Kortárs magyar irodalom

Rovatgazda
!

DÍJAK

Kiosztották az idei Mészöly Miklós-díjat, amit Szabó Róbert Csaba: Alakváltók című regényéért kapott. A könyvről az augusztusi Merítésben írtam (https://moly.hu/merites-rovatok/kortars-magyar-irodalom-59). @balagesh írta a könyvről: ” Van itt egy történet, amely ködként gomolyog ki a hegyek közül, és elborítója a völgybe tévedőket. Van itt egy mesélő – mesélési kedvvel, sőt mesélési tudással megáldva. Ő a vezető, neki kell vezetnie az olvasót, egyre beljebb (kijjebb?). Mintha ismert vidéken, csak ködben. Bizonytalanságban. Időszakok látószögeinek zavaros viszonylatában. Ez kaland!”

Ha már díjak, eszembe jutott, hogy írjak egy összefoglalót a tavalyi díjakról. A magyar díjpiac meglehetősen vegyes, igazán nagy presztízsű, nagy múltra visszatekintő díjunk nincsen, talán pont ezért tele vagyunk kisebb műhelyek, magánszemélyek által alapított díjakkal.

A talán legjelentősebb díjunk, már csak a pénzdíj miatt is, no meg, mert a 2001 és 2005 között létezett Magyar Irodalmi Díj jogutódjának is tekinthető, az Aegon Művészeti Díj, amit tavaly egy verseskötet, Oravecz Imre: Távozó fa című könyve nyert. @Biedermann_Izabella írta róla: ” Szép versek. Acélszürke mind, és jéghideg, januári haldoklásokhoz ideális. Oraveczben megtaláltam azt magyarul, amit annyira szeretek az amerikai szabadversekben. Nem korlátoz semmi, a gondolat utat keres magának úgy, ahogyan az neki tetszik.”

2003 óta ítélik oda a Békés Pál-díjat, a díj mögött egy civil társaság és rangos szakmai zsűri áll. Idén Potozky László: Éles című regénye kapta az elismerést. @ábelarengetegben így látja: ” Sokszor dühös voltam a szereplőkre, szántam őket, de magam sem csináltam volna másképp az útjukat, és amikor a realitását feszegettem a dolgoknak magamban, arra jutottam, ennél cifrábbat is hozott már az élet és amúgy is van az úgy, hogy nem lehet kikeveredni a szarörvényből. Mégis megfeküdte a gyomromat az egész, nem egy vidám olvasmány, sokszor céltalan lődörgés, katyvasz az egész, tátong az üresség, de hát ennek a megjelenítése végül a legfőbb erénye is egyben a könyvnek, hiteles tud lenni, főleg, ha félreteszem az ítéleteimet.”

Ugyancsak egy fiatalon elhunyt írónknak állít emléket a tavaly első alkalommal kiosztott Hazai Attila Irodalmi Díj, ami elsősorban – Hazai szelleméhez méltóan – a kísérletező, alternatív utakat kereső szerzőket igyekszik majd díjazni. Bartók Imre megfelelő választásnak látszik, a szépirodalmat a zsáner elemeivel vegyítő regényei hol lelkes elismerést, hol masszív értetlenkedést váltanak ki. @ppeva az utóbbiakat képviseli a tavalyi Bartók regény kapcsán: ” Metafizikai krimi? Gyászregény? Na, ez mind elment mellettem, a pszichedelikus részeket udvariasan végigolvastam csupán. Konstatáltam, hogy egyre durvulnak ezek a részek, egyre jobban próbál hatni, meghökkenteni a borzalmakkal. Ez mind kimaradhatott volna tőlem, a fenének kell engem riogatni, ráadásul ok nélkül.” @akire-nek jobban tetszett a regény: ” A főszereplő könyvkiadó munkatárs akár Breat Easton regényéből is előléphetett volna, de leginkább a Robert Altman által filmre vitt „A játékos” producerére hajaz. Célját és érdeklődését veszített véglény, aki az író által szarkasztikus humorral megalkotott „állati” irodalmi közegben fuldoklik – sokszor felnevettem a fogyasztása közben.”


>!
kaporszakall P
Szabó Róbert Csaba: Alakváltók

Nagyon erős szöveg.

Nyomasztó és igazán depressziós – illik a tárgyához. Olvastam a romániai elnyomó rendszerről Adamesteanu (Futó viszony) és Herta Müller (A róka volt a vadász) regényeit is; ez jobb azoknál. Semmi sallang: a mondatai úgy kopognak, mint a koporsóba vert szögek…

A keretes elbeszélés módot ad arra, hogy egyszerre beszéljen az ötvenes évek sztálinista korszakáról és a Ceausescu-időszak végéről. Gondolom, az Alakváltók cím azért került a fedőlapra, mert Csehov óta a Kaméleon már foglalt.

A két legfontosabb olvasói réteg, akikhez szólnia kéne: a magyarországi magyarok és a romániai románok (az erdélyi magyarok – úgy gondolom – maguk is jól tudják, mi történt… vagy talán mégsem…?). Kíváncsi lennék, vajon lefordították-e ezt a könyvet románra, és ha igen, milyen volt a fogadtatása.

6 hozzászólás
!

Az előzőhöz hasonlóan a szépirodalmat a zsáner felől közelítő művet díjaztak a Dunajcsik Mátyás Lehetőség keretében. A díj lényege, hogy a Libri Kiadó egykori szerkesztője, Dunajcsik Mátyás javaslatára jelenteti meg a könyvet a kiadó. Második alkalommal Sepsi László: Pinky című regénye kapta a lehetőséget. @zamil így ír a könyvről: ” Kicsit szoknom kellett az elején a nyelvezetet, a főhőst, a világot, de ahogy teltek az oldalak, úgy szippantott be magával. Talán kicsit a nyomozós rész lehetett volna bonyolultabb, de őszintén bevallom a cselekmény volt, ami a legkevésbé érdekelt. A világ amit az író teremtett, a szereplők, és azok kapcsolata a városhoz, egymáshoz, engem elvarázsolt annyira, hogy ha nem lett volna történet, akkor is faltam volna az oldalakat.”

Szintén egy fiatal írót a megjelenéshez segítő lehetőség a JAKkendő-díj, amit kéziratra osztanak ki, és a JAK egyben meg is jelenteti a könyvet. Így már akár olvashatjátok is Fekete I. Alfonz: A mosolygó zsonglőr című novelláskötetét. A könyv címkéi ugyancsak alkalmasak a kíváncsiság felkorbácsolására: alternatív történelem, fantasy, gótikus irodalom, horror, kortárs, mágikus realizmus, magyar nyelvű, novella, Osztrák-Magyar Monarchia, szürrealizmus. Úgyhogy valaki most már értékelje, mert egyelőre nem született róla vélemény.

Ugyancsak friss díj a másodszor kiosztott Margó-díj, amivel elsőkönyves írókat jutalmaznak. Ez alkalommal Milbacher Róbert: Szűz Mária jegyese című novellaciklusa nyert. @olvasóbarát szerint: ” Mostanában, amikor irodalomtörténészek széppróza írására adják a fejüket érdekes köteteket vehetünk kézbe. Milbacher is kitalált egy különös novellaciklust és nagyon sűrű, elég brutális előadásmódot. Ezek a figurák tömörítettek, magukban hordják egy népcsoport, falusi közösség gondolatait a számukra fontos dolgokról. Nagyon láttató erejűek a figurái, érezni, látni, tapintani lehet őket. Jól hordoznak egy hangulatot, a kocsmai beszélgetéseket, a történeteket, amelyek lassan terjednek az emberek között, hiszik, vagy nem hiszik őket, de feldolgozzák tapasztalatként maguknak.”

Egy üzletember alapította 2013-ban a fiatal írókat támogató Horváth Péter irodalmi ösztöndíjat. Természetesen nem ő osztja a díjat, nagyon rangos szakmai zsűri áll a díj mögött (Esterházy Péter, Szilasi László, Keresztury Tibor – idéntől pedig Parti Nagy Lajos). Tavaly Bencsik Orsolya: Több élet című regénye nyert. @Kuszma így látta a könyvet: ”Kétségtelen az is, hogy bizonyos aspektusból ez egy komoly irodalmi világkonstrukció-kísérlet: egy vajdasági család időben és térben elkent története, amiben főszerepet kapnak a disznók, és a disznók és emberek felcserélhetősége, és amiben számos szürreális jelenet gondoskodik arról, hogy ne érezzük szilárdnak a lábunk alatt a talajt. Vannak benne továbbá nagyon erős jelenetek is: a 89. oldalon kezdődő pár oldalas részegységet például önálló novellaként szívrepesve vállalnám magaménak. Csak épp az egész valahogy nem állt össze bennem. Én elismerem, hogy a maga nemében fontos írás – csak éppen nem tudom, mi a maga neme.”


>!
pat P
Sepsi László: Pinky

Nagyon jót tudnék arról vitatkozni, hogy vajon azért kiégett, nem egészen fiatal, önsorsrontó, izolálódott, valamicsoda-ista férfi a főhős, mert ez egy noir történet, vagy csak mert kortársmagyar. (Nem mintha tudnám, melyik állásponton vagyok.) Mindenesetre egész jól kombinálható a kettő, úgy vettem észre.
További megállapításom, hogy kortársmagyarul is egészen jól lehet fantasyt mesélni – ráadásul nagyon kimunkált, precíz, érezhetően magasirodalmi, de szinte sosem túl modoros, vagy a történet fölé növő nyelvezettel.
Szóval, én meglepően élveztem. A várost is – annyira jó, hogy nincs túlmagyarázva az egész, és szerintem nagyon jól adagolja az újdonságokat, jó tempóban dobja be az új ötleteket és lényeket. És szerettem a jelen-múlt ritmikáját, a visszaemlékezéseket, a visszautazást, és mennyire jó név már az, hogy Hullazsák Hoskins?
Néha a cselekmény tempója kicsit leül, és a krimi része annyira nem egy nagy hűamindenit, de csomószor volt hányingerem az érzékletes leírásoktól meg a Pinkytől, és talán nem is nagy baj, hogy annyira azért nem tudott a könyv bevonni érzelmileg.

Megnyugodva látom, hogy talán még sincs annyira nagy szarban a magyar fantasztikum. Vagy a magyar szépirodalom nincs abban? Eh, mindegy, jó hír ez a könyv így is, úgy is.

14 hozzászólás
!

A Mészöly Miklós-díjat természetesen tavaly is kiosztották (írom, hogy természetesen, de mondjuk a Márai-díj esetében ez a természetesség már második éve szünetel…), akkor Danyi Zoltán: A dögeltakarító című regénye nyerte. @János_testvér véleménye a könyvről: ”A regény egy, a délszláv háborúban harcoló s ebbe beleőrült vajdasági magyar férfi lelkivilágát mutatja be. Nem találja sehol a helyét, nincs igazából kivel beszélgessen, áldialógusokat folytat. A múltba sem tud menekülni, hiszen a háborúval eltűntek a régi Jugoszlávia megszokott termékei is a polcokról, Tehetetlenül sodródott bele a háborúba, és most ugyanolyan tehetetlenül él, megbomlott elmével. Az emlékek jönnek föl újra és újra, de nincs gyógyulás. Ügyesen mutatja be regényben azt, amit Illyés Gyula az Egy mondat a zsarnokságról c. versében.”

Úgy tűnik, hogy a Libri megpróbálja aktivizálni a nívós irodalom híveit, hisz a DML-n kívül tavaly egy új díjat is alapítottak, ami rögtön nagy figyelmet kapott, főleg, hogy közönségdíjat is osztanak. A zsűri díját, a Libri irodalmi díjat ezúttal egy verseskötet, Rakovszky Zsuzsa: Fortepan című könyve nyerte. @Baráth_Zsuzsanna véleménye a versekről: ”Elsősorban Rakovszky Zsuzsa rajongóinak ajánlom ezt a vékonyka kötetet, mindenki másnak javaslom, hogy egy esős őszi délutánon fogjon hozzá az olvasásukhoz, amikor kellőképpen rá tud hangolódni a múlt ködfátyolán keresztül a mára reflektáló írásokra.
A Libri irodalmi közönségdíjat Bartis Attila: A vége című regénye nyerte el, ami nem kis szó, hiszen nem csak kimondottan szépirodalmi kötetek voltak versenyben, ráadásul egybevág a Merítés közönségdíjával, szóval ez a könyv a kritikai fanyalgások ellenére is nagy közönség kedvenc. Oravecz Nóra, Tibi atya, vagy éppen Demény által fémjelzett könyvpiacunkon ez is valami. @StJust így ír róla: ”A nyugalomhoz képest itt kevesebb erőt éreztem, ott szinte fölrobbantak a sorok. Voltak olyan mondatok, amik valósággal ledöftek, megkínoztak, ezt most nem éreztem, csak egyfajta méla lázadást, amivel szabadandrás „végigcsinálja” a saját sztoriját.
A párbeszédvezetés technikája a szövegtől való távolságomat táplálta, picit esszéizálta is azt. Nem kihagyhatatlan, de jó könyv.”

Mindenképpen érdemes még megemlíteni a Füst Milán-díjat, amit 1975 óta osztanak ki, változó rendszerességgel. Idén Lanczkor Gábor és Peer Krisztián kapták a díjat.

Végül emlékezzünk meg két életműdíjról is.
A Prima Primissima díjat idén Vámos Miklós kapta, ami igazi fejlődés ahhoz képest, hogy az elmúlt évek döntései kevéssé találkoztak az olvasó emberek mindennapi szokásaival. Én magam is kedvelem Vámos írásait, igaz, ez alatt a 2007 előtti Vámost értem.

Az irodalmi Kossuth-díjakat a következők kapták: Makkai Ádám (nagydíj), Kiss Anna, Röhrig Géza, Serfőző Simon.

És legvégül, csak felsorolásszerűen, álljanak itt a tavalyi Merítés-díjak nyertesei:
Próza
Zsűri díja: Darvasi László: Isten. Haza. Csal.
Közönségdíj: Bartis Attila: A vége
Líra
Zsűri díja: Babiczky Tibor: Kivilágított ég
Közönségdíj: Bödecs László: Semmi zsoltár
Gyermekirodalom
Zsűri díja: Varró Zsuzsa – Varró Dániel: Áfonyka
Közönségdíj: Holden Rose: Az ellopott karácsony

A lista nem teljes, ezeken kívül is sok kisebb díj létezik, próbáltam az érdekesebbeket kiemelni.


>!
olvasóbarát P
Rakovszky Zsuzsa: Fortepan

Örülök az újabb kötetnek, verseknek. Nem könnyű olvasmány sem a prózája, sem a lírája, de ismerős hangulatokat, érzéseket idéz fel bennem, összességében szeretem az írásait. Általában nem az élet derűs oldaláról ír, de nem is nagy tragédiákról szólnak a versek, „ a köznapok kopár nagyüzeme…” érhető tetten leginkább.
A Napéjegyenlőség ciklusban „ A dolgok megtevődnek általam.” Különösen tetszett a Novella és a Ballada.
Telitalálat a címkék ciklus, a felbukkanó emlékképek egymás mellé illesztése, mintha régi képeket nézegetnénk.

!

AMI MEGMARADT

Robbantásos merénylet az Aranykéz utcában, megalakul az első Orbán kormány, kitör a Globex botrány, megalapítják a Google-t, kezdetét veszi a Nemzetközi Űrállomás (ISS) építése, José Saramago kapja az irodalmi Nobel-díjat, Franciaország első alkalommal lesz labdarúgó világbajnok, útjára indul a Barátok közt, meghal Tolnay Klári, a Titanic nyeri az Oscart, feloszlik a Vörös Hadsereg Frakció, Pantani megnyeri a Tour de France-t és a Giro d'Italia-t is, a Lewinsky-ügy tartja izgalomban Amerikát.

És végre egy év a magyar irodalomban, amikor nem szűkölködök címekben. Igazi nagy siker nem volt ebben az évben, de több neves írónk is új kötettel jelentkezett. Így nézett ki

1998.

A Moly szerint legolvasottabb könyv egy sorozat második része, Garaczi László: Pompásan buszozunk! (281/100/92/76%) című regénye, ami a Lemur sorozat folytatása. Az itteni statisztikák szerint a sorozat legolvasottabb része, és ha már statisztika, felettébb érdekes, mint azt a fenti számokból is láthatjátok, hogy az összes olvasás mintegy harmada az elmúlt egy évre esett. Rejtély, hogy minek köszönhető ez a felfutás. Vagyis, most nézem az értékeléseket, tavaly emelt érettségi tétel volt a regény, szóval ez lehetett a nagy buzgóság oka.
Mint a Lemur sorozat kötetei, ez is egyfajta visszaemlékezés, ezúttal az általános iskolába visz vissza minket Garaczi. Amit minden kritika kiemel, hogy a szöveg humoros, mi más is lehetne, amikor az ember egy kisgyerek fejébe helyezkedve próbálja megérteni a világot, amit azóta már teljesen megértett. Persze, ha ez csak egyszerűen vicces anekdota gyűjtemény lenne, akkor nem lett volna belőle érettségi tétel. Kovács Eszter így zárja kritikáját, ami a Jelenkorban jelent meg: ”A komoly dolgok tehát úgy vannak benne a regényben, hogy nincsenek benne, mégis ezek irányítanak, ezek mozgatják a felszínen mozgó eseményeket – a kimondatlan komoly dolgok jelenléte átsugárzik a kimondott komolytalanokra. Ezért a folyamatos viccelődés és vidámság ellenére a Pompásan buszozunk! nem puszta komédia (legfeljebb egy szomorú, talán ez is túlzás, egy szomorkás komédia), a vallomás műfaji ismérveinek kifordítása ellenére a szöveg egésze nem paródia, hanem a maga sajátos módján vallomás, mégiscsak.” A teljes kritika itt olvasható: http://www.c3.hu/scripta/jelenkor/1999/01/15kovac.htm.
(Ha már érettségi, keresgélés közben néhány iskolásoknak készített anyag is a szemem elé került. Hogy ezek milyen hervasztóan unalmasak…, nem csodálom, hogy…, semmit sem csodálok.)
@Kevin kötelező jellege ellenére sem tudta nem szeretni a könyvet: ” Néha sok volt a nyers benne, de olyanokat nevettem, hogy valahogy meg tudom bocsátani. Arról a korszakról ír, ami nekem vicc tárgyát képzi, olyan tükörsimán, hogy valahogy még nevetségesebbé válik az egész kommunizmus, úgy ahogy van. Pedig nem vicces, tudom.”

A második legolvasottabb könyv is a szocialista időkbe visz vissza, igaz, hogy Romániába, ahol kevésbé volt vicces a helyzet. Bartis Attila: A kéklő pára (200/103/30/87%) című novelláskötete a feltűnést keltő A séta után jelent meg. A kötet 15 novellát tartalmaz három főcím alá besorolva, mindegyik címe egy név (kettő kivételével), aztán pedig jön egy avagy… története alcím. Hozzáteszem, hogy az első kiadásban még nem 15 novella szerepelt, de a 2007-es második kiadásra új írások is kerültek a kötetbe. Illetve egy kritikában olvasom, hogy a novellák előtt Wittgenstein idézetek vannak, nos, a második kiadásból ezek hiányoznak. Furcsa, mert a kötet címe is Wittgensteintől származik: „De ezt is mondhatjuk: sosem lehet nagy, aki félreismeri önmagát: aki kéklő párát von szeme elé.".
Rácz I. Péter kritikájában részletesebben is kitér az egyes nevek jelentésére, a novellák kapcsolódásra más irodalmi művekkel: http://www.c3.hu/scripta/jelenkor/1999/09/raczi003.htm.
@saribo véleménye a könyvről: ”Engem teljesen lenyűgöztek ezek a történetek. A soha nem ismert nagyapáim családban keringő sztorijait idézte fel bennem, amiket sajnos én már csak másodkézből hallhattam. De olyanok voltak ezek a történetek, hogy akár ők is mesélhették volna őket, minden családban öröklődnek hasonlók.”

Szintén novelláskötettel jelentkezett a tavalyi Príma Primissima-díjas. Vámos Miklós: bár (175/74/2/86%) című kötete abban hasonlít a fenti Bartis kötethez, hogy új kiadását az író szintén új novellákkal egészítette ki, sőt, a régi novellákat is leporolta kicsit. Mint egy beszélgetésben elmondta, tévés szereplésének köszönhetőek ezek a novellák, hisz idő hiányában képtelen volt egy regényen dolgozni, ezért lopott időkben egy-egy novellát írt. Ugyanebben a beszélgetésben elárulta a saját novellaíró receptjét, négy pontba foglalva:
Első szabály: ki kell ötölni egy nagyon találó és behúzó első mondatot, egy „dramatic hook”-ot, amin az olvasó rögvest horogra akad, és szükséges egy hasonlóan ütős zárómondat is.
Második (ún. csehovi) szabály: egy erős kontúrokkal megrajzolt főhős, akire az olvasó tíz év múlva is emlékszik majd.
Harmadik szabály: minden szereplőnek ki kell tervelni a horoszkópját és az aszcendensét. Ez a mankó természetesen csak neki fontos, a szövegben nincs semmi jelentősége.
Negyedik szabály: a novella befejezése után Kosztolányi módszerét követve az első, locsogástól hemzsegő oldalt olvasatlanul el kell hajítani, de legalábbis nagyon meghúzni, akárcsak a párbeszédeket. Ő ahhoz a szabályhoz is tartja magát, amit sokan elavultnak tartanak: a novellákban minden szereplő máshogyan beszél, valamint létezik női és férfi beszéd.
Aki ezután sem tud megírni egy jó novellát, az csakis a horoszkópját hibáztassa, semmiképpen se Vámost.
@Gelso-t mindenestre megihlette a könyv: ”Szívből ajánlom, mindenkinek, aki szereti a bennünket körülvevő, „utca porában” heverő történeteket, amelyeknek akár mi is lehetnénk szereplői, mert ő nemcsak meglátja a porban, de le is nyúl értük, és elénk festi, hol bárok füstjéből áradó, bennünket beburkoló letargiaszürkén, hol reménytelen-gyászfeketén, hol izzasztó és vakító napsárgán, hol sz@arbarnával fröccsentve-tarkítva, hol hűvös-erdőzölden, hol krétafehéren, hol (szilvás)gombócaranyszínével, hol az útlevél kékszínén, tábortűz ill. pörkölt-pirosan, fiatallány-rózsaszínen stb. stb. ezeket a kis sztorikat.”

Jókai Anna: Ne féljetek! (147/77/19/87%) című regénye is népszerűnek mondható még a Molyon. A történet négy szereplő váltott narrációjából bontakozik ki, a 20. század utolsó három évtizedében játszódik, több visszautalással a század első felére is. Fő témája az öregedés, az elmúlás.
@mandris szerette is meg nem is a regényt: „A forma nálam teli találat: a könyvben a párbeszédek, az emberek közötti tényleges interakciók a – szó szerint – zárójeles részek, míg a négy főszereplő belső monológjai a lényeg. Ez szerintem nagyon jól működött a könyvben. A négy főszereplő újra és újra reflektál életére, az aktuális eseményekre, a közelmúlt és régebbi múlt dolgaira egyaránt. Néha úgy éreztem, hogy hiányzott a kiváltó ok, amiért egy-egy régi téma újra felmerült, és mivel egy-két témával, főleg egy régi párkapcsolattal ennyit foglalkoztak a főszereplők, ezért én nagyon más befejezést vártam. A vége egyébként kissé furcsa is, főleg ennyi meddőnek bizonyult felvezetés után.”

Tar Sándor: Lassú teher (95/60/16/92%) című novelláskötete az utolsó könyve volt a nagy bejelentés előtt. Így utólag elég áthallásosnak tűnik a cím. Egy riportban, nem sokkal az ügynökmúltja lelepleződése után ezt mondta: „Meg kell nézni az írásaimat, mindegyikben ott van ez a kínlódás. Azért olyanok, amilyenek, eltűntek a happy hangulatú írások, a Lassú teher is azért olyan, amilyen. Korábban még lehetett röhögni, meg minden hasonlók. Ezekben az írásokban már nincs ilyen. Valakinek hiányzik a jobb keze, valakinek meg a bal szeme üvegből van. Az kéz nélkül él tovább, a másik meg üvegszemmel. Én meg így élek tovább.”
Tar ezekben a novellákban is a szegényekről, az elesettekről ír, mint szinte mindig. Bombitz Attila így jellemezte ezeket az írásokat: „bakancsos rúgás az arcba”.
Az írás módszeréről így beszél egy interjúban: ”Én rögtönzök. Nagyjából van egy kép, amiről írni fogok, addig le sem ülök, amíg nincs meg egy ilyen kép. Amikor már tudom, hogy miről fogok írni, például egy szemüveges férfiról, sok dioptriával, és beszélgettem vele, ismerem a tragédiáját, akkor leülök, és elkezdek rögtönözni. Aztán elkezdem a szöveget javítgatni. Írás közben mindig csőlátása van az írónak, nem vesz észre egyszerű dolgokat, aztán ha többször átolvassa, akkor rájön, hogy ez hülyeség, egész mondatokat kihúz, vagy beleír valamit, de akkor a történet már áll. Nekem könnyebb is, mert köznyelvi szöveget írok többnyire, nem keresem azt, hogy szép legyen, mert ehhez a világhoz az nem is illik. Én élőbeszéddel operálok, esetleg javítok rajta.” A teljes interjút itt olvashatjátok el: http://magyarnarancs.hu/belpol/nem_keresem_hogy_szep_le….

Mindenképpen megemlékezem még Cserna-Szabó András: Fél négy (40/28/6/70%) című könyvéről, ez volt az író debütáló novelláskötete. @Gerimur véleménye a könyvről: ” Jó volt olvasni. És hát nem tudom, az van, mint minden Cserna-Szabóval: a sok vér, genny, ondó, brutalitás, szexualitás, szürrealizmus mégis együtt létrehoz valami katartikus élményt. Mert nem érdektelen, s mert rólunk szól.”
A Beszélőben négy kritikus beszélget a könyvről: http://beszelo.c3.hu/cikkek/cserna-szabo-andras-fel-neg….

És végezetül még egy könyv, ami nagy kedvencem, de valójában nem idevaló, mert verseskötet, én valahogy mégis mindig regényként gondolok vissza rá. Oravecz Imre: Halászóember (29/16/9/94%) című kötetéről van szó. És hogy az igazamat alátámasszam, a könyv alcíme: Szajla. Töredékek egy faluregényhez. A kötet zömében inkább prózaverseket tartalmaz, ezért is volt az az érzésem, hogy egy különösen költői regényt olvasok. De @Futóhomok is hasonlóan látta: ” A Halászóember legalább annyira líra, mint próza. Vagy fordítva. Ráadásul olvasás közben sűrűn eszembe jutott a Puszták népe Illyéstől, így akár lírai szociográfiaként is értelmezhető a szöveg. Én főleg családregényként olvastam, nyilván a Kaliforniai fürj friss élménye miatt, amire tökéletesen rímelnek a kötet Beszélgetések nagyapámmal című ciklus darabjai.”
Németh Gábor meg ezt mondta róla: ” Most hihetetlen bunkóságot fogok elkövetni, és azt mondom, hogy ha nem különböző hosszúságú sorokba volna tördelve a könyv, akkor prózakötetként korántsem volna ilyen testes. Azt gondolom, hogy a szöveg elemzése elsősorban retorikai analízist kívánna, mert valójában itt minősülnek át ezek a beszédmódok poétizált beszédmódokká.” A teljes beszélgetés szövege itt olvasható: http://beszelo.c3.hu/cikkek/oravecz-imre-halaszoember-c….


>!
Timár_Krisztina ISP
Garaczi László: Pompásan buszozunk!

No, ez is harmadik olvasásra ment fel ötből öt csillagra. ;)
Igaz, régebben se maradt el sokkal a maximumtól.*
Az első olvasásról semmilyen emlékem nincs, igaz, kötelező volt, és ami rosszabb: negyedéves szigorlati dömping része.** Másodikra már tetszett, jól meg is lepődtem, mert egyrészt valamiért már a címe is taszít, másrészt a hatvanas évek Budapestje éppen pont az a helyszín, amely finoman szólva nem áll közel a szívemhez. Semmi nem köt hozzá.
Ehhez a könyvhöz annál inkább.

Nem, nem korszak ábrázolása miatt. Bár végül is felidéz a könyv sok-sok apró emlékmozaikot, amelyek még az én jóval későbbi és falusi gyerekkoromnak is részei voltak (őrsi gyűlés, Hébo gipszkiöntő, takarékbélyeg, éneklés a buszon stb.), tehát akár mondhatnám is, hogy ezek miatt szeretem a könyvet. De nem volna igaz. Az egy másik könyv, és egy másik, még nagyobb meglepetés.***
Nem, nem azért, mintha a saját személyiségemben fedeznék fel az elbeszélővel és/vagy alteregójával, Lemur Mikivel közös vonásokat. Abszolúte semmit, de most komolyan. Engem felnevelni se volt leányálom a szüleimnek, de közel se voltam ekkora katasztrófa. :D Mondjuk, könnyű nekem, ahol én felnőttem, ott nemcsak a négy fal, a suli meg a játszótér jutott, hanem sokkal-sokkal nagyobb tér és több lehetőség. És a csúzli speciel nem érdekelt. Csak a bicska. Meg az íj meg a nyíl. Bodzafából. De nem találtam el vele senkit. Mire megtanultam volna rendesen célozni, meguntam. Na jó, az igaz, hogy emberre nem lőttem volna vele, még állatra sem. Illetve arra főleg nem. :)
Akkor hát mi?

Először is a humora. Úgy képzelem, faarccal mondja, hűvösen, épp csak néhány hangfekvést váltogatva – hogy az elbeszélő nem nevet, hagyja, hogy az olvasó nevessen. A mondatok mintha csak egymás mellé lennének hajigálva, vasvillával, pedig ilyen pontos kontraszthatásokhoz bizony munka kellett, nem is kevés. :) Nem mindig esik jól ez a humor, sőt, de amikor igen, akkor nagyon. :)
Aztán ez a borzasztó ügyesen megkomponált tudatáram-technika. Na, csak kibukott a dolog. :D Röstellem, de erre csak harmadjára jöttem rá: hogy a regény tudatáram-technikát alkalmaz. Ezt a rendkívül optimista technikát, amely azt sugallja: néhány órába belefoglalható a világ, de legalábbis egy életkorszak, jelen esetben a kamaszkor. No meg azt is sugallja, szavakkal minden megfogalmazható, csak tanulja meg/jöjjön rá az ember, hogyan bontsa meg a szavak és mondatok megszokott, lineáris rendjét. Hogy úgy tűnjön, mintha spontán követnék egymást a gondolatdarabok, pedig ezt marha nehéz megcsinálni. Próbálva.
Ez az, ami zavarhatja az olvasót a regényben: a szavak és mondatok nem lineárisan, időrendi sorrendben követik egymást, mint ahogyan az ember emlékei sem. Hanem (minimum) háromdimenziós elrendezésben kell elképzelni őket, leginkább úgy, mint a Babilon nevű játékot: a golyók az emlékdarabok, a pálcikák az őket összekötő asszociációk. Ez a regény a pálcikák mentén mozog, és magasról tojik az időrendre. Hogy pedig még bonyolultabb legyen a helyzet, egyrészt nemcsak a saját emlékeit fogalmazza meg az elbeszélő, hanem időnként mások tudatába is megpróbál belehelyezkedni, amitől még a legembertelenebb szereplő is inkább szomorú lesz, mint ijesztő – másrészt időnként elég nyilvánvalóan abszurd dolgokat beszél. :) Nem hazudik: valótlankodik. :) Pakolja egyik marhaságot a másikra, mintha tesztelné az olvasót: na, mikor jössz rá, hogy csak szórakozok veled? Erre vevő vagyok. :)

És hát felrajzolja a könyv egy kamaszfiú lelkét, aki hol rokon-, hol ellenszenves, sajnálni nem nagyon tudom, de utálni sem; akit okosnak látok, jó megfigyelőnek és érdeklődőnek – legfeljebb nem mindig pont az érdekli, ami a felnőttek szerint kellene, hogy érdekelje, hát Istenem –; aki feszegeti a saját határait, pedig tudja, hogy ha csak egy hajszálnyival túllép rajtuk, kegyetlenül kikap, de juszt is feszegeti – az vesse rá az első követ, aki nem tenné a helyében –; de akivel azért, ha a tanára lennék, valószínűleg szót tudnék érteni. Szintén próbálva.

* NB.: A pár éve olvasott kiadás és e között a kiadás között tapasztaltam pár halovány eltérést. Most hiányzott pár poén, amelyekre korábbról emlékeztem. Lehet, ez a régebbi kiadás. Legalábbis remélem.
** Ezen a szigorlaton fordult elő, hogy Pilinszkyt húztam, és hiába olvastam el ötször otthon a „Tilos csillagon”-t, halvány fogalmam se volt, miről szól. Pedig az még ennél a regénynél is sokkal rövidebb.
*** Lugosi Viktória: Ajvé. Hatvanas évek, Budapest, zsidó család. Három dolog, amihez semmi kötődésem nincs. Mégis, mintha a saját gyerekkoromról írták volna a könyvet. spoiler

!

FELFEDEZŐ

Ebben a hónapban egy olyan könyvet ajánlok a figyelmetekbe, ami nem kimondottan szépirodalom, inkább memoárnak mondanám, de bepillantást nyújt az irodalmi életünkbe is. Szántó Piroska: Akt című könyvéről van szó. Szántó Piroska nem író volt, hanem festő, viszont ő volt Vas István felesége, így részese és szemtanúja volt a háború utáni irodalmi köröknek.
1913-ban született Kiskunfélegyházán, nagyon szegények voltak, de rajzkészsége már gyerekkorában is feltűnt tanárainak. Hogy megvalósíthassa álmát, és festő lehessen, felment Budapestre, és 1931-ben beiratkozott Magyar Képzőművészeti Főiskolára, Szőnyi István osztályába. Korán férjhez ment, egy gazdag férjet fogott ki magának, de egyáltalán nem érezte jól magát ebben a házasságban, hamar elváltak. Később Vas István élettársa volt egy darabig. Hithű kommunista volt, részt vett az ellenállási mozgalomban, perbe is fogták, kevéssel megúszta. 1945 után, múltja ellenére sem ívelt föl a pályája, sőt, egykori elvtársai félreállították. Közben újra összejött Vas Istvánnal, botrányos körülmények között, hisz Vasnak akkor már felesége volt, nem is akárki, azt a nőt vette el, aki a háború alatt bújtatta, megmentette az életét. De a szerelem erősebb volt, Vas elvált, összeházasodtak, és ez így is maradt a költő haláláig.
A Rákosi időkben mindketten csak megtűrt személyek voltak, Szántó Piroska csak könyv illusztrációkat csinálhatott, és Vasnak is főleg szerkesztői munkák adódtak. A ’60-as évektől aztán enyhült a nyomás, és elkezdhette kibontakoztatni festői tehetségét. 1983-ban Kossuth-díjat kapott. 1998-ban halt meg. Halála után egy évvel egykori lakásukban, a Várkert rakpart 17.-ben egy emléklakást alakítottak ki a két művész tiszteletére. Sajnos pénzügyi huzavona miatt a múzeumot évekkel ezelőtt bezárták, nem tudom, azóta történt-e változás.

Első, önéletrajzi jellegű könyve, a Bálám szamara 1982-ben jelent meg, és nagy sikert aratott. Ebben főleg festészettel kapcsolatos írásait jelentette meg. A könyv 1997-es második kiadása már több írással is kibővült, amik a ’80-as években nem jelenhettek meg.
Másik, önéletrajzi jellegű könyve az Akt, ami 1994-ben jelent meg. Ebben már sokkal több az irodalmi utalás, részletesen beszámol a ’40-es, ’50-es évekbeli írói összejövetelekről, az akkori irodalmi élet erővonalairól, a szigligeti alkotóházban töltött hetekről. Egy fejezetben például részletesen megismerhetjük Tatay Sándorral való találkozását, akit akkoriban száműztek Budapestről, de egy Ottlik kutató sem hagyhatja ki ezt a könyvet, hiszen Cipi a család egyik legjobb barátja volt, bár elég illúzióromboló, amit megtudunk róla néha.
Szántó Piroska nem csak érdekes idők tanúja volt, de élvezetesen tudta visszaadni ezeknek az éveknek a hangulatát, történéseit. Írónak sem lett volna utolsó, ha lettek volna ilyen ambíciói. A könyvhöz kitett idézeteimből képet alkothattok róla, milyen is ez a könyv.


>!
Csabi P
Szántó Piroska: Akt

Réz Pál memoárját olvasva feltűnő volt, hogy mennyire mellékszerepbe szorultak a nők. Ha meg is jelentek, legtöbbször csak csinosságuk fokáról kaptunk információt. Na gondoltam, van itt egy régi adósságom, ideje elővenni. Szántó Piroska könyve nagyjából azóta porosodik a polcomon, hogy megjelent. Annak idején ment valami portréfilm róla a tévében, és hát lehengerlő volt a személyisége, látszott, hogy ezt a nőt vasból faragták, együtt van meg benne az életvidámság és az élet ismerete. Mondhatnám, hogy a feministák példaképe lehetne, de a könyvéből ítélve meg sem legyinti ennek a gondolata. Szóval megvettem a könyvét, aztán mégsem olvastam el, talán a komor fekete borító tántorított el. És milyen jól tettem, mert most sokkal többet értettem a könyvből, mint annak idején tettem volna.

Szántó Piroska festő, annak született, már gyerekkorában is ez érdekelte, kislányként lerajzolta a frissen meszelt istállófalra az egész udvart, ahol mindenki… ürít. Még a nagymama is. Állva. Nem ez volt az első festői sikere. Nehéz gyerekkora volt, aztán Pestre kerül, ott sem könnyebb neki, kommunista lesz, nem a legjobbkor. Perbe is fogják, aztán pont akkor nem tudja kamatoztatni a múltját, amikor leginkább kellene, ’45 után. Viharos körülmények között házasodnak össze Vas István-nal (aki azt a nőt hagyja ott érte, aki félig-meddig megmentette az életét a nyilas uralom alatt). Nehezen élnek, egyikük sem csinálhatja, amihez igazán ért, aztán ’56 után számukra is enyhülés jön, tiltott-ból lassan átmennek támogatott-ba.

Szóval festő volt, de ez nem látszik meg az írásain. Élvezetesen, színesen írja le a történeteit, a személyisége átsugárzik a mondataiba. Párhuzamba állítható a könyv Réz memoárjával, hisz sok volt az átfedés az életükben, és jól mutatja, hogy mennyit számít a szubjektív nézőpont. Réz pl. egyetlen egyszer említi SzP-t, miközben Vas Istvánt, mint a legjobb barátot mutatja be. Ehhez képest SzP írásaiban egyáltalán nem kap központi szerepet Réz, habár sokszor említi. Lehet, hogy volt némi idegenkedés a két ember között…
Maga a könyv nem életregény, nem folyamatos történet, inkább novellákból összeálló kép. Ezek az írások nem egy időben születtek, a kötet kedvéért lettek összerakva, így pl. nem ritka az önismétlés. Nagyjából ’56-ig elég részletesen beszámol az életéről, az ezt követő időkből már inkább csak szemelvényeket kapunk, ezek a részek inkább irodalmiak, az ’56 előtti részekben több a mesélőkedv, az erő. És hát micsoda történetei vannak! Pl. a mikor egy éjszaka a mólés társaság összetalálkozik az utcán Jékelyvel, aki eldalol nekik egy székely nótát, amit nemsokára az egész banda üvölt a pesti éjszakába, majd Jékely a nótához illő tánclépésben indul el, és Nagy László csatlakozik hozzá. Jól megírt sztorik ezek.
Persze SzP egyénisége, szertelensége az írásaiban is előjön, néha nehéz eldönteni, hogy melyik évben járunk, a szereplők legtöbbször csak a keresztnevükön vannak említve, így aztán nem mindig egyértelmű, hogy kiről van szó.

Igazán ezért az egy csillag levonás, ami nem a szerzőnek, hanem a kötetnek, a szerkesztőnek szól. Mert meg lehetett volna csinálni, hogy a sztorik időben egymást kövessék, ki lehetett volna gyomlálni az ismétléseket, és ki is lehetett volna hagyni néhány, kevésbé ide illő írást. Persze sok munka, de megérte volna.
Így is csak ajánlani tudom ezt a könyvet mindenkinek, akit érdekel a 20. századi irodalmi élet, és pl. arról akar olvasni, milyen kiállhatatlan ember volt Ottlik.

6 hozzászólás

A hozzászólások megtekintéséhez be kell jelentkezned!