A képzelet birodalmai – Mezsgye

Rovatgazda
!

Az olvasási szokások átalakulásával az elmúlt évtizedekben együtt járt a pontosabb, precízebb műfaji besorolás is, hiszen a felduzzadt könyvkínálatban a következő olvasmány megtalálását is nagyban segítheti, ha életkorra, zsánerre, címszavakra leszűkítve meg tudjuk határozni, mit is keresünk. Míg korábban a „fantasztikus" megnevezés magába foglalta az összes létező fantasy és science fiction altípust, sőt, akár az alternatív történelmet is, addig ma már számos alzsáner segít tájékozódni az ún. spekulatív irodalom útvesztőjében. Ennek ellenére még ma is akadnak szép számmal a határokat feszegető, átlépő, nehezen vagy egyáltalán nem besorolható művek, sőt, még egyes régi félreértések is időről időre megjelennek, ha fantasztikus, elképzelt világokról van szó.
Ezért a rovat ebben a hónapban azt igyekszik példákkal bemutatni, hogy milyen igényes és érdekes regények helyezkedhetnek el a két műfaji besorolás közötti határmezsgyén.

A leggyakoribb eset: sci-fi vagy fantasy?

Bár a szerzők általában tisztában vannak vele, miről szeretnének írni, és ehhez milyen elemeket fognak felhasználni az adott zsánertípusból, mégis gyakran előfordul, hogy akár cselekményvezetési, akár szándékos írói eszközök bevetésével kevert zsánerű művet alkotnak. A leggyakrabban és legjobban mixelhetőek a tipikus sci-fi elemek és a fantasyben alkalmazott megoldások. Az első és leggyakoribb, most már több évtizedes félreértései ennek a Star Wars filmek nyomán megjelenő SW-univerzumban játszódó regények, hiszen a tájékozatlan vagy épp csak szórakozni vágyó olvasó gyakran nem tesz különbséget a két zsáner között, és az űrhajók, robotok jelenléte miatt egyszerűen science fictionnek tekinti ezeket. Nem is tévedhetne nagyobbat, hiszen létezik a „space fantasy” fogalma is, az ide sorolható művek listája pedig folyamatosan bővül.

Kép: spoiler


>!
Master_Miller P
George Lucas: Csillagok háborúja

A kor szellemében elkészült a kötelező könyv átirat. Ami érdekessége, hogy benne vannak azok a jelenetek, amik a megjelenésekor elérhető filmváltozatból hiányoztak. A SW filmek könyvváltozatainak nagy pozitívuma, hogy sokkal több infomrációt tartalmaznak mint a forrásanyag.
Az akciók lendületesek voltak, sokat dobtak a hangulaton a belső monológok is.

Érdekessége, hogy Lucas nevével adták ki, de Alan Dean Foster írta, aki bártra nfelvállalhatja. Régebben rendetek könyvváltozatot írt filmekhez, tisztességes iparos, jó érkézzel a feszülségkeltéshez és az akciójelenetek ábrázolásához.

Ezer éves példány, még az apám polcáról tettem magamévá, furcsállottam is, hogy ez hogy lehet ott. Azóta 100 másik testvére mellett-között van, ronggyá olvasva, de el nem cserélném semmi pénzért.

!

Említést érdemel még egy másik nagy jelentőséggel bíró franchise, a Warhammer 40.000 univerzuma is, amely ráadásul átnyúlik az irodalom határain, hiszen asztali és PC-játékok több verziója sorolandó a Games Workshop játékkiadó égisze alá. A futurisztikus fantasyként jellemezhető történetek az időszámításunk utáni 40. évezredben (illetve néha kicsit korábban, a 30.-ban) játszódnak, értelmes és technológiailag fejlett, űrjáró fajok háborúskodásáról tudósítanak. Fenyegető erőként viszont megjelenik a Káosz, az őrületet hozó, lelkeket béklyózó erő, mely ellen szintén fel kell vennie a harcot minden félnek.


>!
Noro
Ian Watson: Inkvizítor

Nálam Ian Watson az igazi forrása a hamisítatlan Warhammer 40k hangulatnak. Tőle elevenedik meg igazán Asimov galaktikus birodalmának beteg torzképe, embertelenül nagy léptékben, ahol pár millió élet vagy halál még csepp sem a tengerben. Ő adja át a kozmikus reménytelenség, a tízezer éve tartó lassú fajhalál érzését, amit csak a legnagyobb kegyetlenség tud megfékezni – ha egyáltalán meg akarja, hiszen a mindent átható paranoia légkörében semmiben és senkiben, még önmagadban sem lehetsz biztos. A fizikai törvények is szubjektívvé válnak a hiperűr káoszában, amely démonok formájában ébred öntudatra és groteszk önparódiává torzítja az embert.

Nyilvánvaló, hogy egy ilyen világba nem lehet hagyományos kalandokat írni. De szerintem Watson egy pillanatig sem gondolta komolyan, hogy ez egy játékregény. Elfogadta a WH40k alapjául szolgáló tényeket, hozzáadta a saját elképzeléseit (nézzétek csak meg, mit írt még ez előtt Az Úr világa c. regényében a hiperűrről és annak lényeiről, amikor még szó sem volt Warhammerről), majd úgy írta meg az egészet, hogy az a lehető legmesszebb legyen egy világbemutató kalandregénytől. Ahol egy tipikus játékregény érthető és szemléletes, ott Watson minden megtesz, hogy összezavarjon. Ahol egy játékregény izgalmas sztorival és szimpatikus hősökkel próbálja bevonni a játékosokat, ott ő groteszk leírásokkal és elmebeteg figurákkal ijesztgeti az olvasóit. Ez a tökéletes anti-játékregény, engem pedig annak idején úgy megfertőzött, hogy szerintem az nem is igazi WH40k történet, amiben a szereplők normálisak, a történet pedig logikus. (Dan Abnett pedig ehhez képest tucat-SF-t ír. :P)

!

Természetesen a magyar írók sem kerülték el, hogy könyveiket ilyen többértelmezésű jelenségként kezeljük, a Warhammer 40K-hoz sokat, sokszor hasonlított Kim Lancehagen (aki később Bán Mór néven a híres és szeretett Hunyadi-regénysorozattal beindította a magyar történelmi regények reneszánszát) egy igen érdekes, vallási témába is hajló történettel jelentkezett az évezred elején.


>!
petamas P
Kim Lancehagen: Isten hajói

Tetszik ez a sötét hangulatú Gothic Space univerzum, kár, hogy csak ez a regény és két novella (Bálnaraj a Crassus felett, A génkupec) jelent meg eddig. A hangulat kicsit a Warhammer 40k világára emlékeztet, de azért bőven van egyedi vonása is. (Az alaphelyzet szerint Krisztus Második Eljövetele után az addig marakodó nemzetbirodalmak a Mennyei Jeruzsálemben egyesülnek, és minden erőforrásukat a Megváltó által írt Könyv felkutatására fordítják. )

A karakterek (főleg Júda) érdekesek, a rejtélyek (Ki lehet Júda harmadik „utasa”? Mi van az óceán mélyén? Mi a Fekete Ember célja? Kicsoda volt Júda valaha? Mi történt Azáellel?) végig fenntartják a figyelmet. Sajnos azonban a szerző egyértelműen két kötetre tervezett a történettel, ám a második, Isten seregei című regény nem jelent meg, így kérdéseinkre javarészt nem kapunk válasz az Isten hajói végén.

Jócskán vannak anakronisztikus momentumok a regényben: az űrhajóknak például vitorlájuk van, a birodalom energiaszükségletét pedig űrbálnavadászatból elégítik ki. Az űrcsaták is erősen tengeri csatákra emlékeztetnek. Normál esetben az ilyesmi zavarna, de a hangulat könnyedén elviszi a hátán a sztorit.

Mindenkinek ajánlom ezt a regényt, és reméljük, hogy ugyan a kiadó lelőtte a Gothic Space univerzumot, ám a szerző még visszatér a Kárpáthia világából legalább egy könyv erejéig.

!

A leghíresebb, és 2018-ban új lendületet kapott magyar space fantasy könyvsorozat mégis a Mysterious Universe világa, melyet Anthony Sheenard (Szélesi Sándor) és Harrison Fawcett (Fonyódi Tibor) könyvei fémjeleznek. A különálló történetekből kirajzolódó idővonalon immár több szerző könyvei és hősei is megfordulnak, de a történetfolyam is újabb kötetekkel bővül, az erőre kapott alapítónak hála. Az univerzus fő vonalát továbbra is a York Ketchikan és a Brett Shaw-történetek képviselik.


>!
rheinfuss
Harrison Fawcett: Praetorianus

Nem gondoltam volna, hogy valaha eljutunk idáig, Brett Shaw történetének erre a pontjára, de veszettül örülök, hogy végül megtörtént. Több fenntartásom van a sorozattal, mint anno kamaszkoromban, amikor elkezdtem olvasni ezeket a regényeket. A space fantasy műfajára jellemző öncélú erőszak és szexualitás, az ironikusan humoros(nak szánt), tesztoszteronnal fűtött beszólások néha már fárasztóak és komolytalanok, de az egyes regények véén mindig arra a megállapításra jutok, hogy piszok jól szórakozom olvasás közben. Jelen kötet pedig abból a szempontból is figyelemre méltó, hogy érezhetően a szerzőnek is fontos volt ezt megírni. Jobban megírt történet, nagyon szépen egyben van az egész sztori, okosan köti egymáshoz a szálakat, „oda-vissza” utalgat a történetelemek között. Az akciók lélegzetelállítóak, az egyik összecsapásnál spoiler konkrétan torkomban dobogott a szívem. A lezárásért pedig plusz pont, ugyanis az azt megelőző történések után egy valóban szívszorító, a karakterek egymáshoz való viszonyára reflektáló, a korábbi regényekkel jól felépített fináléban csúcsosodik ki a történet.

De a szerzővel vitatkoznom kell, mert az előszóban írt megjegyzése, miszerint a többi regénytől függetlenül is élvezhető kötetről van szó, most fokozottan nem állja meg a helyét. A magam részéről biztosan nem ajánlanám olyan olvasónak, aki még nem találkozott egy Shaw-sztorival sem, mert olyan sok ismeretet, háttértudást feltételez a maradéktalan élvezethez, és hát végtére is ez egy kulcsregénye a sorozatnak.

Izgatottan várom a kalandorkorszak eseményei(nek egy részé)t tartalmazó, beígért novelláskötetet, valamint A Katedrális alkonyát, még akkor is, ha utóbbira esetleg évek múlva kerül sor.

!

Horror és még micsoda?

Az elkülönítés gyakran lehetetlen akkor is, ha a történet nem az űrben és/vagy a jövőben játszódik. Számos olyan eset van, amikor egy realisztikusabb, földhözragadtabb történetben bukkannak fel olyan fantasztikus elemek, melyek a cselekmény és a világ ismeretében elhagyhatatlannak minősülnek, mégsem mondaná senki azt egyértelműen, hogy ettől az adott mű egyik vagy másik kategóriába tartozik.

Az első példa mindjárt egy magyar szerző, Nagy Sándor Ádám nemrég megjelent könyve, az Embertelen vidék. Még a gyakorlott, fantasztikus irodalmat aktívan olvasó és a megjelenéseket számon tartó zsánerolvasóknak is meggyűlt a baja a mű besorolásával, hiszen világa annyira összetett és mégis realisztikus, hogy nehéz lenne egyértelműen ide vagy oda helyezni. Az alapvetően posztapokaliptikus jegyeket hordozó, néhol mégis horrorisztikus történetben mágikus erejű fegyver, torzszülött lények, soha el nem oszló köd is ugyanúgy jelen van, mint a globális háború okozta traumák, a romjaiból újjáéledő emberi civilizáció, valamint a mutáció. A leghatékonyabban talán az apokaliptikus fantasy címke illene rá a regényre, bár ennek egyértelműségét bizonyára legalább ugyanennyien vitatnák. Tekintsük át a dolgot egy friss olvasás utáni véleménnyel:

Kép: spoiler


>!
BBetti86 
Nagy Sándor Ádám: Embertelen vidék

Bár regény, sokkal inkább úgy olvastam, mint egy novellás kötetet. A végére elkezdenek összefüggeni a történetek, de addig egy-egy fejezet Varjú egy-egy megbízatása, útja. Változatos, sokféle kaland akad itt, jól komponált akció jelenetekkel. Kifejezetten tetszett ez a kardos – mágiás harcmodor, ami a hős sajátja. Izgalmas is végig, de nekem kissé nehéz volt egyik történetből a másikra váltani, így inkább hagytam köztük magamnak egy kis időt.
Megkedveltem a hőst, akinek fokozatosan ismerjük meg a múltját és vele a titkait. Mindig szomorúnak érzem, amikor valakinek a nagyszerűsége egy nagy tragédiában gyökerezik. Varjú is ilyen, és nem is tudtam eldönteni, hogy sajnáljam vagy nézzek fel rá a becsületkódexe miatt. Szívtelen gyilkosnak tűnik, de ez csak a látszat. Ha mindenki annyira törődne a másik emberrel, mint Varjú tette, a Tar nem lenne olyan zord hely.
Így különösen tragikusnak éltem meg a történet végét – aggyal felfogom, így súlyosabb és drámaiak az események, de nagyon sajnáltam azt a sok veszteséget, ami elkerülhető lett volna. Nem tudom lesz-e folytatás, ha igen, nagyon drukkolok, hogy Varjú megtalálja az elvesztett embersége maradékát, mert anélkül nem az a hős, aki korábban volt – anélkül csak simán kárhozott.
Posztapokaliptikus regénynek is működik, és nekem a vadnyugat jutott eszembe a Tarról, csak éppen egy atomkatasztrófa utáni vadnyugat. A technika maradványai, a társadalmi és emberi elkorcsosodások – nem a világépítés a lényeg – a hős és a kalandok igen – de erőteljes az a sötét, kegyetlen embernek ember a farkasa mentalitás, amiben a túlélést keresik. Embertelen vidék, találó a cím.
Ha alszom rá egyet, lehet még csillagra is többet szavazok: emlékezetesek a szereplői, sötét a világa, kalandos és izgalmas, csak most még nagyon fáj a vége.

1 hozzászólás
!

Szót kell ejteni még azokról a kötetekről is, amelyek a horror irányába mozdulnak el. Az elmúlt évek egyik legsikeresebb átmenete a sci-fi címkével is ellátott Letűnt világok, melyben a tér- és időutazás mellett bizony erős horrorisztikus elemek is megjelennek, nem beszélve a krimivonalról, ezért ebben az esetben akár a határterületek hármas találkozásáról is beszélhetünk. A könyv sikere nem véletlen, egy ilyen összetett projekt vagy csúnya bukás, vagy óriási durranás lehet csak. A Letűnt világok egyveleg, amelyet csak kivételes tehetségeknek sikerülhet megalkotni és egyensúlyba hozni.


>!
Nate
Tom Sweterlitsch: Letűnt világok

Tegye fel a kezét az, akit egyáltalán nem érdekel az időutazás. Nocsak, milyen érdekes, nem látom a kezeket. Ezek szerint az időutazás témája komoly húzóerőként hat. Ez pusztán azért érdekes, mert nagyobbat nem is tévedhet az egyszeri olvasó, ugyanis a Letűnt világok egyszerre több hívószóval is rendelkezik a sci-fi tematika mellett (krimi, thriller, horror). Be kell valljam, amikor első alkalommal hallottam a könyvről, akkor elég magasan volt a szemöldököm, nem igazán értettem hogyan is állhat össze kerek egésszé, de utólag visszagondolva a szerzőnek sikerült a műfaji sajátosságokat ügyesen összevegyíteni. (Alighanem a „zsánersznobizmus” miatt ezért könnyen áldozatul is eshet, pedig pont emiatt járnak tévúton az ilyen beállítottságú olvasók, a műfajokon átívelésnek egyáltalán nem kell távolságtartást eredményeznie. Nem csak ennek a könyvnek az esetében, hanem úgy általában bármelyikében.)
Az igazság az, hogy nagyon könnyen be tud rántani egy olyan sztori, aminek megvan a sajátos hangulata, és azt képes folyamatosan fenntartani. A Letűnt világok nem csak a hangulati elemeket képes konzisztensen használni, hanem a saját maga által megteremtett logikát is következetesen viszi végig, és támogatja meg azt tudományosnak ható alapokkal. Az egész sokkal hitelesebbé válik tőle, ami szerintem sokat segít a történet megemésztésén.
Ami úgy egyébként sokszor kifejezetten naturális, és ezt cseppet sem a hatásvadászat miatt teszi, hanem ez a tulajdonsága billenti valamelyest a thriller/horror műfajok irányába. Szerintem jót is tesz neki, mert önmagában a történet gerincét képező időutazás nem lenne képes a könyvet elvinni a hátán, ahhoz a tudományossága ellenére, nem elég mély, és a többi elem nélkül önmagában nem is működőképes.
Viszont pont ezért működik jól ez az egyveleg, képes végig lekötni a figyelmet, sőt el is várja az olvasójától azt. Cserébe ad egy nem is annyira egyszerűen átláható időutazós koncepciót, egy korunkba illő „megingathatatlan” és erős főszereplőt, és olyan műfaji átcsúszásokat, ami miatt olyanoknak is biztosan a kezébe nyomnám ezt a könyvet, akik a sci-fi szó hallatán világgá szaladnak, olyanoknak meg pláne odaadnám, akik szeretik ha egy nyomozós szál meg van spékelve totál elborult elemekkel (ezen a ponton értettem meg a True Detective párhuzamot, elsőre az is csak valamiféle marketing hívószónak hatott, pedig van bőven alapja).
Picit talán olyan ez a könyv, mint egy mérleg, az egyik oldalon már a legelején veszít sok olvasót, a másikon viszont nyer legalább ugyanannyit, a végén pedig valahol az egyensúly környékén köt ki.
Szóval tessék csak nekifutni, hadd billenjen át az egyik irányba, nem fog fájni (na jó, egy picit talán nem árt megemelni az ingerküszöböt, de annál többre tényleg nincs szükség).

spoiler

!

A horror és a fantasy találkozására szintén remek példa a Frankenstein Bagdadban című regény, amely címéből sejthetően egy klasszikus Frankenstein-átirat, az urban fantasy, sőt, a háborús regények hangulatával körüllengetve. Szerzője ráadásul hitelesen ábrázolja a történet hátterét is, lévén maga is az iraki nép szülötte, aki ma is a konfliktusoktól nem mentes ország fővárosában, Bagdadban él.


>!
giggs85 P
Ahmed Szadavi: Frankenstein Bagdadban

A 21. század elejének történelmi-politikai eseményei miatt a világ figyelme fokozottan az arab világ felé fordult, és ez természetesen kihatott az irodalomra is. Így történt, hogy néhány éve Adonisz, a szír költőt tartották a Nobel-díj egyik legnagyobb esélyesének, hogy idén egy számunkra ismeretlen ománi írónő (Jokha al-Harthi) nyerte el a Nemzetközi Booker-díjat, vagy, hogy most éppen egy iraki szerző rémmeséje az egyik legkelendőbb kötet világszerte. Ennek tükrében persze nem túl meglepő, hogy ez utóbbi, Ahmed Szadavi Frankenstein Bagdadban című könyve immár az Athenaeum Kiadó gondozásában magyarul is elérhető.

Szerencsére a Frankenstein Bagdadban nem egy szimpla horrortörténet, ahogy nem volt az Mary Shelley-é sem két évszázaddal ezelőtt, hanem mindössze egy jó apropó arra, hogy Szadavi beszámolhasson a legalább ennyire horrorisztikus iraki valóságról. Ez a bő háromszáz oldalas kötet, bár néha ugrál az időben, és tele van nézőpontváltásokkal, illetve több elbeszélővel operál, mégis könnyen és gyorsan olvasható, tökéletesen megérthető. Ezzel a nem túl bonyolult szöveggel a szerző egy minitablót hoz létre – természetesen különböző nemű, származású, vallású és világlátású embereket középpontba állítva –, ezen keresztül mutatja be a Szaddám halála utáni időszak bagdadi életét.

A cselekmény zömét ezeknek az embereknek az élete, ügyes-bajos dolgai, konfliktusai teszik ki, ami véleményem szerint már csak azért sem baj, mert egyrészt ez nagyon jól működik és le is köti az olvasót, másrészt mert a Rém szála talán a kevésbé kidolgozott és a kevésbé jól sikerült. Bár kapunk arra magyarázatot, hogy mi miatt kelt életre, mi mozgatja, de nem látunk túl mélyre a lelkébe ennek az örökös gyilkolásra és bosszúállásra kárhoztatott lénynek, így ő végig megmarad egyfajta szimbólumként, ami emlékeztet a bosszúállás értelmetlenségére, a szabad akarat és az eleve elrendelés, illetve a bűnösök és áldozatok közötti vékony, folyton elmosódó határvonalra abban a sivatagi Pokolban, ami egyúttal emberek millióinak az otthona is.

Szadavi könyve a fentiekből is következően egy roppant kevert műfajú, ám annál működőképesebb alkotás, hisz egyfelől ott van a hideg realitása a mindennap és mindenhol felrobbanó bombáknak, tömeggyilkosságoknak és hétköznapi gondoknak, ám a másfelől pedig egy furcsa misztikus-fantasy vonulat is központi szerepet játszik, amiben mi sem természetesebb annál, hogy felkelnek és gyilkolni kezdenek a holtak, vagy hogy az iraki hadsereg egyedül mágusok révén tud ezzel a problémával valamit is kezdeni. Ám az egész pont attól működik, hogy a kettő közötti vonal az iraki valóságban könnyen elmosódik, mert mi az értelmetlenebb-érthetetlenebb: hogy a piacon vásárolva felrobbantanak, a kocsidból kihúzva agyonlőnek, ha nem ahhoz a valláshoz tartozol, mint az útonállók, vagy az, hogy esetleg eljött erre a földre a Halál Angyala, aki végez az önhibája miatt a szakadék szélére sodródott emberiséggel?

Összességében egy jó, ajánlható, ám nem minden ízében tökéletes könyvet ismertem meg a Frankenstein Bagdadban elolvasása révén, és így csak biztatni tudok mindenkit, hogy vegye kézbe, mert megéri. Abban pedig már most biztos vagyok, hogy ennek a történetnek sikere lesz a hazai olvasók körében is.

!

Mi az a weird?

Bár némileg kakukktojásnak hat, hiszen ma már inkább önálló zsánermegjelölésként használatos, mégis említést kell tenni a weird fictionről. A sci-fi, fantasy és horror hármasából építkező, a hangsúlyt a különösre, idegenre helyező zsáner talán nem is létezne H. P. Lovecraft munkássága nélkül. A weird egyik legjellemzőbb tulajdonsága, hogy a szokatlan dolgokra épülő, többnyire furcsa (akár csápos) teremtményeket is felvonultató írásokban az idegenség nem feltétlenül rossz vagy gonosz, a szövegek sokkal inkább a mássághoz való olvasói viszonyt edzik meg nagy alapossággal.

A leghíresebb, élő weird-alkotók között találjuk China Miéville-t, aki híres arról, hogy imád átjárni a különböző zsánerek között, újabb és újabb könyvei mindig másfelé billennek, mint maga is alátámasztja, soha nem ír két hasonló, rokonítható könyvet. Ennek ellenére művei töretlen népszerűségnek örvendenek, sci-fi, fantasy, weird munkássága pedig megkerülhetetlen a fantasztikus irodalomban.

Kép: spoiler


>!
Scientia
China Miéville: Perdido pályaudvar, végállomás I-II.

China Miévillenak nem csak fantáziája van, hanem nagyon szépen ír. A gyönyörű metaforákkal gazdagított városleírás először elbűvölt, de amikor minden fejezet elején a különböző városrészek nyomora költőies köntösben megjelent, ráadásul megakasztva a történetet, akkor már nem mindig örültem Miéville csodálatos írásmódjának.
Új- Crobuzon lakosainak egyetlen közös vonása, hogy gondolkodó lények. Egyébként hasonlíthatnak növényre, rovarra, hüllőre vagy akár madárra is, de az is megesik, hogy csak öntudatra ébredt gépek. Mindegy hogy néznek ki, az is mellékes, hogy fő vagy mellékszereplők, motivációik nagyon is emberi vonásokat takarnak. Egyesek hataloméhesek, másokat a művészet vagy a tudomány ihlet meg, némelyik tolvaj, lázadó vagy kitaszított. Ők mind részei az egésznek és eleven lüktetéssel töltik meg azt a várost, aminek majdnem a vesztét okozzák kedvenc szereplőink. De a város több ezer éves történetének a szempontjából a lidércek, a rémálmok csak egy pillanatig tartanak, és lehet, hogy az emlékezet csak egy túl forró, gyötrelmekkel teli nyárként fog rá emlékezni.
Ezért kellett a távlatokat átlátó madarunkat (az egyetlen E1-ben narráló szereplőt) lehozni a földre. Így testközelbe került a város apraja nagyja, a polgármestertől a csatornalakóig mindenkiről tudomást szerezhettünk. Csodabogár tudoskánk, pedig a mindent ellepő szemétből kikandikáló humanizmust testesíti meg: a kíváncsiságot, a kreativitást, a kitartást, a hűséget, az önfeláldozást és a szerelmet. Bár a végén ő is megbotlik: ítélkezni kényszerül.
Nagyon tetszett, ahogy Mieville a szereplőivel bánt. Nem mindenkit ölt meg, ha valaki bekerült a buliba és élve megúszta, nagyvonalúan útjára engedte.
Ui: A Szövőt pont annyira megszerettem, mint Pratchett Halálát.

!

A másik nagy weird-szerző a Déli-végek című sorozatot is jegyző, itthon felemás megítélésű Jeff VanderMeer. Expedíció című könyvéből film is készült, melynek képi világa kimondottan jól ábrázolja a weird határfeszegető stílusát, a magyar közönség mégis kevésbé tudta befogadni a világát. Akit mégis érdekelne néhány különös teremtmény, bátran tegyen vele egy próbát, például a magyarul elérhető legutóbbi megjelenésével:


>!
kolika
Jeff VanderMeer: Borne

Nem a mai világunk köszön vissza a kötet lapjain. A sarkaiból kifordult világban az ember lopakodik, kutat ellátmányért, s próbálja elkerülni a furcsa lényeket. Mert azok vannak bőven. Az ember az, aki ritka példánynak számít ezen a vidéken. A Vállalat elárasztja furcsa teremtményeivel a várost, s az emberek kerülnek kisebbségbe. Magányosak, nem alkotnak közösséget, mindenki a maga életét próbálja tengetni. Éppen ezért figyelemre méltó a Rachel és Wick párosa, s a Balkonsziklán berendezett otthona. Ide kerül Borne is, akit Rachel talál és visz magával. Érdekes, ahogy a lény tanul, ismerkedik környezetével. A lány azt gondolja, hogy mindent tud „gyermekéről”, de csakhamar kiderül, hogy Borne tele van titkokkal és meglepetésekkel. Jó részük nem is sorolható a kellemes fajták közé.
A történetben fontos szerepet kap Mord, a hatalmas medve, aki medvéhez nem illő viselkedésformát mutat, ott vannak az őt követő ivadékok, de a Mágus is hozzáteszi részét a könyv bonyodalmához. Sőt Wick részéről is éri egy nagy meglepetés az olvasót.
A könyv fura, veszélyes világot mutat be, de a végére minden rendeződni látszik. S éppen ez a vég az, ami túl jóra sikerült. Egy kevés bizonytalanság, vagy kicsit sötétebb kép jobban illett volna a könyv végéhez.

!

Magyarországra Lovecraft munkássága nyomán, baráti társaságokba tömörült csoportok által kúszott be a weird, kiteljesedését mégis 2017-től tarthatjuk számon igazán. Ekkor jelent meg Veres Attila Odakint sötétebb című weird regénye, melynek háttérvilága is ízig-vérig a magyar realizmus megtestesítője. A fiatal szerző nagyon gyorsan berobbant a hazai spekulatív fikciós szegmens elitjébe, azóta megjelent novelláskötetével pedig tovább gyarapította a magyar weird-irodalmat.


>!
Millefo
Veres Attila: Odakint sötétebb

Veres Attila, fiatal földi – és emiatt csak még jobban irigykedem rá. A könyv hangulata hibátlan, egyes jelenetekre tényleg illik a „lovecrafti horror” jelző. Nekem a sztori nem minden elemében tetszett, és a főszereplő sem a szívem csücske a szerelmi sirámaival, de ennél jobb weird magyar könyvet még nem olvastam. Az ál-hírek különösen ötletesek, és úgy összességében az egyre szürreálisabb hangulat annyira megfogott, hogy azonnal megvettem a novelláskötetét, amit szintén nem bántam meg.

!

Legutóbb pedig Farkas Balázs tett hozzá hazánk weird-irodalmához. Embertest című e-könyvében fellelhető novelláinak központi motívuma az átmenet, az átváltozás, új lendületet adva ezzel a hazai weird- és lovecrafti stílust kedvelők közösségeknek. A zsáner talán soha nem volt még ennyire népszerű itthon, mint napjainkban.

Bár a felsorolás közel sem teljes, de a leggyakoribb „határvitákat” a fentebbi esetek képviselik. Jövő hónapban a szépirodalom és az ifjúsági irodalom relációjában tekintjük végig, miféle átmenetek is jöhetnek létre a képzelet és a realitásba hajló művek határmezsgyéjén.


>!
Quator
Farkas Balázs: Embertest

Farkas Balázs: Embertest Nyolc rémtörténet

Számomra kellemes, könnyen fogyasztható novellás kötet volt. Főleg az első négy novella ami tetszett. Igen, az írónak üzenve a Fekete mécsesek is :). Kedvelem a lovecrafti hangulatot, ami erősen hatott egyes művekre, és jól sikerült azt visszaadni. Talán nem mestermű a kötet, de szórakoztató. A Galóca című műben méltányoltam a magyar környezetet, megmutatta, hogy egy magyar falu is ideális helyszÍn lehet egy hiteles rémtörténetethez. Szívesen olvastam volna Galócát hosszabb formában is, talán nem is kellene lovecrafti szál, a furcsa barátságtalan elöregedő falu, tele titkokkal, jó ötlet lenne egy regényhez.


A hozzászólások megtekintéséhez be kell jelentkezned!