KoMolyZene

Rovatgazda
!

Úgy látszott, a december nem a komolyzene hónapja. Mindenki lázasan készült a karácsonyra, a kihívások lezárására, az ajándékok és képeslapok elküldésére. De végül összeállt a decemberi komolyzenei merítés is.
@Trotz_Dénes tartalmas karcával kezdem.


Törölt tartalom.
!

@sztimi53 karca Liszt Haláltáncáról, a zene és irodalom, a zene és a képzőművészet kapcsolatáról szól.


>!
sztimi53
Zene a könyvben

http://www.youtube.com/watch…
"A függönyt félrehúzva kikukucskáltam az ablakon. Havas eső esett, a szürke ezer árnyalatában megfestett táj. A szomszéd szobából áthallatszott Liszt Haláltánc-a. Dies irae, dies illa. Reménykeltő reggel.
Nagyon óvatosan botorkáltam ki a fürdőszobába nehogy a nagymama lecsapjon rám, és Franz Liszttel kapcsolatos soha el nem halványuló élményeit részletezze."
Haláltánc: http://hu.wikipedia.org/wiki/Hal%C3%A1lt%C3%A1nc_%28Liszt%29
A zene és az irodalom kapcsolatát jól mutatja, hogy a zeneszerzők sokszor valamely irodalmi mű vagy főhős inspirációja által alkották meg remekműveiket. Ugyanígy a képzőművészet és a zene egymásra hatása is megfigyelhető. Ez utóbbira szép példa Liszt Ferenc Haláltánc című műve. Inspirációja forrásaként említhetjük Holbein Haláltánc című fametszet-sorozatát a 16. század első feléből, illetve egy korábbi alkotást, a 14. században élt és alkotott Orcagna A halál diadalaí című freskóját.
A művek alapvető mondanivalója: a halál mindenkit utolér, színe előtt mindenki egyenlő, társadalmi rangra, vallási hovatartozásra való tekintet nélkül. Liszt variációkat komponált a Haláltánc alapmotívumául szolgáló Dies irae gregorián dallamára. Az igen nehéz zongoraszólam vezető szerepet játszik az egész műben. A többször átdolgozott darab első vázlatai 1838-ból származnak. Bemutatására azonban csak 1865. áprilisában került sor Hágában, ahol Hans Bülow, német zongoraművész játszotta a zongoraszólamot.
Forrás: http://www.filharmonia.com/Htm/Liszt_Ferenc.html

Kapcsolódó könyvek: Szécsi Noémi: Finnugor vámpír

Szécsi Noémi: Finnugor vámpír
2 hozzászólás
!

A gyerekeknek szóló Zeneszerzők nyomában kis sorozat 3 részéről @fülcimpa rövid értékelései:
http://moly.hu/ertekelesek/854724
http://moly.hu/ertekelesek/854729


>!
fülcimpa
Yann Walcker: Ludwig van Beethoven

„Az iskolában a kis Ludwig sorra kapja a rossz jegyeket. Büntetésül a tanító pellengérre állítja, szamárfüles föveget nyom a fejébe!” – ehhez hasonló mondatok szövedéke, igényes könyvecske, gyönyörű illusztrációval, pl. J. N. Hoechle: Beethoven dolgozószobája című kép. A CD-n Lux Ádám mesél.

!

@otaksa értékelése Maróti Lajos: Liszt Ferenc élete című könyvéről


>!
otaksa
Maróti Lajos: Liszt Ferenc élete

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

Ha Liszt most élne, biztos rock sztár lenne. Még hetven évesen is női szerelmes leveleket kap, hiú ruhájára, hosszú hajára, újító zene, sok-sok rajongó, és mérhetetlen rajongás a női nem iránt :-) turnék egyre-másra, koncertek, Párizs, London, Weimar, Genf, Róma, Velence, és persze Budapest. Kétszáz évvel ezelőtt persze csak egy luxus delizsánszon, majd vasúton járja be a világot. Mindig is magyarnak vallja magát, holott nem beszéli a magyart. Sztár ízig-vérig!

3 hozzászólás
!

@Harfe karca: a „Harfe kedvencei” sorozat :) keretében megismerkedhetünk Debussy: A tenger című művével.


Törölt tartalom.
!

@fülcimpa karca a zenetanulás rögös útjáról. Érdekes volt olvasni „visszaemlékezéseit”.


>!
fülcimpa

Öt évesen már zeneiskolába vittek. Eljött egy néni az oviba, meghallgatta hogyan éneklünk és hármunknak azt mondta: Kislánykák, ti hegedülni fogtok! Egy fiúnak pedig, hogy te zongorára jó leszel.
Mindig egy nagymama kísért el bennünket a zenesuliba. 20 perces út volt. Olykor több. Amikor megálltunk a játszótéren hintázni, libikókázni. Emlékszem a téli jégre a játszón a libikóka alatt. Amikor fönt voltam a magasban, akkor jutott eszembe, hogy le akarok szállni. Sikerült. Rázuhantam a jégre. Nagyon fájt, de nem sírtam. Tűrtem keményen. Mert tudtam, hogy butaság volt, amit tettem, magamnak köszönhetem a fájdalmat.
A hegedűtanárnénim mindig cigi szagú volt. Amikor már iskolás voltam, folyton átküldött a kisboltba. Mindig két doboz piros szimfóniát kellett vennem.
A hegedűórán, amikor álltam a kottatartó előtt, ő pedig a székén ült, rágyújtott. A füst az orrom előtt szállt. Anyuka sokszor kitört, hogy ez így nem mehet tovább, a gyerek ruhája csupa füst, szívja a büdös bagót, őrület… Aput is kizavarta az udvarra, a lakásban nem gyújthatott rá.
A hegedűtanárnénimnek nagyon szép vékonyan író filctollai voltak. Imádtam velük rajzolni. Piros, zöld, fekete. A fekete színű volt a kedvencem. Utánoztam a tanárom aláírását. A hosszú évek alatt remekül megtanultam a bonyolult kézjegyét, simán aláírhattam volna helyette bármit.
Igazgató volt. Ha elkezdődött az órám, máris jött valaki, aki fontosabb volt nálam, ekkor magamra hagyott, átment az igazgatói irodába. Sosem bántam. Azonnal rajzolni kezdtem. Telt az idő, jött a következő növendék, majd az utána lévő. Gyűltünk. Játszottunk. Sokat. Jó időben kirohantunk a suli udvarra. Gumiztunk. Profi szintre gyakoroltuk. Keményen edzettünk. Ebből az állapotból próbált kiszedni bennünket a tanárunk.
Gyermekkorom legszebb pillanatait a zeneiskolában töltöttem. Zenesulis napokon rohantam haza az általános iskolából, táska le, hegedű föl, mint akit kilőttek. Este nyolckor sétáltam haza. Amikor egyszer elvágódtam a bringámmal, amire rá volt kötve a hegedűtok, utána nem mertem úgy vinni. Rettegtem, hogy összetöröm. Nem magam. A hangszert.
Nem tanultam. Hazaértem, bepakoltam, megvacsoráztam, kész. Nem volt gond, rendben mentek a dolgok, anyuék sosem felügyelték a felkészülésem, rám bízták. Nem okoztam csalódást.
Óvodás koromban kis babos szatyorkám volt. Abba tömtem bele a ceruzát, radírt, hangjegyfüzetet, hegedűkottát, szolfézskönyvet.
Szolfézsórán nagyon sokáig nem értettem semmit. Csak az éneklést szerettem. Mondták, nagyon kell figyelni, beszélgetni, rosszalkodni nem szabad. Figyeltem. Nagyon. Vagyis úgy tettem. Csak arra tudtam gondolni, ha visszamegyünk az oviba, milyen feladatot kapok a kedvenc óvónénimtől. Tehát figyeltem. Amikor egyszer nagyon kellett pisilni, akkor is. Nem szabad beszélni. Tudtam. Csak akkor, ha kérdeznek. Nem bírtam tovább szorongatni. Csöndesen folyt. Csupa pisi volt a ruhám. Rettenetesen szégyelltem, de elhitettem magammal, hogy senki nem látja rajtam. Nem jött be. Az oviban sokáig visongtak nekem, hogy: Pisiiiiiis!!! Nem mert szólni, hogy kell nekiiiii!!! Gyááááá-vaaaaa!
Elmondták a többiek. Beárultak. Utáltam őket. Mert ők a bátrak! Beképzelt majom mind! Sokáig nem bocsájtottam meg nekik, de végül nem tehettem mást, muszáj volt megadni magam, együtt vittek bennünket a zenesuliba. Hetente kétszer.
Otthon a babáimat sorba ültettem. Szolfézs órát tartottam nekik. Énekeltem, táncoltam. Megkérdeztem, kinek kell pisilni? Mert akinek kell, az szép csöndben menjen ki a WC-re…
Aztán jöttek a zenei táborok. Magas növésű, picinek számító kis hegedűs voltam. A többiek túl nagyok. A vonószenekarban a harmadik hegedűben ültem egy másik picivel. Folyton bennünket hegedültetett a karmesterbácsi. Külön. Zokon esett. Próbáltam nagyon ügyes lenni, hogy ne velünk foglalkozzon.
Amikor már felső tagozatos lettem, én is a nagyok közé tartoztam. Végre! Nem tudtak este hazazavarni bennünket a zenetáborból. A kempingben akartunk lenni a vidékiekkel. Jelentés, tábortűz, zászlófelvonás, táborzáró, diszkó. Gyermekkori szerelmek. Szép volt.
Nyolcadikban jött a felvételi. Szolfézsból különórára kellett járni. Itt megint nem sokat értettem. Utáltam a tanár kopasz fejét, cigi szagát. A hegedű ment, túl jól ment, ezért is akarták, hogy pályára menjek. Csupa muzikalitás ez a lány! Ezt hajtogatták. Az elmélet… na, az nem ment. Talán azért, mert bennem volt, hogy szolfézs órán csöndben kell lenni. Nem szabad beszélni, csak ha kérdeznek. Éppen ezért, sosem mondtam el, hogy ezt és ezt nem értem. Bólogattam. Mint aki mindent tud. Dallamdiktáláskor leírtam, amit tudtam, felismertem hangközöket, de amikor a zongoránál kellett volna ütögetni a hármashangzatokat…
A tanár mellettem ült. Amikor segíteni akart, megmutatni hogyan kell, átölelt, úgy zongorázott nekem. A karjai között húztam össze magam akkorára, amekkorára csak tudtam. Amikor magyarázott, a combom csapkodta. Ez a csapkodás mindig egy fürge combvégigsimítással zárult.
Senkinek nem mertem szólni. A mai napig rühellem a szolfézst.

Kapcsolódó könyvek: Sütő András: Gyermekkorom tükörcserepei

Sütő András: Gyermekkorom tükörcserepei
9 hozzászólás
!

Itt az alkalom, hogy meghallgathassuk egy zenész molytárs csodálatos előadását! A hárfánál: @Harfe!


Törölt tartalom.
!

@szabcsi értékelése: Gál Zsuzsa: Az én zeneszerzőm – Liszt Ferenc.


>!
GSzabina
Gál Zsuzsa: Liszt Ferenc

Még csak ismerkedem Liszttel és ez a könyv kiváló volt erre. Nem túl hosszú és részletes, de minden fontos eseményt, történést leír.
Kedvet kaptam a sorozat többi részéhez is.

!

@Harfe aranyos karca: egy óvodás csoport ismerkedése a komolyzenével. :)


Törölt tartalom.
!

Mikor hozzáláttam a rovat szerkesztéséhez, még semmi sem volt biztos, csak az, hogy ez lesz a rovat záró karca. @fülcimpa szilveszteri nosztalgia karcával szeretnék mindenkinek nagyon boldog Újévet kívánni!


>!
fülcimpa

Év vége. Szilveszter.
Kb. 12 évvel ezelőtt svájci turnén voltunk Beethoven 9. szimfóniájával. Egy elmebeteg copfos karmester vezényelt bennünket, ördögi volt. Füstölt a brácsám, minden más egyéb hangszer is a környezetemben…. veszedelmes tempót diktált a fickó :)
Minden este más városban kötöttünk ki. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a koncert után, be a buszba, utazás, szálloda, alvás, kelés, busz, utazás, megérkezés, próba, koncert, busz, utazás, szálloda, alvás…. Rémálom…. lényeg a jó társaság, mert ezt másképpen nem lehet kibírni…
December 31-én éjjel éppen autópályán repesztettünk… szép szilveszteri bulink volt… nagyon fájt, hogy a barátaim együtt ökörködnek, és én nem vagyok velük…. arra emlékszem, hogy mindenki durrogtatott, bontogatta a pezsgőt, megittuk és bealudtunk…. Azóta mindig buliba vágyom…. a bulikon pedig megállapítom, hogy na, jobb lett volna aludni… :))))

Mindenkinek boldog új esztendőt kívánok sok olvasással és némi komolyzenével megspékelve!

***

A IX. (d-moll) szimfónia, Op. 125 Ludwig van Beethoven utolsó befejezett szimfóniája, amely 1824-ben készült el. Tartalmaz részleteket An die Freude című műből is (Friedrich Schiller: „Óda az Örömhöz”), melynek szövegét szólisták és kórus énekli az utolsó tételben. Ez a mű az első példa arra, hogy egy nagy zeneszerző szimfóniában énekhangot a hangszerekkel azonos szinten használ.

A szimfónia az európai klasszikus zene egyik legismertebb, és Beethoven legnagyobb, süketsége alatt komponált mesterművei között tartják számon. Kimagaslóan nagy kulturális szerepet játszik a modern társadalomban, különösen, mióta az Európai Unió a negyedik tétel egy részletét (Örömóda, szöveg nélkül) a hivatalos himnuszaként használja. Külön érdekesség még, hogy ezen mű kézirata 2003-ban 3,3 millió dollárért kelt el.

Részletek a szimfóniából:

http://www.youtube.com/watch…

Kapcsolódó könyvek: Yann Walcker: Ludwig van Beethoven

Yann Walcker: Ludwig van Beethoven
10 hozzászólás

A hozzászólások megtekintéséhez be kell jelentkezned!