Fényőrség – Gauguin

Rovatgazda
!

Paul Gauguin fotója (Mucha, 1895 körül)

"(…) feküdtem és hallgattam az utca zaját, ezt a csodálatos konkrét zenét, hallottam, hogy az ötemeletes bérházban, ahol ez a mi hulladékpapírbegyűjtőnk van, valahol állandóan folyik és csobog a szennyvíz, hallottam a vécélehúzó láncok zaját, és amikor belehallgattam a föld mélyébe, egészen csöndesen és tisztán hallottam, hogyan hömpölyög a szennyvíz és a fekália odalent a csatornákban és a kloákákban, és míg a húslegyek légiói mind elvonultak, a beton alatt hallottam a patkányok visítását és szorongó sípolását, mert Prága városának összes kanálisában még mindig dúlt a két patkányklán között a harc, hogy ki lesz az úr a főváros összes kanálisa és kloákája fölött. Az ég nem emberséges, és a fölöttem és az alattam és a bennem zajló élet szintén nem az.
Jó napot, Gauguin úr!"
(Bohumil Hrabal: Túlságosan zajos magány)
@melis idézete
Paul Gauguin: „Jó napot, Gauguin úr!” című festménye: https://www.wikiart.org/en/paul-gauguin/bonjour-monsieu…

„Honnan jövünk? Kik vagyunk? Hová megyünk?” – ezt a címet Paul Gauguin (1848-1903) francia festő adta egyik utolsó alkotásának. Ő (Csontváryhoz hasonlóan) jól fizető állását, sőt családját hagyta ott harmincas évei derekán, hogy a festészetnek éljen a továbbiakban. Addigra már jelentős gyűjteménye volt az impresszionista festők alkotásaiból, s ő maga is evvel az irányzattal indult, hogy azután kialakítsa saját stílusát. A Fényőrség e havi száma az írók és molyok segítségével őt követi kalandos útján.


>!
eme P

(…) műveinek legjelentéktelenebbje is különös, zaklatott, bonyolult egyéniségre vall; bizonyára ezért van, hogy még azok sem tudnak közönyösen tekinteni a képeire, akik nem szeretik őket; bizonyára ezért kelt olyan különös érdeklődést élete és jelleme.

Éreztem, hogy valami példátlan erő lobog benne, hogy valami a hatalmában tartja, lenyűgözi és uralkodik rajta, hiába küzd ellene. Nem értettem. Igazán olyan volt, mint akit megszállott az ördög, amely – úgy éreztem – talán hirtelen előbukkan, és szétszaggatja. Pedig a külseje egészen olyan volt, mint egyébkor. Kíváncsi szemmel meredtem rá, de a tekintetem nem hozta zavarba. Vajon egy idegen miféle szerzetnek tartotta volna, amint itt ült ócska norfolk-kabátjában, keféletlen kalappal; nadrágja kitérdesedett, keze sem volt tiszta, arca, a vörös, borotválatlan állával, a kis szemekkel és a nagy, harcias orral, közönséges és durva volt. Nagy száj, duzzadt, érzéki ajkak. Nem; nem tudtam hova tenni.

Nemcsak a rajz merész egyszerűsítése fejezte ki e gazdag és különös egyéniséget és nemcsak a festés, noha az emberi hús ábrázolásában szenvedélyes érzékiség nyilatkozott meg, amely bámulatos volt; hanem emelett volt az egészben valami átszellemült, valami spirituális, új és megnyugtató, ami eddig ismeretlen ösvényeket tárt fel a képzelet előtt, és homályos, üres térségeket sejtetett, amelyeket csak az örökkévaló csillagok világítottak be, s ahol a meztelen lélek félénken próbált új, titokzatos dolgok nyitjára jönni.

Érdekeltek és izgattak ezek a képek. Éreztem, hogy van valami mondanivalójuk a számomra, amit fontos volna tudnom, de nem tudtam, mi az. Csúnyának láttam őket, de rendkívül jelentőségteljes titkot sejtettek, anélkül hogy fel is tárták volna. Kínzóak voltak. Olyan indulatot keltettek bennem, amit nem tudnék elemezni. Mondtak valamit, amit szavakkal nem lehet visszaadni. Azt hiszem, Strickland az anyagban valami bizonytalan, szellemi jelentőséget látott, amely olyan különös volt, hogy csak homályos jelképekben tudta kifejezésre juttatni. Mintha a világegyetem káoszából valami új ábra bontakozott volna ki előtte, s azt próbálta volna tapogatózva, kínlódva megrögzíteni. Mintha egy gyötrődő lélek kereste volna az enyhülést, a megváltást, amelyet a kifejezés képessége jelent.

Paul Gauguin van Gogh és Cézanne mellett a posztimpresszionizmus legnagyobb képviselője. Kalandos élete során volt tengerész, jómódú üzletember és nyomorgó festő, élt Peruban, Párizsban és Tahitin. Merész kísérletezése a színekkel közvetlenül vezetett a szintetista stílus kiteljesedéséhez, s később, átlépve a szintetizmuson kialakította teljesen egyéni hangú festészetét, amelyre a tiszta színek használata, a különböző eredetű motívumok variálása a jellemző. Festményei mellett fametszetei is igen jelentősek. (l. http://hu.wikipedia.org/wiki/Paul_Gauguin)

Somerset Maugham regénye Gauguin életrajzára épül, egy ismerős nézőpontjából mutatva be a kalandos életű festő történetét.
|festmény |Gauguin

Kapcsolódó könyvek: William Somerset Maugham: Az ördög sarkantyúja

William Somerset Maugham: Az ördög sarkantyúja
3 hozzászólás
!

Paul Gauguin: Téli táj (1879) – Budapest, Szépművészeti Múzeum


>!
latinta SP

Az impresszionistáknak a híres fotográfus, Nadar műtermében rendezett első kiállítása történelmi lépés volt: a színek, a formák és a látásmód megváltoztatására törekvő forradalom kezdete. A tájak pillanatnyi hangulatát és a városi élet hétköznapjait igyekeztek művészi eszközökkel visszaadni. Gauguin Gustavo Arosa közvetítésével került közel az impresszionistákhoz.
Arosa egyik felfedezettjét, Camille Pissarrót (1830-1903) bemutatta Gauguinnek. Ettől fogva Pissarro Gauguin mestere lett. Neki köszönhető, hogy Gauguin természetközeli művészetének fejlődése felgyorsult.

A kép forrása: http://www0.artflakes.com/artwork/products/136918/poste…

Kapcsolódó könyvek: Fiorella Nicosia: Gauguin

Fiorella Nicosia: Gauguin
!

Gauguin kép a Herzog palotában

„Báró Herzog Mór Lipót egyike volt a monarchia, majd a háború utáni Magyarország leggazdagabb műpártolóinak, aki apjától, Herzog Pétertől örökölt vagyonát a macedón dohánynak köszönhetően megsokszorozta, gyűjteményét pedig Nemes Marcell »a közismert műbarát« segítségével hozta össze. Tény, hogy a hozzá hasonló keleti nábobok, mint az orosz textilkereskedő Scsukin, Morozov, vagy sógora, Hatvany Ferenc, szerettek Párizsban vásárolni, az akkori legmodernebb festőkre éppúgy vagyonokat költve, mint régiségekre. (Scsukinnál Moszkvában a Trubeckoj-palotában már 1909-ben 54 Picasso, 37 Matisse, 22 Gauguin, 25 Cézanne és 19 Monet festmény lógott a falon.)”
http://artmagazin.hu/artmagazin_hirek/gauguin_a_ladaban…


>!
latinta SP

(…) Mintha előlegezné a későbbi képek „szintetikus” jegyeit, akárcsak a különös, 1886-os Csendélet Laval profiljával című kép, melyen Gauguin egy cézanne-os csendéletet ötvözött barátja, Charles Laval portréjával, amit a festmény jobb szélső sarkába szorított be. A „részletező” technika és a háttér dekoratív jellege azt mutatja, hogy a kép a japán metszetek ihletésével készülhetett. A furcsa kerámiaváza pedig a Gauguinre az ezekben az években jellemző fazekas tevékenységet hangsúlyozza.

A kép forrása: http://artmagazin.hu/content/_common/images/gauguin1.jpg

Kapcsolódó könyvek: Fiorella Nicosia: Gauguin

Fiorella Nicosia: Gauguin
!

„»Üres székek, akad belőlük jó néhány, számuk egyre gyarapszik, s aztán előbb vagy utóbb már semmi más nem lesz […] csak üres szék.« – írta van Gogh az öccsének, Theónak, miután meghalt kedvenc írója, Charles Dickens, és megjelent egy rajz Dickens üres széke címmel. De Vincent életét végigkísérték az üres székek: bátyja, majd apja üres széke, és a kissé megtébolyodott művész életére nagy hatással volt festőtársa, Gauguin is.”

Gerevich József: Teremtő vágyak


!

Paul Gauguin: Vincent van Gogh napraforgókat fest (1888)


>!
Minka

Van Gogh levágja saját fülét (1888)

Arles, december 23. – Az életében nem, azt követően viszont világhíres festőművész saját testében tesz kárt. Ha éppen ő volt egyáltalán.
Vincent Van Gogh 1889-ben halt meg, miután öngyilkos lett. Elmezavara és depressziója, önmarcangolása tönkretette őt. Ez nem ritka a zsenik körében. A legenda szerint egy Paul Gauguinnel folytatott vitát követte a csonkítás. Hans Kauffman és Rita Wildegans hamburgi kutatók szerint a kiváló vívó pályatárs, Gauguin vágta le Van Gogh jobb fülét.
http://www.youtube.com/watch…
Szerintük Van Gogh azért hallgatott erről, hogy megóvja barátját a büntetéstől. A kardot a Rhone folyóba dobta, mellesleg Van Gogh borotváját sem találták meg az eset után.
1888. december 23-án a két festő azon veszett össze, egy művésznek követnie kell-e a természetet vagy sem. Gauguin a vita végén elviharzott, Van Gogh pedig magányában levágta fülét, majd az egy újságpapírba csomagolta és egy prostituáltnak adta. Egy nappal később találták meg teljesen véresen.

A németek szerint – akik a feljegyzéseket áttanulmányozták – éppen a prostituált kegyeiért versenyeztek. Mindenesetre sem az egyik, sem a másik forgatókönyvre nincs érdemi bizonyíték.

De hogyan jutott az őrület határára Vincent Van Gogh, aki életében egy fillért sem keresett képeivel, halála után 120 évvel pedig a világ legdrágább festményei az övéi?
Vincent Willem Van Gogh 1853. március 30-án született Zundertben, Hollandiában. 16 évesen egy hágai galériában kap munkát, majd a cég Brüsszelbe és Londonba küldi. A galériában a vendégeknek őszintén beszél a képekről, ez pedig nem tetszik a cégvezetésnek, elküldik. Magányos lesz.

Újra Anglia következik, ahol tanár, majd lelkész lesz, egyre közelebb került ugyanis a valláshoz. Később sikertelen teológiai tanulmányai után Belgiumban dolgozik (apja is lelkész volt egyébként).

Egy belga bányászfaluban nem nézik jó szemmel, hogy nincs tekintélye, gyenge, sokszor síráson kapják. Hol hazaköltözik (már a hollandiai Nuenenbe), hol máshol él, nem találja a helyét, prostituáltakkal kezd ki.

Későn, 27 évesen kezdett festeni. Összesen körülbelül 900 festményt és ugyanennyi rajzot készített, de javarészt élete utolsó íz évében. 1883-tól szenteli minden idejét a festésnek, ide menekül csalódásai elől.
Első jelentős képe a Krumplievők (eleinte nehéz színeket használ, később tért át a ragyogó, világos tónusokra – sokak szerint azért használt sok sárgát, mert a látásával is problémák voltak). Éppen a színeket tanulmányozza Párizsban, Antwerpenben. Nagy szegénységben él, kenyeret eszik, vizet és kávét iszik és cigarettázik.

Megromlanak fogai, állítólag szifilisszel is kezelik, és elkezdi inni az abszint, amelyet sokan betegsége fő okozójaként említenek (akkor még erősen kábító hatású volt ez a gyógynövényekből készült alkohol). Közel 150 pszichiáter próbált betegségei nyomára bukkanni.

Arles-ba költözik, ahol lenyűgözi a provance-i táj. Itt találkozik Gauguin-nel, akivel egy ideig együtt dolgozik, de később megromlik viszonyuk.

Van Gogh ezután folyamatosan idegrohamokkal szenvedett, az emberek is őrültnek hitték, maga is rájött, gyógyíthatatlan beteg. Egyedül egyik testvére (öt volt), Theo tartott ki mellette.
1890-ben Auvers-sur-Oise szanatóriumába költözött, ahová a műkedvelő dr. Gachet kezelte. „Szerintem betegebb, mint én” – mondta róla Van Gogh.

1890. július 27-án kisétált a Saint-Rémy-i mezőre és elviselhetetlen depressziója miatt szíven lőtte magát. Nem halt meg azonnal, még visszament egy fogadóba, ahol szobát bérelt. Két nappal később halt meg. Utolsó mondatai Theo testvére szerint ezek voltak: „ A szomorúság örökké fog tartani.”

http://www.hir24.hu/idogep/2010/12/23/van-gogh-levagja-…

6 hozzászólás
!

„»Mennyi misztérium ennyi fényben« — mondta Mallarmé Gauguin egyik képe láttán. Valóban, más Gauguin színszimbolizmusa, mint a Van Goghé; — utóbbi pozitívabb még akkor is, ha lázas képzelete színparoxizmusba hajtja, – előbbi felmentve érezi magát minden naturalisztikus igazságtól, csak a dekoratív igazságot keresi: azt, ami együtt s nem önmagában igaz, ami emeli, segíti, kiegészíti egymást; nagy egységeket teremt, ahol semmi sem él külön életet; csak egy érzéke ellenőrzi, a dekoratív érzéke, amelyet sért minden, ami kirí a harmóniából, s mely elfogad mindent, ami, ha felbontja, színezi, részletezi is a tömegeket és a tónusokat, ha ellentétbe kerül is a naturalisztikus igazsággal, de egymáshoz való viszonylataiban összefüggő, tökéletesen harmonikus, egységes Bretagne tompán szürke színeit hasztalan keressük a Misére humaine zöld, piros és sárga harmóniáiban; kék fasudarakat sem találunk Arles környékén, semmiféle világításban sem, de e harmóniákban érzés van, e színek álomvilágba engednek betekinteni, álomvilágba, mely Gauguiné, aki magával ragad ideáljai, képzelete, álmai közé, harmóniáinak gyöngéd összhangjával. A művészetben senkit sem győzünk meg logikai érvekkel, — a művészetben egy csak az igaz bíró: az átélt érzés, annak ereje, közvetlensége, igazsága.”
Rotonchamp: Paul Gauguin. Paris. Druet. kiad. 1907, Művészet -1908.


>!
n P

LÁTOMÁS IGEHIRDETÉS UTÁN VAGY JÁKOB HARCA AZ ANGYALLAL
1888

A bordó gyepen az angyallal vívott küzdelem a szerelem és a halál összeférhetetlenségét szimbolizálja. Gauguin a kompozíció egyes részleteit Hokuszai japán festő alkotásairól kölcsönözte, mégis önálló művet alkotott. Az új ábrázolási mód (szintetizmus) egyik legjellegzetesebb megnyilvánulása, s azonos színek alkalmazásával jött létre. Mint Gauguin mondta, a kép a »babonás-együgyű« parasztasszonyokban egy vasárnapi prédikáció után felsejlő látomást akar bemutatni. A háttér természetellenesen erőteljes vörös színe nem annyira a földet vagy az eget ábrázolja, sokkal inkább a látomás szenvedélyességet szimbolizálja. A vörös színnel ellentétbe állított, erőteljesen körvonalazott s csak gyengén differenciált fehér, illetve kék-fekete színfoltok nagyszerűen példázzák az új festőmodort, melynek semmi köze az impresszionista felfogáshoz. A festmény mérete 73-szor 92 centiméter. Gauguin szándéka az lehetett, hogy megjelenítsen egy olyan víziót, amelyet egy mise után az egyszerű (bretagne-i) asszonyok fejében a pap prédikációjának hatására megjelenik. Ha a kép elemzésekor a tér szimbolikus elrendezést is figyelembe vesszük, akkor értelmet kap, hogy az angyallal harcoló Jákob miért a kép felső részében helyezkedik el: ez ugyanis a szellemi, vallási és eszmei szféra helye. Ezzel szemben az asszonyok a földi, gyakorlatias és racionális térben helyezkednek el – így a két világ nemcsak a fa ágának erős vonalával határolódik el, hanem a két különböző világ összeütközését is szimbolizálja. A két világ találkozása nemcsak térben különül el, hanem dinamikáját tekintve is. Amíg az asszonyok csak állnak és imádkoznak, addig velük szemben a vízióként megjelenő harc dinamikus, éppen mozgásban vannak alakjai. És nemcsak maga a két „férfi” közötti mozdulat az, hanem az angyal két kitárt szárnya is. Gauguin nemcsak arra fektetett hangsúlyt, hogy az asszonyok ruházata bretagne-i viselet lehessen, hanem Jákob és az angyal is – mintha most léptek volna ki a Bibliából. A két világot elválasztó fatörzs, amely a nők számára láthatóvá teszi az ószövetségi időket mintegy távcsőként, jelölheti a tudás fájának egy ágát: a kiűzetés után az ószövetségi időkben – Jákob is – vándorol, keresi hazáját és életét, míg Gauguin jelene már a tudás birtokában, élettérrel és a vallás útmutatásai alapján teljes, földhöz kötött életet élhetnek. És ami elválasztja őket: a tudás, és annak fája.
olaj, vászon (Edinburgh, National Gallery of Scotland
http://www.irodalmiradio.hu/femis/gauguin/2szintetizm/0…

Kapcsolódó könyvek: Gyökössy Endre: Isten elfelejtett nyelve, az álom

Gyökössy Endre: Isten elfelejtett nyelve, az álom
17 hozzászólás
!

"Gauguin, amikor már maga mögött hagyta a rövid, impresszionista tanulóéveket, rosszallóan meg is jegyezte: »A szemnek dolgoznak, ahelyett, hogy a gondolatok titokzatos közepe felé keresgélnének.«
Gauguin alapvető élményének mélyén a technikai civilizációból való kiábrándulás egy életre szóló megrázkódtatása húzódott. Ez a csalódás a természetfölötti jelenségek iránti érintettségét és az Isten és az ember közötti kötelék keresését mélyítette el benne, ami már 1889-ben szembeállította az impresszionisták értékrendjével. Dinamizmus, változás, haladás – a polgári eufória varázsszavai – az ő transzcendens iránti fogékonyságára, akárcsak aszociális, tekintélyelvű és misztikus gondolkodására, hatástalanok voltak. Ugyanakkor éppen a saját hazájában uralkodó állapotok – a szétszakadtság ember és természet, ember és ember között, amit a Mammon uralma koronázott meg, egyáltalán az urbanizáció könyörtelensége, amely az Egész széteséséhez vezetett – késztették a dél-tengeri szigetekre, »a megtartás földjére« való elvonulásra, hogy az ősi hagyományokba ágyazott világ eredeti egységéhez, lényegében az elveszett paradicsomhoz visszataláljon."
http://www.holmi.org/2003/04/szabadi-judit-az-akt-mint-…


>!
latinta SP

A festőt elbűvölte az akt műfaja, a növényzetbe olvadó vagy a tengerparton feltűnő női testek erotikus kisugárzása, érzékisége. Számos jelentős mű született ebben a témában, például az Aha oe feii (Mi az? Féltékeny vagy?) (1892) és a Fatata te miti (A tenger közelében) (1892). A különleges színek és érzékek harmóniájának keveredése jellemző ezekre a képekre, melyeken a táj a háttérben dekoratív vagy absztrakt elemként jelenik meg. Gauguin könyvében is jelzett művészi célja két különböző ihletforrás, az ősi tahiti kultuszokat bemutató írásbeli hagyomány és a színek, hullámvonalak harmóniája által keltett „zeneiség” egymáshoz való közelítése volt. Tahiti korszakában készült festményeinek szimbolizmusra utaló jegyei egy különleges költőiség tanulmányozásából fakadtak. Ez a költőiség a „leírhatatlan”-nal foglalkozik, „akárcsak a zene a maga területén”. Így ír erről a művész a későbbiekben: „A sokféle ambivalens érzést a színek keltik bennünk. Márpedig a színeket csakis kétértelműen lehet felhasználni azokban az esetekben, amikor nem leírni szeretnénk velük valamit, hanem a zenéhez hasonlóan érzelmeket kívánunk általuk kifejezni. A szín természetéből fakadóan, titokzatos, burkolt lényegét tekintve alkalmas ezeknek az érzelmeknek a kifejezésére. A szimbólum a tudás birtokában megalkotott harmónia révén jön létre. A szín, akárcsak a zene, természetéből adódóan rendelkezik egyfajta egyetemes, meghatározatlan rezgéssel. Ez a szín titkos energiája.”

A kép forrása: http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/4/48/Paul…

Vö.: http://moly.hu/karcok/207217

Kapcsolódó könyvek: Fiorella Nicosia: Gauguin

Fiorella Nicosia: Gauguin
!

"_Sosem látott fotók bukkantak fel Gauguin Tahitin töltött éveiről_

A fotók a fővárostól, Papeetétől mintegy tíz kilométerre, egy pikniken készültek, melyen több, francia tengerésznek tűnő európai férfi és hosszú ruhát viselő helyi nők vettek részt.
Gauguin az egyik képen két tahiti nővel látható: az egyiket csókolja, a másiknak pedig a mellén nyugtatja a kezét, a másik fotón pedig a korábban csókolt nő alatt fekszik.
Ő Blau szerint jó eséllyel Gauguin tizenéves asszonya, Pahura, aki a fentebb már említett hatodik gyermeknek adott életet. Ő volt a művész legismertebb képeinek modellje, így az Edgar Allan Poe Hollója által ihletett, 1897-ben született Nevermore-nak."
https://24.hu/kultura/2017/02/08/sosem-latott-fotok-buk


!
>!
latinta SP

Gauguin alkotókedve rossz egészségi állapota és közérzete ellenére sem lanyhult. Ezeknek a körülményeknek ugyanakkor szerepe lehetett abban, hogy a képek összetett, titokzatos jelentéstartalmai elmélyültek, és a művek irodalmi-költészeti utalásokkal telítődtek. Gauguin a Nevermore (Soha már) (1897) címet adta egy Pahurát az ágyon elnyúlva ábrázoló aktnak, Edgar Allan Poe A holló című versének melankolikus refrénjére utalva. A verset nem sokkal korábban Mallarmé, a költőbarát fordította franciára, és szavalta el a festő tiszteletére adott, annak első tahiti utazását megelőző 1891-es búcsúvacsorán. Gauguin így írt erről Daniel de Monfreidnek: „Ami a címet illeti, a Nevermore nem egészen Edgar Poe hollójára utal. Inkább a sátán madarára, aki őrt áll. Épp csak felvázoltam – olyan rossz idegállapotban vagyok, hogy csak rövid ideig tudok a festésre összpontosítani –, de ennek ellenére szerintem jó kép.”

130. oldal

!

Paul Gauguin: Honnan jövünk? Kik vagyunk? Hová megyünk? (1897)

„Az 1907-es budapesti Nemzeti Szalon-beli tárlatról (már a festő halála után) ezt írja Rippl-Rónai: »Itt ma nyílik meg a Gauguin-, Cézanne-kiállítás. Tegnap már láttam. Fölséges! Isteni! Éppúgy megállít, éppúgy megihlet, mint a reneszánsz. Azt hiszem, ha Gauguin akkor élt volna, ma Fra Angelico mellett emlegetnénk. Tökéletes egyszerű, nagy mester.« Tíz évvel korábban azonban még távolról sem volt ilyen pozitív visszhangja Gauguin képeinek. 1895-ben árverést rendezett a műveiből, hogy finanszírozhassa második útját a csendes-óceáni szigetre. Az aukciós katalógus közölte az ekkoriban Párizsban élő, nőgyűlöletéről elhíresült, de legalábbis üldözési mániában szenvedő svéd drámaíró, August Strindberg levelét, aki ez idő tájt maga is foglalkozott festészettel, főleg impresszionisztikus tájképeket festett. »Nem tudom megérteni az Ön művészetét, ezért nem is tudom szeretni. […] Az Ön műtermének falain megláttam a napfényben úszó képek zűrzavarát, és ma még éjszaka, álmomban sem tudtam megszabadulni tőlük. Olyan fákat láttam, amelyeket egyetlen botanikus sem ismerne fel, olyan állatokat, […] amelyeknek a létezését nem is gyanítottam, olyan embereket, akiket csak Ön alkothatott meg. […] Nem érzem jól magam az Ön teremtésében. Túlságosan napfényes az én számomra. […] És az Ön paradicsomában olyan Éva lakik, aki nem az én eszményem.«”
http://artmagazin.hu/artmagazin_hirek/ha_az_ember_megis…


>!
latinta SP

1903. május 8-án Paul Gauguin szívinfarktusban meghalt, elképzelhető, hogy morfium-túladagolás következtében. Csak Tioka, egy idős bennszülött varázsló és Vernier, egy protestáns lelkész volt mellette. Mintha csak azt a két végletet szimbolizálták volna, melyek között Gauguin egész életében hánykolódott: a barbarizmust és a civilizációt. Azt a két belső erőt, amely ezt a „civilizált” európai polgárt arra ösztönözte, hogy szabadon éljen: boldog, de megbolygatott egységben a természettel és saját éltető, kreatív és „primitív” ösztöneivel. Úgy lett, ahogy halálos ágyán kívánta: Oviri (1895) című szobra, egyik legnagyobb hatású műve, szimbolikusan a sírjára került, hogy vigyázza a nyugalmát. A sír egy zsebkendőnyi telken, az Atuana falucska felett elterülő katolikus temetőben található. Az oviri („vad”) tahiti kifejezés, Gauguin maga választotta állandó jelzője, amely tükrözi nyers és „primitív” fantáziavilágát: a magáról a világnak sugallt képet. A szobrot a Vollard által megrendezett első retrospektív kiállítást (1903) követően az 1906-os Salon d'Automne-on (Őszi szalon) is bemutatták. Mélyen megragadhatta Pablo Picasso (1881-1973) fantáziáját, aki részleteiben fel is használta első kubista műve, az Avignoni kisasszonyok (1907) félelmetes arcainak kialakításakor. A fauves-ok, az expresszionisták és a kubisták tehát mind az egzotista és primitivista Gauguin nyomdokain haladtak. Az európai művészet válságából való kilábalást új formális és térbeli modellek, valamint olyan új kulturális értékek segítségével képzelték el, ameIyeket Gauguin ösztönösen keresett.

A kép forrása: http://www.willgoto.com/images/Size3/French_Polynesia_T…

Vö.: http://moly.hu/karcok/199231

Kapcsolódó könyvek: Fiorella Nicosia: Gauguin

Fiorella Nicosia: Gauguin
!

"A már említett Paul Gauguin kiállításon találkozott először Juhász Gyula, a költő, és Gulácsy Lajos, a festő.

»Lajos, emlékszel, amikor először
Kerített össze minket alkalom,
A boldogságos, békés délelőttön
Gauguinnek száz lázálma a falon?
A sárga fényben a kövér banánok,
S a sárga tájon barna emberek,
Az elveszett Éden, mely fájva fájón
Bennünk zokog, ujjong, ragyog, remeg.
S a furcsa bálvány, szent fából faragva,
Mosolya sír, és bánata mosoly,
Önarcképem! — mondottad, és a zajban
Kacajod bongott, mint ha szél dobol!«
(Juhász Gyula: Gulácsy Lajosnak)

Gulácsy Lajos barátja, Juhász Gyula egyetemi társa és 1918-ban a Késő szüret című verseskötetének kiadója, Farkas László (1882–1970) szintén ott volt Gauguin e nevezetes kiállításán. »Mind a ketten akkor láttunk először eredeti Gauguin-képeket, és elbűvölve csodáltuk a rőt, szilvakék és mély barna színeket, az árnyéktalan, buja erdő- ket, a gyümölcsszedő vadak álmos mozdulatait…« Farkas László hitelesítette a Gulácsy Lajosnak című vers idézett 31. sorát. »Gauguin képein gyakran előfordul egy torz fej. Állítólag az ő önarcképe. Mások szerint a tahiti vadak réme, ijesztő kísértete. Ehhez hasonlított Gulácsy. Ő maga is mondta: ez az én arcképem.«"
Péter László: Gulácsy Lajosnak (Tiszatáj, 2003. április)


>!
olvasóbarát P

Képzeljük el, hogy 1907. május 11-ét írunk, és Pesten vagyunk egy tárlaton, Gauguin kiállításán. Ha a képek között sétálunk, egy költő-festővel- Juhász Gyulával- és egy festő-költővel- Gulácsy Lajossal- találkozunk, kik elragadtatással szemlélik a festményeket, amelyek valamiképpen vágyott saját világukat,művészi-esztétikai elképzeléseiket látszanak megvalósítani, mintha- úgy érezhetik- önmagukkal, vágyott önmagukkal, eddig ilyen módin igazán meg nem fogalmazott, mégis hasonlóan megformált énjükkel találnák szemben magukat, mintha „találkoznának”.

„Naponxipánban hull a hó”
(Egy menekülésmítosz története)

56. oldal

Szigeti Lajos Sándor: Modern hagyomány Motívumok és költői magatartásformák a huszadik századi magyar irodalomban


A hozzászólások megtekintéséhez be kell jelentkezned!