Kortárs magyar irodalom

Rovatgazda
!

Az e havi számban nem lesz egységes tematika, inkább több kicsi, úgy is mondhatnám, hogy az elmaradásokat pótlom. Na és az újdonságokra is vetünk egy pillantást, idén kicsit előbb beindult a könyvpiac, gyűlnek a könyvek a 2016-os újdonságok listáján (http://moly.hu/listak/2016-magyar-szepproza).

Az első mini blokkban három könyvet veszek sorra, melyek nem szépirodalmi kötetek, viszont a szépirodalomról szólnak. Fontosak ezek a könyvek, mert közelebb hozzák az írókat, kicsit bepillanthatunk a kulisszák mögé, hogy lássuk, az írót sem elefántcsonttoronyból faragták.
A fenti képen zömmel írók, köztük egy friss Kossuth-díjas is.

Időrendben az első Gergely Ágnes: Oklahoma ezüstje című tavalyi munkája. A szerző így ír a kötetről: „Nem voltak mestereim. Nem volt kinek a lábához ülnöm. Valahányszor a lapok közölték egy-egy írásomat, a barátaim tapintattal és gyanakodva telefonáltak, mint egy szomorú, lázas betegnek (…) Hanem az elérhető klasszikusokból nekem is jutott néhány pillanat, igazán néhány pillanat. Éppen látszólagos törékenysége miatt őrzöm ezt az egyszervolt időt, aminthogy legkedvesebb ékszerem az igazgyöngy, mert a formája riasztóan gyöngéd, de tetszetősen illeszkedő fémlapokba nem csiszolható, nem hagyja magát, emlékszik rá, hogy miből született.”
Olyan nevekkel találkozhatunk a kötetben, mint Nemes Nagy Ágnes, Füst Milán, Szabó Magda, Weöres Sándor, Mándy Iván, de olyan, ma már szinte teljesen ismeretlen irodalmárokkal is megismerkedhetünk, mint Hajnal Anna, Rab Zsuzsa, Vihar Béla, Solymos Ida, Raýman Katalin, Tóth Eszter, Székely Magda.
A könyvesblogon egy részletes ismertetés találhattok a kötetről: http://konyves.blog.hu/2015/06/12/gergely_agnes_nem_vol…


>!
Gudmundur
Gergely Ágnes: Oklahoma ezüstje

Gondoltam, majd szépen lassan olvasgatom el ezt a könyvet, naponta egy-két portrét, egy másik olvasmány mellett. Ehhez képest szinte nem tudtam letenni: csak azért tartottam szüneteket, hogy ne olvadjanak nagyon össze a fejemben az egyes szereplőkhöz kapcsolódó emlékek. Pedig nekem ez egy többszörösen ismeretlen világ volt: sajnos a kötetben szereplő alkotók egy részéről nem hallottam korábban (engem minősít, tudom!), másrészt számomra az a sistergően eleven irodalmi élet, amelyet bemutat, szintén a meglepetés erejével hatott. És éppen emiatt volt olyan jó olvasni! Írók, költők, műfordítók, művészek elevenednek meg a lapokon: dolgaik után szaladva összefutnak Budapest utcáin, időnként egy kávé mellett beszélgetnek irodalomról, a készülő műveikről. Leveleket váltanak, telefonon tartják a kapcsolatot, sorban állnak a könyvesbolt előtt, hogy a másik legújabb kötetét beszerezzék, számon tartják egymás munkásságát, és folyamatosan reflektálnak arra. A félreértéseiket a művésztársnak ajánlott költeménnyel igyekeznek tisztázni, hiszen nem lehet olyan konfliktus, amelynél ne lenne erősebb a művészet és az alkotás szeretete. Számukra – de Gergely Ágnes számára biztosan – a Minden az, ami az én számomra csupán a hétköznapok vigasza, a napi feladatoktól ellopott órákra tartogatott öröm: egy tökéletesre sikerült verssor, egy élesen és pontosan megrajzolt regénybeli karakter, az életet tisztán visszatükröző alkotás. Ahogyan a fülszöveg is írja: a rövid történetek legalább annyit elmondanak Gergely Ágnesről, mint magukról a főszereplőkről, és ez így van jól. Újra érzem a késztetést: több verset kellene olvasnom. Ez a kötet ismét kinyitott egy kaput: nagy kár lenne nem belépni rajta.

!

Kortárs irodalmunk legendás folyóiratának, a Holminak a megszűnése adta az apropóját, hogy megjelenjenek az újság főszerkesztőjének és egyszemélyes motorjának, Réz Pál –nak a visszaemlékezései Bokáig pezsgőben címmel. A könyv gyakorlatilag egy rádiós beszélgetés írott változata, amit Réz Parti Nagy Lajos -sal folytatott. Hogy ebből könyv lett, az Szebényi Cecília rádiós szerkesztőnek az érdeme, akinek a nevét érdemtelenül keveset említik a kötettel kapcsolatban. Azért képzeljük el, két borozgató, sztorizgató vén irodalmár csapongó beszélgetéséből kellett könyvet kovácsolnia; szép teljesítmény. Viszont emiatt is lehet, hogy sokan a szerző szemére vetik, a kötet nem teljes, sok mindenki kimaradt, vagy nem kapott elég hangsúlyt benne. Talán egy háromszor ilyen vastag kötetben tényleg elfért volna minden.
Az eredeti rádióműsor is meghallgatható a Youtube-on, 10 részben: https://www.youtube.com/playlist…


>!
Ferenc_Molnár_3
Réz Pál – Parti Nagy Lajos: Bokáig pezsgőben

Ha csakugyan ilyen volt Réz Pál – márpedig miért ne lett volna ilyen? – egy nagyon normális, szélsőségektől mentes, önmagával vívódó irodalmár képe rajzolódik ki a szövegből. Nem mentegetőzik, inkább szigorú önmagához, de mint egy helyen félig komolyan mondja, azért, hogy közbeszóljunk, megvédjük, igen, ennél többet nem tehettél, jó volt ez így. Ez az „így” az egész élete, a háborútól a rendszerváltásig, sőt kissé tovább is, amit áthat az irodalom szeretete, a minőség (bármiben gyökerezzen is az) feltétlen, megalkuvást nem tűrő tisztelete.

Az élőbeszéd fésületlensége jót tett a szövegnek, az időnként zavaros szórendek a vallomásokat letisztázzák, elmélyítik, ahelyett, hogy a felületesség látszatát keltenék, néhol egyfajta spontán tűnődéssé alakítják az interjút.

Jó volt olvasni.

A 20. század nagy íróóriásait néhány anekdotázó visszaemlékezéssel elintézi, de hát ilyen volt már Karinthy Ferencnél, Abodynál, ám a kötelező körök után (de ki hagyta volna ki ezeket, meg különben is, más szemszögből minden más) egyre inkább morális tartalommal telnek meg a történetdarabkák. Egyre több szó esik szeretetről, tisztességről, tartásról. Ezért is érdekes ez a másfél évtized alatt elkészült háromrészes beszélgetésgyűjtemény, mert nem egy statikus állapotot, kinyilatkoztatást vagy magát, saját szerepét előtérbe helyező embert ismertünk meg, hanem olyasvalakit, akinek talán egyik legnagyobb bánata ma már, hogy nem fedezhetett fel még több tehetséget, vagy nem harcolt eleget amikor kellett és lehetett volna.

!

A harmadik kötet egy riportgyűjtemény jeles kortárs szerzőinkkel Károlyi Csaba tollából, címe: Mindig más történik. Károlyi az ÉS kritikusa, az ő nevéhez fűződnek az ÉS-kvartett beszélgetések például, amikben havonta egy újdonságot veséznek ki három kritikus társával (a Youtube-on megtalálhatók a beszélgetések felvételei). Számomra iránymutatóak ezek a beszélgetések, egyrészt, mert ami itt elhangzik, az több irányból is megvilágítja egy könyv olvasatát, másrészt kaján örömmel figyelem, hogy ahol négy (mit négy, kettő!) kritikus összejön, ott sosincs teljes egyetértés, és ez megnyugtat, hogy talán néha nekem is igazam van.
Ez a gondolata pedig a Literán adott interjújában arról győz meg, hogy a Tollvonás interjúkban nyugodtan lehetek amatőr ;): ”Sokszor a legbutább kérdés lenne a legjobb, az én interjúim egyik baja éppen az, hogy nem merek elég buta lenni, mert azt gondolom, hogy azt nem illik, illetve mindig adni kell a szakmaiságra. Adni kell, de ha téved, ökörséget mond a kérdező, ezzel előhúzhat eredeti válaszokat.”
Minden mást megtudhattok @vargarockzsolt értékeléséből:


>!
vargarockzsolt P
Károlyi Csaba: Mindig más történik

Károlyi Csaba: Mindig más történik 25 irodalmi beszélgetés

A kortárs magyar szépirodalomnál csak a kortárs magyar szépirodalomról szóló beszélgetés lehet belterjesebb. Az egész csak lúzer és sznob értelmiségiek szövegelése, mondhatják például azok, akik számára érdektelen, hogy Szabó Magda hat órán keresztül beszélgetett Károlyi Csabával többek között arról, hogy kik voltak a regényei szereplőinek a mintái, a családja, szülei és egyéb rokonai; vagy az, hogy Nádas Péter hosszasan elvitatkozik Károlyi Csabával, hogy a Párhuzamos történetek cselekményszálai hogyan kapcsolódnak egymáshoz, és ez ügyben az olvasó vagy író véleménye fontosabb?

A következő lista a kötet végén található névmutatóból lett kigyűjtve, és a nevek után az említések száma szerepel – a legalább egy tucatszor vagy annál többször említetteket állítottam sorba:

Esterházy Péter 35
Ottlik Géza 23
Mészöly Mikós 19
Nádas Péter 18
Kádár János 16
Móricz Zsigmond 14
Kukorelly Endre 14
Tolsztoj, Lev Nyikolájevics 12

Esterházy Péter tehát fölényesen győzött, viszont a kötetben nincs interjú vele* – ez a kötet nem irodalomtörténet és nem is kánon; egészen egyszerűen csak az Élet és Irodalom** című hetilapban megjelent Károlyi Csaba nagyinterjúk közül ad válogatást, 25 irodalmi beszélgetést. (Ezért aztán sajnos Tolsztoj és Ottlik, Kádár és Móricz Zsigmond sem szerepel a beszélgetőpartnerek között, pedig ezek is igazán érdekes interjúk lehettek volna.)

Az interjúkat készítő Károlyi Csabáról azt kell tudni, hogy
– NEM a rendszerváltás óta az állami vagyon privatizálásából hirtelen meggazdagodott Al- és Felcsúti Caponék magyar nagytőkések bérence imidzsépítő megbízásából osztogat irodalmi díjakat,
– NEM az Alaptörvényben rögzített állami művészeti testület funkcionáriusa, aki a saját ideológiai elfogultságait feudális kegyúrként közpénzből próbálja rákényszeríteni az irodalmi életre finanszírozza,
– HANEM saját jogon, irodalmi kritikái-értelmezései által megalapozott-kivívott tekintéllyel teremtette meg az egyenrangú beszélgetőpartneri helyzetet a kortárs magyar irodalom legjelentősebb regényírói felé.

A beszélgetőtársak tehát regényírók, akik láthatóan, illetve olvashatóan örömmel veszik, hogy egy valóban értő és kíváncsi olvasó tesz fel számukra kérdéseket. A korábban már említett Szabó Magdán, Nádas Péteren és Kukorelly Endrén kívül olyan népszerű szerzők is szerepelnek a könyvben, mint Grecsó Krisztián, Dragomán György és Tóth Krisztina, illetve olyan kevesek által ismert írók, mint Németh Gábor, Kun Árpád vagy Lengyel Péter.

Tamás Gáspár Miklós és Réz Pál is nyilatkozta a közelmúltban, hogy a rendszerváltás (1990) előtt jobb volt a magyar irodalom, és ez a könyv a maga kissé véletlenszerű válogatásával is riposzt lehet erre, olyan további szerzőkkel, mint például Spiró György, Závada Pál, Darvasi László, Szilasi László, Láng Zsolt, Tompa Andrea, Oravecz Imre, Térey János, Parti Nagy Lajos, stb.

A kötetről, melyet a Kalligram Kiadó adott ki, elérhető egy érdekes beszélgetés alábbi linken:
https://www.youtube.com/watch…
A beszélgetés résztvevői: Károlyi Csaba, Parti Nagy Lajos, a kötet felelős szerkesztője Szilágyi Zsófia, és a kiadó képviseletében Mészáros Sándor.

* Az Esterházy Péter interjúkkal Dunát lehetne rekeszteni – többek között ezért sem készített vele Károlyi Csaba interjút. EP egyébként annyi tárcát, publicisztikát is ír (lásd például erről: http://moly.hu/ertekelesek/241216), hogy az interjúi sokszor már nem is tartalmaznak túl sok újdonságot.
** Az Élet és Irodalom színvonalas balliberális politikai és irodalmi hetilap, amely politikailag a rendszerváltás óta folyamatosan ellenzéki, függetlenül attól, hogy ki van éppen kormányon; irodalmi ízlésben viszont enyhén konzervatív, a polgári hagyományok-értékek közvetítője.

4 hozzászólás
!

SPIRÓ 70

Spiró György a „felszabadulás” egyéves évfordulójának tiszteletére született, így most épp 70 éves. Regény- és drámaíróként is ismert, gyakorlatilag minden díjat elnyert, amit itthon el lehet nyerni. Nem sorolnám fel életrajzának állomásait, aki kíváncsi rá, itt elolvashatja (egyben ugyanitt megtalálja digitalizált műveit is): http://www.pim.hu/object.1CE839D8-F144-42B5-9A9C-17D301….
Első nagy sikere Az Ikszek (1981) című regénye, ami lengyel témát dolgoz fel, és botrányt is kavart Lengyelországban, bár Spiró egy helyen azt mondja, hogy a botrány csak egy, akkor még a kommunista pártban rejtőző, később az első lehetőségnél nácivá vedlő ember támadásának köszönhető. A regényből Az imposztor címmel színdarabot is írt, amit Major Tamással a főszerepben adtak elő (a tévében láttam, nehezen felejthető előadás, fent van az egész a Youtube-on, igaz, elég vacak minőségben: https://www.youtube.com/watch…), ami nem véletlen. Így ír erről a Színház című folyóiratban: ”Engem Marton hívott a Nemzetibe MGP javaslatára, Major meglátott a színházban, és éles elméjével kitalálta, hogy ha nem ő hívott oda, akkor a tettes csakis Marton lehetett. Gondolta: szépreményű ifjú, ki tudja, mi várható tőle, semmiképpen se legyen Marton kádere. Gyorsan megszervezte, hogy a két remek segédrendező, Bodnár Sándor és Tatár Eszter is felújítópróbákat tartson, ő meg bement Martonhoz, és elpanaszolta: mindjárt kezd próbálni, és nincsen segédrendezője, de itt van ez a Spiró gyerek munka nélkül. Marton nem tudott az ötlet ellen felhozni semmit. Így lettem váratlanul Major segédrendezője a Magyar Elektrában meg a Karnyónéban, holott Marton ösztöndíjas drámaírónak hívott oda, és fogalma sem volt, mire vagyok való egy színházban, mert azt már MGP nem mondta meg, mivel ő se tudta (és én se tudtam).
Szerencsém volt, többet tanultam Majortól a két hónap alatt, mint ha elvégeztem volna a Színművészeti Főiskola rendező szakát. A lényeg: ha nincs ez a váratlan tapasztalatom, eszembe se jut színházi regényt faragni Az Ikszekből, amelyet szimpla kelet-európai politikai parabolának szántam, és Boguslawski, a színész a jelentéktelenebb epizódszereplők számát gyarapította volna. A regény megjelenése után mindenki felfedezte, hogy a főszereplő Boguslawski maga Major. Hát persze. Nagyon nagy alak volt Boguslawski, a valóban élt lengyel színész, igyekeztem még annál is nagyobb alakot formálni belőle, és Major nélkül nem sikerült volna.”
Spiró teljes vallomása Major Tamásról itt: http://www.szinhaz.net/index.php….
Másik nagy színpadi sikere volt a Csirkefej, amit 1986. október 27.-én mutattak be a Katonában, Gobbi Hilda nagy jutalomjátéka volt ez a darab. A színmű a ’80-as évek sivár szocializmusát mutatja be, nem riadva vissza a hétköznapi nyelv használatától sem (sok káromkodás van benne). Mészáros Tamás, korabeli kritikájában így jellemzi ezt: ”A lepusztult házak között lepusztult életek. Egy darab kemény valóság, amivel úgy látszik, nehéz szembenézni – a színházban. Mert ami nap mint nap körülvesz bennünket, amit tapasztalunk és hallunk, az más, azt megszokjuk és elfogadjuk, sőt kifejlesztjük magunkban az immunreakciót; s az önvédelem konszolidálja a tudatot. Megtanulunk együtt élni mindazzal, amivel nem lehet. Például a lepusz­tult nyelvvel is, amelyben nem az a képtelenség, hogy olyannyira trágár – hanem az, hogy alkalmatlanná lett a rendeltetésszerű működésre: ember az embert immár nem képes általa megérteni. A kifejezés elemi lehetősége vész el a világ egy darabjából — és Spiró György színpada éppen hogy ezt fejezi ki drámai könyörtelenséggel.
Ez a darab is megtalálható a Youtube-on: https://www.youtube.com/watch….
Legutóbbi nagy sikere a 2005.-ben megjelent Fogság című nagyregénye volt, ami a kereszténység kezdeteihez visz vissza. A regény talán igazi nemzetközi karriert is befuthat, hisz tavaly kiadták Amerikában, és most versenyben van a legjobb fordítás díjáért. (Közben befutott a hír, nem került a legjobb 25 listájára a könyv.)
1987-ben történt valami, ami azóta is bélyeg Spiró személyiségén, felszólalt valami ellen, ami akkor még nem is igen volt, vagy legalább is keveset lehetett hallani róla, és ezzel a társadalom egyik felének a haragját zúdította magára (valahogy ez a magyar társadalom hajlamos a dipolarizációra, talán szednie kellene rá valami orvosságot). A Jönnek című verséről van szó (ami versként, lássuk be, nem tartozik a magyar költészet örökbecsű darabjai közé), ami miatt megkapta a magyarellenes billogot, természetesen azoktól, akik nagyon magyarnak érezték, és érzik magukat azóta is. Aki tud olvasni, az láthatja, hogy ez a vers nem a magyarok ellen szól, hanem azok ellen, akik a magyarságukat címkeként viselik magukon, mint valami születési nemességet. Itt el lehet olvasni a verset: http://moly.hu/karcok/521048.
Legutóbbi regénye, a Diavolina tavaly jelent meg, és Gorkijt állítja a középpontba. A könyv vegyes fogadtatásban részesült, itt a Molyon is.
A Magvető a szerző születésnapjára egy esszéválogatást jelentet meg.

@olvasóbarát karcában egy hosszabb beszélgetés felvételének linkjeit találjátok, egészen friss anyag: http://moly.hu/karcok/669482.
Végezetül egy 2006-os interjú, amolyan szubjektív portré Spiróról: http://beszelgetesek.haver.hu/interjuk/a-z/spiro-gyorgy/.


>!
balagesh P
Spiró György: Diavolina

Én becsszóra felkészültem. Sok könyv vérzik el az orosz nevek miatt, hogy melyik -vij és -kszevics kicsoda is. Itt meg aztán óvott, védett minden értékelő, úgyhogy felszívtam magamba a Gorkij-életrajzot meg a Párt hőskorának nómenklatúráját. Nem migránsként estem be egy közönyös ország érthetetlen nyelvet beszélő kibogozhatatlan nevű lakói közé. És mégis hányszor jutott eszembe, hogy ha Jókai, Ady vagy Illyés udvartartásáról és szövevényes emberi kapcsolatairól olvastam volna, tán akkor sem élvezném jobban az olvasást. Mert a bennfentesek, a mindent tudók, az erre a témára specializáltak ugyan mosolyoghatnak néha Spiró megállapításain, jellemzésein, de mintha nem a keveseknek készült volna ez a könyv…
Mintha a korról és Gorkijról mondana valamit a sokaknak. Nem túl bonyolultat, és egészen érthetőt – csak éppen mi nem a művet kaptuk kézhez.
Van egy nő, akit cselédként kezeltek, s bár fontosabb volt, de mégsem volt igazán az. Tán ezért is maradhatott életben. Na ő az utcán összefut egykori úrnőjével, és eszmét cserélnek, és tán ehhez a beszélgetéshez dobja hozzá(nk) a megjegyzéseit, summázatát a kornak. A margójegyzeteket.
Innen a végtelen hiány(-érzet), a sok csalódott olvasó, hiszen a nagyregény (a Gorkij-archívum, a Negyven év) helyett csak jegyzeteket kaptunk. Isteni irodalomelméleti téma…
Ha nincs @olvasóbarát, ezt a könyvet el sem kezdem olvasni. Köszönöm neki, és az iránta érzett tiszteletem miatt írtam meg ezt az értékelést is.

7 hozzászólás
!

ÚJDONSÁGOK

Centauri, akinek arcát az édesanyja látta utoljára, és már az iskolában is háttal ült a táblának, alapos felvezető kampány után jelentette meg új regényét, Jákob botja címen. A regény állítólag Jack Londonról szól, de állítólag nem. A könyv első mondata: „Itt fekszik előttem a múlt, és halott.” Kétségkívül hatásos indítás. Ebben a kis videóban a szerző olvassa fel a regény első mondatait: https://www.youtube.com/watch…. És egy friss, ropogós, de rövid értékelés a Librariusról: http://librarius.hu/2016/03/30/aki-harcba-szallt-az-ang….

Erre az évre is jutott egy Kertész Imre kötet, méghozzá egy napló válogatás a ’90-es évekből, címe A néző. Akartam ide valami kis idézetet a könyvből, de nem találtam olyant, amit ide rakhatnék bonmot gyanánt. Hát igen, ez nem egy olyan kötet, Kertész sem egy olyan író. itt azért olvashattok pár velősebb részletet: http://hvg.hu/kultura/201608_feljegyzesek_19912001_a_nezo.
Itt pedig Kulka János olvas fel egy rövid részletet: https://www.youtube.com/watch….

Egressy Zoltán: Szarvas a ködben című új regénye is hamarosan kézbe vehető. @Batus viszont soron kívül hozzájutott, így az ő értékelését már olvashatjuk is a könyvről:


>!
Batus
Egressy Zoltán: Szarvas a ködben

Mostanában olvastam jó néhány olyan könyvet, ami nem volt rossz, de inkább a felejtős kategóriába tettem magamban, miután befejeztem. Ez nem ilyen volt. A Szarvas a ködben csapongó és zilált, és épp ettől vibrál úgy, ahogy egy jó könyvnek kell. Nem süpped bele a közömbösségbe, hanem őrülten kapkod, ahogy a főszereplő Anna. Akivel egyébként valószínűleg minden nő azonosulni tud részben. Én csak egészen kis részben tudtam, de akkor olvasás közben sűrűn kellett törölgetnem a szemem a metrón, hogy ne csorogjon a könnyem. A többi részben pedig Anna olyan nő volt, akit abszolút megvetek. Gyenge. Paranoiás. Idegesítő. De nem kell megijedni, Mátyás Anna akkor is beszippant, ha ő az a nőtípus, akit utálsz. Mert élvezed, hogy belelátsz a fejébe. És szégyelled, ha egy kicsit mégis felismered benne magad (mert fel fogod… feltéve hogy nő vagy).

Ja és én a maja horoszkóp szerint gyík vagyok, ami közel sem olyan menő, mint a szarvas :(

4 hozzászólás
!

A magyar irodalom egy másik nagy bölénye is új kötettel jelentkezett, igaz, ez még nem az az életrajzi nagyregény, ami egy-két év múlva várható. Nádas Péter: Az élet sója című kötetéről van szó, ami a Literán korábban megjelent írásainak gyűjteménye. Tulajdonképpen itt el is olvashatóak ezek: http://www.litera.hu/dosszie/nadas-peter-2flekken. Nem tudom, hogy a kötet eltér-e valamiben ezektől, persze az illusztrációkat kivéve. Csak remélni tudom, hogy nem ez a 12 nyúlfarknyi írás van 116 oldalon megjelentetve.

Grecsó Krisztián is új regénnyel jelentkezik, Jelmezbál a címe. Sok mindent még nem tudni róla, a fülszöveg szerint egy gyilkossággal kezdődik, de mégis egy családregény kerekedik belőle. Szerintem nem kell sokat várni majd az első értékelésekre.

Szaniszló Judit bloggerből lépett elő könyves szerzővé most megjelent Beenged című novelláskötetével. Ez itt a szerző blogja: https://combfiksz.wordpress.com/, ez pedig egy cikk róla a NOL-on: http://nol.hu/mozaik/20130429-kitalal_egyedul_is-1382991.


>!
Kuszma P
Szaniszló Judit: Beenged

Ízlelgessük, mert lehet, ez a jövő irodalmi formája: a blognovellák. A blognovella rövid, frappáns, nem történetet, inkább hangulatot mesél el – végeredményben nem is annyira a prózai formákkal, mint inkább a szabadversekkel rokon. Abból a feltételezésből indul ki, hogy amit a szerző ír, az pusztán attól érdekessé válik, hogy az írja, aki – vagyis nem az elbeszélt események tartják fenn az olvasó figyelmét, hanem (ebben a konkrét esetben) a szövegben leképezett világ szaniszlójuditsága. Szóval érzékeny, őszinte (őszintéskedő?), pirinyót magamutogató műfaj ez. Amúgy a szöveg nem rossz – vannak benne például nagyon jó mondatok. Meg vannak benne olyan mondatok is, amik túlzottan jók akarnak lenni. (De az, hogy egyáltalán akarnak valamilyenek lenni – már az is valami.) Nagyon szép passzusokat tartalmaz a fogyatékkal élőkről. És alkalmasint még több élvezetet fog találni benne az az olvasó, aki elegendő szaniszlójuditsággal rendelkezik hozzá – belőlem alighanem hiányzik ez a fluidum. Attól tartok, ez a könyv számomra abba a csoportba tartozik, amit két-három év múlva majd tanácstalanul forgatok, ha kezembe kerül: olvastam én már ezt? Amúgy tagadhatatlanul figyelemre méltó, de azt hiszem, csak akkor fogom tudni eldönteni Szaniszló Juditról, hogy jó író-e, vagy sem, ha másról is ír majd, nem csak magáról.

6 hozzászólás
!

Száraz Miklós György, akinek Lovak a ködben című regénye igen jó fogadtatásra talált a Molyon új regénnyel jelentkezett, Apám darabokban a címe. A cím egy személyes érintettségű családregényt sejtet. Na meg a fülszöveg is. Az Irodalmi Jelen riportjában az új regényről is beszél (http://www.irodalmijelen.hu/2016-jan-12-1649/semmi-elaj…), itt pedig egy részlet is olvasható a könyvből: http://www.irodalmijelen.hu/2016-jan-19-1022/szaraz-mik….

Szabó Róbert Csaba: Alakváltók című kötetéről egyelőre azt sem tudtam eldönteni, hogy regény, vagy novelláskötet, mindenesetre az első molyos olvasója, @kfg öt csillagot adott neki. Itt olvasható egy részlet a „regényből”: http://helikon.ro/alakvaltok/.
A Librariuson egy riportot olvashattok a szerzővel az új könyvről: http://librarius.hu/2016/03/11/demokracia-es-szabadsag-….

Megjelent már Kőrösi Zoltán: Az ítéletidő című posztumusz regénye is. A disztópia Budapesten játszódik. Ahová leszállnak az angyalok. Vagy az ördögök. Vagy mindkettő. Vagy már itt is voltak?


>!
Annamarie P
Kőrösi Zoltán: Az ítéletidő

Nem tudom, mit reméltem?
Józanul még mindig nem tudok gondolkodni Kőrösi Zoltánnal kapcsolatban.

Az ítéletidő: A történelem során már sokszor érezte úgy a kor embere, hogy ennél lejjebb már nem lehet csúszni, ez a világ már megérett az ítéletre. Hányan, de hányan látták megvalósulni a földi poklot, és lám-lám, minden megy tovább, még ezt az aljasságot is meg lehet úszni. Kőrösi szerint viszont Magyarország átlépte azt a határt, ahol büntetlenül megmenekülhet. „Kilyukadt a térkép, és Magyarország kiesett rajta.” Eljött az apokalipszis, és nem villámcsapással, hatalmas robajjal, hanem szép lassan, egy lyukkal kezdődve begyűrűzött minket. A sohasem politizáló, higgadt Kőrösinél is megpattant valami, mert mindent azért az ember sem tud lenyelni. 200 oldal súlyokkal megterhelt, szürke, depressziós és nem kőrösis regény ez. Oldódhat ez a reménytelenség, a bőrünk alá napról-napra egyre jobban bekúszó kilátástalanság? Ha spoiler, hát legyen, de le kell írnom, hogy Kőrösi Zoli megfogja a kezünk és kihúz a gödörből, állunkat megemelve, a szépre irányítja tekintetünket – nem is ő lenne, ha nem tenné.
De sok mindent nem értek ebben a könyvben. Nem értem az eszközkészletét. Miért ezeket az elemeket használta? Mit jelent Robi bácsi alakja és legfőképp sorsa? Könnyen átérezzük a kis Borisz helyzetét, hisz magunk is ilyen elárvult emberek vagyunk, kapaszkodunk, akibe tudunk. S közben Robi bácsik vagyunk, akik „elkurvulva” próbáljuk menteni szeretteink irháját. És most kemény Kőrösi; kemény szóhasználatában; kemény prózaiságában.
Közben pedig vérzik a szívem, mert a kráter bennem van, egy űr van utána, egy fájdalom, és csak egy angyal lépked most a gödör felett a két világ között, fel és le.
Szellemekről diskurálni most?

!

HÍREK, PÁLYÁZATOK

Potozky László kapta idén a Békés Pál-díjat Éles című regényéért.
Vele és a zsűri egyik tagjával, Závada Pállal láthattok itt egy rövid beszélgetést: http://www.atv.hu/videok/video-20160329-kiosztottak-a-b….

Kijött az Aegon-díj tízes listája, ebben a karcomban minden lényeges benne van, még szavazhattok is: http://moly.hu/karcok/669441.

Természetesen az évszaknak megfelelően kiosztották a Kossuth-díjakat is, az irodalmi díjazottakról itt olvashattok: http://moly.hu/karcok/675381.

Továbbra is díjak, örömteli, hogy nem csak díjak megszűnéséről lehet hallani, hanem újak születéséről is. Ebben a hónapban két új díj születését is bejelentették.
Az egyik a fiatalon elhunyt író emlékére létrehozott Hazai Attila Irodalmi Díj, aminek célja „hogy évente elismerésben és támogatásban részesítsen egy-egy pályakezdő vagy középgenerációs írót, aki Hazai Attilához hasonlóan szuverén, újító, kísérletező és kockázatvállaló szerző, jelentős művel hívta már fel magára a figyelmet, és akire szintén jellemző a társművészetek iránti nyitottság, fogékonyság. A részletekről a Literán olvashattok: http://www.litera.hu/hirek/uj-szakmai-elismeres-a-magya….

A másik díjat, pontosabban kettőt, a Libri Kiadó hozta létre, elnevezésük: Libri irodalmi díj és Libri irodalmi közönségdíj. Az utóbbira majd ti is szavazhattok, ha az előzsűri nyilvánosságra hozza a tízes listát. A díjazható művek között szép- és tényirodalom egyaránt szerepel. A nevezett könyveket itt láthatjátok, ill., gondolom, majd itt lehet szavazni is: http://www.libri.hu/irodalmi_dij/.

A Liget pályázatot írt ki olyan művekre, amik a Liget honlapján megjelent művekre reflektálnak. A részletek @vargarockzsolt karcában: http://moly.hu/karcok/683082.

A Próza Nostra novellapályázatot írt ki a Csernobili katasztrófával kapcsolatos írásokra. A részletek itt: http://www.prozanostra.com/iras/csernobil-30-az-atomkat….


>!
remenant
Potozky László: Éles

Az utóbbi időkben olvasott könyvek közül ez vágott legváratlanabbul az elevenembe, sokat gondolkoztam rajta, de ebből se jött össze egy ép értékelés (asszem, ezzel a regénnyel kapcsolatban bármi ép paradoxon lenne).
A lengyel nevű, sűrűn lezsidózott sráccal annyira könnyű végigvonszolódni a cselekményen, hogy az már önmagában is ijesztő, és Katje simán leveri a pályáról kollégáját, tud hihető lenni a szerelem két annyira sérült ember között, akikről kívülről lehet látni, hogy itt nemigen lehet más, maximum a további együtt csonkolódás szenvedélye.
Nagyon szerettem a nyelvét, tudja, hogyan tartson mértéket, hogy vágjon, de ne túlozza magát giccsé, pedig a témák miatt nagyon pengeélen táncol végig. Mondjuk azért (még) nem a tökély hasít itt, nem a hibátlan összerakottság, mert nem mondja el csont nélkül, de amit el akar mondani, az itt van megkérdőjelezhetetlenül. Ha ez a kortárs próza új iránya, mint azt már hallottam szörnyülködő kontextusban, én nem tiltakozom.

!

AMI MEGMARADT

Az előző havi számban indítottam el ezt a rovatot, hogy megnézzem, mi maradt fenn az idő rostáján a közelmúltban megjelent alkotásokból. A hogyanokról és miértekről itt olvashattok: http://moly.hu/merites-rovatok/kortars-magyar-irodalom-53.
Egy évet ugrunk előre az időben, a vizsgált évünk:

1991

Az év elején a Perzsa-öbölben megkezdődik a „Sivatagi vihar hadművelet”, a szovjet csapatok pedig Litvániát támadják, feloszlik a Varsói Szerződés, Oscar-díjat kap a Farkasokkal táncoló, döntünk Bős-Nagymaros leállításáról, Jugoszláviában kitör a polgárháború, az utolsó szovjet katona is elhagyja Magyarországot, viszont idelátogat a pápa, előkerül Ötzi, meghal Freddie Mercury.
És eközben a magyar irodalomban? Meghal Vas István, valamint Aczél György, aki az előző három évtized kultúrpolitikáját meghatározta. Viszont igazán nagy és maradandó művet nem találtam ebben az évben. Azért van pár regény, ami még ma is népszerű.

Kiemelkedően a legolvasottabb mű ebből az évből Polcz Alaine: Asszony a fronton (642/101/299/93) című, önéletrajzi ihletésű regénye. A II. világháborús front átvonulás minden borzalma felidéződik egy 19 éves lány szemén keresztül. A szerző ráadásul nem is „profi” író, pszichológusként dolgozott, ő hozta létre a Magyar Hospice Alapítványt. Egyébként Mészöly Miklós felesége volt. A regényből azóta színdarab is készült, a Vígszínház játssza Halász Judittal a főszerepben.

Ebben az évben is megjelent egy Esterházy Péter regény, a Hahn-Hahn grófnő pillantása (62/6/23/80). Egy Esterházy regényt nem lehet röviden ismertetni, meg sem próbálom. Mindenesetre utazás és Duna, ezek tűnnek a két kulcsszónak.

Nádas Péter –nek is megjelent egy könyve, bár ez inkább esszé, egy előadás sorozatot dolgozott át, ebből született meg Az égi és a földi szerelemről (40/9/17/82).

Szintén önéletrajzi ihletésű mű Böszörményi Gyula: Kucó (39/6/28/94) című regénye. Egy enyhén értelmi fogyatékos szereplő meséli el a napjait a maga egyéni hangján. Aki hallotta Kaszás Gergő hangján a felolvasást, abba biztos beleégett ez a hang. Itt meghallgatható az egész mű: https://www.youtube.com/watch….

Egy Kertész Imre kötet is kiadtak ekkor, igaz, csak részben tartozik ide, mert a négy rövidebb mű közül, ha jól értelmeztem, csak a Jegyzőkönyv 1991-es. A könyv Az angol lobogó címen látott napvilágot.

Megemlítem még Békés Pál nevét is, akinek Esterházyhoz hasonlóan egy utazásról szóló könyve jelent meg, Érzékeny útazások Közép-Európán át (18/3/9/-), ami nem túl olvasott, viszont ugyanebben az évben jelent meg tőle a múlt hónapban, a disztópiák között megemlítetett A Félőlény (224/25/123/95), ami ugyan egy meseregény (de hát melyik meseregény nem szól a felnőtteknek is?), de töretlen népszerűségnek örvend.

Ha már kicsit elkalandoztam, akkor megemlítek még egy könyvet, ami szépirodalomnak nem nevezhető, de kétségkívül érdekes alkotás, és még egy újrakiadást is sikerült megérnie. Ez Trenka Csaba Gábor: Egyenlítői Magyar Afrika (109/13/63/78) című regénye, ami egy sokszor feldolgozott alternatív történelmi szituációt mutat be: a németek nyerik meg a II. világháborút, és immár a magyaroknak is van gyarmatuk Afrikában. Valószínűleg onnan szivárgott be Fekete Pákó…


>!
Gyöngyi69
Polcz Alaine: Asszony a fronton

Nem szeretnék ítélkezni Polcz Alaine-nek sem a házasságáról, sem a háború alatt tanúsított viselkedéséről. Nem tudom, hogy valóban úgy történtek-e meg a dolgok, ahogy a könyvében megírta, mint ahogy abban sem vagyok biztos, hogy ez fontos-e. Egy valamit viszont komolyan hiszek: emberek – főleg a mai középkorúak és fiatalok, élükön jómagam – annak a szenvedésnek a tizede alatt összeroskadtak volna, ami Polcz Alaine-nek és sorstársainak osztályrészül jutott.
A könyv értékelését nem szeretném összetéveszteni Polcz Alaine tragédiája feletti együttérzéssel, ezért próbáltam szigorúan az események leírását, magát a könyvet csillagozni. Még így sem vagyok abban biztos, hogy nincs bennem semmi elfogultság, de egy kevés talán belefér.

2 hozzászólás
!

RIP

Már a rovat szerkesztése közben jött a hír, hogy meghalt Kertész Imre.
A hónap magyar írója rovatban részletesen foglalkozunk az életművel és a szerzővel, így itt és most csak az én Sorstalanság élményemet osztom meg veletek. Persze én is a díj után olvastam a regényt, meglepett az a fajta visszafogottság, ami a szöveget jellemzi. Nincsenek nagy kirohanások, az olvasó érzelmeire rájátszó nagyjelenetek, a mindennapok peregnek a lágerben, mert az élet ezekből áll, meg néha egy kis „extra”. Igen, Köves Gyuri azzal lepett meg, hogy az unalom, a nincs-mit-csinálni volt az az élmény, ami előjött belőle a táborban. És akkor eszembe jutott, hogy ezt már én is átéltem. Még ahhoz a generációhoz tartozom, akik voltak sorkatonák, lehúztam egy évet, és ami a legjobban megmaradt, az az unalom. Bekerültem egy idegen közegbe, ahol ki voltam szolgáltatva mindenkinek, akinek eggyel több csillagja volt, mint nekem (nem volt nehéz, nekem egy sem volt), de túl kis pont voltam, hogy bárkit érdekeljek, döglöttünk napszám, senki nem adott feladatot, megevett minket az unalom. A hatalom, úgy tűnik, azzal bünteti a kiszolgáltatottjait, hogy elveszi tőlük az értelmes cselekvés lehetőségét. A többi megy magától.
Egy idézet a Kaddisból:
”… ez az éjszaka még csak a kezdet volt, valószínűleg nem a legelső, de mindenesetre még csak az első lépések egyike az igazi tisztánlátás, vagyis a tudva tudott önfelszámolás hosszú, hosszú s ki tudná, még meddig tartó útján, kezdeti kapavágás a sírhoz, amelyet magamnak – most már kétségtelen – a felhőkbe ágyazok.”


>!
Frank_Spielmann I
Kertész Imre: Sorstalanság

Tavaly nyáron én belekezdtem ebbe a könyvbe, de hamar befejeztem (értsd: végig sem olvastam), és írtam róla egy nagyon buta értékelést. Nem telt el egy év, és újra megpróbálkoztam vele. Végigolvastam. Minden egyes szavát emlékezetem mélyébe véstem. (Jujj, de költői!)

Amire rájöttem: meg kell érni ehhez a könyvhöz.

Mit várhatnánk a témától? Könnyfacsaró oldalakat, őszinte leírását a szenvedésnek, borzalomnak, „a koncentrációs tábor poklának”, ahogy az egyik szereplő fogalmaz, és mindez igazából meg is van a könyvből. Ennyi? Egy nagy fenét, ezért még nem adnak Nobel-díjat!

Azt szokták tanácsolni a kezdő íróknak, hogy úgy írjanak, mintha gyerekek lennének, mert csakugyan, ők a legőszintébbek, és a legtisztábban látók közülünk. Ahogy felnő az ember, talán kevésbé lesz ideje és ereje arra, hogy megfigyelje az részleteket. Talán. És amúgy is kialakulnak lassan bizonyos gondolkodást segítő sablonok. Ez így rendben is van, be kell látnom, valóban. Itt az elbeszélőnk egy 15 esztendős gyerek, Köves Gyuri, tehát Kertész úgy tűnik, szintén tudta a fentebbieket. Mit eredményez ez? Azt, hogy lenyűgöző a stílusa, a szókincse nem túl nagy, és mégis, úgy tud kifejezni dolgokat, az egész egy éves hurcolkodást, és a koncentrációs táborok boldogságát (!), lásd legutolsó oldal, hogy az ember szinte maga is átéli mindezeket. És másképp kezd el gondolkozni erről az egészről.

Értelmes ember butaságnak tartja a faj szerinti megkülönböztetést. Ugyanis tudja: az „ember” egyetlen faj. A külseje változatos, na igen, na de belül mégis ugyanolyan mind. (Rózsaszín.) Ezért aztán egyáltalán nem ez a regény üzenete. Dehogyis, hát egy kontár írna csak olyan könyvet, olyan valaki, aki nem járta meg Auschwitzot.

És be kell látnunk: mennyire másképp gondolkozik a koncentrációs táborokról, igazából az egész életről ("nem az iskolának tanultok, hanem az életnek!") az, aki ott volt, és túlélte (szerencsésen? nem biztos, hogy az olyan nagy szerencse volt számára), és az, aki csak hallott róla, tanult róla. Még ezután a könyv után sem tudjuk felfogni, mit is jelenthetett ezeknek az embereknek a láger, csak sejtjük, valamit megérzünk belőle, de semmi több. Mi is úgy vagyunk vele, mint akik Gyurit faggatják hazatérte után: csak a borzalmakat látjuk, a krematóriumokat, a gázkamrákat, a hullahegyeket. (És még olyan is akad, aki kételkedik ebben az egészben. Hatmillió halott nem elég „jó” bizonyíték?) Nem látjuk a jó oldalát, pedig mindennek van jó oldala, erre is tanít (tanít? aki tanulni akar, azt taníthatja is) ez a regény. Minden relatív. Valamihez képest minden jó. A kimerítő napi robotnál jobb a betegeskedés a kényelmetlen, piszkos, férgektől hemzsegő Revier-ben. A semmilyen élelemnél jobb a kavicsos, fekete kenyér. Na hoppá. A koncentrációt táborok boldogsága… (Az iróniáról, ami az egészen átvonul, nem is beszélek, aki olvassa, az érzi úgyis.)

Megérdemelte-e a Nobel-díjat? Olyanok kaptak eddig ilyet, mint Thomas Mann, T.S. Eliot, Faulkner, Churchill (hogy kerül ő ide?), Camus, Beckett… Beállhat-e Kertész Imre ebbe a sorba? Hát hogyne, miért is ne? A kérdésnek persze semmi értelme, magam is belátom, de el lehet vele játszani.

Indoklás az öt csillagra és a kedvencelésre: az utolsó oldal utolsó mondata utáni önkívületi állapot, öröm, csodálat és szeretet (igen, az!) keveréke, amit nagyon ritkán tud elérni regényíró. Fantasztikus volt. Köszönöm.

50 hozzászólás
!

TOLLVONÁS

Ebben a hónapban rendkívüli vendégünk van, nem szépíró, de nagy szerepe van abban, hogy a világirodalmat igényes fordításban olvashatjuk. Gy. Horváth László az egyik legrangosabb magyar műfordító, elsősorban angol és orosz nyelvből fordít, de otthon van a japán kultúrában is (írt egy Japán kulturális lexikont, és egy könyvet a nindzsákról).
1975-ben angol–orosz szakos bölcsészdiplomát szerzett az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, közben Eötvös-kollégista volt, tanszéki ösztöndíjjal bejárta Angliát, és féléves részképzésen vett részt a moszkvai Lomonoszov Egyetemen. 1975-től az Európa Könyvkiadó munkatársa, előbb korrektor, szerkesztő, majd 1988-tól 2012-ig az angolszász csoport főszerkesztője. Többek között Virginia Woolf, Vámos Miklós, Raymond Chandler, Charles Dickens életműkiadását gondozta.
Más díjak mellett megkapta a József Attila díjat, ami műfordítók közt a legnagyobb elismerésnek számít.
Ma már nyugdíjas, de szerencsére a fordítást nem hagyta abba, neki köszönhető a tavalyi év két sikerkönyve, a Stoner és a Kísérleti fázis is, de ő fordította újra a közelmúltban a A Legyek Urát és az A hobbitot is.
A Molyon @Brautigan -ként fordul elő.

Mennyire viszi bele magát a fordításba? Vagy szolgaian követi az írót akkor is, ha ön szerint nem jó, amit csinál, vagy hibázott? Egyáltalán, el lehet mindig egyértelműen dönteni, hogy az adott kifejezés, mondat egy írói elképzelés része, vagy csak egyszerűen hiba?

Ha az ember elég gyakorlott, szerintem el lehet dönteni. Ha a stílus (akár részenként más-más módon) egységes és következetes, a döccenés meglátszik. Csak kérdés, hogy mit kezdjünk vele. Van, aki belemossa a szövegegészbe, van, aki ragaszkodik a hűséghez. Helye is válogatja. Jelentéktelen-e, vagy van súlya. Másfelől viszont: nem látunk-e ilyesmit újra és újra magyar írók szövegeiben is? Dehogynem. Elaludt a szerkesztő, vagy az író makacsolta meg magát? Ki tudja? Persze megint más kérdés, mondjuk, a ténybeli hiba. Azt könnyebb tapintatosan korrigálni. Általánosságban pedig van egy egyszerű kibúvó a kérdés alól: a szerző ügynöke a szerződésben rendszerint kiköti, hogy a fordítás legyen faithful and accurate. Még akár következménye is lehetne, ha nem tartanánk be. És végül: sohase feledjük, hogy az ilyen kifejezések, mondatok simán tükrözhetik a fordító ügyetlenkedését is.

Van-e valamiféle „tízparancsolata” a fordítóknak, amit be kell tartani egy mű átültetése közben?

Erről regényt lehetne írni, vagy semmit. Ahány fordító, annyi szokás. Kezdve azzal, hogy olyan legyen-e a fordítás, mintha magyarul íródott volna, vagy látsszék meg rajta egy kis idegenség. Vannak puristák, akik minden egyes mondattól megkövetelnék a „finnugor szerkezetet”. Ezek persze sohasem angolosok: szeretném én azt látni, hogy egy nagyon brit gondolkodásmódú szöveg minden mondatát addig cibálják, amíg magyarossá nem torzul. Lehetetlen. A tükörfordítást nyilván kerülni kell, de nem ezen az áron. Magam fontos parancsolatnak tartom, hogy felejtsük el a nyelvi babonákat: „de”-vel, „hát”-tal nem kezdünk mondatot stb… Butaság, bármivel kezdhetünk mondatot, ha a helyzet vagy a stílus úgy kívánja. Mondom, rengeteget lehetne beszélni az ilyen tízparancsolatokról, de: „mindenek fölött légy hű” a műhöz, a mű lelkéhez; akkor ál magadhoz se, az olvasóhoz se léssz.

Milyen gyakran lép kapcsolatba a szerzővel a fordítás kapcsán, ha netán tisztázni kell vele valamit? Segítőkészek az írók ilyen esetekben?

Nem gyakran. Régebben Graham Shelbyvel (Sötét lovagok; Hiú királyok), Robert Cooverrel (Az utolsó ítélet West Condonban), Aczél Tamással (Illuminációk; A vadászat), Lawrence Norfolkkal (A Lemprière-lexikon), Tim O’Briennel (A katona legszebb álma) hosszan leveleztem. Mind nagyon kedvesen válaszolgattak, bár tulajdonképpen nem is problémákról volt szó. Pynchont igazán szívesen kérdőre vontam volna kismilliószor, de ő ugye megközelíthetetlen. John Williamsnek boldogan megköszöntem volna, hogy megírta azt a regényt, amit én is szerettem volna megírni, ha tudnék regényt írni, ő viszont sajnos nem él már.

Mi a helyzet az olyan könyvvel, amit nem szeret? Azt is elvállalja?

Én nem, de ne feledjük, hogy sokan a fordításból élnek, ők óhatatlanul rákényszerülnek néha. És hát a hivatásosok mindent meg tudnak csinálni.

Mi volt eddig a legnehezebb fordítói feladata?

Hm… A fent említett Lemprière-lexikon fordítása közben kórházba kerültem, ahol mindjárt meg is állapították a masszív hátsó fali infarktust, aszaltak egy hétig az intenzíven, aztán rájöttek, hogy inkább „mellkasi vírusfertőzés”. Ez ügyben „a zsűri máig kinn van”, mondaná Leiter Jakab, sosem fog kiderülni, mi volt, de tény, hogy az a szöveg nagyon kimerített, késésben is voltam vele stb. Erre emlékezve cidriztem egy kicsit, amikor belefogtam Pynchon Kísérleti fázis-ába, és az tényleg sosem látott élményben részesített. El nem tudtam volna képzelni, hogy lesz könyv, amelynek fordítása közben minden egyes munkanapomnak kereken a felét fogom fordítással tölteni, a másik felében meg a neten keresgélek-bogarászok. Gondolni se szeretek rá, mi van, ha anno megmaradok computer illiterate-nek, mint némely fordító. (Persze akkor nem vállaltam volna el.)

Nem csak fordítóként, de szerkesztőként is dolgozott az Európa kiadónál. Mik voltak a legemlékezetesebb munkái?

A szorosan vett kéziratszerkesztés többnyire idegölő robot, dolgozatjavítás, pláne ha évtizedeken keresztül csinálja az ember. Ritkán esik meg, hogy némi kreativitás is társulhat hozzá. Hamarjában két élmény jut eszembe. Az egyik, amikor Faulkner Eredj, Mózes című elbeszéléskötetén dolgoztam. Ebben szerepel Faulkner egyik legcsodálatosabb írása, „A medve”, amelynek létezett már egy eléggé vacak fordítása, de mi újrafordíttattuk Papp Zoltánnal. Nehéz, sűrű szöveg, volt is benne rengeteg félreértés. Hónapokon keresztül javítgattam nagy odaadással, hogy a nem sokkal azelőtt elhunyt zseniális kolléga stílusánál maradjak, és tévedést se hagyjak benne. Máig nagy szeretettel gondolok vissza rá.
A másik az 1984. Szíjgyártó László még az 50-es években fordította le, gépelt másodpéldányokban köröztette barátai, ismerősei között, viszont mire 1989-ben kiadhattuk, a fordító már nem élt. De a híres-nevezetes újbeszél-t nem fordította le, benne hagyta a szövegben angolul! Fogalmam sincs, miért, hiszen igazán kiváló fordító, leleményes stiliszta volt. Főnököm, Osztovits Levente, mellesleg Szíjgyártó László veje engem kért meg, hogy hozzam létre magyarul a Newspeak-et. Mondanom sem kell, milyen jól szórakoztam vele.

Manapság egyre több klasszikus művet fordítanak újra. A Rozsban a fogó kapcsán hosszú, de eredménytelen vita folyt a Molyon arról, hogy mi a helyes eljárás egy 50-60 éves mű fordításánál: aktualizálni kell a nyelvet, ami a keletkezésekor még frissnek számított, vagy némi archaizációval érzékeltetni kell a korát? Önnek mi a véleménye erről?

Rövidre zárva: Barna Imre szerintem helyesen járt el, pontosabban az egyetlen járható utat választotta. (Néhány kirívó, túl mai szlengszó használatától eltekintve.) De a Rozsban a fogó speciális eset, ha tényleg 50–60–70 évben gondolkodunk. Nálam például ez a probléma fel se merült, amikor A Legyek Urá-t vagy az Egy arany szem tükrében-t fordítottam újra. Azok nyelvileg nem gyökereztek bele annyira a korukba. Más dolog az újracsomagolás, de ott meg inkább az a kérdés, hogy etikus-e: Japánban milliós bestseller lett nemrég A Karamazov testvérek új fordítása, a mű kifejezetten laza, mai köznyelvi idiómára alapozott, „könnyített” változata.

A fordítások mellett sok esszét, ismeretterjesztő munkát publikált, de szépirodalmat nem találtam. Nem kísértette meg a gondolat a legjobbakat fordítva, hogy nekiálljon maga is egy regénynek?

Na, pont a legjobbakat fordítva nem kísérti meg az embert ilyesmi. A legrosszabbakat fordítva már inkább. Komolyra fordítva, egyetemista koromban elég sok verset írtam, de akkoriban éppen igen maximalista irodalmárnak készültem. Félre a szerénységgel: láttam, hogy jó költő igenis lehetnék, de kiemelkedő nem. Úgyhogy abbahagytam. Szépprózát sohasem próbáltam írni.

Előfordult már, hogy magyar szerzőt fordított idegen nyelvre? Mennyivel nehezebb munka ez, mint magyarra fordítani?

Nem, illetve egyszer, csakis a magam kedvére. Amikor régen, valamelyik folyóiratban, megjelent Csoóri Sándor „Hó emléke” című verse, olyan páratlanul tökéletesnek találtam, hogy elhatároztam, lefordítom angolra, pusztán hogy lássam, hatna-e úgy is. Hatott. De ezt iparszerűen csinálni szerintem csak úgy lehet, ha minimum évekig élt az ember az adott nyelvterületen. Eltekintve persze az olyan zseniktől, mint Tótfalusi István.

Én magam sajnos nagyon sokszor találkoztam az utóbbi években igénytelen, rossz fordításokkal, és nem csak a zsáner, de a szépirodalomban is. Nincs a magyar műfordító közösség kezében eszköz, hogy a nem odavalókat kiszűrje a piacról? Egyáltalán, kiből lehet ma műfordító?

Tegyük hozzá, e téren a 90-es évek volt a tatárdúlás kora, akkor szaporodtak el ezerszámra azok a „kiadók”, amelyek bárkivel lefordíttattak bármit, aztán ment egyenest a nyomdába. Azóta az idő megrostálta a szakmát, bár persze ma is vannak tucatjával kiadók, amelyek gyakorlatilag nem szerkesztenek, vagy ha igen, hát nem értenek hozzá. Súlyosbítja a bűnt, amikor a kiadónak fogalma sincs róla, tulajdonképpen mire vállalkozott. Egy híresen nehéz nyelvezetű, 20. század eleji klasszikus regényt, csak mert népszerű kosztümös film készült belőle, odaad valakinek fordításra, akit szemlátomást egyáltalán nem zavar, hogy a mondatainak nincs semmi értelme. Ez az eset annyira tűrhetetlen volt, hogy szokatlan módon egy jelentős kritikus a vezető irodalmi lapban kerek perec kijelentette: ezt a könyvet újra kell fordítani. (Úgy látom, a Molyon egyvalaki háborodott fel rajta istenigazában.) Kiszűrni az ilyeneket mindaddig nem lehet, amíg lesznek kiadók, amelyek sorozatosan elkövetik, és lesznek vásárlók, akik nem büntetik meg az ilyen kiadókat azzal, hogy elpártolnak tőlük. Maga a műfordító szakma ez ügyben semmit sem tehet. Röviden: sajnos abból lesz fordító, aki megbízást kap.

Hány regényt fordít egy évben? Mennyi az, amit még magas színvonalon meg lehet csinálni?

Ez leginkább terjedelemfüggő. Mivel részben magam is ebből élek (főleg amióta nyugdíjba mentem), nem keveset. Mondjuk, hármat. Inkább az a kérdés, hogy naponta mennyit fordít az ember. Nekem ez a három regény úgy jön ki, hogy napi öt átlagoldal, viszont gyakorlatilag mindennap. Van, aki kihagyásokkal dolgozik, de állítja, hogy a munkanapjain megcsinál 15–20–25 oldalt. Erre én képtelen lennék, szerintem így már nem lehet jó színvonalat tartani.

Ki az az író, akit még meg szeretne honosítani a magyar piacon?

Hiányzik Samuel Richardson Clarissá-ja, Henry James kései nagyregényei, Faulkner nem egy regénye, Siegfried Sassoon memoártrilógiája, a nagyszerű Anthony Powell jóformán ismeretlen nálunk. És addig nem mondhatja a magyar könyvkiadás, hogy megmutatta a 20. századi világirodalom keresztmetszetét, amíg valaki nem jelenteti meg Misima Jukio tetralógiáját, A termékenység tengeré-t. De én már csak hátradőlök, és várom a kiadók ajánlatait. Hál’istennek nem hanyagolnak el.

Melyik volt az a közelmúltban megjelent könyv(ek), ami a legnagyobb hatással volt önre, amit a molyoknak is szívesen ajánlana?

Csak a világirodalomból Jevgenyij Vodolazkin: Laurosz, Roman Szencsin: A Jeltisev család, Colum McCann: TransAtlantic, Colm Tóibín: Mária testamentuma, Louise Erdrich: A Körkunyhó, a magam fordításai közül Sebastian Faulks: Madárdal, Thomas Pynchon: Kísérleti fázis, John Williams: Stoner (és az idén szeptember táján megjelenő Augustus). De szerencsére a molyok úgyis mindent észrevesznek.



A hozzászólások megtekintéséhez be kell jelentkezned!