Kopogtatás nélkül

Rovatgazda
!

Örökbefogadók és örökbefogadottak

Hagyományosan országszerte minden év májusában rendezik meg a Születés Hete című rendezvényt, amelynek „célja a párkapcsolattal, fogantatással, várandóssággal, szüléssel, gyermekágyas időszakkal, kisgyermekgondozással kapcsolatos hiteles információk megosztása”. (forrás: http://www.szuleteshetefesztival.hu) Én most mégis azokról szólnék, akiknél nem sikerült a fogantatás, és nemcsak kilenc hónapot, hanem éveket vártak, mire végül örökbe fogadtak egy vagy több gyermeket. Továbbá az örökbefogadott gyermekekről, akik egyedül maradtak, és akiket befogadtak.
(A kép forrása: https://www.flickr.com/photos/istargazer/436141925/in/p… )

Az örökbefogadást mindkét oldalon veszteség előzi meg. Sok esetben (nem mindig, hiszen valaki vér szerinti gyermeke mellett fogad örökbe) el kell gyászolni a „saját” gyermek hiányát, a gyermeknek pedig nemcsak a vér szerinti szüleit, de legtöbbször élete történetének első fejezeteit is.
Szülői részről sokszor évekig tartó próbálkozás, kudarc és veszteségélmény előzi meg az örökbefogadás melletti döntést:


>!
graphoman ISMP

Anyák napjára

Van, akivel csak úgy megtörténik. És most nem is róluk beszélek, akik csapdaként élik meg, amiből mihamarabb szabadulni szeretnének. Hanem a többiekről, akiknek ez a házasélet természetes hozadéka. Talán nem úgy, mint a filmekben, hogy nászút, és kilenc hónap múlva babakelengye, nem. De előbb-utóbb valahogy mégis gyűjteni kell pelenkára.
De ez nem te vagy. Te csak vársz. Egy évig, kettőig, majd tovább. Előbb még gondolni se mersz arra, ami folyamatosan a fejedben motoszkál: valami baj lehet. Még úgysincs meg a második diploma, a lakás, a külön gyerekszoba, legyintesz. Még nincs veszve semmi.
Aztán nem bírod tovább. Orvosi rendelők izzadt kilincsei járnak a kezedben. Félre a szeméremmel, a vérvétel-félelmekkel. Végére kell járni a dolognak. És egyszer csak tényleg úgy érzed, vége mindennek. A diagnózis: „férfipartner tényezővel párosult meddőség”. Korábban hallottál már meddőhányóról, meddő vitáról, meddő kísérletről. De saját magaddal kapcsolatban sose használtad volna ezt a szót. Most a gyomorszájadba hatol. Pedig nem is vagy az a minden kis tipegő cipellőtől elérzékenyülő fajta. De lassan kifutsz az időből. Már most koros vagy első gyerekhez. És még hol a többi?
Előbb megrémülsz. Majd megsértődsz, lázadsz, perlekedsz. A legváratlanabb pillanatokban elsírod magad. Az önsajnálatból aztán búskomorságba süppedsz. De az orvosok még biztatnak.
Nosza, akkor rajta. Kiokosodsz. Sok mindent tudsz már a follikulumról, az anovulációs ciklusokról és egyéb titokzatosságokról. Azt még csak-csak felidézed, mit is mondott a biológiatanár a tüsző és a petesejt különbözőségéről. De azt már biztosan nem gondoltad volna, hogy például nem minden tüszőben van petesejt. Reggel még ki se nyitod a szemed, már szádban a lázmérő, és te, akinek rendesen negyedórába is beletelik, míg magadhoz térsz, most a hajnali derengésben már jegyezgeted az ébredési hőmérsékleted. Megjegyzed kacifántos nevét olyan hormonoknak, melyekről azt se tudtad, hogy léteznek, nemhogy benned! S most mégis kétnaponta csapolják meg a vénádat miattuk. A házaséleted is megújul: most nem szabad, most tanácsos, most kell. Utána percekig gyertyában állsz, hogy irányítsd a sejtek útját. Férjednek megtiltod, hogy forró vízben fürödjék, szűk farmert hordjon és egész nap autóban üljön, amivel egyébként a kenyereteket keresi. Te magad egyik hónapban elszántan tornászol, hogy jó legyen az alhasi keringésed, másik hónapban meg se mersz moccanni, mert azt hallottad, a torna is akadály lehet. Alkalmazol minden aktuális csodaszert: perui zsázsát, tengeri algát. Egyik ciklusban méregtelenítesz és egyetlen korty alkoholt sem iszol, a másikban lelkiismeretesen bekortyolod a napi egy deci vörösbort, mert az orvos valakinek ezt javasolta. Már az orrodon is az jön ki, de sebaj, lenyomod a napi huszonöt deka tehéntúrót, mert a fehérje jót tesz a sejtosztódásnak.
Mindeközben fogadod a jótanácsokat. Melyek közt a legtudósabb így hangzik: ne akard annyira. De minél jobban akarod nem akarni, annál görcsösebben kívánod. Mintha lehetne nem gondolni a fehér elefántra, ami egyébként akkora, hogy teljes látóteredet betölti. Hisz könnyű annak nem gondolni rá, akinek már van, vagy eszébe se jut, hogy legyen. És ha néha megfeledkeznél is róla, biztosan érkezik egy-egy kérdés mikor kitől: a jószándékú friss ismerőstől vagy épp a saját szüleidtől: – Na és a gyerek? – A válasz hangulatfüggő: – Nincs. Még nincs. Dolgozunk rajta. Nincs, és nem is lehet. Na és nálatok? – Akkor jönnek a további kérdések, a bocsánatkérések, a sajnálkozások vagy az újabb jótanácsok. Esetleg kedélyes ugratások: – Megmutassuk, hogy kell? – És te illedelmesen heherészel.
Időnként megkérdezed magadtól: tulajdonképpen miért is akarod? Mert mindenki másnak van, és te sem akarsz lemaradni? Mert így lettél kitalálva, és ketyeg a biológiai órád? Mert így család a család? Vagy mert követni szeretnéd a szaporodjatok-és-sokasodjatok parancsát? És nem tudod megfogalmazni a választ.
Jobb híján kompenzálsz. Aztán megpróbálod lenyelni a békát. És végül igyekszel elfogadni. Igazán megemészteni talán sose tudod, de együtt élni vele igen. És ki tudja? Talán más gólyamódszert keresel. Elgondolod, milyen nevetséges, hogy „a vér szava” című mítosz kedvéért így kínlódsz, miközben ott a sok elhagyott baba. És eszedbe jut, hogy valaki egyszer azt mondta: „…aki egy ilyen kis gyermeket befogad az én nevemben, engem fogad be”.
Rettegtél, hogy sose leszel anya. És ez utóbbiban igazad volt. Nem leszel, mert már vagy. Az anyaság ugyanis a lélekben kezdődik.

232–235. oldal, VII. fejezet (Kairosz, 2008)

Tima Renáta: Gyermekáldásra várva Beszélgetések gyermektelenségről, hitről, örökbefogadásról

Kapcsolódó szócikkek: anyaság · meddőség
2 hozzászólás
!

Az örökbefogadott gyermeknél a hiány az élettörténetben jelentkezik először:


>!
robinson P
Kedvenc filmes, könyves, írós idézeteim

„Minden újszülött ismeretlen világba csöppen, amely csak saját történetén keresztül válik megismerhetővé – életünket folyamatosan elbeszélve élünk mindannyian, de az örökbefogadottak élete már elkezdődött, amikor ők megérkeznek. Mintha olyan könyvet olvasnánk, amelyiknek hiányzik az első néhány oldala. Mintha érkezésünkkor már fölment volna a függöny. A hiányérzet soha, soha nem múlik el – nem múlhat el, nem is szabad elmúlnia, mert valóban hiányzik valami.”
Jeanette Winterson

!

Az élettörténeti hiányt az örökbefogadó szülők változó módon próbálják kitölteni. Szerencsés esetben a gyermek minél hamarabb családba kerül, és életének minél korábbi időszakától tisztában van – korának megfelelő szinten – a származási körülményeivel. Ebben nagy segítségére lehet az örökbefogadó szülőknek a szimbólumok használata.


>!
fabikri

– Honnan vagyok? – mondta ki a legelsőt.
– Szándékból és szeretetből – felelte a tölgyfa.
– Kik az én szüleim? – mondta ki mindjárt a következőt.
– Akik megengedték, hogy megszüless – felelte az öreg fa gondolkodás nélkül.
– Hol vannak az én szüleim? – kérdezte Csabó óvatosan.
– Elsodorta őket a szél – felelt a fa kedves hangon.
– Elhagytak engem? – kérdezte a kisfiú bátran.
– Az életed adták, az volt a feladatuk – mondta a fa lassan, és Csabó el tudta hinni neki.
– Meg kell őket keresnem?
– Nem ez a te dolgod!
– Mi az én dolgom? – faggatta a tölgyfát Csabó tovább.
– Hogy gyerek legyél! – felelt a fa kacagva.
– De ki segít nekem? – kiáltotta Csabó a föld alatti veremben.
– Mindenki, akivel csak találkoztál, s akivel még találkozni fogsz – válaszolt a tölgyfa, és visszhangoztak a szavai az odúban.

105. oldal

Paulon Viktória: Kisrigók Három gyerek hazatalál

!
>!
Csuti

Az igazi anyukám nem a hasában hordott engem, hanem a szívében.

!
>!
timeja 

(…) a háromesztendős Hunorból hirtelen előtörtek a klasszikus kérdések: A baba a néni pocakjából jön ki? Én honnan jöttem ki? A szívemből – feleltem, de csak nem hagyta annyiban: Akkor hol van a vágás? – kérdezte. Mert neki bizonyíték kellett. Az ágya fölött ki vannak függesztve az első percekben készült pillanatfelvételek. Ugye így is csak mi tudunk „szülni”, sminkben, mosollyal az arcunkon, Hunornak mégis mankóként szolgálnak ezek a fotók, mert bizonyítják, hogy neki is volt születésnapja. Gyakran elmeséljük neki, hogy amikor megtudtuk, hogy egy másik néni világra hozta számunkra, és mint egy csoda szép ajándékot betette a babamentő inkubátorba, mi azon nyomban rohantunk érte. Ő pedig minden alkalommal megkérdezi, hogy ugye nagyon rohantunk. S mi újra és újra megnyugtatjuk, hogy igen, még a szirénákat is kitettük az autóra, úgy siettünk.

30. oldal

Fekete-Sipos Márti: Igazibb az igazinál Beszélgetés örökbefogadó szülőkkel

!
>!
Carmilla 

    Anya és apa már nagyon korán – annyira, hogy nem is emlékszem, mikor – elárulták, hogy örökbe fogadtak (vagyis „kiválasztottak”, ahogy ők fogalmazták, mivel, nyugtattak meg, amint megláttak, abban a pillanatban tudták, hogy az ő gyermekük vagyok).

61. oldal, 10. - Ami számít (Magnólia, 2013)

Eben Alexander: A mennyország létezik Egy idegsebész tapasztalatai a túlvilágról

Kapcsolódó szócikkek: örökbefogadás
!

A biztonságos kötődés kialakítása szülő és gyermek között minden családban a harmonikus kapcsolat feltétele, azonban az örökbefogadó családban ezt sok minden színezheti. Ebbe a körbe tartozhat a gyermek életkora, amikor a családhoz került, az addig átélt, sokszor traumatikus élmények sora, illetve az is, ahogyan örökbefogadásának tényéről értesül.


>!
Duchon_Jenő

A kötődés az a kapcsolat, amelyet mindkét oldalnak létre kell hoznia, a gyereknek a szülővel és a szülőnek a gyerekkel. Ez igaz a vér szerinti anyára és apára éppúgy, mint az örökbefogadó vagy nevelőszülőre.
Néha a gyerekek nem elég gyorsak a kötődés kiépítésében, és ezt nehéz a szülőknek elfogadniuk, elutasításnak veszik, ami nagyon megnehezíti a kapcsolatfelvételüket. A vér szerinti szülő és gyereke között sem mindig alakul ki automatikusan a kötődés, néha többet kell dolgozni érte – ez pedig a felnőtt, a szülő dolga.

56. oldal

!

Röhrig Géza négyéves korától tizenkét éves koráig állami gondozásban nevelkedett. Ekkor fogadta örökbe egy család. Számos versét ihlette ez a két élethelyzet. Életútjáról és a kapcsolódó versekről olvashatunk az örökbe.hu című oldalon: https://orokbe.hu/2016/02/26/orokbefogadas-rohrig-geza-…

sztereó

ki nem kellett az anyjának
miért kéne az magának
ki az anyjának nem kellett
miért kéne az más embernek
duruzsol a sátán

kit az anyja otthagyott
azzal a sors jóllakott
kit otthagyott az anyja
én vigyázok majd arra
duruzsol egy angyal


>!
Twisted_words

örökbefogadás

tehetsz te bármit
nem neked születtem
hiába állsz itt
és babusgatsz engem
nem neked születtem

késtél ennyi
kerek tíz évet
a lelkem akarod
elegem van belőled
kerek tíz évet

anyuzni se tudlak
bocsáss meg ezér'
az a másik az anyu
bokádig sem ér
bocsáss meg ezér'

jó voltál pedig
jó és figyelmes
mégse tud közöm
lenni e helyhez
jó és figyelmes

nem azért szököm el
hogy hiányozzak
én mindig hiányzom
tegnap ma holnap
hogy hiányozzak

azért szököm
hogy megóvjam a lelkem
odaadnám
de mi maradna bennem?
hogy megóvjam a lelkem

ne félj kerül
aki enni ad
mindent köszönök
a te nemfiad
aki enni ad

!

Tereza Bouckova A kakas éve című könyvében az elhagyott, intézetben nevelkedett gyermek sérüléseiről ír.


>!
ppeva P

Mi legyen a gyerekekkel, akiket nem akartak, akik annyira sérültek, hogy képtelenek normális, viszonylag rendes életet élni? Azokban a csecsemőkben, akiket sohasem szerettek, akiket intézetbe adtak, életük első évében érzelmi kötődés csak a cumisüveghez alakul ki.
Emberhez nem. Már régóta tudott, hogy az ember érzelmi fejlődése szempontjából életének első éve a legfontosabb. De én azt gondolom – én tudom! –, hogy a babának ugyanolyan fontos, hogy a mamája örül-e neki, amikor még a pocakjában van. Hogy szereti-e attól a pillanattól kezdve, amikor tudomást szerez róla. És amikor a világra jön, egyetlen percre sem szabad elszakadnia az anyjától. Az kell, hogy rajta függjön a tekintetével, hogy hallja a hangját, lássa a mozdulatait, változatlan rituálékra van szüksége, hogy biztonságban érezze magát.
A nem kívánt kicsiket először az anyjuk árulja el a közönyével még az anyaméhben, aztán az intézetben hagyják őket újra meg újra cserben azzal, hogy minden szüntelenül változik körülöttük, körforgásszerűen, az emberek is, míg végül megtanulják, hogy ne ragaszkodjanak senkihez. Ezeknek a gyerekeknek nincs kihez kötődniük. Ezért csak fizikai szükségleteikhez, azok kielégítéséhez kötődnek.
És én jól emlékszem, milyen szánni valók voltak a fiúk, amikor hozzánk kerültek. Mennyire nem reagáltak az emberi hangra – mintha süketek lettek volna. Még csak nem is fordultak a hang felé. Nem követték az embert a tekintetükkel, csak a tápszeres üveget. Hogyan tomboltak, amikor látták az üveget, és nem ihattak, mert a tejnek kicsit le kellett hűlnie. Hogyan karmolták magukat véresre, hogyan akarták letépni a fülüket, amikor akárcsak egy percre magukra hagytam őket, hogyan kellett mindkettőt még pisilni is magammal vinnem, hogy ne essenek rögtön önpusztító pánikba.
Hogyne sajnálná őket az ember?
Hogyne szeretné?
Hogyne vágyna rá, hogy megadja nekik a hiányzó szeretetet.

127-128. oldal

!

Az örökbefogadásról mára rengeteg könyv született, egy részük az örökbefogadó vagy azon gondolkodó felnőtteket célozza meg, míg mások a feldolgozásban segítenek az örökbefogadott gyermekeknek.
További olvasmányok, filmélmények, hasznos cikkek kapcsán ismét az örökbe.hu című oldalt ajánlanám:
https://orokbe.hu/hasznos-linkek/konyvek-filmek/

@Mezzanine egy felnőtteknek szóló könyvet értékelt, amely hibái ellenére hitelesen mutatja be az örökbefogadás rögös útját:


>!
Mezzanine
Bogár Zsuzsa: Az örökbefogadás lélektana

Érdeklődünk.

Még akinek van már saját gyereke, mint pl. nekem Benjámin, az is nehezen fogja fel ilyen könyvek nélkül, hogy mennyire nem egyszerű történet az örökbefogadás. Nagyon kevés kapcsolódó (szép)irodalmat, vagy akár filmet ismerek, de a magyar valóságról ez a könyv ad csak reális képet. De még ezután is rengeteg kimondott, kimondatlan és még csak meg sem fogalmazodótt, motoszkáló kérdésem van.

Gyönyörű és nehéz. Ez a két jelző jut elsőre eszembe azóta is az örökbefogadásról. De nem pont ilyen a saját gyermek nevelése is? Meg az, hogy mennyi olyan gyerek van, aki tulajdonképpen örökbefogadott, de nem így „tartják nyilván”; hiszen előző házasságból származó gyermeket végeredményben örökbefogadja az új házas/élettárs, nem?

Ami kiemelődik számomra a szerző gondolatiságából az a természetesség hagsúlyozása. Én sem látom másképp, mint a gyermekvállalás, teljesen normális, természetes módjának az örökbefogadást. Rengeteg nehéz sorsú kis ember élete alakulhatna másképpen, ha több örökbefogadás jönne létre! Ha azonban azt nézem, hogy a saját gyermek vállalása is „döcögős” a 21. századi Magyarországon, nem kell csodálkozni azon hogy sok gyermek intézetben, illetve nevelőszülőknél él. Társadalmunk éretlen volta nyilvánvaló.

Érdekes lett volna számomra egyféle történelmi kitekintés, hogy miként nyilvánult meg az árvák/elhagyottak jelenléte a múltbeli társadalmakban. De tudom, hogy e műnek ez nem volt célja.

Azok, akik bármilyen okból gondolkodnak az örökbefogadáson, érdekli őket, ismernek gyakorló, vagy leendő örökebefogadó szülőket, örökbefogadottakat, vagy csak kiváncsivá lettek a borító láttán, feltétlenül olvassák el a könyvet!

Nem szívesen illetem a művet negatív kritikával, de azért nem hagyhatom el a korrektúra hiányának, vagy tökéletlenségének megemlítését. Sajnos rengeteg elírás csúfítja a lapokat. Amennyiben szükség lenne újranyomásra (úgy legyen) – mivel ez egy kis példányszámú kiadás – remélem erre több gondot fordítanak majd.

A végére pedig egy jó hír: újabb segítség érkezik az Ágacska Alapítványtól. Nemsokára elérhető lesz egy a témával konkrét eseteken keresztül foglalkozó kiadvány. @http://www.agacska.hu/

!

Két évvel ezelőtt jelent meg Paulon Viktória Kisrigók című könyve, amely osztatlan sikert aratott a molyok körében. Akinek tetszett a könyv, Viktória blogján olvashat a történet – valós – hátteréről: https://kisrigok.blog.hu/


>!
Hintafa P
Paulon Viktória: Kisrigók

Paulon Viktória: Kisrigók Három gyerek hazatalál

Egy kalandos mese ez, amelyben a gyerekek az igazi szüleiket keresik, hogy végül rátaláljanak két szerető emberre, akik sok küzdelem és várakozás után otthont, barátságot és megértést nyújtanának mind a három kis vándornak. Erős habarcs az a sok csodás elem, amire felfűzi a szerző gyermekei múltjának hiányzó darabjait és amik segítségével tudomást szerenek egymásról és végül célt érnek. Mert el lehet hinni Paulon Viktória történetének minden egyes betűjét. És a fiaimon is ezt láttam, elhitték a hírpuskát (sajnos a hajszárítót is), meg a mindent felülíró vágyat, amivel egymás után, a szülők után ácsingóznak. És mivel elhitték, hogy vannak gyerekek, akiknek a vágyai középpontjában egy olykor idegesítő testvér jelenti a megtestesült örömöt, abban bízom, hogy bennük is megváltoztatott valamit a Kisrigók története.

A szöveg sodró lendületű, igényes: időnként megható, máskor mulatságos. Látszik, hogy a szerző hasonló néven vezetett blogján már szerzett tapasztalatokat. A blog oldalain az adoptálás, a családi életük néhány hétköznapi részletét is megismerhetjük. Akik ilyesmiben törik a fejüket semmiképpen ne hagyják ki.

!

Tóth Krisztina A lány, aki nem beszélt című különleges hangulatú, szimbólumokkal teli könyvében egy roma családból származó kislány történetét meséli el. A kötet erényei közé tartozik, hogy elkerüli azt a didaktikusságot, ami a különleges élethelyzeteket, problémákat bemutató gyermekkönyvek egyik hibája szokott lenni. @Littlewood így ír róla:


>!
Littlewood IP
Tóth Krisztina: A lány, aki nem beszélt

Különlegesen szép és szépen különleges könyv. Különlegesen nehéz témákat dolgoz fel szépen.

A valamilyen célból íródott könyvekkel (cél ≠ történetmesélés) az szokott a probléma lenni, hogy jobban emlékeztetnek cuki elemekkel tarkított tanulmányra, mint mesére. És ebből a műfajból is inkább a meggondolatlan szakdolgozatíróéra, aki túl későn jött rá, hogy olyan témát választott, ami baromira nem érdekli, de már nincs mit tenni sajátélmény… khm… EU agrárpolitikája… khm… izgi… Szóval megoldják a feladatot, számos hasznos ismeretre lehet szert tenni általuk a rendőrség működésétől kezdve a mandulaműtét pontos menetéig, hatékonyan enyhítik a félelmeket az oviba beszokástól a testvérféltékenységig, formálják a szemléletet és népszerűsítenek, de azért elég nyilvánvaló, hogy minden más ennek van alárendelve.

Ez pedig nem ilyen. Hanem klassz. És nem mintha szakértő lennék a témában, de nekem úgy tűnt, hogy pszichológiai vonalon is teljesen rendben van. A tagolása is szuper, ahogy a három meséből összeáll az egész történet, szerintem hatásosabb, mintha fejezetekre lenne bontva. Az illusztrációk igazi népmeseiek, illenek a szöveghez.

Ajánlom mindenkinek, érintetteknek és ellenérzésekkel küzdőknek, cigánymese-rajongóknak és kődobálóknak, erdei, falusi, városi embereknek és baglyoknak.

12 hozzászólás
!

Ungvári Bélyácz Betti több gyermekkönyvet is írt az örökbefogadás témájában, amelyeket @dianna76 értékelt:


>!
dianna76 P
Ungvári Bélyácz Betti: Tündérkerti mese

Na, ez az a mesekönyv, amire azt kell mondanom, hogy szép! A történet, a mondani való, az illusztráció, a lágy-halvány színek. Az külön tetszik benne, hogy arra is kitér, hogy az örökbeadó/elhagyó szülő ezt a döntését igazából fájó szívvel hozta meg, s csak jó sorsot akart a megszületett gyermekének.
Tényleg nagyon szépen leírta a szerző az örökbefogadást, és az érzelmeket, amik körülötte vannak. A félelmét a gyermeknek, hogy az új szülei is elhagyhatják. És azt, hogy az örökbefogadás örökre szól, ahogy a nevében is benne van.
Most már aztán utána kellett néznem Ungvári Bályácz Bettinek, aki szintén pécsi. Az nem volt meglepetés, hogy jó maga is örökbefogadó anya, hiszen a könyv eleji ajánlás sugallta. Viszont azon kicsit meglepődtem, hogy a nem is olyan messze lévő általános iskolában tanít.

>!
30 oldal · ISBN: 9789630814348 · Illusztrálta: Pál Rita
!
>!
dianna76 P
Ungvári Bélyácz Betti: Égből pottyant boldogság

Érdekes átformálása az örökbefogadásnak a madarak világára. Egy dolog nem tetszett, hogy a befogadott fióka másik madár fészkéből pottyan oda, s ezt a befogadó pár tudja is. Szóval ez kicsit olyan, mintha valakinek elkeveredne a gyermeke mondjuk az állatkertben, vagy egy üzletházban, én megtalálnám, és hazavinném örökbe. Ezt leszámítva kedves kis mese, kedves illusztrációkkal kísérve. A könyv kis mérete miatt pedig a kicsi gyerekek is könnyen kézbe vehetik.

>!
28 oldal · ISBN: 9789630811279 · Illusztrálta: Pál Rita
!

Végezetül @csfannie szép, személyes történetét mutatnám be, amit az Örökbe című zónában osztott meg velünk.


>!
csfannie P
Örökbe

Az én történetem nem rövid, és nem tömör. Szavakkal talán el sem mondható. Aki nem éli ezt át, nem tudja megérteni a helyzetem, pedig néha úgy érzem, hogy a mai napig szükségem lenne segítségre. Nem fogom szépíteni a dolgokat, de kérlek, ne ijedjetek meg, elég ijedt vagyok én így is. :)

Történt egyszer, hogy egy frissen végzett egyetemista lány teherbe esett. Nem tudom, kitől és hogyan, de egyszer csak benne termett egy parányi élet: ez lennék én. Ez az egyetemista lány dolgozni akart, és mivel az édesanyjával élt, eltitkolta előle ezt a csodát, mert akárhogy is nézem, számomra egy gyermek felér egy csodával. Így történt, hogy ez a lány elkötötte a hasát, és egyetlen egy vizsgálatra sem ment el. Csak azért szült kórházban, mert állítása szerint nem tudott vele hova bújni.
Engem a kezébe sem vett a szülés után.
Így hát, ott maradtam árván, anya, apa és név nélkül. A nővérek Kovács Patríciának neveztek el, mert hát csak nem lehet nevenincs egy kisbaba.
Egy hét múlva, egy 40-es pár jött hozzám látogatóba; később ők lettek nekem Anyu és Apu. Mert nem az a szülő, aki megszül – a szülő az, aki melletted van a lázas éjszakáidon, álomba ringat, veled sír és nevet, valamint fel is nevel.
Az örökbefogadás mizéria Anyuéknak nehéz volt, hiszen nem volt ott az a hölgy, aki engem ott hagyott. Így aztán 2 hónapig Apuék cidriztek, hiszen bármikor kopogtathatott volna az ajtón, mondván, hogy kéri vissza a gyerekét. De letelt a két hónap, és a nőnek semmi nyoma nem volt – innen kezdődött az én kalandom Csizmarik Fanniként. :)

Az óvodában nem nagyon barátkoztak velem a gyerekek, ezért hát sokat voltam szomorú, és nem értettem az okát. Hiányoltam anyuékat, és kiscsoportos koromban sokat sírtam reggelente utánuk.
Egyik reggel az egyik kisfiú odacsörtetett hozzám:
– Ne szipogj már, ő nem is az igazi anyád.
Megállt bennem az ütő.
Jól nevelt 4 éves létére mit csinál ilyenkor az ember lánya? Hazamegy, és jól kikérdezi a szülőket, akik aztán bevallják, hogy igen, sajnos ez és ez van, nem a saját kislányunk vagy.
Hogy magyarázd meg egy 4 évesnek, hogy nem azok a szülei, akik nevelgetik? A válasz: sehogy. Szerintem NINCS jó kor arra, hogy megmondd a gyereknek ezt az információt. Így hát, depressziós lettem. Nem akartam óvodába menni, mert bántottak emiatt a gyerekek (és az óvónők is), sírtam, egész nap hánytam, és ez ment fél éven keresztül. Anyát teljesen eltaszítottam magamtól, és ezt életem végéig bánni fogom, még most is, ezeket a sorokat írva is sírok miatta.
Ezek után pszichológushoz kellett járnom, aki leigazolta az óvodából fent maradt időt. Az iskola sem volt egyszerű számomra, nehezen illeszkedtem be, kezdetben ott sem voltak barátaim.

Szerencsés vagyok Anyuékkal, félre ne értsetek; de a körülmények, ahogy és amikor megtudtam ezt az egészet, kicsit megtörtek. És fáj, iszonyatosan fáj. Néha napokig csak azon kattogok, hogy miért, miért nem kellettem annak a nőnek? Sajnos emiatt vagyok pesszimista, és mindig van egy törés a szívemben. Anyuéknak ezt természetesen nem mondhatom el, mert így is elég szenvedés volt nekik, de néha nagyon feleslegesnek érzem magam, és pesszimista vagyok. Kényszeresen keresem a szeretetet és ragaszkodom azokhoz, akiktől egy cseppnyit is kaptam – és ez nem mindig jó. Sajnos defektesre sikerültem. :)

De mindezek ellenére tudom, hogy nekem itt kell lennem, itt van dolgom, valaminek ide kellett vezetnie. Ez nem lehetett véletlen, ugye?

Nem szeretnék elrettenteni senkit az örökbefogadástól, sőt! Viszont készüljetek fel, ez sokkal másabb kaland. :)
Ha bármiben tudok segíteni, ne habozzatok, írjatok! Tényleg szeretnék választ adni a kérdéseitekre.
Kitartást mindenkinek!
ez egy kicsit kacifántos karc lett, bocsi mindenkitől

12 hozzászólás
!
>!
csfannie P
Örökbe

Hú, de régen jártam itt…
Nagyon örülök, hogy ennyi pozitív visszajelzést kaptam tőletek, ezért úgy érzem, mesélnem kell egy kicsit nektek.
Anyukám megmutatta az örökbefogadásos lapjaimat, amin rajta van a biológiai anyám mindenféle adata (név, lakhely, születési idő…), és mondta, hogy ha gondolom, megkereshetem törvényes úton. (Kata a neve, így egyszerűbb emlegetnem, mintha biológiai anyát mondanék.)
Tudom, nem szép dolog, de rákerestem Facebook-on pusztán kíváncsiságból. Végigpörgettem 23 oldalt, amíg megtaláltam azt a bizonyos Katát…
És annyira hasonlítunk, hogy tagadhatatlan a kötelék. Először azt hittem, hogy csak szimpla véletlen, de a név, a kor, a lakhely is stimmel. Körülbelül egy hete találtam meg, de csak ma mertem megmutatni anyának, mert féltem, nem akarom tönkretenni a családomat lelkileg… Azonban anya is megerősítette, hogy igen, ő az, és le sem tagadhatnám. Egyébként jól fogadta, nem volt ideges vagy ilyesmi, örült, hogy őszintén elmondtam, és felnőttesen kezelem a helyzetet, mert tudja, hogy nekem ez milyen lelki gyötrelem volt egészen idáig.
Na, de jöjjön a lényeg: Kata egy szép, intelligens, tanult nő, csak egy „bökkenő” van: egy 2 éves, csodaszép kisfiú anyukája, és 5 éve boldogan él egy férfivel. Mármint ez nem olyan bökkenő, ami nekem problémát okozna, mert én teljes szívemből örülök, hogy megtalálta egy ilyen törés után a boldogságát (akárhogy is nézem, szerintem 22 évesen biztos nagy törés lehettem neki), viszont ezek után nagyon komoly döntést hoztam, és be kell vallanom, büszke vagyok magamra.
Nem fogom megkeresni.
Hazudnék, ha azt mondanám, régen nem akartam feltúrni az életét, és visszaadni azt a fájdalmat, ami bennem volt, de emberek, ahogy megláttam azt a gyönyörű kisfiút, a féltestvéremet, én tudtam, hogy nem lennék képes megzargatni egy tényleg boldog család életét. Eltelt 18 év, ez nem lenne fair vele szemben, és az én életemmel szemben sem. Nem érdekel, ha nem lesz több ilyen lehetőségem, én tényleg, őszintén kívánom, hogy az az édes kisgyerek boldogan nőhessen fel, egy kiegyensúlyozott anya mellett. Remélem, hogy most Kata megadja neki azt a szeretetet, amit nekem nem tudott akkor biztosítani.
Bevallom, ez nagyon furcsa, hogy tényleg így, egy közösségi oldalon találtam meg, hiszen annyi ember van fent Facebook-on, hogy az valami rémisztő… De ennyi véletlen nem lehet, ráadásul anya is megismerte (mint kiderült, akkor láttak róla képet), és ha ő azt mondja, hogy hasonlítunk, akkor az tényleg úgy van.
Eddig rengeteget rágódtam ezen, nem tudom, hol a helyem, de esküszöm, most olyan végtelen nyugalmat érzek, hogy az megfogalmazhatatlan. Mintha egy mázsás súly került volna le a vállamról, nagyon boldog vagyok, hiszen esélyt kaptam a lezárásra, a megbékéléssel, és nekem ettől nem kell több. Persze, ehhez fel kellett nőnöm, mert 14 évesen nem lettem volna ennyire felelősségteljes. Most tényleg felnőttnek érzem magam, és tudom, hogy a helyes döntést hoztam meg. Nyilván lesznek így is nehéz időszakaim ezzel kapcsolatban, de most itt ezt le tudom zárni. :)

15 hozzászólás

A hozzászólások megtekintéséhez be kell jelentkezned!