Bemutatkoznak a Merítés szerkesztői II.

Ebből kedvenc könyv lett nagyon gyorsan. Az Oliver Sacks által közreadott esetek, történetek önmagukban is lebilincselően érdekesek lennének: mintha csak egy-egy novellát olvasna az ember – mindehhez hozzájön Sacks lenyűgöző stilusa, amely igazán életteltelivé teszi ezt a könyvet.
Maga az ideggyógyász professzor az orvos platóni archetípusa, olyan „gyógyító”, amilyennek minden orvost szeretnénk tudni – a betegségek mögé néz, mindig az embert keresi. Nagyon meghatóak az esetleírások és az a kiváncsiság, empátia, amivel a doktor kezeli őket.
Magukról az emberekről is sokat tudhatunk meg a könyvből – hogyan „változhatnak meg” bizonyos funkciók az agyban (túlműködés, vagy alulműködés), és hogyan változnak meg ettől az emberek – nem feltétlenül lesznek „fogyatékosok” legfeljebb azoknak a szemében, akik a sablonok és előtíéletek foglyai. Ezek az emberek máshogy kezdenek működni, másmilyenek lesznek, nem az szerez nekik örömet, ami a normálisaknak, de esetlegesen szert tesznek olyan új képességekre, amik meg a hétköznapi embereknek nem adatnak meg (új fajta vizuális felfogóképesség, memória; számokban való gondolkodás, zene élvezetének különleges képessége, sőt a számoknak egyfajta „zenei átérzése”! stb.). Sacks rámutat ezekre, és az ember olvasás közben egészen átitatódik ezeknek a különleges embereknek a világával. A könyv a varázsa abban rejlik, hogy az olvasó „beléphet” ebbe a hol csodálatos, hol borzongató világba, megsejtheti a saját „deficitjeit” és különleges képességeit.
Összeségében a könyv lehetne nagyon lehangoló – de nem az! Az élni akarás, a fejlődés felülkerekedik a tragikumon, a megrázó történetek gerincét doktor példamutató hozzállása adja: az empátia, az átlényegülés és a hozzáértés különleges keverékét hordozza, amely rengeteg olyan beteget mozdított ki a holtpontról a gyógyulás irányába, akiről előtte már mások lemondtak.

Ezt a könyvet bárkinek tudom ajánlani, nem kell hozzá pszichológiai érdeklődés, ezek a történetek bárkit magukkal tudnak ragadni.

Az íróról még annyit, hogy a nagy sikerű Ébredések című film (Robert de Niro, Robin Williams) az ő könyvén alapszik, ezen kívül még 8 könyve jelent meg 22 nyelven – sikere töretlen.

Azt hiszem, megkérem Tar Sándort, hogy kicsit húzza össze magát, és álljon arrébb a dobogó tetején, hogy valaki mellé férjen. Talán nem haragszik meg rám. Az első oldalak olvastán valami gombóc nőtt benn, és csak szaporodik, osztódik, sarjadzik azóta. Hát csoda, hogy filmre vitték? Hiszen az agyam mozivászna vetíti a filmet, sorról sorra, kockáról kockára. Az eső szakad, ömlik, zuhog, csöpög, szemérkél, majd megint ömlik. Örökké nem eshet…
Nyomosztó írás nyomorultakról.
Irimiás a messiás.
És amikor fölhorgad a remény, nos hát akkor, hogy is mondják: magas lóról lehet nagyot esni…
Mérföldes mondatok, gyönyörűen megfogalmazva, a nyugtalanító hangulat mellé néha humort csepegtetve pereg a film, aztán a kör bezárul és csapó, vége.
Hogy értem-e? Nem tudom. Talán. De lenyűgöztek, az már biztos. Belül még mindig esik.

Még mindig csak szuperlatívuszokban tudok Lénárdról szólni: géniusz, író.
Magasan a legjobb szerző, akit valaha is olvastam, legjobban a Völgy a világ végén és a Római történetek tetszett, e kettőhöz képest az Egy nap a láthatatlan házban éppen csak a harmadik.

Nem teszem föl a polcra, mert Lénárdot elsietni nem lehet. Gusztálgatom még, és nem ámítom magam tovább. Soha nem fogok én írni. Akartam, de be kell látnom, hogy írni csak így érdemes, és ha ez nem megy, akkor belefogni sem érdemes. Az irodalom Lénárdon kezdődik. Lelki glikogén, obligát csoda.
Néhány laza csuklómozdulattal vászonra teszi a vázlatot, egyszerű szavakkal tölti ki a köztes űrt, a kép pedig életre kel. Lelket növeszt és kiszínesedik. A fül megtelik muzsikával, a levegő illatokkal terhes. A gyomorban éhség érzik, facsarodik a szív, mosolyra kunkorodik a száj. Domborzatot kap a táj. Római kövezeten csattog a szandál, brazil földből kifordult koponya szemgödrében páfrány vert gyökeret.
Csak hát ehhez élni kell. Én olyat nem tudok. Így nem, ennyire nem. Olvasni tudok.

A könyv hátsó borítóján és az első oldalakon olvasható kritikaidézetekben a következő szerzőkhöz hasonlítják Tao Lint (nemcsak ezt a könyvét, hanem a műveit általában): Samuel Beckett, Albert Camus, Franz Kafka, Bret Easton Ellis – meg még lehet, hogy kihagytam valakit. Ha valakit ilyen nevekhez hasonlítanak, akkor az illetőnek minimum az évszázad egyik legnagyobb írójának kéne lennie. De attól, hogy a regény abszurd, a szerzője még nem lesz mindjárt Beckett vagy Camus; attól, hogy a könyv egy fenyegető, kiismerhetetlen, az embert rettegéssel és szomorúsággal eltöltő (virtuális/valóságos) világban játszódik, a szerzője még nem lesz mindjárt Kafka; és attól, hogy az író minimalista, még nem lesz mindjárt Bret Easton Ellis. (Tao Linhez képest egyébként BEE minimalizmusa maga a gyönyörűséges, elomló líraiság – és ezzel nem Lint akarom dicsérni.) És Tao Lin nem is az évszázad írója (vagyis még lehet, végül is még tök fiatal, de remélem, nem lesz az. És remélem, nem ez a fajta írás lesz „az irodalom jövője” – ahogy azt szintén valamelyik kritikaidézetben írják).

A regény amúgy arról szól, hogy Haley Joel Osment (nem a színész, hanem egy fiatal író) és Dakota Fanning (nem a színész, hanem egy középiskolás, mindenféle lelki nyavalyával küzdő lány) megismerkednek a neten. Először Gmailen chatelnek, aztán elkezdenek találkozgatni, aztán szerelmesek lesznek egymásba – a „szerelem” szót jobb kifejezés híján használom a kettőjük között lévő érzelmi viszonyra. Az idejük nagy részét az teszi ki, hogy a legközelebbi találkozást tervezgetik (nem egy városban laknak, Dakota meg még fiatalkorú, úgyhogy nem olyan egyszerű találkozgatniuk), találkoznak, majd utána chatelnek vagy SMS-eznek arról, hogy hogy sikerült a találkozás. Később aztán már közelebb laknak egymáshoz. Aztán persze az egész nem vezet sehová.

Szóval nem olyan nehéz kitalálni, hogy Tao Lin „mit akar mondani”: hogy milyen szörnyű ez a kor, milyen üresek az emberek, milyen rémes a virtuális világ (meg a valós is), mennyire kilátástalan és abszurd az élet, mennyire nincs értelme semminek, s hogy milyen borzasztóak ezek a „meta-kapcsolatok”, amelyek arról szólnak, hogy két ember szinte kizárólag arról beszélget, hogy ők most akkor kapcsolatban vannak egymással. Stb.

És végül is érthető és a tárgyhoz illő a stílus is, ahogy mindezt előadja: (szándékosan) lapos (emiatt engem nagyon frusztráló); a leghétköznapibb részletekre szorítkozik, azokat viszont nagyon pontosan írja le. (Tao Lin nem azt mondja, hogy valaki szomorú vagy aggódik. Nem. Ő ezt úgy mondja, hogy mondjuk „Dakota Fanning aggodalmas arckifejezéssel nézett Haley Joel Osmentre” […with a worried facial expression]. Ami egyszer oké, de amikor százhatvannegyedszer olvasom a facial expression kifejezést, akkor már valahogy tök szürreálisnak tűnik.) Ahogy Tao Lin ír, az abszurd, eltúlzott-és-semmitmondó egyszerre, távolságtartó, sokszor ironikus és „irodalmiatlan”. Unalmas és üres stílus – nyilván direkt, de attól még nem jó olvasni.

A könyv amúgy sokszor nagyon jól ábrázolja a modern (?) kapcsolatok milyenségét meg az állandó kétségeket, amik között egy efféle kapcsolatban lévő ember vergődik. Főleg Dakota Fanning és Haley Joel Osment személyes találkozásai és intim pillanati jók ilyen szempontból. Mint pl. amikor egymás mellett fekszenek a lány ágyán, a lány megérinti a fiút, aki ezt nem viszonozza. Kicsit később a fiú megöleli a lányt, aki ezt nem viszonozza. Közben a fiú azon gondolkodik, hogy most a lánynak kell lépnie, de ha ő (Haley Joel Osment) megint kezdeményezne és megérintené a lányt, nem játszmázna és nem várná ki a „szabály szerint” következő lépést, akkor minden rendbe jönne és akár még jól is érezhetnék magukat. Vagy pl. amikor Haley Joel Osment azon agyal, hogy ő több mindent megtesz a lányért (pl. rajzol neki citromot), és később érzelmileg zsarolja a lányt, merthogy a lány kevesebbet ad neki. Az utolsó kb. 50 oldal meg úgy egy az egyben nagyon jó.

Szóval vannak jó részei. Elég sok. Meg az egész még jelent is valamit. De eléggé utáltam olvasni.

Képzeld el, egy parányi részecske vagy egy kollektívában, nincs külön tudatod. De van viszont egy hihetetlen kapcsolati rendszered a többivel. Ez a Raj. Aztán van egy Földed, de élettered a víz, amit folyamatosan pusztít egy idegen életforma. Mit tehetsz? Védekezel.
Ember vagy. Múltad és jövőd bizonytalan, csak a jelenben élsz. A Föld legintelligensebb faja vagy, helyedbe nem léphet más. Neked is védekezni kell.
Iszonyat jó. Sci-fi, fikcionális történet, hihetetlen és mégis hihető, mégpedig azért, mert annyira aprólékos és megmagyarázó, az író nagyon mélyre ásta magát az alátámasztásban, a magyarázatok hosszúak és kifejtettek, látszik nincs sietség, a több mint 1000 oldalba belefér. Emellett jól adagolja a kalandregény elemeit, a szereplők élet – és háttértörténetét is, így a figyelem és az izgalom folyamatosan fennáll.
A felvázolt kép egy másik intelligens tudat támadásáról félelmetes, és akár meg is történhet.
Nagyon szeretem az ilyen hosszú könyveket, így meg jobban körülölel a történet, napokon át foglalkoztat, vele kelek és fekszek. Kíváncsi leszek a Limit-re is.

Rég volt már, hogy egy könyv olvasása közben úgy éreztem, hogy legszívesebben azonnal újrakezdeném a történetet, hogy újra kiélvezhessem a történet és a szavak szépségét.
Ez a kötet megadta számomra ezt az élményt.

Halász Margit gyönyörűen írta meg ezt a mágiával, szépséges és igaz mesékkel átszőtt történetét, amely olyan akár a Tisza: kanyarog, tajtékot vet és vihart arat, rejtélyes, felkavaró mélységei vannak, amelyből időnként felbukkan egy víziszörny, amelynek szomorú énekétől az embernek sírni támad kedve.
A szereplők sorsa is olyan, akárha a Tisza áramaira bízták volna az alakulását.
S a Tisza, mint amolyan alföldi folyamisten szeszélyesen is bánik velük.
Hol felkapja és gyöngéden hintáztatja a habokon, hol zátonyra veti, hol kies szigetre, védett öbölbe vezeti őket, míg végül az örvénylő mélységbe ránt mindenkit, hogy a folyó részeként örökké éljenek tovább a mesékben.

Szólítsatok csak Chiconak! Ez ugyan a bátyám neve, de nem mindegy? Én vagyok a regény narrátora.
A kritikusok az elsőkötetes íróknak gyakran a szemére hányják: túl sok mindent belezsúfolnak a könyvükbe. A kritikusok nagyon okosok, amióta a papagáj lyukat csípett a seggükbe, azt hiszik, ők fingták a Passzátszelet. Már bocsánat, de én így beszélek. Amikor Havannában a Floridita bárban Hemingway-vel iszogattuk a jeges daiquirit, a Papa azt mondta: – Aminek ki kell jönnie, annak ki kell jönnie! – és én azóta is ehhez tartom magam. Nem mintha előtte más lettem volna. :D
De térjünk vissza a regényhez. Ebben a könyvben benne van minden. Mindjárt el is mesélem. – Ó,ó! – rémülten kiált fel az olvasó: – csak azt ne! Csak nehogy spoiler legyen! – A rémült olvasó házasodjon össze a tapírral! Az igen csendes, nyugodt háziállat. :D
Én úgy vagyok vele, hogy nem félek a spoilertől. Mielőtt megcsípne a labáriakígyó, s rám törne az örök némaság sötét kísértete, elmondom nektek: nincs is olyan, hogy spoiler. Egy könyvet nem azért kell elolvasni, hogy megtudjuk, mi történt az utolsó oldalon. Aki ilyet hisz, annak megszállták a fejét a bentévimadarak, és a rikácsolásuktól nem hallja a saját józan eszét. :D
Szóval, ebben a könyvben benne van minden. Hagyomány és történelem, tudomány és mitológia, testvérszerelem és családtörténet, szavanna és őserdő, Nap és Hold, asszonyok és férfiak, múlt és jövő. Van benne egy katolikus pap is, aki nagyon utálatos, de ott van Koko Lupi, a javasasszony is, és ő sem valami szimpatikus. Hogy a hatalmas kamadiakígyó kapná be mindkettőt! :D
A legjobb, amit szeretek ebben a regényben, hogy én csak az elején és a végén szólalok meg. Középütt lassan nyújtózkodik a két történet, a két szerelem. Kívül a jelen, amikor a fehér ember győzedelmeskedik az indián felett, és belül a másik, ahol minden fordítva van. Én szeretem mind a kettőt, mert félig ilyen is, meg olyan is vagyok. Én hiszek a fajok keveredésében. Aki az ellenkezőjét hiszi, annak megártott a kesupálinka, még ha nem is ivott belőle. Az menjen a wallabafához és verje bele a kemény fejét! Csak aztán vigyázzon, mert ott könnyen rátalálhat a vámpírdenevér, és kiszívja azt a tiszta vérit. :D
A hajam fekete, a bőröm bronzszínű, és pompásan festek krémszínű öltönyben, selyem díszzsebkendővel. Szeretem bedörzsölni magam – minden nyílást, rést, zugot és mélyedést – kölnivízzel, bájfőzetekkel, balzsamokkal és kenőcsökkel. Londonban nagy sebességű BMW-vel járnék, New Yorkban Porsche illik hozzám, de most itt állok a szavannán, forró szél fúj, mintha rám nyitották volna a kemence ajtót. Itt minden más, ha látni, hallani, érezni akarjátok, kövessetek!
(Az értékelésben idézőjel nélküli, pontos és pontatlan idézetek szerepelnek.)

Ilyeneket tessenek olvasni a holokausztról, ne A nagy utazást. Az abszurdban sokkal több az igazság, mint a pátoszban meg a hősies puffogásban.
Micsoda ötlet: egy testetlen, személytelen tudat elkezdi élni egy náci orvos életét az ő testében, az ő szemével látva – de az időben visszafelé haladva. És számára ez a visszafelé haladó mozgás a norma. Ennek megfelelően a világban minden érték forrása a vécé: onnan ugrik ki (illetve "be a szervezetbe") az alapanyag, amiből aztán a testünk ízletes falatokat készít, amelyeket a tányérunkra köpködünk, majd a konyhában gondosan szétválasztunk alkotóelemeikre, ezeket pedig visszavisszük a boltba, hogy pénzt kapjunk értük. A teremtés, a gyógyítás egy pillanat műve, ám a pusztításhoz idő kell. A bevert szemű kurvák arcáról a stricik gyengéd kezének érintése tünteti el a zúzódásokat és a könnyet. Az orvosok munkája viszont több, mint elítélendő: tevékenységüknek köszönhetően a páciensek rendre rosszabbul lesznek – még szerencse, hogy hazatérve általában maguktól meggyógyulnak, vagy egy baleset gyorsan helyreteszi őket. A zsidók pedig az időjárásból lesznek; a nagy fehér felhőkből, amelyek leszivárognak Auschwitz kéményeibe, hogy ott a személyzet gondoskodásának köszönhetően emberi formát öltsenek – még ha elég betegesnek is tűnnek –, majd pár hónap vagy év lábadozás után, a rámpán szeretteikkel újraegyesítve – micsoda tökéletes időzítés! – visszatérjenek a társadalomba, amely egyre több jogot ajándékoz nekik, sőt nagy részüknek gyors felemelkedést biztosít.
Jaj, olvassátok el. Kölcsönadom e-bookban.
Itt írtam róla még: http://amigalszanak.blogspot.com/2010/02/martin-amis-ti…