Bemutatkoznak a Merítés szerkesztői XVIII.

Rovatgazda
!

@augumaug – A hónap magyar írója (klasszikus szekció)

Biztos sokatoknak ismerős az érzés, mikor folyamatosan növeli az ember az otthoni olvasásra váró könyveinek számát, miközben feltett szándéka ezzel egyidőben az egész könyvtárat is kiolvasni. Ha nem, akkor ti valamit jobban csináltok, mint én. Egy friss rendszer alapján újabb és újabb határidőket állítok magamnak, melyek lejártáig nem veszek régi-új példányokat, hogy esetleg maradjon tíz szabad forintom bármi olyanra, ami nem lapokból áll és nem betűk vannak benne. Petra vagyok, fanatikus könyvhajhász. Ezzel lényegében mindent el is mondtam magamról.

Utolsó óvodás évem óta mániám az olvasás, leginkább éjjel-nappal, kint-bent, egyedül-többen, télen-nyáron, ébren-álmomban. Körülbelül három éve regisztráltam Molyra, bár eleinte nem használtam folyamatosan. Ezt ma már el sem tudnám képzelni. Igazán megszerettem az oldalt és a többi molyt is, egy kedves, összetartó közösségnek látom. Épp ezért örültem felettébb, mikor @pepege nekem szegezte a kérdést: szeretném-e A hónap magyar írója rovatot magaménak? És hogy is ne szerettem volna? Bár kezdetben tartottam attól, hogy nem fog menni, de ez alapvetően nem az én hozzáállásom, így gyorsan beleástam magam.

A rovat klasszikus alanyait szándékom megismertetni kicsit jobban a molyokkal. Ennek főként két oka van. Egyik, hogy a szívem kilencvenkilenc százalékban a klasszikus szépirodalomé, így a magyarokat is imádom. Ebből fajult odáig a dolog, hogy a mostani év kihagyásával beadom a jelentkezésem német–magyar szakos tanári képzésre. A másik, hogy a 21. század előtti magyar íróink és írónőink valóban kiemelkedőt alkottak, minden elfogultság nélkül is, azonban sajnos úgy érzem, sok mai hazai olvasó hanyagolja őket. Ennek megváltoztatásáért igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni.

Szeretek sütni-főzni, macskákat dögönyözni, gyerekekkel játszani, mosogatni, mosni, nyáron bőrig ázni, a napfelkeltét nézni. Fontos számomra a tudás, így enyhe maximalizmussal törekszem mindig valami újat tanulni, és abban százegy százalékot elérni. Szigorú vagyok és kritikus, általában minden az arcomra van írva; jó pont, ha valaki értékeli az iróniát. Nem szeretem a hangos dolgokat, az indokolatlan viccelődést, a tiszteletlenséget, a jelenleg népszerű zenéket, a fiatalok mai magatartását, a hideget, a tudásra nem vágyó embereket, ha valaki nem tud helyesen írni, az örökös panaszkodást, ha az ember nem tesz azért, hogy elérje a céljait, netán nincsenek is céljai.

A kép magáért beszél. A lehető legkülönösebb pózokban szoktam olvasni, aminek a vége általában egy felemelő könyves, szigorúan csak négy-öt órás alvás, különben a végén még nem maradna időm olvasni.

Kedvenc idézetem: https://moly.hu/idezetek/923399


>!
Iustitia
Heinrich Böll: Katharina Blum elvesztett tisztessége

Heinrich Böll: Katharina Blum elvesztett tisztessége Vagy: miből lehet erőszak és mit tehet velünk

„Emberségesnek kell-e maradni azzal szemben, aki embertelen?”
És vajon embertelennek kell-e lenni azzal, aki emberséges? Valóban ezt érdemli saját magától az emberiség?

Böll egyrészt írt egy sodró erejű, kemény hangulatú bírósági krimit, bűnügyi kisregényt. Épp csak annyira bűnügyit, mint a Bűn és bűnhődés. És itt nem is maga a bűn a központi motívum, hanem a bűnhődés, hiszen ez már azelőtt megkezdődik, hogy a főhős ténylegesen elkövette volna a bűnt. Az események ok-okozati összefüggésének köszönhetően Katharina mindvégig, még a spoiler után is egy szerethető karakter marad, már-már kitartó és komoly hős, akivel együtt lehet és együtt is kell érezni.
A manipuláció, az ítélkezés felsőbb szinten az alacsony erkölcsű fejesektől, lentebbi szinten pedig az általuk irányított és meggyőződésében is befolyásolt hiszékeny, nemtörődöm, naiv néptől ered, teljes társadalmi képet rajzolva. Ezzel szemben a védekezés jóformán esélytelen, a nyugodt, kimért embereket is hibákba hajszolja.

A realitást megtették „látszólagosságnak” (…) – mondja Nietzsche egyik munkájában. A műben pont fordítva történik. A látszólagosságot teszik meg folytonosan realitásnak, minden állampolgár szavait kifordítva, az általuk mondott információkat összezavarva, meghazudtolva, hamis, ám látszólag egyáltalán nem képlékeny objektivitást kölcsönözve nekik. Hogy ezt akkor is megtehette egy újság és ma is megteheti, anélkül hogy konkrét médiumot, sőt médiát említenék, mert abból nem lenne aktuálpolitika-mentes értékelés azt mutatja csupán, hogy a világunk morális értékrendje a szabad sajtó címszó leple alatt nemigen halad előre. A sajtó szabad, de vajon az ember is szabad?

3 hozzászólás
!

@blueisthenewpink – korrektor

Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit, sed do eiusmod tempor incididunt ut labore et dolore magna aliqua. … Jólvanna. Mit kell írni? 35 éves vagyok, van egy nyolcéves kisfiam és egy négyéves kislányom, szépek, okosak, vagányak, ölik egymást kedvesek. Amióta dolgozom, gyakorlatilag fordítok, szerkesztek, javítok. Voltam külpolitikai hírszerkesztő, szinkrondramaturg (ez egy menő szó arra, hogy hangalámondásokat írtam sorozatokhoz), aztán főleg gyerekeztem. Mielőtt teljesen elsorvadt volna az agyam, rákaptam a Molyra, lettem gyerekirodalmi zsűritag, szerkesztő, Merítés-korrektor és a nagyon szerethető Budapesti Molyklub tagja, most pedig ismét fizetnek is a fordításért-javításért (nem itt :P). Ha nagy leszek, műfordító leszek.

Még láttam élőben az ikertornyokat és az Azúr Ablakot. Bármikor visszamennék Rómába, Barcelonába vagy Párizsba. Szeretnék eljutni Key Westre (naná, hogy Hemingway), San Franciscóba, Ausztráliába (a Harbour Bridge megmászása bakancslistás) és Írországba.
Halálosan félek az óriáskeréken, de mivel félelemből nem szeretek kihagyni semmit, felnőtt életemben már háromszor ültem ilyen szörnyűségen. Többet nem fogok, semmi értelme, változatlanul rettegek.

Van egy blogom, amit szörnyen elhanyagoltam, de az Expats rovat tök jó, azt igyekszem feltámasztani. (Onnan van egyébként a molyos nevem is, már minden foglalt volt, kínomban írtam be ezt, százhuszadikra.)

Van valami nyelvi kattanásom: szeretek nyelveket tanulni, nagyon élvezem az angolt különböző akcentusokban hallgatni, de a magyar tájszólás és a tájszavak kihallása is rendkívül tud szórakoztatni. Neveztek már nyelvtannácinak (nem zavar :)), nyelvangyalnak (ez azért kedvesebb), és a grammatika Voldemortjának (nem vagyok sértődős, de nem felejtek! ;)).

Legek, bármikor: Paul Auster és Aaron Sorkin.

Kedvenc idézet: https://moly.hu/idezetek/842569 (mondom, hogy van valami nyelvi kattanásom, ezen nagyon röhögtem a metrón). Itt van „magyarul”, de ez egy soknyelvű poén: https://moly.hu/idezetek/834779.

Ja, igen, ha letolok egyben egy Varró Dani-kötetet, utána mindig kiszalad valami versféle:


>!
blueisthenewpink P
Varró Dániel: Bögre azúr

Nem jó sorrendben olvastam, de hát
Kíváncsi voltam nagyon az újra,
És meg kellett állapítanom,
Hogy mára kiforrottabban fújja.

Ha nagyon megtetszett neki egy rímpár,
Nem átallotta elsütni többször is,
S előfordult nem egyszer, hogy
Egy magánhangzó rövidült, az is.

Meg kell hagyni, briliánsak voltak
Mind a stílusgyakorlatok.
(A régieket kicsit ugyan untam)
Megnevettettek a mai nagyok.

Biztos kezű mestere már rég
A formáknak ez a Dani.
Ha kicsavarja is néha a nyelvet,
Nem lehet, csak csodállani.

1 hozzászólás
!

Olykor azt mondom magamnak: „Tedd le a könyvet, és csinálj meg pár dolgot!” Aztán pedig azt mondom: „Maradj csöndben!” (Kép forrása: www.profkrg.com)

@Dóri_42 – Bűnügyi rovat
Farmosi Dóra vagyok, és még viszonylag frissnek számítok a Merítés Bűnügyi rovatának szerkesztésében, hiszen az első általam szerkesztett rovat az áprilisi volt. Ja igen, és hihetetlenül béna vagyok a bemutatkozó szövegek írásában. Gondolom, egy ilyen remek felütés után már alig várjátok, hogy többet is megtudjatok rólam, hát megpróbálkozok vele.

Mióta eszem tudom, könyvek vesznek körül, mégis viszonylag későn, úgy 14-15 éves korom környékén kezdtem fogyasztani őket úgy igazán. A történethez hozzátartozik, hogy nővérem már általános iskola első osztály elején – amikor még éppen az abc-t bogarásztam – elvitt beiratkozni a könyvtárba, ahol lenyűgözve álltam a mélyzöld, könyvektől roskadozó polcok előtt. Az első megszeppent pillanatok után akkora kupacot szedtem össze mese- és ismeretterjesztő könyvekből, hogy alig bírtam hazacipelni őket. Aztán persze neki kellett felolvasnia, és akármennyire igyekezett is, nem értünk az összes könyv végére. Jópár évig lelkes könyvtárba járó voltam, majd pár, olvasás nélkül eltöltött év következett.

Az első regény, ami nyomott hagyott bennem, Minette Walters A Testszobrász című kötete volt (gondolom, mert ez már igazán felnőtt könyvnek számított, és sutyiban jutottam hozzá, szintén a nővérem által), utána jöhettek a Lőrincz L. László-regények, aztán az Agatha Christie-k, és így tovább.
A krimiirodalom iránti vonzódásom a kezdeti évek után is megmaradt, de a paletta bővült; szinte minden műfajban szívesen olvasok, egyedül a romantikus-erotikus vonal az, ami egyáltalán nem mozgat meg. A könyvimádatom mostanra odáig fajult, hogy csak akkor érzem igazán komfortosan magam, ha van a kezem ügyében olvasnivaló, még akkor is, ha emiatt mindig nagyobb táskával kell mászkálnom, mint ami indokolt lenne.

Az olvasáson kívül szívesen túrázok, bár még csak rövidebb távokon botladozok – a legtöbbször szó szerint –, de leköt a fényképezés is, a legújabb hobbim pedig az asztalitenisz. Sokszor villan fel bennem az érdeklődés új dolgok iránt, de csak ritkán mélyedek el hosszú ideig egy valamiben, épp ezért élvezem a zsánerek közti ugrálást is. Sokszor követ sci-fi egy történelmi regényt, vagy krimi egy szépirodalmit.

Édesanyám miatt nagyon erős lelki kötődésem van Gárdonyi Géza A láthatatlan ember című regényéhez, ezért minden évben újraolvasom, és minden évben másra tanít. A kedvenc idézetemet is ebből választottam: https://moly.hu/idezetek/49359.


>!
Dóri_42 MP
Szabó Magda: Az ajtó

Vannak olyan könyvek, amelyeknél már az első oldal után érezni valami furcsa bizsergést az ujjunk hegyében. Ahogy elkezdtem olvasni Az ajtót, nem tudtam másra gondolni, mint hogy ennek a könyvnek lelke van. Aki írta olyan mélységekkel tudott bánni, ami a legtöbb embernek (köztük nekem is) mindig csak távoli álom marad. Kicsit félve elhelyezkedtem hát a kanapén, de csak testben voltam ott. Magda néni leültetett a saját kis világának egy eldugott, barátságos belső szobájába, kitárta a mélyzöld spalettákat, és mesélni kezdett, miközben én felhúzott térdekkel, tágra nyílt szemekkel kucorogtam egy kényelmes fotelban, tátott szájjal bámulva őt. És csak mondta, és mondta, reszketeg, öreges hangon idézte fel a múlt eseményeit, amikor is Szeredás Emerenc, a különös erővel bíró, szikár öregasszony megtette magát mindenesüknek. Azért is írom így, mert ez egyáltalán nem Magda és férje döntése volt; nem az öreg, sokkal inkább ők vizsgáztak, érdemes-e velük foglalkoznia, mert ő nem mossa bárki után a szennyest, végül nagy keggyel elvállalta őket. Vallomás ez a könyv, önvád és öntisztítási folyamat, én pedig őszintén remélem, hogy az írónő ennek a történetnek a megírásával megtalálta lelki békéjét Emerenccel vívott háborújának elcsendesült romjai között.

http://csakegypercre.blog.hu/2018/02/24/szabo_magda_az_…

!

@Ibanez – Tudomány rovat

Sziasztok! Ibanez vagyok (az első betű i volna, amit sokan kis l-nek vélnek), becsületes nevemen Barkóczi Brigitta. Nicknevem még fiatal koromból származik (na, nem mintha annyira vén nyanya lennék már, de azért tisztes középkorúvá fejlődtem időközben), egy gitármárkát takar és mutatja zenei érdeklődésem a rock irányába. Eredetileg közgazdasági sulit végzett moly vagyok, aki azonban annyira berzenkedett a saját szakmájától, hogy egyetlen napot se töltött el abban. :-D Iskola után voltam asszisztens, webszerkesztő, marketinges, kipróbáltam magam újságíróként is (minthogy marketingesként egy nagy napilap-kiadónál dolgoztam évekig). Imádok fotózni, ezért később ismét visszaültem az iskolapadba, egy kétéves esti tagozaton fényképész is lettem.

Könyves baráti csoportban találtam rá a Molyra, s bár 2013-ban már csatlakoztam, az első években én sem használtam. Aztán persze elég volt elkezdeni, s rögtön beszippantott magába. Tavaly egy kihívás kapcsán már belekóstolhattam a Merítés-szerkesztésbe, idén pedig jött a megtisztelő megkeresés a Tudomány stafétabotjának átvételére. Megijedtem kicsit a feladattól, de remélem, sikerül megfelelnem az elvárásoknak, és kedvet hozni az ismeretterjesztő vagy tudományosabb témájú könyvekhez is.

Olvasni imádok, ez tény. Már gyerekkoromban lelkes könyvtárba járó voltam, a kétheti hat könyves limit nálam kb. négy napokra redukálódott, vakációs időszakokban is általában a szobámban ültem és olvastam ("Elrontod a szemed!" – mondta mindig anyám, főleg, ha már félhomályban böngésztem a betűket… a szemem egyelőre bírja a strapát.) Gyerekkoromban is nagyon szerettem a történelmi jellegű regényeket és a kalandos, kalózos-lakatlanszigetes-indiános történeteket, elég fiús voltam már akkor is, ez nem is változott, ma sem romantikus könyvekkel van tele a polcom. :-D Ugyanakkor mindenevő vagyok, újra és újra próbálkozok a nem nekem kitalált műfajokkal is, szívesen ismerkedek kortárs szerzőkkel. Abszolút kedvencem Gárdonyi Géza és Schäffer Erzsébet, no meg persze a Harry Potter sorozat, ami huszonévesen újra visszahozott az olvasás birodalmába.

Más téren is mindenevő vagyok, szeretek kipróbálni új dolgokat, mindig az új élményeket keresem. Több, mint tíz éve külföldön élek, jelenleg évek óta Olaszországban, de éltem rövidebb-hosszabb ideig Ausztriában, Svájcban és Máltán is. Mindenem az utazás és a fényképezés, a hegyek szerelmese vagyok, a Mont Blanc zóna a favorit (no meg egész Franciaország), képes vagyok low-cost üzemmódban nyaralni (akár kocsiban alvással egybekötve), hogy minél hosszabb ideig, minél több helyre elmehessek és kipróbálhassak olyan dolgokat, mint az ejtőernyőzés, a helikopterezés vagy a hőlégballonozás.
Harmadik örök szerelmem (az olvasáson és az utazáson felül) az állatok és úgy a természet mindenestül. Gyerekkorom óta imádom a lovakat, a kövér haflingi pacikám, Bársony egy magyar ménesben nyargalászik, így őt ritkán látom (nevét dédnagyapám lováról kapta). Mumóka, a törpenyuszim viszont mindenhová jön velem és gondoskodik róla, hogy legyen szeretgetnivaló szőrmók a közelemben. Az idézetet is az egyik kedvenc könyvemből hoznám: https://moly.hu/idezetek/821168.


>!
Ibanez MP
Gárdonyi Géza: Egri csillagok

Gárdonyi Géza: Egri csillagok Bornemissza Gergely élete

„Az az első, fiam, hogy ne féljen a legény. A többi aztán megjön magától is.”

A tízcsillagos könyv. Plusz szerintem az, amit életem során a legtöbbször olvastam (de az első háromban biztos, hogy benne van). Meglátva a szégyenletesen kevés 78%-ot kicsit bekukkantottam a rossz értékelések közé, hogy vajon miért… ja, igen, hogy 90%-uk úgy értékeli, hogy valamikor, nagyon régen kötelező volt és gyerekkorukban el kellett olvasni és annyira emlékeznek, hogy unalmas volt… Na igen, kérem szépen. Én is emlékszem, hogy utáltam a Bánk bánt, Az ember tragédiáját, A kőszívű ember fiait és még sorolhatnám, de nem fogok leülni huszonöt évvel később, hogy egy csillagot adva értékeljem, hogy nem tetszett (majd egyszer újraolvasom és akkor igen). Örülnék, ha az értékelők nem egy homályos, gyermekkori érzetükre hivatkozva húznának le könyveket (azon meg egyszerűen nyerítenem kell, hogy milyen könyveknél virít 90%-nál magasabb értékelés). Külön köszönet @boglinc-nak, aki nagyon korrekt értékelésében elismerte, hogy újra kellene olvasnia a kötetet, s így csillagozás nélkül adta le voksát, remélem, újraolvasod majd és tetszeni is fog ! :-D

Bizonyára gyerekként sokakat megijesztett a kötet oldalszáma és tartalma, így volt ezzel a nővérem is. Mikor megkapta kötelező olvasmányként (jól látom, hogy hatodik osztályban? volt kötelező), odajött hozzám (3.5 évvel vagyok fiatalabb, ergo 2-3-os lehettem), hogy olvastad, ugye, mondd el, mi van benne, hogy felelhessek belőle. És én elmondtam. Mert már olvastam! :-D Már akkor is imádtam és most is, két éve is olvastam de még a molyon se jelöltem, de most rájöttem, hogy nem írtam még értékelést, úgyhogy ideje volt erre hivatkozva (na persze) újraolvasni :-D

Mi a fene az, ami nem tetszik ebben a könyvben másoknak? Ez a könyv tele van humorral, csatával, fordulattal, eszes, bátor, erős férfiakkal (sóhajt, főleg a mai romantikus regények „macsóira” gondolva), s tegyük hozzá: nőkkel, valamint hazafias érzelmekkel, történelemmel. Lehet belőle tanulni, lehet rajta elgondolkodni, lehet rajta izgulni! Olvasása közben még én, aki nem tartom magam egyáltalán hazafinak, legszívesebben időgépbe ülnék és visszamennék oda, hogy bemehessek a várba és büszke magyarként harcolhassak a többiekkel! Akkor is, amikor borzongató a látvány (és tényleg, gondoljátok magatok a várfalra, és erre a látványra és hogy valaki ezt tényleg látta-átélte-megharcolta! hát nem borzongtok bele?!):

"Százötvenezernyi emberarcú fenevad. Nagyobb részüket a zsenge gyermekkortól nyilazásra, lövésre, falmászásra, tábori életre nevelték. Kardjuk Damaszkuszban készült, vértjük derbendi acél, lándzsájuk hindosztáni mesterkovácsoktól való, ágyúikat Európa legjobb öntői alkotják meg, puskaporuk, golyójuk, fegyverük mérhetetlen és megszámlálhatatlan.
S velük szemben?
Itt áll ez a kis vár, s benne alig kétezer ember, s alig hat régi, hitvány ágyú meg holmi lyukas vasrudak: ágyúnak nevezett szakállas puskák."

Gárdonyi gyönyörűen ír, annyira magyarosan, szeretettel telve, szívvel-lélekkel, hogy az ember szíve összefacsarodik:
A pad még ott áll az udvar közepén. Körülötte a nagy diófa láda töredékei, könyvek, gabonahulladék, elgázolt szobai virágok, széklábak, edénycserepek. S a lábatörött asztal mellett egy fekete ruhás öregasszony, aki hanyatt fekszik, a két karját szétnyújtva. S fekete vértócsa van körülötte.
Az a papnak az édesanyja.
– Itthon vagyunk – mondotta a pap, Gergelyre fordítva könnyekben ázó orcáját."

Ugyanakkor számtalanszor (még a csaták között is) átszövi a humor a regényt, amit főleg Tulipánnak, illetve a cigánynak köszönhetünk:
"- No, maga eszes ember! – szólt őszinte elismeréssel a diák.
– Meghiszem azt! – felelte Tulipán. – Túljárok én még a feleségem eszén is.
S jónak látta utánatenni:
– Mikor józan vagyok."

"- No, cigány – mondja –, te nem kapsz még csak nemességet se. Te még egy törököt se ütöttél agyon.
– Hát tehetek én róla? – feleli a cigány. – Egy se gyün oda, ahun én állok, verje meg a Devla!"

A szereplők nagyon jól kidolgozottak, köszönhetően annak is, hogy már évekkel korábban megismerjük őket és követjük sorsukat. Nemcsak Gergőét és Éváét, de Dobót, Mekcseyt, Sárközit és sok más „mellékszereplőt” is. Így mire Egerbe érkezünk, már mind jó ismerős, izgulhatunk értük rendesen. Hatalmas elszántság, bátorság van bennük, s ha belegondolunk, hogy abban az időben milyen sebeket kaptak (és milyen orvosi segítséget), hát, megnézném, a mai bátrak közül hányan állnának oda a várfalakra!
„Nekem férfiak kellenek. Inkább kevés oroszlán, mint sok nyúl.”

S végezetül:

„Itt mindenki a hazát védi. Ha vér kell, vérrel. Ha élet kell, élettel. De ne mondhassa azt ránk a jövendő nemzedék, hogy azok a magyarok, akik 1552-ben itt éltek, nem érdemelték meg a magyar nevet.”

MEGÉRDEMLIK!

4 hozzászólás
!

@Razor – MolyComics

A nagy többség @Razor néven ismer, de egyébként Zolinak anyakönyveztek. (Zoltánnak max. ritkán apu, ill. a munkahelyi levelek szólítanak, nem is rajongok érte, jobb szeretem a rövid formát. :)) A nicknevem még a Delta Vision fórumáról ered. Olyat akartam, ami „univerzális”, utalhat akár a fantasyre és sci-fire is. Akkortájt jött ki a Battlestar Galactica: Razor film, ill. pont olvastam egy Razor nevű kéksárkányról a Dragonlance világán (spoiler), úgyhogy összekombináltam a kettőt, aztán ez adta már magát a Molyra is.

A könyveket már első osztályos korom óta falom, bár a Molyra való regisztrálás szerintem még jobban megdobta az elolvasott könyvek számát. Kiskoromban anyukám rendszeresen olvasott esti mesét, aputól pedig sok könyvet „megörököltem”, így aztán az olvasás szeretete adott volt. Kezdetben főleg ismereterjesztő könyveket, ifjúsági regényeket olvastam (a kötelezők mellett), aztán jött Harry Potter, majd 2002-ben megkaptam Az őszi alkony sárkányait, ami kapudrogként szolgált a fantasyhez, majd idővel jöttek a logós sci-fik, végül a komolyabb művek, mint [[https://moly.hu/konyvek/frank-herbert-a-dune|A Dűne]] vagy Asimov Alapítványa.

Alapvetően sci-fi és fantasy regényeket, antológiákat, ill. képregényeket olvasok, de szívesen teszek kitérőt más, érdekesnek tűnő művekre is. Civilben szoftverfejlesztő mérnök vagyok (ezzel keresem a betevő falatra az új könyvre valót :D), ezért aztán az olvasás duplán hasznos: az egész napos képernyő előtt ülés után felüdülés, másrészt segít ellazulni egy-egy stresszes nap után. Az olvasás mellett meg-megnézek egy-egy filmet, vagy ritkábban sorozatot, de közel sem olyan mennyiségben, mint régebben. Ugyanez áll a kockulásra is, ha hébe-hóba játszok is, akkor is inkább valami öregebb darabbal. 2014 óta járok kettlebellezni, kompenzálandó az ülőmunkát és faragni a kilókból, úgyhogy azt hiszem, ezt is mondhatom már hobbinak, főleg, hogy otthonra is beszereztem már egy példányt.

Idén ért az a megtiszteltetés, hogy felkértek a Merítés újrainduló képregényrovatának szerkesztésére. Hosszabb távon tervezek majd valamiféle tematikusabb számokat is, de a jelenlegi piaci dömping elég rendesen ellát anyaggal a kéthavi merítésekre, értékelés híján sok kötet ki is marad, vagy csak későbbi merítésbe tud bekerülni.

Magamról röviden ennyi, akit még érdekel más is, az megtalál az első molyfaggatóban – spoiler –, illetve természetesen itt a Molyon.

Kedvenc idézetnek egy magyar fantasyből választottam. Jól visszaadja, ahogy én is félkomolyan próbálom az életem vinni, nem pedig karót nyelt módon idő előtt agyérgörcsöt kapni. :) https://moly.hu/idezetek/343812

(Kép forrása: wallpapers.walldevil.com)


>!
Razor SMP
Dan Simmons: Terror

Egy vallomással kell kezdenem: bár egy ideje már birtoklom a teljes Hyperioni énekeket ill. az Ílion-duológiát is, a terjedelmük végett még nem vitt rá a lélek, hogy el is olvassam őket. A Terror sem épp egy rövid olvasmány, de pont kapóra jött, hogy a húsvéti hosszú hétvége előtt jelent meg nem sokkal, így a négy napban szép kényelmesen elolvashattam.
Azt előre sejtettem, hogy nem egy vidám, a cukinyuszis ünnep hangulatához illő könyvet fogok olvasni. A Wikipédián már korábban olvastam az expedícióról, ezek után sok jót nem vártam.
A könyv eleje még két síkon játszódik. Egyrészt kezdetét veszi 1847 októberében és onnét halad ekkor még lassan előre, másrészt a másik idősík bemutatja a két hajó indulását és miként is kerültek az első fejezetben bemutatott helyzetbe. Innentől aztán a cselekmény már egyenes úton halad előre. Több nézőpontkarakter is felbukkan a regény során, de a többségük csupán epizódszereplő, Crozier kapitányon kívül egyedül Goodsir doki játszik nagyobb szerepet, ő is főként a naplóbejegyzésein keresztül.
A regény cselekménye viszonylag lassan hömpölyög – nem hiába a 700+ oldal! –, Simmons elidőzik a részletes leírásokkal. Itt-ott ettől kicsit vontatott volt a könyv, de elismerem, kellettek ezek, nagyon jól átadták a fagyott tájat, és jobban átérezhetővé tették a legénység kétségbeesését. Nagyon tetszett, hogy az elérhető tényekből sokat beépített a regénybe, így ha nem lenne a természetfeletti szál, simán megállná a helyét történelmi regényként. (Bár azért megnéztem volna Simmons arcát, mikor 2016 végén bejelentették, hogy egész jó állapotban megtalálták a Terror roncsait. :P) Mivel ilyen elérhető tényből kevés ismert, ezért a szerzőnek bőven maradt játszótere a cselekmény bonyolítására. Nem mondom, volt nem egy váratlan fordulat a történet során. Bizony nem egyszer nem a titokzatos lény volt a legnagyobb szörnyeteg…
Ha már lény. A természetfeletti szál, nos érdekes volt. Tetszett a rejtélyes szörny, ami apránként tizedelte a legénységet. A történet előrehaladtával is csupán villanásokat kaptunk belőle, így aztán az olvasó is vakarhatta a fejét, hogy egy szteroidokon nevelt Coca-Cola maci vágyik ennyire az emberhúsra (és van megáldva spoiler), vagy valami egyéb, őskori szörnyeteg vadászik fent Északon? A cselekmény vége felé aztán megkapjuk a választ, mi is ő, honnan is származik. Bevallom, itt egy picit hümmögtem azért, bár szó se róla, passzolt a képbe, illett spoiler, de én kicsit földhözragadtabb dologra számítottam. Emiatt kicsit még emésztenem kell a befejezést, főleg, hogy szívesen olvastam volna még a maradék legénység túlélési kísérleteiről, de Simmons inkább másfelé vitte el az egészet. (Bár lehet úgy volt vele, spoiler, mit ragozzunk ezen már?)
Összességében ajánlom ezt a regényt, de azt kiemelném, hogy nem tiszta történelmi regény (viszont nagyon alapos!), és nem is vérgőzös horror, így kizárólag egyik vagy másik rajongóit lehet csalódás érné.

>!
Agave Könyvek, Budapest, 2018
714 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634194347 · Fordította: Farkas Veronika
44 hozzászólás
!

@Tarja_Kauppinen – korrektor

Üdv! Tarja vagyok. Igazából nem, de a valódi nevemet legfeljebb csak tündérhercegkisasszonyoknak volna ildomos viselniük, így kihasználván a virtuális tér kínálta lehetőséget a változtatásra, felvettem egy karakterem nevét, amely két, szívemnek kedves zenész nevének összegyúrásából keletkezett… ez azonban már egy másik történet.

Kedvenc idézetem a frissemben ütötte fel a fejét a minap: https://moly.hu/idezetek/843638. (Éljen az önkritika, minden emberi tulajdonságok egyik legbecsesebbike!)

31 esztendős vagyok, legkisebb gyermekem révén háztartásbeli – ily fenemód aktív moly is őneki köszönhetően lettem. Szenvedélyem a sport (mostanság leginkább terepfutás és CrossFit), ám minthogy ezt várandósan hanyagolnom kellett, fölös energiáimat a molyolás és az írás által vezettem le. Mióta tavaly felhívtátok a figyelmemet arra, hogy novellapályázatok is léteznek, szemmel tartom őket, és néhanapján írok is rájuk. Amikor aztán pozitív visszajelzést kapok, az legalább akkora öröm, mint kettlebellt lengetni. Kisfiam születése óta kevesebbet olvasok, és látszólag a molyos aktivitásom is csökkent, bár a korrektor akkor jó, ha láthatatlan.

Szerény személyem afféle tenyeres-talpas parasztleány volna, talán nem a legpallérozottabb, viszont szívós, akár a csorbóka, és egyenes, mint az azsag. Szeretem és tisztelem a múltat, a hagyományos értékeket. Korunk vívmányaival szemben azonban szkeptikus vagyok: csak annyira engedem be őket az életembe, amennyire muszáj. Ideális közegem a természet, szabad lelkem gyakorta koncsorog napszentület után is a lakomat környező pagonyban. Könyvek terén is erős ingerekre van szükségem, ezért szépirodalmat, non-fictiont és nívós fantasyket olvasok, ahol a nívós még véletlenül sem egyenlő a felkapottal. Ami viszont taszít, azok a személyes, kitárulkozó írások. Élőben is nehezen viselem, ha valaki túlzottan megnyílik, és az érzéseit, vágyait nem máshová, mint szegény árva fejemre találja botor mód akolbólítani. Noha a személyes hangvétel sokak szemében erény, bennem inkább visszatetszést kelt. Épp ezért nem olvasok szerelemről, testiségről meg még annyira sem. Ezeknek a dolgoknak az intimszférában kellene maradniuk.

Örök kedvenceim kamaszkorom óta a Švejk, A 22-es csapdája és Terry Pratchett. Power-, folk-, epic- és hörgmetált, valamint punkot és nemzeti rockot hallgatok. A Brickleberry című animációs sorozatot meg megnézetném mindenkivel, aki nem fut elég gyorsan.

Nem gondoltam volna kezdetben, hogy valaha ily aktív tagja leszek a Moly közösségének. Pár baráttal és számos haverral, meg rengeteg jobbnál jobb olvasmányélménnyel gazdagodtam itt. Igyekszem felnőni korrektori feladataimhoz.

A képen én vagyok mint metasertés, a Fehér hajó-értékelésem meg egyben az ars poeticám is:


>!
Tarja_Kauppinen IMP
Csingiz Ajtmatov: Fehér hajó

A szép új világ a véghetetlen kirgiz hegyek ormán is felüti azt a rusnya fejét, hogy a nyomában kő kövön nem marad. Atyáink szép regéi leöletnek, szüleink s nagyszüleink drága hitének passzióból, dacból feje vétetik, megszentségtelenítve hull a porba. Isteni Szarvasanyánk üres szemgödrében férgek lakmároznak, vadak tivornyáznak a fejlődés oltárán gyalázattal lemészárolt múlt megcsonkított teteme felett.

Az embert a fejlődés elsőre felemelni látszik ugyan, rövidesen kiviláglik azonban, hogy csak elkorcsosítja inkább. A hagyományokat őrizni nem erény többé, hanem valami, amit szégyellni kell. A Szentírás az alapműveltség puszta részévé degradálódik, a hagyományos értékek gúny tárgyává tétetnek, tort ül rajtuk a modern kor álságos gyalázata. Az ember legfőbb társa, a ló holmi úri sportág luxuscikknek számító, kikent-kifent, megnyírt, ellovatlanodott eszközévé silányul. A fejlődés zászlaját lobogtatva fordul ki az ember önmagából.
Csodabogárnak számít, aki nem ért az érintőképernyőhöz. A kaját készen veszed, ahelyett, hogy magad termelnéd meg. Ha frissen fejt kancatejjel kínállak, fanyalogsz, és előre tudom, mit fogsz gondolni majd a hunharcosos pólómról szóló karc láttán.
Hangos és veszedelmes fémkasznik kipufogógázával szennyezzük Földünket, mintha csak lenne belőle tartalék. Emelt fővel üdvözöljük a haladó eszméket, és kiáltjuk ki divatjamúltnak, vetjük a sárba atyáink értékeit.
A-lap-mű! Felkavart nagyon, megyek is, kigyomlálom a konyhakertet.
Szívleljétek hát meg a fejlécképemet!
Akinek van szeme a látásra, lássa.

23 hozzászólás
!

@TiaRengia – Kortárs VilágSzép & LMBTQ

TiaRengia-ként találtok meg a Molyon, ez a kissé nyakatekert nicknév pedig még gimiben keletkezett. A gyakorta Regina-ként értelmezett második tag a vezetéknevem visszafelé, míg a Tia csak „ejtéskönnyítő” szerepet tölt be spoiler.

Valódi keresztnevem Edit, de így csak „hivatalos” közegben szólítanak, baráti, közvetlenebb társaságban a Ditti megszólítást sokkal jobban szeretem. spoiler

Tősgyökeres szegedi vagyok, 2009 óta élek Budapesten. Tanulmányaimat tekintve gyakorlatilag végig angol szakos voltam, már általános iskolában is heti ötször volt angol óránk, a középiskolát is speciális angolos osztályban végeztem, de a Szegedi Tudományegyetemen is angol szakra jártam. No meg informatikus könyvtárosira, amit, mivel kevésbé szexi, nem is nagyon szoktam nagydobra verni.

A Merítés szerkesztői csapatához 2018 márciusában csatlakoztam, amikor elvállaltam a Kortárs VilágSzép rovatot, majd áprilisban egy vadonatúj, LMBTQ-tematikájú rovatot is útjára indítottam. Előbbit a nívós világirodalmi művek iránti olthatatlan rajongásom, utóbbit pedig az emberi jogok feletti érzékenységem indokolta. Szívügyem ez a rovat, mely azt gondolom, hiánypótló a magazin eddigi történetében, örömmel vettem, mikor ezt a visszajelzések is megerősítették.

Szabadidőmben igazi kis művészlélek vagyok: szeretem az aprólékosságot igénylő kézműves tevékenységeket, webdesignt tanulok, illetve legújabb (immár 3-4 éve tartó) agymenésem az amerikai jelnyelv.

Kedvenc értékelésemül egy olyan könyvet választottam, amit azóta is egyik legpozitívabb csalódásomként tartok számon, erős érzelmi hullámokat vert bennem, illetve kicsit megismerhetitek belőle a szeleburdibb, csajos oldalamat.

Kedvenc idézet: https://moly.hu/idezetek/748180


>!
TiaRengia I
Becky Albertalli: Simon és a Homo sapiens-lobbi

Először is le kell szögezzem, hogy 30 éves, heteroszexuális nőként ez a könyv egészen biztosan nem nekem íródott. Ajándékba szánom, de előtte gondoltam, beleolvasok, ha már ilyen jó átlaga van a moly-on.
Az elején még némi távolságtartással kezeltem, meg is fordult a fejemben, hogy félbehagyom, mert ugyan ki tudja megjegyezni ezt a rengeteg mellékszereplőt, meg különben is.
Aztán berántott. De irgalmatlanul. Nem hittem volna, hogy így lesz, de a könyv olvasása során újra 17 éves voltam, egy 17 éves problémáival és gondolataival, valamint őrülten szerelmes. Komolyan, konkrétan úgy liftezett a gyomrom, mint anno.
Azon gondolkodtam, mennyire más amerikaiként tininek lenni. Hogy mennyire jó már, ha ilyen komolyan művelik a színjátszókört, ha ilyen baráti köre van az embernek, ha a családja is ennyire jófej. Persze néhol nekem már egy kicsit sok volt a jóból, de ennek a könyvnek nem az a dolga, hogy a rögvalóságot ábrázolja.
Imádtam a hangulatát, imádtam a szerelmi szálat, imádtam, hogy olvashatok egy olyan szerelmes regényt, ami a fentiekkel együtt sem csapott át giccsbe, annyira szép volt az egész! Igen, most olvadozok. Nagyon.
Mennyire szerettem volna ezt a könyvet 17 évesen is…:)

2 hozzászólás
!

@Zero – A hónap magyar írója (kortárs szekció)

Sziasztok, @Zero vagyok, és most debütálok a Merítésben, nagyon izgulok, hogy tetszik-e nektek. :) Honnan a név? Nagyon egyszerű, flanelinges, mizantróp tizenévesként szinte himnuszként hallgattam minden álló nap a Smashing Pumpkins „Zero” című, karcos kis dalát, így akkoriban mindenféle helyre ezzel a névvel vagy mutációival regisztráltam.
Aztán szép lassan világlátássá is vált az évek alatt. Sztoikus (cinikus?) középállapot, lehet innen menni jobbra, balra, fel, le, úgyis visszakanyarodunk a nullához a végén.

Most már nyolcadik éve nyomkodom a Molyt, de csak az utóbbi egy-két évben lettem aktívabb rajta, ezért is ért meglepetésként a felkérés A hónap magyar írója rovat szerkesztésére.
Édesapám, tanár lévén, elképesztően hamar (és gyorsan) belém verte a betűk tiszteletét és szeretetét, évek óta aktív, hol lassabb, hol gyorsabb olvasó vagyok. Akkoriban, balatoni gyerekként Fekete István könyvei jelentették az első komolyabb kedvencet, aztán el is húztam minden irányba. A témám miatt azt feltételeznéd, hogy az iszapos mélyéig otthon vagyok a kortárs magyar irodalomban, de ez korántsem igaz, egyrészt mert rengeteg pótolnivaló van még, másrészt mert kicsit finnyás is vagyok. Egyébként kedvenc műfajaim: az enigmatikus, „érthetetlen” rikító posztmodern, az egzisztencializmus és a mágikus realizmus, illetve minden, az irodalom peremvidékén „gyomokban” előforduló beat- és outsider irodalom.
A magam kedvére, a fióknak is irkálok mindenféléket, ebből itt szökőévente egyet, ha megosztok.

Az irodalom mellett hatalmas zenerajongó vagyok, tulajdonképpen bármit megeszek, de főleg csak underground előadókban gondolkodom, elsősorban vérhányó hardcore/punk, hallgathatatlan (free vagy avantgárd) karamboljazz és ortó magyar és külföldi, gengszter- és nemgengszterrap.

Könyvesbolti eladóként és botcsinálta baristaként keresem a kenyerem, éppen az esküvőmet szervezem. :)
De voltam már minden, londiner, benzinkutas, kocsmáros, szexboltos. Bölcsészdiplomám viszont nincs, csak amolyan önjelölt vadértelmiségi kultúrpunknak vallom magam.
A fentiek mellett szeretek céltalanul túrázgatni, cicáimat idegesíteni, koncertekre járni, híreken kiborulni és káromkodni, kávét vedelni és játszani, meg a párommal netflikszendcsilledni.
Kedvenc idézetem: https://moly.hu/idezetek/624462.


>!
Zero P
Roberto Bolaño: 2666

Roberto Bolano vitán felül a XX. század, és napjaink egyik legnagyobb írója. Az állandóan cigarettafüstbe burkolózó írózseni, a heroinozó „rocksztár” író, az örök kívülálló. Életét, műveit, halálát egyaránt képtelennek hangzó legendák vonják misztikus ködbe, amiért különben talán ő tett messze a legtöbbet, műveinek is egyik állandó mozgatórugója a körülöttünk lüktető, barátságtalan valóság és a fikció határvonalainak elmosása, regények hosszú során keresztül elejtett utalások és önéletrajzi motívumok tesznek róla, hogy sose alakulhasson ki stabil képünk róla, még a síron túlról is minden erejével illékonyan tartja a saját megítélését.
A Pinochet-rezsim elől a hetvenes években Mexikóba vándorló Bolano először költőként akarta megvetni a lábát, sok minden mellett erről is szól másik, áll-leejtős óriásregénye, a Vad nyomozók, illetve sokáig elérhetetlen korai zsengéje, a Science fiction szelleme. Egyébként ez utóbbi regénye tett engem alig pár hónapja a Bolano-univerzum vakhitű követőjévé.
Rövid vándorlás után végleg maga mögött hagyta az amerikai kontinenst, és Spanyolországban, Blanes városában telepedett meg végleg. Harmincas évei közepén diagnosztizálták súlyos májkárosodással, szinte azonnal transzplantációs listára került. Itt máris megjelenik a misztikum, ma is vitatott, hogy vajon mibe ment tönkre az a máj. Volt szó piáról, volt szó közös heroinos tűkről is, de se a tragikusan korán maga mögött hagyott családja, se legközelebbi barátai nem erősítették meg ezeket a feltételezéseket. Ennek ellenére kijelenthetjük, hogy valószínűleg nem volt szent.
Tehát, ahogy már említettem, ez év februárjában lettem „Bolányós”. Nincs ebben semmi, vannak, akik Krasznahorkaisok, vannak, akik inkább Ginzbergesek. Olyan mély benyomást tettek rám a magyarul is megjelent művei (szám szerint hat), hogy rövid úton a vállamra tetováltattam egy stilizált portréját is, és azt is észrevettem, hogy nagyon ritka az olyan szerző, akit ilyen rövid idő alatt egyszerűen muszáj vagyok újraolvasni.
Bár, ahogy az előbb mondtam, itthon még csak hat regénye jelent meg, ennek ellenére ki merem jelenteni (pedig legalább ugyanennyit nem ismerek), hogy írói pályája, pár vargabetűt leszámítva konzisztensen zseniális dolgokkal van tele. De most nem fogok kitérni minderre, hiszen írásom tárgya a 2666, ennek az egész, elképesztő írói pályának a teteje, a csúcsa, a koktélcseresznye a habon. A könyvszörnyeteg, amiről egyszerűen képtelenség normálisan, koherensen beszélni. De komolyan, mi a franc ez?
És még azt sem mondhatjuk, hogy váratlanul jött, a semmiből.
A korábbi művek, talán nincsenek dugig utalásokkal, de néhány elejtett történet-szilánk már előrevetíti 2666 eljövetelét.
Szinte közhely már, hogy a 2666 öt könyvből vagy részből, vagy mittomén miből épül fel. Ez sok szempontból lényeges. Bolano, aki bevallottan azért is váltott versekről prózára, mert úgy látta, hogy ezzel komolyabb anyagi bázist tud teremteni, a 2666 írása alatt tulajdonképp már a Halállal futott versenyt. Tizenegykét év betegeskedés után, 2003-ban hunyt el, egy évvel főműve megjelenése előtt. Már csak pár helyre volt attól a transzplantációtól. Bár a mai napig kerülnek elő kiadatlan művek bőröndjéből (a Science fiction szellemét már említettem például, de a magyarul szintén megjelent A Harmadik Birodalom is csak 2010-ben látott napvilágot), eddig még nem tudjuk biztosan kijelenteni, hogy a 2666 egy száz százalékig befejezett mű. Benne van a pakliban, hogy „csak” egy csodálatos torzót kaptunk a kezünkbe. Ízlés dolga, nekem ez az állandóan ott kaparászó kis bizonytalanság csak még vonzóbbá tette a könyvet. Az mondjuk biztos, hogy eredetileg is öt részesnek szánta, mi több, úgy rendelkezett, hogy az öt könyv halála utána öt különálló kötetként jelenjen meg, ezzel is biztosítva itt maradt családjának az anyagi likviditást. Halála után családja és kiadója viszont úgy döntött, hogy a 2666-nak egy, önálló műként KELL megjelennie, ezt ezúton is köszönjük. Bár az öt, hangulatban és sodrásban is nagyon különböző mű tulajdonképp darabokra szedve is megállná a helyét, esélyük sem lenne ekkorát ütni önmagukban, többek közt ez az egybecsomagolás IS teszi ezt az egészet megkerülhetetlenné.
Most vizsgáljuk meg egy kicsit ezt a borzalmas számmisztikát. Évszám vagy hely vagy állapot? Bár a regényben egyszer sem hangzik el a dátum, korábbi művekben már ott vannak az apró utalások. Például a Vad nyomozók végén: „De Cesárea a hamarosan beköszöntő időkről beszélt, a tanítónő pedig, mielőtt témát váltott volna, megkérdezte, mégis, milyen idők azok, és mikor érkeznek. Cesárea erre megjelölt egy dátumot: nagyjából úgy 2600-ban. Kicsivel kétezer-hatszáz után.”
Vagy ott van az 1999-es, magyarra még nem lefordított Bolano-regény, az Amuleto, amiben már világosabban ott van, hogy „…az Avenida Guerrero ezen az éjszakán sokkal inkább hatott sírkertnek, mint sugárútnak, de nem egy 1974-es vagy 1968-as temetőnek, hanem egy temetőnek 2666-ból, egy elfelejtett temetőnek egy hulla vagy egy meg nem született gyermek szemhéja alatt, úszva ama szem nedveiben, mely oly erősen akart egyetlen dolgot elfelejteni, hogy végül minden mást elfelejtett…”.
Amióta Isten halott, úgy tűnik, mindent szabad. Bolano ezzel az alapművel végleg felrúgta a klasszikus regényformát. A 2666 iszonyatosan megterhelő, emellett mindvégig hihetetlenül élvezetes metafizikai krimi, ahol nincs lineáris történetvezetés, ahol a beteg világ diagnózisa maga az instant kozmikus válság, ahol a bűn egyszerűen körülhatárolhatatlan, és a tettes(ek)nek nincs arca.
Az egész XX. századon és komplett kontinenseken átívelő történet nagyon laza kerete mindig ugyanott lyukad ki, Santa Teresa-ban (a Mexikó és az USA határán elterülő, bűnös nagyváros, Ciudad Juárez bolányói megfelelője), ahol 1993 és 2005 között egy majdnem félezer áldozatot számláló gyilkosságsorozat zajlott le. Igen, a valóságban is. Mármint a mienkben.
Az áldozatok kivétel nélkül nők. A negyedik, Gyilkosságok könyve néven futó mágikus részben kimerítő betekintést nyerhetünk a gyilkosságok milyenségébe. Több mint száz nő hullájával találkozhatunk, de egy fia gyilkosság nem sok, annyi sem történik a szemünk láttára. Az elkövetők kilétét maximum sejthetjük, és valószínűleg rosszul tippelünk, ahogy Santa Teresa-ban, úgy a valós Ciudad Juárez-ben sem került(ek) elkövető(k) rendőrkézre. Páran igen, de vagy koholt vádak alapján, vagy nem volt közük a szóban forgó gyilkosság-sorozathoz. Vagy nem ehhez. Basszus, még azt sem jelenthetjük ki, hogy valóban egy sorozatról van szó. Inkább mintha maga a város, ez a gonoszul pulzáló metropolisz lenne a tettes. Jézus második, hangyányit bepöccent Eljövetele. Kéz a kézben a Hegel-i dialektika és Chtulhu felemelkedése. Az egzisztencialista közöny és egy rendőrségi jegyzőkönyv beteges násza. Csak aztán bírjuk gyomorral.
A történet másik alappillére a rejtőzködő íróóriás, Benno von Archimboldi. Őt keresi az első könyv négy irodalomkritikusa, akiknek a története egyébként az ún. értelmiségi, entellektüel létforma sötét paródiája. Így párhuzamosan a Santa Teresa-i eseményekkel, itt is zajlik egy irodalmi misztikum felgöngyölítése, akárcsak a Vad nyomozókban. Nem lehet véletlen az ő névválasztása, emlékeztet minket a szürrealizmust is megelőlegező reneszánsz festőművészre, Giuseppe Arcimboldo-ra. Miként névrokona, Archimboldi is az irodalmi életen kívül rekedt „barbár zseni” megtestesülése (másnak is eszébe jutott Thomas Pynchon?), közben a regény felépítésében is megjelenik Giuseppe alkotói módszere, ahogy ő is különböző anyagok és módok felhasználásával teremtett zavarbaejtő, de ügyesen összeillesztett egészeket, úgy Bolano is különböző megszólalásokkal és írói módszerekkel, szinte észrevehetetlen átmeneteket, különnemű részleteket kendőz el homogén egészként.
De több szót nem is vesztegetnék a történetre, mert az értelmezési lehetőségek tárháza tulajdonképpen végtelen. Megelevenednek lelki szemeink előtt Goya folyosókból nyíló végtelen folyosói, ahol időnként elszaladnak előttünk a kritikusok, a gyilkosok, a meggyilkolt nők, a mégtébolyodó zsurnaliszták és néha még maga Archimboldi is, reménytelenül kergetve egymást és rohanva egymás elől, mint a Scooby Doo folyosós jeleneteiben. Döbbenetes, hogy egy ekkora nagyregény, aminek mellesleg NINCS morális dimenziója, mennyire lesújtó látleletet nyújt korunkról. Kimerítő mese a Gonoszágról. Arról, hogy a kirekesztés, a szegregáció, bár szeretjük azt hinni, hogy nem, még mindig virágzik. Az Emberek eltárgyiasítása (főleg a nácik óta) egyre virágzóbb üzletág, kihasználtságuk egyre praktikusabb, a folyamat láthatatlan és globális. Az arctalan erőszak rendszerszintre emelkedik, logika mintha sosem lett volna, a ráció végleg csődöt mond.
Egyszer majd, ha becigizve ácsorgok egy éjszaka, mittomén, mondjuk a Normafán, szakadt gatyában meg egy Miles Davis-pólóban, és a lét hiábavalóságán töröm a kobakom, és leszáll mellém egy repülő csészealj, benne tök jó fej űrlényekkel, és megkérdik, hogy össze tudom-e röviden foglalni a múlt század történelmét, meg tudok-e világítani tendenciákat, akkor majd elnyomom a spanglit anélkül, hogy megkínálnám őket, kezükbe nyomom ezt a könyvet, és azt mondom majd, hogy bocsi tesó, én nem. De itt van ez a regény, amiben már megtették helyettem.
Johann Gottlieb Fichte német filozófus 1804-es elmélete szerint el fog jönni a „tökéletes bűnösség” korszaka, a 2666-os év?/hely?/állapot? maga, a „minden igazság iránti abszolút közöny, a vezérfonal nélküli teljes kötetlenség kora”. Roberto Bolano mintha már itt is a síron túlról figyelmeztetne minket, hogy ezt a jövőt bizony már most is éljük. Nincs remény. Egyetlen miheztartási pontunk, egyetlen vezérfonalunk maradt. Az Irodalom, avagy maga a Művészet.

9 hozzászólás

A hozzászólások megtekintéséhez be kell jelentkezned!