Kortárs magyar irodalom

Rovatgazda
!

ÚJDONSÁGOK

Maradt még a Könyvhétről jó pár új könyv, amikről időközben születtek értékelések, ezek közül válogatok ebben a hónapban.
Azzal a könyvvel kezdem, ami egy kisebb vitát kavart a Molyon. A vita csupán abból adódott, hogy voltak páran, akiknek nem igazán tetszett a könyv, másoknak meg tetszett, és a különböző tetszések találkozásában éreztem némi feszültséget. Tóth Krisztina: Párducpompa című novelláskötetéről van szó, ami még egy papot is kihoz a béketűrésből.
Nem könnyű olvasmány ez a kötet, TK-tól megszokottan erősen depressziós hangulatot sugároz, vagy finomabban fogalmazva a szerző meglátja az élet fonákságait, amik valamennyiünk közérzetét naponta borzolják. Van, aki szerint ez így reális, van, aki szerint ez így egyben sok (és van, aki szerint kevés ;)).
Idézek néhány jellemző mondatot az értékelésekből:
”Kis bosszúságok, drámák sorozata ez a kötet, valamennyiünkkel megtörténhet, hogy apróbbnak látszó problémák fokozódnak fel drámai történésekké, vagy olyan dolgokat látunk a környezetünkben, amelyek nehezen feldolgozhatóak azoknak, akikkel ez történik, esetleg nekünk is.” (@olvasóbarát)
”Inkább tárcák, mint novellák, inkább szociográfia, mint irodalom.” (@János_testvér)
”A kötet első fele a kilátástalanságé – az író a tőle megszokott magabiztossággal és érzékenységgel rajzolja tovább a Nagy Magyar Dögök Arcképcsarnokát, és hát ebben alighanem ő a koronázatlan királynő kis hazánkban.” (@Kuszma)
”Haragból ír, és állítólag a harag nem jó tanácsadó, de az igazat írja.” (@hhgygy)

A kötet tulajdonképpen TK újságban megjelent tárcáinak gyűjteménye. Ennek ellenére nem érződik rajta semmi szétesettség, nagyon is egységes a kötet, amennyiben minden írás a hétköznapi életnek valami visszásságát mutatja meg. A kötet első felében lévő írások nagyon kemények, tömörek, minden teketória nélkül vágják az olvasó arcába a deprimáló tényeket egy-egy rövid történetben. A könyv második felében vannak olyan novellák, amik már kicsit kegyesebbek az olvasóhoz, és adnak némi reményt, hogy nem az egész emberiség (konkrét esetekben a magyarság) egy sárkányfogvetemény.
Túl sok kritika még nem sok született róla, Dézsi Fruzsina írja a Literán: ”A látszat ellenére azonban a tárcakötetben semmi groteszk sincs. És pont ez a mi tragédiánk: a groteszk a társadalom alapvető létmódjává vált. Normalizálódott. Nincs meghökkenés, elmegyünk egymás mellett, el a kegyetlenség, az agresszió, a hataloméhség, a kiszolgáltatottság mellett, mert mindent természetesnek veszünk, még azt is, hogy meglopják a koldust. A tárcák rövid terjedelméből tehát egyáltalán nem következik a könnyedség, vagy a kevésbé mély tartalom. A történetek új és új sebekre mutatnak rá, egy idő után pedig már azon kezdünk el gondolkodni, hogy nincs olyan rétege ennek a kis országnak, amely ne vérezne folyamatosan – és ahelyett, hogy elállítanánk, inkább öntünk magunkra egy kis savat is, hadd marjon rendesen.”
A teljes kritika itt: http://www.litera.hu/hirek/toth-krisztina-77668.

Ja, és hogy mi az a párducpompa? Nos, ez egy graffiti, amit a szerző látott valahol, és beleszőtte az egyik írásba. Hogy mit akar jelenteni, nem tudjuk meg, de a pompa mindenképpen ellenpontozza az írások hangulatát.


>!
cseri P
Tóth Krisztina: Párducpompa

Együltő helyemben is el tudtam volna szinte olvasni a „na csak még egyet” módszerrel, persze nem, mert vannak az embernek mindenféle más dolgai is. Rövid könyvecske, és nagyon jó. Nem vártam egyébként túl sokat tőle, mert hát „csak tárca”. Na de hát milyen tárca… Igazából nekem is inkább a kötet elején levő írások tetszettek, vagyis a keményebbek, de elfogadom, hogy ez így kerek, a derűsebbekkel együtt. Bár ha csupa durva lett volna benne, akkor lehetett volna ötös, ezt azért el kell mondanom.
Ja, és az elviselhetetlen légszomj. Hát az igazából nincs, mert hogy ebben élünk, valóban, szóval az ember inkább tényleg csak ráismer ezekre a történésekre, bár lehetne rajtuk szörnyülködni, hogy no de még ilyet.
Tükör, de pont azok nem fogják elolvasni, akiknek jó lenne, ha tükröt tartana.

!

Következzen egy számomra eddig ismeretlen szerző új könyve. Ő Antal Balázs, és most nem hiszem, hogy sokan felkapták a fejüket. Nehezen találtam róla bármit is a neten. 1977-ben született Ózdon, majd a tavalyi Kemény Zsigmond Irodalmi Díj átadásának kapcsán olvasom róla, hogy író, költő, a Műút folyóirat szerkesztője, a Nyíregyházi Főiskola Nyelv- és Irodalomtudományi Intézetének oktatója, Kolozsváron doktorált a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen 2008-ban irodalomtudományból, Cs. Gyimesi Éva irányításával. Doktori dolgozatát Mózes Attila prózájáról írta, de behatóan ismeri az elmúlt hetven év erdélyi magyar irodalmát. A Kemény Zsigmond Irodalmi Díjat nem elsősorban kritikusi minőségében kapta, hanem a Helikonhoz fűződő munkájáért.
Aztán amikor kicsit piszkálgattam a dolgot, akkor kiderült, hogy már régóta figyeljük egymást a Molyon, ugyanis ő @abcug.
Két szépirodalmi könyvét találtam, 2003-ban jelent meg Öreg címmel egy novelláskötete, és idén a puritán módon csak Le címet viselő második novella gyűjtemény.
Amit az Öregről találtam, igaz, nem sokat, biztató (egy kritika: http://epa.oszk.hu/00000/00016/00093/040325.htm), ehhez képest 14 évet kellett várni a következő prózakötetre. Egyébként verseket is ír, bár eddig kötetben nem jelentek meg, igaz, erre csak szeptemberig kell várni, akkor jelenik meg az első a MŰÚT könyvek között.
Nem meglepő, hogy az új novellákról egyelőre nem jelent meg recenzió, így csak @Kuszma értékelésére támaszkodhatok. Viszont néhány novellát elolvashattok online is a következő helyeken:
http://www.barkaonline.hu/szepirodalom/17-pr/5609-antal…
http://www.lato.ro/article.php/A-j%C3%B3k-mennek-el/3433/
http://www.barkaonline.hu/szepirodalom/17-pr/5173-antal…


>!
Kuszma MP
Antal Balázs: Le

„Minden, ami még van, egyszer csak el fog fogyni, és az itteniek ha mást nem, azt legalább tudják, milyen, mikor valamiből nincs több.” (Az ember, a telep, a szomorúság)

Minimalizmusnak nevezném – de nem skandináv, hanem borsodi minimalizmus. Antalt olvasva párás lomberdőket, felhagyott külszíni fejtéseket és rohadó ipartelepeket látok magam előtt – megdöbbentő erővel képes sugározni ezeket a képeket, és nem csak egyes szövegeiben, hanem a kötet elbeszéléseinek legalább felében*. Ez azért nagy dolog ám. Antal minden mondatából süt, hogy emlékszik gyermekkorának helyszíneire (Ózdra és vidékére), szereti, de eszében sincs idealizálni: az ő borsodi emberei nincsenek lenézve, nincsenek felmagasztalva és nincsenek túldramatizálva sem – egész egyszerűen csak vannak ott, ahol, és próbálnak létezni abban, ami már szinte nincs is. Lélegeznek, beszélnek és élnek. Bár nem könnyen: néha azt sem tudjuk, miből és minek. Gyakran az a benyomásunk támad, hogy nem is csinálnak semmit – a novellák cselekménye is sokszor nem az elbeszélés jelenidejében, hanem azt megelőzve bonyolódik, így az olvasó már csak a történettöredékeket és a következményeket ismeri meg. Mert a szereplőknek itt csak múltjuk van, jelenük és jövőjük alig. Nagyon jó kis kötet erős atmoszférával, eredeti irodalomszemlélettel – bár némi bodorádámságot mindenképpen fel fogunk ismerni benne, de a mágikusságnak itt éppen csak egy csipet szerep jut. Finoman kilátástalan, sejtelmesen szomorú – még az eső is elkezdett esni tőle.

Ui.: ha majd Tarr Béla nem Krasznahorkai-szövegekből akar filmet forgatni, ajánlom, szerezze meg Antal Balázs számát.

* A Sóvárgás és a Bányavidék az „antalbalázsi” írásművészet plafonja. A Vendéget hívni, esőt várni pedig tökéletes példája, hogy az „újnépiek” (pl. Csender Levente) eszköztárát lehet izgalmasan is alkalmazni, úgy, hogy mélysége is legyen a történetnek, ne csak a tájszólás, a tisztes nyomor meg a góbéság vigye a hátán az egészet. A fal mögött pedig bizonyítja, hogy Antal a gyermekelbeszélőt is remekül intonálja, ráadásul egy egészen katartikus végkifejlettel koronázza meg az elbeszélést.

13 hozzászólás
!

Benedek Szabolcs általában az irodalomnak a szórakoztatóbb oldalát fogja meg. Írt már történelmi krimi-thriller trilógiát, írt a fociról, nagy Beatles rajongó lehet, elnézve, hány könyvet írt a gombafejűekről, és legutóbb egy nosztalgikus kötettel jelentkezett a ’80-as évekről.
Új regényében, az A fiumei cápa-ban visszatér az 1910-es évekhez, ami, könyveiből úgy tűnik, kedvenc korszaka. A történet a Monarchia kikötőjében, Fiuméban (a mai Rijekában) játszódik, ahol is cápatámadásokról ad hírt a sajtó. Egy pesti riporter utazik a helyszínre egy kis szenzációt szimatolva. Abból a kevés tudósításból, amit a regényről lehet olvasni, az derül ki, hogy nem a cápák ennek a regénynek a fő motívumai, inkább egy eltűnőben lévő birodalom végnapjairól ír Benedek.
Szőcs Henriette írt a könyvről a Librariuson: https://librarius.hu/2017/06/25/az-adrian-mindig-vannak-capak/.
@Wiggin77 osztott meg velünk egy érdekes cikket, ami a valódi adriai cápákról, és a korabeli híradásokról szól: http://napitortenelmiforras.blog.hu/2016/09/01/a_fiumei_capa.


>!
szibagi P
Benedek Szabolcs: A fiumei cápa

Mielőtt megérkezett hozzám a könyv, elolvastam az értékeléseket. Hiba volt. A sok lehúzó megnyilvánulás köszönő viszonyban sincs szerintem a regénnyel. Aki nem szereti az olyan regényeket, ahol a korrajz annyira átjön, hogy szinte már ott érzem magam a szereplők között, aki nem szereti a háttérismereteket, az ne olvasson ilyen könyvet.
Sokat gondolkodtam, hogy mit írjak, de a lényeg az, hogy IMÁDTAM! A szereplők annyira hétköznapiak, hogy hasonló embereket mi is ismerünk a való életből, ugyanakkor különlegesek is. A cselekmény engem úgy lekötött, hogy titokban munkában, vonaton, metrón, várakozás közben, ebéd alatt, mindenhol és mindenhogy olvastam. Ahogy már említettem, engem a korrajz is megfogott. Egyszerűen nem ír úgy senki, mint Benedek Szabolcs. Nem néztem utána a történelmi eseményeknek, hogy úgy történt-e minden, ahogy leírta, de most őszintén, számít? Csodásan összepasszolt a szereplők sorsa a történelemmel. Nekem az is tetszett, hogy úgy ír a városról az író, mint aki ott született. Gondolom eszméletlen mennyiségű kutató munka kellett ehhez a regényhez.
Valamit még akartam, csak elfelejtettem. :) Majd később kiegészítem, ha eszembe jut.
Egy szó mint száz, megéri elolvasni, mert szórakoztató, tanulságos, érdekes, történelmi szál is van. Engem lekötött maximálisan.
Szerencsésnek érzem magam, hogy személyesen ismerem az írót, kollégák voltunk 6 évig. :)

!

Kiss Judit Ágnes egy újabb költő, aki regénnyel jelentkezett. Igaz, korábban már megjelent egy kisregénye (A keresztanya), de az első „igazi” regénye. Mármint a különös című az A Halál milongát táncol. A milonga amúgy valóban egy tánc valamint egy népzenei forma, ami Argentínából származik, az ottani gaucho (az argentin cowboy) kultúrából.
Recenziót még erről a műről sem találtam, de az eddigi két értékelés bíztató. @János_testvér ezt írja: ”Lendületes, apokaliptikus regény, váltott narrátorral és váltott narrációs technikával. Hír arról, hogy van gyógyulás, a nehézségeket is lehet derűsen szemlélni, pláne, ha van hozzá jó bor, konyak, vagy mate.”
Az írónak egyébként találtam egy azonos című versét, ami egy 2007-es Holmiban jelent meg, ezek szerint ez a motívum régóta foglalkoztatja:

A HALÁL MILONGÁT TÁNCOL

Rejtsd el az arcod barna hajamba,
rejtsd el fekete szakállamba,
combod a combomhoz feszül, édes,
rövid kis tánc lesz, nem is veszélyes.
Eltakartam a szárnyamat, hogy ne félj.

Csigolyáidat add ujjhegyeimnek,
vad vagyok, ölelésed szelidít meg,
vékony a bőröd, a tenyerem érdes,
ha akarom, csontig lenyúzom, édes.
De lehunyom a szemem, ne lásd: két üres rés.

Mellemhez ér melled puha dombja,
fellobbanna a vérem, ha volna,
de ha nem akarod, hát ne legyél velem,
jönnek az éjszaka vak madarai,
csőrükben elhoznak úgyis, édesem.


>!
Kiss_Zsuzsa I
Kiss Judit Ágnes: A Halál milongát táncol

Kiss Judit Ágnes nagyon tud írni. Ezt így leszögezném az elejére. Felkért, vezetett, végigtáncoltatott egészen az utolsó pillanatig, amikor megsemmisülve, az összes energiámat elveszítve, de mégis a teljesség érzésével estem ki a karjaiból. Táncoltunk. Hol tangót, hol valsot, hol milongát, ahogy a tandák követték egymást. És közben éltünk. Ismerkedve az ismeretlennel, átadva magunkat egymásnak, bízva a másikban és támaszkodva a másikra. Megbotlottunk néha? Igen. A tánc ilyen. Összegabalyodó karok, lábak, lelkek. Az élet ilyen.

Olyan dimenziókat tár ki a regényben, amiknek a létezését csak sejtjük. A kreatív ember tudja, hogy nem az a teljes világ, amit láthat, megszámolhat és megfoghat. A kreatív ember tudja, hogy a világhoz hozzátartozik a megmagyarázhatatlan, az indokolatlan is. A táncos tudja, hogy a mozdulatai ha számítottak, lelketlenek. A táncos tudja, hogy minden lépése benne volt már születésekor, és nem hal meg addig, amíg el nem táncolta az utolsó táncot. A tangót, amivel egy különleges partner várja.

Ez a könyv tanít. Emlékezést, megbocsátást, elengedést; megélni a vágyat, szerelmet, fájdalmat; visszanyerni a látást, ha elvakított a ragyogás; felállni a földről, ha lábak tapostak is halálra.

És miért a mínusz fél csillag?
A lektornak lett volna még egy kevés dolga. :)

!

Rakovszky Zsuzsa viszont éppen nagy ívű regényeiről ismert (na meg verseiről), legutóbbi regényét, a Szilánkokat olvastam, ebből úgy látom, hogy a kevés megmaradt, mesélni tudó íróink közé tartozik. Korábbi regényei a történelmi múltban játszódtak, viszont a Célia egy kortárs mű. Sőt, még a narrátora is férfi, amiben szintén eltér a korábbi Rakovszky regényektől.
A története az emberi kapcsolatokra fókuszál, pontosabban inkább azok amortizálódására. A narrátor egy apa, aki elég későn tudta meg, hogy van egy lánya. De azt hiszem, ez nem egy nagy egymásra találás története lesz. @cseri így jellemzi a főszereplőt: ”A főszereplő igen érdekes, nem is az, hogy férfi, pedig nő írta meg, hanem mekkora lúzer, öcccsém… És nem is az, hogy lúzer, hanem hogy nem is zavarja. Mert hogy a konfliktus az szokott lenni, azt hiszem, hogy van a felesleges ember, aztán rájön hogy elpazarolta az életét, és rosszul érzi magát, na hát ennél a pasinál feleslegesebb kevés van, és ő még tudja is, hogy mekkora lúzer, be is vallja, de tökre nem bánja.” Elsősorban emiatt kezdett érdekelni a regény. ;). Talán majd több megértéssel tudok viszonyulni ehhez a lúzerhez.
Két riport is megjelent RZs-val a regény kapcsán, egy a KULTer.hu-n (http://kulter.hu/2017/06/mindig-ugyanazt-a-temat-kerulgetem/), és egy másik a Könyvesblogon (http://konyves.blog.hu/2017/06/10/rakovszky_noi_hose_na…).
Sőt, már egy kritika is megjelent a Revizoron, azt nem mondom, hogy nagyon lelkes: http://www.revizoronline.com/article.php….


>!
nyerw P
Rakovszky Zsuzsa: Célia

Rakovszky Zsuzsa prózája, ha nem archaizál, nagyon gördülékeny, ezúttal egyetlen belső monológ, melyben egyszerre valósul meg egy visszaemlékező elbeszélés és a főszereplő cinikus világreflexiója. Elvileg családregényt olvasunk, de egy idő után sokkal inkább tűnt ürügynek, valami laza összekapcsoló erőnek három olyan szereplő között, akiket az egyéniségük és világlátásuk elmosódottsága, bizonytalansága – képlényekségük – határoz meg. Jobb sorsa érdemes típuskarakterek egy lehangoló, a kétezres évek közhelyszótáraiból építkező világban; valóságshow-k, plázák foodcourtjai, az ezoterikus-szektás üzletág épülése, a középszintű vállalkozóréteg lelki-szellemi tunyasága.

A regény szerethetetlen fő- és mellékszereplőinek üres léte ezekben az üres terekben egyszerre kelt undort és egyszerre gerjeszti a belül lakó idealistát. Nem, ez nem a te valóságod. Nem, ez azoké. Nem mondom egyébként, hogy helyenként nem erőltetett és túlzó mind a szereplők, mind a teremtett világ zsúfolt, autóillatosító-szagú, csömört és ellenkezést kiváltó jellege. Vagy hogy nem találom végtelenül lehangolónak, hogy ez a férfiatlan (hány ilyet ismertem!) fél-Mersault főszereplő minden lehetséges kapcsolódási pontját elunatkozza-elközömbösködi a többi emberhez. Volt egy kis mazochizmus ebben az olvasásban, azt elismerem.

A család lenne a történet nagy, központi, megtartó eleme, de pont a családszerűség, a kötődés hiánya az, ami mindent átsző, legyen az az apa-lánya viszony vagy egy párkapcsolat. Jellemző módon az egyik legerősebb érzelem egy teljesen tárgyias és üres szexuális vágy. A család-motívum ügyes végigjátszása is megfigyelhető a történetben; a regény első oldalaim a főhös elveszíti családját (meghal az édesanyja), talál vagy találni vél egy másikat, ahol ő apa és fiú szerepében működhetne (de nem működik), majd a sztoriban visszatér, kifacsart módon, igaz, a történet a kezdetekhez. Mindegyik családforma diszfunkcionális, de egy ilyen társadalomban milyen lenne?

!

Volt egy nagy visszatérője ennek a Könyvhétnek, Tisza Kata, aki egyszer már szinte sztár volt, aztán eltűnt tíz évre. 25 évesen jelent meg első könyve, és hamar lecsapott a média a csinos írónőre, aki ráadásul Tisza Kálmán, egykori miniszterelnök ükunokája. Remek téma, a média be is darálta, ahogy kell. A közönségből sokan szerették, a kritika viszont inkább elutasító volt a nem éppen irodalmi minőségükről ismert könyveivel. Pár év és néhány könyv után elege is lett az egészből, és Thaiföldön keresett menedéket. Onnan visszatérve pszichológusként dolgozik a mai napig is, és tíz év kihagyás után új könyvvel jelentkezett, aminek címe Akik nem sírnak rendesen. Ha lehet hinni a riportoknak, cikkeknek, akkor ez már egy egész más irodalom, mint a régi, habár ezeknek az írásoknak is a párkapcsolatok vannak a középpontjában, de a hosszú évek pszichológiai tapasztalata érződik a szövegeken. Ahogy maga jellemzi az új könyvet: pszichopróza. Bár van akik szerint szabad vers, vagy inkább átmenet a líra és a próza között.
@Kuszma elég részletesen írt a könyvről:


>!
Kuszma MP
Tisza Kata: Akik nem sírnak rendesen

Jelenetek egy terapeuta életéből.

Tisza Kata könyvét több felől meg lehet közelíteni – ha a „közönséges” regények felől érkezünk, zavarba ejthetnek minket az aprócska cselekményatomok, amikre szétforgácsolódott a szöveg. Ráadásul ezek a szövegek meglehetősek eredetien (más megfogalmazásban: hektikusan) vannak sor- és oldaltördelve (ami nyilván jelentéssel bír, de ebbe most ne menjünk bele), könnyen vehetjük tehát olybá, hogy prózaversekkel állunk szemben. Szerintem nem. Rövidségük és atomizáltságuk nálam nem a lírával rokonítja őket, sokkal inkább a közösségi oldalakkal: terjedelmük éppen lehetővé teszi, hogy átszaladjunk rajtunk kb. 20 másodperc alatt*, aztán görgetünk tovább – ennyi idő alatt kell elérniük valami hatást. Ez úgy hangzik, mint holmi értékítélet, de nem az: ha Örkénynek jól álltak az egypercesek, akkor Tisza Katának miért ne állnának jól a húszmásodpercesek? Hisz úgyis gyorsuló világban élünk**.

Másfelől megközelíthetjük ezt a regényt (?) Tisza Kata korábbi könyvei felől is (rosszmájúan megjegyezném: talán ezzel teszünk legjobbat a műnek). Ebben az esetben az a feltűnő, hogy a szerző megtanult sűríteni, kifejezni néhány szúrós mondatban azt, amit korábban vagy csak hosszabban tudott, vagy ugyanilyen terjedelemben, de nem tudott. Ez jó. Én a magam részéről továbbra is sokallom benne a Nagy Szavakat, meg a direkt rámutatásokat – talán nem vagyok annyira érzékeny egyes beállítások rejtett spirituális többlettartalmára, mint amennyire azt Tisza Kata megérdemelné. De elismerem, elemeiben frappáns és végig határozottan érzékeny munka. Sokkal jobban kedveltem Szabó T. Anna novellásköteténél (amivel adja magát az összehasonlítás***), mert nem álcázza magát hótkomoly elbeszéléskötetnek – formai és grammatikai értelemben véve is megőrzi levegősségét és szeretetreméltó könnyűségét. Talán ennek köszönhető, hogy várakozásaim ellenére egyáltalán nem idegesített, sőt: alkalmanként még élveztem is.

* Átlagolt számítás, kicsit felfelé kerekítve.
** Jelzem, a könyv közepén van egy kimondott verses blokk is, kábé 20 oldalon. (Nem túl acélos. Ha szigorú lennék, talán le is vonnék egy fél csillagot miatta. De inkább figyelmen kívül hagyom.)
*** Pláne, hogy a hátsó borítón is az ő ajánlása olvasható. Bevallom, ez az ajánlás majdnem visszatartott e könyv elolvasásától – egyszerűen túl sok. Aminek az az előnye, hogy vele összevetve Tisza Kata szövege kifejezetten mértéktartónak és visszafogottnak tűnik.

26 hozzászólás
!

A végére jöjjön még egy költő, aki prózát írt. Szijj Ferenc: Növényolimpia című regénye egy kortárs szatíra. A címadó „sportrendezvény” jelképesen végighúzódik az egész regényen, megtestesítve azt a sok abszurd és értelmetlen eseményt, ami körülvesz minket, elég csak beleolvasni a hírekbe. A történet narrátora egy lezüllött alak, aki szatyrában egy csontvázat cipel, hogy elintézze valahogy az ismeretlen halott újratemetését. És még van néhány hasonló furcsaság ebben a történetben, ami a keserű humorával szórakoztat, de nevetni mégsem volt kedvem rajta.
Pogrányi Péter írja róla a Revizoron: ”… a legtöbb akció csak az elbeszélő fejében zajlik le. Ami pedig nem vagy nemcsak ott, abban sosem lehetünk egészen biztosak: talán valóban megtörténtek, talán csak a képzelet játékai. A homályossághoz az is hozzájárul, hogy gyakorlatilag az alkoholfogyasztás körül forog minden: emiatt az egyébként is elbizonytalanított befogadó olykor teljesen kapaszkodó nélkül marad, már ami az olvasottak és annak a regényvilág valóságában való megfeleltethetőségét illeti.”
Ehhez csak annyit teszek hozzá, hogy az író semmi olyasmit nem ír le, amiről ne tudnám elképzelni, hogy megtörténhet. A teljes kritikát itt olvashatjátok: http://www.revizoronline.com/article.php….


>!
Csabi MP
Szijj Ferenc: Növényolimpia

Szijj Ferenc egy valóságos Hrabalba oltott Parti Nagy Lajos. És még elővehettem volna más írókat is, akik ezt a parttalan szövegelést alakítják át irodalomba, ami ezt a könyvet jellemzi. Van ugyanis egy narrátorunk, egy lecsúszott, talán egykor jobb napokat látott, most már csak egy reménytelen alkesz, aki vágyálmokat és ingyen piákat üldöz folytonosan. A szövegelés néhány fő téma köré csoportosul, úgymint egy kihantolt csontváz újratemetési papírjainak megszerzése, egy svájci örökség tulajdonosának kajtatása, Tünde nevű exnővel való afférok, egy, talán sosem létezett kormánytanácsos üldözése némi javadalmakért, illetve egyéb kocsmai agymenések. Mindennek a hátterében ott a Növényolimpia, vagy fesztivál, vagy micsoda, nagyszabású semmi, amit egy meg nem rendezett olimpia helyett talált ki a kormány, ugyanolyan nevetséges hülyeségnek tűnik, mint névtelen narrátorunk szeszgőzös képzelgései.
A könyv erőssége kétségkívül a szöveg áramlása, humora, ami átlendített azon, hogy tudtam előre, az események nem fognak vezetni semmiféle végkifejlet felé. Vagyis hát a nincs lesz itt a végkifejlet, hiszen valódi ígéret sem volt.
Maga a történet, vagyis regény, ahogy a fülszöveg ígéri, de hát szó sincs itt regényről, inkább „szöveg” van, szóval a történet több idősíkban játszódik, az egyik a közelmúltnak tűnik, aztán visszareppenünk egy ’80-as évekbeli májusegy ünnepre, meg van itt valami rendszerváltás körüli izé is, nehéz összerakni, csak jelzések vannak, hogy most egy másik időben vagyunk, ha vagyunk egyáltalán, és nem csak a főhős delíriumának vagyunk áldozatai. No meg van egy közjáték három fejezetben, ezek valahogy nagyon idegen testek a szövegben, nem tudtam mit kezdeni velük, igaz, az egyik biztos megjelent már 2006-ban, szóval nekem fölös betoldásnak tűnik, szövegszaporításnak, hiába, az író már csak olyan, ha leírt valamit, akkor szereti két kemény borító közé beszorítva látni.
Akik szeretik a humoros, szellemes szövegeket l'art pour l'art, azoknak tetszeni fog ez a könyv.

!

NŐ VAGY FÉRFI – IRODALMI TESZT

A Párducpompa kapcsán megint felmerült, hogy vajon van-e olyan, hogy női irodalom? Másképp írnak-e a nők, fellelhetőek-e olyan stílusjegyek, gondolati sémák, stb., amikről egyértelműen kiderül, hogy a szerző nő? Vannak, akik ezt határozottan állítják, vannak, akik tagadják. Sokat nézek Mythbustert, úgyhogy kitaláltam egy kísérletet, amivel megvizsgálhatjuk az állítás igazságtartalmát. De tekinthetjük simán játéknak is, mert játszani jó.
A lényeg, hogy összeválogattam 12 rövid írást, ezekről kell eldönteniük a tesztalanyoknak, hogy nő vagy férfi író írta-e.
Szóval tesztalanyok kerestetnek. Bárki jelentkezhet, nincs más dolga, mint elolvassa a novellákat, majd egy kitöltő formulában jelzi, hogy szerinte melyik írás szerzője milyen nemű, és visszaküldi nekem. Jelentkezni egy privát üzenet küldésével lehet, megadva egy e-mail címet, amire elküldöm az anyagot. Ugyanígy e-mailben várom a válaszokat július 31-ig.
Rövid írásokat válogattam, egyik sem hosszabb két oldalnál. Kortárs magyar írókról van szó. Az írások sorrendjét sorsolással döntöttem el, ebben nincs semmi szándékos mintázat. Azt sem árulom el, hogy hány férfi és hány női szerző szerepel az anyagban, hogy kizárjam a kombinálás lehetőségét. Amilyen vagyok, lehet, hogy nincs is férfi szerző az anyagban. ;)
Figyelem! A szövegekben előfordulnak szexuális utalások, csúnya szavak, akit ez sérthet, inkább ne jelentkezzen.
A játék lényege nem az, hogy ki küld jobb megfejtést, nem fogok díjakat sem osztani, szóval nem érdemes az írások után kutatni a neten, nem is ez a lényeg, hanem hogy érzésre, szerintetek ki a szerző.
Remélem minél többen jelentkeztek, annál pontosabb lesz az eredmény.

Pont a napokban bukkant fel egy cikk hasonló témában, milyen megkülönböztetés éri a női írókat női mivoltuk miatt. Elolvasva az eseteket azt látom, hogy sokszor csak simán szerencsétlen fogalmazásról van szó, de elgondolkodtató, hogy emögött még mindig az lehet, hogy az író az nálunk hímnemű szó. És ha egy nő műveli, akkor megbicsaklik a nyelv. Érdemes elolvasni az eseteket, némelyik mulatságos, de némelyik elég szomorú: http://konyves.blog.hu/2017/06/28/_maga_nem_ugy_nez_ki_….

És ha egy üzlet beindul: szintén a héten került fel a Youtube-ra egy riport Kemény Zsófi-val a WMN Magazin csatornájára, a riporter D. Tóth Kriszta, és a művészet mellett elkerülhetetlen téma a szexizmus.
https://www.youtube.com/watch…


>!
virezma P

A szexizmus, csakúgy mint a rasszizmus vagy a nacionalizmus, romboló hatású (sőt talán ezeknél is jobban áthatja a mindennapi személyes kapcsolatokat) nemcsak a diszkriminált csoportra nézve, hanem arra a közösségre is, amely a saját csoport mértéktelen túlbecsülésén és az idegen csoport iránti megvetés alapján definiálja önmagát.

11. oldal

Luis Bonino – Szil Péter: Hétköznapi hímsovinizmus A párkapcsolati erőszak, amit még nem nevezünk annak

!

HÍREK, PÁLYÁZATOK

A Könyvhét alkalmából az Írók Boltja kiosztotta hagyományos díjait. Az Üveggolyó-díjat, amit már 1994 óta osztanak ki, idén Schein Gábor kapta. A bolt Könyvösztöndíját pedig Pál Sándor Attila: Düvő című verseskötetéért vehette át. Őt @Sasa-ként is jól ismerhetik a molyolók.

Ábel a 21. század­ban témára novellaíró pályázatot hirdetett a A széklyudverhelyi Tamási Áron Gimnázium és a farkaslaki Tamási Áron Művelődési Egyesület, középiskolás diákoknak. A beküldési határidő szeptember 10. A részleteket itt találjátok: https://goo.gl/evahYD.

Augusztus 28-tól idén is lesz Szigligeten JAK-tábor, a líraszemináriumot Nádasdy Ádám, a prózaszemináriumot Németh Gábor, a gyerek- és ifjúsági irodalom témájában pedig Mészöly Ágnes tartja a műhelyfoglalkozásokat. Akit érdekel a dolog, az a @József_Attila_Kör_JAK karcából megtudhatja a részleteket: https://moly.hu/esemenyek/29-jak-tabor.

Természetesen még mindig tart a Merítés-díj közönségszavazása, és még mindig nem elvárás, hogy valaki nagyon sok kortárs irodalmat olvasson a szavazáshoz, szóval, ha van kedvenced, akkor nyugodtan szavazz itt: https://moly.hu/szavazasok/merites-dij-2017-szepproza-kozonsegdij.


>!
abcug I
Pál Sándor Attila: Düvő

Pál Sándor Attila: Düvő Dalok, énekek, balladák és táncok

Tetszik nekem ebben a kötetben nagyon a kockázatvállalás: hogy mer nagyon másképpen írni, mint ahogy ma divatos. Mer nyúlni olyan eszközökhöz, amelyek 1.) ki lettek dobva az utóbbi harminc év teoretikai fordulatainak egyike során; 2.) ahol pedig nem lettek kidobva, ott a lehető legunalmasabban, legporosabban, időnként legcsököttebb értékőrző-minőségben egyetlen igaz magyar költészetként lettek feltüntetve, éppen a mondott kritikanyelvi fordulatnak nyújtva nyelvet – hogy éppen magukból csináljanak viccet ezzel. A népi költészet eszköztára Pál Sándor Attilánál jó kezekben van, többek között azért, mert nem túlpozícionált, nem didaktikus, és mert nem ismétlő-jellegű, mindazontúl pedig igenis értékrelativzáló. Izgalmasan hat a mai költészetben ez a hang, izgalmasak a jóformán újra ismeretlen témák. És persze izgalmas, hogy akad végre egy fiatal költő, aki tud magukban is olvasható verseket írni! Cikluskompozícióban működő versek helyett itt bizony szépen elejük-közepük-végük is van a költeményeknek — méghozzá úgy is, hogy jónéhánynak ugyanaz a címe pedig, még a tartalomjegyzék is a kezdő sorukkal azonosítja őket, mint valami népdalgyűjteményben. Szimpatikus vállalkozás a Pál Sándor Attiláé, úgy alanyi költészet, hogy a vallomásos lírától mégiscsak távolságot tart, s egyáltalán, mindentől távolságot tart, ami az említett népi költészetben ragacsos és poros lett: nincs pátosz, csak egyszerű élethelyzetek, drámai teátralitás helyett finom, szeretettel teli (ön)irónia, sorsfelmutatás helyett egyszerű élettények. Mert falu ma is van, aratás ma is van, ma is vannak megrakott zsákok, melyeket valakinek cipelni kell, méghogyha városi csökevénynek nézik is a porallergiájával. És mindehhez kell, hogy üdítően aktuális versnyelvet is találjon valaki, hogy megszólaltathassa – mint ahogy, íme, itt van! PSA kötete egyáltalán nem ellenmenet az intellektuális lírához képest, már csak azért sem, mert ez is intellektuális líra, mégis sokkal inkább egyénibb költészet ez, mint az elmúlt évek legtöbb induló költőjének első, második, vagy akár harmadik kötete is. Sok az emlékezetes vers: Szarvasének, Andrei Crisan balladája, Kádár János balladája, vagy az Akármelyik virág kezdetű Virágének — némelyiknek a mintaadó költője is cikiszámba megy a fiatal költők között szinte, PSA-nál viszont maximális tisztelet és kreativitás a jellemző —, de talán egy-egy mozzanat még hiányzik ahhoz, hogy remekművé váljanak ezen önreflektív szövegek. Bár…. a bombasztikusság érezhetően távol el e költészet alapkarakterétől.

Feltétlen el kell mondanom, hogy Isten éltesse Szank községet, amely támogatta e kötet kiadását! Nagy dolog ez, kevés település képes így kiállni szülötte fiai mellett.

!

AMI MEGMARADT

Forgalomba kerülnek az Euro bankjegyek, a móri bankrablás, az Eső után című magyar rövidfilm Arany Pálmát nyer Cannes-ban, a Mars Odyssey hatalmas vízjég mennyiséget talál a Mars felszíne alatt, Brazília ötödször nyer foci VB-t, a ZTE 1-0-ra legyőzi a Manchester Unitedet Koplárovics Béla góljával, Kertész Imre kapja az irodalmi Nobel-díjat, meghal Hofi Géza, Svájc csatlakozik az ENSZ-hez, Elon Musk megalapítja a SpaceX-et, elindul az HBO-n a Drót, megjelenik a Firefox első nyilvános verziója.

Az év legnagyobb szenzációja nem irodalmi, mint inkább irodalomtörténeti volt, egy korábbi remekművet kellett újraértelmezni, de azért akadt „csak” irodalmilag érdekes könyv is néhány, és korunk egyik legnépszerűbb írója is ekkor debütált. Szóval ez volt

2002.

Az év elsöprően legnépszerűbb könyve Szabó Magda utolsó regénye volt, a Für Elise (1556/584/167/93%), ami százezer körüli példányszámban jelent meg. Önéletrajzi regény ez, ami az írónő gyermek- és ifjúkorát dolgozza fel 1935-ig. Mivel regény, ezért fikció is, a történetben szerepel Cili, a fogadott testvér, akinek az alakjáról sokat vitatkoztak, létezett-e egyáltalán ez a személy. Ma sem tudunk biztosat, az írónő sem tisztázta ezt soha egyértelműen.
A történet csak félig-meddig van befejezve – habár ez egy ifjúkori életrajznál nem annyira meglepő –, de ennek az is az oka, hogy Szabó Magda tervezett egy második kötetet is a regényhez, ami sosem készült el. Habár a Holmi 2003-ban még közölte a tervezett első fejezetet: http://www.epa.oszk.hu/01400/01433/00010/pdf/03-5-006-S….
Szabó Magda sosem volt a kritikusok kedvence, ezzel szemben hatalmas olvasói rajongótábora volt. Hogy miért, arra talán @eme sorai adnak magyarázatot: ”Valamit tud Szabó Magda, valamit, ami nem adatott meg sokaknak: olvasmányosan írni és közben olyan mélységeit tárni fel az emberi lélek bugyrainak, melybe nem mindenki merészkedne szívesen alá. Annyira őszinte tud lenni (vagy legalábbis annyira el tudja ezt hitetni az olvasóval), hogy nem ijed vissza az esetleges ellenérzésektől sem. A Cilinek szentelt regény is kegyetlenül őszinte, tárgyilagos, nem mentes az iróniától és öniróniától sem. Emlékállítás egy szeretett lénynek, ugyanakkor nem lehet nem észrevenni a sorok közt az önzés és önzetlenség, a követelőzés és lemondás harcát, mintha az elbeszélőnek önmagát kellene legyőznie, ahhoz, hogy a másikat engedje előtérbe.”

Szinte az előző könyv ellenpontjaként ebben az évben jelentkezett egy fiatal írónő első regényével. Ez volt Szécsi Noémi: Finnugor vámpír (264/134/14/80%) című műve, ami meglehetős kritikai sikert aratott. Németh Zoltán írja kritikája végén: ” A Finnugor vámpír úgy élvezetes olvasmány, hogy közben az olvasatok interakciójára, az értelmezés lezárhatatlanságára, az identitás nyelvi feltételezettségére, a nyelv önkényes és parodisztikus játékaira hívja fel a figyelmet. Úgy gondolom, az eddigiekből is kiderült, Szécsi Noémi első regénye kellemes meglepetés, amellyel szerzője rögtön a fiatal magyar irodalom élvonalába helyezte magát.” Habár a szöveg humoros, szórakoztató, de mint a kritikából kiderül, nem csak egyszerűen szórakoztatásról van szó, ez egy tudatosan felépített, több rétegű regény. Most nem zanzásítanám, akit érdekel, itt elolvashatja: http://www.forrasfolyoirat.hu/0407/nemeth.html.
@ddani így foglalta össze a lényeget: ” Naplóregény, bölcsészregény, vérvörös-fekete és humoros, nyomokban nosztalgiákat tartalmaz, meg morbidba hajló állatmeserészleteket, újévezredes cyber-mobiltelefóniát pedig nem. Minden egyes oldal idézhető. Nincs unalmas rész. Nincs nem vicces rész. Nincs rosszul megírt rész (azt hiszem). Van ugyan néhány borostásabb szóvicc, de az viszont tök jó. Hangos röhögésekre sarkalló gonosz poénok leselkednek az óva intett olvasóra.”
Itt megnézhettek egy rendhagyó irodalomórát (na jó, csak tíz perc) a szerzővel: https://www.youtube.com/watch….

Ugyancsak első regénnyel jelentkezett Rakovszky Zsuzsa, de nagy különbség, hogy ő költőként, műfordítóként már rangot vívott ki magának. Az A kígyó árnyéka (230/116/23/85%) máig a legjobbnak tartott prózai műve. A mű elnyerte a rövid életű Magyar Irodalmi Díjat.
A regény a 17. században játszódik, valójában egy visszaemlékezés, amit a hősnő a saját, bűnös életéről ír.
Hogy miről is szól ez az önvallomás, azt Márton László foglalja össze kritikájában: ”Egészen felületi, ha úgy tetszik, erkölcsi szinten arról, hogy Lehmann Orsolyát mindvégig olyan bűnökkel és vétkekkel gyanúsítják, – a paráznaságtól a boszorkányságig –, amikben (még a korabeli kíméletlen törvények szerint is) ártatlan, viszont ténylegesen elkövetett bűnei, bűnrészességei, bűnpártolásai sorra titokban maradnak. Nem bűnhődik értük, de nem is szabadulhat a terhüktől. […] Rakovszkyt nem az érdekli, hogy ki a tettes, azt rögtön megtudjuk, hanem az, hogy milyen dolog tettesnek lenni. Milyen a bűn, a bűnös létállapot, amikor nem annyira cselekmény (értsd: bűncselekmény), hanem inkább szenvedés (értsd: a sors fel nem ismert elszenvedése). Az alapkérdések el is hangzanak a regény elején és végén, csak oda kell figyelni rájuk. „Miért vonzza képzeletünket a rossz (…) oly igen nagy erővel, s a jó oly kevéssé?” – ez áll az életút kezdetén. A vége felé pedig azt a dilemmát fogalmazza meg a hősnő, hogy a szenvedélyek elpusztítják és kárhozatba hajtják azt, akin elhatalmasodnak, viszont „ha semmilyen erős indulat, szeretet vagy gyűlölség nem él bennünk, s minden tárgy egyformán közömbös számunkra, a világot mintha sűrű köd takarná előlünk (…)”, és „még az emberek is, sőt kiváltképpen azok, mintha maguk is afféle kisebb ködfelhőkként mozognának e ködös káoszban”.”
A teljes írás itt: http://magyarnarancs.hu/zene2/konyv_boldogtalan_kodfelh….

Esterházy Péter: Javított kiadás (229/110/28/82%) című könyve rokon az utolsó Esterházy művel, a Hasnyálmirigynaplóval annyiban, hogy a szerző ezt a könyvet sem szerette volna megírni. Kevés író életében adatik két ilyen drámai könyv. EP megírta élete főművét, a Harmonia Caelestis-t, és még csak hátra sem dőlhetett, ahogy azt megérdemelte volna a nagy mű megírása után, amikor kapott egy értesítést, hogy lennének itt némi dokumentumok, amik őt illetik, fáradna be megnézni. Befáradt, és ott szembesült vele, hogy a szeretett és tisztelt apának volt egy másik élete is, amennyiben azt életnek lehet nevezni. Ezt a traumát, a dokumentumok felfedezését, a szembesülést írta meg EP a Javított kiadásban. Ahogy Bán Zoltán András írta: ”Esterházy legfőbb esztétikai ellenfele, a realizmus diadalmaskodott most könyörtelenül.”
Hogy akkor ez tisztán dokumentum lenne? BZA írja ugyanitt: ”… minden látszat ellenére eminensen szépirodalmi mű ez a közepesen vastag kötet; nem dokumentumregény, nem magánfeljegyzések jól megszerkesztett halmaza. Persze az is, nem kétséges. Ám egyszeri, tökéletesen megismételhetetlen forma, unikális megoldás: valahol a fiktív olvasónapló és a valóságos glosszárium határán. Esterházy ezt is világosan látja: „Minden forma. Csak most formának a (civil) őszinteséget választottam, kellett választanom, meg azt, ez már következmény, hogy az ún. valóságot tekintem valóságnak (nem a nyelvet), és ahhoz leszek hű. – A szegény kis realista klapec nyöszörgései című ciklusból.” „

Habár a könyv belső borítóján az olvasható, hogy -melléklet a Harmonia caelestishez -, nem gondolom, hogy csak azok olvashatják, akik az alapművet is ismerik. Önmagában is megrendítő annak a folyamatnak a leírása, ahogy az író szembenéz a valósággal, és megsüvegelendő a bátorsága, hogy mindezt a nyilvánosság elé tárta, vállalva ennek minden kockázatát.
Nézegettem a recenziókat, de igazán egyiket sem ajánlanám a figyelmetekbe külön (aki akar, talál párat a könyv linkjeinél), inkább magát a könyvet ajánlom elolvasásra. Nem olyan szöveg ez, amit ennyire elemezni kéne, mint ahogy a gyereket sem érdemes szidni azért, mert elesett a biciklivel. Dicsérni meg furcsa lenne.

Sosem könnyű egy nagy siker után megfelelni a várakozásoknak. Závada Pál megírta a Jadviga párnájat, amivel egyszerre kritikai és közönségsikert ért el, majd öt évet kellett várni a második regényig, a Milota-ig (156/69/7/84%). Nehéz is lett volna ugyanakkorát dobni, mint elsőre. A kritikusok legalább is így látták. Varga István írja: ”Az eddigi reakció a regényre egyaránt tartalmaz dicséretet és utalásokat annak gyenge pontjaira. A kritikusok (és alkotó társak) mindig is óvatosan bántak a sikerkönyvekkel, mintha olyan művekről volna szó, amelyek a pillanatnyi közhangulatot és közízlést meglovagolva tudatosan a siker érdekében íródtak, és amelyekről az idő igen hamar kideríti, hogy esztétikai értékük alacsony. Más szóval: a sikerkönyv mindig gyanús. A Bartók rádió mikrofonja előtt összejött céhbeliek véleményéből lépten-nyomon előbukkant ez a, mondjuk ki nyugodtan, megalapozott és számtalan példán keresztül (de vannak számos ellenpéldák is) bizonyítható gyanú. Elhangzottak olyan megállapítások, hogy a Milota nívós bestseller, a rendszerváltás realizmus-irodalmának ékes példája, a lágy mesélés demonstrálása, a szerzője rájött: egyszerű embereknek kell írni, stb. Talán közös volt az a megállapítás, hogy a Milota a magas és alacsony irodalom között helyezkedik el, újszerűsége az, hogy hagyományos és olvasható, visszahozta a tizenkilencedik századi realizmust.”
Vagyis a könyv túlságosasan is meg akar felelni az olvasóknak. És nem annyira a kritikusoknak. Már ha ez szándékos egy író részéről.
A könyv tulajdonképpen egy családregény, amit a két főszereplő, Milota György és Roszkos Erka felváltva mesélnek, nagyjából átfogva a 20. század második felét. Pont ez okozhat némi befogadói nehézséget, hisz a két elbeszélő, habár ugyanarról a történetről, titokról mesél, viszont időben jócskán elcsúsznak az események, így az olvasónak kell összeraknia a darabkákat. Aki képes erre, az szerintem jól fog szórakozni ezzel a regénnyel.

És akkor még egy első regény, ami sokkal kisebb visszhangot váltott ki, mint a fenti Szécsi Noémi könyv. Ez Dragomán György: A pusztítás könyve (139/57/31/82%) című regénye. Annyira nem keltett figyelmet, legalább is olvasói körökben, hogy már csak A fehér király sikere után kezdtek ismét foglalkozni vele, mint az életmű nyitó darabjával. Mindenesetre azért meghozta a szerzőnek a Bródy Sándor-díj-at 2003-ban.
A szüzsét Benedek Anna írásból kopizom ide: ”A történet főhőse, Fábián parancsmegtagadás miatt egy világtól elzárt telepre kerül, büntetése, hogy hátralévő életét ebben a kísérteties, öntörvényű és kegyetlen világban kell leélnie, ahol mindent egy őrület jeleit mutató kormányzó ural. Egyfajta kafkai fegyenctelepre jutunk, a szereplők múltjukat vesztett kísértetek, a helyszín lehangolóan sivár és csupa sejtetés. Fábián a kormányzó végrehajtójaként és legfőbb bizalmasaként egyre jobban belegabalyodik a múlt emlékfoszlányaiba, szerelmet és csupa rejtélyt talál. A telep sorsáról döntő boríték szállítójaként különleges feladat vár rá, de, hogy valójában mi a szerepe a történetben, az számára is csak lépésről lépésre világosodik meg. A küldetés tétje a szabadság, a szabad akarat és a végzet ismétlődésének megtörése.”
A teljes recenziót itt olvashatjátok: http://gyorgydragoman.com/….

Kiemelném ezt a részletet Gács Anna kritikájából, mert egybecseng azzal, amit @Kuszma írt az értékelésében: ”Dragomán […] éppen abban szokatlanul magabiztos és erős, amit a regényírás „tekhnéjének” nevezhetnénk (és szándékosan használom ezt az irodalomról beszélve talán régimódinak hangzó kifejezést): a mondatok felépítésében, a fegyelmezett, mértani pontossággal átgondolt szerkesztésben, az elbeszélésmód makulátlan következetességében – és nem lehetetlen, hogy ugyanaz a fegyelem és következetesség, ami regényét oly emlékezetessé, hangját oly egyénivé teszi, fordul végül ellene. Ennek a kiszámíthatóságnak, megtervezettségnek ugyanis megvannak a maga korlátai – bármennyire lenyűgöz is eleinte akár a nyelv szépsége, akár a fojtogató légkör és általában a makulátlanság, aminek a benyomását Dragomán könyve kelti, a végére ugyanez a szépség, kiszámítottság elkerülhetetlenül rutinszerűvé válik, unalomba fullad, amit az extrém részleteket is tartogató történet fordulatai sem igen tudnak enyhíteni.”
Tudjuk Dragománról, hogy elképesztően fegyelmezetten, tudatosan és alaposan dolgozik, de úgy tűnik, néha ez is az író ellen tud fordulni.
A teljes kritika itt olvasható: http://www.holmi.org/2003/06/gacs-anna-terminator-liter….

Végül jöjjön az első novelláskötet ebből az évből, Darvasi László: A lojangi kutyavadászok (63/37/4/88%) című könyve. Kínai novellák. Nem a Mao-féle, hanem a császárkorból. Költői hangulatú írások, ennek megfelelően sokszor rejtélyes, hogy mi is történik egy-egy novellában. Nem állítom, hogy én is megértettem ezeknek az írásoknak a lényegét. De Darvasit néha csak azért is érdemes olvasni, ahogy a magyar nyelvet használja.
@GTM így látja a könyvet: ”Szózsonglőr! Úgy játszik a szavakkal, hogy akkor is odaköt, ha egy kukkot sem értek belőle. Csodálatos képeket fest elénk, gyönyörködtet, elvarázsol és elgondolkodtat. Helyesebben gondolkodtatna, ha lenne idő elmerengeni a történeteken. De nem lehet, mert olyanok ezek a novellák, mint az ópium. Függővé tesznek. Olvasni kell tovább, megállás nélkül. A végén pedig csak benyomások, borzongások maradnak. De nem baj, hiszen a titkokat nem mindig kell megfejteni, és különben is nem az a kérdés, mire fel vannak a titkok, hanem hogy miért szükségtelen megfejteni őket.
Gyermekkoromban ismertem egy kínai vázát. Egy idős rokonnál láttam, többször is. Sárkány kígyózott rajta, s két emberfigura tartotta, két félelmetesen vigyorgó torzpofa. Féltem tőlük, mégis vonzották a tekintetem. Most e történeteket olvasva jutottak eszembe. És most értettem meg, miért a régi ellentmondásos érzelem- Mert ezek a novellák is ilyenek Titokzatosak, meghökkentőek, néha félelmetesek, és mégis szépségesek. És ettől különlegesek. Mert egyszerűen felfoghatatlan, hogy miként lehet a szörnyűségről, a kegyetlenségről is ilyen szépen írni!”

Utasi Csilla részletes kritikája talán segít a megértésben annak, akinek ez kevés: http://www.jelenkor.net/archivum/cikk/117/az-elbeszeles-fenye.

Ezzel a könyvvel nem értek véget a kínai novellák, jelentek meg azóta is folyóiratokban. Itt olvashattok is párat ezek közül: http://www.litera.hu/hirek/darvasi-laszlo-a-csin-akadem….


>!
Black_Venus P
Rakovszky Zsuzsa: A kígyó árnyéka

Klasszikus szépirodalom, régi típusú regény. Ráadásul egy „női szerző” tollából: ha ezt férfi írta volna, már minden irodalmi díjat elhoz, és bőven a kánon része lenne.
Misztikus élettörténet egy átlagosnak tűnő nőről, aki a turbulens 17. században csak élni szeretne, de az események magukkal sodorják. A szó szerint bármi áron fenntartott látszat és ájtatos konformizmus álarca mögött kimondatlan tragédiák és elhallgatott erőszak lapul (erőszakos katonák, zaklatások, a vallási előírások, a boszorkányságtól való félelem és a tiltott vallásgyakorlás, a városi élet adta korlátok és szabályok.) Tudatlanság és hierarchia nyomasztják a mindennapokat, az élet bármikor megszakadhat, a hétköznapokban sincs béke. A férfiak uralják a világot, mint a kakas a tyúkudvart, de igazából irányítani nem tudják, és ugyanúgy szenvednek a kapcsolatokban, mint a nők, és őket is lassan elemészti a pokol tüze.
A hatalom gyakorlóinak úgy tűnik, hogy mindenki csak leltári szám, bármikor helyettesíthető a célnak megfelelően, az anya a lányával, a lány egy másik feleséggel, akit ugyanúgy hívnak. De az ilyen elcserélt fejek a valóságban nagyon is egyediek, és szenvednek, ha valaki más életét kell élniük, amihez semmi közük. A bármikor lecserélhető tucatpolgár szenvedését ellenpontozza a természet, az erdőn-mezőn megtapasztalható szabadság és szépség, a társadalomból kivonulva megszűnnek a szerepek is.
Külön erénye a regénynek a sok szépséges leírás azokról a pillanatokról, amikor megáll az idő és kiélesednek az érzékek, és a fény beragyogja a világot.

1 hozzászólás

A hozzászólások megtekintéséhez be kell jelentkezned!