Bemutatkoznak a Merítés szerkesztői XI.

Rovatgazda
!

@Tantis – Sportrovat

A gödöllői Erkel Ferenc Általános iskolában nevezett el a testnevelő és napközis tanárom Tantusznak. Utána már mindenki így hívott. De nagyon rendes ember volt. Kedveltem. Utána 1997 őszétől a Gödöllői Református Líceum lett az új iskolám, és ott több jó fej osztálytársam a Tantó vezetéknevemet Tantisnak becézte. Innen jött a mostani felhasználónevem.

2005-től a Károli Gáspár Református Egyetemen tanultam Történelem szakon. A töri nagyon tanulós tantárgy, de nagyon izgalmas is. Az ember egész világlátását meghatározza később. Átlagos tanuló voltam, lehettem volna szorgalmasabb. Sok jó és felkészült tanár volt az egyetemen, így biztosan jó oktatásban részesültem. De az utóbbi években sokat felejtettem, majd ideje lesz több történelmi témájú könyvet olvasni. A vicc azaz egészben, hogy a földrajzot mindig is jobban szerettem, meg jobb is voltam belőle, mégis történelem szakon kötöttem ki! Sajnos a föci érettségit elbaltáztam, meg nem is alakultak jól a dolgok…

Az életemet kiskamaszkorom óta meghatározza a sport, szinte mindent képes vagyok megnézni, amit a Tv lead. Sajnos a sportokban nem voltam kiugró tehetség, nem sportoltam versenyszerűen, pedig szívesen lettem volna élsportoló. Így megmaradt a rajongás a sport és a sportolók iránt. De hobbi szinten sem űztem őket régen, de azt tervezem, hogy majd rászánom magam erre is.

Kedvenc könyvem A Pál utcai fiúk és a Karácsonyi ének. Ezeknek a műveknek szerintem sok mondanivalója van, még ha nem is a legmagasabb szintű olvasmányok. Már hamar találkozhatnak velük az iskolában a gyerekek.

De a földrajz szeretetem miatt az Útikönyveket is nagyon kedvelem, na meg a sportkönyveket is. Szeretek utazni, kirándulni, sétálni, internetezni, zenéthallgatni és filmeket és sorozatokat nézni.

Budapesten születtem, de 1987-ig egy kis faluban, Domonyban éltem. Utána Gödöllőre költöztünk a családdal, és majdnem 30 éve gödöllői lakos vagyok, így ezt a települést mondhatom a legfontosabbnak az életemben. De Domonyban is laknak rokonaim, így oda is visszajárok gyakran. A falusi lét nyugodtabb, csendesebb, de egy kicsit el van zárva a világtól. Nem olyan nagy a pezsgés. De ettől függetlenül én szeretem.

A diplomadolgozatomat A szlovénia magyarság történetéből írtam 1945-től 2010-ig. Ez is csak egy átlagos dolgozat volt, nem olyan kiugró teljesítmény, de egy jó négyest azért kaptam rá.

A jövőben méhészettel (apám is az) és sportújságírással szeretnék foglalkozni, meglátjuk, hogy sikerül-e.

Nagyon örültem a Moly felkérésének Merítés szerkesztőnek, én fogom vezetni a Sportrovatot. Nagy megtiszteltetés ez a számomra, és remélem meg lesznek velem elégedve a rovat olvasói.

Kedvenc idézet: http://moly.hu/idezetek/154935


>!
tantoaegyiptom
Rekop György: Trollfoci

Tetszett a könyv! A szerzőkön érződik, hogy szeretik a magyar labdarúgást, még ha oda is szúrnak egy kicsit! Sok mindenben egyetértek velük, de azért vannak dolgok, amelyben különbözik a véleményünk! A futball sztorikat nagyon jó volt olvasgatni, jókat derültem rajtuk! Főleg a san marinói történet okozott nagy rekeszizom gyulladást! :D A fröccsök sorolása is hatalmas a végén! :D És persze mindenki megkapja a magáét a könyvben! (Mészöly, Egervári, Szalai, Torghelle, Zombori, Guzmics, Devecseri és az MTK Ultrák is stb.) Szórakoztató olvasmány, erősen ajánlott az Mb1 és az összes Mennyei Bajnokság szurkolóinak, de szerintem még a focit utálók is nevethetnek rajta! Jól népszerűsíti a Trollfoci a magyar labdarúgást, csak így tovább!

!

@pepege – Molyfaggató

Nincs túl nagy sztorija a nicknevem keletkezésének, vén, mint az országút. Még egy régi középiskolás ökörködés terméke: „eszperentéztünk”, s ezáltal a leánykori nevemből (Papp Ági) Pepege lett, amely aztán jól rajtam is ragadt. Később, amikor belecsöppentem a kibervilágba, egy percig sem kellett gondolkodnom azon, milyen felhasználónevet válasszak: lehet, hogy furán néz ki, úgy is hangzik, de én kedvelem és vetélytársam se nagyon van. :)
A könyvekkel való kapcsolatom kb. 5-6 éves koromra datálódik, akkor még csendes, magának való voltam és észrevétlenül, a családot meglepve megtanultam olvasni. Senki sem tudja, hogy történt, mert tanítani senki sem tanított, én meg nem emlékszem rá. :) Gyanítjuk, hogy a nővéremtől lestem el a csínját-bínját. Manapság persze ez már nem számít olyan nagy kunsztnak, de akkor még egy kis faluban nem volt túl szokványos dolog. Első olvasmányaim Benedek Elek meséi voltak, a szüleimnek nem volt gondjuk jó ideig, hogy milyen ajándékot vegyenek nekem. Később az iskolában sosem volt problémám a kötelező olvasmányokkal, mindegyiket elolvastam – persze azt nem állítom, hogy egytől-egyig szerettem is őket. Középiskolás kollégistaként még valami kis füzetkét is vezettem az olvasmányaimról, sajnálom, hogy nem őriztem meg, mert most jó szolgálatot tenne az molyos nyilvántartásomhoz. Felnőttélet, családalapítás, gyerekek, munka mellett diplomaszerzés. Sejthető, hogy volt néhány év kiesés a könyvmolyságomból, amibe aztán 2012-ben tudtam újult erővel fejest ugrani. Kezdtem azzal, hogy beregisztráltam ide a molyra, gyűjtöttem az ötleteket, rácuppantam a kihívásokra (még mindig többre jelentkezek fel, mint kellene, de jócskán lefaragtam belőlük), hizlaltam a várólistámat és botladozva elkezdtem könyvértékeléseket is írni. Közben pedig azt vettem észre, hogy végre megtaláltam azt a műfajt, amiben jól otthon érzem magam: a kortárs magyar szépirodalom a szívem csücske lett. Olyan jól sikerült elmerülnöm benne, hogy kb. egy évvel ezelőtt felkérést kaptam: vegyek részt a Merítés díj zsűrijének munkájában – akkoriban még épp csak elkezdtem a molyos közösségi életemet, meg is lepett a meghívás, ugyanakkor roppant örültem is neki. Azóta talán még bőszebben olvasom a kortárs magyarokat, de azért igyekszem a látókörömet szélesíteni és nem pedig befékezni az országhatárnál.
A tavalyi év fontos mérföldkő a könyves életemben, mert a fent említett zsűrizésen kívül elkezdtem könyvajánlókat írni az ekultura.hu számára, persze még kiscsibének számítok a csapatban, de igyekszem gyorsan tanulni és ami a legfontosabb: élvezem!
Miskolcon élek a családommal, ahol jelenleg én vagyok a kizárólagos betűfaló, a többiek, főleg a két középiskolás gyermekem, nem igazán vevők a dologra, kicsit beszippantotta őket a fizikai és virtuális társasági élet. De én sosem adom fel, lesz ez még másképp! :)

Kedvenc idézet: http://moly.hu/idezetek/568906


>!
pepege MP
Jung Chang: Vadhattyúk

Jung Chang: Vadhattyúk Kína három lánya

Azon olvasók közé tartozom, akiknek fontos, hogy a könyv fizikai valóságában is nagyon szép kivitelezésű legyen, rögtön elsőre bele tudok szeretni egy-egy mutatós darabba. Az Európa Kiadó jóvoltából idén sokadszorra kiadott Vadhattyúk teljesen levett a lábamról: egyrészt a mérete miatt, mert én szeretek belemerülni egy-egy történetbe, nem foglalkozva az oldalak számával, másrészt pedig azért, mert igazán impozáns lett a borító, rajta a kínai írásjellel, a vadhattyúkkal, a virágzó cseresznyefával. Viszont hozzá kell tennem, hogy ezúttal ez a borító kicsit félre is vezetett, mert sokkal többet és főként komolyabbat kaptam Jung Changtól, mint amire elsőként, ilyen külsővel ettől a könyvtől vártam.

Kína három lánya. A narrátor főhős maga Jung Chang, aki nagyanyja, édesanyja és a saját történetén keresztül mutatja be a XX. századi kínai történelmet. Hű maradva a kronológiai sorrendhez, elsőként a század legelején született nagymama, Yu-fang életét ismerjük meg: hogyan lesz egy tábornok ágyasfelesége, majd egy sikeres orvos felesége. Ennek a szakasznak az értéke számomra abban rejlik, hogy bepillantást nyerhettem olyan kínai tradíciókba, amelyek a mi civilizációnkban nem hogy nem elterjedtek, de egyenesen meghökkentőek. S itt elsősorban a lábelkötözést említeném: Yu-fang lábát kétéves korában kötözték el, annak érdekében, hogy lábfeje ne nőjön nagyra, azt tartották ugyanis, hogy az apró láb rendkívül erotikus, s amikor egy lány férjhez ment, elsőként a lábát nézték meg, mert ha a mérete nem volt megfelelő, az szégyent jelentett a vőlegényre nézve. Emiatt aztán a nőknek szinte egész életükben hordaniuk kellett a pólyát, s többször el kellett törni a lábközépcsontjukat, hogy a növekedést megakadályozzák. A szokást 1917-ben betiltották, s szerencsére a család többi nőtagjának már nem kellett emiatt szenvednie.

Bao Qin, a főhős anyja még a Kuomintang (Nemzeti Párt) hatalma idején született s a regény ebben a szakaszában szinte észrevétlenül – letehetetlen – történelmi olvasókönyvvé transzformálódik: szemünk előtt alakul és terjed el a kommunizmus eszméje, mely oda vezet, hogy 1949-ben megalakul a Kínai Népköztársaság, élén Mao Ce-tunggal. Mao különböző „kampányokat” indított, például eltervezte, hogy acélt kell termelni minél többet, mindenáron, mindenkinek (ez volt a „Nagy Ugrás”). Emiatt sajnos nagyon hamar éhínség alakult ki, mert nem volt, aki az élelmiszert állítsa elő. „Mao rögeszméje volt akkoriban a menzai étkeztetés bevezetése a kommunákban. A reá jellemző magasröptű stílusban így definiálta a kommunizmust: „Közös menza, ingyenétkezés.” Fel sem ötlött benne hogy a menza nem termel élelmet: 1958-ban felszámolták az otthoni étkezést. A parasztoknak mind a kommuna étkezdéjében kellett eljárni. Kivonták a forgalomból a konyhai edényeket, például a vasserpenyőket, de néhol a pénzt is. Mindenkiről a kommuna vagy az állam gondoskodik majd. A parasztok munka után mind az étkezdébe vonultak, s annyit ettek, amennyit bírtak, amit soha azelőtt meg nem tehettek, még a legtermékenyebb vidékeken a legjobb években sem.Elfogyasztották és elpazarolták a vidék teljes élelmiszerkészletét.”

Jung Chang a Mao rendszer elején született, édesanyja és apja hithű, keményvonalas kommunista volt, magas pártfunkcionárius, akik vakon hittek az ideológiában, Maoban. Mint ahogy nagyon sokan. Maga Jung is gyakran mondogatta: „Milyen szerencsés, milyen hihetetlenül szerencsés vagyok, hogy ebben a boldog korban, Mao Ce-tung idejében élhetek!” De Mao egyre képtelenebb dolgokat vezetett be: „A forgalomirányítással is komoly gondok voltak egy ideig. Elképzelhetetlenül ellenforradalminak tűnt ugyanis, hogy a piros „megáll”-t jelentsen. Hiszen természetszerűleg azt kéne jelentenie: „mehet”. De nekem, régi könyvbarátnak talán a legszívszorítóbb volt Mao „kulturális forradalmáról” olvasnom, amely tulajdonképpen a kultúra megsemmisítése volt. Mélyen átéltem, amikor Jung apjának – könnyek között – kellett elégetnie a könyveit, elképzeltem, hogy milyen érzés lenne, ha nekem kellene ugyanezt tennem…

Az írónő jelenleg Angliában él, könyve mai napig betiltott Kínában – annak ellenére, hogy 30 nyelvre lefordították és több millió példányát értékesítették. A 2012-es kiadás előszavában ezt írja: „Kínában, ahol most nyolcvanéves anyám él, az elmúlt húsz évben izgalmas változások zajlottak. A közelmúlt történelmének valósághű ábrázolása azonban továbbra is tabu. Nem tudom, hány évtizednek kell még eltelnie, hogy szülőhazámban a Vadhattyúk szabadon repülhessenek.”

Mindenkinek ajánlom, akit érdekelnek a kínai tradíciók, a kínaiak történelme, s akárcsak engem, őket is rabul ejti majd Jung Chung lehengerlő, megrendítő regénye. Nem fordul elő gyakran velem, hogy egy könyv ennyire megérintsen, de most a Vadhattyúk rámtelepedtek és bekúsznak talán az álmaimba is, s ha egyszer úgy döntenek, elmennek: hiányozni fognak…

http://www.ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2015-12…

2 hozzászólás
!

@lzoltán – VersRovat

(bemutatom…)

…önmagam
önzéséből lettem én.
a számadás
most tetten ér:
lerágott csont,
vedlett bőr,
eldobott metaforákból
épített hazugság.
ez az igazság:
naphosszat koldulok
a mindenségnél egy jó szóért,
sorban állok,
a lyukas, névtelen posztóért.


>!
lzoltán P
Túrák és kirándulások, természetkedvelés

2015. november 1. – Budai-hegység

Amíg ragyogóan süt a Nap, vétek kerülni jelenlétét, s kinek lehetősége adott, természetjárással köszöntse mibenlétét. Legyen benne köszönet, ezért igyekeztem elveszni, ha nem is teljesen, de arra a néhány röpke, számolatlan órára mindenképpen. Így indultam emlékeimre támaszkodva, valahonnan a múlt homályából felderengő lábnyomokat követve, de már nem is a sajátjaim követtem, nem is másét, ezek a lépések egy teljesen más, lassan foszladozó élmény barázdái – még akkor is, ha valamikor magam róttam őket. Felkapart kövek, kavicsok, halk, reccsenő kiáltásba törő ágak, zörrenő falevelek, és milliónyi kéregillat, a fák, a föld lehelete. Igyekvés? …

     Hűvös erdő szélén öklendezett ki magából a villamos, mielőtt még végleg megemésztett volna, s bokrok alján, falevelek között húztam össze félig-meddig rágott tagjaim. Arrébb botorkálva, tanulva a lépést, borostyánvértbe öltözött fa komorult fölém, s dörgedelmes jelenléte összeroppantott. Az őszi erdő rég érzett, hirtelen rám szakadó súlyától bicegve, az itt-ott csúszós levélszőnyeg puha tapintását élvezve, követtem a Napot, ahogy egyik ágról a másikra ugrándozik, mint egy fürge mókus, aki megteremti a pólust, ellensúlyozva a fák földhöz kötöttségét.
     Kötött pálya kígyózik a fák alatt, kőpikkely hever körötte, s az avarban éri szélét, amelyet a rajta végiggördülő kerekek hasítanak ki, egyre fényülő vastestéből. Az érkező hegyi vasút elcsikorgó szerelvénye magára rántja a csendet, még érezni az orrba kapó füstöt, s gépész híján boszorkányok keverik az üstöt, és azalatt porba ég a fa. A szürke csík hűen követi a kéményt, és a lemaradó füstpamacsok hamvában halnak, a süket kőfalnak sírják el vesztük, de onnan is csak egy visszhang válaszol, majd torba hull. Komor, szürke arccal tekintek a földre, és a szín lassan lecsorog államon.
     Ősz szakállamat kinézve, megszólít az ősz, odafent a hegyen: „Kitéptem egy könyv lapjait, amely nem íródott papírra, toll nem sercegett felette, s az idő sem megette, csak a csontenyvet áztatta, s kötését átrágta.” Gerince mellett barnult-sárgult, árvult falevelek hevernek tömegében, s hosszan elnyúló mondanivalójukat a fák, még valamelyest létező, evilági lombján átcsorgó napfény árnyjátéka meséli. Már magam sem tudom mi az, ami rezdülést okoz, a szél, aki a csendben van? a napfény, aki a szemben van? Az árnyék mozog, szóra emeli száját, szájtátva hallgatom; magamban érzem a rezdülést.
     Rézülést faragott nyaldosó ajkaival a szél és az eső, a napfény langymelege fűtötte köveken ücsörögve a száradásba hajladozó fűszálakat simogatom. Érzem, ujjaimból távozik a nedvesség, kezdetét veszi egy bomlás, amely nem szétszakít, hanem még inkább összead, humusszá válván, a köves felszín hátán.

Fényképek: https://goo.gl/k5I5TM

2 hozzászólás

A hozzászólások megtekintéséhez be kell jelentkezned!