Angol nyelvű és posztmodern irodalom

Pelevin szerintem legjobb és legviccesebb regénye! Egyes részein (pl. Lord Cricket és Alekszandr vitája a demokráciáról) még sokadszor újraolvasva is hangosan nevetek. Tökéletes arányban vegyít érzelmeket, humort és konyhai filozófiát. Utóbbi részeknél Pelevin annyira jól felépített, ütős szövegeket ad szereplői szájába, hogy állandó kísértés halál komolyan venni őket. Ugyanakkor mindig elbújtat bennük pár kikacsintást, csakhogy semmit se végy már készpénznek. Külön élvezetként hihetetlen találékony abban, hogyan tűzdelje tele könyvét orosz kulturális utalásokkal. Egyik ilyen játéka, az A Hu-li alakjába belevitt és a szöveg különböző szintjein többször megerősített lolitás áthallás (a bevezető szöveg is ennek része). Nagy erénye még a karakterek, amiket az orosz valóságból merít, csak persze karikíroz rajtuk, így azért viccesebbek mint az életben; lásd. a farkasbőrbe bújtatott orosz macsó homofóbiájából eredő frusztrációit.

(csak a rend kedvéért: az eredeti angol címe: Decent Exposure)
Azért csaptam bele, mert Phillipa tagja annak a (javarészt) irodalmi fórumnak, ahová én is betolom a képem néha – és ha már bevallottan egy „tall, dark, handsome cotton-mill owner” (TDHCMO) a modellje, érdekelt, milyen sztorit kerekít belőle.
Chick-lit kategória, tehát happy endes, szép kerek történetre számítottam, és ezt meg is kaptam. Az epilógus talán már nem kellett volna, anélkül is elhittem, hogy mindenki boldog a végén, de ha már doboz bonbon, akkor néhány szemmel több nem árthat. :)
A sztori maga a Calendar Girls alaptémáján csavar egyet – de hát a chick lit-et nem feltétlenül a sztori eredetiségéért szeretjük. :) Film is készült belőle, Dating Mr December címmel, valamelyik ámerikai romantikus csatorna követte el – és az igazán taszító volt számomra, mert a főhősnőből valami agyatlan szőkét sikerítettek; igazán nem értettem, mit eszik rajta a főhős.
A könyv viszont kellemetes hétvégi kikapcsolódás, esetleg strandos olvasmány lehet.
Ja, és nagyon tetszik, hogy Phillipa azóta is tartja a kapcsolatot a Langdale Ambleside Mountain Rescue Team (LAMRT) csapatával, akik a könyvbéli hegyimentő-csapat megformálásához szakmai tanácsokat adtak.

Ez egy amerikai leszbikus nőkről és az ő hétköznapi életükről szóló képregény, a szerző saját élettapasztalatai ihlették.

Nagyon jópofa volt, csak azt sajnáltam, hogy nincsen benne a kötetben az összes rész, mert most azokat is AKAROM. Ahhoz képest amúgy, hogy best-of válogatás, meglehetősen vaskos és szerintem az összes kétharmada biztos benne van. Ezért egy fél csillag levonás, mert ez csúnya kapitalista trükk, hogy vegye meg az ember a korábbi köteteket is. ;]

Rokonszenvesek és emberiek a szereplők, és nagyon tetszik, hogy valós időben fut a történet, és így mindig reagálnak az aktuális közéleti eseményekre. (Sok benne a politika.) Jól látható, ahogy a külvilággal párhuzamosan maga a leszbikus társadalom is változik, egyre mainstreamebb lesz, és van szereplő, akinek ez bejön, van, akinek nem. Az egyik pár ha jól számoltam, háromszor házasodik össze, egyszer amikor szerveznek maguknak egy bensőséges, de jogilag semmit sem érő esküvőt, aztán egy másik államban, ahol már legalizálták a melegházasságot (de ez a saját tagállamukban nem érvényes), végül a saját államukban is. Mások meg azon dühöngenek, hogy nem pont azért harcoltak, hogy a patriarchális, fehér, elnyomó intézményrendszert lebontsák? A többiek meg itt lelkesen házasodnak, böszme kocsit vesznek és belépnek a republikánus pártba?

(Csúcs a republikánus, evangéliumi keresztény leszbikus diáklány, ő volt az egyik kedvencem. CIA camp! :D )

És végre egy képregény, ahol vannak göndör hajú emberek! Eddig nem is jöttem rá, hogy mi zavar – az, hogy egy csomó képregényben egyszerűen nincsenek göndör hajú szereplők, még akiknek göndör lenne a haja (pl. afrikai származásúak), őnekik is egészen rövid vagy be van fonva. Göndör haj for the win!!

Nagyon sajnálom, hogy jelenleg éppen szünetel a sorozat és másokon dolgozik a szerző, mert függőséget okoz… szerencsére legalább ez a kötet jó hosszú. Sok a szöveg a buborékokban, úgyhogy ne számítson senki arra, hogy leül és egy ültő helyében gyorsan elolvassa, én úgy terveztem és még úgy is több alkalom lett belőle, hogy nagyon nehéz letenni.

Egy magyar könyvügynökség levetett állományából van amúgy, tehát ezek szerint nem kellett magyar kiadónak :[[[ Mondjuk itt a mainstreamebb témájú képregényeket is nehéz eladni, ennek nem tudom, hány vevője lett volna.
        _
Ezekre a kihívásokra olvastam:
* Leszbikus és meleg irodalom olvasása!
* Olvassunk Mangát (és képregényt)!

Az elején még próbáltam volna beleszólni, de Calvino bácsit olvasni olyan, mint azzal beszélgetni próbálni, aki ha felveti a kérdését, már meg is válaszolja a nevedben. Vársz, vársz, hogy majd egyszer levegőt vesz, de aztán rálegyintesz, végtére így energiatakarékosabb, dumáljon csak ő, mondja meg, szerinte mit gondolok. Én meg majd tudom, amit tudok.
Okosan két főszereplőt is beállít, és úgy szövi őket, hogy ha nő vagy, akkor is főhősnek érezd magad, mint Olvasónő, ha férfi vagy, akkor is, mint Olvasó.
Ha precízke vagy következeteske lennék, marhára bosszantott volna, hogy valaki adjon már egy folytatást, könyörgöm, csak egy kicsit. Szerencsére nem vagyok.
Ellenben sunyiban tulképp tanulmányt írt, merthogy felsorolta az olvasáshoz, könyvhöz, történetvezetéshez való hozzáállásod minden lehetséges módját, ha esetleg eddig még nem gondoltad volna végig, hogy katalogizálhasd saját magad is.
A történetvezetés olyan, amilyennek az lsd-s repülést képzelem, mindenben van egy marék kaleidoszkóp. Néha élmény, néha nyűg.
A végére azért ad feloldozást a halli-galliból, de ezt már nem árulom el. :)

Kellemes turistacsemege, észbontó illusztrációkkal. A szöveghez csak hozzáadnak a rajzok, a nyelvezete bár nem túl bonyolult, bővelkedik az angol nyelv olyan szófordulataiban, amikkel bárki gazdagíthatja a szókincsét. Mindenki, aki nem brit, élvezettel olvashatja, aki meg brit, az azért nem olvassa, mert tudja már a saját példáján, amit ebben a könyvben leírtak. Szeretnivaló és igen szórakoztató, amikor egy nemzet ennyire szereti kifigurázni magát. Ám birokra kelek a szerzőpárossal, és az olvasottak után azért egy-két pontban én akkor is megcáfolom az ő Britanniájuk nagyszerűségét. Még úgy is, hogy sokat nevettem rajta.

Erről a könyvről nem tudok objektíven írni.
Nem is akarok.
Összetört.
Még most is csak rakom össze magam.

A halál közelsége mindig fájdalmas.
Tizenhat évesen azzal a tudattal ébredni nap, mint nap, hogy már csak hónapjaid vannak hátra, több mint fájdalmas: szívszorító és elfogadhatatlan.
Elfogadhatatlan, hogy az élet nem tisztességes.

Azzal szembesülni, hogy mi mindent kellene még megtenned, hogy legalább belekóstolj az élet ízébe, kétségbeejtő.
Tess, a főhősnő megteszi, ami tőle telik: listát készít és szép sorjában végigmegy rajta, hogy ne haldokoljon a még hátralévő idejében, hanem éljen.
A lista elején szereplő dolgok nem sokban térnek el egy kamasz lány átlagos vágyaitól, de ahogy fogy az idő, egyre komolyabb és érettebb kívánságok kerülnek fel fel rá.
Olyan kívánságok amelyek ott vannak mindnyájunkban.
Szeressenek és szerethessek.
Bízzanak bennem és bízhassak.
Ne egyedül kelljen szembenéznem a halállal.
A halál közelsége ne rettegéssel, hanem fájdalommal töltsön el.
Fájdalommal, hogy mennyi jó dologba nem ízlelhetek már bele.

S majd a végén ezt a fájdalmat belenyugvással tudjam elereszteni.