Kortárs magyar irodalom

Rovatgazda
!

Múlt hónapban Lakatos Menyhért Füstös képek című regényét ajánlottam a figyelmetekbe, amit az első magyar cigány regénynek tartanak. Ebből jött az ötlet, hogy ebben a hónapban a cigány irodalmat helyezem a központba, és ahogy utánanéztem, nem is olyan kis anyag ez, habár a Molyon elég csekély az olvasottsága. És ha már mindannyiunk kedvenc médiapápája, Ferenc is megszólalt az ügyben (http://index.hu/kulfold/2015/10/26/ferenc_papa_raszolt_…), akkor én is felveszem a tempót. Nem is árt, mert sajnos én sem tetszeleghetek a tolerancia bajnoka jelmezében ebben a témában, van mit törleszteni.
A cigány irodalom nem tekint vissza nagy múltra, betudható ez az alacsony iskolázottságnak (a Horthy- és a Kádár rendszer negatív hozzáállásának köszönhetően, de hogy ezzel a mai rendszerrel mi van, arra még nincs meg a történelmi rálátásom…) és a szóbeliség erős hagyományának, így a ’60-as évekig kellett várni, hogy megjelenjenek az első írások, zömében versek. Valamiért a vers a mai napig erősebb a cigány irodalomban a prózánál. Aztán jött 1975-ben a Füstös képek (erről részletesebben a múlt havi Merítésben), és felhelyezte a cigány prózát is a térképre. Persze ettől még a cigány irodalom csak lábjegyzet maradt a kor lexikonjaiban, enciklopédiáiban…

Mivel verseket itt nem mutathatok be, ezért ebben a hónapban összedolgoztunk @bargeization -nal, aki a VersRovatban a cigány költészettel is foglalkozik, ki ne hagyjátok.

A mese mindig is erősségük volt, hogy Szuhay Péter tanulmányából idézzek: A mese más társadalmi csoportokkal szembeni virágzó fentmaradását közösségi funkciója magyarázza. A mesét – talán a 60-70-es évekig – valóban komolyan vették az emberek. Alapvetően felnőtt műfaj lévén nem a gyerekek esti elaltatására szolgált, bár a gyerekek is a hallgatóság körébe tartoztak. Nem számíthatott mindenki mesemondónak, a jó mesemondás tehetséget feltételezett, s bizonyos értelemben a mesék tulajdont jelentettek. Meséltek a virrasztalóban, a hosszú estéken, katonaságban, távoli munkahelyen, munkásszállón, vagy éppen a börtönben, ahol a jó mesemondót szinte kiváltságos személynek tekintették.

Az e havi rovatot Balázs János cigány festőművész fantáziától tobzódó festményei díszítik. http://www.irodalmijelen.hu/05242013-1001/cigany-meltosaggal

Az első könyvünk egy 1958-ban megjelent mesegyűjtemény Bartos Tibor és Karig Sára szerkesztésében.


>!
Tíci P
Bartos Tibor – Karig Sára (szerk.): Sosemvolt Cigányország

Az egész könyv furcsa, merthogy ha már meséskönyv, arra számít az ember lánya (ez esetben ugye én), hogy egymás után sorakoznak a mesék, azt szépen végigolvassa és kész. De mivel ez egy gyűjtés, vannak benne a meséhez konkrétan nem tartozó, összekötő szövegek. Amikor Nápó bácsi mesél, az ember lánya meg (ez esetben ugye megint csak én) könnyezik. Jó, hát én mindenen könnyezek…
A cigány irodalomról, pontosabban a cigány mesékről írtam házi dolgozatot, és gondoltam, olvassuk most már el az egyik meséskönyvet is. Meg hát érdekel, hiszen cigányokat is fogok tanítani. Beleszerelmesedtem az irodalmukba, pedig még nagyon kicsit ismerem csak.
A mesék egyébként pontosan olyanok, mint a dolgozatban írtam: kacifántosak, keveredve a keresztény hittel, annak számtalan motívumával, meg ugye királyfikkal és királylányokkal, és olykor brutálisak is (itt is volt gyilkosság, meg testrészek levagdosása, kardtól teherbe esés!), szóval, nem gyereknek felolvasandó.
Egyébként meg gyűjteni kell még sok ilyet, amíg még van, mert hogy Nápó bácsi is mondta, most már nem mesél senki náluk sem. Elvesznek…. és akkor én majd mit mesélek a kis cigány tanítványaimnak az iskolában? Pedig szeretném, ha úgy lenne, ahogy Nápó bácsi kérte (ld. idézetek).
Egyszóval, jó vót, na. Megdobogtatta a kisszívem. Aztán remélem Nápó bácsi a mennybe került, és most már az Istennek mesél. Vagy ilyesmi.

5 hozzászólás
!

Maradjunk még egy könyv erejéig a meséknél, azért is, hogy idecsempészhessem Bari Károly költőt, aki költészetével nagy lökést adott a cigány irodalom felfedezésének. A kötet szintén gyűjtemény, egy részét Bari fordította magyarra.


>!
DrEmergencyGrooveHouse
Bari Károly: Az erdő anyja

Bari Károllyal először a Petőcz András és Fráter Zoltán: Médium-Art c. kísérleti költészetekkel foglalkozó füzetében találkoztam. A legjobban az ő képversei fogtak meg, úgyhogy rögvest utána is néztem és hamarosan legkedvesebb könyveim egyike lett a stilisztikailag József Attila éjszaka-verseire és Nagy László népies hangjára emlékeztető 'Holtak arca fölé' bemutatkozó kötet. Az 'Erdő anyja' lapjain azonban nem a költői, hanem a néprajzkutatói munkásságával találkoztam. Saját fordítású cigány mondákat, meséket, népszokásokat gyűjtött össze, minek egy részét ő maga illusztrálta csudaszép festményeivel. A szimbólumok vadak, elemiek, a metafizika ugyanakkor nagyon is (kelet-)európai nép képét világítja meg. Persze különös variációban, kusza és sokadjára is nehezen átlátható törvényekkel. Megismerni a kultúrájukat, akár annak alapjait ez a könyv ugyan édeskevés, de sokkal jobb képet ad, mint egy politikával átitatott tetszőleges irányban elfogult dokumentüm.

!

Holdosi József nem sokkal Lakatos Menyhért után tűnt fel a könyvesboltokban, de talán pont ez a nem sokkal volt a balszerencséje. A ’70-es évek vége a magyar prózafordulatról szólt, Esterházy berobbanásáról, nem sok figyelem fordult egy elsőkönyves kisebbségi író felé, még akkor sem, ha ezért a könyvért megkapta az előző év legjobb elsőkötetes írójának járó díjat. Pedig volt, aki García Marquez mágikus realizmusával rokonította a szöveget, bár az is lehet, hogy ez a varázslatos világ inkább a mesehagyományból táplálkozott. Na, majd ha egyszer hozzájutok, elolvasom.
Takó Annamáriától részletes elemzést olvashattok a regényről: http://www.irodalmiszemle.bici.sk/lapszamok/2013/2013-j…


>!
Twisted_words
Holdosi József: Kányák

Már régóta el szerettem volna olvasni ezt a könyvet, mert Beck Zoli több interjúban is erre a regényre hivatkozik, amikor arról kérdezik, miért fordult a cigányirodalom felé, amit a pécsi egyetemen oktat is.
A regényt csakis innen ismerem, különben talán soha nem botlok bele.
Pedig 1979-ben a Kányákért Holdosi megkapta a legjobb elsőkötetesnek járó díjat.
Kicsit utána olvasva a háttérnek, kiderült, hogy nem is nagyon áll rendelkezésre recenzió az életműről, illetve erről a könyvről, az irodalmi kánon akarva-akaratlanul marginalitásba sodorta a szerzőt, és legfeljebb szociológiai szempontból közelítik meg életművét, vagyis az az egy szempont számít, hogy a szerző cigány, és nem maga az írás irodalmi értéke mérettetik meg.
Ezzel az olvasónak is nehéz megbirkóznia, de azt hiszem, törekedni kell rá, hogy ne úgy fussunk neki, hogy „na, akkor most cigány irodalmat olvasok”, noha kétségtelenül erről van szó, ezért talán pontosabb is azt mondani, hogy nem szerencsés előítéleteket, elvárásokat megfogalmazni a könyv kinyitása előtt, és prekoncepciókkal nekifutni.
Nekem egyébiránt ez nem sikerült maradéktalanul. Én személy szerint egy szociografikusabb könyvet vártam, de nem ilyet kaptam. Viszont így nem érzem úgy, hogy közelebb kerültem volna a cigányok mindennapi életének megismeréséhez.

A könyv első fele olyan hatást kelt, mintha népmese lenne. Csupa fordulatos esemény, csodák és varázslatok. Zajlanak a mágikummal határos események gyors egymásutánban, és közben az egyéni sorsokon keresztül egy általános cigánysors is kirajzolódik. A fiú, aki a Cigánykrisztust keresi, egy másik, aki az ősi cigány zenét szeretné megtalálni, vagy egy másik, aki megírja a cigányok életéről szóló drámáját, amiben mindenki a saját sorsára ismer. (Egyébként a színművel kapcsolatban csak a zárómondatot várja mindenki, amiben a szerző a megoldást is megadja az életükre, és azért várják az előadást, hogy ez a zárómondat is elhangozzon. Hogy aztán ez elhangzik-e vagy sem, kiderül a regényből.)
Összességében a cigánysors egy sorscsapásként, átokként, kiúttalan tragédiaként jelenik meg, a tanító is azt mondja az okos kislánynak, aki jó eredményeket ér el az iskolában: „Margit, Margit, de kár, hogy cigány vagy, lehetne belőled valami.”
Hát ebben a világban nincs igazán kiút. A cigánysor a falu elkülönült része, szembenállnak a magyarok és a cigányok, a parasztok és a cigányok, de a cigányokon belül is a romungró cigányok és az oláh cigányok, az együttélés szinte lehetetlen.
Több történelmi koron is átível az írás a 20. sz. elejétől kezdve, de a cigányok sorsa rosszról csak még rosszabbra fordul.
Az egyéni sorsok is mind kudarcot vallanak, nem találni senkit, aki megtalálná a számítását, nincs megváltás, nincs kitörés. A legszimpatikusabb karakter számomra Péter volt a könyv elején, aki érzékeny, okos, a Cigánymessiás keresője, róla többet is olvastam volna, az elején ő tűnt a főszereplőnek is, de a sorsa nem így alakult. S utána a staféta szereplőtől szereplőhöz kerül, mígnem mindenki elbukik. A végén Margit sorsában megint felcsillan a remény, hogy talán tanulással sikerül kitörnie, de a családi átok őt sem engedi kiszakadni.

Óhatatlanul eszébe jut az embernek Jónás Tamás Cigányidők c. írása is, már csak azért is, mert Holdosi és Jónás is huszonévesen írták meg könyvüket a cigány életről, egyéni sorsukról és egyben a cigánysorsról.
Jó lenne, ha több emberhez eljutnának ezek a könyvek. Ilyen szempontból annak is nagyon nagy értéke van, ha Beck Zoli egy-egy interjúban kiemeli ezeket a szerzőket, és így esetleg néhány újabb olvasóhoz eljuthatnak.

!

Álljon itt Holdosi második könyve is. Miután kezembe vettem a Glóriás / Dac című kötetet, jöttem rá, hogy a szerzővel egy helyen és időben éltem egy darabig. Akár tanárom is lehetett volna, szülővárosom egyik gimnáziumában tanított, csak én éppen egy másik iskolába jártam. Ha kicsit későn is, de megtaláltam.


>!
Csabi P
Holdosi József: Glóriás / Dac

Holdosi az elfelejtett íróink népes panteonját gyarapítja. Persze ennek a panteonnak két bejárata van, az egyik fölött az áll: Méltán, a másik fölött: Méltatlanul. Ő az utóbbin lépett be, de odabenn azt kellett látni, hogy mindkét ajtó ugyanoda vezet. Első regénye, a Kányák sikeres volt, igaz, sok támadás érte miatta, hát nem könnyű az őszinte családregények íróinak (ez sajnos még hátravan, antikváriumokban sem beszerezhető).
Második kötete volt ez a két kisregény, amit párosregénynek is tekinthetünk. Egy korban, egy helyen játszódnak, és egyes szereplők is átjárnak egyikből a másikba. A Horthy-korban vagyunk, egy dunántúli kis faluban.

A Glóriás főszereplője Máté, a tehetséges cigány zenész, aki fiatal kora ellenére megkapja a banda vezetését apjától féltékeny bátyja, Petykó ellenében is. Aztán elromlanak a dolgok, egy „baleset” következtében megnémul, és elveszít mindent, még a nevét is, ő lesz a néma. Vad, szenvedélyes, bosszútól fűtött regény ez, Máté megpróbálja megkeresni a boldogságát, de csak a keserű bosszú marad a számára. Ehhez igazodik a szöveg is, néhol barokkosan burjánzanak a képek, bevallom, sokszor feladtam, hogy megfejtsem értelmüket. Ennek ellenére a szöveg és a történet gördülékeny, nem lehet beleunni. Van benne egy jelenet, amikor találkoznak a TÜTÜSÖKKEL, egy vasjárgányon száguldozó dagadt kölyökkel meg a púpos apjával, komolyan mondom, a Mad Max rémlett fel szemeim előtt, annyira szürreális az egész.
Amit hiányoltam benne, hogy ez nem igazán cigány regény, abban az értelemben, ahogy a Füstös képek az, szereplői pár dologtól eltekintve lehetnének szegény parasztok is. No persze miért várok olyant egy regénytől, amit nem ígér?

Ehhez képest a Dac egy fordított karriertörténet. Pali meg az apja a szamaras vízhordók a faluban, ami még a parasztnál is lejjebb van a ranglétrán, földnélküli páriák. De Paliban megvan a dac, nem akar így élni, hatalmat akar, olyant, amit a grófi kastélyban lát. Nem éppen a tudása, de a szerencséje elindítja a felfelé vezető úton, amit aztán ügyesen ki is használ. Mai szemmel nézve is érdekes és érvényes a története, ahogy felfelé ívelő pályáján elfelejti honnan jött, ahogy az erkölcs elamortizálódik a háta mögött.

Az ellentétes pályák ellenére mindkét történet vége hasonló. Erkölcs és hit nélkül elbuknak a főszereplők, nem is lehet más a sorsuk, és nem csak azért, mert ezt a sorsot mindig mások befolyásolták, hanem mert erkölcsi tartás nélkül saját ellenségeikké válnak.

4 hozzászólás
!

A ’80-as években tűnik fel Osztojkán Béla, aki előbb verseskötetekkel jelentkezik, később lapot szerkeszt, politizál. Valaki egyszer leírta, hogy a magyarországi cigány irodalom kiemelkedő alakjaként is számon tartott Osztojkán Béla verseiben a cigány és a magyar hagyományok, legendák, mítoszok keveredtek, azóta minden honlapon ez szerepel a neve mellett, mint állandó eposzi jelző.
Első és egyetlen regénye 1997-ben jelent meg.
Néhány idézet Nemes Rita tanulmányából: A mintegy húsz év alatt megküzdött-beérett regénytörténet egy irreálisan valóságos korszakban építi fel a cigányság legendás múltját, eredetmítoszát, s vetíti elénk az apokaliptikus jövő képét. A szerző nem csupán egyéni sorsélményének kifejezője, hanem küldetéstudata, etikai tartása által a közösségi létállapot, egy négyezer éves szenvedéstörténet megszólaltatója is.
Az események a második világháború tragédiáitól kezdve idéződnek fel. Így az 1947/48-as fordulat, 1950 tavaszán a cigánysori tó behalasítása, 1952 tavaszán a filmesek érkezése, 1953 szeptemberében a békevárosi építkezés kezdete, 1954 márciusában a repülési kísérlet, 1954 májusában a halastó államosítása és megmérgezése, 1955. június 2-án az üstökösnek a tóba való zuhanása, 1955. június 3-án Harangos Eszti öngyilkossága, majd a végítéletvárás. Az emlékezés során a régi idők megidéződnek (például a Szuhányi-uradalomban eltöltött szolgálat is), s kritikusan ítél róluk az író, akárcsak az azt felváltó demokrácia időszakáról.
Utópisztikus álomkép ez az örök jó birodalmáról „mindenki számára, legyen az akár cigány, akár magyar vagy akármi”.


>!
sophie P
Osztojkán Béla: Átyin Jóskának nincs, aki megfizessen

Nem kétséges, hogy ez egy fontos könyv. Cigány ember írta cigányokról. Szerencsés más szemszögből is nézegetni.

Aki nálam hozzáértőbb szemmel olvassa, biztosan sok kivetnivalót talál: az elbeszélés íve például, a történetvezetés (mintha némelyik epizód félbe is maradna), és hasonlók. Kusza, ez igaz, de maga a földönfutóság sem egyszerű állapot, még az sem kizárható, hogy direkte lett ilyen formán összeszerkesztve. Sz@rból nem lehet várat építeni!- mondogatta jóatyám, és ebben különös nagy igazság van, bármerről nézzük. Ezt nem magára a könyvre értem persze, nagyon szépen van megírva – mit megírva: elregélve – az az eset, amikor mindenki azt hitte a soron, hogy itt a világvége.

Nemrégiben lettem felvilágosítva, hogy óriási hiba a magyarországi cigányságról egy egységes egészként beszélni. Több részből áll az (sajnos a pontos kifejezéseket nem tudom megismételni, inkább nem is próbálom), és az egyes nemzetségek nem is igen szívelik egymást. Nem tudom, ebbe a könyvbe melyik van beleírva, annyit mondhatok, hogy az, akik között vannak vajákosok, tapasztók, drótosok, nadályszedők, satöbbi. Meseszerű figura mindenki, kezdve Harangos Eszti legalább százéves boszorkányos vénséggel, akit elhagyott az ura, a ferdeszemű Gombkötő Jacsek. Aztán Bábi Jóska a vajda, a mindenlében kanál, rikácsoló hangú Szent Pityu… és a legfontosabb szereplő: Mojna, az ezereszű árva gyerek, akit magához vett Harangos Eszti, és a gyámhatóság eszén túljárva meg is tartott.

Az ötvenes évek közepén járunk egy irdatlan szegény cigánysoron, közel a Szamos, tehát nagyjából be lehet lőni merrefelé. Nem volt az könnyű világ senkinek, az ennyire elszigetelt közösség sem maradhatott ki: szövetkezetesítés, besúgás, kitelepítés, satöbbi. Ezek az emberek meg csak éltek ahogy tudtak, viselték a sorsukat, azt kész. Úgy mesélnék, de ezerszer jobban mesél nálam Osztojkán Béla.

>!
Fekete Sas, Budapest, 1997
440 oldal · ISBN: 9638254262
!

És felbukkan végre az első nő. Szécsi Magda, aki sokoldalú tehetség, nemcsak ír, de keramikus, grafikus, festő és illusztrátor is. No meg „botrányhős”, 2008-ban kilépett az írószövetségből, mert az nem emelt szót a Magyar Gárda tevékenységével szemben.
Ezt írja magáról a (nem túl tartalmas) blogjában: Mindig vágytam a szépségre, befele dolgoztam. Ott, ahol senki nem lát, szép vagyok.
Ő is a mese felől került az irodalomba, de már nem csak gyűjti, maga is formálja ezeket a történeteket. Azt mondja egy helyen: Belemenekülök a meséimbe, addig sem vagyok itt ezen a földön. Nem vagyok a XX. században, ezáltal elkerülhetek más, jobb világokba. Igyekszem minél hosszabb meséket írni, hogy minél később kerüljek vissza a földre. Nem vagyok kibékülve ezzel az élettel.
Aztán persze eljutott ő is a szépirodalomig, habár a Szia, Frici! című könyve inkább a szépség másik végéről közelíti a témát, ahol csúnya.


>!
sztimi53
Szécsi Magda: Szia, Frici!

Szia, Frici!
Most elmegyek nyalogatni a lelki sebeimet, amit a soraid ütöttek rajtam, és mégis nevetek. Miért? Mert „Jól rendelték azt az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni.” Kacagtam, azon, ahogy ők tudtak nevetni saját nyomorúságukon. Létbizonytalansági korrajz a gangról. Valahol olvastam, hogy a szegénység gyógyíthatatlan betegség, ebben fertőzőnek írják. Meg aztán a cigányságból, zsidóságból se lehet kigyógyulni, mert a gangon a szegénység mellett ezek is laknak. A nincstelenség egy gyerek szemén át, érdekes perspektíva ebből a szempontból figyelni, a legtehetetlenebbéből. Üdítően ír mit sem értve, mégis mindent fölfogva. Ennek a rendszerváltás utáni kisregénynek az a legnagyobb szomorúsága, hogy most megint nagyon aktuális.

Ha szívem nem szakadt meg Fricitől, hát szakad meg a Gyöngytől. Olyan naivan nyilatkozik az elmondhatatlanról. Hogy megtörténtek vele a dolgok, amiket nem akart, és neki a humor sem jutott feloldásként. Milyen jó címet kapott! Gyöngyi egy igazgyöngy, hallgatással védekezik a sérülések, a behatoló idegen anyagok ellen, és valami értékeset ad a világnak cserébe: az írásait.

4 hozzászólás
!

A következő szerzőnk Balogh Attila, akinek meglehetősen hányattatott élete volt, gyermekbénulás miatt mozgássérült lett, nevelőotthonba került, majd szakmát tanult, végül az ELTÉ-ig jutott, de onnan hamar kirúgták. 1994-ben megalapított a Cigányfúró című lapot, ami négy évig élt. A Wikin részletesen elolvasható az életrajza. Olyan típusú embernek tűnik nekem, mint a viccbeli cigány lova, fejjel megy a falnak. Bátor.
József Attila a peep show-ban című gyűjteményes kötete mindenesetre képet ad erről a színes személyiségről, még ha az irodalmi értékek felől bizonytalanságban is hagy.


>!
Csabi P
Balogh Attila: József Attila a peep show-ban

Balogh Attila: József Attila a peep show-ban Esszék, HumoRom és az utolsó vers

Kissé szedett-vedett, összegereblyézett kötet, az első részében vegyes témájú esszékkel, második részében a cigányság életéből vett humoros történetekkel, és végül egy vers.
Az hamar kiderült, hogy Balogh, hányattatott sorsa ellenére (l. Wiki) rendkívül intelligens író, nem az a típus, aki lakatot tesz a szájára, emellé gyilkos humora van. Az esszék zömmel a rasszizmus témakörében mozognak, a kultúra, a politika és a hétköznapi élet háromszögében ide-oda csapódva. Néhol azért elvesztem észjárásának és asszociációinak kacskaringóiban, bakkecskeugrásaiban. Kár, hogy nincs jelezve az esszék eredeti megjelenési éve, nagyjából a ’90-es évek első felére tehetőek.
A HumoRom szekcióban rövid, és tényleg vicces történetek olvashatóak, bár némelyiknél azért elég keserű ez a humor, ami főleg a cigányok tudatlanságát, elmaradottságát figurázza ki.
A versről nem tudnék nyilatkozni.

!

Nem állom meg, hogy ide ne idézzek egyet a HumoRom fejezet vicces történeteiből.


>!
Csabi P

Apám s anyám – miután a telepről leköltöztek – a falusiakhoz illően, büszkén ültek vasárnaponként a kapu előtti lócán. Figyelték a szomszédokat, hogy elleshessék tőlük a járókelőknek való köszönés csínját-bínját. Az már két-három odaköszönés után kiderült, hogy egy részt a kalapot azzal a kézzel kell megemelni, amelyikkel nem takarjuk az elhaladót, másrészt, hogy egészen nem szabad levenni a fejről – épp csak megemelinteni mert ha a deréktól lentebb kerül a levétel lendülete miatt, könnyen azt hihetnék, hogy koldulnak vele. Akkor pedig azonnal kiderülne, hogy honnét is jöttek ők valójában.
Egy vasárnap, hozzájuk kimenvén, megkönnyebbülten tapasztaltam, hogy ott ülnek a lócán, s jó tanítványként köszöngetnek. Láthatóan zavartam őket vasárnapi elfoglaltságukban, de azért megkérdeztem, hogy bekapcsolták-e a rádiót.
– Ó, fiam, még a hűtőszekrényt is! – válaszolta apám hangosan, hogy az éppen üdvözölt is értsen belőle: nekik már erre is telik.
– No, és hallottátok a híreket?
– Hát persze, fiam. Mi figyelemmel kísérjük a világ eseményeit.
– Na és azt is hallottátok, hogy kitört a harmadik világháború?
Erre a hírre igazán nem számítva, apám anyám vállára tette a kezét. Mélyen a szemébe nézett, mint aki hibáztatható a történtek miatt és megszólalt:
– No, Irény! Mit mondtam!?

Balogh Attila: József Attila a peep show-ban Esszék, HumoRom és az utolsó vers

!

A végére hagytam a legfiatalabb és legsikeresebb – 2009-ben elnyerte az Aegon-díjat Önkéntes vak című verseskötetéért – költőt, írót, Jónás Tamást. Neki sem jutott könnyű sors, az innen örökölt keserűség érződik minden megszólalásában. Hogy mit jelent neki a cigányság? – ezt válaszolta egy interjúban: Fenntartandó zűrzavar. Csak azért fontos számomra, mert érdekes azoknak, akik olvassák az írásaimat. Keresem, kutatom én is, mi cigány bennem, mi nem. A tendencia az, hogy egyre kevésbé tudom. Kulturális kérdés lenne? De hát annyira nem különösen más a két kultúra, hiszen magyarul beszélek, magyar iskolákba jártam, az értékrendem európai. Valami mégis van, én is érzem, megkockáztatom, hogy biológiai különbségeken alapuló létélmény. De erről lehetetlen beszélni, megérezni, ráérezni talán lehet, ha hosszasan, jól, érdek nélkül – előítéletek nélkül –, de érdeklődéssel figyel az ember. A kitöréshez tanulni kell, persze, ám ez sem a cigányoknak szóló üzenet. Látod, ez a cigányügy is csak felfújt, üres lufi. Emberek vannak és szeretetek, semmi más. Ami pedig az elfogadást illeti: engem elfogadnak, de a cigányokat, a kultúrát, vagy amit mindez jelent, összességében ma sem, és úgy érzem, sosem fogják. Ez a legnehezebb, ezt így tudni.
Első kisregénye 24 éves korában jelent meg, ebben gyerekkorát dolgozza fel, amennyire lehet.


>!
fülcimpa
Jónás Tamás: Cigányidők

Fel nem foghatjuk, mi az az igazi szegénység. Milyen az, amikor bújik a család a részeges apa elől. Milyen az, amikor a nevelőszülőkhöz került gyermeket bántják, alázzák, tyúkszarba nyomják az arcát.
Egyet tehetünk, olvasás közben beleéljük magunkat, próbálunk azonosulni a főhőssel.
Pihenésre nem ad okot, folytonos figyelmet kér, az ismétlődő motívumok újrafogalmazása gondolkodtat el valahányszor következnek.
Szeretem olvasni e cigány fiú írásait, nem találom önsajnálatnak, ez történt, így vált felnőtté, így lett költő, író. Bármilyen élete volt, megcsinálta magát. És remélem most boldog. Annak ellenére, hogy sosem feledi gyermekkora viszontagságait.

!

Nyolc évvel később megjelent novelláskötetében ugyancsak provokatív írások szerepelnek. Egy gondolat Chován István tanulmányából: A könyv történetei napjaink vagy a közelmúlt Magyarországán játszódnak. Megjelennek bennük szegénységben élő, kiszolgáltatott figurák, egyszerű, sokszor csak ösztöneik által vezérelt, vegetáló emberek. E szövegek szociografikus ábrázolásmódja feszültségteremtésével Móricz Zsigmond vagy Tar Sándor prózavilágát idézi meg. Sötét tónusú, indulatokat rejtő közeg ez.


>!
Kek P
Jónás Tamás: Apáimnak, fiaimnak

Hiába ismerem, szeretem Tamás verseit, azért ez a prózakötet még sem volt olyan könnyen befogadható. Hiába volt meg a bizalom a szerző, s a mű felé, ez a könyv nekem bizony nem tetszett. Nem tudtam azonosulni a látásmódjával, a művekből áradó értékválsággal, az erkölcsi elvek teljes hiányával. Már a témák sem vonzottak, de aztán fenn is akadtam egy-egy provokálóan durva szón, történetmozzanaton. Megdöbbenve olvastam végig a Felelőtlenek-et, s hogy mellőzi e történet a negatív ítéletet, sőt! Azon agyaltam: van-e olyan parancsolat, amit nem sértettek meg szánt szándékkal, de csak a 2.-at találtam, az valahogy kimaradt – mert épp nem káromkodott közülük senki – , de az összes többit igen. Miféle esztétikai, erkölcsi értékelésre számíthat egy ilyen mű? Hogy lehet ebből profitálni, a jót kihozni, követni? Miféle ösztökélő erővel bírhat az elborzadás? A 12 férfi és az Egyszerű történet még írásilag sem nyerte el a tetszésemet, ami legalább az összes többit menti – könnyen olvashatók, haladósak, nem válnak unalmassá. A Fiam szemében épp csak egy dilemma felvetése, gyors tanulsággal lezárva, holott ebben sokkal több rejlik. Legjobb írásnak talán a Szerelem címűt tartom, bár épp a címmel akadnak gondok. Merthogy e férfi-női viszonyt csak az egyik fél szemszögéből látjuk, az ő gondolatain, beteges gyanakvásán keresztül, aki bizony csak az erosz szintjén mozog s önző elvakultsággal hirdeti a „Semmiért egészen” elvét, rögeszmés féltékenységébe már-már belebolondulva. Hol van itt az áldozatvállaló szeretet, amely a másik javát keresi, a rosszat fel nem rója, inkább tűr és megbocsájt? Hol az agapé? (http://moly.hu/idezetek/314592 )
Hol? Talán a nő oldalán… A férfi gyanúja mindenesetre nem igazolódik be magában a történetben, az olvasóra van bízva, hogy kinek hisz. Fel van adva a kérdés: Szerelem-e a szerelem, ha ennyire féltékeny? És mért is féltékeny ennyire rá, ha közben meg ilyen szavakkal illeti?

!

Természetesen a MolyMoziban is a cigányság lesz a téma. Több filmet is ajánlok.
Az első egy különleges animációs rövidfilm, amely elnyerte az I. Pécsi Mozgókép Fesztivál nagydíját. Macskássy Katalin rendezte egy cigány népmese alapján, címe: Sosemvolt Cigányország.
(Megjegyzem, a Cigányországot a helyesírás-ellenőrző is aláhúzza pirossal, szóval ez tényleg nem létezik, most már biztos.)

https://www.youtube.com/watch…

És még egy mese a fent említett Szécsi Magda meséjéből, Horváth Mária rendezésében, Doja a cigánytündér. Egyébként a Kecskemét Film Cigánymesék sorozatából több is fent van a Youtube-on, akit érdekel.

https://www.youtube.com/watch…

„Anya, anya, én cigány akarok lenni, intézzétek el nekem!” Na, ilyent sem sűrűn hallani. Az idézet Gyöngyössy Bence 1998-as Cigánytörvény című filmjéből való. Annak idején ezt a filmet jelöltük az Oscarra.

https://www.youtube.com/watch…

A Doja a cigánytündér című mese ebből a Szécsi-kötetből való:


>!
prezzey
Szécsi Magda: Az aranyhalas lószem tükre

Jó kötet, de szerintem Szécsi Magdának jobb meséskönyvei (és felnőtt könyvei) is vannak, azért csak négy csillag… szóval szigorúan magához képest! Kezdem úgy érezni, hogy ő igazán hosszabb terjedelemben tud kibontakozni, kisregény, regény/meseregény… habár vannak nagyszerű versei is.

Mondjuk azt hiszem, az én ízlésem nem találkozik a közönségével, mert ez a könyve folyton ki van véve a könyvtárból, mások meg mindig benn vannak.

!

HÍREK, PÁLYÁZATOK

Átadták az Alföld-díjakat, a nyertesek: Kappanyos András, Géczi János és Bereményi Géza. Bővebben @encsy_eszter karcában: http://moly.hu/karcok/605057

Megnevezték a Horváth Péter Ösztöndíj tízes listáját. Az ösztöndíjat fiatal magyar írók kaphatják. A részleteket @pepege karcában olvashatjátok: http://moly.hu/karcok/600862

Arany János-díjat kapott Ferdinandy György író. A díjat a Magyar Írószövetség ítéli oda 1996 óta. Kissé zavaró, hogy 2002 óta az MTA is odaítél egy ugyanilyen nevű díjat. Biztos elfogytak, akikről díjat lehetett elnevezni, ez van.

November 17-ig lehet még szavazni az Arany Medál-díjra. Bárki szavazhat bárkire, legalábbis, ha tavaly kötete jelent meg az írónak. Részletek a Literán: http://www.litera.hu/hirek/kozonsegszavazason-dol-el-ki…

Kiírták a Fehér Klára Irodalmi Díj pályázatot, negyven év alattiaknak, a részletek @Sárhelyi_Erika karcában: http://moly.hu/karcok/606206

Kiosztották az első Margó-díjat a legjobb elsőkönyves szerzőnek. A díjat Totth Benedek Holtverseny című regénye kapta, ami erősen megosztotta a Moly olvasóközönségét. Mármint a könyv, nem a díj. A szerzővel nemrég Alinda beszélgetett: http://hirtv.hu/alinda/totth-benedek-1308786

Díj ide vagy oda, @somogyiréka nem szerette a Holtversenyt:


>!
somogyiréka
Totth Benedek: Holtverseny

Ez az egyik fülemen be másikon ki típusú könyv. Remélem, a düh, amit közben éreztem nem marad itt velem soká. Nem, nem a sztori dühített. Én is itt élek, tisztában vagyok a jelenséggel. Minden kornak vannak selejtjei. A regény őket mutatja be. Nem, nem fogok odamenni és szomorkodni, hogy jaj, de kár.
Mint a modern művészeti múzeumokban. Olyan alkotások kellenek, amelyek felháborítanak. MInt a vászonra sz*rás egyre nagyobb teret hódító művei és még sorolhatnám..(épp Münchenből jövök és pechemre bementem egy 45 utáni kiállításra)
Ami a festészetben az az irodalmoban is..Innen majd most olyan szöveg kell, amely mondjuk egy repülőgépszerencsétlenséget ír le sebészi pontossággal. Minél szörnyűbb legyen, minél jobban fájjon, egyre nagyobb dózis kell ahhoz, hogy érzékeljünk. (na jó nem nekem)
A döbbenet számomra az, hogy a Magvető ezzel szóba áll. Na meg, hogy aztán díjazzák így-úgy-amúgy..A mit is? A nagy bühös nihil tűpontos bemutatását. Igazából valami fáradt kisvárosi piacra is kiülhettem volna vasárnap reggel, hogy halljak ilyen minőségű szöveget. Tudom, tudom, itt az a művészet, hogy az író nem bicsaklik meg, és és végig fent tudja tartani alpári stílusát.
Talán illene leírni az elején, ez a könyv sehova sem visz. Az első oldal nagyjából ugyanott tart mint az utolsó. A történet nem történet, jellegtelen senkik ócska kis kórusa..Ja, a végén valami kis lankadt happy enddel záródik, az volt az érzésem, erre az írót talán a magvetős szerkesztő dumálta rá. Minek is, miért nem trancsírozza fel az összes férget az író, még mielőtt szaporodnának? Legalább akkor egy tökös mű lenne. Így meg itt a remény, hogy majd a rosszfiú magára talál..óóó..

De javarészt azért klisékkel dolgozik. A milliomos csemete, a lakótelepi depressziós, az üresfejű sportoló, a szolibarna milfmama, a tízmilliós járgány, a designdrogok. Nem tudom, az író hol van ebben a műben, van-e olyan picinyke pont, amit tényleg testközelből ismer? Talán annyi, hogy ő is úszott. És azt hiszem, igazából ezért nem szeretem, mert kitalált..mert megcsinált, mert jól ráérzett az irodalomban arra a piaci résre, amelybe még lehet tömködni szöveget.

!

Mint azt a beharangozóban már olvashattátok, újraindul a Tollvonás, igaz, most nem külön rovatként, hanem ezen a rovaton belül.
Ki más lehetne az első vendég, mint a Merítés-díj első közönségdíjasa, Dragomán György. Nem fogom bemutatni, mert nem nagyon szorul rá, mint az egyik legsikeresebb kortárs magyar író. Most jelent meg első novelláskötete, az Oroszlánkórus.

Először is gratulálni szeretnék a közönségdíj elnyeréséhez! Követte esetleg a szavazás állását a moly.hu-n?

Egyszer megjelent a frissemben, és onnantól néha ránéztem.

Nekem úgy tűnik, hogy ön az egyik legprofibb írónk, már ami a megjelenést illeti. Profi honlap, folyamatos jelenlét a médiában, stand-up fellépések, aktív terjeszkedés külföldön is, hogy bírja? Nem megy az irodalmi munkásság rovására?

Igyekszem szigorú napirend szerint élni, az íróidőmre elég kényes vagyok. Olyankor teljesen kizárom a külvilágot az életemből, ez a könyvek befejezésének szakaszában elég intenzív tud lenni, nem is nagyon jut időm egyébre. Egyébként meg, ha hívnak, megyek, ha kérdeznek, igyekszem válaszolni. A honlapban az a jó, hogy elérhetőek a régi szövegeim, még polgári szolgálatos koromban kezdtem webdesignnal foglalkozni, a saját lapom volt a kísérleti terep, sok mindent megtanultam ott. Az írás nagyon magányos és befele forduló dolog, jól esik néha kimenni a szobából, látni, hogy van külvilág. Ha kell, felolvasok vagy beszélgetek, vagy rendhagyó irodalomórát tartok, ha kell, standupolok, ha kell, kiállításokat nyitok meg, utazom, jövök-megyek, esszékhez gyűjtök anyagot, élvezem, hogy zajlik az élet, és közben persze készülök vissza az író-fotelembe, a négy fal közötti nagyon zárt világba, ahol az utóbbi huszonöt év nagy részét töltöttem.

Apropo stand-up. Ez egy egyszeri kirándulás, vagy új műsorokban is gondolkodik? Mennyire nehéz „röhögtető” humort írnia egy szépírónak? A könyvei azért nem a nagy poénokról híresültek el.

Az írásaimban meg-meg szokott jelenni az abszurd humor, de a standup nekem nem annyira a röhögtetésről szól, hanem inkább a sztorizásról, azt meg mindig is nagyon szerettem. Egyszer elhívtak, elmentem, a közönségnek tetszett, sőt a 2000 című irodalmi lap 25 éves fennállását ünneplő standup versenyen mindjárt a második lettem Jordán Tamás után. Nem szoktam előre megírni vagy elpróbálni a fellépéseimet, hanem csak végiggondolom a szerkezetet, aztán kiállok a színpadra és hajrá. Nem vagyok lámpalázas típus, sokszor léptem már fel több száz ember előtt is. Hadarok persze, de aki odafigyel, annak ez nem szokott probléma lenni, figyelni kell, és fel kell venni a ritmust. A legutóbbi alkalommal a medvék és az írás, vagyis a élmények és az irodalom viszonyáról meséltem, a sztori egy finn állatkerti betörésben csúcsosodott ki. Érdekes tapasztalat, szeretem csinálni, de hangsúlyozottan íróként csinálom, és nem heti rendszerességgel. November huszonötödikén lesz legközelebb ilyen fellépésem a Kompót Dumaklubban.

Már huszonnyolc éve elhagyta szülőföldjét, de a regényei mégis ott játszódnak. Ennyire nehéz elszakadni az ifjúkori tapasztalatoktól? Lesz előbb-utóbb egy Dragomán-regény, ami ezen a Magyarországon játszódik?

Nem mondanám, hogy ott játszódnak. Az én saját városomban játszódnak inkább, amit én építettem magamnak az emlékeimből. Aztán leromboltam A pusztítás könyvében, hogy A fehér királyban újra építsem a romokon. Ez egy fiktív város, egy fiktív Erdélyben. De természetesen nemcsak erről írok, a most megjelent Oroszlánkórus című novelláskötetemben jó pár olyan szöveg van, ami egészen máshol játszódik, Budapesttől Madridon át Stockholmig vannak benne mindenféle helyszínek, térben és időben is keresztül-kasul írom benne Európát.

Látom, hogy alkalomszerűen szokott könyveket értékelni a Molyon. Csupa ötcsillagos értékelés, és láthatóan kerüli a még élő írókat. Kellemetlen lenne rosszat írni egy kollégáról?

Amikor felmentem a Molyra, eldöntöttem, hogy arra fogom használni, hogy az életem legfontosabb könyveiről írjak ott pársoros ajánlókat. Arra nincs időm, hogy rendes olvasónaplónak használjam, és arra se, hogy külön oda készült tisztességes elemző írásokat tegyek ki rá. De szó sincs arról, hogy kerülném az élő írókat, Lengyel Péter, Herta Müller, Cormac McCarty, Charles Frazier remélem jól vannak, élnek és dolgoznak, mert várom az új könyveiket.

Mit szól a molyos értékelésekhez? Elolvassa őket egyáltalán? Nem bosszantja, amikor azt látja, hogy az olvasók egy része teljesen másképp érti azt, amit írt? A Beavatkozás című írásában egy amatőr agysebész motoros fűrésszel áll neki operálni. Ez a fricska talán a Moly amatőr kritikusainak is szól?

Agysebész tényleg nem lehet amatőr. A Molyt én inkább egy hatalmas olvasónaplónak látom, nem az amatőr kritika terepének, szerintem az értékeléseket is úgy célszerű kezelni: mindenki megpróbálja leírni, hogy mi csapódott le benne egy könyvből. Ezt én jó dolognak tartom, a gyerekeimmel is mindig iratok olvasónaplót. Bosszankodni nem szoktam, az értelmes gondolatoknak meg nyilván örülök. Eléggé pontosan tudom, hogy hogyan működnek a könyveim, axiómákból indulok ki, amiket aztán szigorúan betartok, ebből a szempontból nemigen lehet nekem újat mondani a saját írásaimról, ami érdekel, az inkább az, hogy milyen személyes élményt ad az olvasás. Ha olyat hallok például, hogy mondjuk a Máglya hatására felbukkantak elfelejtett kamaszkori emlékek az olvasókban, az azért jó érzés tud lenni. A kritika egyébként egy nehéz és hálátlan műfaj, Orwellnek van egy igen tanulságos esszéje arról, hogy milyen is a kritikus élete, szerintem azóta se lett könnyebb ez a szakma.

Hallani lehet róla, hogy készül A fehér király filmadaptációja. Mikorra várható a film bemutatója? Miért külföldön forgatják a filmet? Elégedett az eddig látott anyagokkal?

A filmet Magyarországon forgatták, nagyon sok magyar dolgozott rajta, de a színészek külföldiek voltak, és a rendezők is azok, ez egy angol nyelvű angol-amerikai független film lesz. Nagyon örültem, hogy végül is itt forgott, egyrészt, mert láthattam a forgatást, másrészt meg azért, mert közvetve emberek százainak adtam ezzel munkát és megélhetést, még ha csak hetekre is; a pályám elején nem hittem volna, hogy egyszer ilyesmi előfordulhat velem. Amit eddig láttam, az igen ígéretes. A bemutatóról egyelőre semmit se tudok, remélem bekerül majd a film valamelyik jelentősebb fesztiválra.

A napokban jelenik meg az első novelláskötete. Az írók általában novellákkal kezdik, aztán írnak regényt, önnél ez fordítva történt, legalább is a megjelenést illetően. Ez amolyan életmű-válogatás lesz, vagy új írásokat olvashatunk?

Én is novellákkal kezdtem, aztán regényekké nőttek. Nagyon szeretem a kis terek feszültségét, a regények mellett és közben is rendszeresen írok rövidebb szövegeket. Huszonkilenc írás van az Oroszlánkórusban, tizenhárom év munkájából válogattam összeillő darabokat. Még van úgy két kötetre való anyagom, előbb-utóbb ezek is sorra kerülnek.

Melyik volt az az idén megjelent könyv(ek), amey a legnagyobb hatással volt önre, amit a molyoknak is szívesen ajánlana?

Helen Macdonald H. is for hawk című könyve egy nagyon megrázó gyászkönyv, arról szól, hogy dolgozza fel a szerző az apja elvesztését: úgy, hogy a solymászat elsajátításával tölti a gyászévet. Pontosan és szépen ír, elég kegyetlen magával, közben meg filológusi pontossággal dokumentálja a kérdés szellemtörténeti és kultúrtörténeti vonatkozásait is. Egészen rendhagyó könyv, napló, esszéregény, dokumentumkönyv és természetleírás egyben, nem nagyon hasonlít semmihez. Májusban olvastam, de azóta is sokszor eszembe jut, valószínű újra fogom olvasni nemsokára.

Szeretné egyszer látni a nevét a Ladbrokes fogadási listáján a Nobel-díjra esélyesek között?

Nem hiszem, hogy egy írónak érdemes volna ezzel foglalkoznia. Nyilván szép dolog,hogy a Nobel a figyelem központjába dob egy-egy írói életművet, de azt előbb meg kell írni. Én évekig Cormac McCarthynak szurkoltam egyébként, de most már egyre kevésbé látom valószínűnek, hogy megkapja valaha.


>!
Csabi P
Válogatott novellák

Háromszor végigolvastam a tartalomjegyzéket, de nem találtam a címadó novellát. Sebaj, az író honlapján fent van, idekopizom.

Nagyapa megkér, hogy húzzam fel szépen a gramofont.
Majdnem mindig, amikor bemegyek hozzá, megkér. Nagyapa nem tud rádiót hallgatni, se tévét nézni, azt mondja, fáj a feje mindentől, ami árammal működik, egyedül csak a gramofont tudja hallgatni, ott a kisasztalon, a füles fotel mellett, Nagyapa nem tud felállni, de ha áthajol a karfán, akkor ő is eléri, és fel tudja húzni magának.
Senki másnak nincs gramofonja az egész blokkban, az egész negyedben, de még az egész városban se, egyedül csak az én nagyapámnak, azt mondja, azért, mert a gramofonok kimentek a divatból, amikor bejött a villany. Egyedül csak az a kár, hogy csak egyetlen egy lemeze van hozzá, egyetlen egy dallal, amelyik a nagy fákról meg a fekete erdőről, meg az eltévedésről szól, legalább ezerszer meghallgatta már, de az is lehet, hogy egymilliószor, és én is nagyon sokszor meghallgattam már vele, mert majdnem mindig, amikor bemegyek hozzá, megkér, hogy húzzam fel szépen, pont úgy, ahogy most, csak az a baj, hogy most énnekem egyáltalán nincsen kedvem felhúzni se, meg hallgatni se, mert nagyon rossz napom volt, mert az énekóvónő, amelyik nem a rendes óvónénink, hanem a kórusos, azt mondta, hogy botfülem van és hamisan énekelek, de annyira, hogy az egész kórust elrontom, mert kihallatszik belőle a hangom, az egész felső csoportból egyedül csak az enyém, és most nincs ideje külön foglalkozni velem, mert nagyon készülünk az ünnepségre, úgyhogy az lesz a legjobb, ha nem is énekelek egyáltalán, hanem csak tátogok, úgy, mintha néma lennék, és én hiába mondtam neki, hogy nem akarok néma lenni, azért, mert nem vagyok néma, azt mondta, hogy akkor is csak tátogjak, ezt nem akarom elmesélni Nagyapának, de a gramofont se akarom felhúzni, megfogom a réz fogantyút, de nem forgatom meg, nem bírom megforgatni.
Nagyapa akkor megkérdezi, hogy mi a baj, én nem akarom elmondani, csak nézem a fekete lemezen a csillogó barázdákat, és aztán azt kiáltom, olyan hangosan, amilyen hangosan csak tudom, hogy utálom a zenét, és meglököm a gramofont, úgy, hogy majdnem leesik a kisasztalról, és attól, hogy le fog esni, úgy megijedek, hogy sírni kezdek, azt sírom, hogy utálom a zenét, utálom-utálom-utálom.
Aztán egyszer csak már a Nagyapa ölébe vagyok, nem tudom, hogy kerültem oda, nem éreztem, hogy megfogott, azt se, hogy felemelt, úgy tart, mint akkor, amikor lovast szoktunk játszani, csak most nem a lovak hangját utánozza, hanem azt mondogatja ő is, hogy utálja, utálja, utálja, de hallom a hangjában, hogy nevet, tudom, hogy rajtam, úgyhogy ettől még dühösebb leszek, de Nagyapa úgy nevet, hogy az egész füles fotel remeg és rázkódik, kopog a padlón a négy nagy oroszlánlába, és a kopogás végighullámzik a padló deszkáin, mintha földrengés lenne, elér egészen a sokfiókos mahagónikomódig, aminek a tetején Nagyapa kupái meg serlegei vannak, és a serlegek összekoccannak, és megkondulnak, és közben a fiókok félig kicsúsznak, és aztán vissza a helyükre, és megint ki, és megint vissza, mindegyik fiókba más van, az egyikbe gyógyszeres üvegek, a másikba cipőkanalak, a harmadikba rézkilincsek, a negyedikbe madártojások, az ötödikbe csengők, a hatodikba legyezők, a hetedikbe újságkivágások, a nyolcadikba csavarok és szegek és csavarhúzók és kalapácsok, a kilencedikbe zsebórák és karórák és mandzsettagombok, a tizedikbe kicsi kávécsészék és még kisebb pálinkás poharak, és mindegyik fiók másképp zörög, bong, csattog, és csörög, pont olyan, mintha a fiókok elején a magónira csavarozott nagy oroszlánfejek énekelnének morogva, mert mindegyik fiókon egy tátott szájú bronz oroszlánfej van, mindegyik egy kicsit másabb, mint a többi, de most egészen egyformák, mert lobogó sörénnyel, morogva énekelnek, és hallom, hogy Nagyapa se nevet már, hanem ő is morogva, vadul énekel, azért mert ő a Főoroszlán, és én is pont úgy morgok már, ahogy ő, mert én meg a Főoroszlán legjobb barátja vagyok, de az is lehet, hogy én vagyok a Főoroszlán és Nagyapa a Főoroszlán legjobb barátja, egy régi-régi éneket énekelünk, nem tudom, hogy miről szól, de az biztos, hogy benne van, hogy mi nem félünk senkitől, és nem félünk semmitől, a széltől se, a holdtól se, a naptól se, a sötéttől se, bátrak vagyunk, és nagyon nagyok, és a hangunk, az nagyon szép, és nagyon messzire hallatszik, és én tudom, hogy mindenki hallja, mindenki az egész blokkban, az egész negyedben, az egész városban, mindenki, még az hülye énekóvónéni is.

Kapcsolódó könyvek: Dragomán György: Oroszlánkórus

Dragomán György: Oroszlánkórus
3 hozzászólás
!

A most bemutatkozó fiatal szerzőt sokan ismerhetitek a Molyról, ő @Grimasz, polgári nevén Beke Richárd, akinek első könyve jelent meg nemrég a Publiónál, Gettó-legendárium címmel. A könyv annyiban kapcsolódik e havi témánkhoz, hogy főhőse Gubanc Lili, egy cigány kislány, ő adja a keretet a könyvben szereplő mesékhez.
Ricsi egy nyughatatlan self-made-man, aki sok mindent kipróbált már az életben. Persze az írást is már tinédzserként, de nála beakadt valami, mert azóta is próbálkozik. Azt írja az adatlapján: „Kezdetben elképzelhetetlen volt számomra, hogy meséket írjak, vonzottak a sötét hangulatú, tragikus történetek, de idővel kihívások elé állítottam magam, hogy fejlődhessek. Azóta is folyamatosan keresem a szokatlan nézőpontokat, amikből szabadon tárgyalhatok különböző, komolyabb-könnyedebb (olykor kifejezetten tabu) témákat.”
Az adatlapján részletesebben is olvashattok róla. Egy rövid interjúban próbálom egy kicsit jobban bemutatni nektek.

Úgy látom egyelőre csak hobbi nálad az írás. Mit tervezel, komolyra fordul ez később, vagy megmarad kedvtelésnek?

Fogalmam sincs. Megélni nem tervezek belőle, ha pedig van némi ihletem, azt kiírom magamból. „Eső” című elbeszélésemet pár éve a Zsoldos Péter pályázat zsűrije bírálta el és méltatta, ez már egy komoly elismerés volt számomra. Olyan novellám is van, ami szinte senkinek nem tetszett (ismerőseim közül például senkinek), valaki mégis kiadta (köszönöm, moly.hu), és azóta már egy valaki jelezte, hogy neki bejött. Attól fordulna komolyra az írás, hogy itthon sokakat megérint egy művem? Vagy attól, hogy nemzetközileg? Amilyen katyvasz van a fejemben, nem tartok attól, hogy ez egyhamar bekövetkezne.

Kik azok az írók, akik a legnagyobb hatással voltak rád?

Victor Hugo A nyomorultak című regényével előkelő helyet foglal el a szívemben. Ott van még Dosztojevszkij, akinél óriási a kísértés, hogy több könyvét is évente újraolvassam, valamint csodálom Salinger családi képeit, amik bizonyos műveinek mozaikjaiból állnak össze. Tulajdonképpen Tolsztojt is emlegethetném, de nála többnyire jelen van egy külső rend, egy felsőbb, Isteni erő, ami a karakterek számára áthatolhatatlan, míg Dosztojevszkijnél inkább a karakterekből növi ki magát egy belső rend, a világ káoszába. Az isteni hit tekintetében Tolsztoj mester volt, Dosztojevszkij pedig diák. Hozzám általában közelebb állnak azok, akiknél a tudás nem válik a tanulás rovására.

Mennyire személyes ez a könyv, a benne szereplő alakok, a helyszínek? Mesélj kicsit a könyv születéséről, mi motivált a megírására?

Vegyesen személyes és személytelen. Egyik nagymamám például rákban halt meg, kórházban. Az orvosok azt mondták, hogy ne mondjuk el neki, mi baja van, csak tegyünk úgy, mintha minden viszonylag rendben lenne, és hamarosan felépülne. Ennek az lett a vége, hogy ment a nagy színjáték, aztán pár héten belül meghalt, és nem búcsúzhattam el tőle. Van olyan novella a kötetben, ami kicsit neki szól. Van olyan is, amivel jól kinevetem magam, hogy kissrácként nem mertem lányok előtt vizelni. Illetve hallottam róla, hogy létezik egy Dolhai Attila nevű színész, de nincsenek plakátjaim róla, matricák sem. Becsszóra!
Ez a kötet nem egy lélegzetvétellel született. Több eddigi művemet gyúrtam egybe, némi kiegészítéssel. „A sárkánykirálylány” és a „Szélvész, a szobabicikli” című mesék már több mint egy évvel ezelőtt is megvoltak, a K&H Gyógyvarázs Mesedoktorok programjába tuszkoltam be őket beteg gyerekeknek, de a „Téli utazás" és az „Óriáskerék" is fenn voltak a blogomban, ingyenesen. A „Negyvennégy” című történet egy ötlete is már legalább két éve, hogy megtalált, akkor még rendes, nagy terjedelmű meseregényt akartam csinálni belőle, de kibontva minden korosztálynak élvezhetetlenné lett volna a kuszasága miatt, és később döbbenten olvastam, hogy az akkori tervezett címmel (Világkönyvtár) már létezett mű, ami alapjaiban is erről szólt volna, úgyhogy félretettem az egészet. Most sikerült annyira átírni, hogy a kerettörténethez igazodva egészen más irányt vegyen, ugyanakkor talán kicsit szórakoztató is maradjon. Az utolsó néhány novellácskát már az elbeszélő kislány, Lili történetéhez igazodva írtam. Mivel több mesém is volt már, és láttam, hogy a „Magánvégtelen” antológiában mennyire szerették szerzőtársaim meséit az olvasók (nem véletlenül!), így gondoltam ideje tennem egy próbát nekem is, a sajátjaim kiadatásával.
Az, hogy a főhős, Gubanc Lili roma, egész egyszerűen úgy jött, hogy tudtommal viszonylag kevés irodalmi mű foglalkozik hazánkban úgy etnikai kisebbségekkel, hogy a hangsúlyt nem a különbségeinkből adódó nehézségekre fektetné, hanem a hasonlóságokból jövő semleges vagy pozitív képre. Aki romákról ír, az általában nem a társadalom egészébe foglalva vizsgálja őket, hanem úgy viszonyul hozzájuk, mint többség a kisebbséghez, az üzenet akár bíráló hangnemben, akár részvéttel, de jelen van. Ez olyan, mint amikor egy testi vagy szellemi hátránnyal rendelkező egyént csak azért szerepeltetsz a művedben, hogy bemutasd milyen más egy testi vagy szellemi hátránnyal rendelkező egyénnek lenni, mint egyébként bárkinek. Feltételezem, hogy évente mesekönyvek százai jönnek ki amatőr és professzionális írók tollából, akik nem roma gyerekeket tesznek meg hőseikké, miért ne legyen több olyan is mellettük, amelyik arra fekteti a hangsúlyt, hogy egy roma gyerek épp olyan, mint bárki más gyerek. Valakinek az esetleges nehéz körülményei nem jelentik azt, hogy képességeinek ne lenne birtokában, esetleges iskolázatlansága pedig nem jelenti azt, hogy ne rendelkezne gazdag belső világgal, és érdeklődését ne lehetne felkelteni ez vagy az iránt. Megvallom, hogy a kötet néhány meséje kisebbeknek is befogadható, míg több másik inkább ifjúsági jellegű, és szatirikusan vizsgálja társadalmunkat, egy szókimondó gyermek kritikus szemével, de ezt nem feltétlenül vélem hátránynak, ha befogadó rá az ember. A „szar” szó kétszer is elhangzik benne magyarul, illetve egyszer francia nyelven, na meg Lili azért nem romázik, hanem leírja, hogy cigány, de melyik kisiskolás ne ismerné már ezeket a kifejezéseket (és használná titokban), illetve mint társadalom, lassan meg kell tanulnunk nem a szavakat kiértékelni, hanem a szavak mögötti érzelemi töltetet, szándékot, hogy a kommunikáció révén fejlődhessünk.

A bevétel rád eső részét karitatív szervezeteknek ajánlottad fel. Miért ilyen fontos ez neked, és mi az, amiben személyesen is részt veszel?

Nincs olyan karitatív szervezet, aminek jelenleg a tagjai közt lennék. Egyszer kipróbáltam a bohócdoktorkodást, de nem emlékszem, hogy milyen név alatt futottak, illetve többször jelentkeztem az UNICEF-hez, ahol végül több hasznát látták mások segítségének az adott feladatokra. Szeretem a gyerekeket. Ha nekem valaha is lesz, minél több időt akarok otthon tölteni vele, még ha a jövendőbeli párom is lesz az egyedüli kenyérkereső a családban (azért ezt nem így tervezem). A. S. Neill és Janusz Korczak már most rettentően sokat tanítottak nekem írásaikból arról, hogy a kölykök felé megadott tisztelet és a progresszív, szabadságra nevelés mennyire jótékony hatásúak tudnak lenni. Szóval a lényeg, hogy az embernek egyfajta kötelessége foglalkozni azzal, amit szeret.

A Snittről nekem úgy tűnik, hogy akár filmkritikusnak is elmehetnél. A könyvek inkább vagy a film?

Mondták már, de egy igazi filmesztéta szanaszét szedné, amiket kritika címszó alatt leírok. Helyzettől függ egyébként, hogy melyik. Néha hetekig csak olvasok, máskor pedig hetekig filmeket és sorozatokat falok. Ez két különböző nyelv, csak otrombán lehet összevetni őket. Ott van például az a meggyőződés, hogy a könyv mindig jobb, mint a film. Ugyanakkor előfordul, hogy ha egy könyvet filmre adaptálnak, egész más elemeire helyezik a hangsúlyt, mint a szerző, és valami egészen egyedi kerekedik ki belőle, új dimenziókkal. Ilyen például a King- és a Kubrick-féle Ragyogás, amiből is az utóbbi végletekig szimplifikálja a karakterek jellemét, de helyszínek kialakításával és a megfelelő beállításokkal hasonló „geometriai horrort” teremt, mint Dario Argento. A könyv egész más képeket hív elő az ember fejében. Tarkovszkij a „Piknik az árokparton” című egyszerű sci-fi regényből egy meditatív, mélyfilozófiai utazást csinált az emberi lélek borgesi sivatag-labirintusába (Sztalker). Az irodalmat pedig sosem kell félteni. Hamvas Karneválja, a Ulysses, vagy a Száz év magány mind a mai napig nem értek meg méltó adaptációt, pedig Huszárik Zoltánból bármelyiket kinéztem volna.

Mi az, ami foglalkoztat, amit mindenképp meg szeretnél írni?

Mivel Alföldi Róbert úr támogatja a progresszív műveket, arra gondoltam, hogy írnék musicalt Tetrisz Holokauszt címmel, és elküldeném neki. A sárga csillag és a rózsaszín háromszög megpróbáltatásairól szólna. A többi alakzat nem tudna tőlük eltűnni és továbblépni a következő szintre, amiért persze őket okolnák. Sok zenével. Nem. Komolyra fordítva a szót, fogalmam sincs, mi az, amit mindenképp meg szeretnék írni. Nincs még semmilyen opus magnum a bármilyen távú terveim között, de az már eddigi írásaimból is kitűnhet, hogy a huncut provokáció és a társadalmi kettős mércék, kulturális ellentmondások foglalkoztatnak, amik miatt annyira rettenetes számunkra az élet ezen a sártekén, hogy egymást kell miattuk bosszantanunk.
Amin jelenleg dolgozom, az az „Eső" című elbeszélés újraközlése a Publiónál, amihez már megkaptam a szükséges engedélyeket, és hogy jelenleg csiszolgatom, borítótervet készítek, levelezek képek tulajdonosaival, hogy illusztrációkat gyűjtsek, és hamarosan az angol fordítást is megkísérlem, az elbeszélés a tervek szerint pedig elektronikus formában ingyen lesz majd kapható.

Ajánlj egy könyvet a molyoknak, ami kihagyhatatlan szerinted!

J. D. Salinger: Rozsban a fogó. Azért az új fordítást ajánlom, mert aki most fiatal, annak jobban átadja azt, amit a Zabhegyező adott át régen apáinknak. Egy az, hogy olvasatja magát, közvetlen, időnként vicces és fájdalmas. Kettő pedig az, hogy aki mélyebben is interpretálná, az kedvére kutathatja benne a pszichológiai és szimbolikus összefüggéseket. Eddig ez a leggondosabban felépített, leggazdagabb regény, amit ilyen könnyen fogyasztható formában olvastam, fiataloknak, kamaszoknak pedig bizonyíték arra, hogy nincsenek egyedül azzal, amin keresztülmennek.

Az alábbi idézet a könyv bevezetője:


>!
[névtelen]

Gubanc Lili vagyok. Mer, hogy ez a becsületes nevem. Ezt ragasztották rám az ősök, de ha mást kapok, az csak félrevezetne téged: nagyon is rászolgáltam az elmúlt idők során. Asszongyák cigánynak lenni kábé százszor rosszabb, mint indiánnak. Lehet benne valami, de mi itt jóval többet kaszinózunk, ők meg inkább fújják a sípokat. Egyébként nem bánom, hogy a sápadt arcú szemében mi is rézbőrűek vagyunk. Csípem a zenéjüket. Hiszed vagy sem, nem vagyok valami népszerű a suliban. Ennek lehet az az oka, hogy együtt lógok a Cseresnyés Belindával, aki az osztályunkba jár, de rajtam kívül nincsenek más barátai. Egyébként egész jó fej, és csupán egyetlen hibája akad, amellett, hogy szemüveges, duci, jehovás meg stréber, ez pedig a Dolhai Attila nevet viseli. Amióta látta őt színházban énekelni, szobája falának minden szegletét az ő plakátjaival rakja tele, tolltartóját pedig olyan matricák díszítik, amiket senki sem tudja, honnan szerez, de hogy a boltban nem kaphatók, az fix. Gőzünk sincs, hogy most akkor szerelmes belé, vagy inkább hasonlítani akar rá. Ennek az ő rajongásának van előnye is, meg hátránya is. Például nekem jó, mer bármikor rá tudom venni őt bármire, csak annyit kell mondanom, hogy Dolhai Attila a helyében már rég megírta volna a leckémet, meg nem teketóriázna és lesmárolná azt, aki bejön neki. Beli ilyenkor erőt vesz magán és cselekszik, majd rend szerint intőt is kap érte, ami után néhány napig kerül engem, aztán megy minden a régi kerékvágásban. A szülei már számtalanszor eltiltották tőlem, mondván, hogy rossz társaság vagyok, de valójában ők rontják el, mer folyton piszkálják, hogy „nahát, kicsim… Dolhai Attila biztos nem enne ennyi krémest meg lúdlábat!” Valaki igazán szólhatna nekik, hogy ne szenyózzák a Belit, azér vannak a barátai, nekik annyi a dolguk, hogy szeressék és kész. Bele se gondolnak, hogy mennyire rossz, amikor azér nem űzhetsz tréfát valakiből, mer el van szontyolodva a családja miatt és mókázás helyett épp vigasztalnod kell őt.

Az élet itt olykor alig-alig moccan, máskor meg jó, hogy el nem száguld melletted. Nincs saját vécénk, de egy középre tolt szekrénnyel elintéztük, hogy legyen saját szobám, ami valahol jobb, mint a semmi. Imádom a könyveket bújni, mindenfélét, még ha nem is mindig értem mi van bennük, de annál semmi sem jobb, ha az ember lánya bevackolja magát a takaró alá, aztán szép csendben, nyugiban hallgatja a neki felmondott meséket.

A papa asszongya, még egy jó’ fél év, és már nem a gettóban fogunk lakni. Megyünk Budára, mer pöpec melót kapott, amiből telik rá, viszont esténként addig is olyan fáradt lesz, hogy nem tud majd nekem mesét mondani. Látja, hogy készülök kiverni a balhét, mer az nem járja, hogy nincs mese. De aztán olyan dolgot mond, hogy attól mindjár megenyhülök, és még vihogok is. Asszongya most már egészen nagy lány vagyok, és ideje, hogy kitanuljam a mesemondás csínját-bínját, ezért egy ideig én fogom őt álomba dumálni ilyen-olyan történetekkel. De nem akármilyenekkel, hanem fogjam magam és gyűjtsem össze minden mesés sztoriját, meg legendáját ennek a zegzugos környéknek, azokat a félelmetes, varázslatos, meghökkentő fajtákat, amik a sava-borsát adják, és írjam is le mind, mer magunkkal kell vinnünk, hogy majd mások is láthassák, honnan jöttünk. Mondom neki, hogy szar lesz, és a burzsujok nem kíváncsiak rá, de elintézi annyival, hogy majd meglátom én azt, meg majd akkor feleseljek, ha ő éppen felesezik. Asszem lesz dolgom bőven, mivel egyetlen helyi legendát sem ismerek. Azér csak nyúzom tovább, hogy beleírhatok-e ilyen meg olyan dolgokat, mint a mama meséje is, amelyiket mindig mondta régen, és magnóra is felvette, hogy az szóljon miután lövik a pizsit, az ő hangján, amikor épp nincs itt. Papa meg asszongya, hogy szép is lenne, ha nem raknám bele a sárkányos mesét, hiszen az a sztori családi örökség, és visszük el magunkkal. Szal legendáriumomat a mama szavaival kezdem, aztán majd meglátjuk mi lesz.


A hozzászólások megtekintéséhez be kell jelentkezned!