Kortárs magyar irodalom – Őszi frissességek – a rovat vendége Szöllősi Mátyás

Rovatgazda
!

A képek forrása: Flickr.com spoiler

Tombol az ősz, és újra és minden eddiginél erősebben tombol köztünk az alattomos járvány. A ragyogó napfényes, fellélegzős hónapok után ismét óvatossá, bizalmatlanná váltunk, folyton csak körültekingetünk, hol járhat a láthatatlan, leples bitang. Nem véletlen, hogy nem bízunk a koronás kezdeményezésekben, inkább támogatjuk a függetlenséget, féltve őrizzük szabadságunkat.

Nem könnyű ezekben a vészterhes időkben az olvasónak sem elvonatkoztatnia a napi hírektől, megnyugvást keresnie a könyv békéjében. Ámde az irodalom nem hagyja magát, ami kikívánkozik a szürkeségből, az ki is emelkedik onnan. Az elmúlt évek hagyományait követve, idén októberben, immár hatodik alkalommal, átadásra került az év legjobb első prózakötetes szerzőjének járó Margó-díj. A díjat 2020-ban Harag Anita nyerte el, Évszakhoz képest hűvösebb című novelláskötetével. Ott volt még az élmezőnyben Babarczy Eszter A mérgezett nő című novelláskötetével és Hegyi Ede A senki című debütáló regényével (róla itt már írtunk: link). Ezúton is szívből gratulálunk az alkotóknak.

Ez az örömteli esemény pedig kiváló indokul szolgál arra, hogy rátekintsünk a korábbi Margó-díjasok munkásságára. Kezdjük is a sort rögvest a 2017. év díjnyertesével, a Látó-nívódíj birtokosával, a kortárs hazai irodalom egyik legsokoldalúbb, örökmozgó alkotójával. A rovat vendége októberben a Móricz Zsigmond- és Térey János-ösztöndíjas Szöllősi Mátyás.
Az alábbiakban vele olvashattok interjút, és eddigi pályája prózaterméséből válogatunk néhányat.

Reményeim szerint a jövőben több fiatal Margó-díjast, vagy döntőst is megkereshetünk majd, de addig is nézzünk körül a közelmúlt friss megjelenései között. A rovatban szót ejtünk Jászberényi Sándor és Vámos Miklós őszi köteteiről is, amelyeket egyaránt nagy érdeklődéssel várt a közönség.

Ennyit bemelegítésül, és kívánok nektek jó szórakozást az októberi kortárs magyar Merítéshez.


Mamosz>!

Margó-díj jelöltjei 2020 irodalmi díj olvasós

Elolvasandó könyvek száma10
Elkezdődött2020. október 16., 10:34
Jelentkezés vége2021. szeptember 1., 23:59
Véget ér2021. október 31., 23:59

Egyszer egy interjúban azt mondta Likó Marcell (Vad Fruttik), hogy mikor egy barátjának elmesélte milyen íróktól olvas, akkor az a barátja azt kérdezte, hogy miért régen meghalt írók munkáit olvassa, miért nem kortárs irodalmat olvas? Hiszen az szól igazán a jelenről.
Ekkor fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy szeretnék még több kortárs – lehetőség szerint magyar – szerzőtől olvasni. És akkor szembe jött velem a Margó irodalmi díj jelöltjeinek listája.

Így arra gondoltam olvassuk el a 2020-as év 10 döntős könyveit közösen.
Babarczy Eszter: A mérgezett nő
Czakó Zsófia: Nagypénteken nem illik kertészkedni
Gáspár-Singer Anna: Valami kék
Halmai Róbert: Nagyapám
Harag Anita: Évszakhoz képest hűvösebb
Hegyi Ede: A senki
Nagy Gerzson: Délután Apámmal
Nyáry Luca: Vigyázat, törékeny!
Szelle Ákos: Sebek a falon
Zsembery Péter: Vigyázz, kész

Feladat:
-Elolvasni mind a 10 kötetet.
-Hozni hozzá csillagos és szöveges értékelést.
-Végezetül pedig megjelölni azt a művet, amelyik Neked a legjobban tetszett.

spoiler

Az olvasások a kihívás kezdetétől jöhetnek, újraolvasni lehet.

Kép forrása:link
Plecsni forrása: link

2 hozzászólás
!

Fotó: Todoroff Lázár

A MARGÓ ÜRÜGYÉN, DE SZÁZFELÉ TARTVA – BESZÉLGETÉS SZÖLLŐSI MÁTYÁSSAL

Köszönettel tartozom, hogy elfogadtad a felkérést és egyben üdvözöllek itt a Molyon, ahol – tudomásom szerint – elsőként ebben a rovatban, válaszolsz néhány kérdésre. A beszélgetést az Illegál című, legfrissebb köteted megjelenésének apropóján kértem, hiszen máris osztatlan sikernek örvend a közösségben, de nem kizárólag azzal kapcsolatban faggatnálak.

*********************************************************************************************************************

Sz: Tudjuk rólad, hogy dacára fiatal korodnak, már közel tizenöt éve jelen vagy a hazai irodalmi, kulturális közéletben. Különböző folyóiratokban publikálsz, köteteid jelennek meg. Nemzedéked egyik legsokoldalúbb alkotójaként hol költőként, hol novellistaként, aztán meg regény- és drámaíróként találkozik veled a közönség. Azt már talán kevesebben tudják, hogy fotóriporterként is igen aktív vagy. Mi hajt arra, hogy ilyen sok művészeti ágban mutatkozz meg, ennyiféleképpen mutasd meg magad és a világot, ahogyan azt te látod? Tudsz-e, akarsz-e ezek között fontossági sorrendet felállítani, fő csapásirányt kijelölni?

SzM: Írni jóval előbb kezdtem, mint fotózni, bár azt sem túl korán. Versenyszerűen sportoltam már tizenkét éves koromtól kezdve, azon volt a fókusz egészen tizenkilenc-húsz éves koromig. Abban az időben kezdett el foglalkoztatni, hogy szövegeket írjak, és valóban, elsőként, ahogy ez általában lenni szokott, versek születtek – rosszak, teszem hozzá. Huszonhárom-huszonnégy éves voltam, amikor olyan szövegeket kezdtem írni, amiket ma is igazán vállalhatónak tartok, ehhez sok minden kellett, idő, gyakorlat, élmények, traumák stb. Már egészen kisgyerekkorom óta sok minden érdekelt, talán ez abból is fakad, hogy egyke vagyok, plusz hiperaktív, le kellett valahogy foglaljam magam. Zenéltem elég sokáig, rajzoltam, graffitiztem, ahogy említettem, sportoltam igen komolyan, így alakulhatott ki az, hogy fiatal felnőtt koromban több tevékenységet igyekeztem magas szintre fejleszteni. Van bennem valamiféle nyughatatlanság, tenni akarás, ebből fakadhat ez, és nem abból, hogy művészetként gondolok minderre. Sokáig keresgéltem, hogy a sport mellett mi lehet az, amiben olyasmit lehetek képes alkotni, létrehozni, ami valóban én vagyok, ami igazán belőlem jön, és az nagy siker számomra, hogy a sport közben nem múlt el, most is játszom egy NB2-es csapatban, ráadásul többek közt olyanokkal, akikkel huszonéve együtt kezdtük el. Sorrendet amúgy nem szeretnék fölállítani, nem tenne jót ezeknek a folyamatoknak.

Sz: Firtatnám még kissé ezt a sokszínű, összkulturális jelenlétet, és egyben belekapaszkodom a fotográfia hívószavába. Hogyan és mennyiben befolyásolja az írói-költői látásmódodat a fotózás, a képi megjelenítés, van-e kölcsönhatás a két alkotói folyamat között, és ha igen, melyik a meghatározó számodra?

SzM: Szerencsére mindkettőt van lehetőségem csinálni. Azt kell fölismernem, például most, ebben az aktuális, kritikus helyzetben, hogy melyiknek van itt az ideje, melyik megy „jobban”, mivel kell az adott időszakban törődnöm. Annak, hogy általában tényleg sok mindennel foglalkozom egyszerre, komoly hátulütői is lehetnek, mert nem jó, ha az ember szétaprózódik, meg kell találni az egyensúlyt, és nekem néha gondom van az idő beosztásával, vagyis hogy abba fektessek energiát, amibe aktuálisan érdemes, szükséges. És ez szerintem egy elég általános dolog, mert rengeteg olyan tevékenységet végzünk, ami a lényegi dolgokhoz nem hozzátesz, inkább eltereli róluk a figyelmünket, amikkel időt pazarlunk, és ebben például sokkal tudatosabbá szeretnék válni, ez számomra fontos feladattá vált. Ez a hatás oda-vissza működik, de nyilván a fotózás hatása az írásra talán kézzelfoghatóbb, látványosabb, mert sok olyan történettel, eseménnyel találkozom a riporteri munkám során, ami beindíthat bennem egy történetet, ötleteket ad. Sokfelé jártam az elmúlt években, és szerintem az, hogy láttam egészen más kultúrákat, találkoztam teljesen más szemléletű emberekkel, sokat segített abban, hogy jobban lássam, mi zajlik itthon, és hogy egy-egy témához biztosabb kézzel tudjak nyúlni.

*********************************************************************************************************************
A rovatgazda megjegyzése:
Még csak ismerkedünk, lassan közelítünk a sokoldalú szerző napi aktualitásaihoz, de azért csak iderakok nektek valami kedvcsinálót, valami frissességet, hogy lássuk-érezzük, hogyan is jutunk el apránként a mába:
https://www.youtube.com/watch…


robinson P>!

Illegál

Szöllősi Mátyás: Illegál „Sosem esett jól árnyékban élni.” Szöllősi Mátyás új kisregényét nagy várakozással vettem kézbe. Két történet kapott helyet benne, ami az ősz egyik legjobb könyve szerintem. Szöllősi előző írásait is olvasva ez egy még kifinomultabb, kiforrottabb kisregény. Igazából, ha csupán az első, a Vendégjáték lenne benne, már akkor is zseniális könyv. Idén eddig talán három kötet volt, ami „levert lábról”, ami annyira megfogott, betalált. Ezekhez csatlakozott most az Illegál.…

Kapcsolódó könyvek: Szöllősi Mátyás: Illegál

Szöllősi Mátyás: Illegál
!

Fotó: Európa Könyvkiadó

Sz: Mielőtt rátérnék az Illegál két kisregényére, meg kell, hogy említsem a Váltóáram című novelláskötetedet, amellyel 2017-ben elnyerted az év legjobb első prózakötetes szerzőjének járó Margó-díjat. Akkor téged költőként már régóta ismert a közönség, mégis mit hozott számodra ez az elismerés, hogyan befolyásolta alkotói pályád alakulását?

SzM: Költőként jóval kevesebben ismernek, mostanában volt is egy-két rácsodálkozás azzal kapcsolatban, hogy verseket publikáltam. A díj pedig jó visszajelzés volt, örültem neki, hogy ilyen formában is elismerték a munkámat. Sokat dolgoztam azon a köteten, és hosszú idő telt el, amíg kialakult a könyv szerkezete, a benne összekapcsolódó történetek hosszadalmas kialakulási folyamaton estek át. Már nyolc-kilenc évvel ezelőtt elkezdtem prózát írni, és nagyon örülök, hogy ebben az esetben jóval kevésbé voltam türelmetlen, addig csiszolgattam az elbeszéléseket, míg végre úgy éreztem, hogy tényleg igazán működőképesek. Egyébként is egyre inkább úgy működöm, hogy nehezen adok ki szöveget a kezeim közül, ez az új könyvvel kapcsolatosan is így volt, pedig volt határidő, ami viszont abban segít, hogy haladjak, koncentráltabb legyek, hogy tudjam, van egy pillanat, amikorra már el kell érnem egy bizonyos pontra. Szerintem fontos az, hogy az ember kapjon ilyen jellegű visszajelzést, mert annyi minden történik, annyira kaotikus sokszor az életünk, hogy ha van egy ilyen fix pont, amire vissza lehet tekinteni, és ahol meg lehetett állni, még ha rövid időre is, az hasznos. Nyilván az elismerés abban is segített, hogy tovább dolgozzak, legyen önbizalmam, és a Margó kapcsán sokan megismerték azt, amivel foglalkozom, ami szintén jó, és én magam is megismertem mások alkotásait, azokat a könyveket például, amelyek akkor vagy az előtte-utána következő években voltak jelölve a díjra.

Sz: Az Illegál egyik kisregényében, a Vendégjátékban előbújik a Váltóáram azonos című novellája, ámde mintha tágabb kitekintést nyerne, kibontva és egyben beágyazva egy másik történetbe. Ez a fajta visszanyúlás bizonyos témákhoz, karakterekhez megfigyelhető más írásaidban is. Ez tudatos írói technika, vagy tulajdonképpen egy „flow-élmény kivetülése”, amivel a visszaköszönő motívumok egyszerűen viszik a kezedet?

SzM: Mindkettő, azt hiszem. Abban a történetben bőven „maradt még”, sőt, már most jelent meg olyan kritika az Illegálról, amely azt is boncolgatja, merre lehetett volna, lehetne még továbbvinni a sztorit. Szerintem ez nagyon izgalmas dolog, amennyiben egy szöveg olvasása közben vagy után maradnak még bennünk kérdések, ha arra késztet, hogy mi magunk gondoljuk tovább a történéseket/lehetőségeket, és ha olyan az elbeszélés, hogy nem akar mindenre megoldást kínálni, választ adni. Sok olyan, egyébként jó könyv került a kezembe az elmúlt években, akár kortárs szerzőktől is, amelyekkel kapcsolatban azt éreztem, hogy a kevesebb tényleg több lett volna. Hogy itt van egy öt-hatszáz oldalas könyv, de milyen jó lett volna – merthogy sokkal, de sokkal jobb lett volna –, ha mindez „csak” mondjuk háromszáz oldal; hogy vannak üresjáratok, fárasztó részek, fölösleges körök, az ilyesmit mindenképp el szerettem volna kerülni. Lehetett volna nagyregényt írni a Vendégjátékból, de örülök neki, hogy inkább egy feszes anyag állt össze belőle. Amikor a Váltóáramról vagy a Simon Péterről született értékelésekben, írásokban azt olvastam, hogy maradt az aktuális olvasóban valamiféle hiányérzet, hogy olvasta volna még tovább, kifejezetten örültem.

Sz: Van még egy érzésem az írásaiddal kapcsolatban, ami lehet, hogy csak az enyém. Számomra úgy tűnik, hogy az elbeszéléseidben gyakran mintegy kellemes szendergésbe, egyfajta nyugalomba vonod az olvasót, majd egy szinte alig érzékelhető ritmusváltással, néhány sorban, vagy oldalban csúcsra járatod a feszültséget. Ez szándékolt szerkezeti elem, esetleg ösztönösen jön, vagy akár az is lehet, hogy csak az én kifacsart látásmódom terméke?

SzM: Nem hiszem, mások is ilyen élményekről számoltak be. Ez nyilván összefügg az alkatommal, a habitusommal, a történetekben rejlő feszültségekkel, a megjelenített karakterek jellemével vagy például a terjedelmi dolgokkal, amikről az imént esett szó, mert van egy pont, ahonnan kezdve tényleg felpörögnek az események, legalábbis ebben az új könyvben szereplő írásokban mindenképp, és könnyen érezheti azt az olvasó, hogy valami átrohan rajta. Ez kifejezetten szándékolt volt, szerettem volna, hiszen a történetek lényege valami ilyesmi, hogy kicsit sokkoljon, nyomjon oda a székhez, maradjon kézben a könyv, legyen érdekfeszítő, ezekkel a sztorikkal kapcsolatban nem is működhetett volna másként. A párbeszéd, ami a Vendégjáték legfontosabb része, lehetett volna sokkal hosszabb, körülményesebb, vontatottabb, de akkor elveszítette volna a lényegét, nem illeszkedett volna ahhoz, amit maga a párbeszéd fölelevenít, ezeken az oda-visszavágásokon keresztül kellett érzékeltetnem, hogy milyen tempóban is estek meg a dolgok azon az előző estén. Ilyen szempontból az Illegál visszaemlékezése is hasonló, a háttérben zajló történet majd' minden szempontból befolyásolja a jelent. Nyilván, hogy ez egy tudatos dolog, de az például hozzátartozik ehhez, hogy nem mindig tudom én magam sem, hol jön el ez a pont, amire utaltál, szóval, amikor belekezdek, gyakran nincs meg minden elem, sok minden alakul úgy a szövegben, amit inkább valamiféle meg- vagy ráérzés hatásának lehetne tekinteni, és nem kicentizett tervezgetés eredményének.

*********************************************************************************************************************

Ezen a ponton meg kell, hogy akasszam a beszélgetés fonalát, mert úgy érzem, kénytelen vagyok visszanézni közös múltunkba, vagyis meg kell vizsgálnom, hogy mit is szóltak a molyok ehhez a bizonyos első és azonmód díjnyertes prózakötethez. Beszéltünk ugyan erről már itt, de három év nagy idő. Elevenítsük csak fel azokat a benyomásokat, mert minél többen, minél több oldalról közelítik meg, annál több nézőpont kerül elő az újabb olvasások által.

Úgy vélem, még mindig az egyik legjobb értékelés, ami a műről született, az a bizonyos @Olya-féle, amelyben azt olvashattuk, hogy „Vannak könyvek, amik csak úgy tetszenek, mert éppen olyan a lelkiállapotod, hogy »eltalált« a stílusuk, a nyelvezetük, a történetek, meg mit tudom én micsodák. Aztán vannak könyvek, amik valami miatt sehogy sem jönnek be. Azokat el sem tudod olvasni, hiába is kapott a szerzőjük, mondjuk Nobel-díjat érte. Távol állnak tőled, mint szesztől a föld.
És van a Váltóáram…” link

De az sem kevésbé fontos, amit @balagesh mond a kötet egyik novellájáról: „Ha valaki meg tud írni egy olyan novellát, mint a kötetet nyitó Spirál, nagy baj már nem érheti. – És ugyanitt: – A nagy történetek, a nagy ön- és világmegváltások, komoly fordulatok leírásai már-már zavaróan extrém helyzeteket tolnak az arcunkba. Ez a kötet nem a másik véglet, hanem inkább ennek az extremitásnak a megszelídítése.” link

@nola pedig azt a bizonyos lezáratlanságot emlegeti fel, ami némelyikünknek szembejött a novellákban, de ő magyarázatot is vélt erre találni: „Eleinte én is felfigyeltem arra a lezáratlanságra, amiről itt előttem többen is írtak, mert a középfokú oktatásban azt sulykolták belénk, hogy márpedig egy »rendes« novella »csattanóval« zárul. De ezek itt hétköznapi történetek, amik ugyan az adott karakter szemszögéből lényegesek, fontosak, de bizonyos távolságból nézve még sincs másról szó, mint egy-egy »életepizódról«. Ez a valódiság, ez a természetesség nem viselne el egy beleerőltetett »csattanót«.” link

Szeretek idézeteket citálni. Most sem tudok másképp tenni, csakazértis, hogy olvassátok:
https://moly.hu/idezetek/884268
https://moly.hu/idezetek/750351
https://moly.hu/idezetek/774293

Itt pedig találtok a szerző honlapján egy beleolvasót, rögtön négy kiváló novellával: link (csak halkan súgom meg, hogy az egyik épp az a bizonyos Spirál…)

A kedvenc értékelésem pedig itt jön, mert @Kuszma már megint leírta előttem, amit én olvasás közben/alatt/után éreztem (no, nem azt, amit gondoltam, azért annyira mégsem):


Kuszma P>!
Szöllősi Mátyás: Váltóáram

Ezek amolyan zavar-novellák – fognak egy szereplőt, kibillentik megszokott élethelyzetéből valami traumatikus eseménnyel (válás, betegség, halál), megzavarják lelki nyugalmát, mi meg csak ülünk a fotelben, és lessük, mihez kezd ezzel. Nagyon hálás vagyok Szöllősinek azért, mert ezt a sémát egy meglehetősen aprólékos, ám mindenekelőtt szokatlanul egyértelmű és gördülékeny szövegvilággal oldja meg – deprimáló, persze, de legalább úgy deprimál, hogy értem. Ami kissé fura volt (és amire @ciccnyog is kitért), az az elbeszélések lezárása. Az volt a benyomásom, hogy Szöllősi felépít a szöveggel egy dinamikát, amiből tulajdonképpen törvényszerűen következne, hogy a végén a szakadékba zuhanjunk – aztán az utolsó oldalon inkább mégis visszasasszézik párat, és egy konvencionálisabb, simulékonyabb befejezés mellett dönt. És ez annyira sajátja szinte az összes írásnak, hogy én már valami tudatos koncepcióra gyanakodtam. Most az író vagy megrettent attól, hogy egy túl lelombozó végkifejlettel öngyilkosságba kergeti a kortárs prózairodalom olvasóit (mind a nyolcat), vagy… vagy mit tudom én. Mindenesetre a szöveg grammatikai tisztasága (sőt: kifinomultsága) kiemeli a kötetet a kortárs kísérletekből, így 4 és 4,5 közül némi plafonnézés után megítélem a magasabb osztályzatot.

5 hozzászólás
!

Fotó: Szöllősi Mátyás spoiler

Vegyük csak fel a beszélgetés elejtett fonalát és haladjunk tovább az Illegállal!

Sz: A kötet címadó darabjában felbukkan egy olyan underground szubkultúra, a graffitisek világa, aminek a hiteles ábrázolásához, úgy gondolom, feltétlenül belülről kell látni azt. Osztom ugyan Edward St. Aubyn gondolatát, miszerint „Az élet élet, az írás meg írás…”, de muszáj feltennem a kérdést: honnan ez a bennfentes tudás, ez a lapokról sütő intim közelség az Illegál illegális világához?

SzM: Volt hozzá közöm, maradjunk ennyiben. Az Illegál története valóságos eseményeken alapul. Egyáltalán nem baj, ha ebben az esetben fölmerül azokban, akik olvassák, hogy ilyesmiről lehet szó, de ez az érzés elsősorban mégiscsak az illegális mivolttal függ össze; azzal, hogy ez a tevékenység nem hétköznapi. A Vendégjátékkal kapcsolatban is kérdezték többen, hogy hogyan lehet az, hogy ilyen karakterek bőrébe képzeljem magam, s hogy miként kezdek bele egyáltalán egy ilyen súlyos, összetett témát taglaló párbeszéd megírásába. Az írásban az a jó, hogy ha képes türelmes lenni az ember, akkor tényleg olyan tapasztalatok, élmények is előtérbe tudnak kerülni, nyelvileg megfoghatóvá válnak, amiket mintha mástól kölcsönöznénk, vagy valamiféle kollektív tudástárból bukkannának föl. Az olvasás persze nagyon hasznos, vagy ha az ember leül beszélgetni másokkal, olyanokkal, akik abban élnek, amiről ír, azzal foglalkoznak, mondjuk hivatásszerűen. De van, hogy ez se kell ahhoz, hogy az ember ráérezzen egy témára, értse egy szituáció, probléma lényegét.

Sz: Az árnyékos oldal, a bűn, az áradó adrenalin állandó szereplője az írásaidnak, ahogyan a kirekesztettség, a kiszolgáltatottság, a társadalmi egyenlőtlenségek is. Tudatosan keresed az elmosódó határvonalak kontúrját a törvény, a szabályok igazsága és a lelkiismeret, a morál igazságossága között, vagy ezek a gondolatok ösztönösen törnek fel?

SzM: Megint csak azt tudom felelni, hogy is-is. Rengeteg ilyen helyzettel, problémával találkozok a hétköznapokban; nem kell sokat keresgélni, hogy ilyesmivel szembesüljön az ember. Sokan ezeket már automatikusan eltolják maguktól, nem érintik meg őket, ezt is látom. Nos, én nem ilyen vagyok. Abból fakadóan, ami a munkám, tulajdonképpen nem is lehetek, és most még csak nem is az írásra utalok elsősorban, inkább a fotózásra, ami nagyon sokat segített abban, hogy tényleg oda tudjak figyelni dolgokra, részletekre; a képi világ a felidézésben sokat segít, az olyan „apróságok” előhívásában, amik ott, a helyszínen esetleg nem voltak meghatározóak, de később azok lehetnek.

Sz: A Vendégjáték című kisregényed főszereplője klasszikus zenész, egy zongorista fiú, ahogyan te magad is zenéltél és tudjuk, hogy igazi komolyzene-rajongó vagy. Lám, egy újabb művészeti forma. A zene számodra a megnyugvás eszköze, vagy inkább inspirál, megszólalásra késztet?

SzM: Ritkábban a megnyugvásé, inkább inspirál, megmozdít bennem sok mindent. Ha csak korszakonként nézem, már ami a saját életemet illeti, valamint a zenei korszakokat, akkor jól elkülöníthető szerepe van a klasszikus zenének, és érdekes, hogy ezek a szerepek, bizonyos műveké vagy mondjuk szerzőké, erősen változnak. Kétségtelen, hogy hamar közel került hozzám mindez, vagy inkább úgy fogalmazok: közel kerülhetett volna, de ha visszagondolok, hogy ahhoz képes, hogy milyen lehetőségeim voltak gyerekként, ez mégsem történt meg úgy igazán. Nem voltam elég nyugodt, koncentrált, sokkal jobban érdekelt a mozgás, a sport, mint az, hogy adott esetben gyakoroljak. Akkor nem értettem meg ennek az értelmét, fontosságát, nem láttam benne magamat, hogy mindez hová vezethet. Egyébként pedig mostanában már a zenehallgatással hasonlóan vagyok, mint az olvasással, hamar el tudom dönteni, hogy kell-e nekem az adott pillanatban valami vagy sem, hogy fel vagyok-e készülve rá, leköt-e, megmozgat-e bennem valamit, inspirál-e, ahogy kérdezted. És így mégiscsak azt kell hogy mondjam, egyik sem kikapcsolódás. A zene, a jó zene hihetetlen dolgokat mozgat meg a hallgatóban, és azt az euforikus állapotot, érzést, a vele járó sodrást igyekszem az írásba is belevinni, valahogy átmenteni, konvertálni.

*********************************************************************************************************************

Eljött az idő, hogy átmenetileg ismét beléfojtsam a szót vendégünkbe, mert innen bizony tapodtat sem léphetünk, amíg ki nem vesézzük ezt a bizonyos Illegál címet viselő, két kisregényt is tartalmazó, friss, ropogós kötetet.
Ezt a megjelenést az idén kiemelt figyelem övezte. S mivel a közönség már nagyon várta, nem csoda, hogy a hírlapok, a média is azonnal felkapta. Számos helyen olvashatunk róla, egyre közismertebb a tény, hogy a Margó-díjas Szöllősi Mátyás új kötettel jelentkezett.

A Könyves Magazin címe szerint „Szöllősi még sosem írt annyira filmszerűen, mint az Illegálban” Itt a teljes cikk: link

A Fidelio pedig úgy fogalmaz, hogy: „Feszes, izgalmas és jelenkori próza Szöllősi Mátyás új kötete” A cikket a link alatt találjátok: link.

A kötet megjelenése kapcsán több kulturális portál is készített interjút a szerzővel.
Itt csemegézhettek a beszélgetések között: link link

A debreceni DESz24 szeptemberi könyvbemutatóján pedig Mátyás arról is beszélt, hogy „milyen, amikor a szöveg saját magát írja…” link

S mielőtt rátérnénk, hogy itt molyLandban hogyan is fogadtuk a kötetet, ajánlok még egy tartalmas könyvbemutató videót a Margóról: link

S akkor jöjjön a fogadtatás… Előrebocsátom, hogy a riport elkészültének idején a kötet alig több, mint egy hónappal a megjelenését követően, közel harminc molyos olvasással, 93, azaz kilencvenhárom százalékon állt. Aki valamelyest tájékozott a kortárs széppróza vonalon, annak aligha kell ezeket a számokat külön magyarázni.
Így láttátok ti, már az első hetekben:

@szadrienn szerint „A szerző bravúros módon keveri a köznapi történéseket, a szürkén szemerkélő esőt, a monoton délutánt, a családi kötelezettségek malmában őrlődést a váratlannal és a megdöbbentővel, ami hirtelen ránk köszön az utcasarkon.” link

@Annamarie szisztematikus fogyasztó, aki úgy tűnik, a teljes életművön rágja át magát; a legújabb találkozást pedig így élte meg: „Már a korábban olvasott két kötetében is éreztem valami nagyon testközeli, vagy érzékelés közeli rezonanciát köztünk, de ott mindig volt valami zavaró tényező, valami apróság. Itt viszont nem volt semmi ilyesmi, egész egyszerűen beszippantott a történet, és minden normalitást áthágva éjszakába menően, egyvégtében elolvastam.” link

@gabona igen sommásan fogalmaz, így év végéhez közeledvén: „Ha csak egy könyvet olvasol el idén a kortárs hazai palettáról, mindenképpen ez legyen az!” (Ne feledd! Ahhoz, hogy érdemben vitába tudj szállni vele, el kell olvasnod a kötetet!) link

Roppant izgalmas az is, ahogyan @montika érzi a szöveget (szándékosan használom ezt a kifejezést a látja helyett, hiszen ide ez illik): „Szöllősinél egy kicsit meg kell halni…link

@robinson összefoglalója meglepően lírai, ámde tagadhatatlanul találó: „Annyira megkapó a történetek felépítése, hangulata és szövegvilága, azonnal magával ragadja az olvasót. Lelket simogató egyszerűségével, bájával a mindennapok sejlenek fel.”
link

Mielőtt azonban megszólalnának a fanfárok és égi útjára engednénk a dísztéren már türelmetlenül burukkoló tízezer dicsőség-galambot, lessünk be egy olyan értékelésbe is, amelyből úgy tűnik, hogy olvasója közel sem ilyen elégedett a kötettel. Egyrészt mert így korrekt, másrészt pedig igenis, „virágozzék ezer virág”.

@gályanapló erősen kritizálja a kötet nyelvi világát, példákat is hoz az általa visszásnak érzett fordulatokra. Mindezt az értékelésben többek között így fogalmazza meg: „Arról nem is beszélek, hogy nagyon erősen használva vannak nyelvi panelek, és modorok, lényegében bármelyik oldalon biztos találni 2-3-t. Jön a »minden bizonnyal«, a »sokat töprengtem«, a »kalkuláció« stb." link

Szokás szerint akad itt pár idézet. Az egyik mondjuk azért, mert annyira adja a hangulatot:
https://moly.hu/idezetek/1323828.
Másik kettő meg csak azért, mert később még közvetve előbukkan a beszélgetésünkben: https://moly.hu/idezetek/1323474,
vagy egyszerűen csak…, mert szerintem okos meg mély:
https://moly.hu/idezetek/1334152.

Nem meglepő talán, ha ezek után az októberi Merítésben a szerkesztő is az Illegál című kötetet ajánlja. A Merítés összesített könyvajánló listája pedig megtalálható itt:
link.

Amúgy meg mintha elhangzott volna valami messzire hangzó kinyilatkoztatás az iménti értékelés során: „Ha csak egy könyvet olvasol el idén a kortárs hazai palettáról, mindenképpen ez legyen az!”
Kutya legyek, ha majd’ szó szerint elő nem jön ez a felhívás @giggs85 zárógondolataként is.
Azért csak olvassátok, ír ő mást is:


giggs85 P>!
Szöllősi Mátyás: Illegál

Kevés magyar szerzőtől való könyvmegjelenés volt, amit igazán vártam az idei évben, de ezek között Szöllősi Mátyás új kötete, az Illegál mindenképpen az elsők között szerepelt, hisz a szerző már a korábbiakkal is jócskán rászolgált a figyelemre. Szerencsére, ahogy vártam, ezúttal sem okozott csalódást a kötetben szereplő egyik történet sem.

Az első, címadó sztori elbeszélője egy hosszúra nyúló, esős nap során, egy magánéleti válság kellős közepén, egy baleset szemtanújaként és egy véletlen találkozásnak hála talán egy pillanatra megérzi, hogy eljutott életének arra a pontjára, amikor a fiatalság már könnyedén és visszavonhatatlanul átbillenhet a középkorúságba, fokozottan fontossá téve az évtizedes emlékeket, még azokat is, melyeket rég el akart felejteni. És mit csinál ilyenkor az ember? Emlékezik; hogy ezáltal kettéváljon a szöveg azelőttre és mostra, hogy kimondottan jó ritmusérzékkel és eltalált tempóban bomoljon ki előttünk nemcsak a krízishelyzetben lévő harmincas budapesti férfi élete, de az egykori kamaszé is, aki egy underground galeri tagjaként elkövetett csíny során egy villanásnyi időre a halál közelébe sodródva érzi át igazán azt, hogy él.

Ahogy sorjáznak a szokásosan precíz szöllősis mondatok, úgy erősödik az olvasóban valami furcsa fenyegetettség-érzet, és úgy sejtheti, hogy itt bármikor történhet valami jóvátehetetlen és visszavonhatatlan, és a Váltóáram több novellájához hasonlóan itt is nagy lendülettel jutunk el a szakadék széléig, hogy aztán az utolsó pillanatban mégse zuhanjunk bele, csak lássuk a halálos és üres mélység felett felkelő Napot, amely még bármi jót hozhat… Ez a történet tényleg kimondottan erős indítás, és azt kell mondanom, hogy jelenleg ez a kedvenc Szöllősi-szövegem.

A kötet másik története ennél jóval hosszabb terjedelmű, és nem véletlenül viseli sem a „Vendégjáték” címet, sem a „variáció egy témára” alcímet, hiszen a Simon Péterhez hasonlóan megint a Váltóáram világának egyik szálát viszi tovább, és bontja ki talán oly módon, ami más fénytörésbe helyezi az eseményeket.

Elbeszélőnk ismét egy nehéz helyzetben lévő harmincas férfi – ezúttal egy ügyvéd –, aki bár a háta közepére se nagyon kívánja, de elvállal egy ügyet, amelyben egy emberöléssel gyanúsított fiatal, cigány származású zenészt, az előző kötetből jól ismert Fazakas Ádámot, kellene védenie. A pároldalnyi felvezetés – míg narrátorunk eljut a Gyorskocsi utcáig – ismét megteremti a kellően sötét hangulatot, hogy aztán egy gyors kérdezz-felelek játék keretein belül újra kibomoljon annak az éjszakának az emléke, amikor valami szörnyűség eshetett meg, és a történteket a Váltóáramból már ismerő olvasó csak kapkodhatja a fejét, és gondolkodhat, hogy mi lehet a csavar, vagy mi szükség lehet elmesélni ugyanazt (?) még egyszer, hogy aztán a végén előbb kapjon pár gyomorszájast, aztán újfent csak a helyén lévő feloldozást – megint eljutunk a szakadékig, de megint nem zuhanunk bele.

Bár előzetesen tartottam tőle, hogy a sok-sok eltolt, elhalasztott megjelenés miatt (köszönjük, COVID!) csak kevés igazán minőségi szépirodalmi alkotás fog megjelenni idehaza magyar írók tollából, de Nádasdy, Szilasi vagy Jászberényi után Szöllősi is meggyőzött. Megint kaptunk tőle két emlékezetes, nagybetűs Történetet, kimunkált és magával ragadó nyelvezetet, gondolatiságot és reflexiókat korunkra, és a kortárs magyar prózától némileg szokatlan módon úgy tudunk beletekinteni a mélységekbe, hogy a végén ne kelljen belezuhannunk. Színvonalas kötet, köszönet érte

1 hozzászólás
!

Fotó: Szöllősi Mátyás spoiler

Visszatérünk az izgalmas kérdezz-felelek képzeletbeli asztalához, de ismét csak rövid időre, hiszen egy annyira rendhagyó művészeti megnyilatkozáshoz értünk, amely újra csak érdekes tartalmakat hív elő. Gondolom, senki számára nem ismeretlen az időkapszula fogalma. Nos, akkor itt valami olyasmire gondoljatok, de ne a hagyományos megközelítés szerint. Lássuk, hogyan lehet egy várost kapszulába zárni és egyben végtelen szabadságra ítélni…
Azt a várost, amelyért annyian rajongunk, és legalább ugyanannyian (s talán épp a rajongókkal az élen) kárhoztatjuk is.

Sz: Prózai műveid leíró részei általában plasztikus részletességgel, mondhatni akkurátusan, élethűen ábrázoltak. Nem egy írásodban jelenik meg az elevenen lüktető, nyüzsgő nagyváros, részletes utcahálózattal, a közlekedési lámpákig pontos megjelenítéssel. És ez ugye, a laikus olvasó számára, mind-mind Budapest. Mit jelent számodra ez a város, milyen helyet foglal el az életedben? Mesélj nekünk a Budapest Katalógusról, kérlek! Ebben a kötetben portréfotókon és a hozzájuk tartozó rövid interjúkon-történeteken keresztül mutatkozik meg a főváros és lakói élete. Miért hívtad/hívtátok életre, mi volt a célotok vele és hol tart most ez a kezdeményezés?

SzM: Budapest az otthonom, itt élek harminchat éve, és igazán hosszú időt, mondjuk éveket, nem is voltam távol tőle soha, bár jártam már elég sokfelé a világban, és láttam más nagyvárosokat is, és szerencsére nem csak nagyvárosokat. Szerencsés vagyok amiatt is, hogy olyan helyen lakom, ahol alapvetően csönd van, és ha igényem van rá, márpedig gyakran adódik ilyen, hamar eljutok olyan területre, ahol sok a zöld. Szerintem, ha Budapestre gondol valaki, elsőként nem a zöld jut az eszébe, nem a nagy zöldfelületek, fák, parkok, ami egyrészt baj, másrészt csalóka is, mert közben meg sok lehetőség van kiszakadni a városon belül is az épített környezetből, sok olyan hely van, ahol tényleg ki lehet kapcsol(ód)ni, ahol jó a levegő, ahol nincs tülkölés, vonulás, szmog. Érdekes kettősség van bennem Budapesttel kapcsolatban, és ezzel, tudom, messze nem vagyok egyedül; van egy nagyon erős ragaszkodás, illetve egy olyan érzés, hogy nem enged ez a hely, és egyben egy erős elvágyódás, ami fakad egyrészt abból, hogy néha nyomaszt az itt uralkodó közhangulat, az, hogy a belváros egyre szürkébb, lélektelenebb – ezt mostanában, nyilván a vírushelyzet miatt is sokszor érzem –, másrészt ebben bizonyára nagy szerepe van annak is, hogy léteznek más helyek, amik az évek során – másként, máshogy, de – fontossá váltak, és ahol kevésbé nyomasztanak bizonyos elemek. Tartok attól, hogy a tél most a szokásosnál is mélyebbre visz majd, és a hideggel és a korán-sötéttel együtt jelenlévő vész nagyon rossz hatással lesz az emberek mentális, pszichés állapotára. A Budapest Katalógus 2013-ban indult, Mohai Balázzsal együtt kezdtük el fotózni az embereket, az utcán szólítottuk meg a legtöbbjüket, kíváncsiak voltunk, hogy mennyire nyitottak, mit és hogyan beszélnek magukról, erről a helyről, az életü(n)kről, s mivel elég jól ment, sokféle embert tudtunk megszólítani, így azóta is fut a projekt, könyv is jelent meg ugye az Európa Könyvkiadónál belőle. Több száz emberről van szó, azt hiszem, elég komoly a merítés, és biztos vagyok abban, hogy ha majd valaki visszaolvassa ezeket x év múlva, egy komoly, összetett kép rajzolódik ki számára az itt élőkről, magáról a városról is, annak hangulatáról.

*********************************************************************************************************************

A Budapest Katalógus egyre csak gyarapszik és már csak azért is érdemes belekukkantani, mert ebben az őrült, morózus nyüzsgésben, amely rohanó életünket övezi, hihetetlenül üdítő egy-egy mosolygó arcba, őszinte, tiszta tekintetbe nézni és arra gondolni, hogy egy vagyok közülük.

Még 2014-ben kérdezte Ayhan Gökhan Szöllősi Mátyást, az egyik ötletgazdát a katalógus megszületéséről, a városról és mindarról, ami mögötte van. Itt a Kortárs Online-on anno leközölt interjú: link
…amely fellelhető a szerző honlapján is, ahová egyéb értékes tartalmak miatt is érdemes ellátogatni: link.

2018-ban az Absolut Budapest blog is interjút közölt Mátyással, akit a blogger nemes egyszerűséggel úgy határoz meg a felkonfban, mint akinél „csak nagyon kevesen mozoghatnak otthonosabban a belvárosban”.
Itt olvashatjátok az egész bejegyzést az élet által írt, folyton gyarapodó katalógusról:
link

Az Ekultura a Budapest Katalógussal foglalkozó írásában pedig, nyilvánvalóan az összművészeti jelenlétre is utalva, egyenesen az utolsó reneszánsz emberek egyikeként szólítja meg a szerzőt: link
(Ezeket a tartalmakat már csak a csodálatos képanyag miatt is érdemes végiglátogatni!)

S végül kukkantsunk rá magára a Katalógusra a Facebookon, mondjuk épp egy művészember, egy költő megnyilatkozásán keresztül, aki a bejegyzésben ezt mondja a fővárosról: „Budapesten lettem erdélyi költő, neki köszönhetem frissen megjelent metálmítoszomat is, a Titántorkú Sámsont. Ez a város metál és rock'n'roll, állandóan pusztul és megújul, él benne a kő és a fém, meg többé-kevésbé az emberek is. Szeretek fölfele nézve közlekedni, például a Bajcsyn biciklizve balesetveszélyesen bele tudok feledkezni a homlokzatokba. Itt tanultam, itt dolgozom, itt vagyok ébren, de aludni vidéken szeretek." link link

A Molyon @Helga_Dávid pédául ezt írja értékelésében: „Budapest sokszínűségét hivatott bemutatni a kötet. Két részre van tagolva Buda és Pest. A sokféleség meg is mutatkozik a katalógus lapjain…” link

@RandomSky értékelése szerint „(…) a Budapest Katalógus az emberekről szól, Budapesten élő, itt dolgozó vagy akár csak átutazó emberekről, az ő portréjuk szerepel a könyvben, és az ő gondolataik (…) Ez egy nagyon jó könyv. Jó értelemben szórakoztató is, de persze sokszor megható és elgondolkodtató.” link
(A teljes értékelést, illetve ajánlót ugyancsak az Ekultura.hu portálon olvashatjátok.)

@Morn pedig nem-budapestiként így értékelte a kötetet: „A Humans of New Yorkot régóta követem és kedvelem, így mikor tudomást szereztem erről a hazai könyvről, muszáj volt szereznem egy példányt belőle. A hazai vonatkozáson túl az is közelebb hozta hozzám a történeteket, hogy én is éltem Budapesten, még ha csak egy tiszavirágnyi ideig is.” link

S végül egy találó idézet:


Olya>!

Ha az utcán járok, igyekszem az épületek apró részleteire figyelni. A legérdekesebb dolgok az utcaszint fölött vannak, pont ott, ahova ritkán néz az ember… Szeretem a váratlan formákat, íveket, a díszes korlátokat, a homlokzatokat, a körfolyosókat, a lépcsőházakat.

306. oldal (Európa, 2017)

Szöllősi Mátyás: Budapest Katalógus Arcok, történetek a világ egyik legszebb fővárosából

!

Kép forrása: Valuska Gábor link

Lassacskán a beszélgetés végére érünk, de mielőtt még végét vetik a zenének és hazamennek a legények, olvassátok csak el, hogy mit mondott még nekem Mátyás utazásról és irodalomról, kortársakról és pályatársakról, valamint a jövő terveiről…

Sz: A sokféle művészeti megnyilvánulás mellett közismert rólad az is, hogy örömmel utazol olyan helyekre a nagyvilágban, amelyek nem kimondottan a határszélen vannak. Nyilván rengeteg olyan élménnyel, impulzussal gazdagodsz, amelyek kiváló támaszul szolgálhatnak az írás folyamatában. Felhasználod-e ezeket az ingereket, vagy tervezel-e esetleg egy kifejezetten erre építkező írásművet?

SzM: Szeretnék egyszer egy olyan könyvet, amiben a fotóim mellett szövegek is megtalálhatók ezekről az utazásokról, vagy akár csak egyetlen utazásról. Sokat jegyzeteltem például az indonéziai út során, vagy amikor tavaly a Transzszibériai Expresszel mentünk Ulan udéig, a Bajkál-tóig. Van olyan hely, ahová szeretnék visszatérni, mielőtt írok róla, és például a Dél-Urálban is alakul (alakulna) a sorozatom a Baskírokról, de tudjuk, vannak most nehezítő tényezők. A Budapest Katalógus-projektből készült válogatás-albumban együtt szerepel szöveg és kép, bár ugye azok rövid kis interjúk/portrék a város lakóival/lakóiról, ahogyan azt említetted is. Nem akartam úgy írni ezekről az utazásokról egyébként, hogy csak azért legyen egy szöveg, mert ott voltam, mert láttam Balit vagy Sumbát, hogy voltam Novoszibirszkben, vagy jártam a Dél-Urál körül elterülő sztyeppén, ennél valami egyedibbet, erősebbet szeretnék. A fotó és a szöveg kapcsolatából idővel bizonyára létrejön majd egy összetett, különös anyag.

Sz: Nem tettem még fel a szokásos, ezerszer elcsépelt, de mégis kihagyhatatlan kérdést, a „hatottak rád”, a „nagy elődök”, a „példaképek” kérdését. Kik ők? Kik azok, akiknek a szellemisége talán visszaköszön az írásaidban, akiknek a műveit mindig jól esik levenned a polcról?

SzM: Ez egy nagyon érdekes dolog, mert ott van az ember fejében jó néhány szerző, akik biztos, hogy hatottak rá, de mi van azokkal, akik nincsenek már a fejében annyira, és közben mégis erős hatást gyakoroltak rá, így ezt inkább azok látják szerintem jobban, akik olvasottak, és képesek objektíven rátekinteni egy adott szöveggel kapcsolatban erre a kérdésre. Zbigniew Herbert például biztos, hogy óriási hatással volt rám, de Kafka, Camus is vagy mondjuk Mészöly, Hajnóczy, bár őt már magamhoz képest egészen régen olvastam. Krasznahorkai László első három művéről írtam a szakdolgozatomat, azok erős élmények voltak, és amúgy meg, nem nagyon hiszem, hogy azoknak, akik maguk is írnak, és akik olvastak tőle vagy mondjuk Bodor Ádámtól, Nádas Pétertől, ne érződne a szövegeiken valamiféle hatás, mint ahogy egyébként az említett szerzők művein is érződik ilyesmi, csak ez a kérdés leginkább a fiatalabb generáció tagjaival összefüggésben merül föl. Balla Demeter képei lenyűgöznek, ahogy Benkő Imre munkái is, de nagyon nagy hatással van rám a képzőművészet is, például Rothko, ez a verseimen erősen érződik.

Sz: Biztos vagyok benne, hogy nyomon követed a kortárs hazai irodalmat. Az újdonságok közül mely mű(vek)re hívnád fel a molyok figyelmét, esetleg év végéig vársz-e még valami számodra izgalmas, hazai vonatkozású megjelenést?

SzM: Nyomon követem, de azért megfigyelhető egy erős elcsúszás nálam, már hogy időben, komoly lemaradásaim vannak, de ez nem feltétlenül baj. Nem olvasok kifejezetten sokat, illetve vannak időszakok, amikor bepörgök, de ez általában nem hónapokig-évekig tart, és nem olvasok igazán gyorsan, azt hiszem. Vida Gábor Egy dadogás története című könyve igazán meghatározó élmény volt, ahogy Szabó Imola verseskönyve is igen nagy hatással volt rám, bár ezek nem a legeslegfrissebb könyvek közé tartoznak, ahogy Bánki Éva Idő-trilógiája sem, ami szintén nagyon izgalmas számomra, talán azért is, mert egészen másfajta világot tár elém, mint amiben én gondolkodom általában, igazán lenyűgöz az, ahogy egyszerre valós történelmi momentumok, fiktív, fantasyszerű elemek, mitológia, és egyfajta önvallomás jelenik meg a szövegben. Takács Zsuzsa monumentális verseskötetét, A Vak reményt mindenképp megemlíteném, G. István László költészetét, a napokban olvastam a Hármasoltárokból, tetszett az új Bodor-kötet, bár nem éreztem annyira egységesnek, mint a korábbi könyveit, és nem mehetek el Térey János Boldogh-ház, Kétmalom utca című memoárja mellett, amit, ugye, nem tudott befejezni sajnos, mégis hihetetlen erős szövetet képez töredékességében is. Nagyon érdekel Tompa Andrea új könyve, Halász Rita debütáló kötete, amiből olvastam már, régóta tervezem Gyurkovics Tamás Migrénjét, nem is értem, miért nem olvastam el eddig, és az új Szilasi-regény is kifejezetten izgat. Korpa Tamás új verseskönyvét, A lombhullásról egy júliusi tölggyelt szintén várom, a napokban meg is jelenik, ha jól tudom.

Sz: Mik a jövőbeni terveid? Az irodalom mely területén tervezel bennünket meglepni 2021-ben?

SzM: Szeretném év elején lezárni a Szégyenlős álmok munkacímű verseskötetemet, és örülnék, ha kijöhetne a jövő évben, akkor lesz tíz éve, hogy az Állapotok megjelent. Elég sok minden található majd abban a könyvben, négy ciklus, melyek kötődnek is egymáshoz, de azt hiszem, közben úgy fest majd, mintha négy különféle világ lenne egymás mellé állítva. Ez a kötet lezárása lesz egy hosszabb időszaknak, írtam már olyan szövegeket, amiket nem tudnék elképzelni a könyvben, szóval közben elindultam egy új irányba. Van egy kisregény, amit már két éve elkezdtem írni, és mostanában érzem ismét azt, hogy ideje foglalkoznom vele, ez is befejezésre vár, és van egy dráma, amin szintén dolgozom, az pedig szorosan összefügg a mostani helyzettel, vagyis a járványhelyzet lesz az egyik alaptémája.

*********************************************************************************************************************

S ha már, mintegy zárszóként elhangzott, hogy a közeljövőben számíthatunk Szöllősi Mátyás friss verseskötetére, tekintsünk csak vissza arra a bizonyos negyvenöt töredékre, amely Állapotok cím alatt jelent meg, immáron közel tíz éve. Csehy Zoltán ajánlójában így fogalmazta meg a versekkel kapcsolatos érzéseit: „Aligha létezik ma sok olyan magyar költő, aki ennyire elvont, fogalmi szókinccsel, mégis kézzelfogható, húsba, sőt lélekbe vágó pontossággal képes rögzíteni környezet és belső világ konfliktusait. De ami ennél is meglepőbb: Szöllősi Mátyás verseiben olykor a belső világ is rideg környezetként mutatkozik, vagy épphogy a látszatra ellenséges környezet válik belső történéssé. Kedveli a pontos, gazdaságos kifejezésmódot: talán épp ezért szinte ijesztő szemléletességgel mutatja fel a nyelv eredendő kegyetlenségét. Könyve egyetlen folyammá összeálló gondolat- és tudatregény – egészen rendkívüli, hasonlíthatatlan versnyelven.”

A kötet 18. töredéke a Concitatio címet viseli. Jelenthet ez csődületet, vagy zavargást, de akár az izgató, a felbujtó személyére is utalhat, ahogy egyszerűen csak az izgalom, egy különös izgalmi állapot jelentése is lehet.
Az írás megjelent a Szívlapát című válogatáskötetben is 2017-ben, a @Tilos_az_Á_Könyvek gondozásában.

S persze itt is megtaláljátok: link

De higgyetek nekem! Sokkal izgalmasabb, ha a szerző interpretálásában hallgatjátok meg.
Ezzel búcsúzom Szöllősi Mátyástól, akinek itt is köszönetet mondok a tartalmas beszélgetésért és egyben kívánok további sikereket minden művészeti ágban, amelyben megméreti magát.

https://moly.hu/linkek/58635 (a linkre kattintva a kiadó Facebook-oldalán nyílik)

És van itt még egy részlet a 40., Febris című töredékből:


virrasztó>!

A lázban minden éles és töretlen.
Egy képről arcod kerek köve üt meg,
akár a száraz, majdnem-fény neon,
amelyben kapcsolástól kapcsolásig
meztelen-fehér jelenléted lüktet.

92. oldal, (40.) Febris - részlet

Szöllősi Mátyás: Állapotok negyvenöt töredék

!

Kép forrása: Valuska Gábor link

Csak hogy lássátok, van még élet Szöllősi után is, nyílnak még pompás virágok a könyvkiadás e cudar őszén, az elmúlt hónap talán két legjobban várt megjelenését hozom el a rovatba.

Jászberényi Sándor, a 2017. évi Libri Irodalmi Díj nyertese, a Kirkus- és Pen-díjakra jelölt gonzó újságíró fenegyerek újabb prózakötetét több mint három éve várta epedve a hazai közönség. S az idei ősz végre elhozta nekünk. Igaz, A varjúkirály még nem az a nagyregény, amelyben sokan reménykedtek, de olyan kötet, amelyben a közel-keleti és darfúri tűzfészkekre már leginkább csak utaló, nagyrészt hazai környezetben játszódó novellákat és egy ugyancsak magyar földre íródott, igen ütős kisregényt kínál a szerző.

Egy szívemnek kedves jó barát mondta, hogy tart kissé az új könyvtől, mert a Jászberényi „minden novellájában vernek valakit, lőnek valamire…” Ha így is van, talán éppen attól lesz autentikus az írás, hogy az olvasó általában elhiszi, hogy Jászberényinél semmi nem megrendezett, nincsenek díszletek, nem csöpög művér és nem lőnek vaktölténnyel.

A szöveges blokkjaim végére szoktam betenni egy-egy videórészletet, ha találok valami értelmes beszélgetést a szerzővel. Most inkább iderakom a margófesztes Valuska-interjút, kifejezetten bemelegítési célzattal, és egyben oda nyilatkozom, hogy ha meg akarjátok érteni A varjúkirály baljós károgását, meg úgy általában Jászberényi, az író indíttatásait, akkor ezt meg kell néznetek.

Olyan szuggesztív, olyan inspiratív, annyira öntörvényű ez az ember, hogy szerintem ezt mindenkinek látnia kell, aki érteni/érezni/megélni akarja az írásait.
Szóval jó szórakozást ehhez a beszélgetéshez: link

Ha érdekel még valakit az alkotásai mellett az író és az ember is, miszerint hogyan válik a bölcsészből haditudósító, vagy mit gondol a keresztényüldözésről, a politikai iszlámról, annak ajánlom ezt a beszélgetést: link

Lássuk, mit találunk még a hírekben az új kötetről…

A Litera így fogalmaz: „Jászberényi üdítő lendülettel hagyja maga mögött az értelmiségi érzelgősség, a hangulatokba hanyatló körvonaltalanság, az okoskodó nagyot és a rejtélyesség mögé bújó semmit mondás zsánereit.” link

A Könyves Magazin cikkében pedig ezt olvashatjátok: „Jászberényi tovább tudott lépni prózájában, a kétkedőknek megmutatta, hogy Magyarország pont annyira egzotikus hely, mint a Közel-Kelet, és mindegy, mi a díszlet, az embertelenség és kiszolgáltatottság felismerhető, a jó és a rossz szétválasztható.” link

A legfontosabbat, és egyben a leginkább az új köteten túlmutató beszélgetést a végére tartogattam. Az Egyiptomban élő szerző alábbi mondata talán az egész interjú mottója is lehetne: „Borzasztó volt a barátaim példáján látni, hogyan tört derékba életeket az egyiptomi forradalom leverése, de lehet akármilyen szar a helyzet, mégiscsak van bennem egy érzés, hogy ez nem az én népem, nem az én kultúrám. A magyaroknál nincs ilyen mentségem.” link

S akkor vissza a Molyra. Hogyan indult a kötet hazai élete a közösségben?

@Kuszma értékeléséből az a rész ragadott meg, amely a kötet címadó írására vonatkozik: „Nem volt evidens, hogy ez a kisregény tetszeni fog: veszélyesnek éreztem, hogy Jászberényi nagyon is direkten nyúl hozzá egy igen aktuális témához, a menekültkérdéshez. Ugyanakkor ez a bátorság inkább erénye lett a szövegnek, talán mert Jászberényi keménysége jól áll a sztorinak, és azt is el tudja hitetni velünk, hogy ismeri szereplőinek fő motivációját: a kiszolgáltatottságot.” link

@snowwolf ezt írja: „Bízom JS stílusának átütő erejében – szerintem kivághatta a biztosítékot az irodalomkritikusok elefántcsonttornyában.” link

@szadrienn így kezdi gondolatait: „Magyarország visszahúz. Maros Dániel, a Közel-Kelet forrongó tűzfészkeiben dolgozó haditudósító, a szerző alteregója hazatér.” link

@montika értékelésében is találtam valami nagyon fontosat: „Nem komfortzónám a kortárs magyar irodalom, féltem is tőle még pár éve. Jászberényi Sándort olvasva gondolkoztam el azon, hogy miért is, honnan is jön ez a félelem, hogy talán pont azért fontos, hogy olvassunk kortárs (magyar) irodalmat, hogy megtanuljunk szembenézni századunkkal, hogy kilépjünk abból a komfortzónából, ahol »nem lát szemem-nem hall fülem«, hogy tegyünk is azért, hogy humanista jövő legyen, mindenkinek.”
link

Persze, akad olyan vélemény is, amelyik nem egyértelműen kedvező. @Kek például így fogalmaz: „Nem szépirodalom. Annak gyenge. A ponyvánál jobb. Bááár érződik, hogy a szerző nem író, csak újságíró.” link

Van itt pár idézet kedvcsinálónak. Van, amelyik azért tetszik, mert olyan kis frappáns, van ami, azért mert szerintem olyan „jászberényis” és van olyan is, amiről nem gondoltam volna, hogy ez Jászberényi:
https://moly.hu/idezetek/1328984
https://moly.hu/idezetek/1330817
https://moly.hu/idezetek/1331385

Ide, a végére pedig kerüljön @gigg85 értékelése, aki valóban mélyen ismeri a szerző teljes életművét:


giggs85 P>!
Jászberényi Sándor: A varjúkirály

Az idén negyvenéves Jászberényi Sándor mindössze két vékonyka kötettel (Az ördög egy fekete kutya és A lélek legszebb éjszakája) elérte, hogy ott legyen a helye a legjobb kortárs novellistáink között, ráadásul úgy, hogy olyan – leginkább Ernest Hemingwayhez vagy Graham Greene-hez hasonlítható – stílusa van, amit bárhol gond nélkül felismerhetünk.

Elmondható, hogy már egy kimondottan népes olvasótábor (persze értsük ezt a jelzőt a kortárs irodalmat olvasó törpe kisebbség keretein belül) veszi kézbe a könyveit, merül el egzotikus világukban és élvezi azt, hogy általuk visszatérhet azokhoz a történetközpontú, csattanókra kihegyezett, hagyományosabb felépítésű kisprózákhoz, amelyek az évtizedeken át tartó posztmodern előretörésnek hála némileg kiveszőben voltak.

Akik ismernek, azoknak talán nem titok, hogy én is ennek a bizonyos fent említett tábornak a tagja vagyok, és kimondottan nagyra tartom azt, amit Jászberényi csinál. Ezért is szerettem volna minél hamarabb elolvasni a két nagy részből (az egyik a tizennégy novellát tartalmazó „Nyugati történetek”, a másik a kisregénnyi terjedelmű „A varjúkirály”) álló új kötetet, amelynek véleményem szerint két fő tétje, két fő kérdése van: hogyan működnek a Jászberényi-novellák hazai környezetben az egzotikumtól megfosztva (eddig csak néhány olyan volt, amely nem a Közel-Keleten játszódott), illetve az író hogyan boldogul egy nagyobb terjedelmű szöveggel.

A novellák zöme természetesen itt is a szerző irodalmi alteregóját, a kiégett, alkoholt és drogokat sem megvető Maros Dánielt állítja középpontba, aki azonban az első, az Iszlám Állam egykori romjain játszódó történeten kívül vagy hazánkban, vagy a nyugati világban szembesül mindennapi problémáival – azokkal, melyeket eddig is csak ideig-óráig tudott elnyomni a háborús valóság.

Egy időrendi ív adja meg a novellák sorrendjét, így a „Nyugati történet” Maros születését meséli el, és rajzolja meg családi hátterét, hogy ezt a „Szerelem” című még tovább árnyalja. A „Rá se ránts” egy vicces-kínos kamaszkori epizódba enged betekintést, de aztán persze jönnek a felnőtt férfi életének frontvonaltól távoli pillanatai is. Ilyen a talán egyik legjobban sikerült, a „Keresztelő”, amelyben egy cigány család kérésére vállal keresztapaságot, vagy a „Nem könnyű” és a „Kétcsík”, amelyek egy-egy New York-i, amerikai könyvmegjelenése miatt tett utazását beszélik el, és amelyekben már előjönnek a korábbról jól ismert témák is: a tőle elszakított gyermeke és a vele kapcsolatos pereskedés, vagy a folyamatos alkohol- és drogproblémák.

Bár nem mondom, hogy ennek a tizennégy novellának az összefűzése hibátlan lenne (az első, Közel-Keleten játszódó történet némileg kilóg az egészből, mint ahogy a „Hosszú hétvége” is, melyben meg sem jelenik Maros), de ezzel együtt is igaz az, hogy gyakorlatilag ugyanazt a stílust, ugyanazt a jó értelemben vett egyszerűséget és ugyanazt a színvonalat kapjuk, mint a korábbi kötetekben, ráadásul némileg árnyalódhat is a képünk Marosról. Az első kérdés tehát megoldódott, a Jászberényi-novellák a nyugati világban is működnek.

Persze akkor ideje, hogy megválaszoljam a második kérdést is, miszerint mennyire működik ez a stílus és írásmód bő száz oldalon? „A varjúkirály”, azt hiszem, jóval provokatívabb és több indulatot kiváltani képes, mint az ezt megelőző kisprózák, ugyanis kimondottan rizikós helyen és időben játszódik: a 2015-ös Magyarországon, a szerb határ mellett, és közvetlenül a határzár felállítását megelőző időkben.

Főhősünk, Csontos Tamás egy alig húszéves, mélyszegénységben élő és az árvaházból frissen kikerült fiatalember, aki cigány származású gyerekkori barátjával együtt kényszerűségből, a könnyű pénz reményében beáll egy félkatonai, zömében helyi lakosokból álló szervezetbe, hogy a „migráncsoktól” megvédjék az országot. Bár itt-ott súrolja a sablonosságot az ábrázolásmód és az a világ, amit a szerző megfest, de mégis a szomorú valóság tekint le ránk a lapokról, a lepusztult falvak, a munka és cél nélkül lézengő lakosság, a mindent eluraló előítéletek és a határtalan emberi korlátoltság.

Lehet kicsit erős a párhuzam, és lesz olyan, aki nem ért vele egyet, de ahogy Jászberényi bemutatja ezt a szó szerint a semmibe vetett fiatalembert és a környezetét egy pusztuló és istentelen tájban, engem már-már a fiatal Cormac McCarthyra emlékeztet – és azt tudom mondani, hogy jól működött ez az egész száz oldalon, pont ennyi kellett ehhez a történethez, sem több, sem kevesebb.

Úgy gondolom, hogy Jászberényi Sándor megint hozta azt, amit az előző két kötete alapján várhattunk tőle (mondom ezt azzal együtt is, hogy azokat egy fokkal erősebbnek érzem ennél), és megint bizonyította, hogy nem kell semmiféle nyelvbűvészkedés, intertextuális utalásháló vagy csavaros szerkesztésmód a sikerhez, elég, ha az embernek ilyen történetei vannak. Én mindenképpen ajánlom A varjúkirályt!

5 hozzászólás
!

Képek forrása: Vámos Miklós link és Stekovics Gáspár link

A bemutatók végére hagytam, de remélem díszként és nem elfekvőben, a kortárs szépirodalom egy igazán színes egyéniségét. Rajongók hada várta már a József Attila- és Prima Primissima díjas író, költő, drámaíró, tévés személyiség, az idén hetvenéves Vámos Miklós legújabb kötetét.

Járványhelyzet ide vagy oda, kellő elővigyázattal és nagy sikerrel megtartatott végül a New York Palace-ban a Dunapest könyvbemutatója, ahol a szerző a kötetről elmondta, hogy „A Dunapest helyszíne egy létező újlipótvárosi épület, a Pozsonyi út 38-40, a Dunapark Kávéházat is magába foglaló épülettömb, amelyben sok ismert ember élt a különböző évtizedekben. Ő is lakott és alkotott a házban, ahol otthona fölött három emelettel volt a dolgozószobája, ahová sokszor csak pizsamában járt fel írni.”

Beszélt még „…a saját maga által megélt zsidóságáról és egy, a háborút megélt ember utódaiban másodíziglen is megjelenő és folyamatosan jelenlévő poszttraumára is emlékeztetett…”.

Végül a színpadra hívta Koltai Róbertet, akivel egy jellemző dialógust olvastak fel a közönségnek.
Itt a tudósítás az eseményről: link

A regény összekötő kapcsa a ház múltja és jelene, de talán még inkább meghatározó az érzet, ami a lelkiismeret-furdalásé és a tehetetlen, dacos dühé is egyben. A szerző több helyen beszélt ezekről…

A zsidó politikai és kulturális folyóiratban, a Szombatban így: „Nálunk azonban soha, senki nem kért bocsánatot a legyilkolt sokaságtól, akiknek egyébként talán 40%-a lehetett zsidó, hiszen a többiek cigányok, románok, ellenállók voltak. (…) Én most veszem a fáradtságot, térdre ereszkedem, hogy bocsánatot kérjek. Nem, nem az ő nevükben, a sajátoméban, magyarként.” link

A Népszavában pedig ugyanezeket a témákat érintette a könyv kapcsán, hiszen a holokausztról beszélni muszáj, de nem mindegy, hogyan… Vámos leginkább a maga régimódi történetmesélős stílusában teszi ezt, pedig a téma erősen feszíti legbensőbb érzületeiben is: „Másodgenerációs érintett vagyok, és a mai napig szenvedem a holokausztot, sokat álmodom róla, szorongok, hogy visznek – erről már írtam is, de még soha nem ilyen mélységben, mint most. Mindig is éreztem, hogy nekem ezzel valami teendőm van, de nem tudtam, hogyan, és egyáltalán, mi lenne az a teendő.” link

Márton László író, műfordító, Vámos Miklós régi barátja és egyben hűséges olvasója így beszélt a házról, a kötet egyik főszereplőjéről: „Egy nagy kronotoposz Velence. Shakespeare-től Thomas Mannig szervezi a különböző történetek cselekményét. Ez esetben egy ház bír hasonló összekötő erővel.” Itt pedig a teljes cikk: link

Na, és akkor a Moly… Lássuk, hogyan fogadtátok ti, az új Vámost:

Elsőként is itt van rögtön @robinson értékelése, aki erős szavakkal indítja a recenziót: „A múlt bármilyen tragédiák hordozója is, itt él, velünk van.” link

Aztán meg itt van @gabona, aki nem titkolja, hogy kedvencről beszél: „A fiction és non-fiction összefonódása remekül működik, aki pedig szerette annak idején az Apák könyvét és a Sánta kutyát, két személyes és óriási kedvencemet, az nyugodtan tegyen egy próbát ezzel is és ugorjon fejest (már elnézést) a Dunapest világába.” link

@Bea_Könyvutca véleménye pedig így összegződik: „Nagy alapossággal megírt történelmi megemlékezés, melyben a múlt kemény és megrázó, megbocsájthatatlan, feledhetetlen eseményekkel.” link

@Barbár kiemeli a mű „két történet egy könyvben” jellemzőjét, amelyről mások is írnak: „A két történetet jól ötvözi egybe Vámos, és bár a 44-es jobb, de molytársaimmal ellentétben én nem látok olyan éles minőségi különbséget a két történet között.” link

S ha már általában igyekszem teret adni a kevésbé lelkes véleményeknek is, álljon itt @Zsuzsi_Marta összegzése, aki úgy fogalmaz, hogy „A remek témaválasztás, gondos felépítés, nagy kidolgozottság ellenére nekem mégis csalódás ez a mű.” link
(Tudom, hogy járt már a Merítésben ez az értékelés, jelesül a múlt hónapban, @Röfipingvin rovatában – link –, de nekem valahogy most is ide kívánkozik.)

Végezetül @WerWolf értékelése lesz a kiemelt, aki szerint ez a mű „egy tragédiákkal, szerelemmel, hősiességgel, kegyetlenséggel, boldogsággal és erotikával átszőtt történet”. link

S akkor jöjjenek a szokásos kedvcsináló idézetek:
https://moly.hu/idezetek/1318828 (csak hogy előjöjjön az a bizonyos, régimódi történetmesélős hangulat)
https://moly.hu/idezetek/1320106 (azért, hogy erősödjön az olvasásra váró rajongó „hazataláltam” érzése, biztonságérzete)
https://moly.hu/idezetek/1309021 (ezt meg kizökkentésül, hogy lássátok, van azért itt buktató is…)

S ha már fentebb szóba került Vámos Miklós és Márton László barátsága, ne hagyjátok ki ezt a beszélgetést a Líra Könyvklubban, amelynek ők voltak a résztvevői, a téma pedig A Hónap Könyve Szeptember: Dunapest: link


WerWolf>!
Vámos Miklós: Dunapest

A Pozsonyi út 38-40-42. szám alatti Dunapark-ház az 1930-as évek második felében épült. Napjainkig sok mindent láttak ezek a falak, amiről ha mesélhetnének, megtennék. De mivel az épületek nem képesek erre, ezért leginkább igyekeznek megihletni egy-egy írót vagy költőt, hogy az mesélje el helyettük a történetüket. A Dunapark-ház Vámos Miklóst ihlette meg.
Dunapest – egy angol-francia nő, Linda félrehallásának az eredménye, akinek a volt férje családfájának gyökerei egészen Budapestig érnek. Mégis Lindát a véletlen vezette éppen a magyar fővárosba, ugyanis menekülni akart az élete elől.
Vámos Miklós a két történeten keresztül igyekszik emléket állítani mindazoknak, akik a vészkorszak idején, az életük kockáztatásával igyekeztek életeket menteni. Valamint rávilágít arra, hogy a múlt nagyon is velünk él tovább, és nem szabad megfeledkeznünk róla. Az író egy épületet tett meg a történetek középpontjává, amin keresztül elmeséli az emberi sorsokat.
A Dunapest egy tragédiákkal, szerelemmel, hősiességgel, kegyetlenséggel, boldogsággal és erotikával átszőtt történet, Pont olyan, amilyen az élet is. Változatos. Egyszer fenn, egyszer lenn.
A valóság és a fikció keveredése a regényben biztosítja azt a hangulatot és miliőt, ami miatt nehéz letenni a könyvet.

Bővebben: http://www.letya.hu/2020/09/vamos-miklos-dunapest/

!

Talán már vissza is élek e havi szíves türelmetekkel, ezért lassan véget vetek az őszközépi kortárs magyar rangadónak. Ha jól érzem, már így is jócskán benne járunk a hosszabbításban.

Azért levezetésként még hadd leplezzek le néhány friss megjelenést (ami valahogy itt felejtődött októberről), illetve harangozzak be egy-két várható novemberi újdonságot.
A Pesti Kalligram hozza ki november 15-ével az Erre sárkányok élnek című, érdekesnek ígérkező, terjedelmes Czéh Zoltán-kötetet. Ez a regény már csak azért is piszkálja a csőrömet, mert szűk két héttel a megjelenése előtt a fülszövegen kívül semmit nem találtam róla a világhálón. Az pedig rejtélyeket, izgalmakat ígér, miközben „… egy kulturális újságírót követünk, aki a 37. születésnapja előtt egy nappal magához tért a Szent Imre kórházban.” (@Kuszma, kedves, ugye ebben nincs benne a kezed?!)

***

Rakovszky Zsuzsa friss kötete, a Boldog vég ezúttal az Osiris Kiadó gondozásában jelent meg a napokban. A Kiadó ezzel a kötettel egyúttal új sorozatot bocsátott útjára, „Osiris literatura” címmel. A hír a Kiadó Facebook-oldalán: link

…és részlet a regényből: „A vaskos borítékot, amely Ircsikétől jött, félre tette a többi iratai közé… majd később, valamikor átnézi, gondolta. De valahogy mindig akadt sürgősebb tennivalója. Nem is bontotta fel, csak két évvel később, amikor elköltözött abba a kisvárosba, ahol állást kapott, és kirakodott a dobozokból, amelyekben a holmija odaérkezett. Először nem is tudta, mi lehet benne.”

***

Már nagyon várjuk november 13-át, amikor a @Magvető_Kiadó bemutatja Szabó T. Anna új novelláskötetét, Szabadulógyakorlat címmel. A szerző azt mondja róla, hogy ez a kötet „… a Törésteszt párja és folytatása, de szerintem még érzékibb és szenvedélyesebb, csupa zene és vágyakozás.”

A fülszöveg szerint pedig: „Ez a szerelem és a halál könyve: Szabó T. Anna harmadik novelláskötetében testről és lélekről, sóvárgásról és rajongásról, örömről és hiányról beszél, az emberben lakó gyönyörű és iszonyú erőkről, arról, hogyan engedjük el vagy zabolázzuk meg a vágyainkat. A legjobban az érdekli, hogyan működik jól megkomponált életünk mélyén az ösztönvilág, hogy civilizálható-e a szenvedély, és lehet-e, érdemes-e másképpen szeretni, mint életre-halálra. A kötetben a vad felfokozottság és a túlvilági szenvedély hangjai vegyülnek a józan hétköznapok közeledési kísérleteinek szólamába, váltja egymást múlt és jelen, valóságos és képtelen.” Akkor hát, lássuk…

A beharangozók a Kiadó és a szerző Facebook-profilján: link link

***

A @Kalligram gondozásában jelenik meg Kácsor Zsolt új könyve, a Cigány Mózes. Az alcímében anarchista történetként aposztrofált regény bátor vállalkozásnak ígérkezik. Már a kötet fülszövege is azt írja, hogy az írás „… előzmény nélküli vállalkozás a kortárs magyar irodalomban. Főhőse egy drogfüggő cigány bűnöző, aki kábítószeres hallucinációi és vallási olvasmányai hatására új Mózesnek képzeli magát.”

A Szombat Online pedig egy egészen hosszú részletet közöl a kötet 3. fejezetéből, amelybe érdemes beleolvasni: link
A megjelenés várható időpontja: november 15.

***

Szabó Lőrinc Testvérsiratókjában Róma megüzente, hogy „… Kard s kereszt egy úton járjanak!”
De vajon azt ki üzente meg, hogy alkohol, drogok s irodalom kéz a kézben járjanak? Mégis, a szellem hány óriása menetelt rendületlenül, a méreggel kéz a kézben, végzete felé. Jövőre negyven éve már, hogy egyikük, Hajnóczy Péter elbukott ebben a dicstelen menetben.

Most a Helikon Kiadó jelentkezik A halál kilovagolt Perzsiából újrakiadásával. A kötetben szereplő írásokat Reményi József Tamás válogatta, aki az író legjelentősebb művei mellett ízelítőként beemelt a kötetbe néhányat az ún. „kísérleti” írásokból is.

Nem tehetek róla, de ilyenkor mindig eszembe jut az a Merítés-rovat, amelyben először olvastam Hajnóczyról. Jó szívvel ajánlom mindenkinek: link

***

Ennyi jutott októberre, várlak vissza benneteket a jövő hónapban is.
Addig is mindenki vigyázzon magára! Tartsuk be a védelmi szabályokat és gondoljunk egymásra is!

Búcsúzóul van itt még valami azoknak, akik megkéstek a magukra kirótt penzummal és még az év végéig szeretnék behozni kortárs magyar irodalmi lemaradásukat. @oldmoviegirl01 kihívása még javában pörög, tessék hajrázni.

És… In memoriam H.P. link


oldmoviegirl01 P>!

Olvassunk együtt kortárs magyar műveket 2020-ban kortárs nemzetiség szerint olvasós

Elolvasandó könyvek száma13
Elkezdődött2019. december 26., 16:59
Jelentkezés vége2020. december 31., 16:39
Véget ér2020. december 31., 23:59

Ismét itt a szokásos magyar szerzős kihívás. Örülök, hogy sokan szeretitek ezt, a szívemhez oly közel álló kihívást.

Feladat:
– Elolvasni 13 db kortárs magyar szerző által írt művet 2020-ban.

Feltételek:
– az olvasások 2020.01.01-től érnek;
– a könyvek első kiadási dátumának 2011–2020. évek közé kell esnie;
– min. oldalszám 120 oldal;
– max. 2 újraolvasást fogadok el;
– max. 2 szerzőtől lehet max. 2 könyvet hozni;
– legyen min. 2 olyan szerző, akitől még nem olvastál 2020. előtt;
– nem számít új szerzőnek, ha más név / írói álnév alatt publikált kötetét már olvastad 2020 előtt;
– továbbra is minden műfaj hozható a tankönyveken és szakácskönyveken kívül;
– korábbi tapasztalatból kiindulva, magyar származású szerző könyvét abban az esetben tudom elfogadni, ha a könyv eredeti kiadása magyar nyelvű;
– az én+könyv linkeket kérem, hogy egyben hozzátok, és legalább csillagos értékelés legyen minden könyvhöz.

Jó olvasást!

Kihíváskép forrása: https://torange.biz/fr/reading-34874
Plecsnikép forrása: http://www.vectorpicker.com/abstract-light-red-green-wa…

234 hozzászólás

A hozzászólások megtekintéséhez be kell jelentkezned!