A képzelet birodalmai – A science-fantasy rövid története +1: Variációk világvégére

Rovatgazda
!

1. Az atom gyermekei

Amint arra három hónappal ezelőtt rámutattam, a múlt század elején az SF és a fantasy elsősorban idegen bolygókon, főleg a Marson és a Vénuszon találtak egymásra. De a hidegháború idején megszületett a planetáris románc mutáns kistestvére. A poszt-apokaliptikus SF már létező irányzatának új lendületet adott a totális atomháború réme, egyes írók pedig olyan pusztulást vizionáltak, amely visszaveti az emberiséget a középkorba.

A.E. van Vogt az SF aranykorának ellentmondásos szerzője, az a figura, akit ma már nem könnyű megszeretni. Stílusa és ötletei sok tekintetben elavultnak tűnnek, és csak kevés olvasót foglalkoztat az a tény, hogy a maga idejében mekkora hatást gyakorolt a zsánerirodalomra, a fantasyt is beleértve. Ő már az 1940-es évek végén nekikezdett egy novellasorozatnak, amely bevallottan Robert Graves Én, Claudius c. regényét ültette át a távoli jövőbe, az Atom Istenek primitív korába. Hőse Linn varázslója, egy mutáns, aki beavatást nyer az ősök tudományába. Van Vogt történeteire jellemző, hogy ezzel olyan csodagépezetekhez jut hozzá, amelyek nemcsak barbár kortársai szemében, de a miénkben is mágikusnak tűnnek.

Néhány évvel később jelent meg Andre Norton tollából A csillagember fia, amely már a jellegzetes „kard és varázslat” stílust ültette át az atomháború utáni világba. A szerzőt – ha nem is nálunk, de angol nyelvterületen mindenképp – elsősorban ifjúsági történeteiről ismerik, talán ezért érezhető ezen a könyvön is egyfajta didaktikus jelleg. Norton ugyanis ahelyett, hogy összemosná a tudományt a mágiával, egyértelműen az ellenkezőjére törekszik: ifjú főhőse kalandjai során rávilágít a primitív világ tudományos hátterére, persze csak annyira, amennyit megért belőle. A maga idejében ez a felfogás mindenképpen újnak számított, így olvasói között alkalmasint nem lehetett ritka a következőhöz hasonló vélemény.
@twillight: https://moly.hu/ertekelesek/2795954

A nálunk is jól ismert, bár még mindig nem eléggé olvasott Michael Moorcock is letette névjegyét a poszt-apokaliptikus fantasy területén. Dorian Hawkmoon az Örökkévaló Bajnok multiverzumának egyik fontos alakja, aki a rajongók szemében Elric, Erekose és Corum figuráival egyenértékű. Nagy kár, hogy idehaza semmi sem jelent meg az ő kalandjaiból. A Tragikus Millennium poszt-apokaliptikus Európája Moorcock egyik legkülönlegesebb világa. Az általunk ismert országok megannyi apró királyságra hullottak szét, és az ősök tudományát csak a legnagyobb tudósok képesek megkülönböztetni a mágiától. Granbretan birodalma dekadens bestiaembereket nevelt ki magából, amelyek a maguk beteges képére akarták formálni a kontinens túlélőit. Érdekes, hogy a szerző saját hazáját tette meg a gonoszság kútfejének, talán politikai üzenet bújt meg ebben? A mi számunkra azonban sokkal érdekesebb, hogy ez a világ Mark Lawrence Széthullott Birodalmának nyilvánvaló őstípusa.

A nagyközönségnek sem kell talán bemutatni egy másik, a fantasztikumot megújító alkotást. Ez Richard Matheson Legenda vagyok c. műve, amely valószínűleg elsőként ültette át az élőhalottakat tudományos környezetbe. 1954 a hidrogénbomba-kísérletek éve volt, és bár a regényben csupán egyetlen utalást találunk a “bombákra”, ez alighanem hatással lehetett a szerzőre, amikor megkomponálta saját apokalipszisét.
A regény a gótikus horrort egy csapásra tudományos-fantasztikummá alakította, ugyanakkor globális veszedelemmé növesztette az élőholtak támadását. Ez a két húzása az, ami véleményem szerint fordulópontjává teszi a vámpírirodalom történetének. Matheson hőse modern eszközökkel kutatja a vámpirizmust, nem kever mágiát a dologba, szétválasztja biológiai és pszichológiai vonatkozásait, és lehántja róla a középkori babonákat. Mindezt egy olyan poszt-apokaliptikus környezetben hajtja végre, amelyhez közvetlenül a hidegháborús miliőből merített ihletet.
Érdekes, hogy a regény inkább a “zombi apokalipszis” típusú történetekre volt nagy hatással (például Romero kultikus filmjére, Az élőhalottak éjszakájára), a vámpírok Anne Rice nyomán idővel visszakanyarodtak egy hagyományosabb felfogáshoz. De Matheson újraértelmezett szörnyalakja azért soha nem tűnt el teljesen a vámpíros irodalomból: a vámpírok racionalizálása kisebb-nagyobb mértékben minden új történetben megjelenik.


>!
mandris P
Richard Matheson: I Am Legend

Akkor folytassuk az ismerkedést a vámpírregényekkel. Ugrottunk egy nagyot az időben, az 1897-es Drakulától az 1954-es Legenda vagyokig. Annak ellenére, hogy szűk 60 évet ugrottunk, kedvenc vérszívóink még mindig kellően felismerhetőek, de a tudomány fejlődése nem tett jót a nimbuszuknak. De ne rohanjunk előre.
A regény kezdetekor belecsöppenünk egy már kialakult helyzetbe. A főszereplő olyan magányos, amennyire főszereplő csak lehet, tekintve, hogy közel s távol ő az egyedüli élő ember. Hogy hogyan is jutottunk el ide, azt majd a visszaemlékezésekből ismerjük meg, ami ezúttal, úgy érzem, kifejezetten jó választás volt. Az elég hamar – az első napnyugta után – kiderül, mi lett a többiekkel: vámpírokká váltak. A könyv ezek után helyenként menekülés a vámpírok elől és vámpírokkal való küzdelem, de nagyobb részt inkább annak leírása, hogy próbálja főhősünk egyrészt ép ésszel megúszni helyzetét, másrészt, és szerintem ez sem független az előbbitől, megérteni a vámpírizmust.
A könyv erénye, hogy annak ellenére, hogy megpróbálja tudományos alapokra helyezni a vámpírok létének kérdését, sokat átvesz a vámpírirodalomból, és nem dobja a kukába a neki kényelmetlen részleteket. A vámpírok továbbra is éjszakai teremtmények, sőt, ezúttal már nem viselik a napsütést, továbbra sem tesz jót nekik, ha karóval átdöfik őket, levágják a fejüket és elhamvasztják őket, de bizonyos esetekben már attól bekövetkezik az elhamvadás, hogy az első két terápia egyikében részeltetnek. Ezen kívül továbbra sem viselik el a fokhagymát és a keresztet. Előbbinek illata, utóbbinak látványa serkenti őket ellenkező irányú mozgásra. Ugyanakkor sajnálatos módon elveszítették az átváltozás képességét, mint ahogy emberfeletti erejüket. (Meg az előkelő származásukat – ebben a világban már minden jöttmentből lehet vámpír.) Az átváltozás képességét a tudomány oltárán mégiscsak kénytelen volt feláldozni a szerző, emberfeletti erejük meg eléggé lerövidítette volna a regényt, a főszereplő korai elhalálozása okán. Másrészt így végre akciódús jeleneteket is kaphattunk, amelyekben mégse csökkent az ember túlélési esélye 0-ra.
Persze, még így sem az akció a legmeghatározóbb: ehelyett megtekinthetjük, hogyan folytat főhősünk spoiler spoiler És itt kell hangot adnom annak a személyes véleményemnek, hogy spoiler Nem írom le, miért, aki olvasta, úgy is tudja.
És akkor lássuk, mi az igazán nagy DE a történet kapcsán: A regény jól megfejti, mi is tudományosan a vámpírizmus. A megoldás adódik: spoiler. Ami szép, és jó, és mindenekfölött tudományos, ami nagy érték. DE: egyrészt spoiler spoiler DE: a komolyabb bajom azzal, hogy tudományos alapokra helyezi a vámpírizmust, hogy ezentúl a megfertőződés spoiler egyedüli tétje, hogy meghalsz és te is vámpír leszel (nem feltétlenül ebben a sorrendben) spoiler Itt viszont már nem fenyegetnek örök kárhozattal. Én szerintem a vámpír elsősorban annak köszönhette, hogy ennyire félelmetes volt, hogy nem pusztán az evilági életet veszélyeztette, hanem az örök életet. Na az nagy tét. Vagyis a korábbi vámpírregények szuperragadozója nem elég, hogy rendkívüli erejét és átváltozási képességét elveszítette, hanem még azt a képességét is, hogy a halhatatlan lelkedet elkárhoztassa. Ezt a lefokozást szerintem nem érdemelte ki.

Update: Felülvizsgáltam korábbi értékelésemet, és bár igazam volt abban, amit leírtam, igazságtalan voltam, mert nem számítottam be a regény egyes érdemeit, így leginkább a lezárását. Az azért kárpótol a menet közben elkövetett hibák egy részéért.

5 hozzászólás
!

2. Haldokló Földek

A világ végének egészen más értelmezését hozta el Jack Vance: Haldokló Föld ciklusa. E történetekben nem egy katasztrófa után járunk, nem a régi világ végét és egy új megszületését kísérhetjük figyelemmel, hanem a Föld történetének utolsó szakaszát, a történelem abszolút végét ismerhetjük meg. A szerző műveit a Merítés már több alkalommal is tárgyalta, ráadásul nem is tartoznak kifejezetten a science-fantasy stílusához. Bár Ulan Dohr története az első novellafüzérben bemutat egy ősi, technológiai kultúrát, az írások többsége inkább a weird egy korai változatát képviseli. De mindenképpen meg kell emlékeznem róluk, ugyanis számos science-fantasy alkotást megihlettek.
@The_Duke: https://moly.hu/ertekelesek/2293802

Három hónappal ezelőtt már írtam az SF író Brian W. Aldiss vonzalmáról a végletesen primitív világok felé. Ezek közül is kirívó Földburok c. regénye, amely az emberi faj visszafejlődésének utolsó fejezetét meséli el. Ellentmondásos történetről van szó, ugyanis a szerző egy pillanatra sem hajlandó lemondani a hard SF nézőpontjáról, miközben bemutatja a távoli jövő kétségkívül lenyűgöző élővilágát. Ez pedig inkongruens, ha végtelenül tudatlan, szinte az állati sorba visszalépett főhősének szemével próbáljuk látni a világot. A Földburok bizonyos értelemben az anti-science-fantasy iskolapéldája: egy olyan regény, amelyben a tudománynak nem lenne szabad különböznie a mágiától, mégis megteszi.
@kolika: https://moly.hu/ertekelesek/2908017

Michael Moorcock stílusától nem idegen az a fajta visszafogott szürrealizmus, ami a „haldokló Föld” irányzatának is sajátja. Örökkévaló bajnoka gyakran jelenik meg egy adott világ történelmének azon pontján, ahol a világ pusztulása vagy túlélése a tét. Egyik története azonban különleges, ott ugyanis egy már haldokló világ kap egy utolsó utáni esélyt. Ez az Obszidián Főnix története, egy groteszk és dekadens Földé, ahol a Hold lezuhant az égről, és az utolsó megmaradt emberek lassan belefagynak a terjeszkedő jégbe. Az SF elemeket nem könnyű felfedezni, de időnként ott rejtőzködnek a háttérben.
@Haarkon: https://moly.hu/ertekelesek/1302611

Philip José Farmer az SF újhullámos korszakának egyik hírhedt alakja. Bizarr ötletekért, abszurd világokért soha nem ment a szomszédba. A kőisten ébredése azonban furcsa mód majdnem olyan, mintha egy oldschool planetáris románcot emelt volna át a Föld távoli jövőjébe. A történet modern korból származó hőse a távoli jövőben ébred fel, ahol új fajok, új létformák népesítik be a Földet. Ő azonban varázslatos könnyedséggel alkalmazkodik az új viszonyokhoz, és – bár inkább eszét használja, semmint kardját és izmai erejét – kísértetiesen hasonló pályát fut be, mint Edgar Rice Borroughs John Cartere. Nem egy kiemelkedő alkotás ez, de jól példázza, hogy a fantasztikumban néha teljesen felcserélhetőek az idegen bolygó és az idegen korszak háttere előtt játszódó regények.

A „haldokló Föld” irányzat legsajátosabb képviselője alighanem Gene Wolfe. Tapasztalt olvasói erősen gyanakodhatnak rá, hogy Az Új Nap Könyve tulajdonképpen egy SF történet, csak a szerző olyan szintre emeli a megbízhatatlan narrátor eszközét, hogy képtelenség bármi biztosat megtudni a világ hátteréről. Wolfe ars poeticája szerint ha az elbeszélő és az olvasó kora között sok ezer éves szakadék tátong, akkor ne is számítsunk arra, hogy a rendelkezésünkre áll egy olyan közös fogalomrendszer, amelyet a főhős és mi is egyformán megértünk. (Csak a vicc kedvéért: képzeljük el, mi lenne, ha az SF összes nagy űroperája hasonló felfogásban született volna meg, mondjuk az Alapítvánnyal kezdve!)


>!
Szentinel 
Gene Wolfe: Sword and Citadel

The Sword of the Lictor

Ez talán a széria legkompromisszumképesebb és leghiánytalanabb kötete. Severian(us) itt kalandok során megy keresztül, melyek most valóban annak is érződnek. Annyi cselekményt és expozíciót kapunk, mint az első kettő kötetben összesen, és ha ez nem lenne elég, itt már érzelmileg is erős kötődést éreztem Severian iránt. Számomra a kötet csúcspontja az volt, amikor a megmentett névrokonával, a kisfiú Severiannal gyalogolt, közben pedig beszélgettek és Severian mesét mondott neki. Amellett, hogy mennyi szimbolizmus fért el ebben a pár fejezetben, olyan érzésem volt végig, mintha Rolandot és Jake-et láttam volna az első The Dark Tower könyvből. Most, hogy így belegondolok, ennek a résznek volt egy enyhén westernes beütése is. Plusz a könyv olvasása közben ugrott be az a gondolat, hogy a magányos hősök lényegében idealizált csövesek. Az pedig, hogy végre összeállt a kép a könyv világával kapcsolatban, és hogy bizonyos karakterek is a helyükre kerültek, csak hab a tortán. Wolfe nem csak atmoszférát tud teremteni, de ezzel a kötettel igazolta, hogy meg is tudja csavarni mindazt, amit az olvasó eddig hitt. A könyv végére el is morzsoltam néhány könnycseppet spoiler. A lictor kardja a széria legkiegyensúlyozottabb kötete lett, épp ezért ez lett a kedvencem.

The Citadel of the Autarch

Ez a könyv visszahozta némileg az első rész hangulatát, bár a korábbi kötettekkel ellentétben ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt. Wolfe viszont rengeteg olyan szereplőt és elemet pakolt bele, hogy nem egyszer újra kellett olvasnom bizonyos szegmenseket, mert nem akartam elhinni, amit leírva látok. A könyv utolsó pár fejezete pedig elvarrja a szálakat. Megtudjuk, ki hová kerül, hogy ki kicsoda Severian életében, illetve hogy maga Severian mit is keres a történetben. Ki is ő ebben a haldokló világban. Mert az a poén, hogy eddig épp a főszereplő volt az, akit nem nagyon tudtam elhelyezni, hisz majdhogynem minden mellékszereplő – a világ szempontjából – fontosabbnak bizonyult nála. A befejezést én személy szerint kielégítőnek találtam, elvégre milyen is legyen egy ilyen sorozat lezárása, ha nem épp… ilyen. Bár azt el kell ismernem, hogy bizonyos szereplőket hiányoltam belőle, de aztán, mikor Severian elhelyezett egy halovány utalást rá, hogy kik is lehetnek a szülei… nos, nem tudtam eldönteni, hogy tapsoljak, vagy anyázzak (igaz, épp eme fordulatok miatt nem éreztem rossz ötletnek, hogy Havas Jont képzeltem el Severian szerepében). Annyi bizonyos, hogy ez a sorozat (így, egészében) nem igazán hasonlít semmire, amit korábban olvastam.

A sorozat összesített értékelése

Tegyük össze a kezünket, és mondjunk hálát, amiért olvashatunk ilyen könyveket. Amikor elkezdtem, nem hittem volna, hogy ennyire be fog jönni. Kicsit féltem is tőle, mert mindenki azt írta, hogy nehéz olvasmány. Hát egyszerűnek valóban nem egyszerű, és néhány részre erősen oda kell figyelni, vagy többször is el kell olvasni, mire leesik a lényeg. Azt viszont meg tudom erősíteni, hogy első fantasy/sci-fi könyvnek valóban nem alkalmas, de még csak másodiknak sem. Ez a könyv ugyanis nem akar téged szórakoztatni. Ez a könyv tisztában van vele, hogy nem könnyű olvasmány, és gyakorlatilag mindennel szembefordul, amit Tolkien követői írtak akkoriban. Erősen posztmodern munka, hisz egy jövőből visszaküldött könyv fordítását olvashatjuk, Severian pedig a kötet végén ismeri el, hogy talán „itt-ott tévedett” az eseményekkel kapcsolatban. Az biztos, hogy ennyire jól kihasznált E/1-et még nem láttam.

Ennek a könyvnek sosem volt magas számú rajongótábora, ez pedig épp a zsenialitásának köszönhető. Ezt a fajta prózát és világot nem könnyű befogadni. Nem szórakoztat, nem biztosítja az olvasónak a kényelmet, sem a könnyen megszerezhető sikerélményt. Ez tényleg egy időn és téren átívelő mestermunka, mely egyedülálló teljesítmény; a science fiction és fantasy irodalom égboltjának egyik legszebb csillagképe. És nekünk, rajongóknak a célunk megőrizni ezt a könyvet az utókornak, nehogy molyrágta papírhalmazzá szaggassa az idő… mint porlepte történeteket… a könyvtárak legmélye…

Köszönöm szépen @Disznóparéj_HVP spoilerkollégának, amiért anno mesélt nekem erről a könyvsorozatról. Köszönöm ezt a mesterművet a múltból, mely szebbé tette a jelenem, és talán jobbá teszi a jövőm.

(Egy kis zenei aláfestés a végére)
https://www.youtube.com/watch…

5 hozzászólás
!

3. Apokalipszis most

A kortárs poszt-apokaliptikus irodalommal a magyar olvasók egy igazán egyedi, magyar történetem keresztül ismerkedhettek meg az 1990-es évek elején. Ez volt Az Éj trilógiája, Cherubion világának bemutatkozó története. A science-fantasy tárgyalása során feltétlenül meg kell emlékeznünk e fura univerzumról, amely mutánsokkal, technokratákkal, fekete mágusokkal és földönkívüliekkel kápráztatta el a fantasyről annak idején még nem sokat tudó magyar olvasókat, és kreatívabb volt sok más, későbbi alkotásnál. De mivel a Sagának nem sok olvasója, és még kevesebb értékelője van a Molyon, most inkább korábbi cikkeinkre irányítom a figyelmeteket, ahol már részletekbe menően foglalkoztunk a témával:
spoiler
spoiler
spoiler
@Scalard: https://moly.hu/ertekelesek/2817392

Bár jelenleg is aktív fantasy szerzőinket inkább az urbánus, a weird vagy valamelyik már kidolgozott fantasy világ foglalja le, a tavalyi év érdekes színfoltja volt V.K. Bellone poszt-apokaliptikus története, a Felvont vitorlák. Az írónő a „kard és varázslat” történetek stílusát kombinálta egy primitív SF világgal, amelynek fejlett múltja a mítoszok ködébe vész. Bár a tapasztalt olvasók nagy meglepetésekre nem számíthatnak e történetben, az ügyesen él a science-fantasy eszköztárával, és a könyv minden kiforratlansága ellenére is bizonyítja, hogy vannak még kísérletező kedvű szerzőink. A fantasyben pedig ez az egyik legfontosabb.
@Nympha17: https://moly.hu/ertekelesek/2909664

Ha rátérünk az angolszász irodalom kortárs klasszikusaira, akkor David Gemmell világvége után játszódó történeteivel kell kezdenünk a sort. Jon Shannow, az Árnyékok farkasa egy új változata a szerzőtől már jól ismert, önmagában kételkedő hős alakjának, de ezúttal a mi Földünk jövőjébe helyezve. Bár eltelt vagy háromszáz év a modern világ pusztulása óta, e világ lakói mégis közelebb állnak hozzánk, mint a középkorias fantasy világok népei. Ugyanaz az ellentmondásos eszmerendszer mozgatja őket is, mint a mai kort, és ugyanannyira leselkedik rájuk az álszentség és a fanatizmus, mint a mi kultúránkra. Mindez egy remek poszt-apokaliptikus, vadnyugatias történetbe ágyazódik, amelyben újra szól a hatlövetű, és ahol az időfolyam rései a történelem különböző korszakaiba nyílnak.
@ViraMors: https://moly.hu/ertekelesek/2955589
@Szabolcs_Holló: https://moly.hu/ertekelesek/2782413

Egyedi színfoltja a fantasztikumnak egy olyan szerző monstre sorozata, akit elsősorban nem a fantasy, hanem a horror zsáneréhez szokás társítani. Stephen King Setét Tornyáról van szó, egy igazi weird kavalkádról, amelyben néha nem könnyű eldönteni, hogy a főhősök bolondabbak-e, vagy az írójuk.
@bokrichard: https://moly.hu/ertekelesek/2449043

Míg King láthatóan minden ötletét belegyúrta fő művébe, Joe Abercrombie valószínűleg a kisujjából kirázta a Szilánkos-tenger gondolatát. Az uralkodó világa egyszerű low fantasy, ahol kvázi-viking fazonok éldegélnek az elpusztult technológia korának – akarom mondani, az elfek birodalmának, de ugye tudjuk, miféle elfek is voltak azok, a vasbeton tornyaikkal – romjai között. A többség nyilván nem is ezért olvassa őt, hanem történetei, hősei és előadásmódja miatt.
spoiler
@wzsuzsanna: https://moly.hu/ertekelesek/2633970

E stílus jelenlegi nagymesterének címére alighanem Mark Lawrence jogosult. A Széthullott Birodalom jövőbeli Európája eleinte talán nem sokat mutat magából, de az író nagyon ért hozzá, hogyan tárja fel fokozatosan a régmúlt és a jelen titkait. A poszt-apokaliptikus világból először kibontja a fantasyt, majd visszafejti sci-fivé, hogy aztán egy harmadik kanyarral bebizonyítsa, hogy a tudomány és a mágia mégsem egy és ugyanaz, ámde egybeolvad. Két trilógiája – a Széthullott Birodalom és A vörös királynő háborúja – ráadásul különböző módon közelíti meg, és a kozmológia eltérő elemeit hangsúlyozza ki, amivel ismét csak a narráció relativisztikus jellegét emeli ki, és az olvasóra bízza, mire következtet belőle. Mindezt pedig egészen egyedi stílusban adja elő, ami már az első regénytől kezdve meglepően kiforrott.
@wolfsteps: https://moly.hu/ertekelesek/2871126
@Felhő_olvasónaplója: https://moly.hu/ertekelesek/2856973


>!
Voorhees
Mark Lawrence: Bolondok hercege

A Széthullott Birodalom trilógia elolvasása óta várom, hogy kiadják végre magyarul is Lawrence másik hármasát, a Vörös Királynő háborúja köteteket. Az Úti Testvérek rövid kis novellás kötettel rövid időre ugyan visszatértem az író elbűvölően mocskos világába, és alig vártam, hogy a Bolondok Hercegével újra belevessem magam a fertőbe.
Lawrence-ben nem kell csalódnom. Jalan herceg léha, könnyelmű kis kalandjaiba az olvasó könnyen beleéli magát, én némileg azonosulni is tudtam vele (főleg ami a nőket illeti), és bártan állíthatom, jó érzés volt megfürödni a mocsokban. A szerzőt olvasva ugyanis az ember néha egy szennyeslelkű hulladéknak érzi magát. Igazi rohadéknak. Dehát szeretem ezt az érzést, mégha még jól el is rejtem magamban néha. Lawrence birodalmában szabadjára engedhetem gondolataimat.
Az író a főszereplő elnevezésével megadta az alaphangot. Jalan, bár igen kevés dologban hasonlít Jorg Ancrath-ra, mégis mintha valami láthatatlan közös lebegett volna a háttérben, ami összeköti az előző trilógiát ezzel. Jalan és Jorg – két név, mely nem is hasonlít, ugyanakkor mégis.
Az események lineáris mederben folynak, Lawrence szakít a korábban megszokott, időben ugráló verzióval. Megjegyzem, a cselekmény érthetőségének ez mindenképpen jót tett. Több korábbi szereplővel is találkozunk mellékszálakon, ami tovább erősíti az áthallást az előző írásból.
Ugyanakkor alapvető különbség, hogy a Bolondok Hercege megközelítőleg sem olyan durva, mint a Tövises könyvek. Jorg történetéből szinte bugyogott a vér, az erőszak még a borítokon is átszüremlett. Jalan meséje – részben jelleméből adódóan – közel sem olyan véres, de ez nem jelenti azt, hogy a kemény csatajeleneteket nélkülözi a könyv. Snorri karaktere is jól megformált, az ádáz és kemény viking harcos zord külseje alatt érző szív és megértés lapul. Lawrence kiválóan állítja szembe Snorri erkölcsi magasságait Jalan léhaságával, remekü érzékelteti a két karakter egymásra hatását, és nem csak Barakiel vagy Aslaug bevonásával, hanem a párbeszédek ereje révén. Könyvről könyvre jobban ír.
A humora továbbra is káprázatos, én rendkívül jól szórakoztam. A cselekmény a könyv végén kissé túl gyorsan lett befejezve, és én úgy érzem, bőven van még a szerzőben és ebben a trilógiában is. Ezért csak négy csillag, haladok előre a folytatással, lássuk mi lesz, én nem leszek a gátja semminek! :)

!

4. Más világok alkonya

A poszt-apokaliptikus történetek alapértelmezett helyszíne a Föld jövője, de más világokba is helyezhetünk olyan meséket, amelyek világvége-hangulatot árasztanak. A világ potenciális pusztulása az epikus fantasy kalandok hagyományos eleme, de a most következő regények ennél tovább is mennek.
Persze egy fantasy világ pusztulásából önmagában még nem következik az, hogy science-fantasyről beszélhetünk. Az eddig tárgyalt könyvekben a technológiai múlt és a mágikus jövő ötvözetéből alakult ki a keverék zsáner, a továbbiakban viszont a science-fantasy egy másik változatáról lesz szó: a “hard magic” fantasyről. spoiler Ez az irányzat akkor alakult ki, amikor egyes szerzők a science-fiction logikájával kezdték felépíteni fantasy világaikat.
Szerencsés egybeesés, hogy összes példám valamiképpen kapcsolatban áll a világvégével, így nem kell megváltoztatnom a címet. :)

Korát messze megelőzte az SF író Larry Niven, amikor az 1970-es években, az első olajválság korában átemelte a fenntartható fejlődés elvét egy klasszikus fantasy univerzumba. A Nem sokkal a vége előtt c. novellafüzérben a világ varázslói fokozatosan ráébrednek, hogy a varázserő tartalékai végesek, és minél többet varázsolnak, annál hamarabb fogynak ki belőle. A mai olvasók ebben a szerepjátékok logikájára ismerhetnek, de ne feledjük el, hogy Niven évekkel megelőzte ezeket.
(Korábbi Merítésekben már többször is célozgattunk erre a könyvre, és talán nem is eredménytelenül. Mert igaz, hogy százalékos mutatója még mindig érdemtelenül alacsony, de egyre több alatta a pozitív szöveges értékelés.)
@Dávidmoly: https://moly.hu/ertekelesek/2899054

A hard magic fantasy húzóágazatát Brandon Sanderson képviseli. (Tudom, hogy ez képzavar, de elég termékeny szerzőről van szó ahhoz, hogy közel álljon az igazsághoz.) Ő agyalja ki a legalaposabb, legprecízebb és legbonyolultabb mágiarendszereket. Nála jelenik meg a legvilágosabban, hogy a mágia egy természeti erő, nem természetfeletti. (Ez a Viharfény krónikákban látszik különösen jól, amelynek első része épp a napokban jelent meg magyarul.) Alapelvei között szerepel, hogy a mágiában az a legérdekesebb, amire nem képes, illetve az, amit gyakorlóitól megkövetel. Ne lepődjünk meg tehát, ha varázstudói nagyon specializált, a hagyományos varázslókra kicsit sem hasonlító figurák.
Sanderson legsikeresebb műve nálunk még mindig a [[https://moly.hu/konyvek/brandon-sanderson-kodszerzet-a-vegso-birodalom|Ködszerzet]]-trilógia, amelynek befejező részében a szerző a világvégét is szokatlan módon közelíti meg.
@Szentinel: https://moly.hu/ertekelesek/2342326

Talán nem a tudományos precizitás jut először eszünkbe, ha N. K. Jemisin idén befejeződött trilógiájára, A megtört földre gondolunk. Pedig érdemes a történetnek erre az aspektusára is odafigyelni, nem sűrűn találkozhatunk ugyanis valódi lemeztektonikai fantasyvel. Az írónő varázstudói, az orogének nemcsak társadalmi helyzetük révén jelentenek újdonságot a fantasy olvasóknak (akik bizonyára inkább hatalmaskodó, semmint elnyomott mágusokhoz szoktak), hanem azzal is, hogy a képességeik teljes egészében fizikai elvek – a kinetika és a termodinamika – mentén működnek. Amikor pedig a második kötetben megjelentek a spoiler, én egy ideig komolyan azt hittem, hogy spoiler van szó. Olyan jól olvadt össze a tudományos és a misztikus világkép, hogy az adott ponton mindkét értelmezés tökéletesen hihető volt.
@Bíró_Júlia: https://moly.hu/ertekelesek/2603047

Kameron Hurley kevésbé rigorózus módon közelít a mágiához, de A Tükörbirodalom kulcsmotívumaiban ennek ellenére jól érezhetőek a tudományos analógiák. A varázserő itt bizonyos csillagok (napok) sugárzásával azonos, és ezek égi pályája befolyásolja, hogy mely mágiaformák mennyire erősek. Érdekes megfigyelni, hogy ezzel már jóval korábban megpróbálkozott a Dragonlance szerepjáték világa is: ott a holdak voltak a mágia forrásai, és fogyásuk-telésük szabályozta a varázslók erejét. De a Dragonlance-ben sokkal több a mitikus elem: a holdak istennők megtestesülései, az energiák pedig jó és gonosz (na meg semleges) varázserőkre oszlottak. Hurley könyveiben viszont fordított négyzetes törvény van, és az egyes napok teljesen eltérő természetű energiákat sugároznak. Az egyik ilyen nap megközelítése pedig szó szerint apokaliptikus következményekkel jár minden ezer évben. Ne mondjátok, hogy ez egy kicsit sem hasonlít Brian W. Aldiss Helliconiájához! A tudományos motívumokat erősíti még az is, hogy e mágiaformák egyike a szerves létformák megváltoztatására irányul. A biotechnika és/vagy biomágia egyébként az írónő kézjegyének is tekinthető: minden fontos regényében megjelenik valamilyen formában.
@Rodwin: https://moly.hu/ertekelesek/2965211

Ed McDonald első regénye, az Éjszárny a hagyományosabb poszt-apokaliptikus irányzathoz áll közelebb. A Kárhozat, ez a világot kettészelő sivatag egy mágikus háború eredménye, amelyet két, istenszerű hatalommal bíró máguscsoport vívott az emberek feje fölött. A történet mágiarendszere talán kevésbé kiforrott, mint a fentebb citált szerzőkéi, de van benne potenciál. Az író foglalkozott az energiaforrás (holdfény), a begyűjtés (fényszövőszék) és a tárolás (akkumulátor-tekercsek) kérdésével is, ami arra utal, hogy van egy logikus rendszer az egész mögött. Furcsa módon épp a tulajdonképpeni varázslatok lehetőségei és korlátai azok, amikről a legkevesebbet tudunk meg. Reméljük, hogy a folytatásokban ez is csiszolódni fog, mert A holló jele mindenképpen érdekes trilógiának ígérkezik.


>!
Juraviel_Ihuan_Bedvin
Ed McDonald: Éjszárny

Tetszett, ám nem éreztem minden tekintetben olyan kiemelkedőnek, mint amennyire és amilyennek beharangozták, ugyanakkor remek regény volt annak tükrében, hogy a szerző első könyve.

Mindenképpen érdekes alap a grimdark/flintás fantasy házasítása egy fél-posztapokaliptikus környezetben, ez utóbbi megfogalmazással azért élek, mert a világ csak egy kis szeglete szakadt ki a valóságból (a szereplők ismeretei szerint), és egyedül ott tűnik úgy, hogy felborultak a világot alkotó ismert törvények, mégis erőteljes hatással van mindenkire. Ez inkább háttérül szolgál, és nincs is különösebben kidolgozva, ahogy a fonó mágia alapja, ábrázolása és megismerése is inkább elnagyolt, ne várjunk sandersoni „szakszerűséget”. Ez igazából két szempontból sem negatívum: egyrészt, mert úgy sikerült bő háromszáz oldalba belesűríteni ezt, hogy a végén nem volt hiányérzetem, másrészt ráerősít arra, hogy az ember mennyire tehetetlenül apró, és mennyire nem látja át a nagyobb képet, még úgy sem, hogy részben érintve van az eseményekben. Sőt, mivel ez még csak az első kötet, az ismereteink bővülni fognak a folytatásban.

Nem tudom létezik-e olyan névvel ellátott kifejezés, ami a fantasyn belül a poszt- és transzhumanizmust írja körül, ezért sarkítva „transzhumanoidizmusnak” nevezem el (mivel olykor nem pusztán egy emberi faj egyedei lépik túl saját halandó kereteiket). Az utóbbi bő két évtizedben rengeteg szerző élt azzal, hogy a szereplőiket olyan világ keretei közé dobják, amit nem a klasszikus értelemben vett „istenek” uralnak, hanem olyan hatalmú lények, akik olyan régen túllépték az „emberinek”-"halandónak" nevezett kereteiket, hogy szinte semmi nem maradt meg ezen gyökereikből. Ezek az átalakulások sokszor emberalattiak, de ezáltal jutnak emberfeletti erőkhöz. Nem feltétlen „sötét” tónusúak ezek, pusztán a mi, saját morális kódexünk szerint cselekednek másként és követnek más törvényeket, és esetleg ezért ítélhetjük el vagy meg őket. Legtöbbször ezek nem ébrednek fel az egyszeri „legény/leány” szereplőben, nem épülnek hozzájuk sokak által, egy iskolában elsajátítható készségek.

Sajnos a hatalom ezen formájának ábrázolását nem éreztem egyáltalán újszerűnek az Éjszárnyban, ez még nem is lenne baj, mégis számomra itt nem sikerült egyedit villantani az embereket sakkfiguraként használó „lények” kapcsán. Számos, itthon is olvasható szerzőnél megjelentek ezek az entitás és nagy hatalmú lényábrázolások (pl. Joe Abercrombie, Greg Keyes, Richard Morgan, Brian McClellan, Anthony Ryan, Max Gladstone vagy Mark Lawrence), és ezekhez képest a végső csavart és megoldást túlságosan a „deus ex machina” vezette. Pl. Abercrombiénál „A királyok végső érvé”-ben az ember tényleg csak kapkodja fejét, amikor az erő elszabadul és nem érti mi történik, holott hasonló eszközzel él az író (nagyon ügyesen a nézőpontkarakter igazából nincs is tisztában a háttérrel); vagy Gladstone a „Nagyrészt halott” utolsó fordulatát egy kicsit intelligensebben kezeli, ráadásul szerintem tudatosan épített arra, hogy a „csehovi puskának” új értelmet és fricskát adjon (ezért is sajnálatos, hogy a bolthálózatok forgathatós állványain végezte).

Amiben szerintem nagyon erős, az a főszereplő hangja. Elsőre egyeseknek nem tűnhet annak, az első száz oldal olvasmányélménye alapján sem, véleményem szerint azért, mert a könyv műfaji besorolása nem feltétlenül mutatja a valóságot, félrevezető. Grimdark/grimheart volt az eredeti „címke”, ez igaz is részben a világra, a környezet felépítésére még a karaktertípusokra is, mégis számos olyan eleme van, ami más megvilágításba helyezheti az egész regényt és másra helyezi a súlypontot.

Egyrészt azért, mert Ryhalt Galharrow személyiségét, sorsát, útját sokkal jobb David Gemmel sötétebb tónusú, szenvedő hősei felől megközelíteni, és ez regény a grimdark/posztapokaliptikus jegyek ellenére inkább egy „dark heroic fantasy”. Sokkal jobban megragadható a vívódó, de alapvetően jó, segítő- és szolgálatkész jelleme, mintha pusztán egy kiégett, sötét múltját a vállain hordozó, káromkodó egyénnek tekintenénk (ezt a szemébe is vágják többször a könyvben). Ha itthon is olvasható példát keresnék az elmúlt évtizedből, akkor azt mondanám, Vaelin Al Sornát látjuk egy kicsit másképp megközelítve, húsz, harminc évvel később vagy Connavart a Rigante-ciklusból. Ha már grimdark hőst keres valaki az Agave kiadványai között, akkor Ringil Eskiath sokkal jobban besorolható ebbe (még akkor is, ha ő is magán visel gemmeli hősjegyeket).

Másrészt azért, mert McDonald nagyon következetesen írta meg a regényt abban a tekintetben, hogy a főszereplője egy alkoholista. Ez pedig meg is határozza, hogy Galharrow miként kommunikál az olvasóval, amikor a belső gondolatait látjuk, halljuk. Rengeteget magyaráz az érzéseiről, az elcseszettségéről, a világlátásáról, a reakciói okairól, amiket adott helyzetre ad, azonban ezek többnyire magyarázkodásnak hatnak, önámításnak, önálltatásnak és önbecsapásnak. Mivel ezek olykor csapongóak, pont úgy hatnak, mint egy enyhébb delírium, hol az egyik típusú gondolatba esik, hol a másikba, az egész könyv olyan, mint egy hullámzó áramlat. McDonald nem esik abba a hiába, csapdába, hogy az ósdi kabarék hebegő-habogó alkoholistatípusával él, így a főszereplője nem válik nevetségessé, akivel nem lehetne ebben a formában azonosulni, hanem egy múltja okán önmagát lenéző, félreértő és elítélő, alkoholproblémával küzdő férfi lelki folyamatai tárja fel nagyon dicsérendő hitelességgel.

Ebben a legerősebb a regény, a gemmeli hőstípust igenis lehet újszerűen megközelíteni, mégpedig így. A négy csillaggal bizalmat szavazok a folytatásnak, amit mindképp elfogok olvasni.

!

5. Az újkor hajnalán

Utolsó napirendi pontom csak átvitt értelemben kapcsolódik a világvégéhez. Az újkori környezetben játszódó flintlock fantasy és steam fantasy regényekben leáldozik a hagyományos – ókori és középkori mintájú – világoknak, hogy modernebb kultúrák szülessenek a helyükön. Ez a science-fantasy egy kevésbé látványos, de az utóbbi időben egyre népszerűbb oldalhajtása.

China Miéville: Perdido pályaudvar, végállomás I-II. című műve a steam fantasy talán legismertebb alkotása. Szerzője azért is különleges helyet foglal el e válogatásban, mert nemcsak a világteremtésben, de az írásai minden szintjén a hagyományos fantasy-irodalom lebontására és egy új korpusz megalapozására törekszik. Elveti a jellegzetes hőstípusokat, az ismerős mítoszelemeket és a történetek bevett fordulatait is. A legérdekesebb talán mégis az, ahogyan Bas-Lag világát, a kortárs fantasy egyik legeredetibb univerzumát felépíti.
@chibizso: https://moly.hu/ertekelesek/2074967

Anthony Ryan ezzel szemben az epikus fantasy jól bevált dinamikájára támaszkodott, amikor megírta a Draconis Memoria sorozatot. Ez a trilógia szép példája annak, hogyan lehet izgalmas és újszerű világot alkotni anélkül, hogy teljesen felrúgnánk a zsáner elfogadott szabályait. A hard magic felfogásba is illeszkedő univerzum az ipari forradalmat ötvözi a sárkányok világával, a technológiai fejlődést a racionalizált mágiával.
@kvzs: https://moly.hu/ertekelesek/2401604

Brian McClellan Lőpormágusai úgyszólván felkínálkoznak szemléltető eszköz gyanánt, amikor a fantasy világok régi és új korát akarjuk összehasonlítani egymással. Az egész sorozat tulajdonképpen a régi és az új harcáról szól, amelyet a két domináns mágiaforma remekül szimbolizál: a Kiváltságosok a régi rend, a régimódi varázslófelfogás képviselői, míg a lőpormágusok a fejlődés és a modernizáció, ugyanakkor az újmódi fantasztikum jelképei. spoiler
@Dominik_Blasir: https://moly.hu/ertekelesek/2963132

Zárásképpen vegyük szemügyre Django Wexler sorozatát, amely lényegében a napóleoni háborúk fantasyváltozatának fogható fel. Ez egy low fantasy világ, amely a technikai fejlődést természetesnek, a mágiát ellenben idegen erőnek és a modern kultúrába nem illőnek mutatja. Ilyen az “intrusion” (betolakodó) fantasy alaphelyzete, amikor egy reális világba szivárog be fokozatosan a természetfeletti. Viszonylag ritka, hogy ez a megoldás egy kitalált univerzumban jelenjen meg. Az Árnyháborúk című sorozat így a science és a fantasy egy szokatlan variációjával örvendezteti meg az olvasóit.


>!
gesztenye63 P
Django Wexler: Az Ezer Név

Furcsa, kacskaringós hullámvasútba ültetett bele ez a regény. Nem is a cselekmény fordulatos voltát, vagy a váratlan, meghökkentő történések képbe kerülését tekintve, hanem úgy nagy általánosságban, az olvasói várakozás, a türelmetlen „tűkön ülés” vonatkozásában.
Ugyanis a szerző egy szép, kerek khandari polgári és katonai bemutatóval kezdi a történetet, ami kiválóan megágyaz a befogadó képzeletnek, de könnyed háromszáz oldal után komolyan elgondolkodtat a szerző szándékait illetően. Ha valaki átrágta magát Richard Sharpe és lövészeinek rövidke, 21 részes történetcsokrán, az meglehetősen otthon érezheti magát a napóleoni háborúkat, Wellington Wellesley herceg hadműveleteit idéző hosszú fejezetekben. Django Wexler valóban megkapó részletességgel, hitelesen mesél egy lehetséges alternatív történelmi korban megjelenített gyarmati haderő felvonulásáról, tábori életéről, harctéri taktikájáról, az őslakosokkal szemben alkalmazott támadó, vagy védekező stratégiájáról, a különböző katonai alakzatok, még különbözőbb harcérintkezési helyzetekben való bevethetőségéről. Azonban egy bizonyos pont után valamelyest túlcsordul az olvasóban a „tokot felharapni, port betölteni, golyót a csőbe köpni, és az egészet lefojtani” rutinja. Felmerül a kérdés, hogy hol marad a várva várt mágia, ami a Prológustól eltekintve, addig csak csak halvány utalásokban jelenik meg.
A regény végére azonban a szó legszorosabb értelmében, valóban elszabadul a pokol. Az egyébiránt akciódús katonai műveletek mellett, azokra ráfonódva, végre előkerülnek a múlt misztikus, démoni erői, vallási fanatizmus, varázslat és boszorkányság, és nem különben a legsötétebb ártó, pusztító mágia. Néhány szereplőből kibújik a régóta gyanított „valós én”, néhányan pedig mérsékelten érdekes karakterfejlődésen, átalakuláson mennek át. A felvonultatott szereplők alkatának, jellemének felépítése egyébiránt – néhány üdítő kivételtől eltekintve – meglehetősen naivra, sematikusra sikeredett. Marcus főkapitány és a szamárlétrán lelkesen lépegető Winter közlegény (-leány) húzásai, reakciói bizony kifejezetten átlátszóak, néha irritálóan banálisak. De ha már megint József Attilától hoznék egy ide nem illő idézetet, akkor azt mondhatnám, hogy „már egy hete csak a mamára Anyára gondolok mindig…” Ő bizony erősen mozgatja a fantáziámat. Nem vitás, hogy Anya a legizgalmasabb, leginkább rejtélybe burkolózó karaktere ennek a történetnek, aki még sok-sok meglepetést tartogathat számunkra, és sejtésem szerint az egész Árnyháborúk-ciklus egyik, ha nem éppen a nagybetűs kulcsfigurája lehet.

Összességében elmondhatom, hogy miután helyreállt a regény szerkezeti egyensúlya, és átrágtam magam az unalomba fulladó fejezeteken, kifejezetten élveztem az Árnyháborúk indító kötetét, és egy igazán szórakoztató flintlock fantasyt olvastam, ami merőben másképp építkezik igaz, mint a Lőpormágus-trilógia, de feltétlenül olvasásra javasolt.


A hozzászólások megtekintéséhez be kell jelentkezned!