Angol nyelvű és posztmodern irodalom

Rovatgazda
!
>!
Zina
Viktor Pelevin: A Metamor Szent Könyve

Pelevin szerintem legjobb és legviccesebb regénye! Egyes részein (pl. Lord Cricket és Alekszandr vitája a demokráciáról) még sokadszor újraolvasva is hangosan nevetek. Tökéletes arányban vegyít érzelmeket, humort és konyhai filozófiát. Utóbbi részeknél Pelevin annyira jól felépített, ütős szövegeket ad szereplői szájába, hogy állandó kísértés halál komolyan venni őket. Ugyanakkor mindig elbújtat bennük pár kikacsintást, csakhogy semmit se végy már készpénznek. Külön élvezetként hihetetlen találékony abban, hogyan tűzdelje tele könyvét orosz kulturális utalásokkal. Egyik ilyen játéka, az A Hu-li alakjába belevitt és a szöveg különböző szintjein többször megerősített lolitás áthallás (a bevezető szöveg is ennek része). Nagy erénye még a karakterek, amiket az orosz valóságból merít, csak persze karikíroz rajtuk, így azért viccesebbek mint az életben; lásd. a farkasbőrbe bújtatott orosz macsó homofóbiájából eredő frusztrációit.

!
>!
medvemacs
Phillipa Ashley: Dating Mr. December

(csak a rend kedvéért: az eredeti angol címe: Decent Exposure)
Azért csaptam bele, mert Phillipa tagja annak a (javarészt) irodalmi fórumnak, ahová én is betolom a képem néha – és ha már bevallottan egy „tall, dark, handsome cotton-mill owner” (TDHCMO) a modellje, érdekelt, milyen sztorit kerekít belőle.
Chick-lit kategória, tehát happy endes, szép kerek történetre számítottam, és ezt meg is kaptam. Az epilógus talán már nem kellett volna, anélkül is elhittem, hogy mindenki boldog a végén, de ha már doboz bonbon, akkor néhány szemmel több nem árthat. :)
A sztori maga a Calendar Girls alaptémáján csavar egyet – de hát a chick lit-et nem feltétlenül a sztori eredetiségéért szeretjük. :) Film is készült belőle, Dating Mr December címmel, valamelyik ámerikai romantikus csatorna követte el – és az igazán taszító volt számomra, mert a főhősnőből valami agyatlan szőkét sikerítettek; igazán nem értettem, mit eszik rajta a főhős.
A könyv viszont kellemetes hétvégi kikapcsolódás, esetleg strandos olvasmány lehet.
Ja, és nagyon tetszik, hogy Phillipa azóta is tartja a kapcsolatot a Langdale Ambleside Mountain Rescue Team (LAMRT) csapatával, akik a könyvbéli hegyimentő-csapat megformálásához szakmai tanácsokat adtak.

!
>!
prezzey
Alison Bechdel: The Essential Dykes To Watch out For

Ez egy amerikai leszbikus nőkről és az ő hétköznapi életükről szóló képregény, a szerző saját élettapasztalatai ihlették.

Nagyon jópofa volt, csak azt sajnáltam, hogy nincsen benne a kötetben az összes rész, mert most azokat is AKAROM. Ahhoz képest amúgy, hogy best-of válogatás, meglehetősen vaskos és szerintem az összes kétharmada biztos benne van. Ezért egy fél csillag levonás, mert ez csúnya kapitalista trükk, hogy vegye meg az ember a korábbi köteteket is. ;]

Rokonszenvesek és emberiek a szereplők, és nagyon tetszik, hogy valós időben fut a történet, és így mindig reagálnak az aktuális közéleti eseményekre. (Sok benne a politika.) Jól látható, ahogy a külvilággal párhuzamosan maga a leszbikus társadalom is változik, egyre mainstreamebb lesz, és van szereplő, akinek ez bejön, van, akinek nem. Az egyik pár ha jól számoltam, háromszor házasodik össze, egyszer amikor szerveznek maguknak egy bensőséges, de jogilag semmit sem érő esküvőt, aztán egy másik államban, ahol már legalizálták a melegházasságot (de ez a saját tagállamukban nem érvényes), végül a saját államukban is. Mások meg azon dühöngenek, hogy nem pont azért harcoltak, hogy a patriarchális, fehér, elnyomó intézményrendszert lebontsák? A többiek meg itt lelkesen házasodnak, böszme kocsit vesznek és belépnek a republikánus pártba?

(Csúcs a republikánus, evangéliumi keresztény leszbikus diáklány, ő volt az egyik kedvencem. CIA camp! :D )

És végre egy képregény, ahol vannak göndör hajú emberek! Eddig nem is jöttem rá, hogy mi zavar – az, hogy egy csomó képregényben egyszerűen nincsenek göndör hajú szereplők, még akiknek göndör lenne a haja (pl. afrikai származásúak), őnekik is egészen rövid vagy be van fonva. Göndör haj for the win!!

Nagyon sajnálom, hogy jelenleg éppen szünetel a sorozat és másokon dolgozik a szerző, mert függőséget okoz… szerencsére legalább ez a kötet jó hosszú. Sok a szöveg a buborékokban, úgyhogy ne számítson senki arra, hogy leül és egy ültő helyében gyorsan elolvassa, én úgy terveztem és még úgy is több alkalom lett belőle, hogy nagyon nehéz letenni.

Egy magyar könyvügynökség levetett állományából van amúgy, tehát ezek szerint nem kellett magyar kiadónak :[[[ Mondjuk itt a mainstreamebb témájú képregényeket is nehéz eladni, ennek nem tudom, hány vevője lett volna.
        _
Ezekre a kihívásokra olvastam:
* Leszbikus és meleg irodalom olvasása!
* Olvassunk Mangát (és képregényt)!

!
>!
borga
Italo Calvino: Ha egy téli éjszakán egy utazó

Az elején még próbáltam volna beleszólni, de Calvino bácsit olvasni olyan, mint azzal beszélgetni próbálni, aki ha felveti a kérdését, már meg is válaszolja a nevedben. Vársz, vársz, hogy majd egyszer levegőt vesz, de aztán rálegyintesz, végtére így energiatakarékosabb, dumáljon csak ő, mondja meg, szerinte mit gondolok. Én meg majd tudom, amit tudok.
Okosan két főszereplőt is beállít, és úgy szövi őket, hogy ha nő vagy, akkor is főhősnek érezd magad, mint Olvasónő, ha férfi vagy, akkor is, mint Olvasó.
Ha precízke vagy következeteske lennék, marhára bosszantott volna, hogy valaki adjon már egy folytatást, könyörgöm, csak egy kicsit. Szerencsére nem vagyok.
Ellenben sunyiban tulképp tanulmányt írt, merthogy felsorolta az olvasáshoz, könyvhöz, történetvezetéshez való hozzáállásod minden lehetséges módját, ha esetleg eddig még nem gondoltad volna végig, hogy katalogizálhasd saját magad is.
A történetvezetés olyan, amilyennek az lsd-s repülést képzelem, mindenben van egy marék kaleidoszkóp. Néha élmény, néha nyűg.
A végére azért ad feloldozást a halli-galliból, de ezt már nem árulom el. :)

2 hozzászólás
!
>!
Zofié
Martyn Ford – Peter Legon: The How To Be British Collection

Kellemes turistacsemege, észbontó illusztrációkkal. A szöveghez csak hozzáadnak a rajzok, a nyelvezete bár nem túl bonyolult, bővelkedik az angol nyelv olyan szófordulataiban, amikkel bárki gazdagíthatja a szókincsét. Mindenki, aki nem brit, élvezettel olvashatja, aki meg brit, az azért nem olvassa, mert tudja már a saját példáján, amit ebben a könyvben leírtak. Szeretnivaló és igen szórakoztató, amikor egy nemzet ennyire szereti kifigurázni magát. Ám birokra kelek a szerzőpárossal, és az olvasottak után azért egy-két pontban én akkor is megcáfolom az ő Britanniájuk nagyszerűségét. Még úgy is, hogy sokat nevettem rajta.

!
>!
Black_Venus
Angela Carter: Black Venus

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

A fülszöveg kitűnő értékelést is ad egyben a könyvről. Néhány tipikus Angela Carter novella, a visszatérő témákkal: az álmatag prosti, aki győz az őt kihasználó férfiak felett, és a költő, aki szerelmes belé, de csak kihasználja, úgy is mint múzsát; a tündérkirály és királynő meg persze a vihar előtti feszült csend, a hermafrodita, manók, az orosz szteppén a nagymama és az unokája, a fülledt forróságban az elfojtott sérelmeit gyilkossággal megbosszuló vénkisasszony, a zsugori gazdagember, Csipkerózsika, aki csak nem tud felébredni, a boldog szakácsnő és a homárszuflé-sütés közben fogant zabigyerekének a megdicsőülése. Mindegyik novellára jellemző AC álomszerű stílusa, a hosszú, gyönyörű mellébeszélések, amik eleinte úgy tűnnek, hogy csak a helyet foglalják, aztán kiderül, hogy a tájleírás maga a történet, többet mond, mind a néhány pillanat alatt bekövetkező „akció”.
Nagyon szépen ír, elképesztő szókinccsel, változatosan, tényleg olyan, mint egy kitűnő homárszuflé, bár talán egy kicsit több benne a cayennebors, mint kellene. Vagy nem.
A Black Venus című novella viszi a pálmát, bármennyire is taszító a sztori, összességében világklasszis.

6 hozzászólás
!
>!
dontpanic
Erlend Loe: Doppler

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

(Mostanában olvasás közben elemi erővel tör ki belőlem a bölcsész, úgyhogy ez sem klasszikus értékelés lesz, hanem inkább egyfajta értelmezés a részemről.)

Nagy várakozásokkal indultam neki az olvasásnak, mert amúgy is elfogult vagyok a skandináv irodalommal szemben, és amelyik könyv északi erdővel és jávorszarvasborjúval indul, az már túl rossz nem is lehet…

Fura aparegény ez, ahol a főhős egy nagyon is klasszikus történetmesélési toposz, a fej beverése után rádöbben, hogy ő bizony nem szereti az embereket, és semmivel sem tud azonosulni, ami körülötte történik.
Be kell vallanom, számomra a könyv olvasása során Doppler nem egészen pozitív figura volt. Egyrészt, aki nagyon tudja a válaszokat, a megoldásokat, az mindig egy kicsit gyanús. Márpedig ő nagyon tudja, hogy a fogyasztói társadalmat miféle lépésekkel lehetne jobbá tenni: biciklizz, cserélj, vedd birtokba az erdőt, ami mindenkié*, és máris jobb lesz – kiáltja bele szilveszter éjszakáján ittasan a világba. Aztán ez a kinyilatkoztatás persze személyesebb kesergésbe fordul, és itt lesz Doppler mégis szimpatikus, mert látjuk, nem mindentudó, önjelölt próféta ő, aki szerint a világ rossz, ő pedig jó, hanem egy olyan valaki, akinek leginkább önmagával van baja.
Másrészt az sem tetszik Dopplerben, hogy az emberek és a fogyasztói társadalom közé egyenlőségjelet tesz. Azt mondja, nem szereti az embereket, nem szeret semmit, ami velük kapcsolatos, holott „csak” a fogyasztói társadalmat, mint jelenséget nem szereti. Ezt az ellenszenvet viszont az oldja föl, hogy látjuk, az egyenlőséget nem is gondolja annyira komolyan. Ha nem szeretné az embereket, akkor nem nyitna Düsseldorf úr felé, nem beszélgetne el Rogerrel, nem adná tanácsokat a burzsujnak. (Igen tudom, ők nem épp a fogyasztói társadalom mintapéldányai, de épp ez a lényeg: ennek ellenére ők is emberek.)
Harmadrészt megtagadja az „okoskodást”, ő maga mégis hisz a magyarázat mindenható erejében. Pl. a jávorszarvasborjúnak is állandóan magyaráz, nyilván nem sok eredménnyel.
Tehát hős-e Doppler vagy inkább antihős? Hős lehetne, ha a gondolatait, ötleteit megfelelően tudná közvetíteni, jobbá tenné velük a világot, de persze a posztmodern 21. században felmerül a kérdés, hogy ez egyáltalán lehetséges-e, érdemes-e megpróbálni. Doppler maga mondja magáról, hogy ő a legkevésbé sem alkalmas arra, hogy bárkit is vezessen, beleértve önmagát.
Tehát Doppler a könyv nagy részében nem feltétlenül hős, hanem egy szerencsétlen alak, aki maga sem tudja mit akar, ezért kiköltözik az erdőbe, hátrahagyva a feleségét és két gyerekét. A könyv vége változást hoz, aminek örültem, de fenntartásaim is vannak, erről mindjárt.

Azzal kezdtem, hogy ez egy aparegény. Nem olyan nehéz észrevenni, az apafigura minden szinten megjelenik. Leghangsúlyosabb az apa (nemcsak Doppler apjának) halála. Maga a regény is ezzel kezdődik. A szereplők próbálják megérteni a saját apjukat, azzal, hogy valahogy megformázzák, kontextusba illesztik, materializálják őket. A kísérlet kudarcra van ítélve, ilyen közvetett módon már lehetetlen megismerni valakit, aki halott. Kár, mert az apák nem hagytak útmutatást ahhoz a világhoz, amit a fiaikra hagytak, ahhoz a világhoz, amiből a fogyasztói társadalom világa lett, amiben Doppler képtelen élni. Ha jobban ismerte volna az apját, talán jobban értené ezt a világot is. Felfogja ezt a hibát, és esélye is lenne kijavítani, hiszen ő maga is apa. De ő a regény nagy részében saját fia helyett inkább Bongóval, a jávorszarvassal törődik, de vele se mindig jól. Pl. karácsonykor üdvözlőlapot ajándékoz neki, és ezzel ő – mind a karácsonnyal, mind az ajándékkal – kevéssé tud mit kezdeni, érthető okokból…
Viszont a könyv végére kész az apának emelt totemoszlop, és Doppler már nem megérteni akarja az apját, hanem csak elfogadni. Rumbatököstül, vécéfényképezősdistül. Ez megtörténik, és ezzel Dopplerben is megváltozik valami. Magához veszi a fiát, ezzel esélyt adva neki, hogy megismerje őt. (Kérdés, hogy ez meg is történik-e, de ebből a könyvből erre nem kapunk választ. A lényeg: az esély megadatott, Doppler tanult apja hibájából.)
Más részről is fejlődéshez érünk a végére: Doppler elismeri, hogy nem ítélhet el minden embert, hisz csak a norvégokat ismeri. És azt is látja, hogy a világnak segítség kell.
Ez szép és jó, mármint hogy Doppler fejlődött, megértett valamit, viszont, ahogy írtam, mégis vannak fenntartásaim. Milyen segítséget adhat meg Doppler a világnak? Tényleg akkora volumenű ez a fejlődés? És mitől következett be? Nekem picit túl hirtelen a dolog. Oké, a totem kész, oké, Düsseldorf és a többiek nyilván hatottak rá, de mégis. Nekem mégis túl hirtelennek tűnik a változás. Lehet, hogy a négyéves kisfiának esélyt ad a saját megismerésére, viszont ott van az újszülött gyereke, akit megint elhagy.
És a végén úgy fogalmaz, hogy csatába indul, és ez háború. Ez nekem megint szólamok hangoztatása, túl patetikus, nem illik Doppler szájába. Ironikus, gúnyos az egész, de ha ironikus és gúnyos, akkor hol a fejlődés? Akkor nincs fejlődés, és ugyanott vagyunk.
Vagy mit akar mondani Loe? Hogy van fejlődés, de sosem teljes? Hogy ha az egyik gyereknek megadjuk a megismerés lehetőségét, akkor ez óhatatlanul azzal jár, hogy elhagyjuk a másikat? Hogy felvállalhatjuk a saját helyünket, feladatunkat a világban, de az sosem lesz annyira jelentős, ahogy mi képzeljük, és ezért elkerülhetetlenül nevetségessé válunk?
Nem tudom.
Ezek a gondolatok vetődtek fel bennem, és talán mindez csak okoskodás, de Doppler szavaival élve: „leszarom”. :)
Ez egy jó könyv, mert ami ennyi gondolatot elindít bennem, azt jó könyvnek kell tartanom. És kíváncsi vagyok a folytatásra, mert az nyilván ad majd valamilyen választ, válaszokat a kérdéseimre.

* Azzal természetesen egy percig sem vitatkozom, hogy ezek jó dolgok. Szerintem is bicajozzon mindenki, cseréljen és menjen kirándulni. :)

11 hozzászólás
!
>!
vicomte P
Jenny Downham: Before I Die

Erről a könyvről nem tudok objektíven írni.
Nem is akarok.
Összetört.
Még most is csak rakom össze magam.

A halál közelsége mindig fájdalmas.
Tizenhat évesen azzal a tudattal ébredni nap, mint nap, hogy már csak hónapjaid vannak hátra, több mint fájdalmas: szívszorító és elfogadhatatlan.
Elfogadhatatlan, hogy az élet nem tisztességes.

Azzal szembesülni, hogy mi mindent kellene még megtenned, hogy legalább belekóstolj az élet ízébe, kétségbeejtő.
Tess, a főhősnő megteszi, ami tőle telik: listát készít és szép sorjában végigmegy rajta, hogy ne haldokoljon a még hátralévő idejében, hanem éljen.
A lista elején szereplő dolgok nem sokban térnek el egy kamasz lány átlagos vágyaitól, de ahogy fogy az idő, egyre komolyabb és érettebb kívánságok kerülnek fel fel rá.
Olyan kívánságok amelyek ott vannak mindnyájunkban.
Szeressenek és szerethessek.
Bízzanak bennem és bízhassak.
Ne egyedül kelljen szembenéznem a halállal.
A halál közelsége ne rettegéssel, hanem fájdalommal töltsön el.
Fájdalommal, hogy mennyi jó dologba nem ízlelhetek már bele.

S majd a végén ezt a fájdalmat belenyugvással tudjam elereszteni.

16 hozzászólás

A hozzászólások megtekintéséhez be kell jelentkezned!