A képzelet birodalmai – A városok istenei

Rovatgazda
!
>!
vicomte MP
Merítés

A képzelet birodalmai – A városok istenei

Beharangozó

@Noro & @vicomte

Az ókori panteonok lakói számos regényben bizonyítják – hol sikeresen, hol kevésbé meggyőzően – hogy a mai olvasók is igényt tartanak a róluk szóló történetekre. Ezek a nagyhatalmú mitologikus lények számtalan formában bukkannak fel a napjainkban írt fantasy művek lapjain: olykor hősként, olykor szörnyként, de gyakran egyszerű túlélőként, akik próbálnak megfelelni a cinikus és kiábrándult halandók által egyre inkább profanizált világ kihívásainak.
A klasszikus mítoszok istenei – Zeusz, Odin vagy éppen Ré – az urbánus fantasztikum kedvelt szereplői közé tartoznak. A vámpírok és vérfarkasok az urban-fantasy robbanás idején persze messze lekörözték őket, de a harmadik helyre még azokban az években is befutottak.
Természetesen ezt a témakört is sokféleképen meg lehet ragadni: egyes szerzők ragaszkodnak a mitológia eredeti, a népszerűsítő szakirodalomban elfogadott változatához, mások a felismerhetetlenségig átalakítják a forrásműveket. De ma már az sem ritka, hogy valaki saját mítoszokkal rukkoljon elő egy földszerű, modern világon – ez az utóbbi évek weird fantasy regényeiben különösen népszerű.

A kanonizálásban részt vettek:
@Bíró_Júlia, @Disznóparéj_HVP, @ppayter, @KönyvParfé, @MissMila, @Shanara, @Szilmariel, @Lahara, @Dominik_Blasir, @anesz, @Balázs_Illisz, @Dávidmoly, @LucaWolf, @mandris, @hencsa06, @Noja_moly, @Chöpp, @ViraMors, @Szécsi_Balázs, @Spaceman_Spiff, @Kilgores, @Briggan, @moordavid

35 hozzászólás
!

Mitológia alapfokon

@Noro

Milyen lenne az a XX. század, amelyben egy (netán több) istencsalád fogja magát, és megjelenik a maga eredeti formájában? Úgy, ahogy azt az ókorban elképzelték – netán úgy, ahogy a modern ember gondolja, hogy az ókorban elképzelték? A kettő között hatalmas különbség van, hiszen a klasszikus istenek popkulturális megfelelői nagyságrendekkel barátságosabbak az eredetieknél. Ezért egyaránt felelősek az ifjúság számára feldolgozott mitológiagyűjtemények és a moziba járók vélt igényeinek megfelelően lebutított szuperprodukciók.
A mítoszok primitív oldalából februári számunkban adtunk ízelítőt: (https://moly.hu/merites-rovatok/a-kepzelet-birodalmai-istenek-es-hiveik). Most az egyszerűbb, populárisabb feldolgozásokból nézünk meg néhányat.

James Lovegrove nagy fába vágta a fejszéjét, amikor Ré kora c. regényében nem egy okkult világot (vagyis olyat, amelyben a mágia rejtőzködik) képzelt el, hanem egy teljes(nek szánt) alternatív történelmet. Az olvasók elsöprő többsége szerint bele is tört a… fejszéből nem lesz bicska, szóval ezt inkább hagyjuk :) A történet szerint a híres egyiptológusok, Carter és társai, nem egy halott kultúra emlékeit fedezték fel a múlt század fordulóján, hanem egy élő istenvilágot – ami aztán valahogy átveszi a hatalmat az egész Földön. Hogyan, miért, minek? És hogyan változtatja ez meg az emberek életét, gondolkodását? Nem derül ki, csak a templomokban cserélődik le a dekoráció, és latin helyett egyiptomi nyelven miséznek. Remek példája annak, hogyan ne tákoljuk össze az ősit a modernnel.
@Bíró_Júlia mond még szebbeket is: https://moly.hu/ertekelesek/2083926

Hasonló kaliberű – bár ha a szöveg silányságától eltekintünk, jóval fantáziadúsabb – alkotás Szántai Zsolt egyik álnéven kiadott műve. Az első jel – Baldur vére talán a Shadowrun-regények sikerét akarta meglovagolni a géppisztolyos törpök és miniszoknyás elf csajok világával, de amit a modern Ragnarökkel művelt, az akár még jó is lehetett volna. Sajnos itt a volna a hangsúlyos szó.
@Disznóparéj_HVP röviden összefoglalta a lényeget:


>!
Disznóparéj_HVP IP
William Buxton: Az első jel – Baldur vére

Ez egy perverz könyv.
Az északi mítoszok Ragnarökje összeütközik egy tonna modern emberiséggel, néhány cyberpunk kütyüvel, térugrással… és az egészből kijön egy annnnnnnyira gyönyörű katyvasz, hogy gond nélkül ott a helye a Guilty Pleasure polcon.
Egyébként pedig Valhalla Páholy… és ezzel minden mást elmondtam. :D

6 hozzászólás
!

Percy Jackson és a potterklónok támadása

@Noro

Egy olyan jól ismert – iskolában is tanított – panteon, mint a görögöké, ígéretes alapanyaga lehet egy ifjúsági fantasy sorozatnak. A Percy Jackson-könyvek előnyére válhatott, hogy a történetek hátterét nem kell magyarázni, csupán átültetni a modern világba. Ez persze önmagában még édeskevés a sikerhez, és az olvasók véleménye is meglehetősen változatos képet mutat.
@ppayter enyhén szólva sem lelkes: https://moly.hu/ertekelesek/544170,
míg @KönyvParfé inkább a könyv érdemeit emeli ki: https://moly.hu/ertekelesek/2134570

@vicomte

Bár nem vagyok ellene, hogy az ifjúság számára írt fantasy regények könnyedebben és fokozatokkal idealizáltabban álljanak hozzá a mítoszokhoz, sőt, akár a valós történelemhez is, mint a kedvenc szerzőim, de én is némi fenntartással kezeltem ezt a sorozatot. Aztán sikeresen spoiler elcsíptem pár percet az első regényből készült filmből, és úgy éreztem, hogy a legrosszabb előítéleteim beigazolódtak, és meg kell mondjam, akárcsak @MissMila, én is úgy vélem, hogy ebből az ötletből egy Abercormbie-hoz hasonló kvalitású cinikus rohadék akarom mondani, tehetséges író sokkal többet is kihozhatott volna.


>!
Miss_Mila P
Rick Riordan: A villámtolvaj

Hmhm.
Hmmmmhmhmmm.
Na csapjunk bele!

Maga az alap sztori, a görög mitológia, ami átszövi, szerintem fantasztikusan jó fundamentuma az egész történetnek. Ez az egyike volt azon iskolai tanulmányaimnak, ami igazán érdekelt. Bár nem ártott némi frissítés :)
Tetszett hogy be lettem vonva én, egyszerű, halandó olvasó is ebbe a világba, így még az is megfordult a fejemben, hogy valamelyik olimposzi isten az én anyám/apám is lehetne?!
Tetszettek a rejtélyek, a viszontagságok, a feladatok, küldetések, barátságok, csalódások, testi és lelki megpróbáltatások. Szinte nem is volt olyan oldal, ahol ne történt volna valami izgalom.
Nagyon jól ki lett találva, Percy hogy jöjjön rá, hogy ő bizony egy félisten, azt mégzseniálisabbnak éreztem, ahogyan kiderült, ki is az apja.
A regény tele volt tűzdelve vicces mondatokkal is. Egyik személyes kedvencem: „Az ezt követő üvöltéshez képest Hádész földrengése lepkepuki volt csupán.” Ezen jpót mosolyogtam! Ahogy a többin is.
Szóval jó volt. Egéészen jó volt. Mondjuk szerencse hogy előbb elolvastam, aztán megláttam, hogy menni fog a film a tv-ben, úgyhogy megnéztem. Jesszusom arról inkább nem ejtenék szót.
Valahogy mi mégsem klappoltunk a könyvvel. Így egy jóindulatú négy csillagot kapott, amiért a történet tetszett. Talán én vagyok „öreg” ehhez. Vagy ez volt túl ifjúsági. Nem tudom. Talán ha Abercrombie kezelésbe venné… szent velőscsont, el se merem képzelni! Tényleg nem tudom mivel lehetett a gond. Pörgős, titokzatos, minden van benne ami csak kellhet, de mégsem igazán ütötte meg az ingerküszöböm. Sajnos, bár érdekelne, mi lesz a továbbiakban, nem tudom, bele fogok-e fogni valaha.
Jöhettek kövezni :)

2 hozzászólás
!

Alkalmazkodó istenek

@Noro

Az urbánus fantasy archetipikus formájának tekinthetők azok a sorozatok (mert szinte mindig sorozatok), amelyek apróbb változtatásokat eszközölnek a mitológiai forrásokon, de alapvetően megőrzik azok ismerős, népszerű formáját.

Ilyen Kevin Hearne mítoszos-nyomozós sorozata, az angolul már legalább nyolc résznél járó Vasdruida krónikái. Mint sok más KMK-kiadványánál, a rengeteg értékelésből itt sem könnyű kitalálni, milyen korosztályt is célzott meg a szerző. A jelek szerint van benne humor, “jó pasi” és “cukiság”, szappanopera és görög dráma keveréke, de van, aki a varázslényes fantasy paródiájának tekinti. Kívülről csak annyi tűnik bizonyosnak, hogy a könnyed, agyat kikapcsoló, egy estés kalandregények sorát gyarapítja, ahogy ez @Shanara értékeléséből is kiolvasható: https://moly.hu/ertekelesek/1351484

Könnyebben belőhető Ben Aaronovich könyveinek célcsoportja, ő ugyanis (Jim Butcher magyar nyelven hamar elkaszált Dresden-aktáihoz hasonlóan) a noir krimit. a modern zsarusorozatokat ötvözi némi brit humorral és nem túl komplikált, de helyenként meglepően kreatív mágikus világképpel* és a tipikus urban fantasy motívumokkal. Az első könyvben –a London folyóiban – például egyértelműen a címszereplő folyóistenségek vitték a prímet. (Gondolj bele: a Temze mellékfolyóiból a XIX. században csatornarendszert építettek. És ezeknek istenei vannak, mint a Nílusnak.)

* @Szilmariel idézete remekül megvilágítja ennek lényegét. Vagy nem :) https://moly.hu/idezetek/658336

@Lahara a legfrissebb kötetről: https://moly.hu/ertekelesek/2295654

(Hadd jegyezzem meg, hogy a könnyű fajsúlyú, mítoszos urban fantasy csúcsa nálam Liz Williams ötrészes Detective Chen-sorozata. Nemcsak azért, mert Kínában, kínai istenek és démonok között játszódik, hanem azért is, mert ilyen szépen senki sem boronálta még össze a modern világot a misztikussal. Ugyanakkor képes volt megmaradni az akciódús, nyomozós kalandok mellett, vagyis az is olvashatja, akinek Miéville és követői első nekifutásra nehéznek bizonyultak. Egyik értékelésem: spoiler)

Régi kedves vitatémám, hogy a magyar Zenit-sorozatnak vajon használt vagy ártott-e, hogy logót gyártottak hozzá, és így próbálták összekapcsolni négy különböző szerző önállóan is olvasható regényeit. Bár az egyes regények más és más mitológiára épülnek, de ha jól értjük, mind az elveszett Atlantiszra vezetik vissza a természetfelettit. Az általam (@Noro) olvasott Bezár a fény c. kötet például a sumér istenek mögötti “valóságot” próbálja megvilágítani, de nem kifejezetten kreatív módon.

@Dominik_Blasir hasonlóan látja a Balor szeme c. kötetet is: https://moly.hu/ertekelesek/910889

Az olvasók – köztük @anesz is – általában az Ólompegazust tartják a sorozat kiemelkedő darabjának:


>!
anesz P
Horváth György: Ólompegazus

Ez a regény zanzásítva tartalmazza a mostanában olvasott könyveimet: Riordan Percy történetei a görög mitológiával, a Pajzán álom buddhista vonulatával, a Méreghercegnő tarot kártyalapjainak az értelmezésével, az Angyalok bukása a keresztyén szimbólumaival, és persze a sok Platonra utalással Atlantisszal kapcsolatban.
Őszintén szólva nekem nem is tűnt fel a cím ellentmondásossága, amíg meg nem magyarázták: a pegazusnak könnyűnek kell lennie, hogy repülhessen, míg az ólom pont lehúzná a földre. Nagyon tetszett ennek a szimbólumnak az emberekre való alkalmazása. A szövegre nagyon kellett figyelni, mert a stílusa gördülékeny, az események az elején még lassan csordogálnak, de nagyon sok az utalás, a kétértelműség, és semmi nem az, aminek látszik, nem is beszélve az idősíkok váltakozásáról. Alapvetően tetszett ez az összetettség.
A szereplők is érdekesek voltak. Tetszett a csillagászati vonal is. Kíváncsi vagyok, hogy a különböző történetek hogy kapcsolódnak majd egymáshoz?

!

A Nyugat ópiuma

@Noro

Egészen új kategóriát képviselnek azok az urbánus fantasy határán mozgó történetek, amelyek a horror és a mágikus realizmus eszköztárát is felhasználva alapjaiban írják át és modernizálják a mítoszokat. E könyvek nem csak metafizikai téren fogalmazzák át az istenek témakörét, olyan kérdéseket téve fel, mint például mi is az az istenség, és honnan származik – de filozofikus szemszögből is körüljárják, hogy mi értelme lehet ennek az egésznek, és mit vár el az ember egy megfogható, kérdőre vonható istentől?

A modern világhoz alkalmazkodó és szinte a felismerhetetlenségig megváltozott istenek témakörében Neil Gaiman munkássága még akkor is megkerülhetetlen lenne, ha nem ezekben a hetekben adnák le az Amerikai istenek feldolgozását TV-sorozat formájában.

@Balázs_Illisz: https://moly.hu/ertekelesek/2373474

Az eredeti regény és spin-offja, az Anansi fiúk egészen sajátos hangulatvilágával nem csak arról szól, hogy a régi és a modern istenek (mémek, ideák, filozófiák) hogyan kelnek harcra egymással, de arról is (és ez talán még fontosabb), hogyan keresik helyüket a halhatatlanok egy olyan világban, amely talán végérvényesen elszáguldott mellettük.

@LucaWolf: https://moly.hu/ertekelesek/1994415

@vicomte

Gaiman munkássága számomra mindig is példaértékű volt, és nem véletlen, hogy az Amerikai istenek tőlem is megkapta a maga jól megérdemelt ötcsillagos értékelését. Ez a regény olyan pontosan megragadja az USA lényegét, ahogy csak az képes, aki kívülállóként csodálkozik rá az ország végtelen sokszínűségére és rémisztő erejére, amely mindent és mindenkit felfal, hogy aztán azok, akiket felzabált, a lakoma végén valami minden eddiginél bizarrabb formában szülessenek újjá. Úgy gondolom, hogy aki meg akar ismerkedni azzal, hogy miért is találták ki az urban fantasyt, annak nincs más dolga, csak ezt a regényt elolvasni, hiszen ebben benne van minden olyan ősi és modern félelem, amely a nagyvárosi ember szorongásainak forrása. S ezekkel szembenézni és felismerni őket, katartikus élmény.

@Dávidmoly:


>!
Dávidmoly
Neil Gaiman: Amerikai istenek

Nehéz erről a könyvről bármit is írni. De azért megpróbálom.
Olyan, mint egy bűvésztrükk. Először tátott szájjal csodálkozol, és csak bámulsz, ahogy az érme eltűnik, majd ismét megjelenik. Másodszorra már (azt hiszed) ismered a trükköt, és figyelsz erősen, mikor és hová rejti el a bűvész. Nem láttad? Megmutatja még egyszer. És még egyszer. És te csak nézed, és nem tudsz vele betelni, akkor sem, amikor már majdnem biztos vagy benne, hogyan csinálja.
Olyan, mint egy kupa mézsör. Az első korty után nem tűnik nagy számnak. Édes, kissé fanyar, talán csípős – ittál már jobbat. De van benne valami, amit nem tudsz hova tenni, ezért iszol még egy kortyot. Aztán még egyet. És még egyet. És ahogy iszol, kibomlanak az ízek, és életre keltenek benned álmokat, emlékeket (álmok emlékét és emlékek álmát), és lassan, észrevehetetlenül megrészegít az ital.
Olyan, mint egy utazás. Árnyék kívül-belül utazik, csontig-velőig, és még tovább. Alászáll és felemelkedik, és te követed őt, ahogyan ő követi Szerdát, egy különös, ismerős, bár idegen világban, ahol minden folyamatosan mozgásban van. És nem vagy szomorú, amikor az utazás véget ér, mert tudod, hogy az utazás sosem ér véget, még akkor sem, ha közben hosszabb-rövidebb időre megpihensz.
Olyan, mint egy svindli. Egy gyönyörű, színes és szélesvásznú szélhámosság, esztelen és grandiózus, nagyobb, mint az élet, akkora, mint egy álom. Számtalan réteg szövevénye, hogy a számtalan balek közül minél többen fennakadjanak rajta; mégis, lenyűgöző összetettsége pofonegyszerű, ha meglátod a rejtőző indiánokat a képen. A színfalak mögül szemlélve láthatod, milyen elegáns az egész.
Nehéz erről a könyvről bármit is írni (olvasni kell). De remélem, hogy sikerült.

2 hozzászólás
!

A csápok újra lecsapnak

@Noro

Nem egyszerűbb olvasmány China Miéville sem, de az ő agybaja sokkal nagyobb eséllyel rezonál az egyszeri fantasy rajongókéval. Krakenjében egy olyan várost ismerünk meg, amelyben minden vallásnak, babonának, prófétának és sült bolondnak igaza van. Még akkor is, ha ezek az igazságok mind ellentmondanak egymásnak. A regény lényegében paradoxonok sokaságából építkezik, filozófusoktól és a popkultúrából egyaránt “happolipol” ötleteket, de a végeredmény mégis hamisítatlan miéville-i zsenialitás.

@ViraMors:


>!
ViraMors 
China Miéville: Kraken

Röviden: hűűűűűűha.
Ez kemény volt.
Egy fantasy köntösbe bújtatott kulturális és pop-kulturális egyveleg az apokalipszisok idején.
Nem is tudom, hol kezdjem.
Miéville egészen biztosan nem komplett, de ehhez remek fantázia társul, és én ennek csak örülni tudok :)
Bámulatosan lendületes és tartalmas könyv, rengeteg információval, jól megformált karakterekkel, és a karaktereket illetően rengeteg (néha talán túl sok) háttérinfóval. Az elején attól tartottam, hogy az Amerikai istenek és a Sosehol közös gyermekét olvasom, némi London folyóival fűszerezve. Nem mintha az első kettővel bármi gondom lenne, kifejezetten kedvelem őket. Szerencsére Miéville abszolút rám cáfolt. Voltak pillanati a könyvnek, amikor idegesített, főleg az első felében, amikor ugyanaz nyolcvanadjára játszódott le spoiler, de ezeket leszámítva a könyv egyszerűen zseniális.
Úgy érzem, kinyúlt utánam a csápjaival, megragadott, lerántott a mélybe, és nem eresztett, amíg a végére nem jutottam. Imádom, hogy újra és újra fejre állított mindent, a történet mégsem gabalyodott bele a saját csápjaiba, és végezte értelmetlen kuszaságként. Gondolkozik, gondolkodtat, azért pedig külön dicséret jár, hogy időről időre fogott néhány klisét meg sablont, jól megrázta őket, néha még külön ki is emelte „tessék megnézni, ez itt lenni klisé”, aztán jól a sárba döngölte, megrugdosta, megtaposta, és még bele is törölte a lábát.
Én azt mondom, olvassátok! Persze nem fog mindenkinek tetszeni, mert elég tömény, én is még emésztem, de urban fantasy rajongóknak tényleg csak ajánlani tudom, igazán igényes darab.

2 hozzászólás
!

Kelet mákonya

@Noro & @vicomte

Míg Gaiman és Miéville az istenek és a hit XX. század második felének fogyasztói társadalmára jellemző torzulásainak bemutatásán keresztül osztják meg vízióikat az emberiséget sújtó spirituális válságról, addig vannak olyan írók, akik nem a pénz és a fogyasztás mókuskerekének lélekkiüresítő voltát mutatják be az írásaikban, hanem egy olyan világot, amely számunkra – sajnos – még mindig sokkal ismerősebb. Egy olyan világot, amelyben a hatalom nem eszköz, hanem a cél, s ahol a szabadság illúziója sem maradt fenn és ahol a pusztítás minden és bármely józan ésszel beláthatóan megóvandó emberi érték ellen irányul.
A despotikus, elnyomó rendszerekben/rendszerekről született művekben az istenek és túlvilági teremtmények mindig is torzan és rémisztően jelentek meg. Elég ha csak a zseniális A Mester és Margaritára vagy a A hétfő szombaton kezdődikre gondolunk. Ez utóbbiról @mandris értékelését ajánljuk figyelmetekbe: https://moly.hu/ertekelesek/2352399

Ha nem tartanánk a vérbölcsészek bosszújától, megkockáztatnánk azt a kijelentést, hogy Catherynne M. Valente könyve a Marija Morevna és a Halhatatlan A Mester és Margarita örökségét éleszti fel, és vegyíti egy sajátos XXI. századi női látásmóddal. Valente ebben a regényében az orosz mítoszok lényeit mutatja be a kommunista materializmusnak, s az eredmény épp ellentmondásossága miatt lesz lenyűgöző.

@hencsa06: https://moly.hu/ertekelesek/2167184

Ha már kommunista korszak, csempésszünk be ide egy magyar, a fantasy, a horror és a szürrealizmus háromszögében született alkotást, az Ingóköveket is. Bár Lőrinczy Judit regényében a túlvilági erők sokkal körmönfontabb, nehezen meghatározható módon vannak jelen az ősi szlávok égi hatalmasságainál, de a régi és az új kor összecsapása itt is megjelenik.

@Noja_moly: https://moly.hu/ertekelesek/1608138

Még mindig a szláv vonalon, de ezúttal szláv szerzőtől: Ignacy Karpowicz: Égiek és földiek c. regénye jóformán semmilyen meghatározás szerint nem tekinthető fantasynek, de ha fentebb olyan nagy szavakat pufogtattunk, mint metafizika és filozófia, akkor illik megemlékezni róla. Különösen annak fényében, hogy ez a regény tipikus átmenet a keleti és nyugati szemléletű spirituális útkeresés tekintetében. A posztszocialista posztmodernben az emberek és az istenek egyaránt értelmet keresnek egy groteszk világban, az olvasók pedig a könyvben. Egy részük meg is találta.

@Chöpp:


>!
Chöpp P
Ignacy Karpowicz: Égiek és földiek

Ignacy Karpowicz két évvel fiatalabb nálam. A regénye alapján érdeklődési körünk több ponton is egybecseng. A vallások iránti érdeklődésünk, a mitológia iránti megmagyarázhatatlan vonzódásunk, az idő és az ok-okozati viszony mibenléte, no meg az Ember Istennel és az embertelen ember se Istennel, se senkivel, semmivel.
Örömmel töltöttem időt az általa kreált világban. Az ÉGIEK címszó alatt futó, önmagunk és egymás körül tehetetlen köröket rovó emberek világában, akik céltalanok és fulladoznak, mint légy a levesben. A felkerekedő és alászálló minden nemű és rangú istenek világában, akik ugyanazokkal a praktikákkal és gondolatokkal vannak elfoglalva, mint ezer meg ezer évvel ezelőtt. Nem ismerték egymást. Ignacy lehetőséget adott arra, hogy a két világ egybefolyjon és együtt lakva megismerhessék – és nem egyszer – megszerethessék egymást. Az már biztos, hogy visszaút nincs. Most már akár szeretjük egymást, akár megtűrjük, akár gyűlöljük, együtt fogunk megöregedni és meghalni ezen a Földön.
Mindkettőnknek megadatott a változtatás és a változás lehetősége.

!

Halandó halhatatlanok

@Noro

Az eddig tárgyalt szerzőktől gyökeresen eltérő módon teremtenek új világokat azok a weird fantasy írók, akiket talán Miéville követőinek is nevezhetünk (igaz, nem annyira a fent említett Kraken, mint inkább a Perdido Pályudvar ihlette meg őket). Történeteik Földszerű helyszíneken játszódnak, modern, mégis teljességgel kitalált városokban, amelyekhez saját, mégis ismerősnek ható vallásokat, istenségeket alkotnak.
E sajátos, hibrid univerzumokban az utóbbi években megjelent egy izgalmas, új tematika: az istenek halandósága, legyőzetése, vagy akár szolgasorba vetése korábbi híveik által.

Magyar nyelven e szerzők közül Robert Jackson Bennett, az Isteni városok trilógia megálmodója a legismertebb.
Képzeljünk el két, egymással szemben álló kultúrát: az egyiknek minden lépését vallása határozza meg, míg a másik tökéletesen világias. (Eddig nem nehéz.) De az istenek nem csak az emberek számára fektettek le szabályokat: csodáik a fizika törvényeit is meghatározták, gyakorlati alkalmazásuk pedig a kontinens teljes gazdasági életét alapvetően befolyásolja. Ezt azonban kevesebb, mint egy évszázada mindenestül kirántották alóluk – az isteneket ugyanis megölték, és ezzel mágiájuk is összeomlott. Az eredmény: egy korábban elnyomott ország – amelynek sosem volt istene – hirtelen szuperhatalmi pozícióban találja magát, míg a korábbi nagyhatalmak visszakerülnek a középkorba. Bennett mindkét eddig megjelent könyvében izgalmas, elgondolkodtató kérdéseket tesz fel mindezzel kapcsolatban.

@Szécsi_Balázs az első részről: https://moly.hu/ertekelesek/2331897

(Hasonló felütéssel indít K. M. McKinley inkább steampunkos beütésű regénye, a The Iron Ship is. Itt az isteneket elkergették, a tündérszerű varázslényeket rabszolgasorba vetették, az ipari forradalom pedig bebizonyította, hogy talán nincs is szükség túlvilági erőkre, mert az ember egyedül is boldogul. A helyzet persze ennél jóval bonyolultabb, és az iparmágnás-dinasztiát középpontba állító geopolitikai fantasy regény is kimondottan összetett. Értékelésem: spoiler)

Ha már ipari forradalom, említsük meg Anthony Ryan új sorozatát, a Draconis Memoriát is. Igaz, első ránézésre nincsenek benne istenek. De egészen biztosak vagyunk ebben? Miért hívják a varázslókat véráldottaknak? Milyen különös kapcsolat fűzi össze Sárkányfölde torz őslakóit a legendás fehér féreggel? Én (Noro) egy kihalt vallás nyomait érzem felbukkanni a történetben. (Legfeljebb tévedek. De ez akkor is egy nagyon jó könyv. :P)

@Kilgores: https://moly.hu/ertekelesek/2341950

@vicomte

Bennettnek eddig csupán a Pengék városa c. regényét olvastam, de az alapján egyértelmű, hogy az írónak nagyszerű ötletei, mondhatni látomásai vannak, olyanok, amelyekre valóban akár egy izgalmas sorozatot is lehet alapozni, ám a kivitelezéssel némileg még hadilábon áll. A sorozat első részében olyan érzésem volt, hogy kissé talán túl nagyot markolt, amikor a világépítést, és az istenekkel kapcsolatos csavaros történéseket egy politikai thriller-/kémtörténetszálra akarta felfűzni. Emiatt szerintem túl sok logikai hézag támadt a sztoriban, ezért nem tudtam olyan maradéktalanul lelkesedni a regényért, mint a legtöbben. Azonban @Spaceman_Spiff, aki a második részt is olvasta, némileg megnyugtatóbb képet festett a második kötet koherenciájáról:


>!
Spaceman_Spiff MP
Robert Jackson Bennett: Pengék városa

A Lépcsők városa kapcsán arra panaszkodtam, hogy Bennett bár nagyon érdekes és izgalmas világot alkotott – különösen ami a múltbéli istenek világát illeti –, addig a regény története és karakterei kifejezetten egyszerűek voltak. Nem mert kockázatot vállalni, gondoltam. Nem tudott olyan kreatív lenni a történetmesélésben, mint a világalkotásban. Ami azt illeti, a Pengék városa is hagy kívánni valót maga után ezeken a területeken, de mégis, most végre azt éreztem, hogy a szerző el akart nekem mondani valamit a történetével, a konfliktus és a végkifejlet elválaszthatatlanul összefügg a háttérvilággal és a szerző által képviselt gondolatokkal, amik itt sokkal összetettebbek, mint az előzménykötetben.

Az egész kulcsa Vúrtya, a háború istennője, és Mulagesh, egy háborús veterán, sőt, háborús bűnös. Az egész könyv ennek a két karakternek, pontosabban az általuk megjelenített világnézetnek az ütközéséről szól. Mert mit is képvisel a háború istennője? A harc mindenekfelettiségét, azt, hogy a küzdelem, a mások felett aratott győzelem az, ami megmutatja, mennyit is ér valaki. Nem kell sokat gondolkodni ahhoz, hogy kis túlzással szociáldarwinista áthallásokat is felfedezzünk (az erősebb marad fent, és a fennmaradás a legfőbb cél), bár Bennett nem megy bele ilyen fejtegetésekbe. Csupán arról van szó, hogy mennyire könnyen válhat az erő rosszá: szükség van rá, hiszen enélkül a “gonoszak” elvehetik tőlünk azt, ami a miénk, ami fontos számunkra. De ugyanez a hatalom átcsaphat kegyetlenségbe, önmagáért valóvá válhat, a vele szerezhető hatalom pedig megrészegítheti az embert.

Amikor megismerjük a főszereplő Mulagesh múltját, akkor megértjük, hogy mit is jelent mindez egy katona számára. Ha megvan az erőnk, akkor a cél szentesíthet bármilyen eszközt. Ezek használata pedig azért merülhet fel, mert megszólalnak a “hideg logika” hangjai, a “hatalom szava”: ha nem lépünk fel erővel, akkor a mieink (akik nekünk fontosak) fognak szenvedni. Háborúban könnyen uralkodóvá válhat ez a gondolatmenet. Azonban – legalább is Bennett elmondásában – egyszer véget ér a harc, az embernek pedig el kell számolnia a lelkiismeretével, ami nem biztos, hogy egykönnyen sikerül. És ez hangsúlyozza a főszereplő motivációját: hogy egy humánus figura miért veti el az erő fenti célért való alkalmazását.

Még több itt:
http://www.prozanostra.com/iras/kard-utja-robert-jackso…

ui. Sigrud még mindig néha olyan, mintha szuperereje lenne, ezzel picit csorbítja a realisztikus hatást. (Ha gonosz akarnék lenni, azt mondanám, hogy kicsit olyan, mint korunk megöregedett akciósztárjai, akikről megpróbálja elhitetni a kamera, hogy még mindig legyőznek egy hadsereget. Persze Sigrud valóban képes is erre.)

!

Áll az alku!

@Noro

Istenekkel foglalkozó cikksorozatunk végére hagytuk a fantasztikum egyik legelborultabb panteonját, Max Gladstone tollából. Mert mondá Sir Terry: “Ne Vesd Alá Istened A Piaci Erőknek!” spoiler De Maxnál bizony az istenek a kapitalista világ részeivé váltak, szerencsés esetben mint szolgáltatók, de az sem kizárt, hogy csak úgy, mint szolgáltatások. Nekromanta ügyvédek fogalmaznak meg a halálon túl is kötő szerződéseket, halott istenek avatárjai dolgoznak a rendőrségen, a tűz istene vezető szolgáltatóvá válik az energiaszektorban… S ez még csak a magyarul megjelent első részből, a Nagyrészt halottból ad ízelítőt. A ciklus második részében egy klímaváltozásról szóló öko-fantasy regényt kapunk, amelyben élőholt mágusok próbálják átvenni az elpusztított esőistenek helyét, és életben tartani egy sivatagi kultúrát. A harmadik kötet még nálam is olvasásra vár, de a fülszöveg szerint ebben egy olyan vállalatot ismerhetünk meg, amely isteneket gyárt rendelésre! Bár a magyar olvasók között nem aratott osztatlan sikert, szerénytelen véleményem szerint Gladstone-nál jobb dolog régen nem történt az urbánus fantasztikummal.

@Briggan: https://moly.hu/ertekelesek/2224209

@vicomte

Bár akadtak néhányan, akik számára a @Noro által vázolt szerződéses alapú istenhit túl idegen, vagy még inkább túl profán volt, de én a magam részéről roppant mód élveztem ezt a könyvet.
Tetszett, hogy ha csak messziről felismerhetően is, de a világ egy párhuzamos Föld volt, amelyben bár más alapvetésekből indultak ki az ott élők, mégis milyen hasonlóan csavarodott az ott élők gondolkozása. Azt pedig különösen élveztem, hogy a legkülönbözőbb tranzakciók milyen körmönfont módon voltak képesek ugyanazokat a világméretű összeomlásokat kiváltani, amelyek a mi valós világunkat is megrengetik időről időre. S hogy mennyire más – vagy talán mennyire ugyanaz – ezen a világon egy reorganizációs folyamat, mint amivel én közgazdászként gyakran találkozom.

@moordavid:


>!
moordavid
Max Gladstone: Nagyrészt halott

Számomra nem olyan könyv, hogy az első fejezetére beleszeressek. Nem találom meg azonnal a helyemet a Gladstone által teremtett világban, idegenül mozgok benne. Nem kapok rögtön mankót az eredet-mítoszhoz, nincsenek fülszövegek amelyek magyaráznának. Nincsenek olyan karakterek, akik velem együtt idegenül mozognak a világban, akiknek, és ez által nekem is, elmagyaráznák a miérteket és hogyan-okat.

Zajlanak az események, és csak lassan veszem észre, hogy Gladstone kézen fogva visz engem is. Nem magyaráz, csak megmutat, mesél. De még, hogy mesél! Felfedező vagyok én is, és az utolsó fejezetekre, bár még nem mozgok otthonosan abban a világban, amelynek Alt Coulumb csak egy szelete, már kiismerem magam. Egy kicsit.

Minden bizonnyal az utóbbi évek legjobb világépítését olvashatjuk el a Nagyrészt Halott-ban. És ez nem homályosítja el a remekül megírt karaktereket sem. A főhősünk jelleme sincs teljesen kibontva előttünk, ahogy a mellékszereplőink sem csak mellékszereplők.
Az istenek sem csak istenek, ahogy a Mesterek sem csak mesterek. A két világnézet közötti ellentét sem olyan kristálytiszta, ahogy szereplőink gondolják.

Az utolsó fejezetre pontot téve többet kaptam mint vártam. Sokkal többet. A jó történeten, az eredeti ötleten kívűl (Jogi csűrcsavarba ágyazott isteni csodatételek… egyszerűen zseni!), a nagyszerű, aprólékos, világépítésnek köszönhetően megkaptam a legnagyobb ajándékot, amelyet író adhat olvasójának, a felfedezés örömét.

A jól elhelyezett mondatok szerelmese vagyok. És itt egy, a történet kontextusába helyezve gyönyörű mondatot is kapok: „Szervusz, kedves barátom, mondta Isten.”

A fordítónak meg külön pacsi!

3 hozzászólás

A hozzászólások megtekintéséhez be kell jelentkezned!