Kortárs magyar irodalom

Rovatgazda
!

Mi mással is foglalkozhatnánk ebben a hónapban, mint a focival? Nehéz lenne megmondani, hogy fociban vagy irodalomban vagyunk-e erősebbek nemzetközi szinten, már csak az összehasonlítás elméleti nehézségei miatt is, meg ha jól tudom, akkor irodalomból nincs is világranglista. Igaz, nyertünk az utóbbi húsz évben egy Nobelt és egy Nemzetközi Man Bookert is, ezzel az EB kijutás még nem mérhető össze, hacsak nem úgy csináljuk, mint a dánok ’92-ben. Ahhoz persze strandra kellene küldeni a fiúkat előbb.
Na de nem is akarok összehasonlítani, elég az, hogy a magyar írók szeretik a futballt, már csak átlagéletkorukból fakadóan is, mert ők még láttak olyat fiatal korukban. Magyar író előbb elrúgja a bőrt, aztán megírja. Gazdag József tavalyi, az elvakult focirajongásnak emlékművet állító kötetéből (Egy futballfüggő naplójából) való ez az idézet: „M. Nagy Miklós, a kiváló műfordító írja, hogy amikor Nick Hornby (a Fociláz szerzője) Budapesten járt, bemutatta neki a magyar írókat. „Nézd, Nick, ez itt Esterházy Péter, az öccse válogatott focista volt, mellesleg ő maga is futballozott… Az meg ott Mándy Iván, ő írta minden idők egyik legjobb könyvét a fociról… Kukorelly Bandit ismered? Ő is focizik… Itt jön Moldova György, van egy remek elbeszéléskötete a Fradiról…” – és így tovább. Hornby bólintott, s egy idő után már természetesnek vette, hogy minden magyar író focista.”
Ennek meg is van az eredménye, idén májusban Cipruson világbajnok lett a magyar íróválogatott. Némileg csökkenti a siker bombasztikusságát, hogy a VB-n rajtunk kívül Ausztria, Törökország, Észak-Ciprus, Anglia és két német válogatott vett részt (nem tudni miért kettő, remélem nem keleti és nyugati csapatra oszlottak, valószínűleg inkább csak túl sok a német író). Most, hogy olvasom a résztvevőket, ez inkább EB-nek tűnik. A dél-amerikaiakat biztos kizárták, mert mágiával próbálkoztak…
De nem ez a csapat első sikere, 2008-ban már nyert EB-t a válogatott. Igaz, itt meg csak négy csapat volt, Ausztria, Svájc, Szlovénia és mi. A fenti képen egyébként a győztes magyar válogatott látható. A győzelem után a csapat két tagja, Kukorelly Endre és Zilahy Péter adott egy meglehetősen őszinte hangú chat interjút az Origón: http://www.origo.hu/kultura/20080530-zilahy-peter-es-ku….

Jut eszembe, ha lenne egy Moly-válogatott, akkor ki lehetne hívni az íróválogatottat egy meccsre. Legyen szíves valaki megszervezni, aki még tud futni!

Térjünk rá azokra a könyvekre, amik a focival foglalkoznak, elsőnek néhány korábbi munkára. Mándy Iván: A pálya szélén című regénye 1963-ban jelent meg, és később az egyik forrása lett a legendás, Régi idők focija című film forgatókönyvének. A történet a ’20-as években játszódik, főszereplője Csempe-Pempe, aki a pálya széléről irányítja, szervezi csapatát, mindent legyűrő szenvedéllyel. Foci és irodalom, egymás allegóriái ebben a regényben, és Mándy a groteszk eszközével érzékelteti a pálya szélén – legyen az foci vagy irodalmi, ami neki jutott az ’50-es években – tipródók odaadását. Heinrich Böll így írt a könyvről kritikájában: „Ennek a regénynek szinte olyan a ritmusa, mint egy futballmeccsnek. Mint egy könnyed, szelíd játéknak. Több számtalan beadással, csellel, fejessel, művészi betéttel. Csupa zene ez a regény, olyan, mint egy táncfigura, fűszerezve beaucoup de tristesse-szel, iróniával, elemzéssel, emlékekkel és apró oldalvágásokkal azok ellen a – nevezzük őket így – nem lecsúszottak ellen, akiket a világ olyan szívesen nevez nagyoknak.”
Érdemes még elolvasni Darvasi Ferenc-nek ezt az egy mondatát a regényről, meg egyéb futballságokról: http://www.nyf.hu/vpkocsi/letoltheto_dokumentumok/2009_….


>!
ponty
Mándy Iván: A pálya szélén

Nna, mielőtt rosszul érezném magam amiért fodballos könyvet bántok. Ez foci és irodalom! Taccs meg corner, de inkább egész pályás letámadás.

Minden sportpálya szélén, legyen szó labdarúgásról, kézi- kosár- vagy röplabdáról, netán jégkorongról, szóval minden pálya szélén akad egy hős Csempe Pempe, kinek a szíve helyén is a játékszer pattog, ki a kedvenc csapata összeállítását motyogja álmában, ki ha kell szertáros, gyúró, csapatkapitány vagy akár játékosmegfigyelő is szívesen lenne, ha ezzel tevékeny részese lehet a nagy győzelmeknek.
Ebben a rövid, pulzáló, főként párbeszédekből és (meccs)lázas látomásokból álló regényben ez a szereplő tökéletes érzékletességgel lett megrajzolva. A történet íve pedig olyan pontos, mint csak nagyon ritka, álomszerűen sikerült középre adásoké.
Témájában erősen ajánlott olvasmány.

!

Egy másik régi klasszikus, ami tizenegy évvel Mándy könyve után jelent meg Moldova György: Ferencvárosi koktél című novelláskötete. Aki egyszer olvasta és könnyesre röhögte magát ezeken a képtelennél képtelenebb történeteken, az nem felejti el soha. Az egyik jellemző történetet elolvashatjátok a Literán Jánossy Lajos bevezetőjével (de amúgy az egész fent van a DIÁ-n): http://www.litera.hu/hirek/a-het-prozaja-moldova-gyorgy….
A lusta olvasóknak pedig itt van A börtönválogatott című rész hangos könyvben, Bodor Tibor előadásában: https://soundcloud.com/wmitty/moldova-gy-rgy-a-b-rt-nv-1.
Ja, Moldova egyébként Vasas drukker, csak a miheztartás végett.


>!
Sisyll
Moldova György: Ferencvárosi koktél

Pultosként dolgozom egy sörözőben. Egyik nap úgy döntöttem, hogy egy kis időre új itallal bővítem a repertoárunkat: a Ferencvárosi koktéllal.
Tulajdonképpen egy törzsvendégem kedvéért vettem ki eme könyvet, akinek serdülőkora óta ez a kedvence. Kicsit nosztalgiázott belőle, s miután visszakerült hozzám én is el kezdtem olvasni. Némileg tartottunk tőle, hogy fog ez nekem tetszeni… Nőnemű is vagyok, fiatal is, mondhatni zöld(fehér)fülű a témához. Ennek ellenére mégis élveztem a könyvet. Moldova stílusa és humora annyira jó, hogy idő közben megfeledkeztem aggályaimról.
Időnként Totya kedvéért még hangosan is felolvastam a vendégeknek, akik a pultot körülállva hallgattak, és együtt nevettünk Virágh Zsigán, Verebesen, a túl művelt boxolón, vagy a Hubertus függő csoda jobbhalfon, Gráf Dezsőn. Azt hiszem ezek a percek még többet adtak az olvasási élményemhez.

!

Ha a labdarúgást nem is mi találtuk fel, magyarok (elképesztő, hogy a kutatások egyetlen magyart sem tudtak produkálni Angliában, a foci feltalálása körül), de a gombfocit a magyaroknak köszönheti a világ (bár egyes információk szerint a brazilok is tőlünk függetlenül feltalálták). Amit amúgy hivatalosan szektorlabdának hívnak, de te csak hívd nyugodtan gombfocinak. Úgy tűnik, hogy ebben a sportban jók vagyunk, minden EB-t és VB-t mi nyerünk. Sajnos a honi szövetség nem túl büszke ezekre az eredményekre, mert honlapjukon semmi információt nem találtam erről, na mindegy.
Amúgy is inkább Tandori Dezső könyvéről, a Nagy gombfocikönyv-ről kellene itt beszélni.
A Móra adta ki és a borítón lévő rajzok is egy mesekönyvet sugallnak, de hát melyik mesekönyvben van olyan mondat, hogy: „Mészöly Kálmán sok sikert kívánt az új edzőknek, és lassan búcsúzkodni kezdett.” Mészölyről tudjuk, hogy az ő szavai nem mesekönyvbe valók… Nem is mesekönyv ez, hanem színtiszta szürrealizmus. Az Angol liga teljes bajnoksága játszódik le a Vízivárosban (természetesen kiegészülve a Vízivárosi Verebek FC-vel) az Old Tandor gombfoci stadionban, olyan edzők közreműködésével, mint Jackie Charlton, Alf Ramsey, vagy Csiripovics Csiprip. Tandori hótkomolyan lebonyolítja az egész bajnokságot, a legnagyobb világsztárok, verebek és mackók közreműködésével, hát tényleg szürreális az egész. És a sikerre való tekintettel két folytatása is készült a könyvnek.


>!
SignorFormica
Tandori Dezső: Nagy gombfocikönyv

Tandori remekműve, nem csak gyerekeknek! 10 évesen olvastam, és megváltoztatta az életemet. Aztán felnőttként megint, akkor már értettem, és értékeltem az olyan zseniális mondatait, minthogy „Raymond Chandler azon kívül, hogy jó krimi író volt, még jó író is volt.”

A könyv himnusz a gombfocihoz, ehhez a bájos, utolérhetetlen, ráadásul a magyarok által kitalált, játékhoz. Barátaimmal még ma is szenvedélyes játékosok vagyunk, hála Tandorinak, Minyutti felügyelőnek, Szpérónak, Csiripovics Csipripnek, Dömének, a Vízivárosnak, a többi verébnek és medvének, s az angol fociról még nem is beszélve.

!

És akkor átlépünk a … majdnem azt írtam ’90-es évekbe, de az összes további könyv már 2000 után datálódik. Miért nem találtam abból az évtizedből focis könyvet (azon az egyszerű okon kívül, hogy figyelmetlenül kerestem)? Ilyen sokáig tartott Irapuato sokkja? Nem tudom, de 2006-ban legalább egyszerre két népszerű focis könyv is megjelent. Elvégre foci VB volt abban az évben.
Az egyik Esterházy Péter: Utazás a tizenhatos mélyére című műve, amiben semmi meglepő, hisz EP-nek nem csak az írásaiban, de az életében is központi szerepet tölt be a foci (két évvel később anya-könyvében (Semmi művészet) is a foci mindennek az origója). Azt tudtátok, hogy a könyv tulajdonképpen bérmunka volt? EP német felkérésre írta pont a németországi foci VB apropóján. Na még szerencse, hogy a németek kérték fel, és nem valami félfeudális, féldiktatórikus állam, hát mi sült volna ki abból? Lovaspóló hucul ménessel, nyereg alatt puhított partjelzővel? Nein, danke!
Ez a könyv echte Esterházy, könnyed, humoros, és szól sok minden másról a foci mellett is. De azért fociról is, Puskásról, meg a berni döntőről, amit szokás „berni csodá”-nak is nevezni, de jó ízlésű magyar ember ilyent nem mond. Ha már Puskás, akkor @Frank_Spielmann elmeséli nektek, hogyan találkozott Puskással (nagy EP rajongó a srác, szóval lehet, hogy kamu, akarom mondani irodalmi fikció az egész):


>!
Frank_Spielmann I
Esterházy Péter: Utazás a tizenhatos mélyére

Most nem nagyon értékelgetnék, lehetne beszélni a futball-irodalomról, hogy abban milyen jók is vagyunk (értsd: magyarok), de ezt majd máskor.

Inkább elmesélem a találkozásomat Puskással.

Nagyjából mindenkinek van ilyen története, Puskás a XX. században olyan, mint mondjuk Ferenc József volt a XIX.-ben, vagy Ady… hát ő is a XX. században, de egy másikban. Láttam őt a közértben, kenyeret vett! Képzeljétek el, kenyeret! Vagy: udvarolt a mamának, és eléggé összemelegedtek, szóval az is lehet, hogy…

Az enyém nem ilyen, ez egyszerűbb.

Történt valamikor a múlt évszázadban, a kilencvenes évek végén, hogy nagy főzőversenyt rendeztek a falunkban, Sóskút, ha mond valakinek ez a név valamit. Élt még nagyapám, anyám, és hát élt még Puskás is. A nagymamám pedig jelentkezett erre a versenyre, és valami bográcsosat főztek, hogy mit, arra nem emlékszem, de a bogrács úgyis leszűkíti a lehetőségeket. Én unottan álltam ott, lehettem olyan nyolc éves, nyári szünet volt, fociztam volna inkább a pályán (de lehet, hogy ezt csak utólag találom ki, bár sokat fociztam 6 és 14 éves korom között, gimiben meg folyton beállítottak a kapuba, mikor tudták, hogy borzalmasan rossz kapus vagyok, kicsit meg is utáltam ezért a sportot, néha futhattam, de akkor mindenki csatár is volt meg hátvéd is, rúgtam pár gólt, de hát a gyerekkor ilyen, az ember gólokat rúg, a nálam fiatalabbak mondjuk inkább számítógépen rúgják, én is kipróbáltam, hát nem az igazi…), szóval rettenetesen unalmas volt, haza akartam menni, ha már foci nincs, olvasok, de muszáj volt maradni.

Akkor még nem értettem, mit várnak annyira, hát főznek, és akié finom, az győz, na és? Végül is kiderült, hogy a zsűri elnöke a Puskás. Az Öcsi bácsi. (Akkor már bácsi.) Néztem, itt van egy kövér, öreg bácsi, nem értettem, mi olyan nagy szám rajta. Akkor még nem láttam a 6:3-at szemcsés fölvételen, összevágva a rádió-közvetítéssel, nem láttam azokat a mozdulatokat, amiket azóta se sehol. (Most is, a vb-n, vártam, hogy látok ilyet, vagy legalábbis ilyen jót, de még nem láttam. Azért nézem tovább, ezek is jók.) Nem tudtam akkor még a magyar nép nagy tragédiájáról, a berni 3:2-ről se. (Oké, van, aki szerint Trianon nagyobb tragédia, de szerintem ez nagyobb.)

Most számoltam ki, akkor Puskás már hetven éves volt, vagy talán hetvenegy. De akkor meg én nem voltam 8, hanem csak 6, de ez most mindegy is.

Végül is ránk került a sor, odajött hozzánk Öcsi bácsi, akkor már nem volt száguldó őrnagy, elég lassan tette egymás után azokat az aranyat érő lábait. Megkóstolta nagyanyám főztjét. És emlékszem, hogy ízlett neki. Mondott valamit neki, nem tudom, mit, de valami jót. Aztán odajött ez a kövér bácsi hozzám, összeborzolta a hajam, eléggé megijedtem ettől, tőle talán csak az ötvenes években féltek ennyire az angol védők, aztán később a németek, szóval úgy nagyjából az egész futball-világ, meg később a csapatok, ahol edzősködött. Szóval megijedtem. És akkor megkérdezte tőlem, hogy szoktam-e focizni. Akkor még őszinte voltam, ordítani, toporzékolni igen, csak nem akkor. Én meg rávágtam, hogy persze. Erre elmosolyodott. Nem tudtam, ki az a Puskás, de ezt a mosolyt akkor megjegyeztem. Jól van, fiam, mondta, és ment tovább kóstolni.

Végül is nem a nagymuter nyert, pedig igen jól főz ma is, de a végén kezet foghatott Puskással. Ezt a kézfogást azóta is emlegeti, bár a focit ki nem állhatja. (Rémlik, hogy fociimádó nagyapám is kezet fogott vele, de ez nem biztos, az se biztos, hogy ott volt. Bár ha tudta, hogy ki a zsűri elnöke, biztos kijött. Mogorva, durcás ember volt, ha meccset nézett, úgy tudta elküldeni a bírót és a szerencsétlen játékosokat a, hát oda, hogy csodálkoztam, mért nem indulnak rögtön. Szerettem. Puskásról különben első pillantásra azt hittem, hogy a nagyfaterom, a pocakjuk ugyanolyan volt. Családregényt majd később írok. De ez a Puskás-sztori benne lesz.)

17 hozzászólás
!

A másik 2006-os focikönyv Darvasi László: A titokzatos világválogatott című novelláskötete. Darvasi könyve, habár a fociról szól, de, hogy Darvasi Ferenc-et idézzem: ”Szinte törvényszerű, hogy annak a Darvasi Lászlónak, aki a legenda műfajához oly következetesen, újra meg újra visszatér és az anekdotázás nagy mestere, írnia kellett – ahogy az alcímben fogalmazza meg – a labdarúgás történetéről. Ez az alcím aztán tűnhetne kissé nagyképűnek is (hogyan képzelheti azt a szerző, hogy cirka 200 oldalon meg tudná írni a sportág históriáját? – jelentem, nem képzeli azt), de éppen azért nagyon találó, mert a labdarúgás története, akár A titokzatos világválogatott, a fikció és a valóság sajátos, kibogozhatatlan egyvelegéből áll össze.”
Nem csoda, ha Darvasi válogatottja így áll föl: nő, leves, szeretet, zene, tavaszi föld, bor, mondat, kávé, férfibarátság, gyermek, álom. Aki kíváncsi rá, milyen játékerőt képvisel a fenti csapat, az olvassa el a könyvet.
Az alábbi két kritika (Bakcsi Botond és Gerold László) EP és DL kötetével közösen foglalkozik:
http://www.korunk.org/…
http://epa.oszk.hu/01000/01014/00027/pdf/106.pdf


>!
olvasóbarát P
Darvasi László: A titokzatos világválogatott

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

Nem a foci a kedvenc sportágam, de ahogyan Darvasi ír róla az nagyon tetszik. Ez a kötet a játékról szól és az életről, a játékról melyet az író is szenvedéllyel játsz(ik)ott és az életről, melyről állandó szenvedéllyel ír és a mondatokról, melyek elvarázsolják az olvasót. Két írása különösen tetszett Az én világválogatottam, amelyben nem híres focisták játszanak,hanem az élet fontos dolgai: a nő, a leves, a szeretet, a zene, a tavaszi föld, a bor, a mondat, a kávé, a férfibarátság, a gyermek, az álom, az Isten, a szerelmeskedés, a szabadság, a séta, az alkonyat, a nevetés és a sírás. A nyelvészeti konferencia pedig remek példa az író nyelvhasználatára, mert bebizonyítja, hogy több labdához kapcsolható ige van, mint amelyeket az Istennel, a nővel, vagy a gyermekkel társíthatunk.
És végül a mennyországban a focisták egyetlen bánata:
„A labda?, kiált fel megkönnyebbülten, boldogan az Úr. A labda? Hát nem tudjátok, ti balgák, hogy az odalent van, odalent a pokolban?”

3 hozzászólás
!

Akárcsak az előbbi két szerző, Sajó László is oszlopos tagja (volt) az íróválogatottnak, nem meglepő, ha az ő írásaiban is felbukkan a foci. Öt és feles című gyűjteményes kötete a Magyar Narancsban megjelent tárcáit gyűjti össze, a honlapon még most is megtalálhatóak a szövegek, itt van egy mintának, főleg Miskolciaknak, akarom mondani Diózsgyőrieknek: http://magyarnarancs.hu/egotripp/sajo_laszlo_ot_es_feles-52741.
”Sajó, ez a különleges, nem e korba, ebbe az átpolitizált és elüzletiesedett futball világba való író mindent tud az ismeretlen pályákról, az elhagyott temetőkről és a városokon átívelő kocsmahálózatokról, amelyek úgy fonják be a teret és az időt, hogy nincs áldozat, amelyik megúszhatná.” írja róla valuska a könyvesblogon.
A kötetet egyébként Burger Barna szociografikus fotói egészítik ki.
Sajó nem olyan ismert író, mint fenti kollégái, de legalább akkora művésze a magyar nyelvnek, bátran ajánlom mindenki figyelmébe (verseit is).


>!
a_ba

Focizni mindenütt lehet, hóban, szélben, napsütésben, harmatban, s ha, lejtőn, emelkedőn, kocsmában, marhavagonban, rakétasilóban, temetőben, sírok közt cselezgetve, az nagy széles mezőn, az szép ligetben, erdőn, toronyiránt, a réten át, leengedett medencében, pincében, padláson, mólón, lépcsőházban, hálókocsiban, két pont közt, legrövidebb út, a foci, hegyek-völgyek között, ha zakatol a vonat, nyílt pályán, titokban. Mindig, mindenütt.

184. oldal

!

Véletlenségből a következő kötetet is Burger Barna fotói díszítik, lehet, hogy neki is van valami függősége a focival kapcsolatban. Kőrösi Zoltán: Az utolsó meccs című novellás könyvéről így ír Pethő Anita: „ A negyven rövidke elbeszélést tartalmazó kötet tulajdonképpen keresztül-kasul feltérképezi ezt a világot. Szó van a stoplik koppanásáról, az öltözők szagáról, a pálya füvének nyírásáról. Kötényről, passzról, cselről, kapura lövésről. Az időjárási körülményekről, legyen hó, fagy, sár, köd, eső, stb. Na meg persze az Aranycsapatról, aztán Albertről, Törőcsikről, Ebedliről, Nyilasiról, meg a brazilverő Esterházyékról, és végül még Koplárovics Béláról is. Nagyokról és kisebbekről egyaránt. Fradi–Dózsa és Csénye–Ölbő rangadókról. Bajnokikról, kupameccsekről, és olyan mérkőzésekről, amelyek csak az álmodozásra hajlamos focidrukkerek fantáziavilágában léteznek.”
Kezdem azt érezni, hogy a külsőségekben és nimbuszban is kopott magyar foci valamiféle dús táptalajt képez a honi irodalomnak, és egy felívelő pályával, egy világraszóló sikerrel csak vesztenénk, mert a vakító csillogásból nehezebb jó irodalmat csinálni, mint a félhomályból kikacsintó tétova csillanásról. De azért néha rúghatnánk egy szép gólt… Vagy ennyire irodalomszeretők lennének focistáink? Csak vicc volt… Azért kíváncsi lennék rá, hogy sikeres futball nemzeteknek (angol, francia, német) van-e futball irodalma? Ha valaki képben van, szóljon.
Folytatva a fenti kritika idézését: „ Ám a beavatottak jól tudják, közismert a számukra, hogy a magyar futball nem az eredményről, hanem az álmodozásról szól. Arról, hogy egy egész nemzet belefeledkezik a játékba, kiürülnek a színházak és az éttermek, tönkremennek a boltok, a plázák. Vagy éppen arról ábrándozik a magyar foci iránti rajongásba megfelelően beavatott drukker, hogy majd egyszer összeáll a nagy álomcsapat, a monarchiabeli játékosoktól egészen Détáriig mindenki, és csak játszanak és játszanak. Kőrösi Zoltán könyvének némely darabját olvasva egyáltalán nem tűnnek túlzónak az olyan paródiák, mint például amikor a vesztes meccs végén a csapatkapitány arról nyilatkozik, az volt a baj, hogy az ellenfél gólra játszott. Mert úgy tűnik, a magyart nem ez izgatja, hanem a nosztalgiázás és álmodozás.”


>!
Goofry P
Kőrösi Zoltán: Az utolsó meccs

Kőrösi Zoltán: Az utolsó meccs Történetek a titkos magyar focikönyvből

Igen, magyar foci-könyv.
Régóta él a keleti majmok neláss-nehallj-nebeszélj bölcseleti filozófiája. Miként megvan sokunkban, a kerekegyegészünk részeként létező amit nem látunk az nincs – ami nincs arról nem beszélünk – hagyjatok – nem félek mechanikájú st(r)uccolás is. És mindezzel csupán azért hozakodom most elő, mert az ebben a könyvben megnyilvánuló Kőrösi látásmód mindennek a totális inverze, vagyis

beszéljünk arról is, ami nincs, hogy ezáltal legyen, és akkor láttatva láthatunk.

Szebb időket látott, szájkaratéban leharcolt és elfásult futball-szurkolók nemzete vagyunk, ahol manapság a „szeretem a focit” típusú kijelentés kizárólag ironikus töltést generáló szövegkörnyezetben állhat meg a talpán. Jóllehet a legeslegmodernebb kori seggelésben, már úgy sem. És akkor jön egy ilyen Kőrösi Zoltán a titkos, már-már az ezotéria fogalomkörét érintő történeteivel, melyek olyanok mint mérgezett egérnek a vérátömlesztés. Egyszer sem mondja mit szeret, meg miért szeret, és egy falatnyi jó ízléssel épphogy kilóg a sportszár, de a teljes miliőt körüljátszó gömbfelület minden apró momentumából egyértelmű egyszerűséggel mégis kilátszik az. Én pedig mint afféle jól idepattintott gyógyító fénysugarat a' la natur lekezelem a dolgot, ezzel a néhány szerény sorral pedig rögtön továbbjátszom…
Látjuk ugye?
Igen, gyógyító-könyv.

2 hozzászólás
!

A sok tárca és novella után itt van végre egy igazi regény, Benedek Szabolcs: Focialista forradalom című könyve, ami a fent már említett berni döntő körüli itthoni eseményeket dolgozza fel. A regény a korabeli valóságot veszi alapul, amikor a nagy várakozások majd a vereség után erőszakos események történtek Budapesten. Akkoriban természetesen elhallgatták a dolgot, így később elhalványult az emléke, amolyan kis színes lett belőle a Rákosi korszak sötét palettáján. Ezeket az elfeledett eseményeket ásta elő BSz, és írta meg regényes formában.
A regény keletkezéséről és az akkori történésekről sok mindent megtudhattok az Origó riportjából: http://www.origo.hu/sport/magyarfoci/20131024-negyszaz-….
Különösen jellemző a cikk utolsó mondata: „ A berni vereségbe végül egy ember bukott bele, Feleki László, a Népsport főszerkesztője, mert úgy ítélték meg, hogy a sportlap túlzott elvárásokat támasztott a játékosokkal szemben, és ez okozta az elkeseredést.” A magyar sportújságírás a mai napig ebben a betegségben szenved. Le tudnám fejelni a képernyőt, amikor a magyar riporter vigyorogva odadugja a mikrofont a játékos arcába: Nyerünk?


>!
egy_ember
Benedek Szabolcs: Focialista forradalom

Ha nem vársz tőle túlzottan nagy mélységeket és magasságokat, és elfogadod, hogy ez elsősorban szórakoztató irodalom, akkor ez egy kimondottan jó regény. Jó a történetvezetése, nem rosszak a karakterei és a nyelvhasználata. Történelmileg hiteles, és van benne egy rakás foci. :)
Egy este alatt befalható.

2 hozzászólás
!

A tavalyi termésből már foglalkoztam Egressy Zoltán: Lila csík, fehér csík című, leginkább Törőcsikkel foglalkozó regényével, úgyhogy nézzük meg inkább Gazdag József: Egy futballfüggő naplójából című tárcagyűjteményét. Mondanám Gazdagra hogy tipikus focidrukker, de ez nem lenne igaz, mert amit Gazdag képvisel, az már-már ijesztően mániás. Beutazza fél Európát, hogy lássa a legnagyobbakat (az hagyján, de mondjuk a Millwallt is), de képes elmenni akár hóban-fagyban egy huszadosztályú Felsőzsírospuszta-Külsőhányás rangadóra is. És élvezi. Ez kell a boldogságához. Mindemellett élvezetesen ír róla, beleszőve minden mást, ami nem foci, de azért még hellyel-közzel fontos.
Ebben a videóban a szerző és Esterházy beszélgetnek a fociról: https://www.youtube.com/watch…

(A fenti fekete-fehér fotók a Fortepan archívumból származnak.)


>!
eme P
Gazdag József: Egy futballfüggő naplójából

Rajongó lettem, de komolyan. Olyan erő árad ebből a könyvből, hogy szinte lehetetlen neki ellenállni. Már említettem egy hozzászólásban, hogy számomra az eddig olvasott tavalyi prózatermés legnagyobb pozitív meglepetése. Még mindig annak tartom.
Többek közt, mert témájával, annak megközelítésével annyira letér a mostanában egyre szélesebbre és mélyebbre taposott, már-már trendivé vált ösvényről. Végre egy könyv, amely nem lehúz és elföd, nem a testi-lelki-társadalmi nyomor ezerféle arcát tolja eléd, nem az élet árnyoldalait boncolgatja végigkaristolva az olvasó agyát-lelkét.
Kell néha egy-egy ilyen üdítő oxigénkúra.
Gazdag könyvének minden sora az. És a látszat ellenére nem csak a fociról szól – pontosabban úgy szól a fociról és az ehhez fűződő rajongásról, hogy közben mindent részévé tesz és mindennek részévé teszi. Nem egy valóságtól elrugaszkodott fociőrült naplója ez, hanem pontosan ellenkezőleg, egy rendkívül intelligens, gondolkodva rajongó emberé, ha lehet ilyent mondani. A szereteten-rajongáson társadalmi-politikai, sőt lételméleti kérdések sora, a hétköznapok, emberi kapcsolatok rajza szűrődik át úgy, hogy közben menthetetlenül bevonja az olvasót és rádöbbenti egy másik nézőpont lehetőségére is.
Szerettem ezt a nézőpontot, komoly humorát, humoros komolyságát, iróniáját, szerettem őszinteségét, rajongását, leheletnyi önkritikáját, közvetlenségét, szociális érzékenységét és még annyi minden mást. Meg persze azt a tudatosságot, ahogy a napi penzumból kötetet, a világra és az emberre reflektáló, műfaji szempontból változatos, szépirodalmi válogatáskötetet épít fel. (@iniesta nagyon jól összefoglalta, miért is olvasható szépirodalomként ez a könyv, nem sokat tudnék hozzáfűzni: http://moly.hu/karcok/696629)

Jómagam kétévente vedlek át focirajongóvá – a világversenyek idejére. Amúgy hidegen hagy a futball, de miután befejeztem ezt a könyvet, eldöntöttem, hogy ezentúl másként fogok egy sima ligameccsre nézni, vagy akár egy iskolai bajnokságra. Az más kérdés, hogy azóta sem néztem végig egyetlen mérkőzést sem… De ha véletlenül a Liverpool piros meze felvillan a képernyőn, azonnal eszembe jut Gazdag könyve, és az élmény, amelyet nyújtott (és igen, szolidaritásból ezentúl én is a Liverpoolnak szurkolok). Bármikor újraolvasnám (újra is fogom), és bevallom, ezt a többi tavalyi kötetről nem igazán mondhatnám el.
Határozottan a legjobb tíz között a helye.

2 hozzászólás
!

MERÍTÉS-DÍJ 2016

Foci ide vagy oda, történt egy számunkra szintén nagyon fontos esemény, kijött a Merítés-díj széppróza kategóriájának idei tízes listája, amiből majd kikerül a győztes, és természetesen idén is lesz közönségdíj, amire már szavazhattok is (http://moly.hu/szavazasok/merites-dij-2016-szepproza-kozonsegdij).
A díjról és a könyvekről @balagesh egy külön rovatot készített, innen megtudhattok minden fontos infót: http://moly.hu/merites-rovatok/merites-dij-ii-evad-fikcios-szepproza-kategoria.
Fentebb azért kellett kiemelnem, hogy széppróza kategória, mert idén két újabb kategóriában indult el a Merítés-díj, ősszel verseskötetekre és gyermekirodalomra is kiosztjuk a díjat. Figyeljétek, itt is jönnek a tízes listák nemsokára.


>!
akire MP
Irodalmi díjak

MERÍTÉS-DÍJ 2016 – SZÉPPRÓZA: A LISTA

Örömmel jelentem be, hogy a Merítés magazinhoz köthető, 22 tagúra bővült zsűri a tavalyi sikeres kezdés után idén is meghozta a döntést.
Tavalyi díjazottak: http://moly.hu/karcok/595041

AZ IDEI LISTÁNK – néhány méltató szóval kiegészítve:

Bartis Attila: A vége
@Kuszma: „Ne spóroljunk a jelzőkkel: csodás és mesteri, ez az ún. világszínvonal – alighanem. Bartis lendületes kegyetlenséggel visz végig minket egy fájdalmas életen, de mindezt helyenként megkapó szépségbe öltözteti, mert tudja, a puszta kegyetlenség enélkül beleszürkülne az önmaga által teremtett hidegségbe."

Darvasi László: Isten. Haza. Csal.
@Biedermann_Izabella: „Darvasi novelláiban nincs megúszás, nincs gyáva kerülőút, de a kibírás benne van. Szép, ahogy beleírta azt, ahogyan az ember a valami másra vár. Közben meg nem veszi észre, hogy nem lesz más. Akkor is vár. Makacs ember a magyar.”

Garaczi László: Wünsch híd
@ppeva az írót idézi: „Hogy lesz a semmiből valami, a valamiből más, a másból semmi, a semmiből semmi? Mindent értenél, ha ezt érted, ezért nem értheted.”

Györe Balázs: Halálom után eltüzelni!
@Csabi. „Egy anya elsiratása ez a könyv. Így csinálja ezt valahogy egy férfi. Nem kell megérteni.”

Hazai Attila: A maximalista
@eme: „A kötet novellái nem a lezárásukkal hökkentik meg az embert, pontosabban nem a csattanóval, főként, hogy ez el is marad. A meghökkentő pontosan az, hogy nem felelnek meg az olvasói elvárásoknak. A novella maga egy „csattanó” azzal, ahogy a világot látja és láttatja, ahogy próbál ellenállni a tragikumnak, ahogy valami engedékeny, szinte elnéző feloldással zárul, szinte mindig."

Kováts Judit: Elszakítva
@Juci: „Nagyon jó. Történetileg hiteles, fordulatosan elbeszélt, a különböző nézőpontokat izgalmasan váltogató és főleg az adott kort, a benne élést nagyon érzékletesen bemutató regényeket ír Kováts Judit, amik szerintem mindenféle ízlésű, érdeklődésű olvasó számára élményt jelenthetnek.”

Papp-Zakor Ilka: Angyalvacsora
@Goofry: „Voltaképpen az volt az angyalvacsora (szigorúan kisbetűvel) szomorkás történeteinek számomra szinte fölfoghatatlan furcsasága, hogy miközben a szerző különleges látásmóddal és szürreális szövegekkel foganatosított lehangoltságokra adott okot, egyszersmind megmagyarázhatatlan módon valamiképpen mégiscsak mágikus impulzusokat gerjesztő örömdózisokat osztogatott. Megajándékozottnak éreztem magam, amikor egy-egy ilyen különös, és a visszacsatolásaiban érdekes inverz hatással motiváló tündérvilág magába húzott.”

Potozky László: Éles
@giggs85: „Hihetetlenül nagy élmény és sokk volt olvasni ezt a kötetet, hisz elsősorban az én generációmról szól. Számomra eddig mindenképpen az év legjobb magyar könyve, és bár elsősorban a történetvezetésben felbukkanó kisebb hibák miatt nem mondom azt, hogy rögtön a magyar irodalom közvetlen élvonalába került a szerző, de ahogy Bartis Attila egy Sétán keresztül jutott el a Nyugalomig, úgy minden esély megvan arra, hogy Potozkynak az Éles legyen az egyik első, igen fontos és jól sikerült lépés a maga Nyugalmáig vezető úton.”

Szvoren Edina: Az ország legjobb hóhéra
@Kuszma: „Kijelentem: szerintem Szvoren Edina a legjobb élő novellistánk. (Ez persze nem vitaindító akar lenni, csak egy személyes coming out.) Én nem találtam ebben a kötetben gyenge darabot, mindegyiken átjön az író határozott elképzelése a kirekesztésről, az elfojtásokról, a családi viszonyok eltorzulásairól – több is ez, mint puszta elképzelés, inkább nagyon is élő tapasztalat, egy végtelenül szuverén látásmód. Kvázi tökéletes, mert Szvoren tudja, mit akar mondani, és meg is tudja fogalmazni azt.”

Végel László: Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja
@balagesh: „Végel László legnagyobb erénye a nyugalma és a kiegyensúlyozottsága. Tudja, hogy mennyit és milyen adagolásban érdemes. Tisztában van vele, hogy ilyen a történelem, illetve ilyen az emberi sors, így aztán sem nációknak, sem egyéb kategóriáknak nem dörgöl az orra alá semmit. Ettől kilép a kisebbségi irodalom kategóriájából, sőt a csak a 20. század megértésére szolgáló művek horizontjánál is magasabbra emelkedik. Igazán fontos mérföldkő, mondhatnám: minden határon túli érvényességű ez a trianoni történelem irodalmi feldolgozásában.”

Nekünk ez a 10 szépprózai könyv tetszett a legjobban a tavalyi év megjelenéseiből (a díjról lásd: http://moly.hu/karcok/504910).

Arról, hogy már a kiválasztási folyamat sem volt könnyű, hiszen sokkal több említésre érdemes könyvet találtunk, a következő karcokban olvashattok:
http://moly.hu/karcok/714001 (@pepege)
http://moly.hu/karcok/715005 (@eme)
http://moly.hu/karcok/716150 (@Kuszma)

Mi természetesen tovább olvasunk, beszélgetünk a könyvekről, hogy azután meghozzuk a végső döntésünket. Kapcsolódjatok be ti is, hiszen rajtatok múlik, hogy melyik mű kapja meg a 2016-os Merítés-közönségdíjat! Itt szavazhattok: http://moly.hu/szavazasok/merites-dij-2016-szepproza-kozonsegdij

A szavazás határideje: 2016. szeptember 29.

Reméljük, idén is ilyen emlékezetes lesz a díjátadónk: http://moly.hu/merites-rovatok/7-moly-szulinap

A zsűri tagjai: @akire, @balagesh, @Biedermann_Izabella, @Ciccnyog, @Csabi, @cseri, @eme, @giggs85, @Goofry, @iniesta, @Juci, @Kek, @Kuszma, @lizi, @n, @nyerw, @olvasóbarát, @ppeva, @pepege, @robinson, @szigiri, @virezma

Kapcsolódó könyvek: Potozky László: Éles · Szvoren Edina: Az ország legjobb hóhéra · Györe Balázs: Halálom után eltüzelni! · Papp-Zakor Ilka: Angyalvacsora · Hazai Attila: A maximalista · Darvasi László: Isten. Haza. Csal. · Bartis Attila: A vége · Garaczi László: Wünsch híd · Kováts Judit: Elszakítva · Végel László: Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja

Potozky László: Éles
Szvoren Edina: Az ország legjobb hóhéra
Györe Balázs: Halálom után eltüzelni!
Papp-Zakor Ilka: Angyalvacsora
Hazai Attila: A maximalista
Darvasi László: Isten. Haza. Csal.
Bartis Attila: A vége
Garaczi László: Wünsch híd
Kováts Judit: Elszakítva
Végel László: Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja
!

HÍREK

Kiosztották az első Libri-díjakat. A zsűri díját egy verseskötet, Rakovszky Zsuzsa: Fortepan című könyve nyerte el. A közönségdíjas Bartis Attila: A vége című regénye lett, amit, úgy tűnik a közönség jobban szeret, mint a kritikusok. A könyvesblog beszámolója: http://konyves.blog.hu/2016/05/25/rakovszky_es_bartis_a….

Rakovszky Zsuzsa duplázott, ő nyerte idén a Wessely-díjat, amit a legjobb műfordítók kaphatnak meg. A Librarius beszámolójából tudhatjátok meg a részleteket: http://librarius.hu/2016/06/02/rakovszky-zsuzsa-kapta-a….

Színdarab készül Dragomán György: Máglya című regényéből, a 2017/2018-as színházi szezonban tűzi műsorra a Vígszínház. http://konyves.blog.hu/2016/06/04/szindarab_lesz_a_maglyabol.

Kapufa – Futball a kortárs magyar képzőművészetben címmel képzőművészeti kiállítás nyílt a dunaújvárosi Kortárs Művészeti intézetben. Július 30.-ig még megtekinthető. https://www.facebook.com/events/581272482048031/.


>!
_selene_ IP
Rakovszky Zsuzsa: Fortepan

Csodálatos kötet. Plasztikus világban járunk: elillanó korok emlékei és azokat megtestestesítő, a létezésbe ragadt, időtlen mozdulatok járják át e verseket. Varázslatos pillanatok villannak fel és az örökkévalóság színeit festik elénk. Nem elég egyszer olvasni, mert bár első alkalommal piedesztálra emeli olvasói lelkét, ezek a sorok kristálytiszta átlényegülést ígérnek. A borító képei tükrözik a versvilág hangulatát. Megkísérlem kijelenteni, hogy egy minden tekintetben tökéletes kötettel van dolgunk, amely kitüntetett helyet érdemel könyveink között és lelkünk polcán egyaránt.

!

TOLLVONÁS

Ebben a hónapban majdnem nem lett Tollvonás, de szerencsére időben pofára estem, hogy aztán mégis legyen. Méghozzá focis, mi más. Megkörnyékeztem az összes írót, akinek csak megvolt a címe, hogy küldjenek valamilyen focis anyagot, sírósat vagy nevetőset, az mindegy. Tudom, az én hibám, nem hagytam túl sok időt a munkára, de szerencsére így is összegyűlt elegendő anyag, egyik jobb, mint a másik. Fogadjátok őket szeretettel.

Először azért tisztázom magamat. Miért szeretem a focit? Tulajdonképpen, ha jobban belegondolok, már nem is szeretem annyira. Magyar bajnokit több mint húsz éve nem láttam. A BL-ben is már csak az egyenes kieséses meccseket nézem meg (idei fogadalmam, hogy csak a visszavágót). Az előbbiben a bénázás idegesít, az utóbbiban meg csak a kassza csörgését hallom. Pedig gyerekként minden volt a foci. Levegő, kaja, foci, ezek voltak a szükségletek. Ja, mert játszottuk, nem csak néztük. Persze néztük is, akkor még itt is hasonló játékot játszottak, mint amit a világ többi részén is focinak hívtak. A moziba vittem magammal a zsebrádiómat, hogy le ne maradjak a körkapcsolásról. De a lényeg az volt, hogy minden szabadidőnket focival töltöttük, tornaórán, szünetben, iskola után. Van jobb érzés annál, mint belerúgni a labdába, főleg, ha az a hálóban köt ki? Na jó, ha kettőnél többen csinálják…
Sosem értettem azokat a fiúkat, akik nem álltak be, amikor focizni lehetett, aztán később megértettem, általában ők voltak, akik először csajoztak be. Hiába, más volt az érdeklődési körük.
Hogy mi a titka a focizás iránti szenvedélynek? Phil Woosnam angol focista mondta: „A foci szabályai nagyon egyszerűek. Valójában ennyiről van szó: ha mozog, rúgd meg. Ha nem mozog, rúgd, hogy megmozduljon.” Bármilyen más labdajátéknál bonyolult szabályokat, mozgásokat kell megtanulni ahhoz, hogy játszhasd, kivéve a focit. Focizni mindenki játék közben tanul meg, nagyjából egyenlő eséllyel a többiekkel, és ha jól megy, akkor nem lehet abbahagyni, mert miért, ha egyszer jól megy.
Mikor kikoptam az iskolákból, akkor hirtelen rám szakadt a tudat, hogy mi lesz most már a focival? Másik városba is költöztem, odalettek a focicimborák, a lehetőségek. Persze voltak meccsek, de ritkán, aztán azok is elmúltak. Ma már a térdem sem bírná, ha futni kell, biciklire ülök, de ha egy játszótéren felém pattan a labda, azért még érte nyúlok, természetesen lábbal.


>!
Balint84

Hevér Károly labdarúgóként a megye második osztályáig jutott, ami nem jelent mást, mint hogy soha nem játszott más csapatban, mint otthon, a Pákozdban. Nem volt különösebben technikás, sőt, esetenként határozottan ügyetlennek mutatkozott. Kifejezetten egylábasnak számított, a baljával még passzolni is nehezen tudott, ami erősen behatárolta a csapatban a helyét. Legfeljebb kitartását, s még inkább a lelkesedését lehetett volna dícsérni, csakhogy a fenti adottságokkal párosulva az is inkább több kellemetlenséget, mint örömet okozott.

106. oldal, Család

Kőrösi Zoltán: Az utolsó meccs Történetek a titkos magyar focikönyvből

!

BENEDEK SZABOLCS

Nagyon sok, futballal kapcsolatos élményem van – jó és rossz egyaránt. Sajnos életkoromból eredően több a rossz, mint a jó. Közvetlen közelről, meccsről meccsre láttam a hanyatlást, és éltem át újra meg újra a hiábavaló reménykedést.

A magyar labdarúgás (egyik) utolsó virágkorában, az 1980-as évek közepén kezdtem el stadionokba járni, és ezt a szokásomat (egyesek szerint hülyeségemet) azóta se hagytam abba. Addikt vagyok. A hazai stadionok és a magyar meccsek addiktja. Rendszeresen jártam a pályákra az 1990-es években is, abban az időszakban, ami szerintem a magyar futball mélypontját jelentette. – Ámde most félre bú, hiszen 44 év után újra EB és három évtized után (nagy reményekkel indult, tragikomédiába fordult mexikói szereplésünk 30. évfordulóján) újra világverseny, magyar részvétellel. (Cinikusan hozzátehetném, hogy ebben nagy szerepe van annak, hogy lejjebb vitték a lécet, amit immáron át tudtunk ugrani. Ám ehhez a szép és megint csak reményekkel telt júniushoz végképp nem illik a cinizmus. Bizodalom annál inkább.)

Színvonal ide vagy oda, mindmáig jobban érdekel az, amit a hazai zöld gyepen mívelnek (olykor mímelnek), a lelátók kemény műanyag székével a fenekem alatt, mint az, amit az ultranagy és ultravékony képernyőkön lehet bámulni, otthon, kényelmes fotelben ülve. Szóval az a nagy helyzet, hogy egy Honvéd-Paks jobban leköt, mint egy BL-döntő, vagy egy El Clasico. Éltem át eufóriát Kispesten, bajnoki címet ünnepelve, és meg se tudom számolni, hányszor metróztam késő éjjel haza teljes letargiában a Népstadionból egy újabb elbukott selejtező után.

A futball több regényemben és írásomban fölbukkan, olykor központi témaként is. A legnagyobb élményeket azonban, azt hiszem, a személyes találkozások jelentik. Soha nem felejtem el többek között például azt, ahogy dobogó szívvel vártam gyerekkori bálványomat és nagy kedvencemet, Détári Dömét, amikor először beszélhettem vele. Vagy amikor egy dokumentumfilm forgatásán láttam Grosics Gyulát, amint az 1954-es vb-döntő sokadik fölemlegetésekor is könnybe lábad a szeme. A talán legemlékezetesebb ilyen emlék azonban az, amikor egyszer Buzánszky Jenőt vihettem az autómmal ide-oda. Mondanám, hogy beszélgettünk, de inkább csak hallgattam, miket mesél. És nem mellesleg azt mondta, hogy ők az egészet leginkább az országért és a népért csinálták. Mert körülményektől függetlenül ezt az országot és ezt a népet mindig szolgálni kell.


>!
sophie P

Ha két, avagy több férfi fociról kezd el beszélgetni, akkor azonnal bajtársak lesznek, néhány óra alatt pedig régi cimborák; sörökkel megpecsételt testvériség szövődik köztük, amelyben nőnek nincs helye, még akkor se, ha szereti a focit meg a sört is, akkor meg pláne, ha az illető nő focizik.

44. oldal

Kapcsolódó szócikkek: futball · nők · sör
11 hozzászólás
!

BERTA ÁDÁM

Páholy, köpet, vadnyugat

Átjön egy osztálytársam, még nem tudja, hogy nálunk apám anti-vendégszeretettel fagyasztja a levegőt. Itt senkit nem látnak szívesen, ennek megfelelően én is állandóan feszengek.

Éppen folyik a foci vb. A tévé apám szobájában van. Az osztálytársam megkérdi, nézhetjük-e egy kicsit a meccset. Bólintok. Apám ajtaja csukva. Kihallatszik a kommentátor hangja. Bekopogunk. Nyekergő hangon megkérdem apámat, nézhetjük-e egy kicsit a meccset. Apám bólint. A fotelben ül, közvetlenül a tévé elé húzta. A szoba innenső végében van az ágy, leülünk rá, egymás mellé, olyanformán, hogy inkább csak a fenekünk oldalát támasztjuk az ágynak. Elég magas, régimódi ágy, mi pedig kicsik vagyunk, kábé tizenegy évesek. A meccs már tart egy ideje. A képernyőt bámulom, és egyből elbambulok. Eltelik valamennyi idő, azt hiszem, rajtam kívül mindenki figyeli a játékot. Nézek a tévé irányába, fogalmam sincs, mire gondolok, de az fix, hogy nem focira. Váratlanul hamar mondja az osztálytársam: – Na jó, elég volt.

Lehet, hogy ő is unja. Megköszönöm apámnak, hogy engedte nézni, és libasorban kikullogunk a szobából.

Ennél csak rosszabb sztorijaim vannak a fociról.

A lépcsőház előtt álltunk körben pár szomszéd gyerekkel, részemről nagyságrendileg ötévesen. Azt hiszem, élőben akkor láttam először rendes bőrfocit. Adogatni fogjuk egymásnak a bogyót, illetve csak adogatnánk, ez még az első vagy második labdaérintés, az egyik teljes erőből pofán rúg vele. Az élmény kicsit olyan, mint mikor cirkuszban voltam. Életemben először és utoljára. Ugyanis jóelőre be volt harangozva, hogy cirkusz érkezett a lakótelepre, a vasárnap délelőtti előadásra megyünk. Az izgalom a tetőfokán: a jegyeink a páholyba szólnak, a szó atmoszférája extrán felcsigázó, még sosem láttam páholyt. Amikor beterelnek a ponyva mögé, kiderül: az első két sorról van szó, ez van a legközelebb a porondhoz, és minthogy emelkedő vasszerkezeten sorakoznak az ülések, ez a szektor helyezkedik el legalul. A folytatás börleszkbe illően flott, az előadás elején rögtön a lovak szaladnak ki, az első körük harmadánál tartanak, kettes oszlopban haladva, mikor egy szürke paci – rajta szőke lovarnővel – tárgyilagosan kifordítja a nyakát, rám néz, és habozás nélkül az arcomba köp.
Talán a focit is egy ilyen, első és utolsó alkalom után nem kellett volna tovább erőltetni.

Általánosban a lakótelepről járok be egy elit belvárosi iskolába. Az osztálytársaim nagy része az iskola környékén lakik, a telepen a szomszéd gyerekek kivétel nélkül a telepi iskolába járnak. Illetve én vagyok a kivétel. Kettős ügynök, kint is, bent is kívülálló. Egyik délutánra megbeszéljük az osztálytársakkal, hogy focizunk az udvaron. Menza után hazamegyek, 45 perc villamossal, trolival, mikor hazaérek, már indulhatok is vissza. Focizni. Átgondolom, miben is menjek, aztán valami furcsa okból a farmer, vadnyugati kockás ing, farmerdzseki szett mellett döntök. A vagányság alapkövetelmény: az inggallért felhajtom. Amikor belépek az iskolaudvarra, látom, hogy minden osztálytársam rövidgatyában és focimezben vagy hasonló holmiban van. Peckesen sétálok a partvonal mellett, a felhajtott inggallér jólesően súrolja a fülem alját. Tisztára cowboynak érzem magam – aki mellesleg nem a rézbőrűeket figyeli, hanem azt, ahogy csapatot választ a két kapitány. De úgy látszik, a cowboyokról mindenki tudja, hogy szarul fociznak: utolsónak maradok. Igyekszem úgy tenni magam előtt, mint aki meglepődik rajta, sőt talán meg is sértődik. Legbelül azonban, ha titokban félreteszem minden vagányságom, tisztában vagyok vele, ez a papírforma.

Gyere, Kisberta, te leszel a hátvéd.


>!
blackett

A férjemhez fordulok, ma az az első mondatom, hogy álmomban az a focista, a Messi voltam, ő rám néz és mosolyog. Jól esik neki. Úgy érzi, ez olyan, mintha vele álmodtam volna valami szépet.

67. oldal, A csatárnő bal lába életveszélyes

!

GY. HORVÁTH LÁSZLÓ

Törtem a fejem, de rájöttem, hogy nemigen tudok hozzájárulni ehhez semmivel. Abszolút koca focifogyasztó vagyok, illetve inkább csak voltam, legmaradandóbb élményem, amikor, ha jól rémlik, a Népstadionban láttam Varga Zoltántól egy eszelős félpályás gólt, vagy fordulásból vagy ollózásból, már azt se tudom, és azt se, hogy kikkel játszottak. Nem válogatott meccs lehetett, hanem fradis. Ja, és még egy: én rendületlenül tisztelem Beckhamet, mindig is tiszteltem, bármennyit ócsárolták, az a fazon piszkosul megdolgozott a pénzéért, és hát azok a csavarásai…


>!
kkata76 P

A nő sokat tűnődött azon, hogy mennyire nem ért a focihoz, és mikor legutóbb a férfi a háta mögé lépve az ágyra billentette, akkor hirtelen felrémlett neki, hogy ez les.

145. oldal, Földlakó

6 hozzászólás
!

SAJÓ LÁSZLÓ

A szurkoló naptára

Egy lett–kazah meccs, hogy’ izgalomba tudja hozni a magyart!
A szurkoló 2015. október 13-án, kedden, kabalából, nem nézi.
Mondhatni, nem bír odanézni.
Így nem látja, hogy a kazahok a 65. percben Kuat góljával megszerzik a vezetést, melyet meg is őriznek. A szurkoló őrjöng, és, magyar szurkoló lévén, bundát kiált – a lettek lefeküdtek, tuti, pénzt kaptak a törököktől. Vagy a kazahok kaptak, hogy hajtsanak. Mindegy – szép, török irhabunda az isztambuli piacról.
Aznap este megnézi, öccsével, a Törökország–Izland meccset. Az nem lehet, hogy nyerjenek a törökök, és így (mert a lettek lesznek az uccsók – ki emlékszik már erre?!) legjobb harmadikként továbbjussanak.
Ők, nem mi.
Mert ha nem, akkor mi.
Miért is nyernének? Izland oda-vissza verte Hollandiát! Viszont biztos csoportelső, lehet, nem hajt. Ám a szurkoló bízik a derék favágókban (ez az Aranycsapat óta génjeiben örökölt magyar futball-felsőbbrendűségi tudat – mire fel?! akkor se nyertünk, amikor a legjobbak voltunk); az izlandiak teszik is a dolgukat, nullnull, egy perc van hátra, és tíz emberrel a törökök. Akik szabadrúgáshoz jutnak 24 méterre a kaputól, és Selcuk Inan becsavarja. „Debebaszta, bazdmeg”, mondaná Mészöly Kálmán efendi.
Be.
A törökök a legjobb harmadikak (merthogy a lettek… de már kit érdekel!).
Ez nem igaz, mondta akkor százezer magyar szurkoló, ötvenezer belerúgott a fotelba, a szerencsés macskatartók a szerencsétlen macskákba, húszezer szurkoló rácsapott a tévére, kétezer a fejét verte a falba, kétszáz csak úgy lehorgasztotta, és maga elé bámult, a padlóra. Száz szurkoló felesége beadta a válópert.
A szurkoló és öccse nem mondanak semmit, nem néznek egymásra. Jó éjszakát meg hogyan is kívánjanak egymásnak.
Október 13., fekete kedd, a szerencsétlenségek nem véletlen összejátszása (ld. még balsors, turáni átok stb.).
A szurkoló nem alszik, és másnap mély depresszióba süpped. Az igaziba, ahonnan. Már rég volt ilyen, épp ideje. Ki se mozdul a lakásból, fekszik, naphosszat. Nem éhes. Viszont iszik, házi pálinkával veszi be a Frontint.
A depresszió négy és fél napig tart, amikor is október 18-án, vasárnap, 11 óra 20 perckor megtartják a pótselejtezők sorsolását. A szurkoló állapota már korábban javult, megtudván, hogy kiemeltek leszünk, mert koefficiensünk (van szurkoló, ki e szót nem ismeri?!) 27142, a dánoké csak 27140! Hurrá! Végre egyszer szerencsénk van! (Volt elég – a finnek ellen, emlékszünk a pótselejtezőt érő kabarégólra… Aztán jöttek a jugoszlávok…) És a sorsoláson megkapjuk Norvégiát! Ahol a stúdióban pezsgőt bontanak, az országban hajnalig tartó népünnepély veszi kezdetét, a kimért norvégok egymást ölelgetik az utcán! „Hungary, Hungary!”, borulnak egymás nyakába boldogan! A magyar név megint szép lett! A szurkoló sincs elkeseredve, sőt! „Megmutatjuk az öntelt, örömittas favágóknak!” (ezek is favágók, érdekes), depressziója dühbe torkoll és reménnyé jegecesedik. Ráadásul idegenben kezdünk.
November 12-én, csütörtökön, teremfoci után beesnek a 2Szívbe, a himnuszok már megvoltak. „Ki ez a Kleinheisler? Storck nem normális!” Így zúgolódnak, amikor nevezett vörös a tizenhatoson belül jobbal leveszi, ballal rádől, a kapus beleér, de GÓÓÓÓÓÓÓÓL! Söröskorsók is dőlnek, most a magyarok ölelgetik egymást, „megmondtam én, hogy ez a Klejnehe..”, ki se tudják mondani, isten nevét nem is.
A visszavágó is itt, a 2Szívben, három nap múlva, 15-én, vasárnap. „Priskin? Miért nem Nikolics? Vagy Böde? Szalai! Németh!” És, mondani kell-e, nevezett ötödik számú csatár a 14. percben elmegy, visszaveszi a labdát a jobb lábára és bődületes gólt lő a bal felsőbe, GÓÓÓÓÓÓÓÓÓL! „Aranykeze van ennek a Storcknak, akit betesz, gólt lő!” Kettőt kell lőniük a norvégoknak! Lőnek is – egy öngólt és egy igazit, Henriksen (2). A szpíker, a közönség és a kocsma ünnepel, a szurkoló, az örök szorongó még nem; számol, fennhangon, „ha még kettőt lőnek”, hátba verik, „te hülye vagy! Kint vagyunk!” De csak akkor örül, amikor a bíró lefújja. Mindenki talpon, egy söröskorsó törik (Béla, a vajszívű kapus, véletlenül verte le, persze az annalesekbe úgy kerül majd, hogy földhöz vágta és megtaposta az üvegcserepeket, úgy ugrált örömében); a szomszéd asztalnál fiatalok ünnepelnek, akik még meg sem születtek, szüleik is csak gyerekek, amikor a magyar csapat utoljára jutott ki foci EB-re (1972 – akkor négyes döntő és 4. hely).
A szurkoló már nem hitte, hogy megéri… „De megértük, dadus! Vigyázó szemünket Párizsra vessük!”
Ahol december 12-én, szombaton, 18 óra 28-kor kezdődött a csoportok sorsolása.
„Fortuna velünk volt”, „Jó az EB-sorsolásunk”, „Meglehetősen kedvező sorsolás”, „Álomsorsolás” – ilyen címek a másnapi online lapokban. De a szurkoló a népsportot (neki mindig az marad, így is kéri, s kapja) vette kezébe, a címlapon: „F mint Fortuna! F-csoport”
Na, most megmutathatjuk az izlandi favágóknak…
A szurkoló naptárában már ott vannak a (pirosbetűs? pirosfehérzöldbetűs?) napok: június 14., 18., 22. Aztán majd meglátjuk… Vagy nem…
Talán ez a csoda nem három meccsig tart.


>!
puplimarci

A szurkoló mindent tud, nem hülye, legbelül tudja a reális esélyeket, csak éppen ettől eltekint. Szurkolónak lenni költői létet jelent.

20. oldal

!

DRAGOMÁN GYÖRGY

egy régebbi anyagot ajánlott a figyelmünkbe, amit elolvashattok a honlapján: http://gyorgydragoman.com/…


>!
ParadoxH

Négy kötény. Ilyen nincs, dünnyögöm, nem lehetséges. Leállók. Rugdosom a torzsákat. Nézem az üdülőtelep nyárfasorát, pihen a szél, nem ezüstöznek, nem táncolnak a levelek. Fájdalmas, vörös hasadás az ég alján. Már kiflizik a Hold is. Drága jó Istenem, négy kötény. A labdarúgás Jóbja lettem.

Az öt kötény


A hozzászólások megtekintéséhez be kell jelentkezned!