A képzelet birodalmai – A M.A.G.U.S. a Valhalla idején

Rovatgazda
!
>!
vicomte P
Merítés

Beharangozó – A M.A.G.US. a Valhalla idején

Ebben a hónapban a magyar fantasy élet legnagyobb hatású entitása, a M.A.G.U.S. szerepjáték, és a hozzá kapcsolódó irodalmi művek első évtizedének vázlatos bemutatására teszünk kísérletet.

Ez az időszak, mely még szinte teljes egészében a Valhalla Páholy égisze alatt telt, meglehetősen vegyes képet mutat, ám visszatekintve mindenképpen a legtermékenyebb és legkreatívabb korszaka volt az ország legnépszerűbb szerepjátékának, és ekkor születtek meg azok a hősök, akiknek emlegetése még most is viharos érzelmeket vált ki egyes olvasókból.

Ebben az 1992–2002 közötti bő tíz évben valószínűleg nem lehetett találni Magyarországon olyan fantasyt kedvelő embert, akinek ne lett volna köze Ynevhez – ha másként nem, hát játékosként vagy olvasóként. Így elmondhatjuk, hogy azok akik a rendszerváltás környékén ismerkedtek meg a fantasy irodalommal, azok jó eséllyel a M.A.G.U.S./Ynev történetekből is táplálkoztak.

A ’90-es évek a számtalan meggondolatlan ígérgetés dacára a M.A.G.U.S. fénykora. A Valhalla Páholy kiadó néhány évig szinte uralja a magyar fantasy-kiadást, ami a külföldi regényeknek nem feltétlenül, de a M.A.G.U.S. kiadványoknak hasznára van. A szerepjátékhoz, ha nem is havonta (ahogy a korai Rúnák ígérték), de évente megjelenik valami újdonság, néhány tehetséges író (Raoul Renier, Jan van den Boomen) is betársul a buliba, és a közmegegyezés szerint Wayne Chapman is ekkor van a csúcson, és megírja a Karnevált, amely mindkét szerkesztő szerint a talán legjobb és legérettebb Yneven játszódó regény.

A M.A.G.U.S. szerepjáték sajátossága, hogy igazi hősközpontú játék volt, ezért a korai Yneven játszódó történetek zömében a Kalandozók álltak a történetek középpontjában.

De hogy kik is ők? Nos, inkább nem a szerepjátékban szereplő definíciót idéznénk, hanem Novák Csanádot, aki közel 20 évvel a M.A.G.U.S. kiadását követően így írt róluk:

„A M.A.G.U.S. egyik ilyen alapvetése, sarokköve a kalandozó központúság. A hatalmukat, erejüket, szerencséjüket megkérdőjelezni – vagy forrását, esetleg határait kutatni – éppen annyira értelmes, mint az ynevi mágia, vagy az aquirok létezésének értelmét feszegetni. (…)
Wayne Chapman, Ynev, a M.A.G.U.S. így, ezekkel a premisszákkal lett sikeres 18 évvel ezelőtt. (…) A rendszerváltás korszaka volt ez, amikor minden lehetségesnek tűnt. Mi akkor Andrással őszintén hittünk benne, hogy az egyén, az indivídum akarattal, tehetséggel és kellő elszánással mindent elérhet, minden álmát valóra válthatja és minden ellene szegülő erővel dacolhat. Ennek az őszinte – és utólag naivnak bizonyult – hitnek a reflexiója Ynev kalandozó központúsága. Nem állítom, hogy ezt annak idején ezzel a tudatossággal emeltük át Ynev világára, ám az elmúlt években bárhogyan is forgattam magamban, újra és újra arra lyukadtam ki: a Chapman művek átütő sikerét – több erénye mellett – épp ennek a töretlen hitnek a tükröződése okozta, amelyben annak idején annyi honfitársunk osztozott. (…)
Eltelt azóta közel húsz év. A valóság rácáfolt akkori reményeinkre, a Fekete Lobogók fennen lobognak. Mégsem bántam meg egyetlen percre sem, hogy Ynev olyannak született, amilyennek – csak annyit tudok mondani, ha a kalandozók szerepét és lehetőségeit kérdőjelezed meg, akkor egész Ynev fundamentumát ásod alá. Ez esetben Chapman, Ynev és a M.A.G.U.S. mítosz nem neked szól.”

A teljes bejegyzés itt olvasható el: http://www.deltavision.hu/forum/viewtopic.php…

A mostani számunkhoz a tartalmakat az alábbi molyoktól válogatták a szerkesztők, @Noro és @vicomte:
@Hamlet, @Razor, @Dominik_Blasir, @Viktorius, @kvzs, @EszkiMóczy, @lilijan, @Füstróka, @BlissX, @Vintersridder, @Viktorius, @Melani, @blackett, @chhaya, @Marcus, @misevy, @talisen, @mongúz, @Vaszilij

13 hozzászólás
!

Wayne Chapman – a M.A.G.U.S. után, az INOMI előtt

@vicomte & @Noro

Ahogy az előző számunkban már írtuk, a két M.A.G.U.S. regény is megjelent már a szerepjáték kiadása előtt – mind a kettő az ő tollából. Wayne Chapman akkortájt még igazi kettős személyiség volt, hiszen az első két regény megírását ugyan már zömében Gáspár András végezte, ám ekkor még jogosan tekinthetjük szerzőtársnak Novák Csanádot is, aki már ebben az időszakban is főleg a sztorit és a karaktereket szállította.

A M.A.G.U.S. megjelenését követően hamarosan mind a Halál havábannak, mind az Észak lángjainak új kiadása jelent meg, amelyekben már az időközben egyre bővülő Ynev-képhez illeszkedő változásokat találhatott az olvasó: az elsőben az Elátkozott Vidéken történő kalandok bővültek ki jócskán egy múltbeli szállal, míg az Észak lángjaiban többek között a Zászlóháború politikai vonatkozásai és a Vörös és Fekete Hadurak szembenállásának okairól és eseményeiről lebben fel – legalábbis némileg – a balladai homály.

Ezeket az újrakiadásokat sajátos kitérőként követte a Két hold című regény. A Valhalla Páholy és Novák Csanád bővíteni igyekezett a franchise-t és ennek keretében az akkoriban nagyon népszerű Vincze Lillával kötöttek szerződést, és a regénnyel párhuzamosan kiadták az azonos című lemezt is. (@vicomte: annak ellenére, hogy a szintipop soha nem volt a szívem csücske, ráadásul Lilla énekesi stílusa is túl nyávogós az én ízlésemnek, mégsem volt olyan szörnyű az egész lemez, mint ahogy azt a klip alapján gondolná az ember. Főleg, mert volt néhány olyan szám, amelyről el tudtam képzelni, hogy akár egy ynevi bárd is énekelhetné…)
A regény eredeti kiadásának borítóján sem véletlenül hasonlít a főhős az énekesnőre.
A regény két szálon futott: itt jelent meg először a Hálózat világa, egy sötét urban fantasy Föld, amely nagyon távolian, de kapcsolatban áll Ynevvel. A Földön játszódó részek egybehangzó véleményünk szerint sokkal jobban sikerültek az állítólag kizárólag Novák Csanád által írt ynevi kalandozós fejezeteknél.
@Hamlet: http://moly.hu/ertekelesek/444096

Viszonylag hamar kiadták a Csepp és tengert, egy újabb régimódi Gorduin-történetet is. Mivel ez játszódik legkorábban a Gorduin-regények közül, M.A.G.U.S.-szűz olvasóknak is megfelelő kezdőpontul szolgáltathat (esetleg ehelyett a Vándorló dalnok c. kötet is szóba jöhet, amely még két, a történet jobb megértését szolgáló egyéb novellát is tartalmaz). @Razor legalábbis így gondolja: http://moly.hu/ertekelesek/1461101.
A regény egyik erénye, hogy itt még Gorduin sem az a fajta ynevi James Bond, amiként a korábbi regényekben megjelenik, hanem egy sokkal sebezhetőbb és emberibb figura. A másik, hogy magyarázatot ad néhány későbbi eseményre és Gorduin kiégettségére is.

Nem sokkal később G.A. egy másfajta főhőssel is előrukkol. Rudrig Ves Garmacor, akivel először a Legendák és enigmák c. antológiasorozat első részében, a Holtak légiójában találkozhatunk, igazi háborús veterán, akiben látszólag semmi olyan vonás nincs, mint amely a szabványkalandozót jellemezné – trágár, iszákos fráter, aki jobb szeret az öklével gondolkozni, mint a fejével: egy igazi Vadkan, mint ahogy a címerében is szerepel, ám mégis sokkal szimpatikusabb alak, mint a korai regények Gorduinja. A Garmacor címere c. kötetben összegyűjtött és továbbfűzött Garmacor-novellák kezdetben csak néhányunknak tetszettek, de az olvasók idővel megkedvelték ezt a realistább, hard fantasybe hajló stílust is.
@Dominik_Blasir karakterközpontúnak nevezi ezt a kötetet: http://moly.hu/ertekelesek/738764.

A Valhalla-korszak utolsó nagy dobása a Keleti szél első kötete, amelyről el kell mondanunk, hogy önmagában is megáll a lábán, egyáltalán nem érződik félbe (sőt harmadba) hagyott regénynek. A szerző ezúttal elszánja magát, hogy felfedje az Ynev mögött rejtőző titkok némelyikét… de végül mégsem teszi meg. Ennek oka többek között a Valhalla Kiadó csődje és az azt követő kínos és pert perre halmozó jogi hercehurca volt.
@Viktorius: http://moly.hu/ertekelesek/1605793

A végére hagytuk a Gorduin-ciklus legfontosabb és legjobban sikerült darabját, a Karnevált. Ebben a regényben G.A. kitesz magáért, és megalkotja a M.A.G.U.S. korpusz mindmáig legnagyobb terjedelmű, és váltig állítjuk, hogy legjobb regényét. Ebben a könyvben nem csupán Gorduin alakjának sikerült sokkal több mélységet adni, mint korábban, de olyan jól kidolgozott és izgalmas mellékszereplőket vonultat fel az író, akiknek történetét mások külön trilógiákban mesélnék el.

@kvzs is úgy véli, hogy a könyv szintézisét adja mindannak, ami akkoriban Ynevet meghatározta:


>!
kvzs P
Wayne Chapman: Karnevál

Régen nem olvastam ilyen jó mókus regényt. Van benne minden, ami miatt ezt a világot szeretjük. Kaland, izgalom, rejtély, intrika, élet, halál, szerelem… Tetszik, hogy bepillantást enged abba, hogy Ynev milyen sok arcú és milyen vén: felvillantja a történelmének távlatait, a vallások és a népek sokféleségét, a szemben álló felek jellegzetességeit, a politika mozgatórugóit (emiatt a töménység miatt „előképzettség” nélkül lehet, hogy néhány dolog érthetetlen a történetben)
A szereplők néha sablonosak kicsit, de a kalandozókat így is/ezért is szeretjük, a régi ismerősöknek pedig mindenképpen örülünk.

3 hozzászólás
!

Dale Avery – az egykönyves klasszikus

@vicomte & @Noro

Nyulászi Zsoltnak, bár Ynev irodalmi korpuszához mindössze egy regénnyel járult hozzá, a M.A.G.U.S. szerepjáték világa rengeteget köszönhet. Habár neve nem tűnik fel annyiszor, mint Gáspár Andrásé vagy Novák Csanádé, jelentősége a korai időkben csak hozzájuk mérhető.
A M.A.G.U.S. első kiadás rendszerének előremutató elemei – legfőképpen a mozaikmágia – az ő fejéből pattantak elő, akárcsak Ynev déli részén levő birodalmainak és hatalmi viszonyainak leírása.
Talán kimondhatjuk, hogy ő volt az innovatív mozgatórugója a M.A.G.U.S. szerepjátéknak, és mikor kreatív (és anyagi) viták merültek fel közte és N.CS. között, 1996-ban továbblépett, hogy új kiadót létrehozva, új játék tervezésébe fogjon: ez lesz a Codex.
Regénye csupán egy jelent meg Ynev világára, ez azonban a klasszikusok egyik legidőtállóbb kötete: A renegát.
Ez a regény határozta meg sokáig a Dél-Ynev – főleg Krán – képét, és bár szereplői nem lettek olyan ikonikus alakok, mint a pályatársak neves kalandozói, mégis, mivel egy olyan intrikával jócskán átszőtt történettel állt elő, amelyben egy egész Ynev szempontjából létfontosságú szövetség megkötésének körülményeiről írt, ez a regény remek kompromisszumot jelentett a Kalandozókat piedesztálra állító (és már 1995-ben is jócskán túlhaladottnak számító) történetek és a világot mindenáron alulnézetből ábrázolni vágyó írások között. (@vicomte: Ráadásul chapmanizmussal is csupán felületesen volt megfertőzve. :D)

Lássuk egy szerepjátékos és egy nem szerepjátékos véleményét is: @EszkiMóczy: http://moly.hu/ertekelesek/172707, @lilijan: http://moly.hu/ertekelesek/948591

Ha valaki arra is kíváncsi lenne, hogyan gondolkodott Avery a M.A.G.U.S. szerepjátékról, elég kinyitnia a Második Törvénykönyvet (vagy a Titkos Fóliánst, amelyben a 2TK teljes szövege megtalálható). Jellemző, hogy Nyulászi volt az egyetlen, aki lényegében egymaga írt egy kiegészítő szabálykönyvet.

Zárójelben megjegyezhetjük, hogy a szerző sci-fiben is kipróbálta magát. A 90-es évek elejének sajátosan laza jogi viszonyaira jellemző, hogy legnagyobb sikereit egy nem hivatalos Star Wars-trilógiával érte el. Han Solo karakterével pedig a humorát is megcsillogtatta. (@Hamlet: http://moly.hu/ertekelesek/444025 )

@Füstróka:


>!
Füstróka
Dale Avery: A renegát

Nekem ez volt az elős M.A.G.U.S., sőt, fantasy témájú regényem, s mit ne mondjak, nem bántam meg a választást. Azt vettem észre, hogy egy M.A.G.U.S. regény teljes élvezetéhez és olykor értéséhez nem árt, ha az ember a szerepjátékon át jobban beleássa magát a világba, de a Renegát úgy is érdekes, fordulatos és élvezhető volt, hogy mindezt előtte nem tettem meg. Lehet, túl szentimentálisan állok hozzá, de ez a kedvenc regényem, ami a M* világában játszódik. A történet érdekes volt, a karakterek pedig változatosak, nem csak származás szempontjából, így mindenki könnyedén kiválogathatja a szívéhez közel állókat. Nekem az író stílusa is szimpatikus volt, tetszett, ahogy fogalmazott, bár ezt embere válogatja.

!

Raul Renier – a sötétség apostola

@vicomte & @Noro

A legtöbb mai olvasó valószínűleg nem így gondol rá, de Kornya Zsolt bizony egykor jövevény volt Ynev vidékén, és saját bevallása szerint soha nem is játszott a M.A.G.U.S. rendszerével, de nyilván nem csak ezért van, hogy az ő regényeiben és novelláiban sem lehet hallani a kockák csörgését.
Az alapítók 1994-ben neki nyitották meg elsőként Ynev világát.
Elsőként megjelent regénye – Acél és oroszlán – akkoriban igencsak formabontónak számított, nem csak az Yneven játszódó regények, de a hazánkban megjelent fantasykönyvek között is. Nemcsak az antihősök fogalmát vezette be a magyar szerepjátékba, de a kalandozók témájával is eléggé ironikus módon játszadozott. Hiszen ebben a könyvben van csuklyás megbízó, csapat és küldetés, de az egész mégis teljesen más, mint ahogy azt a korabeli szerepjátékosok (vagy akár A halál havában írója) elképzelte. Ez a regény, ha jól megnézzük, akkor leginkább egy klasszikus fantasykörnyezetbe ültetett Shadowrun-kalandra emlékeztetett, mind a szereplőit, mind a célját tekintve. A regény csúcsjelenete pedig sokak egyöntetű véleménye szerint a dalpárbaj volt, ami egyrészt a klasszikus kalandregények felé tett főhajtás, másrészt olyan filoszhoz illő riposzt a fantasyt igénytelen olvasmányként lenéző entellektüelek felé, amilyennel ritkán találkozik az olvasó.

A folytatás – Korona és kehely – még radikálisabban elfordul a „Kalandozók über alles"-principiumtól, és ez volt az a regény, amely először szembesíti az olvasókat a Kalandozók és Ynev hétköznapi lakóinak találkozásaiból fakadó tragédiákkal. (Sajnos a Molyon nem találtunk igazán tartalmas értékelést ehhez a két könyvhöz, így kénytelenek lesztek kizárólag a mi szavunkban bízni! :P)

Ezt követően azonban Renier sokkal formabontóbb irányba indult. (@Noro: Mondanám, hogy sajnos, de ezzel csak széllel szembe… beszélnék.)

1996-ban a Kráni krónikák című novelláskötettel, majd a Summáriummal a dark fantasy egész pályás letámadásba kezdett, Kornya Zsolttal a főszerepben. Az uralkodó stílus gyökeresen megváltozott, naturalistává vált, bár a maga morbid módján legalább olyan színpadias maradt, mint kezdetben volt. A Cthulhu-mítosz gyökeret vert a kráni iszapban, a kalandozók pedig háttérbe szorultak (mondjuk, ezt azért nem bánjuk igazán). Kránt, a M.A.G.U.S. „gonosz birodalmát" Kornya gyakorlatilag egymaga alapjaiban formálta át, és tette meg egy szociáldarwinista kísérleti teleppé.

@Noro:
Annak idején @BlissX véleményével értettem egyet: http://moly.hu/ertekelesek/1255787, ma már inkább @Vintersridder tömör megállapítását támogatom: http://moly.hu/ertekelesek/563944.

Ide tartozik még a Pokol c. regény is, amelyről ha valami jót kellene mondanom, akkor annyiban maradnék, hogy kétségkívül tele van ötletekkel. (@vicomte: És mennyire elborult ötletekkel! Én pontosan ezért nem is feltételnül ajánlanám olvasásra a gyengébb gyomrúaknak! :P)
@Viktorius:


>!
Viktorius
Raoul Renier: Pokol

A Magus könyvektől erőteljesen ódzkodom a remekbe szabott Gorduin-ciklus miatt. Aztán több helyen eltérő véleményen vagyok az íróval a Lovecraft szöveg fordításánál, (pl.: holttetem használata), végül pedig találkoztam egy olyan direkt provokatív, ciklus kiragadott momentumait szétszedő „tanulmányával”, ami után kíváncsi voltam rá, hogy „te mit is tudsz?”

Kénytelen vagyok elismerni, hogy tud valamit. Aránylag kevés mű közelít a hagyományos normáktól jelentősen eltérő népek szemszögéből, amit a „jók” az egyszerűség kedvéért „rossznak, gonosznak”, ami az adott szemszögből 100%-ig helytálló, még Krán esetében is. Nem véletlen a gyepűvidéken játszódik a történet, mert a belső vidékről elmesélni azt, hogy semmi gonosz nincs benne, csak picit más… mondjuk úgy, hogy elég meredek lenne. Maga a könyv is utal olyan momentumokra, ahol a határvidék népei se értik a khatifok cselekedeteit, csak elfogadják pl. mikor kiküldenek szórakozásból 1-2 szörnyet tombolni a nomádok közé. Az ötlet egész hosszan elviszi a hátán a könyvet, mielőtt repetitívvé válna. Mert valljuk be, minden egyes körben ugyanaz történik, csak picit fokozódik a helyzet. Ezt felismerve jön be a képbe egy eredettörténet, meg egy khatif, ami aránylag jól el tudta fedni az ismétlődés gondjait. Amit nem tudok megbocsátani, az a végén lévő, nyálasan giccses jelenet spoiler, amihez képest a fura szájízt hagyó, gyors befejezés szárnyal.

!

Jan van den Boomen – a New Whitelake-i világcsavargó

@vicomte

Kissé ellentmondásos a viszonyom Boomen mester munkásságával. A Jó széllel toroni partra nekem egy egyszer olvasható kalandmodul-átiratként maradt meg (habár állítólag az átdolgozott változat már kevésbé szerepjáték, és sokkal inkább Ynev-kompatibilis írás), azonban a korai regényei közül a Morgena könnyei már tulajdonképpen tetszett.
A novellái is legalább ennyire hullámzó módon teljesítettek a szememben.

Annak ellenére, hogy minden kétely nélkül elismerem, hogy már a Toron megírása előtt is Boomen volt a M.A.G.U.S. írók egyik „nagy öregje” Chapman és Renier mellett, mégis, ő soha nem ért még a közelébe sem az előző kettőnek.
Ennek fő oka, hogy bár néha kimondottan jó dolgokat írt – a Tűzön, vízen, árnyékban szerintem a valaha volt egyik legjobb ynevi regény, és egy-egy novellája is nagyot ütött –, Boomen hajlamos írói eszköztárát a fantasyben szokásosnál szélesebb palettáról válogatni, viszont ritkán van mellette olyan erőskezű szerkesztő, aki rápirítana, hogy bizonyos húzásaival már messze túllő a célon, ezért gyakorta hozott már össze túl nagy fáradságok által kibogozható történeteket.

Ennek eredményeként a triász másik két tagjánál is cikornyásabb nyelvezettel fájdítja az olvasó fejét, és még ennél is fárasztóbb, hogy gyakran belemegy öncélú történetvezetési játékokba. Kedvelt eszköze, hogy az olvasót teljes bizonytalanságban tartja a történetszálak időbeli kapcsolódását illetően, s én ezt már a posztmodern irodalom esetében is az írói pökhendiség jelének tekintem, a fantasyben pedig végkép semmi helye és indoka nincs ennek az eszköznek.

Mindenesetre, akit érdekel, hogy maga az író hogyan vélekedik saját novelláiról, és jelenleg mik a tervei, azoknak melegen ajánlom az alábbi igen sok érdekességet tartalmazó interjút:
http://moly.hu/blogok/http-kiadoiblog-deltavision-hu-konyvheti-interju-jan-van-den-boomen

@Noro

Gáspár Péter (nem rokona a másik Gáspárnak, aki Chapman :)) írói pályafutása hasonlóan indult, mint előző vendégünké. Első regénye, az 1996-os Jó széllel toroni partra, még nem igazán hasonlít mai munkásságára. Tulajdonképpen azon kevés M.A.G.U.S. regények egyike, amelyek valóban kompatibilisek a szerepjáték szabályaival. Kvázi kockacsörgősnek is mondhatnánk, én mégsem éreztem annak soha, talán mert nem volt erőltetett. @Melani: http://moly.hu/ertekelesek/1267701

Saját hangjára a Morgena könnyeivel talált rá, amelyben rögtön neki is állt a másik „nagy sötét birodalom”, Toron kidolgozásának. (Ezek a nagy sötét birodalmak igen népszerűek lettek akkoriban, pedig a G.R.R. Martin-féle grimdark dömping még egy-két évet váratott magára. Szerintem csak annyi állt az egész mögött, hogy a tehetségesebb M.A.G.U.S. írók ezeket kultiválták, így ezek a birodalmak lettek részletesebben kidogozva, a többiek pedig követték őket ahelyett, hogy mondjuk kitaláltak volna valami hasonlóan izgalmasat a „jók” országait alapul véve.)

Bár a Morgena történetében még felfedezhetőek „kalandozós” elemek, ez a könyv már alapvetően társadalomközpontú fantasy. Szerintem a klasszikusok egyik kihagyhatatlan darabja, nem is értem, miért ennyire alulreprezentált a Molyon.
A folytatásban – Sogron lángjai – sajnos már túlzásba vitte az intrikálást és az ellenszenves karakterek halmozását. Mellesleg ez egyike a hírhedt félbehagyott M.A.G.U.S. regényeknek. A második kötet már tizenöt éve folyamatosan előkészületben van.

Megkockáztatom, hogy Boomen a novellákban erős igazán. A Valhalla Páholy szinte összes antológiájában – Legendák és enigmák-sorozat – képviseltette magát, ezeket az írásait a Delta Vision később két kötetben gyűjtötte össze.

@Dominik_Blasir az Opálhajósról írt, amelyben főként az elfek és Krán a hívószavak: http://moly.hu/ertekelesek/889630.

Toronban játszódó korai történetei a Számoknak ideje c. kötetben találhatóak, amelyet még senki nem értékelt. Én ajánlanám még a Fekete vizek történeteit is, amelyekben a szerző kimerészkedik a komfortzónájából és békésebb országokba is kalandozik. Persze ezek sem éppen rózsaszín mesék, mint ahogy a legutóbbi regénye, a Tűzön, vízen, árnyékban sem volt az, de az legalább átment a Bechdel-teszten. :P

@blackett:


>!
blackett P
Jan van den Boomen: Tűzön, vízen, árnyékban

Oké, fogalmam sincs, mi volt ez, de részleteiben igen jó volt. Egészében már nem, főleg mert a két történetszál nem és nem áll össze egésszé, akárhogy is próbálja összemozaikozni az olvasó. Viszont a kötet maga egy könnyűirodalmi raftingtúra a kyr és toroni kultúrkör vad vizein (helyenként szó szerint), egy pillanatig sem hallottam kockacsörgést, ráadásul úgy rémlik, hogy még a Bechdel-teszten is átmegy, szóval meg lehet bocsátani neki a hiányosságait. Örülök, hogy akadnak ilyen meglepetések a logó alatt.

!

Ray O'Sullivan – Airun Al-Marem krákogós magyar hangja

@vicomte

Bár ez nem közismert, de Galántai János egyike azoknak a játékosoknak, akik annak idején a D&D szabályai szerint játszott „ős-M.A.G.U.S.” kalandozói közé tartoztak, és az ő nevezetes karaktere volt Airun Al-Marem, Darton, a pyarronita istencsalád halálistenének sötét humorú prófétája.
Al-Marem (hű cimborájának, Vaskezű Alexnek a társaságában) már az első két Chapman-regényben is megjelent, igaz, csak abszolút mellékszereplőként, de már így is jelentős kultuszra tett szert – legalábbis a cimboráim körében.
Én magam nem osztoztam a lelkesedésükben, miután elolvastam a regényt, még kevésbé. Az első történet teljesen szembement az akkor a fejemben lévő Ynev-képpel – és őszintén szólva Al-Marem is inkább tűnt egy töketlen cca. 6. szintű paplovagot játszó szerepjátékosnak, mint egy rettegve tisztelet szakadár rend karizmatikus prófétájának.
A második részről sem őrzök szebb emlékeket, és valószínűleg egyike vagyok azon keveseknek, akiket nem keserít el, hogy soha nem érkezett meg a folytatás…

De hogy ne legyek teljes elfogultsággal vádolható: a Chapmannél később megjelenő Airun Al-Marem – különösen a fehér orkok teremtésének leírását bemutató Prófécia c. novella főszereplője – már sokkal inkább az én ízlésem szerint való. :D

@Noro

Manapság klasszikusnak mondják Galántai János két megjelent regényét, szerintem csak régiek. A Sötét zarándokon kifejezetten érződik, hogy írója még nem mozgott otthonosan az irodalmi szinten kanonizált Yneven.
Mi másért küldte volna Ynev egyik legnagyobb kalandorát Mucsairöcsöge-Külsőre? (Ahol a ranagolita varázsló együtt kalandozik a Domvik-papnővel. Mindegy, hagyjuk.) Egy dolgot tudok a javára írni, jó a humora. @chhaya: http://moly.hu/ertekelesek/1032641

A folytatás – Sötét térítő – szerintem biztatóan indul, de túl sokat markol, és fokozatosan csúszik szét. Mellesleg ez is egy félbehagyott könyv, bár szemérmesen lehagyták róla az „első kötet” feliratot. @Marcus talán egy kicsit szigorúan pontozza, de az értékelésével nem tudok vitatkozni:


>!
Marcus
Ray O'Sullivan: Sötét térítő

Gördülékeny, könnyen olvasható stílusban megírt, nagyon kalandmodul-szagú történet, ami kicsit összefüggéstelen is (vagy legalábbis sokszor van benne „ezt most hogy?” momentum). Ráadásul még be sincsen fejezve (ez nem cliffhanger, egyszerűen eddig volt megírva, és kész).
Nem omlok össze, ha soha nem olvashatom a folytatását.

7 hozzászólás
!

A nyomkövetők és kánonsértők

@vicomte

A Valhalla fénykorában sem volt persze kolbászból a kerítés, és Novák Csanád gyakran került kínos helyzetbe, mikor a korábban beígért rengeteg kiadványt kérték rajta számon, ezért aztán nemegyszer becsúszott néhány tökéletesen Ynev-idegen regény vagy novella is a kiadványok sorába, és ezek között volt olyan is, amely kínosan rossz szájízt hagyott maga után – ezek közül az egyik a ’95-ben megrökönyödést kiváltó Shadoni krónika volt, amelynek aztán az égegyadta világon semmi köze nem volt soha sem a M.A.G.U.S.-hoz, sem Ynevhez, és csupán egy gyors karaktercserével oldották meg az Ynev-kompatibilissé alakítást. Nem véletlen, hogy ezt a könyvet azóta már G.A. (és maga a szerző) sem tekinti M.A.G.U.S. regénynek.
Ha így tekintünk rá, akkor talán el is megy egy egyszer olvasható és instant feledhető regénynek.

Hasonlóan kínos emlékeim vannak a M.A.G.U.S. – Távoli világok fedőnév alatt futó Roland Morgan-regényekről, amelyek szintén gyakorlatilag a logó alá írt regényeken belül a nettó átverés kategóriájába tartoztak, mivel a prológuson kívül más közük nem is volt a M.A.G.U.S.-hoz, mivel gyakorlatilag egy teljesen új (és emlékeim szerint tökéletesen sablonos) fantasyvilágon játszódtak ezek a történetek.

@Noro

Szalkai Lászlóval (Ryan Hawkwood) kapcsolatban az a benyomásom, hogy ő igazából nem Ynevre akart írni, csak kapóra jött neki a brand. Ezt tulajdonképpen nem elítélően mondom, mert az ország, amelyet a térkép legészakibb csücskében felépített, hangulatos és tetszetős lett. De azért érdemes összehasonlítani a Codex világának „Hegyi Királyságával"…
(@vicomte: Hawkwood trilógiája – legalábbis az első két rész – még belefér az én Ynev-képembe, bár kétségtelen tény, hogy nincsenek erős befolyással a világ alakulására a hősei, de a középső rész határozottan kedvelni való regény lett így is.)

@misevy szokatlan módon a stílust emeli ki a szerző első könyve, a Farkasének kapcsán: http://moly.hu/ertekelesek/1083601

Galántai Zoltán (W. Hamilton Green) a meg nem értett zseni esete. Bár a zseniben nem vagyok biztos. Az azonban vitathatatlan, hogy a műveit megértenie még senkinek sem sikerült. (@vicomte: Nekem sem. De egy idő után már nem is próbálkoztam vele: nagyjából úgy kínlódtam át magam az oldalakon, mint évekkel később a Patkánynőn. Ha Boomenről azt írtam, hogy időnként hajlamos túlművészkedni az írást, akkor Galántai Zoltánról azt kell, hogy mondjam, hogy néha van két nem túlművészkedett és logikusan leírt egymást követő bekezdése…)
A Renegátok egy hihetetlenül tömény és csapongó olvasmány, amelynek egy átlag földi halandó már a fülszövegét sem fogja megérteni. Története valószínűleg egy oldalon összefoglalható lenne, ha valaki le tudná hámozni róla az ynevológiai körítést. @talisen sem finomkodik vele sokat: http://moly.hu/ertekelesek/1372960.

Pálinkás Imre (Alan O'Connor) a Valhalla Páholynál utolsóként felbukkant szerző, aki regényekkel is megjelent a piacon.
Első könyve – Kék éjszakák árnyai – a korai regények hősies, swashbuckling stílusát követi, rettenthetetlen kalandorokkal a főszerepben. Lehet, hogy ez ma már kevés, de nekem tetszett.
(@vicomte: A halál hét arca c. kisregénye volt szerintem a legjobb írása, és én őszintén sajnáltam, hogy nem annak jegyében folytatta az írást, hanem átment ő is a Kalandozókat ajnározó stílusba.)
Ezután következett a Hollóidők, amely már jóval vaskosabb történet, helyenként túlírva, de jó ötletekkel. Alighanem itt merült föl az íróban, hogy minden művét összekapcsolja különféle – néha egészen a háttérbe húzódó – szálakkal. Kár, hogy túl sok irányba indult el egyszerre, így egyiknek sem tudott a végére érni.

@mongúz:


>!
mongúz
Alan O'Connor: Kék éjszakák árnyai

A szerző legjobbja. Semmivel sem több és nem is kevesebb, mint aminek lennie kell: egy könnyed kalandregény. Szerettem. Többször is.

!

M.A.G.U.S. szerepjáték és környéke

@vicomte

Bár akkoriban folyton prüszköltünk a Valhalla be nem tartott ígéretei miatt, mégis gyakorlatilag ez volt az az időszak, amikor még egyáltalán megérte szerepjátékos kiadvánnyal foglalkozni, és bármennyire is vegyes volt a felhozatal, legalább volt miből választani…

A Rúna magazin megszűnte és a Valhalla végvergődése előtt legalább egy tucatnyi szabálykönyv és kalandgyűjtemény jelent meg, amelyek közül – még ha elsősorban irodalmi és „ynevológia” szempontból is, de – a legérdekesebb a Summárium volt, amelyről csak magunkat tudjuk ajánlani: @Noro: http://moly.hu/ertekelesek/1738532

Zárszóként @Vaszilij karcát idéznénk, aki a korábban már említett Két hold c. regény kapcsán merengett el némi nosztalgiával a hazai szerepjátékélet hőskorának színéről és fonákjáról:


>!
Vaszilij

Hősi idők

A „Játszani is engedd” elnevezésű kihívás – http://moly.hu/kihivasok/jatszani-is-engedd – kapcsán határoztam el, hogy újraolvasok néhány, általam amúgy is kedvelt és időnként újra elővett regényt. Amikor azon töprengtem, hogy melyek legyenek ezek, az első gondolataim között szerepelt a Két hold című MAGUS-fantasy. Továbbgondolván a dolgot rájöttem, hogy ugyan ez nem biztos, hogy a legjobb példa egy szerepjáték-regényre, mégis jó alapanyagul szolgálhat ahhoz, hogy néhány mondatban felidézzem azokat az időket, amikor a regény először megjelent.

1993-ban jelent meg az első valódi magyar szerepjáték, a M.A.G.U.S., és nagyjából ezzel egyidőben kezdődött el az az időszak, amikor gombamód szaporodni kezdtek a különböző szerepjátékos klubok, egyesületek; illetve az ilyen-olyan kiadványok. Mivel az 1990-es évek elején járunk, amikor Internet még nem létezett, és a szerepjáték egy volt a nyugatról érkező fenyegetések közül, amely a fiatalokra leselkedik, nem feltétlenül volt egyszerű dolga annak, aki ezt a hobbit szerette volna űzni. (Ebből a szempontból a MAGUS-szabálykönyv borítóján éktelenkedő pentagramma sem volt szerencsés választás.) Szerencsére voltak már akkor is lelkes emberek, akik felvállalva a nehézségeket, megpróbálták kitaposni az utat a szerepjátékok számára. Így született meg a MAGUS szerepjáték, amit különböző kiadványok követtek: kiegészítők, regények, a Rúna magazin, kártya- és társasjáték.

Az első MAGUS regények között volt a 94-ben megjelent Két hold is, ami azonban több volt, mint egy egszerű fantasy-kötet. Részben a két síkon játszódó története miatt, másrészt viszont – és ez a fontosabb – a hozzá kapcsolódó tervek miatt. Talán sokan nem tudják, de nagyjából egyidőben a regénnyel megjelent egy lemez Vincze Lillától azonos címmel, és a MAGUS-hoz – illetve a regényhez – kapcsolódó zenei és szövegvilággal. Manapság talán hihetetlennek tűnik, de annak idején a Valhalla Páholy megpróbálta a szerepjátékokat valamiképpen beolvasztani a tömegkultúrába, elfogadtatni olyanokkal is, akik elutasítóan, vagy akár ellenségesen viszonyultak hozzá.

Ehhez természetesen az is kellett, hogy egy ilyen projekt anyagilag is megtérüljön, vagy legalábbis nullszaldós legyen. A MAGUS szerepjáték mai napig tartó sikerét talán épp az okozta, hogy ebben a korai időszakban léteztek efféle projektek. Az egyre-másra megjelenő kiadványok biztosították azt, hogy a MAGUS világa egy élő, fejlődő világ lehessen, és bár kétségtelen, hogy a rendszernek voltak hibái, nagyon sok ember a MAGUS révén ismerkedett meg a szerepjátékokkal.

További érdekessége még a regénynek, hogy a Földön játszódó szálban megjelenő Hálózat egy újabb világ alapjait volt hivatott lefektetni, és bár – legjobb tudomásom szerint – ebből szinte semmi sem valósult meg, érdekes lehet eljátszani a gondolattal, hogy mit lehetett volna ebből az alternatív Földből egy másik szerepjátékban.

Apróság, de talán érdemes említést tenni róla: a szerző, Wayne Chapman sokáig egyfajta misztikus személy volt a szerepjátékos közönség számára Magyarországon. Nem alaptalanul persze, a Valhalla Páholy szándékosan épített fel egy rejtélyes karaktert, egy – ha jól emlékszem – kanadai írót, aki jó néhány MAGUS regény szerzője volt. Valójában a Wayne Chapman név eredetileg a Gáspár András – Novák Csanád szerzőpárost takarta, később már csak Gáspár Andrást. Furcsa visszagondolni, hogy annak idején elfogadott vélekedés volt, hogy minőségi fantasyt csak külföldi szerző írhat; bár épp ezek a regények bizonyíthatták volna ennek ellenkezőjét.

Nálam avatottabbak bizonyára oldalak tudnának írni arról, hogy a kezdeti fellángolás után miképp tűnt el szinte teljesen a süllyesztőben a MAGUS szerepjáték, hogy épp ki birtokolja a licencet és mit tervez vele. Tény mindenesetre, hogy a világ sokat változott, és bár sokan – köztük magam is – azt gondolták, hogy a szerepjáték egy sokkal elterjedtebb és népszerűbb hobbivá válik, mégis megmaradt egy viszonylag szűk réteg időtöltésének. És ez talán nem is baj.

Zárásképp álljon itt egy szám a Két hold című albumról. Sajnos a címadó dalt nem találtam sehol, de ez is érdekes lehet mind a zenei, mind a képi világát illetően:

https://www.youtube.com/watch…


A hozzászólások megtekintéséhez be kell jelentkezned!