Kopogtatás nélkül

Nem szeretem a narcizmus szót, mert kiüresedik, mint a divat általában, és ha túl gyakran használjuk, devalválódik. Ha mindenki narcisztikus, akkor a narcizmust szándékunk ellenére megtesszük normának. Önmagunk szeretése pedig létszükséglet, így aztán a narcizmus alapjaiban rendben van. Onnan számít zavarnak, amikor önmagunk nagyszerűségének vagy sebzettségének előtérbe helyezése (attól függően, hogy grandiózus vagy sebzett narcista-e a karakter) már komolyan fenyegeti a másik ember integritását. Ennek eldöntésében az empátiakészség a mérvadó: belátja-e, hogy a saját sebe kinyír másokat is maga körül és tesz ellene, vagy nem érdekli: ha ő pusztul, pusztuljon más is. A szadisztikus hajlam akár szándékosan is erősíti ezt, mert a más szenvedése is csak az ő hatalmát igazolja vissza, amitől megnyugszik, hogy mégiscsak az ő kezében maradt a kontroll, még ha a negatív tartományban is.

62. oldal

Narcisszusz beleszeret saját idealizált képmásába, ám sem a nagyzoló, sem a depresszív Narcisszusz nem tudja magát igazán szeretni. Saját hamis énje iránti lelkesedése nemcsak azt teszi lehetetlenné számára, hogy másokat szeressen, hanem minden látszat ellenére azt is, hogy szeresse azt az egyetlen embert, aki teljesen a bizalmasa – saját magát.

78. oldal

Gyerekkoromban éveket töltöttem azzal, hogy a ragyogó vonásait kutattam, hátha kitalálhatom a gondolatait. Igyekeztem olyanra lelni közöttük, amelyik esetleg az én nevemet hordozza. De Héliosz olyan hárfa volt, amelynek egyetlen húrja van, és a dallam, amit játszott, saját maga volt.

A nárcizmusban a test tárgyiasítása igencsak megszokott. A test, ami a lelket lenne hivatott hordozni, gyakran csak egy tárgy a narcisztikus számára, amelynek jól kell működnie. Képesnek kell lennie a megfelelő attrakcióra, teljesítményre, esetleg szoborként kell funkcionálmia. A test nem a lélek valóságának materiális vetülete, hordozója, átérezhető társa, hanem egy valami. Valami, amit ki kell aknázni, amivel hatást lehet elérni. Valami, ami az összképhez tartozik és megbízhatóan működik.

259. oldal

A nárcisztikusnak nehéz kikapcsolódnia és pihennie, mivel egyáltalán nem látja be ennek szükségét. Ő mindent kibír és mindenre képes. Saját elgondolása szerint akár alvás és evés nélkül is képes lenne életben maradni, ha azt akarná – rá az ilyen „jelentéktelen tényezők” nincsenek hatással. Ez persze téveszme, amelyet csupán mások felé akar közvetíteni saját nagyszerűségéről. Az, hogy a saját szükségleteit semmibe veszi – szerinte – feljogosítja őt arra, hogy más embereket lenézzen, ha azok történetesen elfáradnak, vagy gyengék. (Aztán ugyanez a személy elképesztő módon képes a saját fájdalmára panaszkodni és előadja, hogy nincs még egy ember, akinek olyan nehéz lenne az élete, mint az övé – majd pedig elvonul délutáni sziesztára…)

50. oldal

A nárcisztikus karakter saját tevékenysége alá rendel mindent a világon, emberi kapcsolatokat, házasságot, szerelmet, barátságot. Ha történetesen politikus, akkor minden alá fog rendelődni az ő politikai karrierjének, ha művész, akkor a művészetének, ha tudós, akkor a tudományának. Jól meg kell gondolni, hogy valaki összeköti-e az életét egy nárcisztikus karakterű emberrel, mert akármennyire is csábító a kreativitása, a zsenialitása, tudomásul kell venni azt a megaláztatást, hogy a partner sosem lesz az első helyen egy nárcisztikus embernél.

72. oldal - Fussunk el a bánat elől?

A politikus magánya szükségképpen termeli a nagyzásos és üldözéses téveszméket, miközben nincs betegségtudata. A szabvány pszichiátriai diagnosztika skatulyái szerint a politikus személyisége paranoid skizofrén tünetek valóságos tárháza.
Sértődékenység, az ellentmondás és a kritika nem tűrése, a hiúság, exhibicionizmus, bizalmatlanság, féltékenység tartozik még hozzá e tünetcsoporthoz. A saját arc, a saját test nem mint tükörkép, hanem mint külső tárgy jelenik meg számára, mely munkája eszköze. Miként Nárcissus a patak vizében csak önmagát látta, a politikus is csak azt nézi a mások szemében, hogy őt hogyan látják. Innen az empátia hiánya.

134. oldal

A modern kor narcisztikusai már nem víztükörben gyönyörködnek önmagukban, hanem a Facebookra kiposztolt képeikben, de az énközpontú, empátiát nélkülöző magatartás, illetve a csalódások esetén átélt rendkívüli frusztráltság és düh Narkisszosz óta változatlan maradt.

81. oldal · Szondy Máté

Nem elég, hogy mindenütt a semmittevésből élő celebeket látják, a közösségi oldalakon maguk is mindent megtesznek azért, hogy hozzájuk hasonlítsanak. Ma, amikor a dollárkötegekkel legyező milliomoscsemeték Instagramja a követendő norma, ki ne érezné, hogy jogot formálhat az élet legjavára?

26. oldal

Az áldozatok is beismerik, hogy a nárcisztikussal megélt szép pillanatok egy fokkal szebbek voltak, mint a bárki mással megosztott élmények. A nárcisztikus újra és újra csúcsélményeket kínál az áldozatának, ezzel tartja fogva őt, aki így elkezd vágyakozni a „túlságosan szép" pillanatok után. Az áldozat számára így válik a legjobb, legcsodásabb társsá, hiszen senki más nem tudná ezeket megadni neki. A nárcisztikus eltorzítja áldozata valóságképét, aki egy furcsa mesevilágban találja magát, ahol minden tükör görbe. Észleli a rossz közérzetet, de nem érti, mi okozhatja azt. Egyre inkább próbál a nárcisztikus kedvében járni, csak hogy ismét kiélvezhesse annak elbűvölő oldalát. Az áldozat is hozzászokik, hogy egyre többet akarjon a saját narkotikumából. Ebből azt gondolhatnánk, hogy az áldozatok is eredendően a csúcsélményeket keresik. Valójában az áldozatok megszokják ezeket a túlcsorduló élményeket, vagy a nárcisztikussal, vagy már gyermekkorukban, és nem veszik észre a hétköznapok abszurditását.

82. oldal

A hódítás időszakának elmúltával a nárcisztikus társként egyfelől számító, ugyanakkor rideg és érzéketlen a párja szükségleteit illetően. Igen általános, hogy a párkapcsolat folyamán eléri, hogy a társa szépen, apránként lemondjon a barátairól, rokonairól, hobbijairól. A nárcisztikus mindig tudja manipulálni az áldozatát, és kicsiny ráhatással mindig eléri a célját. Az áldozat maga sem érti, miért is vált meg a számára fontos dolgoktól. A nárcisztikus mindig megbosszulja az áldozat önállósági törekvéseit.

31. oldal

A nárcisztikus személy szükséglete a család irányítására több történet központi üzenete volt. Azt írták le, hogy a nárcisztikus nem köszön, vagy olyan, mintha észre sem venné a családtagjait, amikor hazaérkezik. Vagy közvetlenül a hazaérkezés után a többieken éli ki a rossz érzését zsémbeskedésével, kiabálásával, parancsolgatásával. Ha a nárcisztikus nem képes hatalmat szerezni a családja felett az utasítgatásával, akkor a rosszkedvével, veszekedés szításával és illogikus vitázással keveri a helyzetet. Az is általános, hogy bosszút áll azokért a helyzetekért, amelyekben nem tudta keresztülvinni az akaratát, vagy úgy érzi, félreértették. A hatalmát fitogtató nárcisztikus olyan, mint egy dackorszakban megrekedt kisgyerek.

25. oldal

A nárcisztikus beszél az érzelmeiről. Többször is elhagyhatja a száját: „szeretlek"- de ez nála csupán annyit jelent: „szeretem, hogy csodálsz engem". Egyáltalán nem túlzás azt mondani, hogy a nárcisztikus bárki számára bármi lehet. Olyan, mint a kaméleon, aki az áldozatainak mindig a megfelelő szavakat és tetteket kínálja, a megfelelő időben – amennyiben ezt ő is akarja, azaz ha előnye származik a helyzetből.

32-33. oldal

A nárcisztikus szociálisan mégis lehet intelligens: ha épp úgy akarja, jól kijön különféle emberekkel, és a jó tárgyaló-, illetve kommunikációs készségének köszönhetően manipulálni tud másokat. Olyan, mint a kaméleon: megérzi a másik hangulatát, elvárásait, és hogy hatással legyen a többiekre, mindig a megfelelő hullámhosszon van. Ez a készség még a gyerekkorra vezethető vissza, amikor figyelnie kellett a szülők vibráló érzelmi állapotára, hogy az elfogadáshoz a lehető legrövidebb idő alatt rá tudjon arra hangolódni.

39. oldal

A narcisztikus karakter elidegeníthetetlen része az önigazolás, a magyarázat. Aligha lehet ő bármiben hibás, a legbizarrabb, legellenszenvesebb tetteinek is jó oka van. Ha mások előzőleg nem viselkedtek volna így meg így, nyilván ő sem nyúl amolyan eszközökhöz. Mivel a kommunikációja meggyőző, még azt is megtévesztheti, aki előzőleg szemtanúja volt valamely nem túl nemes cselekedetének. Ahogyan a viccben a félrelépés közben rajtakapott, a tagadást választó feleség mondja a férjének: „Most nekem hiszel vagy a szemednek?” A beszédét nem valódi tartalmak igazi érzelmekkel is hitelesített közlésére használja, nem arra, hogy a másik szempontjait befogadó lelki teret hozzon létre, hanem az a célja, hogy kiváltsa a megfelelő hatást, pláne a szorult helyzetekben. Hogy manipulálja a partnert, erőltesse a saját nézőpontját, vagy zavart ébresszen a másik lelkében.

239. oldal, 5. rész - Bűntelenség és önigazolás

Ötödik fejezet

A szégyen igen fontos szervező elv a narcisztikus lelkében. Főleg, hogy ne érezze, eszébe se jusson, vagy el tudja hárítani valahogy. Nem kell sok hozzá, hogy az fenyegesse, a szégyen elönti, mert általában jóval érzékenyebb, mint amilyennek látszik. Úgyhogy, ha vele vagyunk, az olyan, mintha folyton tojásokon lépkednénk, vagy hártyányi jégen járnánk. Minél vékonyabb bőrű narcisztikusról van szó, annál inkább azt fogjuk érezni, hogy valamit mindig elszúrunk, állandóan megbántjuk, idegesítőek vagyunk, nem elég körültekintőek és figyelmesek, néha alig elviselhetőek, és ezek miatt bármikor beborulhat az ég, ami már megint a mi hibánk lesz. Máskor minden csodálatos, és lehet, hogy a föld fölött lebegünk együtt egy színes varázsszőnyegen.

372. oldal

Vannak emberek, akiknek a puszta jelenlététől több fokkal csökken a helység hőmérséklete. Ha egy ilyen ember belép a szobába, mindenkinek érzékenyebbé válnak az antennái.

225. oldal

Tehát, mint láttuk, ha a narcisztikust kritika éri – még ha jogos is –, ha valamiben sikertelen, vagy ha egyéb dolog fenyegeti az önbecsülését, például hogy a másik kényelmetlen érzésekről számol be vele kapcsolatban, akkor megsértődik, megalázottnak érzi magát, üressé válik, és elkaphatja a nárcisztikus düh, a bosszúszomj.
Ezt általában nem fejezi ki nyíltan. […] Legtöbbször, mint láttuk, inkább visszahúzódik, megvonja a másiktól az érzelmeit, leértékelően, távolságtartóan, kritikusan kezd el viselkedni. A másik, aki ennek az elszenvedője, például a gyerek vagy a partner, legtöbbször rettenetes érzések között éli át a „csendkúrát”. Az életben gyakran nem az az igazán nagy büntetés, ha összeveszünk valakivel, hanem ha a kapcsolatot tápláló meleg érzelmek folytonossága megszakad. A nárcisztikus nem ritkán ráérez, hogy mekkora hatalmat ad a kezébe, ha megfosztja a másikat a szeretettség élményétől és az érzelmektől, és ezért aztán a módszert esetleg számos számára zavaró helyzetben alkalmazni próbálja. Az eljárás másik funkciója, hogy közben rendezheti sorait, és lehűtheti a sebzettségével járó fusztrációt.
A „csendkúra” úgy hangzik, mint valami gyógyító célú beavatkozás, de valójában eléggé fájdalmas annak, aki szereti a nárcisztikust. Elfordulnak tőle, és bármi is volt a kiváltó ok, ő éli át a nárcisztikus hajdani belső gyermeki énjének az aggodalmát. Hogy ő rossz, nem szerthető, nem megfelelő, eldobható. Ez egy tudattalan, rejtett mechanizmus a narcisztikus részéről, amivel szabadulni akar a belső nehézségeitől. Úgy segít magán, hogy helyette más éli át a szenvedést.
[…]
A narcisztikus, ha nem visszahúzódik, hanem nyíltá teszi a véleményét, választhat támadó stratégiát is, és ilyenkor – gyakran igen meggyőzően – kifordíthatja a valóságot a sarkaiból. Például az ő flörtölése miatt a megcsalástól szorongó partnert maradinak vagy rabtartónak, a közös tehervállalás témáját felvetőt anyagiasnak nevezheti, aki ki akarja őt zsákmányolni, vagy nincs tekintettel a helyzetére.
A nagyfokú torzítás miatt a megzavart, megbabonázott másik magába néz és elszégyelli magát, hogy hogyan lehetett ennyire önző, és miért szít oktalan feszültséget.
Ezt a kommunikációs cselvetést, amelyet némely személyek akkor is képesek hivatásszerűen alkalmazni, ha álmukban egy hordágyon becsempészik őket egy tévéstúdióba, és ott egy karakteres dudával váratlanul fölriasztják őket, jobban megismerjük majd egy későbbi fejezetben.

66. oldal

A szakértők egy része azt állítja, hogy bárki áldozatává válhat egy személyiségzavarosnak. A másik részük szerint ez nem így van: az áldozat is bizonyos jellemvonásokkal kell, hogy rendelkezzen.
Mindenesetre azok az emberek tekinthetők veszélyeztetettnek, akiknek az önértékelésében éppen egy hízelgés méretű rés található. Az az ember is veszélyben van, aki túl gyakran keresi önmagában a hibát, önostorozó, és aki mások hibás tetteinek okát is hajlamos saját magában megtalálni. Veszélyben vannak a túl kedves emberek is – azok, akik gyerekkorukban hozzászoktak ahhoz, hogy bízzanak másokban és ugyanezt teszik most is; a túlzott mértékben udvarias emberek, a gyerekek, munkakapcsolatokban a beosztottak, valamint az anyagilag függőségben lévők; azok, akikben él a vágy, hogy észrevegyék őket, hogy biztonságban érezzék magukat, és irányítsák őket; a függő és a gátolt személyiségek; azok, akik bizonytalanságtól szenvednek és folyamatosan munkálkodik bennük a kisebbrendűség-tudat; azok,akikben erős a kötődés iránti igény és az elfogadás iránti vágy, illetve akik félnek az elhagyástól.

126. oldal

A bántalmazás nem helyénvaló. Az áldozatnak nem kell megértenie azt, aki bántalmazza őt. És nem feladata, hogy segítsen rajta.

135. oldal

Egyébként – a széles körben elterjedt véleménnyel ellentétben – nem minden esetben igaz, hogy egy kapcsolat működése mindig két emberen múlik. Ha például – metaforikusan szólva – egy pszichikailag egészséges ember egy narcisztikussal evez egy csónakban, akkor az a csónak fel fog borulni. Ez egy pszichológiai természeti törvény. A pszichikailag egészséges ember nem tudja megmenteni a kapcsolatot – kudarcot vall a narcisztikus fél tudattorzulása miatt.

220. oldal - A védekezési stratégiáktól az építkezési stratégiákig