közöltek. Szép Ernő is a publikálás módját érti a tárcán, nem pedig esztétikai megkülönböztetésként használja a szót. Nyolcvanhárom évvel később kortársunk és hősünk, Szív Ernő azonban már csak az irodalom szürke kiskatonájának tekinti a tárcát, egyszerű, semmi kis műfajnak, amellyel szemben eleve nem lehet azokat a magas kritikai elvárásokat érvényesíteni, mint például a novellával vagy a regénnyel szemben. Szív Ernő nemcsak e korszerűtlennek tekintett műfaj fölvállalásával, hanem más, néha szinte deklaratív módon is szembehelyezkedik az úgynevezett irodalmi élettel: kifigurázza a kritikus munkáját és a bölcsészeti szemináriumok diskurzusait, és bejelenti azt az ambícióját, hogy ő szeretne lenni Magyarország legrosszabb írója.
(…)
Darvasi Szív Ernővel a magáéhoz képest klasszikusnak tekintett irodalmi korszakba álmodja vissza magát, az örökség gravitációs terébe, az irodalmi apák korába. Az alteregó irodalmi formáját Kosztolányitól örökölte Szív Ernő, a nevét Szép Ernőtől, az ősz szürke árnyalatait minden bizonnyal Krúdytól.”

A link alatt olvasható a teljes kivonat: link.

Fontosnak tartom még, hogy ne feledkezzünk meg a tárca velejéről, miszerint az mindig aktuális, vagy legalább az aktualitást keresi, rendszerint pedig csevegő hangvételű, olvasmányos, rövid (gyakran valóban csak egyperces), egy témára, egy ötletre építkező írásmű, amolyan karcolatféle, vagy még inkább rajz.

S hogy mindez az újraéledt, olvasmányos csevej mennyire aktuális a kortárs publicisztikában is, arra talán a legszebb példa Darvasi László „fecsegő potyautasa” a Revizor kritikai portálon, aki (mily’ meglepő, Szív Ernő képében) bizony rendszeresen jelentkezik, és napi életünket idéző témákkal kíván szórakoztatni, de mélyen el is gondolkodtat.

Személyes kiskedvencem ez a „lénia alatti” irodalom, s bár úgy tűnik, hogy a vasárnap reggeli kávé-briós kombó mellé nem is kaphatnánk finomabb kísérőt, azért a felemlegetett témák mögött megbúvó leplezetlen, néhol kínosan meztelen valóság alkalmanként megkeseríti a szájízt.

Feledhetetlen például az a könnyed elegancia, amivel Szív Ernő a járványügyi vészhelyzet apró kis színeseiről mesél „karantén-naplójában”.
Ilyen volt még az első fázis korai időszakában a Maszkok népe: link
…vagy kicsivel később a Becsületes tavasz: link
…aztán a kora őszön íródott Maradj normális! inkább már újra csak kipislant a maszk mögül: link
…és végül a legfrissebb, még ress, ropogós írás, a Győztek!, egyértelműen húsbavágó aktualitásával fektet két vállra: link.

Ebben a rovatban ennyit vert hát a mi kis Szívünk, de hiszem, hogy a jövőben visszatérünk még erre a kedves szegedi „kardiológiára”.

De remélem, hogy közben még felhajtunk más rövideket is, más alkotókkal, itt, a kortárs magyar szekció talponállójában (persze csak ha ti is úgy gondoljátok).
Ahogy azt a Csernabandi mondaná, „Gyertek vissza, igyunk még, én fizetek!”

Mi mással zárulhatna ez a blokk, mint @Kuszma idevágó, örökzöld Darvasi- értékelésével:


Kuszma P>!
Szív Ernő: Az irodalom ellenségei

Tisztelt Uram!
Kedves László Laci Lacikám
Ernő!

Én úgy képzelem, szól a szerkesztő, hogy fájront van. És akkor Te fogod a tündérnyálból szőtt lepkehálódat, és csak úgy, két falat sonkás zsemle vagy két korty kávé között, esetleg egy gyenge fröccs után lehalászod a levegőből azokat a bámulatos képeket, azokat a csudás jelzős szerkezeteket, amik ott röpdösnek mindannyiunk körül, de csak Te látod őket. Mindezt mintegy mellékesen. Nem is az, hogy a témáid. Mert hát a témáid – valljuk meg –, hát, olyat láttunk már elégszer. Mert egy tárca vagy arról szól, ami körülöttünk van, ami mindannyiunk számára hozzáférhető. Vagy arról, ami éppen nincs – és akkor írunk egy tárcát a nincsről. Ha például ihlet nincs, akkor írunk arról, hogy ihlet nincs. Egyszerű ez, mint a májusi cserebogár. És hát mi az a tárca a kozmosz végtelen hidegéhez képest? Egy kis sóhaj eldugva valami folyóirat tizenhetedik oldalán. Egy kis inci-finci semmiség. Egy porszem, egy atom, egy neutron, egy kvark. Ha a mérleg egyik serpenyőjébe tesszük a lét végtelenségét, a másikba meg egy tárcát, hát mi történik? Látunk valamit? Semmit. De ha te írod a tárcát, ezt a szép-szomorú tárcát, Ernő, hát a mérleg serpenyője mintha – mintha! – megmozdulna kissé.

24 hozzászólás
!

Kép forrása: Pixabay link

Nincs is már több dolgunk szeptemberre, csupán lopva bekukkantani a kiadók tálalókonyhájába és meglesni, hogy mit kínálnak nekünk az ősz közepére, amolyan kellemes esti bekuckózáshoz. Meglátjuk, milyen kiadványokért rohanunk majd a könyvesboltba, melyekért várjuk az érintésmentes csomagküldő szolgálatot, vagy állunk türelmesen a könyvtári sorban (persze a szociális távolság betartásával).

Annyival még tartozom az ügynek, hogy kiküszöbölendő a szerkesztői slendriánság csorbáját, hozok ide egy fontos szeptemberi megjelenést is, amely valahogy kimaradt az előző havi beharangozóból. Nagy mulasztás ez, és aki még nem értesült róla, annak ezúton hívom fel a figyelmét, hogy már a könyvesboltok polcain van Térey János Boldogh-ház, Kétmalom utca címen kiadott, hátrahagyott memoárja.

A Jelenkor Kiadó „Egy cívis vallomásai” alcímmel jelentette meg a tragikusan fiatalon elhunyt szerző félbehagyott kéziratát, amely tulajdonképpen egy közel teljes önéletírásként szolgál. Olvasásai is vannak már a Molyon, ahogy kiemelt idézeteket is találunk az adatlapon.
https://moly.hu/idezetek/1322303
https://moly.hu/idezetek/1322619
https://moly.hu/idezetek/1322220

Az emlékiratot az ÉS szeptemberben a hónap könyvének választotta. Úgy vélem, elég, ha csak ennyit idézek belőle: „A Boldogh-ház, Kétmalom utca megrendítő, nagy mű, ott a helye az Egy ember élete, az Életem regénye, vagy a közelmúltból a Világló részletek és a Magyar Copperfield mellett. Az, hogy félbemaradt, voltaképpen indifferens.”

Itt olvashatjátok a teljes cikket: link (videó mögött a tartalom, muszáj legalább beleolvasni).

***

A @Magvető_Kiadó folytatja a Hazai Attila-életmű újrakiadását.
Hazai Attila, az életből ugyancsak fájdalmasan korán távozó író 28 évesen kiadott, huszonnyolc novelláját tartalmazó kötete, a Szilvia szüzessége kerül most újra a könyvpiacra.
Itt a kiadó kapcsolódó Facebook-postja: link

Ez meg egy kis kedvcsináló a szerző emlékoldaláról. Egy novella a huszonnyolcból, a Matrica nyolcas – szerintem zseniális (ilyenkor érződik csak, hogy mekkora a veszteség): link.

Aczél Ákos 1996-ban írta az Alföld folyóiratban az akkor még friss elbeszéléskötetről, hogy „Kétségtelen, ez az irodalom minden ízében, nyelvében, szerkezetében és témaválasztásaiban is antiintellektuális, ám (…) szándékoltan ilyen. E sajátosságából adódóan, a változási folyamatok egyik lehetséges irányát jelöli ki, melyben a »magasirodalom« és a szubkulturális látásmód elveszti határainak kontúrjait.” link

***

Október 12-én jelenik meg, ugyancsak a @Magvető_Kiadó gondozásában, az idei év Hazai Attila Irodalmi Díjas írója, Kiss Tibor Noé harmadik regénye, Beláthatatlan táj címmel.

Video-trailer és felvezető a szerző hivatalos oldaláról: link

Az őszi Margófeszten pedig október 17-én, 19:00 órától beszélget majd Szegő János Kiss Tibor Noéval (helyszín: Várkert Bazár – Nagyszínpad): link.

***

Závada Pál Wanderer című új regénye ugyancsak október 12-én kerül a polcokra a @Magvető_Kiadó jóvoltából. A szerző ebben a műben Budaörs múltjába vezeti olvasóit, a valaha ott élt német diaszpóra életét bemutatva.
A kapcsolódó kiadói Facebook-post itt: link

Október 16-án, 20:00 órától pedig a Margófeszten kérdezi a szerzőt Veiszer Alinda (helyszín: Várkert Bazár – Kisszínpad): link.

***

A Jelenkor Kiadó gondozásában jelenik meg Halász Rita Mély levegő című debütáló kötete.

A könyv bemutatója ugyancsak a Margófeszten lesz, a szerzővel pedig Németh Gábor beszélget majd október 16-án, 16:30-tól (helyszín: Várkert Bazár – Nagyszínpad): link,

***

Szálinger Balázs, a József Attila-díjas költő Al-dunai álom címmel megjelent első prózai kötetét, mely tulajdonképpen rendhagyó útirajz, megint csak a @Magvető_Kiadó nyújtja át a nagyközönségnek.

A Líra Könyv Facebook-oldalán ma is megtekinthető és -hallgatható a Turi Tímea főszerkesztő vezetésével, szeptember 15-én zajlott élő könyvbemutató: link.

Ez pedig egy rövid részlet a kötetből: link

***

Végezetül ejtsünk még egy mondatot erről a bizonyos misztikus október 12-i napról.
Több más új kiadványhoz hasonlóan ezen a napon jelenik meg Cserhalmi Dániel második ÁVH-regénye is, Szibériai csapda címmel, melyet ezúttal az @Alexandra_Kiadó jelentet meg.

Itt olvashattok egy rövid interjút a szerzővel, új regénye megjelenésének apropóján: link

***

Ezzel búcsúzom is szeptemberre, de nagy örömmel veszem visszajelzéseiteket a rovattal kapcsolatban.
Vigyázzatok magatokra és egymásra!

S ne feledjétek, a kortárs magyar irodalom kifogyhatatlan kincsesbánya, csak arra vár, hogy minél több értékét a felszínre hozzuk. Az ősz hátralévő napjaira ajánlom ezúttal @Mónika_Sándor kihívását:


Mónika_Sándor>!

Ősz magyar írókkal / 2020. nemzetiség szerint olvasós

Elolvasandó könyvek száma3
Elkezdődött2020. augusztus 23., 21:36
Jelentkezés vége2020. november 30., 23:00
Véget ér2020. november 30., 23:59

Sziasztok!
Folytatódik az oly kedvelt kihívásunk! :) A feltételek nem változnak.

Ahogy korábban is, a kihívás lényege, hogy 2020 ősze folyamán, azaz szeptember-október-november hónapokban olvassunk, csillagozzunk és szövegesen értékeljünk HÁROM magyar író által írt könyvet. Az újraolvasások NEM számítanak, de bármelyik kor szülötte lehet a szerző.

Játékszabályok:
1. Jelentkezz a kihívásra!
2. Olvass el HÁROM könyvet, amelyet magyar író írt!
Az olvasások 2020. szeptember 1. és 2020. november 30. között érvényesek, továbbá nem lehet egyik sem újraolvasás.
3. Hozd az én és a könyv linkeidet. (csillagozás+szöveges értékelés)
4. Ha a magyar író külföldi néven publikál, és az író adatlapján nem szerepel a születési helye, vagy a könyv adatlapján a „magyar szerző” címke, kérlek, hozzatok bármilyen linket, ami bizonyítja, hogy magyar az író (lehet ez akár egy magyarul szerkesztett Facebook oldal is)! Sokszor komoly utánajárást igényel részemről, hogy kiderítsem, tényleg magyar-e az író. Köszi előre is a segítséget! :)
5. NEHEZÍTÉSEK.: a kihívás teljesítéséhez és a plecsni megszerzéséhez még 2 feltételnek kell teljesülnie:
1, Tartalmi nehezítés
A, Hozol három olvasást magyar nyelvű írótól, és az egyik olvasásodból hozol egy IDÉZETET, ami az ŐSZHÖZ KÖTHETŐ. Ez lehet az ősz szó, lombhullás, őszi ünnepek, iskolakezdés, vagy valamely őszi ünnep / neves nap (Halloween, Mindenszentek, október 23. stb.), illetve bármi, ami az őszöz köthető. Hozhatod valamelyik őszi hónap nevét is.
VAGY
B, Hozol három olvasást magyar nyelvű írótól, és az olvasásodból hozol egy idézetet, amely bizonyítja, hogy A CSELEKMÉNY EGY RÉSZE VAGY EGÉSZE MAGYARORSZÁGON JÁTSZÓDIK. Ebben az esetben Magyarország alatt a történelmi Magyarországot értem, nem szükséges, hogy a mai Magyarország területén helyezkedjen el a helyszín.

2, Oldalszám megkötés: minimum 100 oldal

Egyéb részletek:
– Az olvasások jöhetnek ugyanazon hónapból is, nem kell minden hónapban külön olvasni.
– Ha valamely megkötés nincs benne a kihívás szövegében, az nem létezik! :)

Jó olvasást és fantasztikus élményeket kívánok mindenkinek! :)

Kihíváskép forrása: https://www.bien.hu/lelegzetelallito-hazai-kirandulohel…
Kitüntetéskép forrása: https://www.programturizmus.hu/ajanlat-egregyi-szuret.html

285 hozzászólás

A hozzászólások megtekintéséhez be kell jelentkezned!