Kortárs magyar irodalom

Rovatgazda
!

(Fotó: https://twitter.com/hashtag/yearcompass)

Januárban szeretünk visszatekinteni az óévre, afféle összegzéseket végzünk, listázgatunk, új terveket szövögetünk. Persze nem kell megijedni, nem az évértékelős zónából fogok szemezgetni ebben a rovatban, viszont valamilyen szinten mégis köze van annak témájához. Megkérdeztem ugyanis a Merítés szerkesztőségét, ki-ki árulja el, melyik volt 2018-ban a legkedvesebb kortárs magyar olvasmánya. Szerkesztőtársaim lelkesen jelentkeztek, szép számmal. Van, aki nem kifejezetten tavalyi olvasásával szerepel a rovatban, de az abszolút kedvenc kategória mindenképpen érvényes rá. Mások nem is tudtak legkedvesebbet választani, egyformán szerették mindet, így hát mindegyik bekerült a rovatba. Elöljáróban annyit megjegyeznék, hogy a rovatban szereplő kötetek nem minden esetben sorolhatók be kategorikusan a szépirodalomba, sőt, akad köztük olyan is, amely nem is próza. Direkt nem voltam szigorú ebből a szempontból, szóval most feszegetjük kissé a szépirodalom határait…

Nézzük tehát, mi sül ki abból, ha a Merítés-szerkesztők (és itt értsétek ezalatt a korrektorokat és a címlapképfelelőst is) kortársmagyart olvasnak, és netán még élvezik is.

@csartak – Sci-fi
Gulyás Péter: A végtelen térségek örök hallgatása
Engem nagyon kíváncsivá tett, hogy egy – alapvetően – sci-fi műfajt kedvelő moly, aki ráadásul a Merítésben pont a tudományos-fantasztikus könyveket mutatja be számunkra hosszú-hosszú ideje – szóval érdekelt, hogy milyen érzés volt kilépnie a komfortzónájából. Külön örülök, hogy ezt éppen egy kortárs magyar szerző könyvével tette, amelynek a műfaját kissé nehéz meghatározni. @Csabi ezen erősen el is gondolkodott, mikor rovatszerkesztőként a krimi+szépirodalom szimbiózisáról készített egy összeállítást. Akkoriban készített egy karcot is, melyben megosztotta felfedezését, miszerint:
– Ha egy bűn elkövetőjét egy harmadik személy bünteti meg, az krimi.
– Ha a bűn elkövetőjét az egyik áldozat bünteti meg, az thriller.
– Ha maga a bűnelkövető bünteti meg a bűnt, az szépirodalom.
– Ha senki sem bünteti meg a bűnt, az filozófia.
– Ha bűn az élet, az dokumentumregény. (https://moly.hu/karcok/985266)
A fentiek fényében ki-ki gondolkozzon el, Gulyás Péter könyve melyik kategóriába tartozhat. @csartak értékelésében nem lamentált a műfajon, véleménye rövid, ám a szőr is feláll a hátamon tőle. Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem repült is a várólistámra.


>!
csartak MP
Gulyás Péter: A végtelen térségek örök hallgatása

A végtelen térségek egyfajta belső pokol. Az író belső pokla, amibe belekerültem. Szüntelen szenvedés, állandóan változó terek, gondolatok, nézőpontok, múltban ragadva, jelenben vergődve. megyek az íróval végig rajta, látom a képeket, fiatal lányok kísérnek utamon. Látom a képeket, a kés éles, a vér folyik. Bénító üresség marad, nincs feloldozás az élet és a halál között. Csak a végtelen térségek örök hallgatása.

Ezt a könyvet soha többé nem fogom elolvasni. És ez dicséret.

!

@csgabi – főszerkesztő

A csapatvezetőnk mindjárt négy könyvet is választott, ami meghatározó volt számára a tavalyi év kortárs magyar olvasmányai között. Számomra mindig furcsa (de egyáltalán nem negatív értelemben), hogy mennyire különbözőek, sokszínűek vagyunk mi, emberek, hogy mennyire másképp választjuk az olvasmányainkat. Itt van például Kocsis Árpád Oktopusza, amely 2017-es megjelenésű, szépirodalom, a Magvetőnél jelent meg, és én mégsem olvastam. (Nofene. Pedig regény. Ja, hogy csak 88 oldal. Akkor már értem.) @csgabi viszont igen, és érdekesnek találta (https://moly.hu/ertekelesek/2617601).

A tavalyi széppróza-termésből még van jónéhány betervezett olvasmányom, Hargitai Miklós És bocsásd meg vétkeinket c. könyve is közéjük tartozik. A regény cselekménye két szálon fut (amit én díjazni szoktam), és egy papról szól.
Hargitait tekinthetjük elsőkönyvesnek is, hiszen csupán egy útikönyvet írt (azt pedig nem egyedül). @csgabi-nál ez a könyv az „Aztakutyafáját!” kategóriába esett: https://moly.hu/ertekelesek/2803919.

Hihetetlen, hogy főszerkesztőnk csupa olyan könyvet olvasott tavaly, amit Merítés-díj zsűritagként nekem is illenék, de nálam (eddig) valahogy mégis pont ezek maradtak ki. Tavalyelőtt jelent meg Gerlóczy Márton Altatója, amivel beírta magát a Nagy Könyvbe, ezzel a könyvével bebocsáttatást nyert a Valhallába. A @csgabi által választott könyv az Altató borítójának története (Gerlóczy Márton: Nézd csak, itt egy japán!). „Humoros volt, kedves, barátságos, vicces, aranyos. Mégis lehetett rajta gondolkodni.” (https://moly.hu/ertekelesek/2833272

@csgabi tavalyi kedvencei közül a legvégére egy különlegességet hagytam: Baráth Katalin A fekete zongora című kötete nem kifejezetten csakis, kizárólag szépirodalom: egy kis krimi, nyomozás, némi korrajzzal fűszerezve. „Szeretem a századfordulót, nem is tudom elmondani, mennyire szeretem. És szeretem Adyt, a Nyugatot, szeretem azt az életstílust, azt az életformát. A nyugalmat. Mindent. És ezt kaptam most ettől a könyvtől. Nem vártam pörgő, véres krimit, inkább egy hangulatos bűnügyi történetet, amiben persze vannak gyilkosságok, de ettől sosem lesznek álmatlan éjszakáim.”


>!
csgabi MP
Baráth Katalin: A fekete zongora

Nem emlékszem, hogy valaha életemben lett volna olyan könyv, ami sorozat része, és az első kötet után úgy éreztem volna, hogy „Igen, akarom a másodikat is, minél hamarabb”. Most pedig így érezem, és már be is kértem holnapra a sorozat második részét, és már várom a jövő hetet, amikor szabadságon leszek, pedig A türkizkék hegedű nem volt betervezve márciusra, és már megint el fogok csúszni a terveimmel.

Szeretem a századfordulót, nem is tudom elmondani, mennyire szeretem. És szeretem Adyt, a Nyugatot, szeretem azt az életstílust, azt az életformát. A nyugalmat. Mindent. És ezt kaptam most ettől a könyvtől. Nem vártam pörgő, véres krimit, inkább egy hangulatos bűnügyi történetet, amiben persze vannak gyilkosságok, de ettől sosem lesznek álmatlan éjszakáim.
Hangulatban számomra kicsit a Tüskevár és a Téli berek hangulatát hozta, bár van pár évtized a között a két időszak között, amikor a történetek játszódnak.

Veron olyan volt, amilyen, de hát milyen legyen egy fiatal lány, aki kilóg a kisváros lakosai közül önállóságával, vers- és irodalomszeretetével. Azt hiszem, akkor is spoiler.
Ahogyan pedig pároldalanként újra kellett gondolnom a gyanúsítottam személyét… Mindig az járt a fejemben, vajon az-e a gyilkos, akire az apró jelek folyton mutatnak, vagy az, akire nem gondolnék, Vagy egyikük sem, hanem egy harmadik, akire aztán tényleg nem gondolnék? Szerintem jól volt megírva, hangulatban számomra adta a századelőt. Olyan könnyed bűnügyi történet volt, amit olvasva kicsit úgy éreztem, mintha Agatha Christie egyik krimije lenne a kezemben, csak Baráth Katalin könyve plusz kortörténetet is adott kicsit.

!

@Ibanez – Tudomány valamint Film, színház, muzsika

Nem tudom, számotokra éppoly hasznos lesz-e végigolvasni a rovatot, mint nekem összeállítani. Én ugyanis eddig tökre élvezem, csupa olyan olvasmányra világítanak rá a szerkesztő kollégák, amit szerintem pótolni kell. @Ibanez tavaly három Schäffer Erzsébet-kötetet is olvasott. Cseppet sem rajongó, ugye? Én magam x évvel ezelőtt olvastam talán egy novellát tőle, egy földim mutatta, sőt, a telefonomon valahol máig is megvan egy kép, amit egy rendezvényen kettőjükről készítettem), úgy rémlik, nem is volt vele semmi baj, de valahogy más úton indultam el.
Gyanítom, @Ibanez úgy van Schaffer Erzsébettel, mint én Gergely Ágnessel: bármit írhat, imádom.

Schäffer Erzsébet: Pipacsvirágom
A rövid, többnyire egyoldalas írások arról vallanak, hogy szerzőjük nyított szemmel jár a világban, és ha tekintete rátéved akár egy tárgyra, akár egy pillanatfölvételben rögzült élethelyzetre, azt különös, filozofikus gondolatfutamok révén kapcsolja egymásba. Ezekben a kis történetekben semmi rendkívüli nem esik meg, legföljebb csak a nyeglén rágógumizó kamasz nem adja át helyét a fáradt tekintetű idős embernek, legföljebb egy gyerek iskola után tétován tévelyeg a körúton, netán egy szakadt ruhájú kisfiú nyomorék koldusnak álcázza magát. Egyszóval nem világrengető események az írások témái, hétköznapi, akár velünk is megeshető eset valamennyi – írja a fülszöveg. @Ibanez talán pontosan ezért szereti ezeket a történeteket: „Történetei általában rövidek, mégis mindegyik egy-egy csodálatos hangulattal bír, szomorú, vidám, megható avagy egyszerűen csak saját gyermekkorunkra/múltunkra emlékeztető. Igaz, történetei nagy részére pár hónappal később már nem emlékszem, de éppen ezért is jó a könyveket időnként újra leemelni a polcról, hogy ismét belemélyedhessünk a sorokba, s azok régi ismerősökként köszöntsenek ránk, avagy újszerűen hassanak ismét.” (https://moly.hu/ertekelesek/3019694)

Schäffer Erzsébet: Pókfonálon
@Ibanez szerint: „… Schäffer Erzsébetnek kellene végigjárnia a Caminót és írnia róla egy könyvet :-D Ő meg tudná fogni a lényegét annak az útnak, sokkal mélyebbre lát, egy-egy pillanatból ki tudja fejezni annak lényegét.” (https://moly.hu/ertekelesek/2744206)

Schäffer Erzsébet: Lábujjhegyen
Az év harmadik Schäffere, melynek olvasásához külön instrukciókat kaptunk @Ibanez-től: „Két időszak és helyszín szerintem a legtökéletesebb ezekre a könyvekre: az egyik a hideg téli estéken egy jó bögre teával, cicával-kutyával-nyuszival az oldalunkon (a párunk hadd menjen mulatni a barátaival vagy tévézzen a másik szobában :-D), egy kényelmes fotelben-díványon begubózva elrepülni ezeknek a történeteknek a (néha igencsak télies) világába, vagy a másik helyszínen és időben: egy nyári, meleg, illatos napon, mikor a lágy szél bárányfelhőket kerget, kifeküdni egy »erzsis« puszta (vagy esetleg pipacsvirággal vagy árvalányhajjal teli mező?) kellős közepére, s a madarak csiripelése, a virágillat és a méhecskék döngicsélése közepette egy pléden heverészve olvasgatni ezeket a kis sztorikat… :-D”


>!
Ibanez MP
Schäffer Erzsébet: Lábujjhegyen

Az idei évem harmadik Schäffer Erzsébet kötete, mind ugyanabból a sorozatból, vagyis Történetek útközben… Ahogy ültem és gondolkodtam, hogy mit (mi jót) is írhatnék még az írásairól, amelyeknek színvonala nem változik soha és amelyek mindig ugyanúgy elvarázsolnak engem, eszembe jutott, hogy talán ez az, amit mégsem útközben kell olvasni! Két időszak és helyszín szerintem a legtökéletesebb ezekre a könyvekre: az egyik, a hideg téli estéken egy jó bögre teával, cicával-kutyával-nyuszival az oldalunkon (a párunk hadd menjen mulatni a barátaival vagy tévézzen a másik szobában :-D), egy kényelmes fotelben-díványon begubózva elrepülni ezeknek a történeteknek a (néha igencsak télies) világába, vagy a másik helyszínen és időben: egy nyári, meleg, illatos napon, mikor a lágy szél bárányfelhőket kerget, kifeküdni egy „erzsis” puszta (vagy esetleg pipacsvirággal vagy árvalányhajjal teli mező?) kellős közepére, s a madarak csiripelése, a virágillat és a méhecskék döngicsélése közepette egy pléden heverészve olvasgatni ezeket a kis sztorikat… :-D Hogy miért nem útközben? Mert ha olvastunk már Erzsitől, akkor tudjuk, mennyire érdemes kifelé figyelni, ha éppen úton vagyunk, mennyi apró, lélekemelő pillanatban lehet részünk egy rövid villamosozás vagy egy Kecskemétre tartó vonatút során. Ő látja, érzi, szívébe zárja, megírja, s nagy szerencsénkre, elénk tárja ezeket a pillanatokat. Nekünk (is) gyűjti, nekünk, akik talán észre sem vesszük a megannyi kicsiny szépséget és szeretetet. De történeteivel látni és átélni, ÉLNI tanít.

!

@krlany – Kölcsönkapott beszélgetések

Pethő Detti: Szabadrepülés
Ahogy említettem, nem csupán prózakötetek szerepelnek a rovatban. @krlany kezdésnek egy haikut hozott, aztán novellák novellák hátán, egy Spiró-dráma és egy kisregény. Változatos tehát a palletta:
„Szabadrepülés, pont, ahogy a cím mondja. És szöveges mandalák is, ahogy az előszó mondja. A kötött forma adta gondolatok benned bontakoznak ki, és írják tovább magukat a lelkedben. A szerelem stációi elevenednek meg a lapokon, néha kicsit komolyan, néha kicsit giccsesen, néha kicsit szarkasztikusan, néha pedig szomorún és lemondón, pont ahogy megéli őket az ember. Minden gondolathoz egy kép is társul, együtt élnek, együtt mozognak, harmóniában vannak. Szép az egész kiadvány. Picit rövid, de engem most nagyon megtalált.” (https://moly.hu/ertekelesek/2920847)

Juhász Tibor: Salgó blues
„Szociografikus novellaregény, s mint ilyen beléd mar…
Salgótarján, acélgyárbezárás, kolduspaloták és az itt élők nyomora…
Miközben olvastam ezt az egybefűzött 14 novellát, rengeteg minden járt az eszemben, pl. az az ismerős érzés… az, amelyik olyan gyomorfacsaró… majd egy sor ugrott be: »Ezeket? Isten? A saját képére?« A Tar Sándor-féle örökség, A mi utcánk elevenedik meg a lapokon, csak épp húsz évvel később, egy másik városban, másképpen, és mégis ugyanúgy…” (https://moly.hu/ertekelesek/2772904)

Tar Sándor: Vén Ede
„Azzal együtt is, hogy ez már egy kicsit nem az a Tar Sándor, akit a korábbi kötetekből megismertünk (beteg, megtörte az élet: »(…) ez szinte fáj annak, aki nem tud örülni, mert nincs minek»), mégis csak az a Tar Sándor, akit a korábbi kötetekből megismertünk (még mindig hangosan tudok rajta nevetni, akár kínomban is). Zseniális.” (https://moly.hu/ertekelesek/2943492)

Spiró György: Koccanás
„Monty Python vonneguti fekete humorba csomagolva.” (https://moly.hu/ertekelesek/2924271)


>!
krlany I+SMP
Szeifert Natália: Láz

Az van, hogy ez a könyv beszerezhetetlen… és én mégis mindenkinek azt mondom, hogy be kellene szereznie egyet! Most!
Lázasnak lenni, lázban égni, lázálmokat kergetni, lázongani, és hagyni, hogy magával sodorjon a Xénia divat mozi stb. egyénenként szabadon behelyettesíthető – engem most épp olvasási, de –, -láz. Külön-külön és mind együtt is. Hőfokon élni az életünk…
Én már a Gyógyfűrésznél éreztem Natival az egyhullámhosszt. Most meg pláne.
Ez a két idézet pedig… „(…) micsoda mázli, hogy a rockerek jobban tetszenek, mint a diszkósok. A füleimnek kész szerencse. Use Your Illusion.” https://moly.hu/idezetek/950292 Ha valaki nem tudná mindenidők legzseniálisabb GNR lemeze a Use Your Illusion I-II. Pont. … és ez „Nagyon sokszor elmondok szavakat, nem féltem a jelentésüket, biztos vagyok bennük. …” https://moly.hu/idezetek/950294 amire egy életet lehet alapozni.
Most fejeztem be a könyvet. Kicsit még zaklatott vagyok miatta, lázasan rovom a sorokat, és próbálom elmondani… de mit is? Nati már elmondta. Ott van benne a múltam, jelenem és a jövőm egy része, értem az érthetetlent, nem értem az érthetőt. Ott alul a gyomorszorítást, továbbadom.
Ez itt most nekem szólt… nagyon.

!

@Lipe – HatárŐrség
Majoros Sándor: Akácfáink sokáig élnek
Örülök, hogy @Lipe egy kevésbé agyonhype-olt szerzőt hozott. Majoros Sándor szerintem sokkal több figyelmet érdemelne. Én maga sem olvastam volna még tőle, ha nem jelenik meg 2017-ben egy novelláskötete (Az ellenség földje), amely a Merítés-díj zsűrizendő kötetei közé került.
„A történetek érdekesek, néhol komikusak, megkacarásznivalóak.:) A háttérben viszont már ott sunyít a háború.” (https://moly.hu/ertekelesek/2766189)

@mazsoka – címlapképfelelős
Gárdos Péter: Hajnali láz
Szerkesztőtársam súlyos hiányosságra hívta fel a figyelmem, mert Gárdos Péter munkássága részemről még érintetlen. A molyok körében népszerű, 2015-ben meg is filmesítették, szóval érdemes kézbe venni, de ha nekem nem hisztek, higgyetek @mazsoka-nak:


>!
mazsoka MP
Gárdos Péter: Hajnali láz

Nem egy hétköznapi szerelem története. Miklós és Lili levelek útján szeretnek egymásba Svédországban közvetlenül a háború után. Mindketten megjárták a poklok poklát, a koncentrációs táborokat és egymástól távol egy -egy svéd kórházban,. majd lágerben élik napjaikat betegen, néha reményvesztetten. Mégis ebben a kilátástalanságban felgyullad a remény és szerelem szikrája. A könyv azért fordulatokat is tartalmaz bőven, a szerelmi szál mellett bepillantást nyerhetünk a kórházak mindennapjaiba.

!

@meseanyu – MolyMazsolázó
Lovranits Júlia Villő: Macskakő
„Nagyon kedves, hangulatos történetek, remek illusztrációkkal. Imádom ezt az otthonos, hangulatos, békebeli világot, olvasnék még sok ilyen történetet és nézegetném hozzá a kellemes színvilágú, letisztult stílusú képeket. Gratulálok az alkotóknak, remélem, lesz még ilyen együttműködésük!” (https://moly.hu/ertekelesek/2994697)

A kötet kapcsán @krlany készített a szerzővel és az illusztrátorral az előző havi Kölcsönkapott beszélgetésekbe interjút:
https://moly.hu/merites-rovatok/kolcsonkapott-beszelgetesek-42

@Tarja_Kauppinen – korrektor
Győrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Emmuska
Korrektorunk az utóbbi időben nagyon ráállt a kortárs magyarokra. Szerintem jól érzi magát ebben a közegben. ;) Az Emmuskáról, így első ránézésre – no és persze főként a fülszöveg és a molycímkék alapján – Fehér Béla Kossuthkiflije jut eszembe.

„Mesterien egyedi a nyelvezete, akinek a nyelvi játékosság, illetőleg a mérhetetlen szóviccdömping bejön, annál nyerő lesz – aki meg konzervatívabban áll hozzá ehhez a nyelv-kérdéshez, az bele se kezdjen inkább. Nem tudnám megbecsülni, hány szavas szókinccsel operál, de sokszorosával egy átlagos könyvének. Káprázatos nyelvápoló, nyelvújító, nyelvfacsarintó csuda, minden egyes meghökkentő sora, szófordulata tömör gyönyör.” (https://moly.hu/ertekelesek/3013174)


>!
Tarja_Kauppinen IMP
Dedikált / szignált könyvek

Annak örömére, hogy visszakaptam a laptopomat (újratelepítve, úgyhogy most nem találok rajta semmit, de legalább gyors és működik), meg is osztom itt, hogy az Ugocsa utcai FSZEK-ben dedikált példány van az Emmuskából. =)

Kapcsolódó könyvek: Győrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Emmuska

Győrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Emmuska
!

@Tia_Rengia – Kortárs VilágSzép valamint az LMBTQ
Borbély Szilárd: Nincstelenek
Szerkesztőtársam számára ez a kortárs mű volt ha nem is a legkedvesebb, de a legmeghatározóbb. Azt hiszem, ezzel sokan így vagyunk. „Nem szerettem olvasni ezt a könyvet. De mégis olvastatta magát. Borbély Szilárd nagyon tehetséges író, a tekintetben legalábbis megemelem a kalapom, hogy képes volt ennyire átélhetően bemutatni, milyen is volt a ’60-as években egy egyutcás faluban élni, miközben a családot kimondva-kimondatlanul is kirekesztették a falubeliek, enni meg sokszor nem is volt mit.” (https://moly.hu/ertekelesek/2635498)

Halász Margit: Gyöngyhomok
Ejnye, már kezdem azt hinni, hogy hiba volt ezt a tematikát alkalmazni, megint kiderül egy újabb hiányosságom. Na, de nem is várhatja el tőlem senki, hogy mindent elolvassak. :) A fő, hogy @Tia_Rengia elolvasta: „Kinyitottam a könyvet, varázspor szállt fel belőle, én pedig hagytam, hadd járjon át Halász Margit kétvízközti varázslatos világa, telis-tele mesével, szenvedéllyel és emberi sorsokkal, mélyen beszívtam és hagytam, hogy a szívemig hatoljanak a gyönyörűszép mondatok, Ördög Rozál és Négyökrű Mihály szerelmének és gyermekeinek története, melyben csak úgy tobzódtak a minden érzékszervemet egyszerre simogató mélyen emberi, ízes, színes történések.” (https://moly.hu/ertekelesek/2915324)

@Timár_Krisztina – A hónap külföldi írója
Benyák Zoltán: A nagy illúzió
Nem tudom megállni szó nélkül, hogy ez az én egyik kedvenc kortárs magyar könyvem, minden lektűrsége ellenére. Örülök, hogy Krisztinát is elragadta a nagy illúzió. :)


>!
Timár_Krisztina ISMP
Benyák Zoltán: A nagy illúzió

Én úgy nyomtam meg a könyv olvasása után az ötödik csillagot meg a „kedvencem” gombot, hogy nem szeretem az autókat, meg egyáltalán a motorral hajtott járműveket, de még a szagukat se állom – sose jutna eszembe tudatmódosító szereket használni (elég kattant vagyok nélkülük is) – a legveszélyesebb függőségem az olvasás (tudom, káros az egészségre, az általa kiváltott gondolkodás pedig még inkább…), úgyhogy bajosan tudom megérteni a főszereplőket – nem mindig voltam kibékülve a könyvbeli férfi-nő-viszonyokkal – és a regénybe rejtett (fenét rejtett, mind egyértelmű) kulturális utalások egyharmadának nem ismerem a forrását, a másik harmadét meg ismerem, és pont ez a bajom vele. :P A harmadikat egyelőre hagyjuk.

Körülbelül felsoroltam mindent, aminek kilométernyi messzeségbe kellett volna taszítania a regénytől. Önmagában az, hogy ezt a taszítóerőt egyszerűen nem tudták kifejteni, nagyon sokat elmond a könyv hatásáról. Én pedig még ennél is többet fogok mondani.

Nem olvastam el a fülszöveget, az elolvasott értékelésekből pedig csak a dicséretekre emlékeztem, viszont Az idő bolondjai után nekem az író neve garancia volt. Ennek köszönhettem, hogy nem értettem a szürreális helyszínt, de nagyon érdekelt, és rögtön a harmadik oldalon már jókora meglepetés várt. :) Amikor pedig felfogtam, mi a tét, már nem egyszerűen egy izgalmas könyv volt ez a sok közül, hanem olyasmi, ami azt a bizonyos legbelsőbb „én”-t szólítja meg. Vagy fene tudja, belül van ez az „én” vagy kívül, de megszólította, az fix. :D És a továbbiakban nem lehetett elhallgattatni. Igaz, nem is próbáltam, minek. Nomármost, spoiler nélkül, csak úgy bele a levegőbe: ilyen „én”-je rajtam kívül még elég sok embernek van (talán a Hegylakót kivéve), úgyhogy elég sok embert meg fog szólítani a regény ugyanígy (kivéve a Hegylakót).

Olyan világot sikerült megteremteni ebben a regényben, amely egyszerre idegen és otthonos, egyszerre ijesztő és szeretni való, sőt a félelmet a maga módján megszüntető. (Talán éppen ezért nem tudott taszítani az idegensége? Mert az idegenség bele van építve a regénybe, és úgy van beleépítve, hogy mindvégig megmaradjon az ellensúlya is?) Olyan világot, amelyik – nincs mit tenni – hiányozni fog. (Illetve nem is, mert mindjárt felteszem a polcra a B betűhöz.) Olyat, amelyik az emberiség ősi nagy vágyakozásának megfelelve feldolgozhatóvá igyekszik tenni a feldolgozhatatlant – és megkockáztatom, hogy sikerül neki. A rendkívüli képzelőerővel megalkotott helyszín,* a következetesen felépített gondolati háttér, az innen-onnan egybekapkodott szereplők kavargása, a tényleg meglepő végkifejlet mind egyetlen célt szolgál: a feldolgozhatatlant, az idegent, az örök ismeretlent ismerőssé tenni. Ezt pedig ráadásul igen eredeti módon teszi – és közben még nyakig esünk a kalandokba is. Amelyekből időnként már kissé sok is volt nekem… De szerencsére a kritikus ponton mindig elhangzott valami jó poén, felbukkant valami általam is ismert/szeretett kulturális utalás (igen, a bizonyos harmadik harmad), vagy legalább beúszott oldalról egy szürreális-kicsavart kép, amilyet én már láttam egyszer álmomban, de honnan a fészkes fenéből veszi ez az ember a bátorságot, hogy az álmaimba nyúlkáljon???**

Szóval kalandregény, folyamatos mozgással, állandó úton levéssel, versenyfutás az idővel, illetve az időtlenséggel, (rém)álombeli jelenetek, (rém)mesebeli lények, összevissza csavart figurák, időnként feketébe hajló groteszk humor, átgondolt háttér, és szépen egymáshoz kapcsolódó szálak. Hogy pedig mi illúzió és mi nem az… hát, gyerekek, arra mind rá fogunk jönni egyszer, de az írónak piszok nagy szerencséje, hogy senki se lesz, aki leleplezze a hamisságot, ha van egyáltalán. :)

(Azért ilyen helyszínt találni egy regénynek… amelyik mindenkit érdekel, mert mindenki érintve van benne, de mégse tudja ellenőrizni senki… hát… ez több mint mázli, az a gyanúm. :))

spoiler
spoiler
spoiler
spoiler

* Kérem szépen, tessenek ebből filmet forgatni, még én is mozijáró leszek tőle, pedig félévente egyszer nézek filmet egyáltalán, és utoljára A nyomorultakat láttam moziban, igaz, hogy azt kétszer, és nem rajtam múlt, hogy harmadszorra nem jött össze… nem, azért nem a Jean Gabin-félét, annál újabbat. :D
** Mint fentebb már említettem, nem használok tudatmódosító szereket. Tiszta pénzkidobás lenne. Alapjáraton ilyeneket álmodok.

7 hozzászólás
!

@szencsike – Sportrovat
Kepes Andrásról mindenkinek sokaknak a televíziós karrierje jut eszébe (pl. a Desszert című műsor). Több, mint tíz éve visszavonult a televíziózástól, azóta több kötete is megjelent. Szerkesztőtársam mindjárt kettőt is olvasott tőle tavaly.

Kepes András: Világkép
„Alaposan körbejárja a mindennapi élet kérdéseit, és talán rájövünk, hogy bárhol is járjunk a világban, nyitottnak kell lenni, hiszen saját magunkat is így ismerjük meg igazán.” (https://moly.hu/ertekelesek/2910284)

Kepes András: Tövispuszta
Aki szereti a családregényeket és a XX. századi magyar történelmet, az ne hagyja ki. @Szencsike maximális csillagot adott neki:


>!
Szencsike MP
Kepes András: Tövispuszta

Egy igazán kiváló családregény, egy igazán régi Magyarországról. Az én korosztályomnak és a tőlem fiatalabbak már talán el se tudják képzelni, milyen volt, mikor minden „rendben” volt. Voltak természetesen problémák, de itt is látszott, hogy a(z igazán) vidéki ember számára Budapest, a nagypolitika mennyire távol esik a világuktól, hiszen van bajuk ezek nélkül is. A tövispusztai családokon keresztül három életutat lehet megismerni, és Kepes András nagyon ért a meséléshez, gördülékenyen ír, jó stílusban mutatja be az embereket, a körülöttük lévő világot. Az eleje még annyira lassan csordogált, hogy nem is tudtam igazán hovatenni a történetet, de mire végére értem már alig vártam, hogy új infókat tudjak meg a három jó barát életéről. Fura belegondolni, de annyira „magyar” és emberi ez az egész, hiszen ma már világos, hogy akkoriban (II. világháború, ’56 stb.) mi is történt és akár még valóságos is lehetne.

!

@Razor – MolyComics
Cselenyák Imre: Áldott az a bölcső
„Ami nagyon tetszett, az egyrészt a regény nyelvezete. A régies, itt-ott tájszólás jellegű nyelv egyrészt autentikussá tette a cselekményt, másrészt jó értelemben véve visszarepített az ez idő tájt íródott vagy játszódó kötelezők korába. E mellett szerintem nagyon jól sikerült bemutatni a vidéki, paraszti világot. Persze azóta már sokat változott a világ, de falun nevelkedettként nem egy dolog volt ismerős.” (https://moly.hu/ertekelesek/2541305)

@Zero – A hónap magyar írója
Darvasi László: A könnymutatványosok legendája
Sejtettem, hogy szerkesztőtársam nem éppen valami finomkodó kortárs magyar regénnyel társul be a rovatomba (finomkodó kortárs magyar? Ilyen nincs is), de mégis meglepett, hogy Darvasit választotta.


>!
Zero MP
Darvasi László: A könnymutatványosok legendája

Nagyon, nagyon hosszú szemezés után ugrottam neki a Könnymutatványosok legendájának. Fene tudja, mióta lehet a polcomon. Két éve? Három? De sose volt úgy, hogy ezt akarom.
Utólag nem nagyon értem, miért. Rengeteg novelláját nagyon szeretem, a Taligás is egy nagyon kellemes emlékként ragadt meg (bár lassan ideje lenne feleleveníteni).
(Meg a Szívernőket is nagyon szeretem, de az nem tartozik ide most.)
Gondolom, kicsit féltem megint beleugrani egy vastag, ormótlan, látszatra is nagyregénybe. Ami majd megint mindent összekutyul, felborít, és nem hagy lélegezni.
Nem is volt alaptalan ez a félelem természetesen.
De aztán csak levettem a kötetet a polcról, és nagy lélegzettel, hát, nem mondanám, hogy belevetettem magam, inkább csak lassan, fokozatosan ereszkedtem bele, először félősen a nagylábujjammal (brrr!), aztán szép lassan térdig, aztán amikor már a tökömig ért, némán kiáltoztam a hideg, késéles víztől, mellkas táján még mindig sziszegtem, aztán a nyakamhoz érve kellemesen meleggé változott, és akkor már nyugodtan merültem alá benne. Pfú.
Borzalmasan lassan, ahogy már megszokhattuk, mindenféle töredékekből épül fel ez a szöveg, olyasfélén, mint Bolano mindent felülíró félelemkiáltványa, a 2666. Csak ez még könyvekre sincs bontva. Ezenfelül hálisten, nem azt a temetőhangulatot hozza, hanem elrepít minket egy kicsiny, tömött felhőre, amit a könnymutatványosok húznak nyikorgó, viseltes szekerükkel (oldalára hatalmas, kék könnycsepp van festve) maguk után az idő és a történelem mindenhonnanjövő és mindenhovátartó selyemútjain keresztül-kasul, mi pedig kényelmes madártávlatból szemlélhetjük a talán azóta is hömpölygő legenda épp orrunk előtt folyó szeletét.
Hol árnyaltabban, hol részletesebben lefestett karakterek jelennek meg szemünk előtt, de tényleg, mint valami eposzi, döbbenetesen hosszú kosztümös filmben, némelyikük esendő, de szeretnivaló, másik inkább g*ci, de valahol rokonszenves.
Elképesztően összehegesztett szöveg, ahol a szinte már légies költőiség egyszerűen minden fennakadás nélkül ad találkát a kifejezetten naturalista (és zömében nemi) erőszaknak (a vége fele már néha mintha valami barokk pornót olvastam volna), trágárságnak, erotikának, misztikumnak, vérnek, halálnak, csodálatos, bumfordi meséknek, és mindez olyan szépen, folytonosan szövődik egybe, mint a víz. Íze, illata van. Bor, vér, izzadság. Derékba tört sorsok ölelkeznek egymással, szinte feltűnés nélkül, miközben a háttérben a rongyos magyar történelem egy különös korszaka, a török kor, elevenedik meg, emberi sorsok tükreiben, millió és millió mese, kis mozaikkockák a végén, szinte már nem is számítasz rá, mégis kiadják a nagytotált.
Az a fajta kortalan nagyregény, amit a saját ezeregykönyvembe biztosan felveszek majd, ha összejön annyi. Vakuljon meg az ég.

!

A ZSŰRINEK NEHÉZ DOLGA VAN – avagy tudósítás a Merítés-díj szépprózás zsűrijének munkájáról

@giggs85

Mióta vagy zsűritag?
Már a kezdet kezdetétől, a Merítés-díj megalakulása óta. És elmondhatom, hogy egy percig sem bántam meg, hogy annak idején belevágtam ebbe a kalandba.

Már az V. évadnál jártok. Összehasonlítva az éveket, mik az eddigi tapasztalataid? Volt-e gyengébb év, erősebb év, már ami a zsűrizendő műveket illeti?
Természetesen minden év más és más. Vannak olyanok, amiben az embernek sokáig kell gondolkoznia azon, hogy melyik ragyogó kötetet hagyja ki a maga tízes listájáról, és van olyan is, amikor könnyebben megy a „szelektálás”.

Miket olvastál már a 2018-as művek közül? Mik az eddigi tapasztalataid a könyvekről?
A jelenlegi állás szerint 27 db 2018-ban megjelent magyar kötetnél tartok. Közülük hármat emelnék ki különösen: Garaczi László Hasítását, ami úgy folytatja a kultikus Lemúr sorozatot, hogy nem csak annak legerősebb tagja (véleményem szerint), de olvasás közben úgy röhögi könnyesre magát az ember, hogy érzi, itt bizony kőkemény és fajsúlyos témák vannak a szokás garaczilacis humorral nyakon öntve. A nyelvezet meg egyenesen zseniális.

Az Akik már nem leszünk sosemmel Krusovszky Dénes ezúttal hamisítatlan nagyregényt írt, ami nem csak a hosszából kifolyólag alkalmas arra, hogy ne csak viszonylag semlegesen reflektáljon napjaink Magyarországának problémájára vagy mutassa be az idő és az emlékezet működését, de helyet kapjon benne – szervesen beleépülve – az utóbbi idők legjobb magyar kisregénye, a Dzsinn is.

Szöllősi Mátyást a Váltóáram óta árgus szemekkel figyeltem, és még a megjelenés előtt elolvashattam első regényének, a Simon Péternek a kéziratát. Matyi ezúttal egy kimondottan gondolati prózát alkotott, melyben rengeteg kérdés kap helyet az emberségről, a segítő szándékról vagy az önismeretről, ám úgy, hogy ezeket mind-mind az olvasónak kell megválaszolnia. Szerintem ritka az ilyen kötet, amely ennyire felnőttként kezeli az olvasóját.

De persze megemlíthetem ezeken kívül Szvoren Edina Verseim című novelláskötetét, mely hozta ugyanazt a színvonalat és látásmódot, mint amit az írónőtől eddig megszokhattunk; Krasznahorkai László két vékonyka kötetét (Aprómunka egy palotáért és a Manhattan-terv), melyeket élveztem és sokra tartottam, de azért az egész életmű tükrében nem kiemelkedők; Oravecz Imre Ondrok gödre trilógiájának zárókötetét, az Ókontrit, amely bár lehet, hogy a leggyengébb a három kötet közül, de így is az idei legjobb magyarok között a helye. Illetve Hartay Csaba: Rajongók voltunk című kötetét, amely az egyik legjobb nosztalgia trip, amire felülhet az ember.

Mit tervezel még a közeljövőben olvasni a listáról?
Természetesen minél többet. De elsősorban a következőket: Sándor Iván: A hetedik nap; Szilasi László: Luther kutyái; Szendi Nóra: Természetes lustaság és Bartók Imre: Jerikó épül, amely úgy volt sok hivatásos kritikusnál „az év egyik legjobb könyve”, hogy saját bevallásuk szerint sem értek még a végére. Természetesen magam is véleményt szeretnék róla formálni, mert Bartók eddig eléggé kiesett a látókörömből.

Összességében eddig hogyan látod a 2018. év kortárs magyar széppróza-termését?
Véleményem szerint vannak kiemelkedő és nagyon jó kötetek, melyeket korábban említettem is, de úgy érzem, hogy a tavalyi év nem volt olyan erős, mint az egy évvel korábbi. Közben persze árgus szemekkel figyelem az idei megjelenéseket is.


>!
giggs85 P
Szöllősi Mátyás: Simon Péter

Bár már hónapok óta kerültek ki részletek Szöllősi Mátyás készülő új regényéből, mégis szinte semmit sem lehetett tudni arról, hogy miről is fog szólni voltaképpen. Az egyes szövegrészletekből persze világossá vált előbb az, hogy érinteni fogja napjaink migránskrízisét (már előre tartottam ettől, mert szinte lehetetlenség értelmesen beszélgetni az utóbbi időkben erről a témáról), majd később az is, hogy az egész könyv szerves folytatása (?), kiegészítése (?) az elmúlt évek talán legmeggyőzőbb debütáló prózakötetét, a Váltóáramot záró „Lefekvés előtt, ébredés után” című történetnek. Szerencsére volt lehetőségem elolvasni az új kötetet még jóval a megjelenése előtt, így úgy tudok róla véleményt alkotni, hogy senki sem befolyásolhatott. És hogy mi a rövid véleményem? A Simon Péter az év egyik legfajsúlyosabb és legnehezebben megfejthető gondolatfutama, ami a létezés, a keresztény hitvallás, a részvét és az együttérzés tükrében próbálja megmutatni, hogy milyen is az ember.

Már az első oldalakon világossá válik, hogy itt szó sincs realista prózáról, ami a magyar belpolitikáról vagy napjaink történéseiről akarna mesélni, hanem egy olyan alkotásról, ami ijesztő gondolati mélységekbe szándékozik behatolni, ráadásul úgy, hogy az olvasó legtöbbször nem is érti, hogy ami a szeme elé tárul, az hová is fog kilyukadni a végén. Az egész mű tele van hihetetlenül zárt és már önmagukban is nehezen felfejthető egységekkel, melyek közt az átjárás néhol könnyű, logikus, de néha szinte álomszerűen érthetetlen.

Annyi bizonyos, hogy a krisztusi korhoz közeledő főhősünk életének ezen szakaszán komoly hitbéli és egzisztenciális válságon megy keresztül (melynek oka végig homályban marad, ezzel is tovább ködösítve az eseményeket), és minden, ami zaklatott elméje látókörébe kerül, egyre mélyebbre húzza olyan gondolatokba, amiket még maga sem lát át tisztán. A mű kezdetén talán véletlenül, talán szántszándékkal kihallgat egy lépcsőházi beszélgetést a város parkjaiban, aluljáróiban, főbb csomópontjain lézengő idegenek kapcsán, amely azonban igazából nem két egymást ismerő szomszéd, hanem két világ, két egymástól gyökeresen eltérő értékrend közötti összecsapás, mely hívő és nem hívő, elzárkózó és mások iránt nyitott pólusok között röpködő súlyos érvek ütköztetése révén hozza elő a könyv talán leginkább központi kérdését. Mennyire kell és mennyiben lehetséges együtt érezni másokkal, akár vadidegenekkel? Mennyire vagyunk képesek a magunk vállára venni – még ha percekre is – más ember keresztjét? Mennyire képes egy ember átérezni azt, amin a másik átmegy, és ha ez meg is van, akkor azzal mennyire tudja őt segíteni, vagy ezzel mennyire árt magának?

A Simon Péter annyira szorosan kapcsolódik a „Lefekvés előtt, ébredés után”-hoz, hogy gyakorlatilag ez az egész novella apróbb stiláris változásokkal (E/1 helyett E/3, már sehol sincs a nyári eget betöltő szupernóva vakítóan fehér fénye, helyette viszont vannak őszies esők, és soha nem látott fagyhullámok) benne szerepel ebben a 250 oldalas történetben (ezt ebben a formában biztos lesznek, akik nehezebben tudják befogadni, de a cselekmény szempontjából működik), ám az egész kifutása teljesen más, sokkal mélyebb, mint a Váltóáramban szereplő rövidprózáé.

Ahogy haladunk előre, minden egyes esemény, minden egyes alak, minden egyes párbeszéd érezhetően mélyebb értelmet sejtet, és ami fontosabb, mélyebb értelmet is rejt magában, és jóval nagyobb súlyt kölcsönöz az egésznek, mint a legtöbb kortárs próza esetén. És ahogy említettem, ezek a kis, megbonthatatlan és sokszor nehezen értelmezhető események valahogy nem is óhajtanak összeállni valami nagy, könnyen megfogható és könnyen értelmezhető egésszé, hanem folyamatos feszültséget, folyamatosan előbukkanó kérdéseket generálnak, miközben a szöveget közlő nyelv és a stílus legalább olyan pontos és kiérlelt, mint az előző kötetben.

Bár még ülepednie kell az élményeknek és érzéseknek, és újra végig is kellene olvasnom, de most úgy érzem, hogy a Simon Péter az idei év hazai prózatermésének nemcsak az egyik legnagyobb vállalása, de az egyik legnehezebben értelmezhető és legnehezebben megközelíthető darabja is, amely úgy képes kérdéseket feltenni a cselekvő részvétről, a mindennapi tetteink mozgatórugóiról és az Istennel vagy Isten nélkül való létezésről, mint csak nagyon kevesen. A Simon Pétert Mészöly Miklós írásaihoz tudnám a legjobban hasonlítani – talán többet nem is kell mondanom.

2 hozzászólás
!

A ROVATSZERKESZTŐ AJÁNLJA

Mesterházy Balázs: Gesztenye placc, 2018
Máris vázolom, miért érdemes elolvasni Mesterházy Balázs novellafüzérét – és hogy miért is tettem fel a Merítés szerkesztők könyvajánlós polcára (https://moly.hu/listak/merites-konyvajanlo-osszesitett-lista-2017-szeptembertol):
– mutatós kis könyvecske, kis jóindulattal akár egy zsebben is elfér;
– úgy fiktív, hogy közben azért vannak benne valós elemek, pl. Gyönk település;
– a vidám kocsmaprózák kizökkentenek a téli hónapok szürkeségéből.

Ha egyéb információkra is szükségetek van ahhoz, hogy az elolvasása mellett döntsetek, akkor nézzétek meg az értékelésemet: https://moly.hu/ertekelesek/3042560.

@silja is szerette, és ahogy írja: „A hetvenes-nyolvanas években születetteknek nagyon fog tetszeni, mert minden olyan ismerős benne.” X-Y generáció, hajrá!


>!
silja
Mesterházy Balázs: Gesztenye placc

A hetvenes-nyolcvanas években születetteknek nagyon fog tetszeni, mert minden olyan ismerős benne. Nyakig gázolunk Kispálban és Tom Waitsben is, szóval könnyes nosztalgia, az idő múlásán való merengés biztosított.
De nem csak ezért jó ez a kötet. Jó mondatai vannak, kiváló arányban ötvözi a tragikusat a komikussal, úgy, hogy közben azt láttatja, hogy mindez fájdalmasan hétköznapi. Látszik, hogy elméletileg is képzett szerző, sok az allúzió, az intertextus, a történetmesélésre vonatkozó reflexió, de nem ezek miatt jó könyv ez.
A kocsma elé kikötött disznó, a bejáratra verődő napfény, Janis Joplin pillantása sokkal többet tesznek hozzá. Vagy az, hogy a Gesztenye előtt igazából hársfa áll és a nyakba dobott, büdösödő pacal is lehet strandkellék.
Felüdítő élmény volt a kortárs kocsmapróza erőtlen próbálkozásai után.

!

Kevés olyan jelentőségű esemény létezik a molyok életében, mint a Merítés-díjátadó. A IV. évad széppróza és líra kategóriájának díjazottjai 2019. január 19-én vehették át jól megérdemelt díjaikat. A díj életében először fordult elő, hogy mindkét kategóriában a zsűri és a közönség díját is ugyanazon szerző kapta meg.
Vida Gábor az Egy dadogás története című kiváló regényével, Peer Krisztián pedig a 42-vel vette meg a zsűrit és a közönséget is.
Második alkalom, hogy a Molyszülinaptól elkülönülten adjuk át a díjat (lassan kinövi magát a díj), ezúttal a Bookline Móricz Zsigmond körtéri könyvesbolt+kávézójában gyűltünk össze az eseményre. Nekem személy szerint első alkalommal sikerült eljutnom, pedig ez már a harmadik évad, amit – a zsűritársaimmal együtt – végigolvastam. Bevallom, nekem háromszorosan is nagy élmény volt, mert találkozhattam a zsűritársakkal (sajnos a szélrózsa minden irányában lakunk, eléggé nehézkes összehozni, hogy mindenki ott lehessen. Nemcsak nehézkes, hanem egyszerűen lehetetlen), olyanokkal is, akikkel eddig még csak virtuálisan kommunikáltunk. Ez azért mindig izgatottsággal tölt el, hogy arcot és hangot társíthatok végre egy-egy felhasználónévhez. A másik faktor, ami emelte számomra az est fényét, az a bizonyos első alkalom érzése, amit már említettem. Kíváncsi voltam és bizakodó. Szerencsére abszolút nem kellett csalódnom, sőt! Vida Gábor és Peer Krisztán nagyon ért a közönség nyelvén. Mondhatni, tátott szájjal bámultam őket, és rendkívül jól szórakoztam, izgalmas volt, vicces, információgazdag és még nem is tudom hirtelen milyen pozitív jelzőket tudnék ráaggatni.

Most azt hiszitek, hogy csak én hype-olom ezt az egészet és közben nem is biztos, hogy ilyen fenejó volt. Gondoltam rá, hogy gyanakodni fogtok, ezért megkértem a résztvevőket, írjanak nekem néhány gondolatot a benyomásaikról, melyet csokorba gyűjtve ezennel át is nyújtok nektek.

@Zero: Nekem többszörösen is nagy szám volt az idei (jól értettem, már a negyedik?) Merítés-díjátadó, egyrészt, mert halálosan jó fej szerzők érdekes és vicces beszélgetését hallgathattam végig, másrészt szerkesztőtársaim kicsiny kommandója is letámadott, hogy élőben is megismerkedhessünk. Ehhez csapjuk hozzá, hogy közben én még dolgoztam is (igaz, nem szakadtam meg).
Jó sok jó ember kicsi (de kuckós!) helyen, egy nagy rakás új ismerős. Nagyon jól éreztem magam és istenien szórakoztam.
Peer Krisztián megvett kilóra.
Remélem, sok ilyesmi lesz még

A Bookline (moly)dolgozói egy dedikált Peer-kötettel lettek gazdagabbak: https://moly.hu/karcok/1224174

@dacecc: Az a jó az ilyen kis díjban, hogy valahogy más a hangulata az átadónak, mint egy médiamegjelenéssel és pénzzel megtolt nagyobb díjnak. Talán ez a szenvedélyből és nem szakmából olvasás dolog ad neki egy pluszt, ami az este hangulatán is érződött. Meg végre megismertem offline is molyokat. De ami különösen tetszett, az az volt, hogy a közönség soraiban egy másik shortlistes író is végigülte a díjátadót.

@Littlewood: Nagyon örülök, hogy ráértem, és a hóesés sem riasztott el. Szerintem a Merítés-díj átadóján az egyik legérdekesebb irodalmi beszélgetést hallottam, amin alkalmam volt részt venni. Nagy benyomást tett rám mindkét díjazott, szimpatikusak és közvetlenek voltak, és bőven volt olyan mondanivalójuk, ami mögött érezni lehetett a nagy elméleti tudást és a tapasztalatot is. És úgy tűnt, ők is élvezik a beszélgetést.

@Viktorius: Nem is tudom igazán. Nem bántam meg, hogy elmentem, jó esett kimozdulnom, fázni se fáztam szerencsére, de a párna hiánya kissé megviselt a végére a kakasülőn. :) Vida Gáborból többet is elviseltem volna. Volt egy nyugodt ereje a mondatainak, mintha többet is megélt volna, mint ami a korából fakad és ezek az élmények kirakósként összeálltak egy nagy, megfontolt egésszé. Peer Krisztián mellette egy csapongó energiabomba volt, ő a kirakós darabjait még épp megéli, és ennek hangot is adott a beszélgetés alatt. Egy kávé, majd levezetésképp beszélgetés az ismerősökkel. Így összegezve pozitív élménynek tartom, már csak könyvet kellett volna vennem.

@vargarockzsolt: …Nekem az is nagyon tetszett, amiket Peer Krisztián Adyról mondott, különösen amikor az Én voltam Úr, a Vers csak cifra szolga szakaszt elemezte, nem tudom, hogy más is rájött-e erre, tényleg zseniális meglátás spoiler A @Kuszma már profi, természetes, hogy jó, de a Balázs is jó volt.

@akire: Amikor az ember könyvet olvas, szinte beszélget az írójával. Nekem azért volt nagy élmény a díjátadó, mert itt valóban folytatni lehetett az eszmecserét.

@nagydviktor sajnos nem tette fel a végén a kérdését, pedig érdekes lett volna hallani a szerzők válaszati: A Merítés-díj átadó „közönség kérdez” szekciójában formálódott bennem egy kérdés, de végül bennmaradt. Valahogy arról szerettem volna megkérdezni Vida Gábort és Peer Krisztiánt, hogy mit gondolnak saját szerepükről mint férfi és mint irodalmár. Ebben a karcban még további benyomásokat osztott meg velünk: https://moly.hu/karcok/1223599

@Kuszma nézőpontjára nagyon kíváncsi voltam. Nekem kívülről úgy tűnt, hogy nagyon nyugodtan, profin végezte a dolgát. De a baglyok nem azok, aminek látszanak. :)

Röpke beszély a Merítés-díjátadóról – by @Kuszma

Mit is mondhatnék? Ott voltam, az bizonyos. Láttam YouTube-on. Magamat. Több hajam volt régen, azt hiszem. És nem tudok esztétikusan ülni a forgószéken. Meg aztán nem is esett le eddig, milyen sokat gesztikulálok. Csoda, hogy a mikrofon a kezemben maradt.

Ott és akkor nem nagyon tudtam figyelni. Nagyon koncentráltam a saját kérdéseimre. A beszélgetőpartnereimre. A Peer pulóveréből kilógó szálra. (Ha lett volna nálam egy olló, esküszöm, levágom.) De aztán egyszer csak, miközben feltettem a kérdést vagy hallgattam a választ, egyszer csak éreztem, hogy megy ez. Hogy ez az egész nem más, mint egy jó hangulatú beszélgetés, nem vizsga vagy diplomavédés. Végső soron. Én akkor kezdtem élvezni. Ami persze elsősorban a beszélgetőpartnerek érdeme.

Úgyhogy amikortól emlékszem a dolgokra – na, onnantól kezdve pazar este volt.

@janetonic: Nagyon örültem a Merítés-díj líra és próza nyerteseinek, mert mindkét szerzővel szimpatizálok. Vida Gábor ráadásul az az író, akire kifejezetten a Moly irányította rá a figyelmemet: épp csak hogy feltűnt, milyen lelkesedés övezi, és nem sokkal utána megtudtam, hogy új regénye jelenik meg, ez volt a dadogás, hát vártam, mi lesz belőle. Mindkét szerző könyvbemutatóján jártam a köteteik megjelenésekor, így sok mindennel képben voltam ezek kapcsán. A díjátadó beszélgetés szuper volt: @Kuszma remek kérdéseket tett fel, a szerzők pedig szívesen és sokat beszéltek. Vida Gábor kötetéről sokkal többet megtudtam most, mint a könyvbemutatón (ami elég feszengősre sikeredett emlékeim szerint), Peer Krisztián esetében pedig jó volt hallani, hogy a 42 óta is folyamatosan aktív, kíváncsian várom az új kötetét.
@janetonic kicsit ráfókuszált a bakancsokra is: https://moly.hu/karcok/1223630.

@danaida: Egy díjátadó mindig ünnepi és emlékezetes esemény. Különösen igaznak érzem ezt a Merítés-díj kapcsán, hiszen egy alapvetően online közösségi oldalról induló kezdeményezés lehetővé tette, hogy egymástól gyakran távol élő és sok tekintetben nagyon különböző emberek találkozzanak. Ennek pedig (legalább) egyik fő oka és motorja a könyvek, az olvasás szeretete. Ha jobban belegondolok, kevés ennél megindítóbb és reménytelibb dolog van egyre gyorsuló és változó, sok szempontból elsekélyesedő, az alapvető kulturális értékektől egyre inkább távolodó (vagy távolodni látszó) világunkban, mint hogy egyre népesebb számú „moly” jelezze, mennyire fontosnak tartja a kortárs magyar irodalmat. És nem tudok elmenni amellett sem, hogy mennyien tették hozzá a magukét, hogy ez a díjátadó megvalósulhasson (teljesség igénye nélkül): a szerzők és kiadók, az olvasók és a zsűri, a díjátadónak otthont adó könyvesbolt munkatársai. Január 19-én egyfelől együtt ünnepelhettük a könyveket, az irodalmat, másrészt szerző és olvasó kerülhetett még közvetlenebb kapcsolatba. Hálás vagyok, amiért ennek részese lehettem.


>!
balagesh P
Irodalmi díjak

A 2018-as Merítés-díj széppróza és líra kategóriájának ünnepélyes átadóját 2019. január 19-én tartottuk a Bookline Móricz Könyvesbolt és Kávézóban.
Ezúttal is köszönjük, hogy befogadtak bennünket!
A díjátadók alkalmával tartott beszélgetésekről mindig is szerettünk volna felvételt készíteni, de azért egy 1,5 órás anyagot rögzíteni nem egyszerű. Szakembereket nem is nagyon ismertünk, és finanszírozni sem tudtuk volna a vitán felüli minőséget. Végül @danaida vállalkozott rá, hogy a rendezvényen történteket felveszi nekünk, amiért személy szerint is nagyon hálás vagyok neki.
A beszélgetés első bő egy óráját követően csak a hanganyagot rögzítettük. A videóban ezt a részt a @Csabi által készített fotók montázsa kíséri.
Nagy élmény volt élőben is hallgatni a két szerzőt. Örülünk, hogy ezt megoszthatjuk veletek, és bízunk benne, hogy ti is érdekesnek találjátok Vida Gábor, a próza kategória zsűri- és közönségdíjasa (https://moly.hu/karcok/1167468) és Peer Krisztián, a líra kategória zsűri- és közönségdíjasa (https://moly.hu/karcok/1177145) beszélgetését, melyet @Kuszma rendkívül professzionálisan vezetett és tartott kézben.
A felvétel elején kisebb helyben táncolással kísérve én mondok jó pár szót felvezetésként.

https://www.youtube.com/watch…

8 hozzászólás
!

@balagesh:
Mi értelme is van egy díjnak díjátadó nélkül? – evidens kérdés, de én mindig elmondom, a díj kitalálásakor eszembe nem jutott, hogy tényleg lesz díj, lesz díjátadó. De hát ami logikus, az logikus. Ettől függetlenül egy virtuális társaságnak a megtestesülés mindig feladat, ezért nagy kérdés, hogy a hétköznap a jobb, vagy a hétvége. Meg aztán eredetileg nagyon örültem, hogy az első két díjátadót a Moly-szülinap szerves részeként rendeztük, és még mindig furcsa az öröm, hogy lám, a szülinapra is maradt Merítés-díj (a gyerek és ifjúsági kategória), meg önállóan is működik a felnőttebb része.
Mi értelme van egy díjátadónak? – az első pillanatban remek válasz született rá: Lehet egy jót beszélgetni.
Valóban, @Kuszma nagyon jól jelölte ki a személyesség témakörét, és Peer Krisztiánból egész komoly gondolatáradat szabadult fel ennek kapcsán. Vida Gábor zökkenőmentesen kapcsolódott a témához, és igazán jó párost alkottak. Csak ott ébredtem rá, mennyi közös van a két szerző irodalmi hozzáállásában. Ilyen összhang és együttállás tényleg ritka és megbecsülendő.
Kiderül talán ebből a pár sorból, hogy szervezőként az ember feje százfelé áll. A videón is látható: mondom, hogy folyamatosan az ajtót figyelem. De később is, hogy akkor kapott-e mindenki vizet. Hogy Vida nem vette észre, hogy van vize… Meg szurkolok a felvételt készítő danaidának, hogy minden jól menjen. A hátam egy nagy óra, ami méri a másodperceket, mert úgy sejtem, memória- és mindenféle gondok előállhatnak ilyenkor.
Ennek persze az a vége, hogy a sok-sok mollyal csak egy-egy szót váltok, és hiába jött el az általam legprofibbnak tartott 2017-es regény (https://moly.hu/ertekelesek/2552099) írója, Gyurkovics Tamás, még csak odalépni sincs alkalmam hozzá. Igen, így van, nincs érkezésem, és igen, szerintem az ő regénye a legprofibb munka abból az évből – még ha a helyi erőtérben Vida könyvét fontosabbnak, aktuálisabbnak és szükségszerűbbnek is tartom.
De megy minden flottul. Mindenki jó fej. Mindenki végtelenül oldott és kedves. Meg persze okos. Annyi okos gondolat hangzik el, hogy még napokig a hallottakat idézgetem fel.
Meg már tervezgetem a következőt…


>!
balagesh P

Zajlott egy beszélgetés, amivel nagyon jól együtt tudtam gondolkodni. Szerencsére a felvétel megnézhető, így én leírhatom a gondolatmenetemet, mert dokumentálni az elmondottakat képtelen vagyok. Továbbgondolom, átalakítom, saját láncra fűzöm tehát. Vagyis ami itt következik, tán el sem hangzott.
Ellenőrizzetek! https://moly.hu/karcok/1225712
@Kuszma zseniálisan választotta meg a nyitókérdést. A referencialitást tette meg a beszélgetés központi fogalmává.
Onnan indultak tehát, hogy a Bori notesz a háttérismeretek nélkül vajon értelmezhető-e?
Peer Krisztián (PK) beleállt. Hősies elvárás, hogy a nagy művektől azt várjuk el, álljanak meg a saját lábukon, és a mű későbbi életútjában ez már el is képzelhető, de az igazság az, hogy nem így működünk (az ő kedvenc könyvei is gyakran személyesek, és nem nagyok és fontosak). PK szerint ugyan elég konkrétak a versei, vagyis nehéz lenne félreérteni az egész kötetet, legfeljebb talán csak szakításként lehetne olvasni, de nyilván más a háttértudás, és az olvasói élményhez hozzáad a „megtörtént eseményeken alapul” kitétel. Másrészt mostanság sokat foglalkozott Adyval: megtapasztalta, alkotó és kora kölcsönösen formálják egymást – vagyis Ady nélkül is lehet érteni a korát, de vele mégiscsak könnyebb.
Vida jól tudott kapcsolódni, hiszen az ő szövege is vallomásos, személyes. A dadogáshoz szervesen hozzátartozik még az erdélyiség, falusi származás és egyéb hátrányok. Lett is belőle kis eszmefuttatás az Erdély-képről.
Végeredmény: a szöveget hitelessé teszi az élmény.
PK fel is idézte, hogy középiskolásként annyira meggyőzőnek találta a Bűn és bűnhődést, hogy egyszerűen nem bírta elhinni, hogy a szerző nem gyilkolt sosem.
A másik vonatkozó irodalmi fricska, már nem is tudom, melyikőjüktől, egy Capek-novella, ahol a részeg költő szemtanúja egy cserbenhagyásos gázolásnak, amelyről frissiben verset is ír, majd másnap, törölt memóriával, a vers alapján fogják el a sofőrt.
Az élmény hitelességéből következően aztán mindkét szerzőnél rácsodálkozhattam, ami eleinte őket is meglepte, hogy az olvasók között a sorstársak rezonálnak a legerősebben. Azaz a művük kapcsán a sajátjukénál nagyobb rosszakon átment vallomásokba futnak bele. Mihez is kezdhetnének ezekkel a viszontvallomásokkal? Nem pszichológusok, és még el is szégyellik magukat eltörpülő problémáik miatt.
PK-t az élmény felhasználása is zavarba hozza. Ugyan a Molyon csak elvétve fut bele abba a véleménybe, hogy az élmény megírása degradálja a megírt személyt, eseményt, tehát neki szégyellnie kellene magát, amiért ebből dolgozik. De hát ez az írás lényege. Ez egy ilyen szakma.
Vida viszont nem egy ennyire pontszerű traumát dolgozott fel, hanem az egész életének az alapjait. Számára tehát evidensen megkönnyebbülés a tabudöntögetés. A sok kiválóról leírni, hogy nem kiválók (vagy nem úgy). Magáról ezt mindig tudta, de amúgy tele volt illúzióval. Családdal és hazával kapcsolatban egyaránt. Az a sok hősi rokon meg a szent anyaföld, amely nyomaszt minden épeszűt, valójában egyáltalán nem oly hősies és szent – és akkor már nem is nyomasztó annyira.
Nekem emiatt meghatározó Vida könyve: explicitté válik az a felismerés, hogy Vidára (és szerintem az egész generációjára) rátelepedtek az idősebbek, a rendszerváltók. Utána meg is jegyeztem neki, hogy EP a Javított kiadásban is a szememben ugyanolyan büszkének és magabiztosnak tűnik, mint a felismerés előtt. Tehát EP magabiztosságát növeli saját tudatlanságának felismerése. Petri is kifelé támad, Hajnóczy teljesen önazonosan önpusztító. Mintha magukkal rendben volnának, csak a világgal nem. Utánuk mindenki pedig csak szerencsétlen, teszetosza és dadogós lehet, hiszen mintha a náluk fiatalabbak meg eleve innen indultak: az előző generációk és világuk nagy és rendben lévő – a hiba csak az utánuk következőkben lehet belül. Hát ezért kell kimondani, nem csak azt, hogy várromok előtt ácsorgunk, hanem az a nagy és bevehetetlen vár sosem létezett.
Vida rámhagyta, de egyetért, hogy valóban, EP példakép volt, nem tűnik ledönthetőnek a képe, de persze mondja is, ő tabukat döntöget – hogy csak magában, netán másokban is, az alakul. Vidát inkább régebben is a posztmodern megszaladása zavarta. Örült a posztmodernnek, de neki mondanivalója van. Tartalmat generálna, és most már talán biztosabban tud. Majd kiderül.
Én azt is hinném, hogy innentől kezdve Vidának épp ezt az igazmondást kell folytatnia. Úgy tűnik, hajlik erre, hiszen alakuló terveként egy házaspárról beszél, akik közös élményükre szögesen eltérő módon emlékeznek. Mivel ez Horthyhoz kapcsolódik, ezért aztán megint szélesebb kontextusban értendő a tabudöntögetés.
Tetszett az az ördögi kör Vidától, hogy amit leír, az szerinte igaz. Ezért írja le. Ha más erre azt mondja, hogy az nem úgy volt, az éppen annyira lehet a megerősítés is.
PK kötete is küszöbön áll. Ő nem említ témát, csupán annyit, hogy a közvetlen beszédmód, az elsőre is érthető szöveg nagy munka eredménye. Olyan nagy, hogy már kellemetlenül is érzi néha magát, amiért annyira belecsiszolt ezt-azt, hogy senkinek sem tűnik fel.

1 hozzászólás

A hozzászólások megtekintéséhez be kell jelentkezned!