Kortárs magyar irodalom

Rovatgazda
!

(fotó: https://varosiszamoca.blog.hu/2018/06/16/nyari_szunet_854)

Véget ért a nyár, ez a kortárs magyar irodalom kedvelők számára azt jelenti, hogy közeledik a Merítés-díj közönségszavazásának a vége. Mikor ezeket a sorokat olvassátok, már csak néhány nap választ el minket attól, hogy megtudjuk, ki lesz a közönségdíjas. Némi memóriafrissítés és a szavazási kedv növelése érdekében a döntőbe jutott szerzőknek feltettem néhány kérdést a díjjal, a Mollyal kapcsolatban. Sajnos három döntőssel nem sikerült felvennem a kapcsolatot. A többieknek ezúton is nagyon köszönöm válaszaikat és hogy időt szántak ránk.

A szavazás állása egyelőre elég egyértelműnek tűnik, de azért még bármi megtörténhet:


>!
pepege MP

Merítés-díj 2019, széppróza – közönségdíj

Most, hogy fény derült végre @ppeva karcának köszönhetően, hogy mely könyvek kerültek be a döntőbe, ezennel elindítjuk a Merítés-díj széppróza kategóriájának szavazását:

https://moly.hu/karcok/1281231

Szerintetek a 10 kötet közül, melyik kapja az idén a közönségdíjat? Szavazni egészen szeptember 23-ig lehet, nem kell tehát elkapkodni.

Azok a szavazatok nem számítanak érvényesnek, amelyek:
a) olyan regisztrációról érkeztek, melyek a szavazás kiírása után születtek.
b) nem köthető hozzájuk molyos aktivitás.

A Merítés-díj zsűrije fenntartja a jogot, hogy a szavazás kiírójaként a szavazás tisztaságát megsértő eredményt felülbírálja.

Készült hozzá egy lista is, ahol lehet jelölgetni az olvasásaitokat:
https://moly.hu/listak/merites-dij-2019-szepproza-a-lista

Nosza, szavazzatok a kedvencetekre!

Baróthy Zoltán: Az Amcsalat hegység tiszta levegője
Garaczi László: Hasítás
Krasznahorkai László – Ornan Rotem: A Manhattan-terv
Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem
Milbacher Róbert: Léleknyavalyák
Papp Sándor Zsigmond: Gyűlölet
6
Sándor Iván: A hetedik nap
Szilasi László: Luther kutyái
Szív Ernő: Meghívás a Rienzi Mariska Szabadidő Klubba
Szvoren Edina: Verseim

Kapcsolódó könyvek: Papp Sándor Zsigmond: Gyűlölet · Krasznahorkai László – Ornan Rotem: A Manhattan-terv · Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem · Szilasi László: Luther kutyái · Garaczi László: Hasítás · Sándor Iván: A hetedik nap · Milbacher Róbert: Léleknyavalyák · Szív Ernő: Meghívás a Rienzi Mariska Szabadidő Klubba · Szvoren Edina: Verseim · Baróthy Zoltán: Az Amcsalat hegység tiszta levegője

Papp Sándor Zsigmond: Gyűlölet
Krasznahorkai László – Ornan Rotem: A Manhattan-terv
Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem
Szilasi László: Luther kutyái
Garaczi László: Hasítás
Sándor Iván: A hetedik nap
Milbacher Róbert: Léleknyavalyák
Szív Ernő: Meghívás a Rienzi Mariska Szabadidő Klubba
Szvoren Edina: Verseim
Baróthy Zoltán: Az Amcsalat hegység tiszta levegője
12 hozzászólás
!

Baróthy Zoltán

1. Mennyire követed nyomon a könyveddel/könyveiddel kapcsolatos tartalmakat a Molyon?
Követem, érdeklődéssel figyelem, és nagy örömmel látom, hogy a novelláskötetemmel kapcsolatban mennyi pozitív olvasói hozzászólás érkezett.

2. A Merítés-listára kerülésről a zsűri mindig igyekszik értesíteni minden szerzőt, ezért valószínűleg te is tőlünk tudhattad meg. A környezetedben jöttek ezzel kapcsolatosan visszajelzések?
A hírről én a Magvető Facebook-posztjából értesültem, vagyis a szokásos kis piros csengőikon „szólt”, hogy meg lettem jelölve egy bejegyzésben. Egy gyors klikk – nyilván :) –, és máris tudtam mindent. Azután léptem be ide a Moly.hu-ra, és láttam, hogy közben az egyik zsűritag is írt. Még szerencse, hogy viszonylag ritka a nevem, a felhasználók között könnyű volt rám találni. Jó kis nap volt, sokan gratuláltak, ez is mutatja, hogy már a jelölés ténye mekkora elismerés, boldog is vagyok tőle.

3. Mit gondolsz általánosságban az ilyen listákról, esetleg konkrétan a Merítés-listáról? (Jó-e, rossz-e, van-e haszna, vagy inkább ártalmas?)
Ártalmas? Az semmiképpen. A listák, úgy látszik, hozzátartoznak ehhez a közeghez, eligazodási pontként, információforrásként, vitaindítóként szolgálnak, és ez jó. Ahogy látom magam körül, a díjak shortlistjeinek kihirdetése mindenképpen eseményszámba megy, és ez is jó (főként, ha rajta van az ember, ami nekem először sikerült, persze elsőkönyvesként mit is várhattam volna korábban… :) ). Amikkel óvatosabb vagyok, azok az év végi sorszámozott listák felkért vagy önjelölt szerzőktől: ezek esetében jobban hangsúlyoznám a szubjektív nézőpontot, mert sok, kevésbé bennfentes befogadót egy „az év legjobb tíz/húsz/ötven könyve” felsorolás könnyen dezorientálhat, kizökkenhet. Ez miért igen? Az miért nem? Mindegy, tudom, hogy az ilyesféle összeállítások micsoda klikkmágnesként funkcionálnak, érthető, hogy újra és újra felbukkannak karácsony táján. Talán barátságosabb lenne, ha ezek az év végi listák nem egymás alá-fölé helyezett, hanem egymás mellé helyezett kötetekről szólnának. Nem tudom, van-e értelme a folytonos mérlegelésnek, hogy egy szelet dinnye finomabb-e vagy egy marék aszalt áfonya. (A körte és hívei eközben joggal méltatlankodnak, ő miért csak harmadik.)

És a Merítés-lista külön? Számomra azért nagyon értékes, mert úgy látom, rendkívül sok és jól szervezett munka előzi meg a zsűritagok részéről: nincs idő- és energiahiány miatti előszelekció (sem a valószínűtlenség faktora, magyarán az, hogy kis kiadó névtelen szerzőjével nem valószínű, hogy sokat érdemes foglalkozni), itt mintha ti (bocs, a zsűri :) ), bár megosztva, de tényleg a teljes éves próza- és líratermést, gyerekirodalmat stb. kezetekbe vennétek. Nem kell mondanom, mennyire nagyra értékelem épp ezért, hogy e mellé a kilenc kiváló szerző mellé odakerülhettem. Ráadásul mivel a József Attila Kör haldoklása miatt a könyv körül gyakorlatilag nem volt semmiféle hírverés, a Merítés-zsűri finom szövésű hálója ebben az esetben konkrétan a semmi vizéből emelte ki a kötetemet. És nekem ennyi már elég.

4. Az idei tízes lista többi kilenc tagja közül mit olvastál, mit tervezel még esetleg elolvasni?
Ó, hát tervezni mindent tervezek, tényleg mindent, de ugye más a terv, és más az, amire lehetőség van – és főként idő. Úgyhogy ezt a választ szemérmesen és kissé szégyenkezve megkerülném – a válasz sajnos úgyis kikövetkeztethető –, mentségemre szóljon, hogy az utóbbi két és fél évben ha tehetem, regényt írok (jó hosszú lesz, de szerencsére már nincs sok hátra belőle), így örülök, ha a munkámhoz szükséges szakirodalmat el tudom valahogy olvasni. Hiányzik is a szépirodalom-olvasás napi rutinja nagyon. Az biztos, hogy Szív Ernő és Szvoren Edina köteteiből sok szöveget ismerek anélkül is, hogy könyvként bármelyiket kézbe vettem volna. (Megoldás: a folyóiratokat azért igyekszem gyakran forgatni.) A többiek? Legyen elég annyi, hogy tényleg mindenkire kíváncsi vagyok, megtiszteltetés közöttük lenni „egy kicsit”. Nekem ez az egész sztori már így is nagyon nagy dolog.

(fotó: http://mwave.irq.hu/index.php…)


>!
szadrienn P
Baróthy Zoltán: Az Amcsalat hegység tiszta levegője

(…) alattam halálos mélység, én pedig megbillenek, elveszítem az egyensúlyomat, a pánik fehér fénye cikázik át a tudatomon.
Íme, az érzés, amit a kötet hét novellájának szinte valamennyi főszereplője átél. Sisteregve szippantja be őket az egzisztenciális vákuum, kicsúszik lábuk alól a jól ismert talaj. Ólmosan nehéz, zsibbasztó álomlét telepszik rájuk vagy épp ellenkezőleg, az elviselhetetlenségig kiélesednek érzékeik. Egy párhuzamos életükben találják magukat. Esetleg a megvilágosodás küszöbén. Vagy tájékozódó képességüket elveszítve, reményvesztetten bolyonganak egy ismeretlennek tűnő budapesti kerületben.
Megriadva, hitetlenkedve, végül rezignált beletörődéssel veszik tudomásul a hátborzongató változást, intenzív belső életüket pedig jól ellenpontozzák a színes helyszínek, a holland táj, az angol vásári kavalkád vagy egy szédítően egzotikus utazás.
A hangulatteremtés kiváló, a határhelyzetekben átélt érzelmi skála ábrázolása pedig különösen érzékletes. Szívesen szoronganék még tovább a szerzővel távol-keleti hegyekben-völgyekben vagy akár az ismerős hazai panelrengetegben.

2 hozzászólás
!

Garaczi László

1. Mennyire követed nyomon a könyveddel/könyveiddel kapcsolatos tartalmakat a Molyon?
Az utolsó könyvem adatlapjára rá szoktam nézni, és az értékeléseket is elolvasom.

2. A Merítés-listára kerülésről a zsűri mindig igyekszik értesíteni minden szerzőt, ezért valószínűleg te is tőlünk tudhattad meg. A környezetedben jöttek ezzel kapcsolatosan visszajelzések?
Egyik kollégám említette, hogy látta a listákat, és a közösségi oldalakon is felbukkant a díj híre, én is megosztottam, ahogy kértétek. Talán annak köszönhető a viszonylagos szélcsend, hogy nyár van, uborkaszezon, ilyenkor én is kevesebb kollégával és olvasóval találkozom. Ugyanakkor, ahogy látom, sokan szavaznak, és ez örvendetes.

3. Mit gondolsz általánosságban az ilyen listákról, esetleg konkrétan a Merítés-listáról? (Jó-e, rossz-e, van-e haszna, vagy inkább ártalmas?)
Semmiképpen nem ártalmas, bevonja és aktivizálja az olvasókat, ráirányítja a figyelmet a könyvekre, és persze az írók számára is fontosak az ilyen visszajelzések. Ugyanakkor tudható, hogy például a közönségszavazatok többnyire az olvasottsági adatokat tükrözik, vagyis egyfajta piaci logikát követnek. Nem biztos, hogy vonzóvá tesz egy díjat, ha a fogyási statisztikákra pillantva körülbelül most meg lehet jósolni, hogy ki fogja kapni jövőre a következőt. A példányszám fontos adat, de tudjuk, hogy nincs szoros összefüggésben a minőséggel. Nádas Péter nem sok közönségdíjat kapott életében, pedig talán a legjobb élő írónk, ilyen a kultúra szerkezete. A díjak egy adott értelmezői közösség véleményét tükrözik egy adott pillanatban, és ha ez az értelmezői közösség a teljes olvasótársadalom, akkor a döntő faktor a népszerűség lesz. Mivel a Moly.hu az olvasók oldala, ezért ezt az ellentmondást nehezen feloldhatónak látom. Talán nem lehetetlen egy kifinomultabb súlyozást létrehozni, mondjuk bizonyos olvasottság fölött a mennyiségi elemek (szavazatok) és az értékelések, minősítések (csillagozások?) kombinálásával, de fogalmam sincs, hogy ez pontosan hogy nézne ki, és van-e egyáltalán értelme. Összességében ezeket a listákat és díjakat hasznos és izgalmas játéknak tekintem, de a jelentőségüket nem túloznám el.

4. Az idei tízes lista többi kilenc tagja közül mit olvastál, mit tervezel még esetleg elolvasni?
Hat kolléga könyvét olvastam a listáról, a többire is sor kerülhet, de most éppen az idei termésre koncentrálok.

(fotó: http://kerteszdaniel.webpost.hu/keret.cgi…)


>!
Archibald_Tatum P
Garaczi László: Hasítás

Elfogultságomat vagyok kénytelen jelezni a t. moly irányába, ugyanis úgy vagyok, hogy nekem az olyan szövegek általában jobban bejönnek, melyekben így vagy úgy a t. szerzők komoly terhet raknak a t. olvasó satnya vállaira – „A váll mindig satnya a szöveghez képest.” (Platón) –; így: a szöveg vagy igen takarékos, tömör, a t. olvasó tehát kénytelen saját kútfőből utazósebesség mellett megtenni a megfelelő kiegészítéseket, stand-by állapotban tartani a neuronhálózat asszociációkért felelős részét (Mándy, Esterházy, Garaczi); úgy: a szöveg egyszerűen mondva összetett gondolatokat tartalmaz (Kierkegaard, Doderer); (sőt amúgy: Camus a Sziszüphosz mítoszá-ban).

(Egyre többször kapom ismétlésen magam, ami azért tűnik különösen különösnek, mert nem emlékszem, hogy valaha is mondtam volna valami eredetit, tehát az ismétlést ismétlem – akkor viszont csodagyerek vagy –csecsemő kellett hogy legyek: erre nem utal egyáltalán emlékem – és hirtelen úgy érzem, ez a gondolat is ismétlés.)

Hogy például a vicces Garaczi miért nem ér el eladásban – ha nem ér el – szórakoztató irodalmi példányszámokat, a fenti bekezdés magyarázza.

De vicces-e Garaczi? (S egyáltalán: mit gondolt a költő?)
Ebben a könyvben például egy tendenciát érzékeltem, a végére elfogyott ez a fanyar humor, és most átgondolva, ez jó is, mármint irodalmi szempontból, megmutatkozott ugyanis egy ezen a területen jellemfejlődésnek nevezett jelenség, valahonnan elindul a hős és valahová megérkezik, persze ahová érkezik, az nem irodalmi szempontból (a valóság!) nem jó, vagy ki tudja, inkább ez utóbbi, de hát ilyen az élet: és akkor irodalomként mégiscsak jó, mert szép és igaz, és az érkezéshez nem is illett volna az a játékosság.

Garaczi a lemur? A lemur Garaczi?
Tulajdonképpen ezt nem is tudom, elgondolkodtam rajta, és nem tudom, azért gondolkodtam el, mert egy ismerősöm a 15-20. oldal táján olyan megállapítást tett, amit a könyv vége igazolt, tehát igaza is lehetne, csakhogy a könyv vége tudatos választás eredménye, vetek ellent, és amikor a tudat átveszi az irányítást, a múzsák másképp dolgoznak. Amúgy meg gyakran bukkannak fel ezek a kérdések az utóbbi időben, valószínűleg a múlt intenzív átírása nyomán, folyik a neves halottak újraelosztása, Garaczi viszont él, vagy mintha élne (szellemdús szójáték), így aztán, meg egyébként is: mi közöm van nekem ehhez? (Nem érzem jól magam ettől a bekezdéstől, de most húzás nélkül írok.)

Van a könyvben egy alak, amikor természetét illetően megvilágosodtam (na de ismerhetünk e valóban egy másik embert?!) – és ez az alak is olyan finoman volt a t. olvasó elé téve –, rendkívüli öröm járt át, nemrég olvastam szerző egy novelláját, és kicsit féltem, hogy az a fajta túlzott érzékeltetni akarás, a t. olvasó (miért tettem t.-t az „olvasó” elé, ha a „szerző” elé nem?) dolgának megkönnyítése következik – de nem, ez az alak, véleményem szerint társadalmunk második legreprezentatívabb alakja, finoman volt az t. olvasó elé téve.

Fuss el véle.

5 hozzászólás
!

Milbacher Róbert

1. Mennyire követed nyomon a könyveddel/könyveiddel kapcsolatos tartalmakat a Molyon?
Gyakran megnézem, mert egy könyv befejezése után az olvasói reakció az egyetlen, ami még valamennyire az adott műhöz köt. Valahogy így is, ezzel is tovább íródik, csak már nem én vagyok érte a felelős. Az itteni reakciók inkább közelítenek a sokszínű és sokszintű (a teljesen dilettánstól a majdnem profiig) befogadáshoz, mint a szakmai kritika, aminek nagyjából ismerem a prefenciáit.

2. A Merítés-listára kerülésről a zsűri mindig igyekszik értesíteni minden szerzőt, ezért valószínűleg te is tőlünk tudhattad meg. A környezetedben jöttek ezzel kapcsolatosan visszajelzések?
Facebookos visszajelzéseket kaptam ismerősöktől, barátoktól, amúgy nem tudtam róla.

3. Mit gondolsz általánosságban az ilyen listákról, esetleg konkrétan a Merítés-listáról? (Jó-e, rossz-e, van-e haszna, vagy inkább ártalmas?)
Mivel a magyar irodalom szűk (a legjobb esetben is néhány tízezres) olvasóbázisra épül, viszont szerencsére viszonylag sok cím jelenik meg évről évre, a „magas” irodalom marketingje meg nem valami erős (nyilván nem rentábilis), az ilyen listák egyszerűen szövegkiemelőként funkcionálnak (a „ha valakinek már tetszett, biztosan nem lehet rossz” logikája szerint). A molyos értékelők közül sokan (saját bevallásuk szerint) éppen a Merítés-lista miatt olvasták el a könyvemet. Köszi.

4. Az idei tízes lista többi kilenc tagja közül mit olvastál, mit tervezel még esetleg elolvasni?
Megvolt Szilasi könyve (kétszer is, mert egyik órámon tanítottam), Krusovszkyé, mert hát a lista mámora, ugyebár…, illetve Szvoren Edináé (erről is volt szó egy kritikaírós kurzusomon), a többi csak idő kérdése…

(fotó: https://www.vasarnapihirek.hu/friss/a_mi_kis_falunk_milbacher)


>!
tündérróka
Milbacher Róbert: Léleknyavalyák

Milbacher Róbert: Léleknyavalyák avagy az öngyilkolás s egyéb elveszejtő szerek természetéről

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

Ez a regény egész egyszerűen tökéletes! Számomra kész szenzáció, mert 1. főleg 19. századi irodalommal foglalkozom, 2. Czakó története már akkor megfogott, amikor először hallottam róla egy előadáson, aztán mikor elolvastam a Leonát, még inkább, 3. Milbacher egy zseniális író. Punktum.
De hogy miért is lelkesedem ennyire? Nézzük csak… az utószó elhiteti velünk, hogy ez egy 19. században írott regény, amelyet a borítón szerzőként feltüntetett Milbacher Róbert csak közzétesz – khm, Kármán József állítása szerint is Fanni írta a hagyományait, miközben erről szó sincs. Szóval, egyrészt játszik ezzel a 18-19. századi hagyománnyal, hogy „úgy teszek, mintha nem én írtam volna a szöveget, ezért az olvasók elhiszik, hogy egy igaz történetet olvasnak” – és ennek a játéknak az oka az, hogy igazából rettentő nagyokat hazudik Milbacher. És itt nincs szó arról, hogy „Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot”, mivel maga Milbacher sem tudja az igazságot! Senki nem tudja. Nem léteznek azok a levelek a színésznőtől, sem Czakó Zsigmond bátyja nem írt Hummel Józsefnek. Azt a tévhitet, hogy Czakó esetleg szerelmi bánata miatt ölte volna meg magát, 2005-ben Szilágyi Márton cáfolta meg: egy irodalomtörténész, Versényi György „innovatív ötletének” (nem ilyen finoman szólva: légből kapott kitalációjának) nevezi, és ezt pontosan meg is indokolja. Én nem fejteném ki, a Tanár Úr érdeme az indoklás – de rendkívül meggyőző –, és úgyis az a lényeg, hogy Milbacher briliánsan hiteti el az olvasóval, hogy léteznek ezek a levelek – azokkal az olvasókkal is, akik mondjuk arra már rájöttek, hogy ő írta a regényt, és nem egy pályázatra írta valaki.
Nem beszélek arról, milyen csodásan imitálja a 19. századi nyelvet, mert mindenki erról beszél, hiszen ez a legszembetűnőbb, és azok számára is elérhető szint, akik nem tudnak Czakóról, és a róla folyó kutatásról. Ugyanakkor az is érdeme a regénynek, hogy simán ösztönözhet néhány olvasót a drámaíróról való tájékozódásra. Ha esetleg becsapva érzi magát…
Számomra a 2018-as év csúcsteljesítménye ez (és nem hinném, hogy ez csak elsődleges lelkesedésem, mert szerintem ennél még nagyobb lesz – mármint a lelkesedés –, ha még jobban belemegyek a témába, márpedig tervezem). Bemutatja ugyanis, ahogyan egy nyomozó irodalomtörténésszé válik néhány napra – ami pedig pontosan a fordítottja annak, mint ami az irodalomtörténészekkel történik, mikor Czakó Zsigmond rejtélyes halálát kezdik el kutatni.

2 hozzászólás
!

Papp Sándor Zsigmond

1. Mennyire követed nyomon a könyveddel/könyveiddel kapcsolatos tartalmakat a Molyon?
Rendszeresen. A gyakoriság leginkább attól függ, hogy én magam hogyan viszonyulok a saját műveimhez. Ha épp jóban vagyunk, akkor nagyobb kedvvel olvasgatok, ha nem, akkor kerülök minden visszajelzést. Amúgy nagyon alapos olvasókat találni a Molyon, és ez már önmagában is kész öröm, függetlenül attól, hogy mennyire szerették a szövegeimet.

2. A Merítés-listára kerülésről a zsűri mindig igyekszik értesíteni minden szerzőt, ezért valószínűleg te is tőlünk tudhattad meg. A környezetedben jöttek ezzel kapcsolatosan visszajelzések?
Nem jellemző. A környezetemet úgy neveltem, hogy ne íróként, hanem normális, hétköznapi emberként viszonyuljanak hozzám. Vagyis nem az író körül forog a világ. Ez ma már annyira sikerült, hogy időnként ők maguk is meglepődnek, hogy egy kortárs szerző teng-leng közöttük.

3. Mit gondolsz általánosságban az ilyen listákról, esetleg konkrétan a Merítés-listáról? (Jó-e, rossz-e, van-e haszna, vagy inkább ártalmas?)
Talán sokan nem vallják be, de a következőképpen áll a dolog: az a lista sosem lehet rossz és ártalmas, amelyen én magam is szerepelek. De ha nem… Alapjában véve – és hálistennek – ma már tényleg csak játékként követem a listázást, bár néha még tud fájni egy-egy kimaradás. Viszont egyre fontosabbá válik a szöveg és a köztem lévő viszony. Hogy miként rendezkedek be a saját világomban. Mit tudok megvalósítani a saját elképzeléseimből. Persze az olvasót koordinálhatja egy-egy lista, mint ahogy túlzottan a divat felé is tolhatja. Amondó vagyok, hogy némiképp Churchillt parafrazálva, csak abban a listában bízzunk, amit mi magunk állítottunk össze.

4. Az idei tízes lista többi kilenc tagja közül mit olvastál, mit tervezel még esetleg elolvasni?
Folyamatosan loholok a kortárs kínálat után. Volt, amit már elolvastam, de nagyon sok áll még előttem. Mostanában inkább történelmi tárgyú könyveket olvastam, ez kissé lelassította a tájékozódás sebességét. Viszont semmi sem izgalmasabb a kortárs művek felfedezésénél, és nincs az a klasszikus vagy történelmi esemény, aki vagy ami miatt lemondanék erről az élvezetről.

(fotó: https://gittegylet.com/2012/10/16/neszes-semmi-papp-san…)


>!
Georginanéven P
Papp Sándor Zsigmond: Gyűlölet

Letaglózott ez a könyv. Elájultam a nyelvi gazdagságától. A hangulata valóban savanykás-kesernyés, amit az előadásmód páratlansága ellensúlyoz. Egyetlen momentumot tudok kiemelni, ami kicsit zavart: a vége felé nekem jobban esett volna, ha nem tér át mások apró élettörténetére, hanem továbbvitte volna Magdáék vonalát, és az utánuk lévők kimaradnak. De összességében, nagyon-nagyon értékes munkának tartom. Le a kalappal.

!

Sándor Iván

1. Mennyire követed nyomon a könyveddel/könyveiddel kapcsolatos tartalmakat a Molyon?
Valamennyit elolvastam. Igen kiváló a legtöbb, megjelenhetett volna néhány a legszínvonalasabb irodalmi folyóirat kritikai rovatában is. Talán a Moly-kritikáknak is szerepük van abban, hogy tucatnyi kritika jelent meg A hetedik napról, s a határon túl is felfigyeltek rá (vajdasági Magyar Szó, erdélyi Látó) arról nem is szólva, hogy talán éppen a Moly jóvoltából jutott el híre Párizsig, s az évtizedek óta ott élő, Széchenyi-díjas Pór Péter írt róla magasra emelő tanulmányt a Műút számára.

2. A Merítés-listára kerülésről a zsűri mindig igyekszik értesíteni minden szerzőt, ezért valószínűleg te is tőlünk tudhattad meg. A környezetedben jöttek ezzel kapcsolatosan visszajelzések?
Mindössze néhány visszajelzést kaptam.

3. Mit gondolsz általánosságban az ilyen listákról, esetleg konkrétan a Merítés-listáról? (Jó-e, rossz-e, van-e haszna, vagy inkább ártalmas?)
Általában nem kedvelem a listázást. Se szeri-se száma az ilyeneknek. Véleményük annyira eltérő, hogy meg is zavarhatja az olvasót. Ritkaság, hogyha kompetenciájuk folyamatos, s így elnyerhetik egy idő után az olvasó bizalmát. A Moly-listázás, úgy látom: ilyen.

4. Az idei tízes lista többi kilenc tagja közül mit olvastál, mit tervezel még esetleg elolvasni?
A hetedik nap megjelenése után új regénybe kezdtem. A saját hang – saját stílus, a saját vízióhoz illő forma keresése ilyenkor elszigetel kollégáim munkájától. Külföldi író regényét sem olvasom ilyenkor. Ez számomra olyan állapot, mint amikor leütünk egy hangvillát, s a regény befejezéséig annak a hangzása tölti be az időt. Talán ebben az évben befejezem (Amit a szél susog ideiglenes címmel) a Magvető számára a munkát, s majd akkor…

(fotó: https://www.mupa.hu/program/irodalom-film-kiallitas/san…)


>!
eme P
Sándor Iván: A hetedik nap

Nagyon erős könyv, abból a fajtából, amely cselekményét a múltba – jelen esetben a 16. századba, Németalföldre – helyezve vizsgálja többek közt a jelent, a történelmet és az emberi létet úgy általában. Nem történelmi regény a szó klasszikus értelmében, csak utalások jelzik mikor és hol vagyunk, sokkal fontosabb a négy főszereplő történetének parabolaszerűsége, példázatos, allegorikus jellege.
Sándor jó érzékkel választja ki Európa történelmének azt a zűrzavaros periódusát, amelyet káosz, szüntelen pusztulás és pusztítás uralt, vallásháború képét öltő, az átélt hithez nem sokban kapcsolódó hatalmi háborúk, legyen szó katolikus hódító spanyolok és protestáns hollandok harcáról, a teret hódító iszlámról, parasztlázadásokról, zsidó pogromokról vagy egymás mellett élő kis- és Nagyhercegek kicsinyes és véget nem érő szemet-szemért egymásnak eséséről. Folyamatos harc, tömeges vonulások és menekülések, pestis és fegyver által kioltott, megnyugvást nem találó életek. Egy sötét, bizonytalanságba, bizalmatlanságba, vérbe, sárba és könnybe fulladó világ. És semmire nincs magyarázat.
Mindezek ellenére virágzik a kultúra és tudomány, mert magyarázatot kíván és mert értelmezni és emlékezni akar, meg továbbadni – egyetemek működnek, boncoló Theatrumban közönség előtt megy a professzorok és a Test előadása, vándorkomédiások járják a vidéket, többnyire üres szemekkel bámuló, közönyös nézőknek és önmaguknak játszva, nyomdák működnek, egyesek pedig Hérodotoszt fordítanak…

Fuss! Menekülj! – mitha a teremtés része volna a kiáltás, amely minduntalan felhangzik a regény során, nem hagyva pihenőt a békére és nyugalomra vágyó embernek. Futás és menekülés, zsákban és önmagunkban, tetteikben, életmódjukban menekített örökség: ez a kisember és az értelmiségi sorsa ebben az erőszak uralta világban. Őrizni azt, amit apák és nagyapák hagytak hátra, amit őrzésre érdemesnek találtak, szellemi örökségünket.
Sándor négy főszereplő, négy nézőpont segítségével rajzolja meg a tudomány és művészet lehetőségeit ott, ahol a teremtés helyét a pusztítás veszi át. Ahol a teremtés könyve apokalipszisbe vált át, visszájára fordítva a történéseket, körkörös, sodró örvénybe szippantva be az időt, mintegy megállítva, érvényen kívül helyezve azt.
Hogyan működik a hatalom, az egyén, a közösség? Mennyire kell/lehet megalkudni, kompromisszumot kötni? Van-e fegyver a kiszolgáltatottság ellen? Ér-e valamit az örökölt tudás, tanítás?
Nincs túl sok okunk az optimizmusra. Az emlékezés, az örökség inkább viszonyítási alap, megérteni segít a mát. Megváltoztatni? Dőreség lenne hinni benne. Minden, ami egyszer megtörtént, megtörténhet újra, és meg is történik. Az ember nem menekülhet önmagától. A regényben a hiábavalóság felismerése válik a legérvényesebb tudássá. Az egymás mellé sodródó (majd szétválasztott), szellemi rokonságukat felismerő központi szereplők – megannyi kevésbé egyénített, inkább tipikus alak – e felismert hiábavalóság ellenére cipelik magukkal értékeiket, és próbálják összerakni, megérteni azt, akár az Igehirdető toronylakó halott társa széttört kancsójának cserepeit. Néha idegen nyelvek, különböző könyvek és történetek (beleértve a hasonló sorstörténetekeit is) lépnek egymással párbeszédbe. Van, amikor megakad a kommunikáció, van, amikor dadog vagy elnémul a lét. De végig ott van a nyelven, az erejét veszített szavakon túli megértés és az összetatozás érzése. Különböző nemzetiségek, különböző társadalmi rétegek találkoznak Thomas, Jensen, Thobias, Eliz és társaik alakjában. És egymásra rímelő sorsok, egymás őseinek képében sajátukéra ismerő rokonságok. Nyomot hagyó, legalábbis ennek szolgálatában leélt életek.

Remekül felépített, megkomponált regény ez, amelyben, bár látszólag minden rendezőelvet nélkülöző vak sodrás jellemzi a szereplők sorsát, mégis mindennek helye és súlya van. Minél többet gondolkodik az ember az olvasottakon, annál több összefüggést fedez fel, annál inkább elbűvöli, milyen mesterien szövődnek össze jelképek, metaforák, bibliai-mitológiai, kultúrtörténeti utalások. Kezdve a címtől, mely igencsak rácáfol az elvárásokra, és amely a lezárás utolsó soraival együtt nyeri el jelentését. Aztán a borító a maga vaksötétével, amely rímel a regény köddel borított rideg tájaira, fény iránt közömbös, azt inkább nélkülöző világára. Az és lőn világosság teremtő gesztusának mintegy visszavonására.
Külön tanulmányt lehetne írni a bibliai utalások sokaságáról. A szereplők nevét helyettesítő, beszélő megszólításokról (Fiú, Öreg, Tanító, Professzor, a Négy Kékköppenyes mint a négy evangélista – nem véletlen, hogy az utódok, a regény főszereplői is ugyancsak négyen vannak). Az apokalipszis lovasaiként állandóan és minden irányból érkező, pusztulást hozó katonákról. Otthonokból való kiűzetésről, bűnbeesésről, Káinok testvérgyilkosságáról. Arról, ahogy kezdet és vég ebben a sodródó világban, összetalálkozik, hogy a se(h)olban (l. utolsó fejezet címe) örök és reménytelen sötétséggé egyesüljön.
És ott az elemeknek való kiszolgáltatottság, az ellenük vívott harc, ami vissza-visszatér a regényben. Térhódítás a tengertől, mint merész, dacos, talán bábeli módon kihívó gesztus. Pusztító tűz, vihartól tomboló tenger. Sár és köd…
Ez utóbbi – sok más apró mozzanattal, témával együtt (Dr. Tulp anatómiája, a lovasok felbukkanása, a menekülés gesztusa, egyén és hatalom viszonya, a művészet szerepe, a kommunikáció, az emlékezés, múlt és jelen viszonyának problematikája és annyi minden más) azonnal kapcsol az Iskolához… Csak sokkal sötétebb. Hiányzik belőle az enyhet adó hóesés.

A hetedik nap a megpihenésé – és a megérkezésé. Van valami fájó, lemondóan keserű elhalkulás ebben a regényben, a harci zajt és tomboló vihart elfödő csend. Az apokalipszistől a teremtésig és még annál is tovább vezető, néma csend. Az ember meg csak ül maga elé bámulva, dadog néhány szót, aztán elnémul.

4 hozzászólás
!

Szív Ernő

1. Mennyire követed nyomon a könyveddel/könyveiddel kapcsolatos tartalmakat a Molyon?
Nem mondanám, hogy napi látogató vagyok a Molyon, de azért időről időre
ellátogatok a felületre, különösen akkor, ha új könyvem jelent meg. Kedvelem a Moly
kritikáit, hogy úgy mondjam, civil értelmezések, mégis figyelmesek, értők és
érzékenyek. És elfogulatlanok, még ha kritikusak is. Tulajdonképpen a magasan képzett, kulturált olvasó mondja el a véleményét. És az mindig nagyon érdekes, hogy az olvasó esetében mi működik, mi pedig nem.

2. A Merítés-listára kerülésről a zsűri mindig igyekszik értesíteni minden szerzőt, ezért valószínűleg te is tőlünk tudhattad meg. A környezetedben jöttek ezzel kapcsolatosan visszajelzések?
A közvetlen környezetemből, mivel a feleségem nagyon figyelmes és elszánt olvasó, és nem csak velem kapcsolatban, igen. A tágabb baráti környezetből őszintén szólva nem nagyon. Bár a legutóbb éppen egy kedves szegedi könyvtáros ismerősöm hívta föl a figyelmet egy kritikára, ami a Rienzi Mariskát, és sok más irodalmi nagyalakot idéző tárcanovellakötetről szól.

3. Mit gondolsz általánosságban az ilyen listákról, esetleg konkrétan a Merítés-listáról? (Jó-e, rossz-e, van-e haszna, vagy inkább ártalmas?)
Elég sok lista forog most a könyvekkel kapcsolatban. Ha rajta vagy a listán, különösen egy szűkített társaságban, az nyilván jó lista. Ha nem, akkor az természetesen nem jó lista. A lista reklám, egyfajta értékítélet, különösen, ha kritikusok vagy olvasók állítják össze. Nézze, én kaptam Merítés-díjat egy olyan könyvre, Isten. Haza. Csal., ami a megjelenése után egyetlen hazai listán sem szerepelt. De nem tisztem különösebben értékelni őket. Az a dolgom, hogy írjak.

4. Az idei tízes lista többi kilenc tagja közül mit olvastál, mit tervezel még esetleg elolvasni?
Szilasi Laci könyvében erősen benne voltam, dolgoztam is vele. Olvastam Garaczi Lacit, Krusovszky Dénest, Szvoren Edinát. Nyilván a többieket is meg fogom nézni.

(fotó: https://litera.hu/magazin/interju/darvasi-laszlo-a-hala…)


>!
Csabi P
Szív Ernő: Meghívás a Rienzi Mariska Szabadidő Klubba

Ha Szív, akkor az ember tárcákra számít. Igaz, a könyv előzékében sincs semmi műfaj megjelölés. Nem csodálom. Amik itt vannak, azok versek. Persze nem úgy néznek ki, még csak szabadversnek sem néznek ki, a szabadversnek is van egy kötött formája (höhö), ezek olyan szövegek, amik csak belül versek. – írtam ezt az első pár szöveg után kissé megijedve, hogy mi történt Szívvel, meg velem, nem akar itt kialakulni a szokott harmónia kettőnk között. Nem értem, hogy mit olvasok, talán el kellene mennem orvoshoz, nézne már meg, valami elváltozás lehet, egy kis lézerrel talán helyrehozható, mint az éleslátás. Nem mentem el, nem bízom az orvosokban, de Szívben megérte bízni, mert egy idő után elkezdtem érteni a szövegeket, ismerős terepre tévedtem. Mint egy Nyáry Krisztián, csak tömörebben, költőibb, bennfentesebb nyelven. Főleg írók, de egyéb neves emberek is megidéződnek a könyvben, életük valami jeles, vagy csak érdekes pillanatában. Néha kapunk támpontot, hogy kik ők, néha nem, vagy csak nem veszem észre, esetleg játszik a Szív, és nincs is ott kit ismerni, nem tudom, becsapható vagyok, kiszolgáltatott olvasó.
Azért szöget ütött a fejemben, hogy mitől Szív Ernő kötet ez? Mert hogy én nem találtam a hírlapírót az írások zömében, mintha Darvasi bedolgozott volna neki, szívességképpen, csak az utolsó rész írásai igazán tárcaszerűek. Persze ettől még jók az írások, a zömük, de azt el tudom képzelni, hogy erősen frusztrálva érzi magát az olvasó, aki nem jön rá, hogy kiről is szól az adott írás, még ha vannak is jegyzetek a könyv végén, amik némely esetben fellebbentik a fátylat, de ez ilyen esetlegesre sikerült.

3 hozzászólás
!

Szvoren Edina

1. Mennyire követed nyomon a könyveddel/könyveiddel kapcsolatos tartalmakat a Molyon?
Szoktam nézegetni, mit írnak, különösen a megjelenés utáni időkben.

2. A Merítés-listára kerülésről a zsűri mindig igyekszik értesíteni minden szerzőt, ezért valószínűleg te is tőlünk tudhattad meg. A környezetedben jöttek ezzel kapcsolatosan visszajelzések?
Nem igazán. A környezetemben tudtommal nincsenek molyosok, vagy még nem coming outoltak. De azt hiszem, díjakról vagy jelölésekről nem igen van mit beszélni, maximum gratulálni lehet meg örülni.

3. Mit gondolsz általánosságban az ilyen listákról, esetleg konkrétan a Merítés-listáról? (Jó-e, rossz-e, van-e haszna, vagy inkább ártalmas?)
Hasznosak, persze, amennyiben alkalmat adnak az irodalomról való beszédre, ugyanakkor, főképp a profi és/vagy pénzdíjas listázások általában valamiféle hamis versenyhelyzetet teremtenek, óhatatlanul méricskélésre sarkallnak, és persze sok esetben moroghat a bajsza alatt az ember, hogy milyen könyvek nem kerültek föl egy-egy ilyen listára. A jelölések vagy akár díjak olvasásserkentő hatásában személy szerint nem annyira hiszek, azt mondják, a suttogó propaganda hatékonyabb reklám, mint egy-egy plakát vagy kéretlen fölugró ablak, mert az olvasóhoz szól, és nem a vásárlóhoz. Ebből a szempontból – és mert mindig azt a díjat dicsérem, amire a könyvet jelölték – a Moly.hu és a Merítés-lista nagyon is rokonszenves vállalkozás.

4. Az idei tízes lista többi kilenc tagja közül mit olvastál, mit tervezel még esetleg elolvasni?
Úgy alakult, hogy az utóbbi egy-két évben kevesebb friss és hazai megjelenést olvastam, mint egyébként szoktam. Az idei Merítés-listáról, ahogy látom, a zömét még nem olvastam, inkább nem sorolom, szégyenletesen hosszú lista lenne.

(fotó: https://litera.hu/irodalom/publicisztika/szorenyi-laszl…)


>!
danaida P
Szvoren Edina: Verseim

Szvoren Edina: Verseim Tizenhárom történet

„Vagy én vagyok lépre csalva, vagy a másik, de lépre csalás nélkül nem megy. A második legfontosabb a kiszolgáltatottság.”

Szvoren Edinát legkiválóbb kortárs novellistáink között tartják számon, munkásságát gyakran rokonítják Bodor Ádáméval és Tar Sándoréval. Bemutatkozó kötetével, a 2010-ben megjelent Pertuval – melyet a szakma rendkívül kedvező fogadtatásban részesített, több irodalmi díjat is nyert – már kiforrott, érett, saját hanggal rendelkező szerző lépett elénk. A Jelenkor 30/30-as listáján, mely az 1987 és 2016 között megjelent legjobb kisprózaköteteket vonultatta fel, mindhárom addig megjelent kötete (Pertu, Nincs, és ne is legyen, Az ország legjobb hóhéra) igen előkelő helyen végzett, így a nagyközönség figyelmét is ráirányította Szvoren Edina munkásságára.
Negyedik kötete, a 2018-as Könyvhétre megjelent Verseim címe legfeljebb a Szvorent kevésbé ismerők számára lehet kissé félrevezető, hiszen a szerző – saját elmondása szerint is – kizárólag a kisprózához köthető. A cím ugyanakkor nem csupán az egyik novella, a Jönnek a verseimre utal, de több novellához is kapcsolható, a kötet számos szereplője ír (pl. a Vettem egy füzetet központi alakja), olvas verset, vagy folytat más alkotó jellegű tevékenységet.
A Verseim történeteit ugyanaz a sűrű, nyomasztó atmoszféra és monoton, tárgyilagos hang jellemzi, mint amit Szvorentől a korábbi köteteiben megszokhattunk, fő témája pedig az emberi kapcsolatok, a bennük megjelenő érzelmek, elsősorban a félelmek és szorongások, a szereplők életét átható titkok, rejtélyek és defektek. Szvoren előbb egyfajta valóságszerűséget teremt, hogy aztán finom kibillentésekkel nyisson az oda nem illő, az abszurd felé. Az írások jellemzője a lényeges és a mellékes egyenrangúsítása, az elhallgatás, a késleltetés, a tudatosan mérsékelt információadagolás, a sejtetés és a felvillantás a kifejtés helyett, ezzel tartva fent az olvasó kíváncsiságát. A szövegek aprólékosan kidolgozottak és tűpontosak, a nyelvezete finomra csiszolt, ugyanakkor új elem – a kötet több írásában is, például rögtön az első, cím nélküli novellában felbukkanó – finom humor, az irónia, helyenként önirónia (gondoljunk csak az „Arról, hogy miért nem lehet gyertyafénynél újságot olvasni egy Föld körül keringő űrhajón” Szórend Edinájára). Szvoren ezen írástechnikai megoldásainak köszönhetően olyan tömör és többféleképpen értelmezhető szövegek jönnek létre, melyek szereplői hétköznapi emberek, akik látszólag egyszerű történeteket beszélnek el, ugyanakkor a töredékekből, elejtett részletekből kell kikövetkeztetnünk mindazt, ami a történetek hátterében áll, azt, amiről nem szoktunk (vagy nem tudunk) beszélni, sőt legtöbbször észre sem akarunk venni. A szereplők gyakran küzdenek testi és lelki sérüléseikkel és sérelmeikkel, de azokra adott válaszaik (a szorongás, az elfojtás, az öncsalás) – személyiséget és a valóságészlelést eltorzító hatásuknak köszönhetően – csupán azt teszik lehetővé, hogy továbbra is sorsukba bezárt alakokként próbálhassanak meg a felszínen maradni. Bár a Verseim egészét átható szvoreni sötét, nyomasztó hangulat az utolsó elbeszélésekben valamelyest oldódik, központi alakjai sikeresebben küzdenek meg életüket behálózó vélt vagy valós árnyaikkal, így némileg kedvezőbb végkicsengéssel zárul a kötet.

spoiler

5 hozzászólás
!

A ROVATSZERKESZTŐ AJÁNLJA

Schein Gábor: Megleszünk itt

Ahogy elnézem Schein Gábor eddig megjelent köteteit, külön megérnének egy misét, akarom mondani rovatot. Én eddig még csak a Svédet olvastam tőle, amivel nem voltam teljesen elégedett, valahogy a végére elfogyott a szufla (vagy az enyém, vagy a szerzőé, most hirtelen nem is tudom). A legújabb regénye az én tetszésemet (majdnem) maximálisan elnyerte. A főhős, Keifer (aki a regény vége felé egy helyen úgy szerepel, hogy K. – értitek? :) ), a fővárosból egy vidéki iskolába került matematikatanár. Nővére elvesztése után (súlyos rákbetegség vitte el, ez a rész, amikor a nővér haldoklik és gyakorlatilag Keifer „velehal”, nagyon hitelesen és erőteljesen megírt része a kötetnek), szóval a nővér halála után Keifer bekattan. Egyre-másra írja a húszoldalas irományait mindenféle aktuálpolitikai kérdésekről, minek következtében már az állását is elveszíti. Kiköltözik a város szélére és ott folytatja „munkásságát”. Keifer története itt szövődik egybe a regény másik szálával, Ágnes történetével. A kötet legvégén egész komoly meglepetés várja az olvasót, én még csak egyszer találkoztam ehhez hasonló megoldással. Pazar.
Ebben a hónapban ezt a kötetet tettük fel a rovatszerkesztők könyvajánló polcára:
https://moly.hu/listak/merites-konyvajanlo-osszesitett-lista-2017-szeptembertol?page=13
(fotó: https://litera.hu/magazin/interju/schein-gabor-semmi-si…)


>!
csucsorka 
Schein Gábor: Megleszünk itt

Elmondom röviden, hogyan talált rám ez a könyv. A Magvető fent sincs instagramon, de kitettek egy hirdetést ennek a könyvnek a trailerével. Én ezt a kisfilmet egy másodpercig néztem (azóta se láttam végig), elolvastam a fülszöveget – és bár nem tudtam, ki az a Schein Gábor, azt igen, hogy ezt a regényt nekem el kell olvasnom.
És persze lehetett volna óriási lebőgés a megismerkedésünk, de amikor valami ilyen bitang erős mágnesként vonz, az ritkán sül el rosszul.
Azzal, hogy az első mondat a Szendrő utcában indul, elérte, hogy otthon érezzem magam. De ugye ez még nem elég, mert Budán is játszódhat mocsok rossz regény. Ez nem az.

A könyv elején az egyik főhősünk- a számtantanár Kiefer – a nővére betegágya mellett tölti a legtöbb időt. Ahogy a kórházi napokról ír, olyan húsbavágóan reális, hogy minden szagot, fájdalmat és kényelmetlenséget éreztem; és soha de soha többé nem akarok kórházba menni/kerülni, mert pontosan ilyen.* Az, hogy mindezt nagyjából tőmondatokon át (amiknek én nem vagyok nagy kedvelője, sőt!) éreztette a szerző, finoman szólva zseniális.
Idéztem volna, de nem illik másfél vagy épp három meg négy oldalakat kiírni egy könyvből. Márpedig Schein így ír – nincsenek idézhető aranymondások, frappáns egymondatok, csak ezek a szétszakíthatatlan bekezdések, teljes fejezetek. (Mindig jobban értékeltem az ilyen írást, mint az idézhetőt. Csak hát ilyennel meg ritkán találkozom.)
És ugyanígy ad át még egy csomó hétköznapi folyamatot és érzetet: az uszodába járás rítusát, szuszogó férj melletti álmatlanságot, ambícióját vesztett pedagóguslétet, az igazi fszfej férj esszenciáját és még sorolhatnám. (Mondjuk egy férfi zuhanyzásának minden részletre kiterjedő leírása pont nem érdekelt, de elbírtam egy bekezdést ebből is. Később voltak durvábbak is, az sokat rontott a kapcsolatunkon..)

Finom – kinek mi – politikai kiszólogatások.
A sok komoly rész között meg-meglep a humor.

A fejezetek nem bántják egymást, nem szorítja össze egyik a másikat, igazából a nagy találkozásokra, egymásba simulásra is viszonylag sokat kell várni – kicsit novellafüzér-szerű érzés néha, de nem zavaróan.

Csillagos ötös magyar próza lehetne, de a végére már nagyon szétesik, bánatomra.

*Sétáljatok be egy könyvesboltba, és olvassátok el a második fejezetet. Ezután úgy is haza akarjátok vinni ezt a rövid kötetet, de ha mégsem, legalább olvastatok valami mérhetetlenül jót. Szívesen!

!

Visszakanyarodván a Merítés-díjra: van tehát még néhány napotok, hogy jól meggondoljátok, kire adjátok a voksotokat. Ahogyan az már többször leírtuk: nem szükséges minden kötetet elolvasni ahhoz, hogy szavazhass. Ha olvastad bármelyiket, szeretted és úgy érzed, megér egy voksot, akkor rajta.

@balagesh alábbi karcában találhattok még némi infót a zsűrivel, a díjjal kapcsolatban. Érdemes elolvasni (és ilyen szép pókhálót még életetekben nem láttatok):


>!
balagesh IP
Irodalmi díjak

Melyik is volt a kedvenced a magyar széppróza 2018-as terméséből?
Na és rajta van a Merítés-díj zsűrijének a listáján? (Biztosan. Vagy mégsem?)
Hát te még nem is hallottál erről?
Gyerünk, látogasd meg a listát, és add le a szavazatod!
https://moly.hu/szavazasok/merites-dij-2019-szepproza-kozonsegdij

Közben a zsűri már a 2019-es műveket értékeli. Ebből sem maradsz ki, ha csatlakozol @olvasóbarát kihívásához:
https://moly.hu/kihivasok/a-2019-ev-szepirodalmi-prozatermesenek-olvasasa

Hogy kikből áll a zsűri?
Igen, ez jogos kérdés. Mit is mondhatnék róluk? Igazán pedigrés társaság.
Jelen idő szerint a Moly a 10. életévét töltötte be. Ennek fényében a zsűri átlagos 7,5 éves Moly-életkora igazán figyelemre méltó!
A zsűri tagjai (zárójelben a grafikán szereplő rövidítés):
@abcug (ab), @AeS, @akire (a), @balagesh (b), @Cipőfűző ©, @Csabi (Cs), @cseri (cse), @dacecc (d), @danaida (da), @eme, @fióka (f), @giggs85 (g), @Goofry (Go), @Kuszma (K), @n, @olvasóbarát (o), @pepege (pe), @ppeva (p), @vargarockzsolt (v), @virezma (vi), @Zero (Z)

A következő hetekben még kifeszítek egy-két pókhálót. Hátha fennakad bennük néhány érdekes infó.

1 hozzászólás

A hozzászólások megtekintéséhez be kell jelentkezned!