A képzelet birodalmai - Távoli világok

Rovatgazda
!
>!
vicomte P
Merítés

Képzelet birodalmai – Távoli világok

Beharangozó

A Képzelet birodalmai előző számában nagy léptekkel haladva áttekintettük azokat a világirodalmi műveket, amelyeknek szerzői vagy témaválasztás során vagy az irodalmi eszközhasználatot tekintve jártak el hasonló módon, mint ahogy azt a mai modern fantasy szerzőktől megszoktuk.

Ahogy a zavarba ejtően széles paletta is mutatta, a mítoszok és mesék varázslatokkal, szörnyekkel és hősökkel teli világát épp olyan szívesen idézték meg a klasszikus szerzők, mint amilyen szívesen nyúltak az okkult és misztikus témákhoz, hogy borzongásra késztessék az olvasókat.

A jelen számunktól kezdve a következő néhány alkalommal egy-egy alzsáner mágikus világképének jellemző vonásait és azoknak az elmúlt bő száz évben bekövetkezett változásait igyekszünk majd bemutatni.

Kezdetnek három olyan jellegzetes történettípust – nevezetesen az elveszett világokat és a planetáris románcot a következő számunkban pedig a portál fantasyt – veszünk sorra, amelyeknek közös pontja, hogy mindegyikben hétköznapi emberek keverednek egzotikus helyekre és találkoznak fantasztikusnál fantasztikusabb teremtményekkel vagy küzdenek meg mágikus bestiákkal.

A világok közötti barangolásunk során útitársként az alábbi molyok szolgáltak:

@Tompetyo, @Lahara, @tonks, @tengshilun, @Niabee, @csartak, @eme, @miss_anthropy @Mandragoria, @pwz, @Arianrhod @atalant, @BlackSheep, @revelácifa, @chibizso, @Isley, @johnjsherwood, @Istris, @Szirmocska, @Evangelina, @Teelandar, @vöri, @Hedgedog, @Eltiron

14 hozzászólás
!

Afrika mélyén

@vicomte

„Messziről jött ember azt mond, amit akar” tartja a régi mondás, és való igaz, a világirodalom tele van olyan írásokkal, amelyek – néha a hitelesség és megbízhatóság maszkja mögé rejtezve, mint amolyan útleírás – világjáró kalandorok fantasztikusabbnál fantasztikusabb utazásait írja le.

A műfaj első fecskéje az Odüsszeia volt, de azt követően számtalan nagyotmondó világcsavargó kalandjairól olvashattak az érdeklődők.

Nehéz megmondani, hogy a mai modern értelembe vett fantasy mikortól datálhatóan él az elveszett világ toposszal, de talán az első markáns és nálunk is ismert szerző, aki ezt a toposzt előszeretettel alkalmazta az H. R Haggard volt, akinek Allan Quatermain regényei (amelyek közül nálunk csak a Salamon király kincse c. ismert) a legkülönbözőbb elveszett, és gyakran mágikus tudást őrző afrikai civilizációk fennmaradt mementóiba belefutó öregedő brit vadász kalandjait meséli el.

@Tompetyo: http://moly.hu/ertekelesek/1494394

@Noro: Regényként talán kevésbé, de számos filmfeldolgozásából már jóval szélesebb körben ismert még Ridertől az Ayesha is. Ez egy misztikus hatalommal rendelkező királynő története, aki szintén egy elfeledett királyságon uralkodik. Ő lehetett az egyik első megjelenése annak a modern boszorkány-koncepciónak, amely nem egy vén banyáról szól az erdő mélyén, hanem egy gyönyörű varázslónőről, akivel ennek dacára jobb vigyázni. Ha angol nyelvterületen annyit mondasz, “She”, akkor jobb körökben rögtön tudni fogják, mire gondolsz – e címmel ugyanis legalább négy mozifilm jelent meg 1935 és 2001 között. (Címszerepben a kor aktuális szexbombájával.) Magyarul a jóval felejthetőbb “Az elveszett város kalandorai” cím alatt találhatjuk meg a legutolsó változatot.

@Lahara:


>!
Lahara ISP
Henry Rider Haggard: Ayesha

Azt hiszem, az ilyenre mondják, hogy fantasztikus kalandregény. Amennyiben a fantasztikus nem a lenyűgöző rokon értelmű szava, egyet értek. Máskülönben érdekes volt, bár olyan nagyon nem kötött le. De szabad elfelejteni, mikor könyv is ez. Ó, igen, a borító nem tetszik, és azért is vártam éveket, hogy elolvassam.

!

A nemes vadember

@vicomte:

Ha Haggard volt is az első, de a legismertebbé mégsem ő, hanem kétségtelenül E. R. Burroughs vált, aki a Tarzan történetekkel egy teljes zsánert kreált a nemes vadember és a valaha volt rejtélyes afrikai civilizációk romjait fosztogató kapzsi nyugati szerencsevadászok szembeállását véve alapul.

@Noro: egyszer érdekes lenne összevetni a Dzsungel könyvével – Kipling hatása szerintem tagadhatatlan, mégis úgy tűnik, hogy a fehér ember kontra őserdő dolgot sok tekintetben másképp dolgozták fel.

@tonks az első részről: http://moly.hu/ertekelesek/1794895
@tengshilun szintén: http://moly.hu/ertekelesek/1745868

A későbbi részeket már nem nagyon elemezték az olvasók – pedig kíváncsi lettem volna, kik például azok a hangyaemberek – azonban @Niabee a második kötettel kapcsolatban olyan klisékről tesz említést, amelyeket a hard fantasyben még számtalanszor viszont fogunk látni:


>!
Niabee
Edgar Rice Burroughs: Tarzan visszatér

Kissé kettős volt az élmény, mert ami az első részben olyan szerethetően mókás volt a regényben számomra, vagyis a korra jellemző abszurd körülményesség és udvariasság, ebben a könyvben kissé túlzottan előtérbe került főleg az Európában játszódó részeknél. Néha az az érzésem, hogy Burroughs ezt erős iróniának szánta, a célja valószínűleg a kontraszt kiemelése Tarzan erkölcsisége és a „fejlett” társadalmak ál-erkölcsössége között. Szintén soknak találtam a direkt hangsúlyozásokat, mint a milyen az 'előtört belőle a fenevad', meg 'senki más nem lett volna képes' frázisok. És hát ott van még a nem egy, de számos valószerűtlenségi pont, amin ez a regény keresztül megy.
De… kedves, szórakoztató, szerethető, jól kitalált karakterek, fordulatos cselekmény, szívet melengető mese, és néha meglepően modern hangvételű. Egy egy mondat vagy bekezdés erejéig felvillan valami más, izgalmas a stílusban, egy tökéletes mondat, mint amikor valaki folyton viccel, de egyszer csak meglátod a szemében, hogy ezt most komolyan gondolja. Jó volt olvasni.

!

Felfedezők és kincsvadászok

@vicomte

Ez a zsánerelem mélyebben beépült a fantasztikumba, mint egyesek gondolnák, hiszen nem csak a 30-as évek pulp szerzői használták előszeretettel – Abraham Merritt: Kígyóanya és A délibáb harcosai c. regényei a tökéletes példái annak, hogy az adott korban hová fejlesztették tovább a Tarzan történetek receptjét.

@Noro: A délibáb harcosai korához képest kifejezetten összetett főhőst és történetet tár elénk, igazán kár, hogy rajtam kívül senki nem olvasta (http://moly.hu/ertekelesek/935782). A Kígyóanya inkább tipikus alkotása az időszaknak – ezt mindketten olvastuk (http://moly.hu/ertekelesek/1535194), mások sajnos még nem. (@vicomte: Pedig melegen ajánljuk azoknak, akik érdeklődnek a műfaj gyökerei iránt és a Tarzan történeteknél bonyolultabb olvasmányra vágynak.)

Távoli a párhuzam, de ezekben a könyvekben mintha felfedezhető lenne az urban fantasy őse is. Merritt A Holdtó c. regénye úgy keveri a sci-fi, a fantasy, a modern és az ősi világ elemeit, mint azok a kortárs hibrid alkotások, amelyeket manapság a weird, slipstream és hasonló műszavak alá kategorizálnak. Pedig valószínűleg csak egyszerű kísérlet volt annak idején – nem is a szerző legjobbja. (Ha még nem találtátok volna ki – ezt is csak én olvastam. :))

A bizonyos körökben messiásként várt Merritt-regény, az Istár hajói, már következő számunkba, a portál fantasy témakörébe tartozik. Ki tudja, addig még akár meg is jelenhet. Az esély egy a millióhoz – de talán bejön. :)

@vicomte:
A pulp fénykorának szerzői szinte kivétel nélkül éltek legalább egy-két művükben azzal az eszközzel, hogy gyanútlan hőseiket olyan egzotikus helyekre küldték el, ahol aztán rettenetes vagy lenyűgöző események sodorják magukkal őket.

Lovecraft, a kozmikus horror atyja viszonylag ritkán, de szintén élt ezzel az eszközzel. Az egyik legnagyobb lélegzetű művében az Örület hegyeiben, Antarktiszon kutató főhősei ütköznek bele egy történelem előtti korban ott élt földitől idegen civilizáció maradványaiba.

@csartak: http://moly.hu/ertekelesek/1308651
@eme:


>!
eme P
H. P. Lovecraft: Az őrület hegyei

Nagyon jól indult, bele is éltem magam az expedícióba, tudományos, szakszerű(nek tűnő) beszámoló, a feszültség egyre inkább fokozódik, majd valahol, számomra sem teljesen magmagyarázható módon alábbhagy. Mintha sejtettem volna, mi következik, vagy legalábbis nagyvonalakban mi jöhet. Aztán jött is, és közben megérkezett vele a homály, a sejtetés, az őrületbe kergető jelzők sora: borzasztó, félelmetes, őrületes, kísérteties, rettenetes, őrjöngő, szörnyű, rémítő, iszonyatos és így tovább, majdnem minden mondatba jut belőlük egy-kettő. Hát, ez nekem túl sok… pontosabban túl kevés. Nem akarok én horrorisztikus részleteket, véres és iszonyatos jeleneteket, de valami hiányzik innen. Igaz, hogy első személyű elbeszélőként, szemtanúként elmesélni egy ilyen tapasztalatot megmagyarázhatná, igazolhatná az elmesélhetetlenség érzését, a leírás képtelenségét. Ennek viszont ellentmond a „tudományos” részletesség, a higgadtság, az őrület hegyeiben talált megkövült múlt aprólékos leírása. Nem találtam meg a kapcsot a leírtak és az átélt érzelmek közt. Nem sikerült számomra eléggé plasztikussá és érzékelhetővé tenni az őrületes rémségeket. Aztán ott van az utalások tömkelege, melyeket nem tudok mihez csatolni – fiktív korok, mítoszok, civilizációk, melyek számomra csak lebegnek a semmiben, én meg állok értetlenül. Semmi, vagy túlontúl kevés magyarázat.
Nem, nem rettegtem, nem borzongtam, de ez talán az én hibám. Nem nagyon szokott ez nekem sikerülni. Kár, mert nagyon reményteljesen indult az egész.

10 hozzászólás
!

Dr. Jones és társai

@vicomte

Ahogy a világtérképekről egyre több fehér folt tűnt el, úgy kopott ki ez a zsáner is a szórakoztató irodalomból, de teljesen nem tűnt el, csupán átalakult. Új lendületet a ’80-as években nyert, amikor a ’30-as évek ponyvaregényeinek örökségét nyíltan felvállaló Indiana Jones filmek új szintre emelték a szórakoztató irodalomnak ezt a nosztalgikus elemét. Azóta számtalan jó és csapnivaló klón és tovább gondolás született a témában, elegendő csak akár Lara Croft kalandjaira, vagy a Múmia filmekre gondolnunk.

Érdekes – bár a látvány centrikusság miatt talán nem meglepő – módon ez a toposz az elmúlt harminc évben minden népszerűsége ellenére leginkább a filmesek és a játékkészítők fantáziáját mozgatta meg, és az írók inkább az SF, mint a fantasy műfajban éltek vele spoiler. A játékok közül az Uncharted már csak azért is említést érdemel, mert ennek egyik novellizációja megjelent magyarul is, és bár erősen megosztotta az olvasókat, azért viszonylag sokan olvasták, többek között @miss_anthropy is, aki nagyjából arra jutott, amire én látatlanban gondoltam: ezt a sztorit nem olvasni, hanem játszani érdemes:

http://moly.hu/ertekelesek/1984350

De talán az sem meglepő, hogy a film és játékkészítők mellett leginkább az ifjúsági irodalom maradt hű az alzsánerhez – a fiatalok fantáziája még mindig mesés tájakkal és elfeledett birodalmakkal szórja tele a világtérképet, fittyet hányva a google earth-re. :P
Számtalan ilyen regényt sorolhatnánk, de most egyet emelnénk ki, a világhírű Isabel Allende: City of the Beast c. könyvét, amely @Arianrhod értékelése alapján korántsem olyan zavaros, mint ahogy az a könyv meglehetősen szerencsétlen kivitelű magyar fordítása alapján sejthetnénk:


>!
Arianrhod MP
Isabel Allende: Kingdom of the Golden Dragon

Már a felénél jártam a könyvnek, és nem jött a mágikus realista feeling, már-már kétségbeestem! De nem kellett volna, a könyv második részében bőven kaptam az áldásból. Bár a tibeti világ soha nem vonzott különösebben, most a hatása alá kerültem. Olyannyira, hogy menet közben utána is néztem sok dolognak a lexikonban. Csak halkan jegyzem meg, hogy ez a könyv mozgalmasabb, gyorsabban pörögnek az események, mint az első volt, nem azt mondom, hogy jobb, de kicsit más, és a színvonal nem szállt alá, ahogy általában a trilógiák esetében a középső rész esetében szokott.

Ha lehet, ez a könyv még kevésbé illik a fantasy kategóriába, mint a másik, sokkal jobban hajaz a már az elsőnél is általam felidézett Indiana Jones-történetekre. Csak nincsenek benne sikoltozó, megmentésre szoruló szőkített hajú Barbibabák. Szóval ízig-vérig ifjúsági kalandregény, mágikus realista felhanggal. Időnként…

Ami épp beleillett a kutatási irányvonalam aktuális állomásának témájába, – kapcsolatkeresés egymástól távoli népek hagyományai között, – azt itt készen kaptam. Megdöbbentő, mennyire messzi kultúrák őriznek hasonló elképzeléseket, például elveszett városokról, lényekről (pl. yeti), kincsekről, tudásról, mítikus növényekről vagy gyógyszerekről (pl. élet vize). Megdöbbentő volt a gondolat, hogy egy mélyen spirituális buddhista láma, és egy amazonaszi indián sámánisztikus tanaiba belemélyedt brazil kislány mennyire jól megértheti a másikat szavak nélkül is.

Ahogy az első könyvben megtaláljuk El Dorádót, bár nem abban a formában, ahogy gondolnánk, ebben a könyvben eljutunk (van, aki ismét) a Kék Hold Völgyébe, de nem úgy, ahogy gondolnánk.

Döbbenetes, ahogy Allende képes a valóságos történéseket mágikus mesévé varázsolni. Itt van például a láma-herceg, aki trónra kerülésekor polgárlányt választ feleségül. Megnéztem a bhutáni királyt, a valóságban is így van, nagyon szép a királynő! A király pedig haladó irányzatot képvisel, és a bhutáni nép valóban nem a gazdasági javakra helyezi a hangsúlyt, hanem a jólét fokmérője a Boldogság. Vonzó gondolat, varázslatosan szép ország, mégis talán oda kellene költöznöm. Ha nem volna olyan hideg…

6 hozzászólás
!

Az elveszett világok mágiája

@vicomte

Az fantasy műfajon belül elveszett világok alzsánerben a mágia és a természetfeletti a környezet idegenségében jelentkezik a legmarkánsabban.

Az ide merészkedő utazó – aki többnyire kincsvadász-felfedező vagy természettudós* – sutba dobhatja az eddigi tudását, mivel olyan dolgokkal szembesül, amelyekkel kapcsolatban a hétköznapi környezetében nem szerezhetett tapasztalatot, így csak a talpraesettségére, józan eszére, vagy ha az nincs, akkor a szerencséjére és modern fegyvereire támaszkodhat. Ha pedig minden kötél szakad, akkor az író még mindig előhúzhat egy barátságos spoiler helybelit, akinek segítségével hősünk túlélheti a kalandot.

Elfeledett, nem ritkán elkorcsosult népek, misztikus romok, baljós útvesztők, ősi mágiával felszerelkezett fanatikus szekták, veszedelmes, gyakran isteni eredetű ereklyék s az azokat őrző szörnyek jellemzik ezeket a történeteket.

A kaland és az egzotikum iránti fogékonyság mellett ezek a művek elsősorban az olvasók rácsodálkozás iránti igényére játszanak rá.

*A zsáner egyik legismertebb regénye, Conan Doyle: Elveszett világ c. műve nem fantasy ugyan, de a főhőse, a dinoszauruszokkal kergetőző a vérbő Challenger professzor ennek a tipikus példánya. :D De hasonlóan tudós volt Verne: Utazás a Föld középpontja felé c. klasszikusának főszereplője is.

@Noro:
Az utóbbi műről @Mandragoria megemlít néhány, határesetben idevágó elemet: http://moly.hu/ertekelesek/1371511
De a századelő mágia-ábrázolásáról előhúzni egy értékelést nem kis kihívás – írni egyet jóval könnyebb:


>!
Noro P
Abraham Merritt: A Holdtó

Egy klasszikus író korai zsengéje. A történet eléggé egyenetlen, a „főhős” nem csinál semmit, csak nézi, ahogy mások cselekszenek, a leíró részek pedig nagyon hangulatosak ugyan, de néha nem tudják átadni, hogy akkor mit is kéne látnunk tulajdonképpen. Merritt itt is az „elveszett ősi királyság” témát használja, amiről elhíresült, de meglepő módon SF elemekkel dolgozik: atomi rezonanciák és holdkövek által polarizált fénysugarak töltik be az ősi nép „mágiájának” szerepét. A maga korában (1918-ban jelent meg folytatásokban, 19-ben regényként) teljesen modern lehetett, ma viszont már simán olvashatjuk fantasynek is – de ez nem az ő hibája, hanem az eltelt évszázadé :)
Egyébként a magyar kiadás borítóképe és fülszövege is sikeresen félreérti a történet lényegét.

!

Hős a Marson

@vicomte

Írtuk már korábban, hogy a fehér foltok eltűnésével megkopott az elveszett világok zsáner fénye is, de az álmodozók nem adták fel, és idegen bolygókra röpítették a hőseiket.
Ezért aztán, bár számos hasonlóságot mutat az elveszett világok zsánerrel, de a planetáris románc műfajáról mégis külön érdemes értekezni annak sajátosságai miatt.

Maga a műfaj eléggé szerteágazó – sokan nem is gondolnák, hogy mennyire – így természetesen mi itt és most elsősorban a fantasy hagyományos eszköztárát használó művekkel fogunk foglalkozni.

Bármilyen meglepőnek is tűnek, de a csillagok között, idegen világokon – elsősorban a Marson – játszódó fantasy jellegű történetek a XX. század elején váltak népszerűvé.
Ezt egy közismert, mégis kiirthatatlanul meggyökeresedett fordítási hibának köszönhették az olvasók: mégpedig annak, hogy Pietro Secchi jezsuita csillagász, aki a Mars felszínén folyóvölgy és szurdok jellegű képződményeket fedezett fel, erre a „canale” kifejezést használta, ami viszont az angolszász nagyközönség fejében a mesterségesen épített csatornarendszer képzetét keltette, amelyhez egy hanyatló civilizáció ideája társult.

Ennek a tévedésnek köszönhetjük nem csak az egyik első és leghíresebb inváziós sci-fit, a Világok harcát, vagy jócskán később Bradbury Marsbéli krónikák c. művét, de a már korábban említett E. R. Burroughs Barsoom ciklusát is.

A Barsoom ciklus annyi tipikus angolszász ponyva motívumot hordoz magában, hogy valószínűleg érdemes lenne listát írni a regény során felbukkanó klisékből és végigvenni, hogy azóta hol, és hány különböző módon hasznosították újra őket.

@Noro:
Szerencsére @pwz már meg is tette:
http://moly.hu/ertekelesek/1121174

@atalant szintén hasonló megfigyeléseket tett:
http://moly.hu/ertekelesek/1042451

Hallgattassék meg a másik fél is: @BlackSheep nem az egyetlen, aki elavultnak (illetve “szerethető marhaságnak”, ahogy a Mars lányáról írja) tartja e sorozatot, de ő ki is fejtette (kicsit spoileres) véleményét: http://moly.hu/ertekelesek/1048414

@revelácifa a harmadik részről:


>!
revelácifa
Edgar Rice Burroughs: A Mars ura

Kaor!
John Carter nagy kalandja ezzel a regénnyel tetőzött be és mint a legtöbb „trílógia” esetében a harmadik rész kevésbé tudta szállítani a meglepetéseket és a katarzist. Minden esetre a Mars urában megkapja az olvasó a lezárást és főhősünk megpihenhet. A film megjelenése előtt több helyen is olvastam, hogy az alapanyag egy új Csillagok Háborújával kecsegtethet és ha a hasonlat kicsit erőltetettnek is tűnt még annó, be kell látnom, hogy a címadó jelenetsornál nekem is eszembe jutott az említett film klasszikus. Az biztos, hogy képzelőerő tekintetében Burroughs lazán ringbe szállhat Lucassal, főleg ha azt is figyelembe vesszük, hogy sok tekintetben az író a jövőnkbe látó módon festette meg a Barsoomi élet egyes aspektusait, mindezt 1913-ban!
Szóltam.

1 hozzászólás
!

A pulp fejedelmei és a planetáris románc

@vicomte

Az idegen bolygókon játszódó történetek sikere nyomán ’30-as évek ponyvamagazinjaiban rendszeresen jelentek meg Marson, Vénuszon vagy ezeknél is egzotikusabb bolygókon játszódó sztorik.

Ezek az írások többnyire inkább a sci-fi eszköztárát használták, de akadt azért pár, amely a Burroughs nyomdokain járva inkább a kard és boszorkányság alzsáner eszközeit használta.

Ezek közül magyarul tudomásunk szerint csak egy jelent meg: R. E. Howard, Conan atyja írt egy kisregényt Almúria címmel, amelyben a főhős újkori barbárként verekedi magát végig egy démoni teremtményektől nyüzsgő bolygón egy általa felszabadított rabszolganő társaságában. Mondanom sem kell, hogy erről a regényről is csak @Noro írt értékelést. :)

@Noro:
A korszak másik meghatározó alakja, Lovecraft is írt egy planetáris románchoz közel álló kisregényt, Eryx falai között címmel. Igaz, hogy a SF, fantasy és horror hármasságából talán épp a fantasy jelenik meg benne a legkevésbé, de emlékezzünk meg erről is:

@chibizso:


>!
chibizso
H. P. Lovecraft: Eryx falai közt

Eryx falai közt-ről egy kicsit:
Meglepő, hogy ez sci-fi, pedig végig borsózott a hátam. Lehetett sejteni, hogy mi lesz a végkimenetel, de akkor is borzalmas volt az értelmetlen bolyongásról olvasni. A Venus lakók is eléggé ijesztő fickók, és a többi ottani lény is.
Máshonnan megközelítve a dolgot: H.P. Lovecraft felismert valamit az emberekkel kapcsolatban, ami az ő kora óta változatlan. Hiába figyelmeztetik az emberiséget a veszélyre, le se sz*rja.
Amúgy most emelem nem létező kalapomat, az Eryx falai közt igazán izgalmas történet volt.

1 hozzászólás
!

Barbár planéták

@vicomte

A Mars, mint barbárságba fulladt bolygó toposzát a ’40-es ’50-es években Leigh Brackett vitte tovább, akinek két regénye is megjelent magyarul. A Rhianon kardja közel 30 éve folytatásokban a Galaktikában, míg a már nem a vörös bolygón játszódó Rőt csillag a GBK klubkiadványa volt.

@Noro:
A Rhiannon kardja (Galaktika 90, 91 és 92, ha valaki vadászna rá) igazán csúcsra járatta a korabeli hard fantasyt. Főhőse nem holmi poszt-viktoriánus úriember, akinek a szerző elegánsan elnézi azt a pár kis mészárlást és gyilkosságot, hanem egy igazi barbár, aki időnként ösztönből cselekszik, kárt tesz a barátaiban, nem hallgat az észérvekre, spoiler. Matt Carse a legelső igazi antihősök egyike, a történet pedig a század középső harmadának egyik meghatározó alkotása.

Ezt a figurát a jóval később írt Rőt csillagban sajnos nem sikerült a szerzőnek megismételnie. Eric John Stark eleve egy epizodikus sorozathoz készült, aki bármilyen történetbe beilleszthető, de egyikben sem érzi magát igazán otthon. Ráadásul a viselkedése túlságosan is PC, akiről hiába bizonygatja a narráció, hogy készen áll bármikor átharapni a torkod.

A Rőt csillagról @Isley értékelését tudjuk a figyelmetekbe ajánlani.


>!
Isley P
Leigh Brackett: A rőt csillag

Eric John Stark a Skaith bolygóra érkezik, hogy kiszabadítsa a Fővédnökök, vagyis a bolygó korlátlan urainak karmai közül legjobb barátját, Ashtont. Az űrkikötő messze délen van, útja pedig a távoli északra vezet, megannyi ellenségen keresztül. A számtalan megpróbáltatás dacára sem válik ez a regény akciódússá, valahol az arányokkal nagyot hibázott az író, mert bár sok helyszínen játszódik a történet, számos ellenséggel találkozunk, akiknek múltjáról is sokat tudunk meg, mégis a regény nagy része mesedélután és nem is a legjobb fajtából. A vége azonban egész jóra sikeredett. A Skaith anyánk gyermekei, az északi kopók és a Fővédnökök is egész jó történettel és némi izgalommal szolgáltak. Kár, hogy csak a végére jött bele az író. Bár ez a regény igazából csak egy trilógia nyitódarabja, azokkal együtt olvasva lehet nagyobb élmény lenne, ugyanis a vége miatt úgy érzem a folytatások egész jók lehettek.

A regény nem dúskál az érdekes gondolatokban. Az az egy központi motívum, ami végig jelen van, az viszont egész jó. Ugyanis az egész regény valahol arról szól, hogy a Skaith bolygó kormányzói félnek az űrutazástól, s attól ami változást hozna az bolygójuk számára. Félnek a változástól, a haladástól, a valóságtól. Harcuk Starkkal igazából nem más mint az elzárkózó és az elkerülhetetlen változástól rettegő ember kétségbeesett harca a megmásíthatatlan valósággal szemben. Ezért is mutatja a Skaith-ot Brackett egy hanyatló bolygónak, amely azonban még nem veszett el: egyesek várják a Megjövendöltet, aki elhozhatja számukra a csillagokat és azzal együtt egy új, szebb kort.

!

Boszorkányok az űr sötétjében

@vicomte

Ahogy teltek az évtizedek a planetáris románc helyszínei is egyre távolabb helyeződtek. A ’60-as évektől már távoli naprendszerek egzotikus bolygóin kalandozhattak az olvasók és a korszakra jellemzően ezek a regények már olyan erősen összemosták a technológiát és a mágiát, hogy ember legyen a talpán, aki képes e kettőt képes elválasztani egymástól.

Ez utóbbira az egyik legtökéletesebb példa M. Z. Bradley Darkover ciklusa, amelynek főszereplői egy hajótörést szenvedett földi kolonizációs hajó leszármazottai, akik képesek keveredni a bolygó őslakóival és egy úgy nevezett mátrix technikát felhasználva varázsolni (vagy legalábbis valami nagyon hasonlót művelni) is.
Mindezek mellett a társadalom a történetek zömében (jó néhány novella olvasható az Atlantisz magazinban) az emberek bár benépesítették a világot, de a származásukról tökéletesen megfeledkeztek és feudális viszonyok között élnek.

@Noro:
A Darkover ciklus kétezer éven keresztül kíséri végig az idegen bolygóra vetődött emberek történelmét. Egyes regények abban a sötét korban játszódnak, amelyben mentális erővel bíró boszorkány-királyok uralják a világot (ha jól tudom, az egyik dinasztia Hastur nevét viseli), míg mások a földi civilizációval való kapcsolatfelvételt és egy jóval felvilágosultabb kultúrát mutatnak be. Egyszóval Bradley alaposan eljátszadozott azzal, hogy ugyanaz az univerzum mikor viselkedik sci-fi, és mikor fantasy módjára.

@johnjsherwood a sorozat nulladik részéről (nálunk csak Darkover címen jelent meg, de eredetileg ez a Darkover Landfall) írt, amely magát az űrhajótörést és az azt követő eseményeket meséli el: http://moly.hu/ertekelesek/754349

Andre Norton Boszorkányvilág ciklusa

@Noro:
Az 1960-as években Andre (leánykori nevén Alice) Norton újította meg a planetáris románc zsánerét. A hagyományokhoz hűen fogott egy földi embert, aki odahaza nem találta a helyét, és őt tette meg az idegen világban játszódó történet hősévé. De ez a hős már nem a századelő übermacsó figurája, aki azonnal szuperhős lesz a barbárok között. Jut hely mellette babér más szereplőknek is.

A Boszorkányvilág alighanem az egyik legelső mágia vs. technika típusú fantasy. Néha össze is mossa a kétféle tudományt, ami szintén a planetáris románcok jellemzője. De amíg ez elődeinél inkább kiforratlanság volt, addig itt már koncepció, és a könyv végére letisztul a kettő ellentéte, többféle értelemben is. Érdekes egyébként, hogy a technológiát teszi meg a kettő közül a gonosz eszközének.

A könyvnek jó néhány folytatása létezik még angolul, és úgy hírlik, Norton jobban is kibontotta bennük a témát.

@Istris nem igazán volt vevő a magyarul megjelent első kötetre:


>!
Istris
Andre Norton: Boszorkányvilág

Talán a könyv írásakor még új elképzelés volt párhuzamos világba utaztatni hősünket, amit természetesen meg kell menteni, és erre hogy-hogynem csak a főhősünk képes. Vélhetőleg Stephen Lawhead is ebből merítette az Albion dala trilógia alapjait, de ott legalább megmaradt az író az általa kitalált világ keretein belül és leszüretelte az egész világot, míg ebben a könyvben a sci-fi író egy csepp fantasyt csöppent a műbe csak az íze végett. Olyan se ez, se az lett a végeredmény. Szerintem mind két világ bőséges lehetőséget ad egy remek könyv írására mind a mai napig, mindkettő kifejezetten érdekes a maga nemében, de nem biztos, hogy érdemes összekeverni.

!

Sárkányháton

Végül meg kell említeni két sorozatot, amely szinten a planetáris románc kategóriájába esik s habár még az előző kettőnél is inkább határterület, mégis díszleteiben olyan erősen a klasszikus fantasyre hajaznak, hogy a legtöbb olvasó automatikusan oda sorolja őket, holott valójában pszeudo-középkori környezetben játszódó sci-fikről van szó,

A Pern regények igazán becsapósak: talán csak az első kötetben van utalás a bolygó lakóinak földi eredetére és sárkányok eredetére spoiler, míg a többi történetben ezek az események már teljesen a múlt ködébe vesztek.

@Noro:
Amíg a sokadik kötetben – a magyarul is megjelent Fehér sárkány vége felé – Pern népe komoly régészeti kutatásokba nem kezd, amikor is meglepő felfedezésekre jutnak…

Valójában a Pern-ciklus, akárcsak az előbb tárgyalt Darkover, korszakokat fog át. Magyar nyelven egyedül a Moreta, a Pern sárkányúrnője lóg ki a jelenkorban játszódó könyvek közül, de például a Dragonsdawn c. előzmény-regény egyenesen a sárkányfaj megalkotásának idejébe repíti az olvasót, 2500 évvel korábbra.
@Szirmocska az első részről: http://moly.hu/ertekelesek/1011412
@Evangelina a másodikkal kapcsolatban a szappanoperásodás apró jeleiről számol be: http://moly.hu/ertekelesek/1355416
@Teelandar pedig az utolsóról írt: http://moly.hu/ertekelesek/460284

@vicomte
A Majipoor-trilógia már lényegesen könnyebben azonosítható sci-fiként, de itt a szereplők maguk tekintenek néhány dolgot varázslatnak…

@Noro:
Majipoor világától távol áll az eddig tárgyalt sorozatok kemény, barbár hősöket és harcias úrnőket követelő hangulata. Ez a hatalmas bolygó nagyon is idilli, amely önként adta fel az űrutazásban rejlő hatalmas technológiai lehetőségeket. Itt a legcsekélyebb erőszak is megrökönyödést kelt, a bűnösöket pedig rémálmok üldözik az őrületbe – vagy a megváltásba. Az álomgépek csodálatosnak tűnő technológiája ugyanis alapvetően jóindulatú eszköz, amely tanítani és megreformálni hivatott a Napkirály alattvalóit.

@vöri: http://moly.hu/ertekelesek/1531482

@Hedgedog: http://moly.hu/ertekelesek/1827967

@Eltiron:


>!
Eltiron
Robert Silverberg: Valentine, Napkirály

Sajnos nem ér fel az első rész színvonalához. Allegórikus, metaforákkal telezsúfolt, pszichedelikus regény, ami helyenként teljesen élvezhetetlen a zavaros leírások miatt. Néha bekezdéseken keresztül csak halandzsaszavak sorakoznak egymás után, aminek gondolom az lenne a célja, hogy az idegenség hangulatát átadják, de inkább csak fárasztó modorosságnak hatnak.
A Lord Valentine kastélya remek karakterei szinte teljesen eltűnnek, csak néha, említés szintjén kerülnek elő, a meglehetősen vaskos regény nagy része Valentine fején belül játszódik, sokkal inkább újhullámos „inner space” SF ez, mintsem fantasy. Mivel annak a műfajnak nem vagyok nagy rajongója, ezt sem élveztem.
A közepes értékelés azért jár, vannak jó részei a könyvnek, főleg Hissune szála; ha a könyv teljes egészében az ő karrierjéről szólna, akkor már szórtam volna is rá a maximális 5 csillagot…
Mindenesetre remélem, hogy valamikor majd kiadják magyarul a többi részt is, mert kiváncsiság azért maradt bennem a folytatást illetően.

!

Mágia vagy technológia?

Ahogy olvashattátok a planetáris románc alzsánerében a természetfeletti elemek ritkán jelennek meg explicit módon így aztán tisztán fantasynek tekinteni ezeket a regényeket erős csúsztatás.

Bár gyakori, hogy világ középkori vagy ókori-despotikus jegyeket mutat, a főszereplők pedig jellemüket, habitusukat és problémamegoldó készségüket tekintve gyakran a kard és boszorkányság zsáner barbár harcosaival édestestvérek, mégis vannak markáns eltérések.
A legjellemzőbb, hogy a mágia vagy a hagyományosan természetfelettinek tekintett elemek vagy meg sem jelenik a történet során, vagy van rájuk tudományos magyarázat.

@Noro:
Én nemrég, Leigh Brackett válogatását olvasva (Sea-Kings of Mars and Otherworldly Stories) döbbentem rá, hogy a sci-fi és fantasy kategóriák nem csak egyféleképp értelmezhetők. Mert voltak olyan történetei a kötetnek, amelyek stílusa vitathatatlanul a hard fantasy legjobb hagyományait követték, mások pedig ugyanilyen egyértelműen űroperának mutatkoztak. És nem a technológia szerepe volt a legfontosabb szempont, hanem a főhős viselkedése.

Ahol a Föld rendezett életmódja elől menekülve lubickoltak a Mars vagy a Vénusz barbár kultúrájában, akkor egyszerűen fantasynek érződött az egész mű, míg ahol a civilizáció küldöttjeként léptek fel, ott megmaradt sci-finek. Mindebben viszonylag kevés szerepe volt annak, hogy a szerző barbárjai rendszeresen ástak ki ősi, rejtelmes gépezeteket, amelyek Clarke – ekkor még kimondatlan* – harmadik törvényének megfelelően a szereplők szemében megkülönböztethetetlenek voltak a mágiától.

Általában elmondhatjuk, hogy a mágia és a technika összemosása fokozatosan vált egyre tudatosabbá. Burroughs Mars-ciklusában egyáltalán nem érződik, hogy ez számítana: sosem tudjuk meg, milyen erő viszi át az űrön John Cartert, pedig a vörös marslakók fejlett tudományukkal dicsekednek. A főhős telepatikus képessége is jön-megy az egyes könyvekben. Brackett viszont hosszú pályafutása során egyre ügyesebben játszik a különbségekkel. Még később pedig Bradley és Norton a történet alapvető elemévé teszi a mágia (Bradley-nél mentális erő) és a modern tudomány szembenállását.

* Bár Rhiannon Varázslója tulajdonképpen kimondja: spoiler


>!
Noro P

„Witchcraft to the ignorant. Simple science to the learned.”

The Sorcerer of Rhiannon


A hozzászólások megtekintéséhez be kell jelentkezned!