Klasszikus magyar irodalom

Rovatgazda
!

Régen jelentkezett már a Klasszikus magyar irodalom rovat a Merítésben. Eléggé zűrös volt ez az év, és úgy éreztem, nem tudnék nektek jó rovatot összeállítani. Rosszat pedig nem akartam. :-)

Klasszikus, magyar és irodalom. Mit lehetne még újat nyújtani, ezen töprengek hónapok óta.

S jutott eszembe számtalan
Szebbnél-szebb gondolat,
Mig állni látszék az idő,
Bár a szekér szaladt.
– ahogy Petőfi mondotta volt lassan kétszáz évvel ezelőtt. Mégis, egyik sem tűnt az igazinak.

No, de akkor jött az október, az október pedig a Reformáció hónapja. Nézzük meg, mi a helyzet reformátusíró-fronton.

Kép forrása: link


gjudit8>!

Nem arról van szó, hogy van-e időm olvasni, vagy nincs (időt senki sem adhat nekem), hanem hogy megajándékozom-e magam azzal a boldogsággal, hogy olvashassak.

Kapcsolódó szócikkek: boldogság · idő · olvasás
!

A reformáció egy olyan 16. századi vallási-társadalmi-politikai mozgalom volt, mely a katolikus egyházat és annak kizárólagosságát támadta, miközben hitújítást hirdetve vallási és közvetve gazdasági alternatívát kínált az új eszmék iránt fogékony rétegeknek, elsősorban az erősödő polgárságnak, az egyházi vagyonra áhítozó nemességnek és az antifeudális törekvésekre fogékony egyéb társadalmi elemeknek.

A reformáció közvetlen előzményei

A 16. század első éveiben a katolikus egyházban egy züllési folyamat indult meg, mely mögött a pénztelenség rejtőzött. Giovanni de’Medici 1513-ban került a pápai székbe X. Leó néven, és óriási összegeket fordított Róma felvirágoztatására. Felépítette a Vatikáni Könyvtárat, meggyorsította a Szent Péter székesegyház építését, de mecénásként komoly érdemei voltak a művészetek előmozdításában is. Két év alatt azonban már az ürességtől kongott a pápai kincstár, s látván az aggasztó jeleket, X. Leó (1513-1521) szinte mindent pénzzé tett, amely a vatikáni palotában csak mozdítható volt: bútort, ékszereket és apostoli szobrokat adott el. Azonban mindez még mindig kevésnek bizonyult a monstre építkezések befejezéséhez. Ez a pénztelenség vezetett végül oda, hogy a bocsánatos bűnökért járó túlvilági büntetés részleges vagy teljes elengedését – azaz a búcsút – árucikké nyilvánította, és 1515-ben búcsút hirdetett mindazoknak, akik a Szent Péter-bazilika befejezéséhez pénzadományokkal hozzájárultak. Ha valaki megvásárolta a búcsúcédulát, akkor a pápa (vagy megbízottja) megbocsátotta a vétket, sőt elengedhette az imák elmondásából, böjtöléséből és zarándoklatból álló egyházi büntetést. Eleinte a bűn alóli feloldozás feltétele volt a gyónás, a bűnbánat, később azonban a búcsúcédulák megvásárlása automatikusan bűnbocsánatot jelentett. A folyamat számtalan egyházi személyt háborított fel, de legjobban Luther Márton Ágoston-rendi szerzetest, aki ez idő tájt éppen a wittenbergi egyetem bibliatanára volt.

Egy türingiai német bányászcsalád gyermekeként látta meg a napvilágot 1483-ban. Édesapja fontosnak tartotta taníttatását, így fiát jogásznak szánta. Ám alighogy megkezdte jogi tanulmányait 1505-ben, máris szembeszegült apja akaratával és 22 évesen az egyház felé fordulva Ágoston-rendi szerzetes lett belőle. Gyóntató atyja a hittudomány tanulmányozását ajánlotta neki, és 1508-ban áthelyeztette, a Lipcséhez közeli Wittenbergbe. A virágzó város Bölcs Frigyes választófejedelem (ur. 1486-1525) által uralt Szászországban feküdt. Magát az egyetemet pedig a fejedelem alapította 1502-ben. Luther a wittenbergi egyetemen folytatott tanulmányi közepette 1510-ben jutott el Rómába, ahol ugyan elbűvölte a Vatikán szépsége, ám eközben fel is háborította a komolytalanság és az erkölcsi hanyatlás, amivel Rómában találkozott. Két évvel utazása után, 1512-ben szerzett teológiai doktorátust és baccalareus biblicus, azaz a biblia professzora lett. Alig öt évvel doktorálását követően figyelt fel a pápai engedéllyel folyó búcsúcédula árusításokra, amikor Albert mainzi püspök – Johannes Tetzel dominikánus szerzetes közreműködését igénybe véve – búcsúcédulák árusítása segítségével próbálta összegyűjteni a szükséges források ráeső részét a római Szent Péter-bazilika felépítéséhez, illetve saját adósságai kifizetéséhez. Luther jogos felháborodása után mélyen elgondolkodott az egyház téves működésén, és 1517. október 31-én levelet írt a Hohenzolern házból származó Albert, mainzi érseknek (aki egyébként egyben választófejedelem is volt) és levelében tiltakozott a búcsúcédulák árusítása ellen. A levélhez csatolta a búcsúcédulák erejét és hatékonyságát kétségbe vonó vitairatát is, amely később a 95 tétel néven vált ismertté. Három évtizeddel később Philipp Melanchthon egy írásában azt állította, hogy Luther a 95 pontos vitairatát wittenbergi vártemplom kapujára is kiszegezte, hogy így késztesse vitára az egyetem tanulóit. (A vitára történő hívás ilyen „módszere" egyébként egyáltalán nem számított ritkaságnak akkoriban.) A 95 pont kiszegezésének megtörténte ugyan máig vitatott, de az tény, hogy Luther gondolatébresztő írását nagyon gyorsan lefordították latinról németre, majd kinyomtatták és széles körben elterjedt Németországban, majd szinte egész Európában.

Luther és a pápa összeütközése

Luther 95 téziseinek megjelenését tekintjük a reformáció kezdetének, mivel olyan folyamatokat indítottak el, mely egy új korszakot nyitottak nem csupán az egyház, de Német-Római Császárság, sőt egész Európa történetében. A lutheri 95 pont kapcsán fontos előre leszögezni, hogy a szóban forgó tételek nem kinyilatkoztatásul íródtak; éppen ellenkezőleg, vitára buzdították azokat az olvasókat, akik megfelelő teológiai képzettséggel rendelkeztek. A cél mindössze egy disputa összehívása volt, a dokumentum pedig a kezdeményező szerzetes álláspontját tükrözte. Luther tehát az általa szerkesztett 95 tétellel nem egy új felekezetet akart alapítani – bár később kétségkívül ez történt –, hanem „mindössze” a katolicizmust igyekezett megreformálni oly módon, hogy a búcsúcédula-árusítás károsnak ítélt gyakorlatát kiiktatja. Ezzel együtt a később kibontakozó lutheri reformáció alaptézisei – mint például a hit általi kizárólagos megigazulás, vagy a sola scriptura (egyedül a Szentírás) tana – sem forradalmi újításokként, csupán a pénzért adott bűnbocsánat elleni érvelés részeként jelentek meg. Luther a 95 tétel megalkotásakor kivételes tudású teológusnak, ám igencsak naiv politikusnak bizonyult, ugyanis Tetzel tevékenységét a domonkos szerzetes – vagy esetlegesen alacsonyabb rangú klerikusok – kezdeményezésének hitte, és Albert mainzi érseknek küldött 1517. október 31-i levelét is ebben a szellemben írta meg. A teológus a feddő válasz, és X. Leó későbbi reakciója nyomán döbbent csak rá, hogy a pápát senki sem téveszti meg, a búcsúcédulák árusítása az ő jóváhagyásával és támogatásával folyik.

Luther tanai hamar eljutottak X. Leó pápához is, aki 1518 októberében Tommaso Cajetan De Vio nevű bíborosát küldte el Lutherhez annak érdekében, hogy visszavonassa Luther téziseit. A találkozóra az augsburgi birodalmi gyűlésen került sor. A bíboros és Luther közt komoly teológiai viták zajlottak, amelyeknek fő kérdése a búcsú volt. A pápai követ Lutherrel szemben azt a katolikus felfogást képviselte, miszerint a búcsú nem csak az egyházi büntetéseket, hanem a bűnökért járó ideiglenes büntetéseket is eltörli. Cajetan egyetlen célja az volt, hogy Luther visszavonja tanait, és evégett a pápák joghatósága, illetve a hit kérdéseiben való tévedhetetlenségük mellett érvelt. Így a búcsúk kérdéséről áttevődött a vita a pápák hit kérdéseiben való tekintélyére, amiben még kevésbe sem tudtak közös nevezőre jutni. A hosszú és sikertelen tárgyalások után Luther megtagadta Cajetan előtt nézeteinek visszavonását, majd október 20-án megszökött Augsburgból. Cajetan bíboros ezek után megfogalmazott egy értekezést a búcsúkról és azt Rómába küldte. Erre válaszul írta meg X. Leó a „Cum postquam” kezdetű rendeletét a búcsúkat illetően. A pápa és Luther közti vita következő fejezete 1519 –ben Lipcsében zajlott, ahol Johannes Eck ingolstadti tanár, a pápa képviselője huszita eretnekséggel vádolta meg Luthert, mert kétségbe vonta a pápák zsinatok tévedhetetlenséget. A nyilvános vitában a két legfőbb vádpont azonban más volt. Egyrészt azzal vádolták Luthert, hogy az egyház kollektív bölcsessége helyett saját bölcsességére támaszkodik, másrészt, hogy elvei engedély nélküli terjesztésével megszegte az egyház tartópillérének számító engedelmességi fogadalmat. Később, 1520-ra Lutherben megerősödött benne a vélemény, hogy a pápai trónon az Antikrisztus ül; erre vonatkozó gondolatait „A német nemzet keresztyén nemességéhez” című 1520-as írásában tette közzé. Végül 1520. június 15-én a pápa az Exsurge Domine pápai bullával kiközösítette Luthert az egyházból, elítélte a tételeit, elrendelte könyveinek megsemmisítését és hatvan napot hagyott Luthernek tételei visszavonására. Miután ez nem történt meg, Luthert törvényen kívül helyezték, és eretneknek nyilvánították, ami szinte azonos volt halálos ítéletével. Szorult helyzetéből, mely elsősorban annak veszélyét hordozta, hogy a császár vagy a pápa hívei elfogják és megölik, a Német-Római Császárság egyik leghatalmasabb fejedelme, Bölcs Frigyes mentette ki. Az említett napon, alig egy évvel a kiátkozás után 1521 május 4-én a wormsi birodalmi gyűlésről hazafelé tartó Luthert a szász fejedelem emberei védelem alá helyezték és Wartburg várába vitték. Luther Wartburg várában 10 hónapon keresztül élt álnéven 1522 tavaszáig, Junker Jörgnek (azaz György lovagnak) nevezte magát és szakállat viselt. A várban eltöltött időszakában fordította németre az Újszövetséget. (Később 1534-ben az Ószövetséget is lefordította.) Később, 1522 tavaszán, miután már X. Leó pápa az előző év végén elhalálozott, visszatért Wittenbergbe. Élete hátralévő 24 évében már nem kellett a pápai vagy császári parancsra történő megöletéstől tartania. Nyugodtabb életszakasza következett, 1525-ben megnősült, felesége Katharina von Bora hét gyermeket szült neki, és Luther megbecsült vallásvezetőként részese lett a későbbi német eseményeknek. Persze hozzátartozik a lutheri képhez az is, hogy a részben beszédei és tanai félreértelmezése miatt kirobbanó német parasztháború jelentősen csökkentette „népszerűségét" és 1526 után már szűnőben volt „kultusza".

Kép forrása: link


Nikolett0907 P>!
Diarmaid MacCulloch: A reformáció története

Számomra igen színes, érdekes és beltartalmilag remekül megírt kötet.
A témát szeretőek és a kevésbé érdeklődőek is megtalálhatják benne amit érdekelheti őket.
A lapok között egy enyhe humor búvik meg, mely a szárazabb részeknél remek oldódást okozott és ismételten frissítette a figyelmemet az olvasottakra.
Senkit ne riasszon el a mérete, erről kevesebbet írni vétek lenne.
Egy élmény volt.

!

A reformáció lutheri hittételei és terjedése

A lutheri tanok hihetetlen gyorsasággal kezdtek terjedni 1520 és 1530 közt a német ajkú területeken. A katolikus egyházzal való szakításról döntöttek például Pomerániában, Livóniában, Sziléziában, Poroszországban, Mecklenburgban, Hessenben, a szász választó-fejedelemségben, valamint a birodalmi szabad városok egy részében, így Nürnbergben, Augsburgban, Frankfurtban és Strasbourgban. Luther az apostoli szegénység és egyszerűség hirdetésével, valamint a nemzeti nyelvvel – rövid időn belül népes tábort gyűjtött maga mögé, ám az sem volt elhanyagolható, hogy a független – kvázi „nemzeti” – egyház gondolatával a – pápai és császári ellenőrzés alól szabadulni vágyó – német fejedelmek támogatását is elnyerte. Serkentette a reformáció nemesség körében történő terjedését az is, hogy a katolikus egyház elhagyása után lehetővé vált a katolikus kézen lévő földek szekularizációja. A jobbágyság az egyházi adótól, a polgárság a drága egyháztól kívánt szabadulni. A nép körében a gyors terjedésnek három fő oka volt: a tanok könyvnyomtatás segítségével történő publikálása (röplapok, anyanyelvi bibliák), a prédikációk anyanyelven való megvalósítása, és rengeteg iskolaalapítás szerte Európában.
Luther tanainak főbb pontjai a következők voltak:

1. A katolikus hét szentség közül csupán kettő megtartása szükséges: a keresztségé és az úrvacsoráé (vagy oltáriszentségé). A többi öt katolikus szentség elvethető, így a bérmálás, házasság, bűnbocsánat, utolsó kenet és az egyházi rend.
2. Az üdvözüléshez és bűnbocsánathoz elegendő önmagában a hit is. Ehhez nem szükségesek a papok, mert a bűnt egyedül csak Isten bocsáthatja meg. Csak a Biblia „sola scriptura” szükséges a hit gyakorlásához.
3. Az áldozás két szín alatt történhet a hívek számára is (nem csak a papoknak)
4. A miséket lehet mindenhol anyanyelven is megtartani (nem kell latinul celebrálni)
5. A pápa nem tévedhetetlen és nincs világi hatalma a hívek felett
6. Nincs szükség a szentek tiszteletére és a szerzetesrendekre

Forrás: link
A cikkben még többet is olvashattok a reformációról, a reformáció ágairól és az ellenreformációról is.

Kép forrása: link


padamak>!
Sunday Adelaja: Reformáció a XXI. században

Azt gondoltam, a szokásos szenzációhajhász „csakis így kell csinálni a gyülekezetet” hozzáállású beszámoló, kelet-európai módra. Hála Istennek, tévedtem!
Nagyszerű alapelvek és hiteles történetszeletek, kíváncsivá tett a többi könyvére és a gyülekezetére. És hátha, még nálunk is… Többször újraolvasandó, lassanként megvalósítandó!

!

Ki ismeri fel ezt a mesét?

Arra, arra, lefelé, egy kicsit felfelé, Tiszán túl, Dunán túl, hol a kurta farkú tarka malac túr, volt egyszer egy király s annak három fia. Mikor mind a három fiú annyira felcseperedett, hogy serkedezett a bajuszuk, azt mondta nekik a király:
– No, édes fiaim, most már menjetek, lássatok országot, világot.
Elindult a három királyfi három szép paripán, s mentek hegyeken, völgyeken, erdőkön, mezőkön keresztül, hol lefelé, hol felfelé, de mindegyre csak elfelé.
Addig mentek, mendegéltek, míg egyszer csak egy rengeteg nagy városba értek. Kérdik a város végén egy fiútól:
– Hé, fiú, miféle város ez a falu?
Feleli a fiú:
– Ez a fehér király városa.
Megörültek a királyfiak, hogy a király városába értek, mentek egyenest a királyi palotába, ott is a király elé, s elmondták, hogy kik s mik ők.
Örvendett a fehér király a fiúknak, mert erős barátságban volt az apjukkal. De hát még a királyfik örültek csak igazán, amikor meglátták a fehér király leányát. Sok szép leányt láttak a hazájukban, de ilyen szépet nem. Bezzeg közrefogták mind a hárman, kellették magukat, s ahogy a vacsorának vége volt, mind a hárman bementek a király szobájába, s megkérték a leányát mind a hárman.
– Hát én most melyiknek adjam? – tépelődött a király. – Hej, hej! csak volna még két leányom!
Mit csináljon? Egyiket sem akarta magára haragítani, hát azt mondta:
– Halljátok, fiúk, én most egyiknek sem adom a leányomat, hanem menjetek tovább, s amelyik mához esztendőre a leghasznosabb dologgal tér vissza, azé lesz a leányom. Itt a kezem, nem disznóláb.
A fiúk kezet csaptak, s még hajnalban útra kerekedtek. Együtt mentek, amíg egy nagy rengetegbe nem értek, itt az út háromfelé ágazott, megegyeztek hát, hogy hárman háromfelé mennek, s majd egy esztendő múlva találkoznak ezen a helyen.
Elváltak békességgel, s ment ki-ki az útjára. Sok országot bejárt mind a három fiú, mindent jól megnéztek, vizsgáltak, egy s más dolgot megvettek, aztán ismét eldobták, mert még többet érőre akadtak. Hanem telt-múlt az idő, vissza is kellett már fordulni, egy-egy dologban mégiscsak megállapodtak mind a hárman, s mire az esztendő letelt, visszakerültek abba a rengeteg erdőbe, ahol egymástól elszakadtak.
Bezzeg, hogy mindjárt azt nézték, melyik mit hozott. A legidősebb azt mondta:
– Nézzétek, én egy olyan messzelátó üveget vettem, hogy a világ végére lehet vele látni.
A középső azt mondta:
– Én egy olyan köpenyeget vettem, hogy csak belé kell bújni, s odarepít egy szempillantásra, ahová parancsolod.
A harmadik azt mondta:
– Én meg egy olyan narancsot vettem, hogy a halottnak, ha még nem telt el huszonnégy óra a halála után, csak az orra alá kell tartani, s egyszerre fölébred.
Ahogy ezt mondják egymásnak, a legidősebb belenéz a messzelátóba, s hát csak kiejti a kezéből ijedtében.
– Talán bizony valami rosszat láttál? – kérdezték a testvérei.
– Jaj, ne is kérdjétek, halva fekszik a királykisasszony!
Belenéz a másik kettő is a messzelátóba, s hát csakugyan igaz: halva feküdt a szép királykisasszony.
– Hamar, hamar – kiáltott a középső királyfiú –, bújjatok a köpönyegembe, egyszeribe ott leszünk, s hátha még fel lehet támasztani.
Belebújtak a köpönyegbe, s hopp! már ott is voltak a király palotájában.
A legkisebb királyfi előveszi a narancsot, a királykisasszony orra alá tartja, s lám, egyszeribe felpattan a szeme, mosolyog a szája!
Na, volt nagy öröm. Volt ám, de nem sokáig. Mert a királyfiak összevesztek a leányon. A legidősebb azt mondta:
– Engem illet, mert én láttam meg, hogy meg van halva.
A középső azt mondta:
– Azt bizony megláthattad volna, mert ha nincs az én köpönyegem, még most is az erdőben volnánk. Engem illet a leány.
– Úgy? – mondta a legkisebb. – Hát aztán mit értünk volna azzal, hogy az egyik meglátta, a másik ideröpített, ha nincs az én narancsom?
Nem tudott igazságot tenni a király köztük, össze kellett hogy hívassa az ország bölcs embereit, hadd tegyenek azok igazságot. Ezek aztán összeültek, hét nap, hét éjjel tanakodtak, az egyik erre beszélt, a másik arra, míg a hetedik éjjel mégis megegyeztek, hogy a legkisebb királyfit illeti meg a királykisasszony.
Ebben megnyugodtak az idősebb fiúk is, s úgy járták a kállai kettőst az öccsük lakodalmán, hogy döngött belé a palota földje. Egyszerre csak, a nagy vigasság közben, előveszi a legidősebb fiú a messzelátóját, s beléje kukkint.
– Gyere csak, gyere – mondja a köpönyeges öccsének –, nézz bele, s mit látsz?
– Látok – mondja az – két szép leányt, olyan szépek, mint két ragyogó csillag.
– No, ha látsz, bújjunk a köpönyegbe, s nézzük meg őket közelebbről.
Még meg sem gondolták jól, már ott is voltak. Az ám, a szomszéd király leánya volt az a két leány. Megkérték a kezüket: adták, vitték a köpönyegben. Meg sem álltak hazáig. Hazaért akkorra az öccsük is a feleségével.
Még csak most volt víg lakodalom. A sánták is rúgták a port, ahogy tudták. Tál, tányér elég volt, étel, ital kevés volt, mégis minden jól volt.

Aki Benedek Elek Melyik ér többet című meséjére tippelt, vállon veregetheti magát, mert jó volt a tipp. :-)

Kép forrása: link


csgabi P>!
Itt jártam

Elek apó kútja

Budapest, I. kerület, Döbrentei tér. A tér Duna felé eső oldalán áll.

„Kányádi Sándor kezdeményezésére és sokak segítségével, támogatásával került ide a Benedek Elek apó állhatatosságát jelképező sziklakő a Hargitáról, amelynek tövében szülőfaluja, Kisbacon terül el. A monolitra Melocco Miklós tervezte meg a klasszikus oszlop vonalát, amelyen Gergely István kolozsvári szobrász örökítette meg Benedek Elek öregkori arcképét, hogy e kútból jelképesen is, örökérvényűen is folydogáljanak meséi és eszméi, amelyek az ő tollából az emberek, magyarok vágyait és nemes törekvéseit, igazságait gyermekeknek szólóan is hirdetik."
Idézet Sediánszky alpolgármester úr beszédéből 2009.
https://www.kozterkep.hu/1938/elek-apo-kutja

Olvassátok el, a linken, az egyik képen látható, milyen szöveg áll a kút oldalán!

1 hozzászólás
!

Így írtak Benedek Elekről halála után az Uj Idők 1929. évi 35. számában:

Benedek Elek meghalt

Kék szemének tiszta tükrében a napsugaras nyári égbolt szelíd békéje, arany derűje tükröződött. Ez a szem nem akarta meglátni azt, ami az életben csúf, fonák, parlagi, gonosz. Tekintetétől megszépült, kiszínesedett, felragyogott amire ránézett: költő volt. Rendületlenül hitt az élet, a világ, az emberek szépségében és jóságában és mert hitt: szerette az életet, szerette az embereket. Legjobban a székelyeket szerette, a magyarokat és a gyermekeket, akikről s akikhez valami csodálatosan gyöngéd hangon tudott szólani. Hangja tiszta volt és derűs, akárcsak tekintete, érzelmessége tartózkodó, szemérmes, férfias érzelmesség volt, de könnyekig meg tudott vele indítani.
Személyiségének varázsa alól senki sem tudta magát kivonni. Eszményi megtestesülése volt ő a letűnt világ legszebb emberfajtájának: az igazi úrnak, akinek az úriassága nem hetykeséget, gőgöt, rátartiságot jelent, hanem a lélek magasabbrendűségét, kifinomultságát, előkelőségét.
A magyar szépprózának egyik legkiválóbb mestere volt. Stílusának sallangtalan egyszerűsége, nyelvérzékének tévedhetetlensége, előadásának bája, prózájának zenéje, a magyar nyelv legnagyobb művészei között jelölik ki helyét. Az Úristen is mesemondónak, elbeszélőnek teremtette. Fantáziája, székely képzelete, lírája jellegzetesen magyar líra volt.
Az Uj Időket s az Uj Idők kiadóját: a Singer és Wolfner irodalmi intézetet egy emberöltőn át tartó meleg barátság fűzte hozzá. Egyik büszkeségünk volt ő nekünk, legszebb írásai: a „Testamentum és hat levél", az „Uzoni Margit', a „Szülőföldem", stb. Singer és Wolfner kiadásában jelenték meg. Egy időben szerkesztője volt „Az Én Ujságom"-nak és a „Filléres Könyvtár"-nak is.
Élete utolsó éveiben szülőfalujában: Kisbaconban élt, Székelyországban; Budapesten utoljára a tavasszal járt: az új székely írók felolvasó estjén; az „Uj Idők"-ben utolsó cikke P, Gulácsy Irénről szólt, akihez meleg barátság fűzte. Hetven éves volt Benedek Elek, karcsú derekú, egyenes tartású, könnyed mozgású, hófehér hajú, égszínkék szemű, hetvenéves fiatalember, érzésedben, hitében, optimizmusában friss, töretlen. A fiatalok őt maguknál nem öregebbnek, de bölcsebbnek, különbnek. jobbnak érezték, és bizonyára sokan lesznek, akik temetése napjának estéjén könnyes szemmel néznek fel Csaba királyfi útjára, amelyen makulátlan lelke az égi hazába zarándokol, ahol ismét együtt leszünk valamennyien, magyarok.

Forrás: Uj Idők, 1929 (35. évfolyam, 35. szám) pp. 254-255.

Október hónapban a rovat által kiemelten ajánlott olvasmány Benedek Elek: Az aranyalmafa című könyve. A Merítés teljes ajánló listáját az alábbi linken találjátok:
https://moly.hu/listak/merites-konyvajanlo-osszesitett-lista-2017-szeptembertol

Kép forrása: link


Manni>!

– Egy alkalmat se mulassz el soha, hogy jót tégy valakivel!

Bella-Flór hercegnő (spanyol mese)

Benedek Elek: Az aranyalmafa Külföldi mesék

2 hozzászólás
!

Nagyajtai Cserei Mihály (1667-1756), a 17. század végi, 18. század eleji erdélyi történelem talán legismertebb megjelenítője régi székely családból származott. Gyermekkorát szülőfalujában, Csíkrákoson töltötte, miután azonban apja a fogarasi vár kapitánya lesz, a család Fogarasra költözik. Itt kezdi meg 1679-ben iskolai tanulmányait. Mivel Cserei János is részese volt a Béldi Pál vezette összeesküvésnek, ennek leverését követően a család visszavonul Nagyajtára, az ősi birtokra. Cserei Mihály életében ez hatalmas fordulatot jelent, ugyanis ekkor válik a Székelyudvarhelyi Református Kollégium diákjává.

Apját az összeesküvésben való részvétele miatt bebörtönzik, ősi és szerzett birtokait elkobozzák, ami a család elszegényedéséhez vezet, ezért Cserei 1685-ben kénytelen abbahagyni tanulmányait. Egy év múlva már katonaként szolgál, bár amint írja, valódi összecsapásokban nem vett részt. Ugyanabban az évben Teleki Mihály apródja lesz, ám két év után kilép ennek szolgálatából. 1690-ben részt vesz a szerencsétlenül végződött zernyesti csatában. Ezután Thököly híve lesz, elkísérve a fejedelmet száműzetésébe. Ám csakhamar hazatér, és felesküszik a császár hűségére.

1696-ban feleségül veszi Apor Istvánné húgát, az alig tizenhárom éves Káli Kun Ilonát, egy „kemény és vakmerő unitária” nőt, akinek birtokára, a marosszéki Kálba költöznek. 1698-ban Cserei Mihály visszatér Apor István szolgálatába. Sok nehézség, költözések és küzdelmes évek várnak ezután a családra.

Több, életének magánéleti fordulatát követően idős korában Nagyajtára vonul vissza, ahol gazdálkodik, és sokat olvas. Emellett tanulásra és irodalmi tevékenységre is szakít időt, noha ekkor már erősen beteg, amint írja, sokszor járni sem tud. 1756. április 22-i halálát követően az általa építtetett református fatemplom mellé helyezik örök nyugalomra. Mivel azonban a templomot időközben elbontották, sírja is feledésbe merült.

Cserei alkotásai között legjelentősebb és legismertebb műve Históriája, melyet 1709-ben kezdett el írni brassói tartózkodása idején. A munka az emlékirat és a történet- írás határán mozog. Verses bevezetőjében leszögezi, miszerint „csak az igazat” kívánta megírni, és tette ezt azért magyar nyelven, hogy nemzetének szolgálni tudjon, de azért is, hogy mindenki olvashassa. írásában Erdély történetét mutatja be I. Apafi Mihály fejedelemségétől 1712-ig, ahol a történet csonkán, szinte mondat közben szakad meg. A kor bemutatása és a jobb megértés érdekében leírja az előző korok eseményeit is Nagy Lajos király halálától kezdve.
Noha Erdély 17. század végi történetét kívánta megírni, a végeredmény némiképp eltér a tervezettől. Lebilincselő, helyenként izgalmas elbeszéléssorozat a História, összeesküvésekről, cselszövésekről, az önállóságát vesztett Erdély főurainak intrikáiról. Szétbogozhatatlanul összeszövi a politikát a szerelmi kalandokkal.

Forrás: BARTHA ZOLTÁN: Cserei Mihály. In Korunk 2011 (III. folyam 22.) 5. szám

Kép forrása: link


Nazanszkij>!

LEVÉL TOMIBÓL

Te nem ismered, ti nem ismeritek
e fellegeket,
melyek az ember vállaira szállnak
elbírhatatlan vasmadárnak:
törpék vagyunk
s egeket hordozunk.

Te nem ismered e földeket; itt
a nyájas szőlő sohasem virít,
a bársony barack nem mosolyog:
itt élni s halni mindegy dolog.
Egy nagy átok ül Fogarason,
mint úrnő ül a várfalakon,
mint Tizifone Orkusz falain;
gyakran látom lobogni haját
(épígy lobogott ez árkokon át,
mikor Mayláthot a három oláh
árulva fogta a tornyok alá,
Apafi vörösen ivott-evett,
robogott Bánfiért szemfedős követ,
börtönben zsoltárzott Béldi Pál
s apjáért könyörgött Cserei Mihály)
ó, mennyi átok, ó, mennyi kín!
ki e szörnyü nő a vár falain?
Magyarul nevének semmi szó:
latin neve: Desolatio.

Ő böngész végig e földeken,
s hol sarcos sarlaja megjelen,
meg nem marad egy csenevész kalász:
halász elől halat kihalász
és hálójába vet köveket,.
melyek kitépik a szövetet,
tífusszal mérgezi a kutakat
és láthatatlan ösztökével
a rút, fekete,
fekete, sanda
bivalyokat ölni dühíti.

Ó!
Desolatio!
Nekem e föld halni jó,
ezek a felhők –
(nekem ilyen… szemfedők… kellenek)
ezek a havasok –
(nekem ilyen… sírkövek… kellenek)
melyeket az ördög tolt föl
bábeli tornyokul:
az ördögök ostromtornyai
melyek a… mennyeket… ostro… molják.

Tomi – Ovidius (Kr. e. 43-Kr. u. 17?) római költőt Augustus császár Kr. u. 8-ban a Fekete-tenger partján fekvő Tomiba (ma Constanța) száműzte.
Tizifone – Az egyik erinnüsz, neve szerint a gyilkosság bosszulója. Az erinnüszek az átok, a bosszú istennői a görög mitológiában.
Orkusz – Az alvilág, a holtak birodalma a római mitológiában (görög neve Hádész).
Mayláth – Majláth István (?-1550) erdélyi főnemes, 1534-ben erdélyi vajda, 1541-ben a török a moldvai vajdával elfogatta és Konstantinápolyba vitette, haláláig a Héttorony (törökül Jedikulé) nevő hírdedt börtönben raboskodott.
Apafi – Apafi Mihály (1632-1690) erdélyi fejedelem, gyenge kezű uralkodó volt, felsége, Bornemissza Anna és kancellárja, Teleki Mihály kormányoztak helyette.
Bánfi – Bánfy Dénes (1630?-1674) Kolozs megye főispánja, kolozsvári főkapitány, a török elleni védvárak seregeinek parancsnoka. Teleki Mihály azzal vádolta őt, hogy fejedelemségre törekszik, halálos ítéletét alá is íratta Apafival. A fejedelemné ugyan az ítélet visszavonására ítélte Apafit, de mire a futár a kivégzés színhelyére érkezett, az ítéletet végrehajtották.
Béldi – Béldi Pál (1621-1679) erdélyi főnemes, Apafi uralkodása alatt a fejedelmi tanács tagja. Összeesküvés vádjával a fejedelem elfogatta és börtönbe záratta. Szabadulása után Törökországba menekült, ahol haláláig fogva tartották a Héttoronyban.
Cserei Mihály – Cserei Mihály (1668?-1756) történetíró. História című műve (megjelent 1852-ben) az 1661 és 1712 közötti fél század magyar történetét dolgozza föl. Teleki Mihály titkára volt. Apja, Cserei János a Béldi-féle összeesküvésben való részvétel vádjával hét évig ült a fogarasi börtönben.

!

Kármán József (1769–1795) Losoncon, református lelkészi családban született. Egyetemi éveit Pesten és Bécsben töltötte, jogot tanult. A Ráday család pártfogásával és támogatásával kerülhetett kapcsolatba a művelt nemesi és polgári körökkel. A korabeli Bécs kulturális és társasági élete sok felvilágosodás kori magyar író számára jelentett szellemi hátteret. Kármán ezen túl érzelmi szálakkal is kötődött a városhoz: egy nála idősebb férjes asszonnyal folytatott német nyelvű szerelmi levelezése tanúskodik erről. Irodalmi tevékenysége mindössze egyetlen évre (1794–95) korlátozódott.

Mivel Bécsben nem sikerült tartósan hivatalt szereznie, visszatért Pestre. A szabadkőműves páholy tagjaként megnyíltak előtte a város művészet- és irodalomkedvelő körei. Ráday Pállal együttműködve kidolgozta az első magyar színtársulat működési szabályzatát. Részt vett a pesti szalonéletben, ahol felismerte, hogy a műveltebb hölgyek fogékonyabbak a szépirodalmi olvasmányokra, mint a férfiak, akik elsősorban a jogi, politikai vagy teológiai tárgyú írásokat becsülik.

A Martinovics-per vértanúinak kivégzése után elhagyta Pestet. Szülővárosában halt meg 1795-ben. Korai halála véget vetett ígéretesen induló művelődéspolitikai és irodalmi tevékenységének.

Irodalmunk egyik legtöbbet ígérő tehetsége volt, akinek egyéves írói tevékenysége is kitűnő alkotásokat eredményezett, s valamennyi nemben ígéretes művek változatos sorát. Hiszen Kármán nemcsak szentimentális prózaíró, a Fanni hagyományai érzelmes szerzője, hanem kiváló tanulmányíró, kalandos-mesés történet ügyes bonyolítója s dramatizáló tehetsége is volt. Kétségtelenül a Fanni hagyományai a legértékesebb munkája, de többi műve is nagy figyelmet érdemel.

A szerző Fanni hagyományai című kötetéhez kapcsolódik Devescovi Balázs: A mítosz és Fanni című könyve. @postmodjane értékelése a kötetről: https://moly.hu/ertekelesek/1408066.

A nemzet csinosodásáról ezt olvashatjuk A magyar irodalom története harmadik kötetében:

Kármán nézeteinek, művelődési programjának gazdag kifejtését találjuk A nemzet csinosodása című tanulmányában. E műve nemcsak a benne foglalt elvek és nézetek révén érdekes és tanulságos olvasmány, nemcsak dokumentuma az író és általában kora eszméinek, hanem mint irodalmi igényű, művészien kidolgozott esszé is rangos helyet foglal el a magyar értekező próza fejlődéstörténetében. A tanulmány minden illúziótól mentesen térképezi- fel a magyar művelődés helyzetét, s megjelöli a költészet és általában az irodalom feladatait. A II. József halála után kibontakozott nemesi-nemzeti mozgalmat s a rá jellemző önelégültséget ártalmasnak tartja, nem egyébnek „egy kis ’sibongás”-nál. A magyar művelődés elmaradottságának mélyebb okait ismeri fel, hogysem bízni tudna a szalmalángú nekilendülések sikerében.
Az egész művön végighúzódik a nemzeti önismeret követelése és a nemzeti illúziók elleni küzdelem. „Megbocsáthatatlan hibája az nemzeti íróinknak – mondja a nagy reformerekre emlékeztető könyörtelenséggel – hogy kényeztetik nemzetünket. . . Ártalmas ez a szédítés. A dicséret csiklándozása ámító szirén. Amit sokszor hallunk, a szokás végre elhiteti velünk és a habituált hazug végre önnön fillentéseit is elhiszi. . . Ne palástoljátok tehát, társaim, hogy messze-messze vagyunk a tökéletességtől, hogy a tudományok dicső halmának derekán még nem járunk, hogy azoknak szeretete még nálunk fel nem ébredett, hogy azok a nemzetek, melyek ezen az ösvényen messze elhaladtak, minket a durva nemzetek rangjába vetettek; esmértessétek meg a beteggel kelevényét és kívántassátok meg véle az egészséget!”
Merészen és hevesen támadja a magyar elmaradottságot. Megállapítja, hogy ennek oka nem az éghajlat, a földrajzi környezet (klíma-elmélet), hiszen ezek rendkívül kedvezőek, hanem az úgynevezett „mezei élet”. Ez voltaképpen nem más, mint a feudális nemesség provinciális szemlélete és életmódja. Kitűnő írói eszközökkel, szemléletes, lendületes stílusban vázolja ennek az életmódnak a sajátosságait. A feudalizmusnak ez a művészi elevenségű bírálata olyan társadalmi jelenségre tapint, amely szinte másfél évszázadon keresztül foglalkoztatja a magyar irodalmat.

Kármán József: A nemzet csinosodása című művéről @Habók így írt: https://moly.hu/ertekelesek/3010108.

Források:
https://hu.wikipedia.org/wiki/Kármán_József_(író)
https://tudasbazis.sulinet.hu/hu/magyar-nyelv-es-irodal…
A magyar irodalom története 3. kötet (Budapest, 1978)

Kép forrása: link


Véda P>!

Itt ringott bölcsője Széchenyi György, Haynald Lajos érsekeknek, Kisdi Benedek püspöknek és Csuzi Cseh Jakab, Kármán József református és végre Zelenka Pál ág. h. ev. püspököknek. Idevaló volt gróf Forgách Simon, a tudós tábornok; Rimay János, Bocskay és Bethlen híres diplomatája; Ráday Pál, a költő, II. Rákóczi Ferencz kanczellárja; Ráday Gedeon, az irodalom bőkezű maecenása; gróf Teleki László, ki a Magyar Nemzeti Muzeumnak ajándékozta 50.000 kötetes, híres könyvtárát; Balassi Menyhárt és Bálint, koruk legnagyobb költői; Lisznyay Kálmán; Madách Imre, az örökké halhatatlan; Kármán József, a széppróza mestere; Katona István, a híres történetíró; Mikovinyi Sámuel, a nevezetes kartografus; Kubinyi Ágost és Ferencz híres tudósok; Petényi Salmon János, ki világraszóló tudományával külföldön is becsületet szerzett a magyarnak; Nagy Iván, az úttörő genealogus; Mocsáry Antal, a vármegye első monografusa. Az újabbak közül Klamarik János min. tanácsos; Prónay József, államtitkár; Nógrádi Szontagh Pál, a kiváló politikus; Veres Pálné, a magyar nőnevelés úttörője; Borbás Vincze, európai hírű botanikus; Moravcsik Emil, tudományegyetemi tanár; Ferenczi Teréz és Papp Gyula, költők; Abonyi Lajos, Bérczy Károly, Csávolszky Lajos, Jeszenszky Danó, Vértessy Gyula és végül Mikszáth Kálmán, a nemrég virágjában letört nagy író.

Nógrád vármegye - Írta gróf Mailáth I. Géza

!

Szereted a kihívásokat? Szereted a klasszikus magyar irodalmat? Akkor két neked való kihívás következik. :-)

@Dia20646 nyár elején hozta létre kihívását, ahol három könyv olvasása a feladat három különböző írótól, név szerint Jókai Mórtól, Fekete Istvántól és Gárdonyi Gézától.

Ha kedvet kaptatok volna a teljesítéshez, olvassátok el néhány molytárs értékelését a szerzőhármas műveiről:
Kezdjük Jókaival, akitől @Jesper_Olsen A gazdag szegényekkel ismerkedett meg: https://moly.hu/ertekelesek/3991687.
@Szürke_Medve A janicsárok végnapjait olvasta: https://moly.hu/ertekelesek/3985532.

Gárdonyi Géza: Hosszúhajú veszedelem – és ahogyan @porcelánegér-re hatott a könyv: https://moly.hu/ertekelesek/3908873.
@Ildikó_Nagy_2 arról a hatalmas harmadikról olvasott: https://moly.hu/ertekelesek/3744816.

Fekete István könyvét @Anó így látta… Gyeplő nélkül: https://moly.hu/ertekelesek/3994212.
A Rózsakunyhót olvasta @mokus33: https://moly.hu/ertekelesek/3991809.

Fekete Istvánhoz kapcsolódik @Ibanez kihívása is, nála is három olvasást kell vinni a teljesítőnek, azonban az ő kihívása kifejezetten Fekete Istvánra fókuszál.
F3 – avagy olvassunk három Fekete István-művet!https://moly.hu/kihivasok/f3-avagy-olvassunk-harom-fekete-istvan-muvet

Kép forrása: link


Dia20646>!

3 SZEMPONT – KÖNYV 1. (Jókai – Fekete – Gárdonyi) fix könyvek klasszikus olvasós

Elolvasandó könyvek száma3
Elkezdődött2020. június 6., 16:22
Jelentkezés vége2020. december 5., 23:59
Véget ér2020. december 10., 23:59

Sziasztok!
Egy kihívássorozatot indítok 3 SZEMPONT – 3 KÖNYV címmel. A feladat a zárójeles részben lesz, azaz, hogy milyen könyvet kell elolvasni a teljesítéshez. Lehet, hogy a későbbi kihívásoknál címkéket jelölök meg, vagy idézeteket kérek a könyvekből, stb. Most 3 magyar írótól kell olvasni.
Félévente tervezek új kihívást készíteni a sorozathoz, amikor az előző lejár, vagy lejáróban van.
Jelentkezni bárkinek lehet, aki úgy érzi, hogy teljesíteni szeretné a feladatot. Aki az első kihíváson nem vesz rész, természetesen nyugodtan jelentkezhet a 2., 3., stb. kihíváshoz, mert csak a kihívás neve, a 3 SZEMPONT – 3 KÖNYV a közös és nem feltétel az előzőn való részvétel, illetve teljesítés.

Az első, most induló kihíváson 3 írótól kell elolvasni 1-1 könyvet:
Jókai Mór, Fekete István, Gárdonyi Géza.
A feladat:
– Jelentkezni a kihívásra.
– A kihívás időtartama alatt elolvasni 1-1 könyvet mindhárom írótól. (Csak a teljes dátumos, reális időtartamú olvasásokat fogadom el.) Újraolvasás a 2018. január 01-e előtti olvasásoknál lehet.
– Értékelni a könyveket csillagosan és legalább 5 egész mondatban.
– Az olvasásokról, értékelésekről az én és a könyv linkeket egy hozzászólásban, vagy polcon hozni a kihívás időtartamának végéig, 2020. december 10. 23.59-ig.

A könyvek, amelyekből válogathattok (oldalszám megkötés nincs):
https://moly.hu/alkotok/jokai-mor/konyvek
https://moly.hu/alkotok/fekete-istvan/konyvek
https://moly.hu/alkotok/gardonyi-geza/konyvek

Várok mindenkit a kihívásra, jó olvasást kívánok!

Kihívás- és plecsnikép forrása: https://www.mindenkiaruhaza.hu/kepek/nagy_kepek/ajandek…

Kapcsolódó alkotók: Gárdonyi Géza · Jókai Mór · Fekete István

42 hozzászólás
!

Szilágyi Domokos: Ősz

Tövist virágzik az idő,
mázsás ködöt a levegő,
légüres bánatok lebegnek,
szállanak, zuhannak, leesnek.
Avar hullámzik, bokámat
nyaldossa, szívemig fölárad
– ősz, te szilaj, te szomorú,
kegyelmes szívbéli háború,

add, hogy a szemem szép tágra,
kerekedjék a világra,
s legyen a szavam oly könnyű
s oly éles, mint a tavaszi fű.

(@Angelehttps://moly.hu/karcok/1518228)

Sík Sándor: Az ősz dicsérete című versét osztotta meg nemrég @Roszka: https://moly.hu/karcok/1515674

@pannik-nak köszönhetően Radnóti Miklós: Eső esik, fölszárad című versét olvashattuk: https://moly.hu/karcok/1514065

@nola egy Zelk Zoltán-verssel örvendeztette meg a molyokat: https://moly.hu/karcok/1518214

@Zsu14 Szabó Magda versét karcolta. A vers címe: Elfogadlak – https://moly.hu/karcok/1518010

Kép forrása: link


odivne>!
Egy költő – egy vers

Weöres Sándor: Ha nézem a világot

Ha nézem a világot,
A világ visszanéz,
Azt mondom, összevisszaság,
Ő feleli, teljes egész.

Azt mondom, csupa valótlan,
A semmiség ragyog,
Ő feleli, nézz meg jobban,
A valóság én vagyok.

Azt mondom, merő idegenség,
Sok átsuhanó tünemény,
Ő feleli, nézz a tükörbe,
Amit ott látsz, az vagyok én.

9 hozzászólás
!

Miért hallgat az angol?

Írta: Szerb Antal

Egy tudós német hölgy nemrég könyvet írt ezzel a címmel: Az angliai hallgatás lélektana. Sietve megrendeltem a könyvet, mert magam is már régóta kíváncsi vagyok rá, miért olyan hallgatag az angol, illetve, ha olyan hallgatag, akikor miért beszél olyan sokat.
Tudniillik tapasztalataim arra tanítottak, hogy az angol, legalább is bizonyos angol, bizonyos körülmények közt, sokkal beszédesebb, mint más nemzet szülötte. Az egyszerűbb angolra gondolok, arra, akit ők sajátos geometrikus kifejezésmódjukkal alsóbb középosztálynak neveznek. Itt meg kell jegyeznem, hogy Angliában az egyszerű embert, az alsó középosztályt, az előkelőbb embertől, a felső középosztálytól elválasztó határvonal sokkal magasabban van, mint minálunk. Angliában egyszerűbb ember számába menne a fele azoknak, akik itt nagyon nagy uraknak érzik magukat. Szóval az egyszerűbb angol, úgy vettem észre, egyáltalán nem hallgatag, mikor például ebéd előtti vagy vacsora utáni pohár sörét fogyasztja állva, a bár-pult előtt. Persze nem valami pesti értelemben vett zenés és hangulatvilágításos bárra kell gondolni, hanem a sarki kis kocsmára, amelyet az angol igen találóan a szegény ember klubjának nevez. Ebben a klubban az angol rendkívül beszédesnek mondható. Nagyon szívesen megismerkedik az emberrel és két pohár sör után elmondja egész életrajzát, olyan részletesen, hogy az ember alig tud elmenekülni előle. Hasonlóképpen, ha az ember Angliában harmadik osztályon utazik, elkerülhetetlenül meg kell ismerkednie útitársaival és meg kell hallgatnia családi bajait. Az angol hallgatagság tehát nem vonatkozik az egyszerűbb angol emberre. Az még mindig éppúgy szereti a szavakat és a beszédet, mint őse, aki Shakespeare korában élt.
Mert aki a Shakespeare-drámák bőven ömlő beszédét hallgatja vagy olvassa, az előtt nyilvánvaló, hogy Shakespeare nem volt hallgatag nemzet szülöttje. A hallgatagság azóta fejlődött ki. Igaz, hogy már Milton panaszkodik egyik prózai írásában, hogy honfitársai nem szeretik a szájukat kinyitni, ezért olyan tökéletlen a latin kiejtésük és azt ajánlja, hogy a latin hangok képzésénél az olaszokat tekintsék mintaképüknek. Az angol hallgatagság tehát valahol Shakespeare és Milton közt kezdődhetett el. Kettejük működését csak egy fél század választja el egymástól, de erre a fél századra esik az angol szellem legnagyobb fordulata, a puritanizmus.
Valószínű, hogy az angol hallgatagság gyökerei a puritanizmusban keresendők. Ismeretes dolog, hogy a puritánok vétkesnek tartották a vidámság minden megnyilvánulását, a hangos nevetést szigorúan üldözték, de a mosolyt is megvetették. Bizonyára ebben az időben erkölcsi aggályok merültek fel a bőbeszédűséggel, a korlát nélkül való önkifejezéssel szemben is. Hiszen a Biblia azt tanítja: A te beszéded pedig legyen: igen-igen, nem-nem.
De a hallgatagság csak jóval később vált angol nemzeti jellemvonássá. Az európai tudatba Verne Gyula könyvei vitték bele a hallgatag angol képzetét. Mindnyájan emlékszünk gyerekkorunk legendás angoljára: kockás ruhában áll, a hajó korlátjára támaszkodva, fején sportsapka, szájában rövid szárú pipa, amelyet ritkán vesz ki és akkor is inkább csak ilyeneket mond: well, vagy all right vagy fogadok, hogy… Képzeletünkben alakja összeolvad egy másik rendkívül népszerű angolnak, Sherlock Holmes-nak titokzatos és vonzó alakjával. Sherlock Holmes az igazi angol az európai képzeletben. Flegmatikus, hallgatag és detektív.
Verne Gyula és Conan Doyle a múlt század közepének és végének, Viktória királynő korának angolját vitték be az európai köztudatba. Az angol hallgatagság ebben az időben öltött igazi formát, ekkor kristályosodott ki. Azelőtt az angol nem volt annyira hallgatag és azóta megint sokat engedett hallgatagságából.
Mik voltak azok a szellemi és gyakorlati okok, amelyek az angolt ilyen hallgataggá nevelték a múlt század folyamán? A szakértők szerint legnagyobb szerepe az angol középiskolának volt. Pontosabban a középiskola egy típusának, az ú.n. public schoolnak. Ilyen public school Rugby, Eton, Harrow, ezek azok a nagy iskoláit, ahol az angol elit utánpótlása nő fel, azok a kisfiúk, akikre felnőtt korukban az a hivatás vár, hogy vezessék Angliát, kormányozzák a Brit Birodalmat, tehát uralkodjanak a világ fölött. Olyan embereket nevelnek itt a múlt század közepe óta, akinek a jövőben majd távoli földségeken kell megállniuk a helyüket, ahol egyetlen fehér ember lesznek ezer és ezer bennszülött között, egyedül, magányos nagyszerűségben kell majd teljesíteniük azt a titokzatos feladatot, amit az angol „a fehér ember terhének”' nevez. Természetes, hogy a public schoolok kitűnő tanárai a kis angolokat, a leendő kormányzókat, gyarmati bírókat, tengerész- és katonatiszteket elsősorban arra nevelték, hogy önmagukon tudjanak uralkodni. Mert ha pl. szahib, a fehér úr, elárulja magát, bizalmaskodik színes alárendeltjeivel, fecseg, akkor elveszti titokzatosságának a hatalmát, akkor vége van, akkor nem mentik meg fegyverek és erőszak, a fehér ember egyetlen nagy fegyvere az önfegyelem, a hallgatás, a titok.
A hallgatás prófétája a nagy megszállott skót író, Thomas Carlyle volt. Rossznyelvű bírálói ugyan szemére vetették, hogy túlságos ékesszólással hirdeti a szótlanság dicséretét, kortársaira mégis óriási hatással volt, ő tudatosította az angolokban a hallgatagságban rejlő erőt és fölényt. Carlyle a hallgatagságot bölcseleti alapon dicsőítette: az embernek önmagába kell mélyednie, el kell szakadnia a fecsegő világtól, ha azt akarja, hogy felébredjen lelkében a nagy látomás, a megváltó gondolat és a sorsdöntő tett. Aki fecseg, legfőbb erejét fecsérli el.
Don't give yourself away: ne add ki magad, – ez lett az angol nemzeti jelmondat. A hallgatás nemcsak a szavakra vonatkozik; a beszéd kísérő jelenségeiben az angol még hallgatagabb. Kézzel gesztikulálni egyike a legnagyobb vétkeknek, amelyeket az angol jólneveltség ellen el lehet követni; filmjeiken is megfigyelhetjük, hogy az angolok a kézbeszédet tartják például a franciák vagy az olaszok legmulatságosabb tulajdonságának. De vállat vonni is óriási neveletlenség és az arcjáték majdnem annyira elítélendő, mint a kézbeszéd. Nem illik a szemöldököt felrántani, a szájat félrehúzni, a homlokot összeráncolni. A pléarc viselése majdnem kötelező. Ez jobbára megmagyarázza azt is, miért akad olyan kevés jó színész az angolok közt, és színjátszásuk miért áll olyan alacsony fokon: az arc- és kézjátékot kifejezni, még ha színészi, akkor is, a közönség még a színpadon sem szívesen lát ilyesmit, egész neveltetése arra irányul, hogy elleplezze önmagát – lényegében színpadszerűtlen nemzet.
Miről nem beszél az angol? Mit kell főképpen elhallgatnia?
Az a hallgatási fogadalom, amelyet az angol nem tett ugyan le, de általában szigorúan megtart, elsősorban érzelmi életére vonatkozik. Az angol hallgatagság egyik legfőbb oka az angol jellemben rejlő nagyfokú szemérmesség. Baldwin, a volt miniszterelnök mondta, hogy az igazi angol mindvégig megőrzi a serdülő fiú erős tartózkodását.
– A dolgokról, amelyek a könnyeknél is mélyebben fekszenek, mi nem beszélünk – mondja.
Csakugyan, nálunk tizenhat-tizenhét éves fiúk szégyenlik annyira ellágyulásukat és gyengédségüket, mint az angolok még felnőtt korukban is.
Az angol kitűnő, hűséges, megbízható barát szokott lenni, de baráti érzelmeit nem mutatja és sosem beszél ilyesmiről. Szörnyű kényelmetlenül érzi magát, mikor látja, hogy nem-angol emberek találkozáskor vagy búcsúzáskor megcsókolják egymást. Angliában a fiúk felesleges érzelgősségnek tartják, hogy apjukat megcsókolják. Általában nem szeretnek elköszönni, legszívesebben angolosan távoznak és csak annyit mondanak, „a viszontlátásra", ha évekre Canadába vagy Ausztráliába utaznak. Az angol tanárok évente háromszor fognak egymással kezet, a három nagy szünet előtt, mikor szétválnak. Ezt a szót: „barátom", még a levélbeli megszólításban is kerülik.
Tartózkodó és hallgatag az angol szerelmével szemben is. Nem tudom, bár valószínű, hogy az angol csakugyan kevésbé szerelmes természetű, mint más nép, de az biztos, hogy sokkal kevesebbet beszél a szerelemről. A szép szavakkal való udvarlás úgyszólván ismeretlen a számára. Az angol nők meglepett örömmel, boldogan fogadják a leghétköznapibb bókot is, ilyen szempontból egyáltalán nincsenek elkényeztetve. Igaz, hogy valószínűleg magukban kissé bolondnak tartják a nagy szavakkal udvarló külföldit. Az angol inkább tettekben udvarias.
– Honfitársaim nagyszerűek egy vasúti szerencsétlenségnél, de kevéssé használhatók a bálteremben – mondta egy angol hölgy.
Tartózkodók természetesen a jókedv és a szomorúság kifejezésében is. Már a XVIII. századi Lord Chesterfield is azt tanácsolja híres leveleinek egyikében, hogy gyakran mosolyogjunk, de sose nevessünk hangosan. A szomorúságot még inkább magánügynek tekintik, mint az örömöt. Megdöbbentő mértékig tudják elhallgatni bajaikat, ha rossz hírt kapnak, nem közlik, betegségeikről nem szoktak előadást tartani. Általában nem tartják illő dolognak, hogy személyes dolgaikról beszéljenek.
— Az angol sosem beszél sokat, mert sosem beszél magáról — mondja igen találóan Capek.
És minthogy személyes dolgokról nem illik beszélni, kérdezősködni még kevésbé illik. Ha az ember Pesten egy ismerősével találkozik, az csupa kedvességből azt kérdi az embertől: Hová mégy? – Angliában az ilyen ember nem tarthatna jogot arra, hogy gentlemannek tekintsék. Pesti ismerősöm két percen belül azt is megkérdi tőlem, hogy mit csinálok, miből élek, mennyit keresek átlagban havonta és hogy tudok annyiból megélni. Angliában ez elképzelhetetlen, az angol előbb lenyeli a fejét, minthogy ilyesmit kérdezzen. Az ember hetekig együtt élhet egy angollal, anélkül, hogy megtudná, mi a foglalkozása, van-e családja és mit csinál, ha nem vagyok vele. Ez meglehetősen idegesítő, viszont ő sem kérdez tőlem felesleges dolgokat.
Társaságban nem illik üzleti és foglalkozásszerű dolgokról beszélni. Csak olyasmiről, ami mindenkit érdekel és amihez mindenki egyformán ért. Mert lehet ugyan, hogy például egy orvosnak társaságban elejtett orvosi kijelentései igen tanulságosak, de az orvos, azáltal, hogy olyan dolgokról beszél, amihez sokkal jobban ért, mint a többiek, fölébe helyezte magát a társaság többi tagjának és ez a legnagyobb neveletlenség. Ezért nem szabad semmiféle szakszerű beszélgetést sem folytatni. Természetesen az amúgy is unalmas angol társalgás ezáltal még unalmasabbá válik. Ha az ember örül, hogy mondjuk egy kiváló történettudóssal kerül össze, kétségbeesve fogja tapasztalni, hogy a tudós csak a horgászásról hajlandó beszólni, a híres színész pedig csak dél-franciaországi hotel viszonyokról.
Az angol hallgatagság legfurcsább oldala mégis az, hogy nem illik társaságban okosan vagy szellemesen beszélni. Az ok ugyanaz, amiért a szakszerű beszélgetést mellőzni kell: az okos vagy szellemes ember fölényét érezteti a többiekkel szemben és ezáltal azok kényelmetlenül érzik magukat.
Az angolok általában nem sokra becsülik sem az intelligenciát, sem a szellemességet. Bizonyos gyanakvással élnek mindkettővel szemben. Egyik sem egészen gentlemanhez méltó tulajdonság. Az igazi gentleman szellemi szempontból jó átlagember és ha felülemelkedik az átlagon, inkább titkolja azt, mintsem mutogatja. Az angol szellemi hiúsága igen csekély. Sokkal jobban szereti, ha jó bridzs-játékos hírében áll, mint ha okos ember hírében.
Sforza gróf éppen a szellemi hiúság hiányának tulajdonítja az angol diplomaták sikereit. Az angol diplomata, ha kell, hülyének tetteti magát – olasz vagy francia diplomata erre nem képes, szellemi hiúsága nem engedi.
És természetesen mélyen hallgat az angol minden olyan dologról, ami a szemérmet a legkisebb mértékben sérthetné. Bár manapság már nem annyira szemérmesek, mint Viktória királynő korában voltak, amikor még az asztal lábára is kis nadrágokat húztak, hogy ne álljanak olyan meztelenül. Egyébként csak férfiakból álló társaságban az angolok nagyon szabadszájúak.
Ennyi mindenről nem szabad beszélni – hát miről szabad? A felelet erre a kérdésre nem olyan egyszerű, maguk az angolok sincsenek egészen tisztában vele, legalábbis erre lehetne következtetni abból, hogy egy előkelő angol hölgy honfitársai megsegítése céljából nemrégiben könyvet adott ki, amelynek a címe magyarul ez lehetne: A társalgás kezdete és vége.
Mert elkezdeni egy beszélgetést különösen nehéz. Ilyenkor nagyon jó szolgálatot tesz az időjárás. Angliában nem tekintik a hülyeség biztos jelének, ha valaki az időjárásról kezd beszólni, sőt a kereskedői udvariasság meg is követeli, hogy a vevőt egy-két, az időjárásra vonatkozó kijelentéssel örvendeztessék meg. Igaz, hogy talán sehol sem befolyásolja az időjárás annyira az ember kedélyállapotát, mint az esős Angliában. Azután kitűnő téma a királyi család. A királyi család roppant népszerűségét talán annak is köszönheti, hogy olyan jó és semleges társalgási anyagot szolgáltat. Az biztos, hogy első londoni szállásomról néhány hét után azért szöktem meg, mert nem bírtam tovább elviselni azt a rengeteg részletet, amit ebéd és vacsora közben a királyi család tagjairól megtudtam.
Egyébként minden kezdet nehéz, az angol társalgásnak is csak a kezdete nehéz. Ha az ember a vasúton megszólít egy angol gentlemant, az először a világ legtartózkodóbb, leghidegebb hangján azt fogja mondani: pardon? vagyis: tessék? De ha az ember nem ijed meg, hanem tovább beszél, legtöbbször kiderül, hogy az angol nagyon kedves és barátságos ember és boldog, hogy megszólították.
Emlékszem, egyszer Párizsban a könyvtár előtti téren beszélgetésbe kezdtem egy angollal, aki szintén a könyvtárban dolgozott. Az illetőről az első barátságtalan pardon lenyelése után kiderült, hogy tanárkollégám és azóta is nagyon jóban vagyunk. Akkor már három hónapja élt Párizsban, anélkül, hogy valakivel beszélt volna és haza is utazott volna anélkül, hogy beszélt volna valakivel, ha nem kezdek beszélni hozzá. Nem tudott megbirkózni a kezdet nehézségeivel.
De vájjon van értelme annak, hogy ennyire elzárkózzunk, ennyire ne közöljük személyes életünket, ennyire megfosszuk magunkat az együtt örülés, együtt-búsulás áldásaitól? Persze, hogy nincs értelme. Az angolok kétségkívül túlzásba viszik a dolgot. Hallgatagságukból sportot és nemzeti erényt csinálnak. Az a gentleman, aki kilép a klubjából, mert valaki azt mondta neki, hogy jó reggelt; vagy az az öreg angol, aki évtizedek óta ugyanabban a klubkarosszékben ül ugyanamellett a másik öreg angol mellett, anélkül, hogy valaha szóltak volna egymáshoz, kétségkívül furcsa és bolondos örömet talál hallgatagságának ebben a rekordteljesítményében. Hogy túlzásba viszik, azt az okosabb angolok maguk is érzik.
– Az angolok olyan merevek, – mondta valaki – mint a kályhapiszkálóvas, anélkül, hogy időnkint felmelegednének, mint az.
Hasonlókép sportot űz az angol élénkségéből is. Meggyőződése szerint minden rendes ember félénk. Bizonyos enyhe dadogás a jómodor jele. Nem illik valamit határozottan tudni vagy állítani. Ezért van annyi letompító kifejezés az angol nyelvhasználatban: I should think, I suppose, I am afraid, sort of..in a way, somehow. Minden mondatot jóformán azzal kezdenek, hogy „azt hiszem".
Ide tartozik valahogy az is, hogy mi például mindig valamivel többet mondunk, mint amennyi igaz, az angol pedig valamivel kevesebbet. Mi azt mondjuk szívünk hölgyének: Imádlak, – az angol azt mondja:
– I rather like you – meglehetősen kedvelem önt.
Ez a szerelemvallás általánosan használatban levő módja.
Mi egy kétszobás kutyaólt villának hívunk, ők kastélyaikat falusi háznak. Mi a dunai csónakot hajónak hívjuk, ők a hajót, amelyen átkelnek a La Manche-csatornán, csónaknak nevezik. Nagy különbség.
De hát mindez ízlés dolga. Azt hiszem, most már énrám is rám fér egy kis angolos hallgatagság.

Forrás: Uj idők, 1938 (44. évfolyam, 10. szám) pp. 337-340.

@skrinyar_fanni-t beszippantotta az Utas és holdvilág: https://moly.hu/karcok/1476833.
@nikolett_z így ír a regényről: https://moly.hu/ertekelesek/4016699.

Kép forrása: link


!

Bakó Endre 1988-as kritikáját Szabó Magda: Az ajtó című regényéről az Alföld folyóiratban találtam.

Szabó Magda legújabb regényének adhatott volna ilyesféle címet: A hűség tragédiája, A személyiség autonómiája, A szeretet kockázat stb. ö azonban szokásához híven, a Freskó, Az őz, az Ókút példáját követve ismét egy érzelmileg indifferens szót választott a regény kalauzának. Biztosra vehető, hogy Az ajtó szimbólumértékű cím, hiszen aligha lehet regényt fakasztani egyetlen meghatározott ajtóról. Nem is csalódunk várakozásunkban, bár a létfilozófiai fogantatású regény a maga tárgyias konkrétságában is teljes világképet adna, Szeredás Emerenc tragikus élettörténete önmagában is hiteles, mégis általánosabb érvényű művel állunk szemben. Szabó Magda nem is rejti véka alá absztraháló-idealizáló szándékát, többek között így jellemzi hősét: „… az kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy a Szentírásban egy rokona van Emerencnek, a bibliai Márta, hiszen az élete szüntelen segítés és munkálkodás..vagy: „.. .Emerenc nem ismerte, de élte Pál igéit…másutt: „Csabaduli Szent Emerenc, a kritika nélküli irgalom őrültje. ..”, ismét másutt: „Emerenc mitológiai lény volt…” stb. Fontosabb ennél, hogy a regény egész légköre, magasfeszültsége a bibliai példázatok erejével hat.
Az idős Szeredás Emerenc házmester és bejárónő. Gyermekkorától kezdve mostohán bánt vele a sors. Illúziótlan, de kiábrándultsága nem az emberi lét értelmét vonja kétségbe, a munka és a szeretet fogódzóiba kapaszkodva szilárd ponton áll a világban, teljesen szuverén. A gyermekkori nagy veszteségek, traumák után Budapesten rendezi be öntörvényű életét. Megengedheti azt a luxust, hogy a piaci törvényektől függetlenítse magát: „Akárki szennyesét nem mosom.” Tehát ő választ, és nem őt választják. Az elesettek, rászorulók – legyenek azok emberek vagy állatok – ápolása, gondozása valósággal vonzza, ilyenkor emberi hivatásának lényegét látja a feladat mögött lámpásként kigyulladni. Magához közel mégsem enged senkit, az ő lelke a Tiltott Város, hová idegen nem léphet be, Más szóval egy ajtó, titkos szobájának és személyiségének bejárata mindenki előtt zárva marad. Furcsa, rejtélyes viselkedésének motivációit az írónő fejezetről fejezetre tárja fel, miközben beavat abba a lélektani folyamatba, ahogyan vonzások és taszítások, közeledések és távolodások, hideg- és melegfrontok ellentéte-hullámzása közepette kölcsönös rokonszenven alapuló, sajátságos megjelenésű, de erős, őszinte kapcsolat fejlődik ki Emerenc és az írónő regénymása között. Ily módon az öregasszony mégis kockára teszi a szívét, s amikor csalódik, belehal, pontosabban: nem akar tovább élni, inkább meghal.
A tragikum mibenléte, természete igen sokrétű, objektív és szubjektív vétségek egyként kiváltó okai. Az írónő férjével együtt maga is szereplője a regénynek, legalábbis a narrátor és Szabó Magda- Kossuth-díjas írónő bizonyos életrajzi adatai egybeesnek, azonosak. (Emerenc egy alkalommal Magduskának szólítja!) Az élményi inspiráció voltaképpen művön kívüli szempont, tehát másodrangú kérdés, hogy Szabó Magda valóban ismerte-e Szeredás Emerencet, akinek személyisége megmozdította regényírói fantáziáját, s róla formázta a könyvet, vagy az írónő eljutott az elidegenült világ felfedezéséhez, s ezt a megrendülését Emerenc alakjának megteremtésével és tragikumának felfestésével tudta-akarta kifejezni. Az alak kiválasztásának külön érdekessége Emerenc paraszti származása, társadalmi helyzete, meghatározottsága, értelmiségellenessége, politikai-ideológiai közömbössége – szembeállítva erkölcsi nagyszerűségével. Vajon Szabó Magda népszeretetét, plebejus kötődését akarta affirmálni? Aligha, hiszen önmagában a gesztus az életmű kiteljesedésének jelenlegi stádiumában nem jelentős. Úgy véljük, sokkal inkább két fontos felismerés inkarnálódott művészi fokon ebben a tragikus történetben. Az egyik az, hogy túlideologizált korunkban és társadalmunkban értelmiségi ember nem valósíthatja meg magát olyan zavartalanul, mint a testi munkás, a kétkezi dolgozó. Tudniillik az intellektuel nem vonulhat ki a társadalomból, s nem maradhat hatósági ellenőrzés nélkül, mint például Emerenc. A másik: Szabó Magdának is az a látomása, hogy nagy a távolság lélektől lélekig, s ezt a kor objektív társadalmi viszonyrendszere csak tovább növeli. Rendkívül lehangoló, de nagyon pontos, meggyőző a regény befejezése, végső tanulsága; az ember akarata ellenére is halálos sebet üthet a másikon, mert nincs elég idő az empátiára, löknek, nógatnak bennünket az individuális kötelességek, s nincs bennünk elég erkölcsi késztetés a jóra. Az ajtó lapjain ott dereng Kant Immanuel szelleme: a categoricus imperativus abszolút általános és abszolút szükségszerű érvénye feltételessé, relatívvá degradálódott. Pedig a tett csak akkor morális, ha nem az erkölcsi kötelesség teljesítésének tudatából, hanem az erkölcsi törvény iránti tiszteletből fakad. De hol van deklarálva manapság az erkölcsi törvény?
Súlyos kérdések ezek, átmeneti társadalmunkat őrlő gondok húzódnak mögöttük. Az a válság, amelybe a magyar társadalom a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján jutott, nem kizárólag gazdasági diszfunkció, erkölcsi-tudati identitászavar egyszersmind. Emerenc tragédiája tehát – noha nem kis mértékben ő maga is előidézője – az objektív társadalmi-érintkezési viszonyokban keresendő, a szubjektív mozzanatok véletlenszerűek, habár a véletlenben is szükségszerűség nyilvánul meg.
Hiba lenne azonban csak és kizárólag Emerenc tragédiájáról beszélni, a helyzetet csupán az ő szemszögéből minősíteni. Az írónő megrendülése talán még fontosabb, hiszen intellektuális távlatát tekintve jelentékenyebb. Emerenc meghalt, pedig nem kellett volna meghalnia, illetve meg lehetett volna menteni a megfelelő pillanatban. A narrátornak viszont tovább kell élnie erkölcsi kétségekkel, lelkiismeret-furdalásokkal. „A halott mindig győztes, csak az élők veszíthetnek” – hangzik el az utolsó oldalakon.
Ennek ellenére, mint minden pontos és igaz műalkotásnak, Az ajtónak is van cselekedetértéke, vagyis képes közvetíteni a rilkei parancsot: „Változtasd meg élted.” Ez az üzenet nem tételesen fogalmazódik meg a regényben, a mű egész, az esztétikai összbenyomás sugallja. De az esztétikai üzenetet csak erkölcsi tapasztalatok birtokában lehet felfogni, éppen ezért először át kell élni a szereplők megrendültségét. Vagyis bonyolult, több komponensből összetevődő, dialektikus sugallatról van szó, amely nem fordítható egyértelműen az ideológia nyelvére. Pl. nem tehetjük fel úgy a kérdést, hogy vajon optimista vagy pesszimista-e a regény.
Az ajtó műfaji jellegéről, regényalkatáról elmondhatjuk, hogy az írónő nem szolgált újdonsággal, a tőle megszokott eszközökből komponált egységes művet. A regény epikuma jószerint egy novellára való, ám Szabó Magda drámai ütközésekkel, robbanó érzelmi konfliktusokkal, a főhős és saját regényalteregója emocionális párbajának mélylélektani ábrázolásával kiemeli a regényt az epikum csendesebb folyamából a dráma örvénylő világába. A könyv fejezetekre tagolódik, de a cselekmény nem időrendben halad, nem elkülönült idősíkok váltogatják egymást bizonyos szabályossággal, hanem a szubjektív időszerkezet válik szervezőerővé, azaz az egyenes vonalú előadásmódot kitérések, emlékezések, asszociációk s főleg drámai feszültségű reflexiók, tehát a tér- és időkezelés szabad váltogatása jellemzik. Emerenc igen jól illeszkedik Szabó Magda hőseinek körébe, a „felfokozott” asszonyalakok közé.
A „felfokozott alakteremtés” számlájára kell írnunk, hogy Emerenc tudati-nyelvi jellemzésében nem mindig következetes. Az írónő ritkán él a konvencionális beszéltetés eszközével, a modern prózában ez nem alapvető követelmény. Néhány sajátságos szót, nyelvi fordulatot azonban szükségesnek vél Emerenc erkölcsi emelkedettségéhez, világérzékeléséhez rendelni, ám ily módon az öregasszony egyik-másik eszmefuttatása nem tűnik hitelesnek, ilyesféle bölcseleti gondolkodásra csak sokoldalúan művelt értelmiségi képes. Iskolázatlan ember lehet erkölcsi fenomén, tanulékonysága következtében hatalmas életkultúra birtokosa, de a teoretikus gondolkodásmód nem egyeztethető össze az ösztönösséggel, a naivitással. Márpedig Emerenc (illetve az általa képviselt típus) lényeges meghatározottsága, az írói világkép alkotóeleme, hogy naiv, ösztönemberről van szó, aki saját belső meggyőződéséből ragaszkodik az emberség törvényeihez.
Szabó Magda írói életműve Az ajtó révén értékes művel gyarapodott, dokumentálva a nem lankadó alkotói készséget. A kritikusok, irodalomtörténészek körében vita tárgyát képezheti, hogy felér-e az írónő három-négy fő művének tartott regényével? (Magvető)

Forrás: Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 39. (1988) 1988 / 10. szám pp. 74-76.

A szerző Mondják meg Zsófikának című regényéről ezt írta @Kapusi_Farmosi_Dóra: https://moly.hu/ertekelesek/3990722
@dianna76 az Alvók futását értékelte: https://moly.hu/ertekelesek/3913449

Kép forrása: link


Varga_Írisz_Dóra IP>!
Szabó Magda: Álarcosbál

A szeretet röpít. Ha valakit szeretek, annak szárnyakat kell adnom. Magamtól nem tudtam, hogy így van, de időközben megtanítottak rá. És ha ez sikerült, ha ez, ami veled történt, akkor talán sikerülni fog minden, amit tervezek.

Megyeri Éva tündérszárnya bűvkörébe von minket, álomvilágát leteríti elibénk a földre, ideáit a mi valóságunkká gömbölyíti. Nem tehet mást. És nem is tesz mást. Nem tesz ellene, hogy tegye, amire rendeltetett: meglátja mindenkiben, mindenben a jót, és megmutatja. Álarc mögé bújik, ha kell. Miért is ne bújna, ha az kell.
Megyeri Éva ábrándos lelkű. Ábrándjai elvek. Tudja, az elvek csak úgy nem súrolják le a bőrt az emberről, ha ábrándok köntösébe bújhatnak. Elvei azonban: a szép és a jó, nem vezérmondatok a zászlaján, nem. Megyeri Éva nem elvek szerint cselekszik. Megyeri Évának a tettei elvei, ekként szabad tud maradni világmegváltó ideákkal. Hogy miben állnak világmegváltó ideái? Képes úgy nézni az emberekre, hogy van folytatásuk. Nem ponttal bezárt mondatokként, hanem kérdőjellel, még inkább három ponttal nyitva hagyott mondatokként. És Megyeri Évának megadatik a képesség, hogy ezt tudatosítsa is az emberekben. Birtokolja a nyíltság kegyét, hozzá az egyenesség kegyét. Ez az, ami megkerülhetetlenné teszi, ha valakinek az útjába áll, hogy elsimítsa léptei elől a rögöket.
Számomra ilyen hős Megyeri Éva. Hiszek abban, hogy Megyeri Éva aurája rám is rám sugárzik. Mert Szabó Magda el tudja hitetni, hogy Megyeri Évák márpedig léteznek közöttünk. El tudja hitetni, hogy álarcos tündérek márpedig léteznek közöttünk.
Szabó Magda tündérszárnya bűvkörébe von minket, álomvilágát leteríti elibénk a földre, ideáit a mi valóságunkká gömbölyíti. Nem tehet mást. És nem is tesz mást. Nem tesz ellene, hogy tegye, amire rendeltetett: meglátja mindenkiben, mindenben a jót, és megmutatja. Álarc mögé bújik, ha kell. Miért is ne bújna, ha az kell.

Ƹ̵̡Ӝ̵̨̄Ʒ Boldog születésnapot, Szabó Magda!

>!
Móra, Budapest, 1976
236 oldal · keménytáblás · ISBN: 9631105113 · Illusztrálta: Reich Károly
!
lauranne>!

Tudod, milyen az, amikor elkezdesz egy könyvet és rögtön magával ragad, és alig várod, hogy hazaérj és tovább olvashass? Mondjuk, lehet, hogy amiket előtte olvastál, nem voltak annyira felejthetetlenek. Vagy amikor egy este elkezdesz valakivel könyvekről beszélgetni, és teljesen rákattansz, magával ragad, ahogy a kedvenc olvasmányairól beszél, és majd' megőrülsz, mert a könyvesboltok zárva vannak, pedig te legszívesebben azonnal elmennél vásárolni.
Mint ahogy vannak ügyeletes gyógyszertárak, kellenének ügyeletes könyvesboltok is. Elvonási tünetekre, vagy érdekes találkozásokra.

119. oldal (Európa, 2013.)

Kapcsolódó szócikkek: könyv · könyvesbolt · olvasás
!

Hamarosan találkozunk ismét.

Kép forrása: link


Kek P>!
Dallos Sándor: Fújt a szél

Szép, rövid novellák, tárcarajzok, napójegyzet-szerű gondolatok, vélemények rögzítése háborúról, könyvekről (ifjúsága kedvenceiről és a háború utáni zűrzavarban kifosztott és meggyalázott lakása megmaradt könyvállományáról), zeneművekről (Bartókot még 1934-ben, emigrálása előtt rajongva értékeli), napi eseményekről, hétköznapi pillanatokról, saját szülőföldje tájszólásáról, nyelvhasználatáról és egy nagyobb lélegzetű írásmű – nem tudom mondható-e kisregénynek, vagy talán csak éppen ez az egy, ami tényleg novella – egy foglalkozása szerint író, gőgös úrficról, kit éhezése idején csak a megvetett, lenézett, ám hű cseléd, az albérletet adó család otthon tevékenykedő értéktelen tagja, a sánta nagylány ment meg az éhen halástól.
Nem olvastam még Dallos Sándortól korábban, ezért örülök, hogy ráakadtam e rövidprózákat tartalmazó kötetére. A stílusa élvezetes, még ha néha kicsit szépelgő is. Művei legtöbbször E/1-ben elmondott, önsorsáról, benyomásairól, véleményéről árulkodó vallomások, melyekben mindig a lét peremére sodródottakról beszél, emberekről és állatokról egyaránt szépen és szívrendítően. Óvatos vagyok már, hogy az E/1-et írói önvallomással azonosítsam be, de itt, ebben a könyvben végig erről van szó. Nem én állítom ezt, hanem az írásokat összegyűjtő és a kötetet az író 1964-es halálát követően kiadató örökösök. Milyen jó, hogy az írások után pontosan datálták is a művek eredeti megjelenését!

4 hozzászólás

A hozzászólások megtekintéséhez be kell jelentkezned!