A képzelet birodalmai – Bálványok

Rovatgazda
!
>!
vicomte MP
Merítés

A képzelet birodalmai – Bálványok

Beharangozó

@Noro & @vicomte

Azt mindnyájan tudjuk, hogy a hit hegyeket mozgat meg, de elgondolkoztunk már azon, hogy vajon mi mindenben vetette a hitét az emberiség az elmúlt évezredek során?
Végig tekintve a történelmünkön, különösebb vita nélkül kijelenthetjük, hogy a vallásos áhítat spoiler tárgya és alanya igen gyakran nem valamiféle természeti erő, vagy elvont fogalom antropomorfizált megtestesülése volt, hanem valami sokkal konkrétabb hatalom, amely hol az idegenségével, hol pedig a hétköznapi halandókhoz mérten elképesztő hatalmával vívta ki magának az imádatot.
Úgy van: a bálványozásról beszélünk.

A lovecrafti irányzattól eltávolodva, de cinikus szellemiségét megőrizve, a rutinos fantasy olvasóban joggal merül fel a kérdés: istenségek-e mindazok az entitások, amelyeket egy primitív kultúra vallásos imádattal vesz körül?
Gondolhatunk akár Erich von Däniken és hívei által minden ősi civilizáció megteremtésénél kulcsszerepbe vízionált földönkívüli asztronautákra.
A hatalmas technikai és tudományos fejlettségbeli különbségeket mutató kultúrák találkozása során rendre kialakuló cargo-kultuszokra, ahol a messze földről érkező felfedezők istenekké avanzsálnak a primitív népek hiedelmeiben.
Felidézhetjük Arthur C. Clarke törvényét, amely szerint a kellően fejlett technológia megkülönböztethetetlen a mágiától.

Ilyen és hasonló gondolatok nem csak a SF, de a modern fantasy íróit is megihlették. Egyre népszerűbb a fantasy világok, mágiarendszerek mögé félig-meddig racionális magyarázatokat bújtatni. Így most azokat a fantasy műveket vesszük számba, amelyekben az istenségként imádott teremtmények gyakran bizonyulnak bálványnak, s mint ilyenek nem egyszer érnek kegyetlen véget.

A bálványok állításában és megdöntésében a segítségünkre voltak: @A_Nagy_Levin, @Kéri_Dorina_Beáta, @GytAnett, @Szécsi_Balázs, @Sárkánybaby, @NewL, @Voorhees, @Hedgedog, @Briggan, @ftamas, @Lark, @ViraMors, @kvzs, @Elen @Razor, @Hanaiwa, @johnjsherwood, @csartak, @Vidra88, @mcgregor, @Bíró_Júlia, @Dominik_Blasir, @Hanna

12 hozzászólás
!

Skizofrén evangélium

@Noro & @vicomte

Lássuk elsőként a megkérdőjelezhető kultuszok egy szokatlan változatát: néhány fantasy alkotásban az istenekbe vetett hit ugyan központi szerepet tölt be, de maguk az istenek semmiféle elvárható bizonyítékát nem adják létezésüknek.
Elképzelhetőek-e olyan mágikus világok, amelyekben az emberek nem tudják, hogy a természetfeletti lények valóságosak-e, vagy ahol teljesen félreértik a varázslatok eredetét?
A válasz természetesen igen.

S ez egyáltalán nem valóságtól elrugaszkodott világkép, hiszen elég csak az ókori civilizációkban uralkodó szemléletre gondolnunk. A legtöbb ember mindenben ómeneket és isteni beavatkozásokat látott, és kevesen kételkedtek abban, hogy mélyebb értelme, sőt üzenete lenne annak, ha szomszédjuk, barátjuk, üzletfelük látomásokról vagy egyszerűen csodálatos álmokról számolt be. Julian Jaynes pszichológus kétkamarás tudat hipotézise szerint alig háromezer évvel ezelőtt az emberi agy két féltekéje nem kapcsolódott össze megfelelően, és ez skizofréniához hasonló tüneteket idézett elő az akkori emberiség túlnyomó részében. Nem véletlen, hogy igen gyakoriak voltak akkortájt a prófétai látomások, és a „nyelveken szólás” is hasonló betegség tüneteként van ma definiálva.
A klasszikus eposzi fantasztikum rajongóinak egy érdekes adalék: állítólag kimutatható, hogy az Odüsszeia hősei másképp gondolkoztak, tudatosabb döntéseket hoztak, mint az Iliász szereplői. spoiler Őszintén szólva, a két történet szereplői közötti különbségek olyan szembeötlőek, hogy bennünk nincs kétely, hogy ez valóban így van.

@Noro

Gene Wolfe, akinek védjegye is lehetne a megbízhatatlan narrátoron keresztül elmesélt történet, alighanem egy ilyen kétkamarás állapotba visszakerült karaktert állított a Latro-trilógia központi szerepébe. Latrót – aki a görög-perzsa háborúk idején, vagyis jócskán az eposzok kora után él – a történet szerint fejbe vágják egy csatában, és elveszíti a hosszú távú memóriáját. Ugyanakkor látni kezdi az isteneket. A regény zseniálisan lavírozik aközött, hogy e túlvilági jelenéseket vitán felül egyszerű látomásokként mutassa be, és aközött, hogy nyilvánvaló bizonyítékot adjon az istenek létezésére. Azaz képtelenség egyértelműen eldönteni, hogy a természetfeletti valóságos-e a történetben. spoiler

Daniel Abraham spoiler egészen másképp képzelte el a halandók fejéből, teljes fegyverzetben előpattanó isteneket. A Long Price tetralógiában egy természeti erőt vagy jelenséget emberi formába lehet kényszeríteni, ha egy költő olyan névvel ruházza fel, amellyel az adott erőt még soha, senki nem illette. Vagyis a művészet és a képzelőerő teremti meg ezeket a istenszerű lényeket, a szó legszorosabb értelmében. Igaz, az így megtestesült entitásokat nem veszik körül imádattal, épp ellenkezőleg: fegyverként és erőforrásként aknázzák ki őket. Vagyis az istenek ebben a világban rabszolgák.

@A_Nagy_Levin:


>!
A_Nagy_Levin P
Daniel Abraham: A Shadow in Summer

Remek és könnyű olvasmány. Nem a stílusa vagy a témája miatt, hanem mert kompakt és közben szórakoztat. Greg Keyes-t idézi és ugyanolyan, a nem-nyugati mitológiákból táplálkozó világot épít. A fordulatai épp annyira kiszámíthatóak, hogy amikor megtörténnek, nem taglózzák le, csak meglepik az olvasót. A karaktereket még nem látom világosan, de feltehetően a négyrészes sorozat épp ezeknek a karaktereknek a jellemfejlődését mutatja meg, úgyhogy van még hová építkezni.
Az pedig külön tetszik, hogy a „mutasd, ne mondd” írói alaptétele a világ sajátosságává vált.

!

Hallgatag istenek

@Noro

Juliett McKenna kevésbé formabontó, de a maga módján nagyon is csavaros világképet állított az Einarinn legendája- és a (magyarul félbehagyott) Aldabreshi csillag-sorozatok hátterébe. Első pillantásra itt egy elég sablonos világot láthatunk magunk előtt: az elbukott nagy birodalom egymással háborúzó, középkori államocskákat hagyott maga után, a varázslókban a világ egyik felén nem bíznak, a másikon – a szigetvilágban – pedig irtják őket, ahol érik. De a háttér – amelyet a szerző talán jobban is kidomboríthatott volna – rendkívül érdekes.
A régi birodalom ugyanis mágiával tartotta fenn a távoli provinciák közötti kapcsolatot. Ez a mágia az emberek elméjéből és hitéből táplálkozott – vagyis azért működött, mert hittek benne! Az elődök azonban ezt nem érték fel ésszel, inkább isteneket alkottak maguknak, hogy megmagyarázzák a varázserő forrását. Egy idő után a varázsló és a pap hivatása teljesen összeforrt, akárcsak az ókori despotikus civilizációkban. Valami azonban megzavarta ezt az olajozottan működő rendszert: a mágia megbízhatatlanná vált, a megkreált istenekben elkezdtek kételkedni, minek következtében a birodalom széthullott.
Einarinn kontinensén a történet jelenében is többségben vannak az ateisták, az Aldabreshi-szigetvilágon pedig eleve babonaságnak tartják a vallást – ami annál érdekesebb, mert az ő egész életformájuk az előjelek értelmezésén alapul. Szerintük azonban az ómenek nem természetfeletti jelek, épp ellenkezőleg, a természetes világ részei, és mindenfajta varázslás megzavarja a jóslás tudományát.

@Kéri_Dorina_Beáta: https://moly.hu/ertekelesek/1353839

Nem lepődnék meg, ha @J_Goldenlane rákérdezne, hogy mégis honnan a lila ködből jutottam erre a gondolatra, de én mindig is nagyon furcsának találtam, hogy az Isteni balhé mennyire középpontba állítja az isteneket (mármint, függelék, komolyan? Egy ilyen regényben? :P), ugyanakkor pedig mennyire nem árul el róluk semmit. Több a történetben a fohász, mint egy átlagos imakönyvben, a túlvilági erők pedig annyi jelét sem adják létezésüknek, mint a Fogtündér az öregotthonban. Persze lehet, hogy ez normális.
Talán az istenek azt várják, hogy a hívei maguk rendezzék a dolgaikat. Talán az a néhány furcsa véletlen, ami időnként új irányt szab a történetnek, maga az isteni csoda. De én szeretem a bonyolultabb hipotéziseket választani – mi van, ha az egész világ csak egy hatalmas vicc, ami a könyvekben szereplő rengeteg hívő lelken csattan? Na, és persze az sem utolsó szempont, hogy néha jól esik olyan könyvekből meríteni, amit nem csak kétévente egyszer értékel valaki.

@GytAnett:


>!
GytAnett
J. Goldenlane: Isteni balhé

Annyi figyeltem olvassa és rajong J. Goldenlane könyveiért, hogy muszáj volt már nekem is megismerkednem vele, így megkértem a kedves könyvtárosokat, hogy szerezzenek be belőlük valamennyit. Sikerrel jártam. :D
Beleuntam egy kicsit a YA könyvekbe, úgyhogy gondoltam, belefogok egy felnőttesebb könyvbe. Igazán jó döntésnek bizonyult. :)
Már az első mondat után tudtam, hogy imádni fogom a könyv stílusát, ennek ellenére az eleje egy kicsit nehezen csúszott. Meg kellett szoknom a két főszereplőt, akik egymás szöges ellentétei, emellett nagyon úgy tűnt, hogy hiába íródott két szemszögből, gyakorlatilag ugyanazt kapjuk. Ennél nagyobbat szerencsére nem is tévedhettem volna. Imádtam a váltott szemszöget, és mindkét szereplőt. Q álompasi. Majdnem teljesen. :D spoiler
Thani karakterét meg egyenesen imádtam. Nem mondom, hogy azonosulni tudtam vele, mert tőlem nagyon távol áll a személyisége, de nagyon szerettem, hogy végre egy olyan könyvet olvasok, ahol nem tipikus jó kislány a főszereplő. Hanem egy ízig-vérig belevaló bajkeverő. :D Sokszor igazából azt sem tudta, hogy mégis mibe mászik bele, de valahogy mindig hatalmas galibát okozott. spoiler
Tetszett a könyv világa, a sárkányölő téma. A vallásos része tőlem távol állt, de ez is jól volt előadva, egyáltalán nem zavaró egy olyan embernek sem, aki nem hívő. Ettől az elején őszintén szólva egy kicsit tartottam.
Nagyon kíváncsi vagyok a következő részre már nálam csücsül az is a könyvtárból :), nagy nagy reményeket fűzök hozzá, annak már szeretnék 5 csillagot adni, mert tényleg nagyon megkedveltem a főszereplő párosunkat, illetve az írónő írásmódját. :)
Mindenkinek ajánlom, aki szeretne egy kis könnyed kikapcsolódást. :)

!

Halhatatlan halandók – a sandersoni iskola

@Noro

Az isten a modern fantasyben néha nem más, mint egy különösen erőssé váló varázsló. Időnként van persze minőségi ugrás: valaki megcsapolja ezt vagy azt a kozmikus erőforrást, átköltözik egy magasabb létsíkra, vagy kitalál egy új varázslatot, amivel visszatérhet a halálból. Máskor egyszerűen csak olyan hatalmassá – vagy épp rejtélyessé – válik, hogy az egyszerű nép elkezd imádkozni hozzá, és spontán kialakul egy új, bálványimádó vallás.

Brandon Sanderson jellegzetes képviselője a bevezetőben már említett „kvázi-racionális fantasy” irányzatának. Igaz, elsőként talán nem istenei, hanem varázslói révén vált népszerűvé, de a két csoport között néha igen nagy az átfedés.
Az Elantris alapvetése szerint például a mágusokat félisteneknek tekintették szerényebb sorsú polgártársaik – legalábbis addig, amíg homokszem nem került a mágia gépezetébe, és az imádott lényekből kitaszított páriák nem váltak, s ez már magának a regénynek a története. Mielőtt a varázslatok megszűntek volna működni, a történet helyszínéül játszódó országban – látszólag spontán módon, de persze, mivel Sandersonról van szó, valójában nagyon is logikus előfeltételek fennállása esetén – bárki áteshetett egy apoteózis jellegű eseményen, amelyet követően Elantris teljes jogú polgárává, így kvázi istenné válhatott. A helyzet pikantériája, hogy a határon túl egy nagy és gonosz birodalom egy jóval hagyományosabb isten nevében hódította meg a világ nagyobbik felét. Mivel ezt a birodalmat csak az elantrisi mágusok varázsereje tartotta féken, az olvasó elgondolkozhat azon, vajon nem volt-e politikai üzenete az ő istenné nyilvánításuknak? Avagy „nekünk már vannak isteneink, és tudnak tűzgolyót is lőni, szóval kívül tágasabb!”

@Szécsi_Balázs: https://moly.hu/ertekelesek/2308811

A magyarul kiadatlan – viszont angolul a Creative Commons License szerint legálisan letölthető – Warbreaker is szerepeltet afféle mutáns varázslókat, akik isteni szerepbe kerültek. Brandon a honlapján is kijelentette, hogy Lightsong karakterében az elantrisi istenség-témát akarta továbbvinni, és egy olyan figurát felépíteni, akit istennek tartanak, ő azonban nem hisz önmagában (a kifejezés egyik értelmében sem).

@Sárkánybaby szerencsére épp a közelmúltban olvasta a könyvet: https://moly.hu/ertekelesek/2335310

A sandersoni iskola magyar nyelven talán legismertebb képviselője Brent Weeks. Fényhozó-sorozatában pedig annyiféle kozmikus entitást mutat be, ami talán sok is egy univerzumba. E szintén varázslók által uralt világban a központi hatalom egy láthatatlan isten nevében tartja fenn a rendet, míg a lázadók egy nagyon is megfogható panteon visszaállításán fáradoznak. A sorok között olvasva felébredhet bennünk a gyanú, hogy a Chromeria nagy istenét valószínűleg csak azért kreálták meg, hogy így szorítsák a pogány szín-istenségek hitén lévő hívőket a civilizáció peremén túlra. A harmadik regény ezt némiképp megcáfolni látszik, amikor Kip, a főhős olyan angyalokkal beszélget, akik az ortodox vallás részeinek tűnnek – de én még reménykedem abban, hogy a srác csak beütötte a fejét.:D A szín-istenek azért zseniálisan ötletesek, mert bennük egyszerre testesülnek meg a természeti és a mágikus erők, emberi tudatosságot pedig a színekkel összeolvadó mágusok kölcsönöznek nekik. Így Weeks szerintem egyfajta egyesített elméletet hoz létre, amelyben kimondja, hogy a mágia a természet része, éppen úgy, mint a gravitáció.

Sajnos Weeks azon szerzők során gyarapítja, akik hihetetlen szómenésben szenvednek – szerintem/szerintünk az eddig lefordított három kötetben bőven megírhatta volna az egész történetet. spoiler
@Zsoofia is besokallt a harmadik kötet helybenjárásán: https://moly.hu/ertekelesek/2335732

@NewL viszont pozitív fényben látja a második részt:


>!
NewL P
Brent Weeks: A vakító kés

Nehezen tudom megfogalmazni, hogy mit is mondjak erről a részről. Egyik oldalról egyre több szereplő került közelebb hozzám, és egyre több politikai csavarása van a történetnek. Varázslatos, ahogy az író összefűzi az intrikákat, belekeveri a szereplőket, és ezzel egyre élettelibbé teszi is őket. A mágiarendszer és hitvilág egyre jobban kibontásra került, így érthetőbb is az, hogy mi miért történik. A főszereplőkről viszont egyre kevésbé tudom eldönteni, hogy szeretem-e, vagy utálom őket. Az biztos, hogy kíváncsi vagyok, mi fog még történni, de az világosan kiderült, hogy ebben a világban semmi sem tisztán jó, vagy tisztán rossz, ahogy ez a valódi életben is van. Az olvasás közben csak a túl rövid fejezetek zavartak.

!

Malaza halhatatlanjai

@Noro

Istenné váló halandók és haldokló halhatatlanok, istenek, akik egyáltalán nem tűnnek isteneknek, vagy akik soha nem akartak istenek lenni. Netán nem is tudják magukról, hogy istenek. Steven Erikson a Malazai Bukottak Könyveiben egy hihetetlenül összetett túlvilágot mutat be. Ez részben abból fakad, hogy maga a világ is ősrégi, és több százezer év óta élnek rajta kultúraalkotó fajok. Olyan ez, mintha a neandervölgyiektől a szcientológusokig minden egyes valaha létezett hit igaz lenne, isteneik és szellemeik pedig mind ott tülekednének a látható világ határán. Mi több, ezek természetesen egymásra is hatással vannak – a regényciklus egyik kedvelt istene spoiler például az egyik ősfajba spoiler tartozik.
Ennek az univerzumnak külön szava van az olyan istenszerű lényekre, akiket nem tisztelnek istenként: ők az Elődök, és a történet folyamán nem egy főszereplő kapja magát azon, hogy ő is ilyen Előddé vált. Egy részük még életében, mások haláluk után. A Malazáknak kifejezetten mozgalmas halál utáni élet jut osztályrészül. Ami talán nem is csoda, ha azt vesszük, hogy előző császáruk is istenséggé avanzsált, és rendszeresen beavatkozik a halandók életébe. És akkor még nem beszéltünk az igazán ősi istenekről, akiknek valamiképpen a világ teremtéséhez is közük van, de adott esetben mégis lakájként tengetik életüket egy excentrikus zseni mellett (Poloska for president! :D), vagy az egész regényciklus középpontjában álló Nyomorék Istenről, akit egy másik kozmoszból cibáltak ide.

@Voorhees:


>!
Voorhees
Steven Erikson: A Kaszás vihara

A Lether Birodalomban uralkodó ezerhalálú császár, Rhuland Szengár hatalmát több oldalról is veszély fenyegeti. Keletről az ar'ok újonnan magára talált törzse, nyugatról Tavore végrehajtó és a Csontvadászok fenyegetik a határokat. A birodalom számtalan ellentéttől forrong, az őrült (vagy nem is annyira őrült) császár pedig az arénában a tömeg éljenzése közepette keresi azt a bajnokot, aki végre elveszi az életét.
A sorozat ezen kötetéből elég sok dolgot megtudunk a mitológiáról, több előd múltjának bizonyos részleteiről lehull a lepel. Mindig leesett állal állok Erikson előtt, amiért ennyi szálat képes a kezében tartani, és mégsem folyik össze az egész, nem omlik össze a felépített világ irodalmi értelemben. A stílusa, mondanivalója, ábrázolástechnikája, a cselekmény megszerkesztése továbbra is lenyűgöz. Fantasztikus hogy létre tudott hozni egy ilyen életművet.
Ami az olvasmányt illeti, elmaradt az előző könyv színvonalától. Kicsit nyögvenyelősen haladt előre a történet, nagyon sok volt a párbeszéd és az egyéni gondolat, néhol kevésé érthetően. Erikson továbbra sem tett le arról az idegesítő szokásáról, hogy utólag magyaráz meg dolgokat, gyakran több száz oldallal (vagy több vaskos kötettel) később. Ilyen terjedelem mellett néha követhetetlen. Nem túl régen olvastam egyben az első hat könyvet, most mégis a 600. oldal környékén éreztem úgy, hogy minden megvan, képben vagyok. Azt hiszem ez mindent elmond a történetszövés bonyolultságáról és összetettségéről, a szereplők sokrétűségéről.
A végén úgy éreztem, elmaradt a nagy csattanó, nem lepődtem meg. Kicsit olyan volt, mintha biztonságosan révbe értünk volna a hajón. No de azért voltak izgalmak.
Nem minden szereplőtől azt kaptam, ami várható lett volna. Karsa Orlong sokkal kevesebbet szerepelt, mint az előző kötetekben, ez számomra csalódás volt, mivel a thelomen toblaka az egyik nagy kedvencem, de ez abszolút szubjektív.
A Csontvadászok és a malazák most sem okoznak csalódást, robbanásokban, vérben és poénokban nincs hiány. Tehol és Poloska párosa most azonban nem volt olyan sziporkázó, mint az ötödik kötetben.
Továbbra is kritikaként tudom megfogalmazni, hogy a szerző rendkívül keveset magyaráz. A történet első néhány száz oldalán gyakran az is gondot okozott, hogy eldöntsem, ki a lether és ki a Tiste Edur, ugyanis a nevekből semmi sem derült ki, a párbeszédekből sem sok.
Az edurok uralmát fenyegető veszély hátterében a múlt árnyai gigantikus rémképet vetnek, elszabadulásuk őrült hullámába beleremeg a világ. Lassan, de biztosan tárulnak fel a korokkal ezelőtti események, megdöbbentő titkokat hozva a felszínre. A Nyomorék Isten tovább mérgezi az Üregeket, ellenfelei azonban egyre szervezetebben és hatékonyabban lépnek fel ellene.
Továbbra is magával ragadó olvasmány. Erikson-ból nem lehet eleget kapni. A Malaza bukottak regéje a műfaj igazi gyöngyszeme.

!

A bálványozott legendák

@Noro

A következőkben továbbra is az istenként tisztelt halandókkal foglalkozunk, de ezúttal olyanokkal, akiknek az alakja köré már mítoszok épültek, így nehéz megkülönböztetni, mi valóságos és mi a hozzáköltés. Ez néha szándékos – akár az „isten”, akár a papok jóvoltából – máskor egyszerűen csak az eltelt idő függvénye.

A Ködszerzet isteneiről nehéz úgy nyilatkozni, hogy ne spoilereznénk el magát a történetet. A trilógia kezdetén a halhatatlan uralkodó mesterségesen létrehozott vallása az egyetlen, amelyet ismernek e világ lakói, azonban már az első regény eseményei megindítják egy új hit kialakulását spoiler, amelynek korai formája érdekes párhuzamokat mutat az őskereszténységgel. A törvény ötvözete (és ennek magyarul még kiadatlan folytatásai) pedig évszázadokkal később játszódnak, amikorra az eredeti trilógia eseményei szó szerint legendákká, a főhősök pedig istenekké vagy héroszokká váltak. Ez az ugrás az időben nagyon érdekes lehetőségeket rejt magában, amelyeket a szerző ki is használ.

@Hedgedog: https://moly.hu/ertekelesek/1768585

A sandersoni iskola egy újabb népszerű tagja Brian McClellan. A Lőpormágusok trilógiájának talán az a legjobb húzása, hogy a mágia együtt fejlődik az emberi történelemmel. Vannak ókori vajákosok spoiler, középkori mágusok spoiler és újkori varázstudók spoiler és legújabb kori szuperhősők spoiler, akik mind a történelem egyik vagy másik korszakának természetfelettihez való viszonyulását testesítik meg. Mindeközben az istenekről szép lassan egyre világosabbá válik, hogy ők nem mások, mint a mágikus világ csúcsragadozói. Jó példák arra, hogy mágus és istenség között a különbség néha csupán mennyiségi, azaz pusztán erőszint függvénye.

@Briggan a befejező kötetről írt:


>!
Briggan
Brian McClellan: Őszi köztársaság

Szomorú vagyok nagyon, hogy a végére értem ennek a történetnek.
Rendkívül eseménydús volt ez a kötet, a szereplőkkel együtt egy percet sem pihentem.
Tániel szálát most nem éreztem olyan eseménydúsnak, mint az előző két kötetben, kevés alkalommal villogtatta a képességeit, viszont mikor igen, akkor leesett az állam. Mondjuk az igaz, hogy most az érzelmeire nagyobb hangsúly került, aminek örültem.
Bo és Nila kettőse. Nem értem, mi volt a lány szerepe. Ha egyben nézem a sorozatot, akkor nem tudom hova tenni. Persze, megmenti az Eldaminz-gyereket, ami fontos lehet még valamikor; persze, izgalmas volt, hogy mire képes; jól jött, hogy spoiler, de semmi komolyabb. spoiler Persze, ha McCellan egyszer továbbszövi Adró történetét, és nagyon remélem, hogy így lesz!, akkor fontos lehet mindez, de most nem tudom hova tenni. Bo a legkirályabb mágus a világon, pont!
Adamat felügyelő nyomoz. Lepődjön meg mindenki! :D Nem volt meg bennem a késztetés, hogy gyorsan továbblapozzak, érdekes volt, izgalmas volt, tetszett.
A Vérrel írt ígéreteknél megjegyeztem, hogy többet szeretnék tudni az istenekről. Ez most teljes mértékben teljesült. És nagyon király dolgok derültek ki.
Tamás szála volt a legizgalmasabb, róla el tudnék még olvasni néhány könyvet. Nem írok róla többet, hacsak nem annyit, spoiler
Minden szál el lett varrva, teljes a történet, abszolút nincs hiányérzetem. Persze szívesen olvasnék még a szereplők és a köztársaság további sorsáról.
A trilógia bekerült a kedvencek közé, mindenképpen visszatérek még Adróra, mert mindhárom kötet ugyanolyan színvonalas, az események pörögnek, a karakterek abszolút szerethetők, a harcjelenetek nagyon látványosak, a világ mágiája izgalmas.

!

Megváltók és szabadítók

@Noro & @vicomte

Glen Cook regényeiben, a Fekete Sereg világában szinte törvényszerű, hogy az igazán nagy hatalmú mágusok felülemelkednek nemcsak a halandóságon, de a halandókat kötő erkölcsi normákon is. Vagyis azt tesznek, amit csak akarnak – mármint, ha ezzel nem húzzák keresztbe egy másik, hozzájuk mérhető hatalommal bíró, és hasonlóan szinte minden emberi vonást elveszített máguskirály számításait. Mert, ha igen – s minő meglepetés, mindig így van –, akkor kirobban egy olyan mágusháború, ahol nincsenek „jófiúk”, s akik kénytelenek valamelyik fél mellett elkötelezni magukat. Legfeljebb abban reménykedhetnek, hogy a kisebb rossz oldalára álltak. Már, ha egyáltalán maradt még bennük egy szemernyi erkölcsi érzék, mivel az ezen a világon a rövid, de szenvedésekkel teli élet záloga.
Nem meglepő hát, hogy ezen világ legnagyobb hatalmú mágusai így inkább démoni, mint isteni hírnévre tesznek szert. De az ilyen lények jelenléte is megteremthet egyfajta hitet: azt, amit a szenvedők megszabadító eljövetelébe vetettek. Az első trilógia egy ilyen reménykeltő prófécia, a Fehér Rózsa mítosza köré épül, persze a szerzőre jellemző, illúziókat nem kímélő grimdark stílusban. A magyarul még kiadatlan folytatásokban szintén nagy szerep jut az ősi mítoszoknak és az ezekben rejlő pontatlanságoknak és torzulásoknak.

@ftamas: https://moly.hu/ertekelesek/1494921

Robin Hobb Orgyilkos-trilógiájában látszólag nincs nagy szerepe a vallásnak, a mágia mindkét megismert formája is inkább egyfajta mentális/pszichikai tehetség, mint a jól ismert tűzgolyó röptetés, de van egy eleme a történetfolyamnak, ami miatt viszont itt meg kell említenünk a regényeket.
Az első trilógiában megismert Bölcsesség király különös tisztelettel tekintett a csak Elődök néven ismert, rejtélyes lényekre, akik néhány rejtélyes nyomot, és annál is több legendát hátrahagyva tűntek el a világból. spoiler Ő egyenesen félisteni hatalmat tulajdonított nekik, és a Hat Hercegséget fenyegető veszély ellen a hátrahagyott eszközeiket szerette volna felhasználni.
@Lark: https://moly.hu/ertekelesek/1510880

Aki olvasta az Élőhajók-trilógiát, az persze már tudja, hogy szegény öreg király súlyosan félreértette az idevágó mítoszokat, de mivel Hobbot mindketten szeretjük, ez nekünk bőven elég, hogy bevegyük az e havi merítésbe, és majd egy későbbibe is, hiszen az Élőhajók-trilógia annak a fajta fantasynek a tipikus példája, amelyben a mágia elsősorban a környezetben és a természetfeletti lények feltűnésében nyilvánul meg. Őszintén szólva, kevés olyan sablonoktól ennyire eltérő sárkányökológiáról lehet olvasni, mint ezekben a könyvekben.
@ViraMors: https://moly.hu/ertekelesek/1936985

Az pedig korántsem véletlen, hogy a szerző e világban játszódó műveit angol források az Elődök Birodalmai (Realms of the Elderlings) néven foglalják össze, és talán idén, a DV jóvoltából a két eddigi igencsak lazán összefüggő trilógiát összekötő Homokszín ember-trilógia első részét is olvashatjuk.

@kvzs:


>!
kvzs P
Robin Hobb: A végzet hajója I-II.

Hobb úgy fordítja ki a maga által teremtett világot a sarkaiból, hogy az előtte és az utána állapot is kidolgozott és kiegyensúlyozott, de közben maga az átalakulás folyamata is olyan varázslatosan kacifántos, hogy az ember 100 oldallal a könyv vége előtt csak a szálak töredékének lezárását sejti – ami azért kb 3000 oldal felvezetés után egészen lenyűgöző.
Az író nem bánik kesztyűs kézzel sem a világával, sem a karaktereivel. Megkínozza még a földet is, a szereplőket pedig olyan végletesen lecsupaszítja, hogy a sok rárakódott réteg alól előtűnő keménység még őket is meglepi. Ebben a könyvben ugyanis -legyen az élő vagy holt- senki nem marad ugyanolyan, amilyennek megismertük a kezdetekkor. A szereplők ráadásul a történtek alatt végig nagyon emberiek: a változás és önmaguk megismerések közben hibáznak, kételkednek, félnek, szeretnek és remélnek, vagyis pont olyanok mint mi, olvasók.
A történet néha mintha egy-egy pillanatra leülne, azonban a szálak szövése olyan lenyűgöző, hogy sosem tudtam melyiket olvasnám szívesebben, vagy melyik lesz a végére a döntő. Emellett a „mágia” is logikusan kidolgozott és véletlenül sem túlzó.
Azt hiszem Hobbhoz hasonló jó dolog ritkán történik a fantasy világával.

2 hozzászólás
!

Beszivárgó istenek

@Noro & @vicomte

Tavalyi sorozatunkban részletesen bemutattuk a portál fantasy témakörét, amelyben a Földről származó emberek hőssé válnak egy mágikus világban. E regényekben visszatérő elem, hogy a világunkból származó átlagember nagy dolgokra hivatott, néha jóslatok is szólnak róla, máskor különleges képességekkel ruháztatik fel, netán modern tudását képes segítségül hívni. Néhány szerző ezt a motívumot csúcsra járatja, és potenciális félisteneket kreál a föli halandókból.

Lev Grossmann Varázslók-trilógiája valójában két különböző aspektusból is részese lehetne jelen számunknak.
Egyrészt, Quentin és társai Varázskapu varázslóiskolában végzett mágusként kvázi halhatatlan és mindenható lényként már kívül kerülnek a hétköznapi értelemben vett emberi léten, s a regény leginkább érdekes részei pontosan ezt feszegetik: vajon, ha mindent lehet, akkor minek is van értelme?
De most itt a sorozat másik fontos alapvetését vizsgáljuk, ami koncepcionálisan érdekes, de a megvalósítás – nekünk legalábbis – lecsapta a biztosítékot.
Grossman könyvei ugyanis a Narnia Krónikáira épülnek, amelynek világán a földi gyermekek alakítják a sorsfordító eseményeket, s melynek varázsvilágán az uralkodók csak földlakók lehetnek.
Ezen ötlet átemelése egy modern fantasybe már csak azért is sántít, mert míg C. S. Lewis egyértelműen keresztény példamesét írt, amelyet a kalandok és megpróbáltatások ellenére spoiler kiskamaszok számára is könnyen emészthető formában fogalmazott meg. Ezeket az elemeket átvenni és a 20-as éveik derekán járó fiatalok világszemléletének részévé tenni óhatatlanul is infantilizálja a főszereplőket.
Grossman úgy próbálja meg ezt az antagonisztikus helyzetet orvosolni, hogy nem tekinti magától értetődőnek, hogy a halandók mindig betartják a játékszabályokat, és beérik holmi királyi koronával, és Quentinék első kötetbeli legveszélyesebb ellenlábasa Fillory mágiájának kiszipolyozásával isteni hatalomra tesz szert. S ahogy a későbbi részekből kiderül, ehhez az elorzott isteni hatalomhoz még csak különösebben gátlástalannak sem kell lenni, elég, ha az odakeveredett varázsló nem egy gyermeklelkű idealista.
Egyöntetű véleményünk szerint ezek a regények korántsem olyan forradalmian modernek, mint ahogy az őket körülvevő hírverés sugallja – kivéve persze, ha az olvasó átaludta a legutóbbi ötven évet. Inkább úgy érdemes felfogni őket, mint a múlt század közepére jellemző fantasztikumfelfogás kortárs átdolgozását. Mint SF-ben a retrófuturizmus.

@Elen értékelésében szereplő klasszikus anekdota szinte pontosan megfogalmazza azt, amit mi is éreztünk e könyv kapcsán: https://moly.hu/ertekelesek/2372809

Hazai vizekre evezve egy olyan sorozatot találunk, amelyben hétköznapi földi halandók tesznek szert istenszerű hatalomra, szinte csak annak köszönhetően, hogy ebbe a furcsán kifacsart mágikus világba csöppennek.
A Cherubion Sagáról beszélünk, amelyben Nemes István (Jeffrey Stone), Tölgyesi László (Douglas Rowland) valamint Kornya Zsolt (az első rész névtelen közreműködője) megalkották a talán legszínesebb magyar fantasy világot. Legújabb inkarnációjában, mely a Cherubion Alkonya sorozatcím alatt fut, kezd letisztulni a sokáig zavaros összefüggés a Föld és Cherubion világai közt, a rég várt befejező kötet pedig talán majd azt is elárulja, miért is vagyunk mind potenciális cherub félistenek?

@Razor:


>!
Razor SP
Jeffrey Stone: Az Éj Istene

A trilógia lezárása jól sikerült. Végre fény derült Cherubion múltjára – bár kicsit nagy adagokban jött az infó, ömlesztve –, Leon pedig igazi hős lett, az Éj Kardjának segítsége nélkül.
A könyv utolsó fejezete némileg „aljas”, rendes lezárás helyett újabb kérdéseket vet fel, melyekre gondolom a második trilógia ad választ.

!

A Clarke-törvény egykori csemetéi…

@Noro & @vicomte

Egyes SF-regények olyannyira magukévá teszik a fantasy éthoszt, stílust és hangulatot, hogy adott esetben csak a könyvek közepén kezdünk rájönni, mit is olvasunk valójában. Persze ennek elég hamar híre megy az olvasók között, de így is felhívjuk a figyelmet, hogy innentől kezdve tényleg komoly spoilerveszélynek teszi ki magát az, aki belekukucskál a rejtett részekbe. :P

A fantasynek látszó, de valójában „tudományos” alapon nyugvó regények sora meglehetősen régre nyúlik vissza, és hazánkban különösen a rendszerváltás idején voltak népszerűek: nem is elsősorban az olvasók, inkább a kiadók körében. Akkortájt – talán abból a megfontolásból, hogy a fantasyt legfeljebb A Gyűrűk Ura, a Conan illetve a borzasztónál rettenetesebb B-kategóriás videókból ismerik a potenciális olvasók – nem egy olyan félig-meddig fantasy regény jelent meg, amelynek világképe mögött felsejlett valamiféle racionális magyarázat.

A Főnix Könyvek szerkesztőjeként Nemes István talán hasonló okból választotta a sorozat egyik nyitó kötetének Andre Nortontól a Csillagember fia című könyvét, amely 1952-ben íródott, és a howardi kard és boszorkányság külsőségeit (főleg és mindenekelőtt a bőr ágyékkötős, kardot lóbáló barbár főszereplő figuráját) húzta rá egy posztapokaliptikus Földre, így ezt a regényt tekinthetjük ennek a látszólag kevert műfajú alzsáner egyik alapművének.

Gianluigi Zuddas nevével sem valószínű, hogy találkoztunk volna, ha nincs Andre Norton s számtalan későbbi követője, akik a ’80-as évekig szakmányban gyártották a barbárságba süllyedt civilizációkat bemutató műveket. A Galaktika Baráti Kör 1990 körül még igen szokatlannak ható cím és tematika megjelentetésével is próbálkozott, amelyek közül az egyik a nem túl markánsan egyedi olasz fantasztikum e műve lett, amelynek fülszövegét olvasva @Noro-t a sírás, @vicomte-ot a gutaütés kerülgette… Kétségtelen tény, hogy 1990-ben még kevés ismerete volt az átlagolvasónak a fantasyről, de ennyire azért nem kellett volna a zsáner legalapvetőbb kliséit felmarkolni, és a gyanútlan olvasó arcába szórni.
Az utolsó istenek mai szemmel már egy kissé közhelyes ötvözete a kard és boszorkányság stílusának és a posztapokaliptikus SF-nek, de a maga komplikációmentes módján egész ügyesen vezeti át a főhőst és az olvasót a spoiler feudális-fantasy világából a tudományos fantasztikumba. Lehet, hogy ifjúsági regényként ma már akár sikere is lenne? Ki tudja megmondani? Mindenesetre, mikor 1990-ben én (@vicomte) olvastam, nekem mérhetetlen csalódást okozott, főleg mivel valódi fantasyt szerettem volna kézbe kapni. Mondhatni: varázslatra vágytam, és ócska és ráadásul leleplezett trükkökkel próbáltak meg elkápráztatni.

@Hanaiwa: https://moly.hu/ertekelesek/1198018

Ennél talán egy fokkal kevésbé volt frusztráló a kronológia szerinti első Darkover regény, amelyben a későbbi korokban játszódó, már minden ízében hagyományos fantasy regények és novellák tudományos-történeti hátterét igyekszik bemutatni az írónő. Kár, hogy ezt meglehetősen unalmasan teszi, így aztán nehéz megmondani, hogy vajon komoly veszteség-e a magyar olvasók számára, hogy a további Darkover-regények soha nem jelentek meg magyarul…
@johnjsherwood értékelése is ezt a nyűglődést emeli ki, és nem meglepő módon nem azt, hogy ez egy majdani tőrőlmetszett fantasyvilág alapvetése lenne… https://moly.hu/ertekelesek/754349

Nemes István később, már 1994-ben tett még egy kísérletet az ilyen kétarcú SFF regényekkel, méghozzá Farmer: A Kőisten ébredése c. művével. Ez a regény igen furcsa hangulatú, mint Farmer könyvei általában, és egyszerre van benne a legegyszerűbb (hogy ne mondjuk: primitív) ponyvaregények naiv esetlensége, és pár olyan elvetemült ötlet, amelyek viszont a mai modern new-weird fantasyknek is becsületére válnának. Nagyon kíváncsiak vagyunk rá, hogy most elolvasva egy rutinos fantasyolvasó vajon melyik aspektusát emelné ki ennek a rövid regénynek?

Nagyságrendekkel komolyabban közelíti meg a kérdést Roger Zelazny A Fény Urában. A poszthumán istenek által létrehozott és felügyelt, középkori Indiát mintázó világ mögött súlyos erkölcsi, filozófiai és társadalmi kérdések húzódnak meg.

@csartak: https://moly.hu/ertekelesek/2199159

@Vidra88:


>!
Vidra88
Roger Zelazny: A Fény Ura

„Then the fit hit the Shan”

A wikipedia szerint ez a mondat volt az, amiből kiötlődött a regény, és bár nehéz lenne megmagyarázni mi a köze az egész történethez, még is van benne valami olyan amitől… mintha „par lenne a szalacsintában.”

A Meztelen ebéd óta nem volt ilyen körülményesen elolvasott regény a kezemben. Ez persze nem azért volt, mert a műnek kaotikus, moslék szerkezete lett volna, mint a fentebb említett egyébként általam nagyon kedvelt könyvnek, hanem mert a cselekmény egy olyan megfoghatatlan időben, és térben játszódik, amivel nehéz volt mit kezdeni. A szereplők istenek és emberek, illetve félistenek és emberistenek. A démonokról meg még nem is beszéltem, vagy a kutya testű kémekről, és arról hogy a szereplőknek sokszor több neve is van, és több életet is megéltek… hogy még körülményesebb legyen az egész, az első fejezet időrendben igazából körülbelül az utolsó előtti lehet, és sok dolog nem utal arra, hogy a sztori nem időrendben van. Jó párszor letettem a könyvet, és újra kezdtem, de szerencsére nem adtam fel. Az sem árt, ha van egy kis előismeretünk az indiai, hindu mitológiai szereplőkkel kapcsolatban, ugyanis ez a sci-fi/fantasy velük van tele, pontosabban olyan figurákkal, akik őket utánozzák (!). Sam, a főhős megelégeli, hogy az emberek egy bizonyos szintre vannak korlátozva (nagyjából az ókor és a középkor közé), nem engedik őket fejlődni, míg az uraik isteni erőkkel ruházzák fel magukat, ők döntik el ki hova reinkarnálódjon, milyen kasztba kerüljön. Génjeiket módosítgatják, mutálják magukat, hogy csodás erejük lehessen. Nincsen varázslat, minden mitikus elem a rendkívül fejlett technikának köszönhető, amit nem osztanak meg másokkal. Pompás palotákban élnek és még angol wc-jük is van (a regény legviccesebb pontja, amikor a népek megkapják a wc-t, és már előre gyűjtik a fekáliát, hogy amikor hetek múlva beszerelik a szerkezetet, akkor majd azon húzhassák le, ezzel is jobb karmájuk legyen, mintha nekik már régebb óta lenne wc-jük .) Sam megelégeli ezt, aki szintén ilyen isteni erejű ember, és szövetségre lép egy démonnal, de a dolog nem úgy alakul, ahogy szeretné, és a nagy háború sem a várt eredményt hozza. Sam figuráját nem mondanám luciferinek (ha már ő a Fény Ura), inkább prométeuszinak, de szerencséjére a máját békén hagyják. Démonok, emberek, istenek, zombik (amik a dobok ritmusára haladnak, és a keresztények irányítják őket) és állatok vesznek részt a legnagyobb háborúban, és még a „kalapos embert” (ez az atombomba virágnyelven) is majdnem bevetik. Eposzi történet, érdekes filozófiai okfejtésekkel, rengeteg humorral és profánsággal, ami sosem megy át otromba viccelődésbe. Nagyon szép, bölcs regény ez.

!

… és újszülött gyermekei

@Noro

Tovább fűzve, Zelazny valószínűleg Paul McAuley-t is megihlette, amikor a nevezett – egyik kedvenc űropera-szerzőm – a Confluence-trilógián dolgozott. Itt egy mesterséges égitest lakói elveszett istenekként tisztelik az építőket, egy poszthumán civilizációt. A történet fokozatosan derít fényt e teremtők kilétére, tökéletlenségére, és egyfajta Megváltó-mítoszt prezentál az egyre tudományosabbá váló űrfantasy háttere előtt. spoiler

Az „álfantasy” spoiler irányzat egyik legfrissebb (vad)hajtása Richard Morgan Hősöknek való vidék-trilógiája.
E regényeket első olvasatra akár egyszerű low fantasynek is tekinthetnénk, minimális természetfeletti elemmel a sárban dagonyázó, grimdark rögvalóságon túl. De ami igazán frusztráló tud lenni: minél jobb ötletei vannak a világépítés terén, annál nagyobb az esélye, hogy a szerző a #&@Đł életben nem fogja őket érdemben felhasználni! Morgan tulajdonképpen végigtrollkodja az egész trilógiát – nemcsak polgárpukkasztó szexjeleneteivel, amelyek nagy része teljesen indokolatlan (ha nem éppen kontraproduktív) a történet szempontjából, de azzal is, ahogy a háttér legizgalmasabb részleteit spoiler spoiler következetesen nem hajlandó felfedni az olvasók előtt.

@mcgregor: https://moly.hu/ertekelesek/2313997
@Bíró_Júlia: https://moly.hu/ertekelesek/2291799

Hasonló kísérlet látszik kibontakozni Victor Milán ősgyíklovagos (lovasos?) regényében is, amelynek a magyar címét továbbra sem vagyok hajlandó leírni. Őszintén remélem, hogy ő (fenti pályatársával ellentétben) hajlandó lesz kifejteni a terraformáló istenek és mechanikus angyalok történetét a trilógia második-harmadik részeiben. Mert a dínólovagok világa egyáltalán nem véletlenül olyan, amilyen.
A magyar változatnál sajnos egyre gyűlnek a negatív vélemények, mint @Dominik_Blasir -é is: https://moly.hu/ertekelesek/2248586

De én csak azért is @Hanna értékelésével zárnám sorainkat az eredeti kiadásról:


>!
Hanna I
Victor Milán: The Dinosaur Lords

Dinoszauruszok és lovagok. Ez egyike volt azoknak az idei fantasy megjelenéseknek, amelyek mellett egyszerűen nem lehetett elmenni. Biztosra vettem, hogy ebből az alapötletből csak valami nagyon gáz vagy valami nagyon jó sülhet ki.
Jó volt. A szerző komolyan vette az alapötletet, és egy vérbeli grimdark fantasyt rittyentett össze, ahol a lovagok valóban domesztikált dinoszauruszok hátáról harcolnak, a vadászatokon raptorok hajtják a vadat, a trópusi éghajlaton tollakba öltözött hercegnők várják epedve vőlegényüket, és a csatákban nemcsak a fegyverek, de a több tonnás állatok is komoly veszélyt jelentenek.
Némileg lassan indult be a történet, a karakterek is lehetnének érdekesebbek, de a hangulat tagadhatatlanul megvan, a szerző pedig a martini iskolát követve kegyetlenül elbánik valamennyi nézőpontkarakterrel. Az intrika aljas, a csaták kegyetlenek, a dinók meg elbűvölőek.
Valami még hiányzott nekem, hogy elvarázsoljon a könyv (a hiányosság valószínűleg a szereplők ábrázolásában kereshető), de kellemes olvasmány volt egy valóban egyedi világon.
UPDATE:
Bővebben az SFmagon: http://sfmag.hu/2015/07/08/victor-milan-the-dinosaur-lords/

2 hozzászólás

A hozzászólások megtekintéséhez be kell jelentkezned!