A hónap magyar írója – Tóth Krisztina

Rovatgazda
!

(fotó: lenduletmagazin.hu)

A rovat rendszeres olvasói bizonyára megszokhatták már, hogy az írók bemutatásakor nem arra törekszünk, hogy életrajzi adatok tömkelegét gyártsuk, szerkesszük újra. Aki ilyet akar olvasni, annak ott a jó öreg barát, a „gugli”. Mi inkább igyekszünk a molyok karcaiból, értékeléseiből válogatni, illetve egyéb neten fellelhető, de kevésbé köztudott információkkal szolgálni, saját véleményünket kinyilvánítani.
Azt hiszem, bátran kijelenthetjük, hogy Tóth Krisztina napjaink egyik legismertebb, legszerethetőbb magyar írója.

Első önálló novelláskötete a Vonalkód, ami nekem egy teljesen friss olvasmányom volt. Kellemesen csalódtam ebben a kis kötetben, mert pl. a Pillanatragasztóhoz képest ebben egészen egyformán magas színvonalúan ír, minden egyes darabja olyannyira jól sikerült, hogy nem is igazán tudok (vagy nem akarok) kukacoskodni. Már eleve az, hogy mindegyik novellának az alcímében benne van a „vonal” szó, hatalmas ötlet, és hogy ez az alcím még ráadásul bele is simul a történetbe, a főcímével egyetemben… Talán azért is sikerült közel engednem magamhoz, mert ez valójában egy elbeszélésfüzér, melynek elbeszélője olybá’ tűnhet, egyetlen ugyanaz a személy – életének különböző fázisaiban. Túlságosan személyes, érzelmes írások ezek, amelyekből süt az írónő vallomása, érintettsége, önéletrajzi jellege. A történetek a hetvenes-nyolcvanas években játszódnak.

Én mindig szeretem, ha egy költő más műfajokban is kipróbálja magát, mert a prózájában általában érezni valami különös szépséget, valami egészen finom líraiságot, ami egyben képszerű is. Tóth Krisztina mondatai ugyanakkor szikárak és időnként elképesztően viszolyogtató élethelyzeteket tár elénk. Pl. beszorul egy kutya feje az ajtó „macska bejáratán”, a szomszéd hozza a fűrészt, csak nem akarják levágni? [A kerítés (Vérvonal)] vagy a Hangyatérkép (Útvonal) c. írásban, amikor a guberáló cigányok életébe pillanthatunk be, egy anya állandóan szül, de a gyerek folyton halva születik. A halál egyébként visszatérő témája a Vonalkód történeteinek, ezen kívül veszteségekről, csalódásokról, kisebb-nagyobb tragédiákról szól. De mégsem kell megijedni, nem akarunk kötelet a nyakunk köré, miután elolvastuk.

@Enzo314 nem tudja, hogy „miért olvas az ember olyan könyvet, amiben egy csepp öröm sincs, amiben még csak egy félmosoly sincs, amiben a boldogságról nem valami jó, hanem az jut eszünkbe, hogy egy pillanat alatt, arculcsapás szerű kegyetlenséggel ér véget.https://moly.hu/ertekelesek/2236617

Nagyon egyet tudok érteni @graphoman véleményével is: „Az irodalmi értéke elvitathatatlan. Nagyon jól megcsinált szövegek, a megcsinált-ság érzete nélkül; eddig nagyszerű.” (https://moly.hu/ertekelesek/2186354)

@ecus értékelésén pedig érdemes mélyen elgondolkodni: „Ez a kötet megerősített engem azon hitemben, hogy az élet kegyetlen. Ez egy olyan igazság, ami ugyanúgy fáj az embernek, akármilyen idős is. Végső soron mégis csak egy-egy termék vagyunk, amelyet az Élet a bevásárlókosarába tesz, a szalagra pakol, majd miután lehúzták a vonalkódunkat kifizet. Hazavisz, kicsomagol, játszik velünk, de bármikor kidobhat vagy el is törhetünk…” (https://moly.hu/ertekelesek/2049625)

Online olvasható belőle: http://koheleth.blog.hu/2008/06/10/toth_krisztina_langy…

A Bikinivonal c. novellájából színdarab is készült, a Katona József Színház Sufnijában adta elő Szantner Anna, Rezes Judit és Pelsőczy Réka.
https://criticailapok.hu/index.php…

Itt pedig egy interjút olvashattok Pelsőczy Rékával és Tóth Krisztinával – a Bikinvonalról: http://www.kontextus.hu/hirvero/interju.html


>!
tündérróka
Tóth Krisztina: Vonalkód

Első prózaélményem Tóth Krisztinától. Igaz ugyan, hogy 18 évesen találkoztam először a szövegeivel, de csak most, 21 évesen mélyedtem bele igazán ebbe a novelláskötetbe. És nem is bánom. Mert ha anno nem a Langyos tejet és a Tolltartót olvastatja el velem az irodalomtanárom, hanem mondjuk A kastélyt, szerintem többet nem is próbálkoztam volna az írónő novelláival. De így – és persze kötelező volta miatt – nagyon örülök, hogy végre elolvastam a legalapvetőbb kötetét.
A néhány (számomra) gyengébb írást elnézem a fantasztikusan megszerkesztett és megírt novellákért. Gyengébbnek gondolom én például a már emlegetett A kastélyt, a Fekete hóembert és a Misererét (amit kifejezetten utáltam, de ezt még kifejtem). Legjobbaknak pedig a következőket tartom: Langyos tej, Hideg padló, Egy boszorka van, és a Take five abszolút vitt mindent. Az egyik kedvenc regényemre, Anna Gavalda Együtt lehetnénk-jére emlékeztetett az elején, aztán más lett belőle, de annyira csodálatosan más, hogy nagyon szívesen olvasnám ezt kibővítve regényként is… És éppen ezért gyűlöltem az ez utáni Misererét – elvette a Vonalkód varázsát, visszatértünk a fránya keletbe a csodás nyugatból, és belesüppedtünk újra a szarba. De ez egészen biztosan szándékos volt. Mégsem tetszett. Értettem az okát, de dühített…
Úgy érezem, Tóth Krisztina a fiatal felnőtt nő és a kamaszlány hangján tudja a legerősebb elbeszéléseit megírni. Ezt a meggyőződésem bizonyítja, hogy miket emeltem ki kedvenceknek. Talán mert az írónő örökké a fiatal felnőtt korban ragadt – pont úgy, ahogy Háy a kiskamasz korban.

!

Sors, nyiss nekem tért (f.: pinterest)
    
@Archibald_Tatum:
2009-ben jelent meg a Hazaviszlek, jó? című kötet. A cím alatt a műfaj megjelölése: tárcanovellák, publicisztikák. Egyik meghatározása szerint a tárcanovella „Rövid terjedelmű, publicisztikai műfaj. Az újságok tárcarovatában közölt, rendszerint aktuális témájú, könnyed hangvételű kisesszé”. Ez egy elrendezett gyűjtemény a szerző folyóiratokban, újságokban megjelent írásaiból – az elrendezés annyira jól sikerült, hogy „a kritika természetesen megpróbálta regényként is olvasni” (Dunajcsik Mátyás), lelkük rajta. A novella szó itt nemcsak a terjedelemre, hanem a „szépirodalmiságra” is utal, és ez Tóth Krisztina esetében különösen fontos, mert a publicisztikára jobbára jellemző realitáson jócskán túllép több irányba is: egyrészt az abszurd és a fantasztikum felé, másrészt itt-ott a szöveg vagy a nyelv önmagára reflektál, a narrátor – aki itt értelemszerűen és felvállaltan a szerző – a leírtat és a leírást magát is együtt vizsgálgatja az olvasóval.

Ezekből a kettősségekből keveredik ki érzésem szerint az a különös képzetünk, ami épp a realitást mutatja meg: hogy az – legalábbis itt, Magyarországon – valójában abszurd.
    
Mivel ez a kötet volt az első olvasásom a szerzőtől, rögzítem – mint a szerző a kötet „nézőponti kulcsaként” is olvasható Pixel című novellájában (ez nem a 2011-es, azonos című kötet) – a benyomásaim:

Hogy pontosan miért, nem tudom, nálam Tóth Krisztina fel volt címkézve mint „feminista író”. Persze úgy, hogy a címke elég homályos, lehet emögött bármi, egy a valódi művészi koncepciókat figyelmen kívül hagyó harcos, vagy akár csak egy olyan szerző, aki aláírt egy ilyen-olyan petíciót: pár versét és egy iskolai felolvasásáról szóló tárcáját ismertem. Vagyis előítéletesen kezdtem neki.

És azonnal döntési helyzetbe kerültem. Esztétikai értelemben ezek nagyon magas színvonalú írások, pontos, kifejező, tiszta szöveg – rengeteg kis finom trükk van, érdemes íróiskolákban elemezgetni –, és ez rám erősen hat; másrészt ha hagyom, hogy elragadjon érzelmileg – márpedig ez az olvasás rendes módja –, akkor balesetek történhetnek. Hol elmosolyodik az ember, hol nevet kicsit, hol szomorkodik, hol elérzékenyül, és amit a leginkább kerülök: felkavar, felháborít. A Szólánc című írásnál ez a csúfság esett meg velem.

Aztán lehiggadva feltettem magamnak a kérdést:

Feminista irodalom ez?

És ha már feltettem, próbáltam meg is válaszolni.

Önmagában a női nézőpont nem teszi az irodalmat feministává. Ezeknél a tárcáknál a nézőpont ugye adott. Hogy a szerzőnek igen markáns a hangja és a személyisége, az – érzésem szerint – zavarhat olyanokat, akik egy nőtőt nem ezt várják. És ha valakit megérint vagy felmerül a gyanú benne, hogy megérintheti, egy ilyen felcímkézéssel elmenekülhet az érzelmei elől. – Az is igaz viszont, hogy így hirtelen nem tudok felidézni erős és rokonszenves férfialakot – a férfiak inkább esendőségükben tarthatnak igényt az olvasó együttérzésére, és volt egy novella, ami, kiváltképp ebből a „nemi” szempontból, nem túl szerencsés (Nagy vonalakban a női szexualitásról). Összességében mindvégig érzek valami elfogultságot a nők irányába.

De.

Ha így tekintünk végig a világirodalmon, azt látjuk, hogy a férfiírók zöme hasonlóan kissé saját neme felé húz (nem úgy, olvasó!), feltételezem mert ebbe a csoportba sorsolta őket az élet, ahogy a fehéreket a fehérek, az értelmiségieket az értelmiségiek, az arisztokratákat az arisztokraták közé. Igazából, érzésem szerint – és tudom, evvel el is nyerem a hölgyolvasók szimpátiáját :-)) – ezeket az írásokat akkor lehet feministának besorolni, ha az irodalmat egyébként és rendesen „férfiműfajnak” tekintjük.
    


>!
KönyvParfé P
Tóth Krisztina: Hazaviszlek, jó?

Beleolvastam a könyvtárban, végül hazavittem. Lassan akartam haladni vele, hogy tovább tartson. Ki akartam élvezni, mint egy doboz bonbont… de nem ment. Munkába menet kivettem a táskámból, majd elmerültem a novellákban. Ahogy vége lett az egyiknek, rögtön kellett a következő. Ha nem a végállomáson kellene leszállnom, biztosan eltévesztem a megállót.
A történeteken hol nevettem, hol szörnyülködtem, de ami a legjobban tetszett, hogy mindegyik annyira hétköznapi és mai. Átlagos történetek, átlagos szituációk egy picit új köntösbe bújtatva.

Tegnap délután az Oktogonon sétáltam, elmentem a könyvben megemlített cipőbolt mellett is, majd az Örs vezér térig metróztam. Figyeltem az embereket és eszembe jutottak ezek a szösszenetek.
Biztosan visszagondolok még néhány novellára, talán már ma délután… mert bedobok egy adag ruhát a mosógépbe és tuti, hogy találkozok majd a háztartási parajelenségekkel. Borítékolom, hogy a zoknik felének nem lesz meg a párja…

Tóth Krisztina nagyon tudja, hogyan kell ezt a műfajt jól írni, és amellett, hogy olvasmányos, még szellemes és tartalmas is legyen.
Azt akarom, hogy vigyen magával haza máskor is.

16 hozzászólás
!

(f.: deviantart)
    
Pixel, 2011
    
Amikor a Hazaviszlek, jó?-hoz kapcsolódó cikket @pepege átnézte, szólt, hogy javítsam ki: az ott említett Pixel nem regény, hanem novelláskötet. Ezen kicsit elgondolkodtam, és mondtam, az ötvenedik oldalon járok, és már nem tudom nem regényként olvasni. Aztán eszembe jutott egy újabb érv a regénysége mellett: számozott fejezetekre van osztva. (Ez valahogy elkerülte a figyelmem…)

A kritikákban az irodalommal foglakozók hol regénynek, hol összefüggő, önállóan is olvasható írásoknak, novelláknak jelölik meg. A 19. században nyilván novelláskötetnek címkézték volna, ma szabad a vásár. A cím alatt az önmeghatározás: „szövegtest”. A fülszöveg – nem összetévesztendő a Nyolcadik fejezet, avagy a fül történetével, merthogy a fejezetek egy-egy testrészhez kapcsolódnak – feltűnően kerüli a regény és a novella szavakat. (Itt is eredetileg lapokban megjelent tárcákat tettek egymás mellé – de mi zárja ki, hogy már eleve avval a koncepcióval íródtak a darabok, hogy később egymás mellé kerülnek egy kötetben? Semmi. Sőt.) Érzésem szerint a szerző a számozott fejezetekkel is játszik: az ugyan nyilvánvaló, hogy a történeteket összekötik a szereplők, de ettől még nem lenne hagyományos értelemben regény, a számozott fejezetek mégis erre utalnak – valami ironizálás ez a formákkal, vagy még inkább az irodalmi jelzésekkel; játék, ahogyan például a narráció is játék, a mindentudó narrátor olykor-olykor saját mindentudásával kapcsolatban kacsint rá az olvasóra.

A pixel: képpont (az értelemszerűen képpontokból álló képen). Mást mutat, attól függően milyen távolságból nézzük. Ez az egyik vezérlő elv a szövegben, hozzátéve, hogy nemcsak a nézőponti távolság változik, időben és a szereplőkhöz kapcsolódó térben is ugrálunk; az egyébként nem túl hosszú szöveg – 167 oldal – a végére, feltárva a kapcsolatok hálóját, azt az érzetet kelti, hogy törvényszerűségek birtokába jutunk az emberi életre vonatkozóan: „összeáll a kép” a 20–21. századi emberi színjátékban. (Az összeállt kép aztán persze elég kényelmetlen…)

Ez az elrendezettség a magas esztétikai színvonallal nagyjából elég lenne a kritikai sikerhez (bár találkoztam elégedetlen kritikával is). Itt az a szerencsés helyzet állt elő, hogy a könyv és a szerző ezen túlmenően is népszerű. Én magam a népszerűséget részben az életszerűségben látom, attól izgalmasak a helyzetek, hogy azok velünk is megtörténhetnek; részben pedig az elbeszélőben, a jellegzetes hangban, a játékosságban, ahogy az olvasót egyenrangú partnernek tekintve körbevezeti abban a valamiben, amiben élünk: egyszerűen mondva jól elmesélt, élvezetes és érdekes történetek ezek.

(Meglepett egy kicsit: azt hittem, fogok találni ábrákat a szereplők kapcsolati hálójáról. Az olvasók szeretnek ilyeneket csinálni a sok szereplővel dolgozó írásoknál. De nem találtam.)
    


>!
Lunemorte MP
Tóth Krisztina: Pixel

Az élet fájdalmas sodrásában időnként felbukkanhat egy reménysugár, melyet rendszerint nem veszünk észre és vakon megyünk tovább rögös utunkon. Talán a sors találta ki azt, hogy unottan rábök a legrosszabb eshetőségre. Valójában mi magunk vagyunk azok, akik előítéletesek, naivak vagy éppen túl merészek és sorolhatnám…Törekednünk kellene a legjobb és legegyszerűbb megoldásokra, de valahogy mindig sikerül elszúrnunk valamit, nem? Ezeken a történeteken keresztül különféle emberekkel ismerkedhetünk meg, többször is felmerült bennem a szereplők láttán, hogy ismerek én is egy pontosan ilyen embert vagy pedig éppen magamra ismertem…A felismerés elrettentően kínos tud lenni időnként. Érdemes ettől az írónőtől olvasni, én már rájöttem!

!

Talán nem véletlen, hogy Tóth Krisztina első regénye, a 2013-ban megjelent Akvárium bekerült a 2014-es Aegon Művészeti Díj döntőjébe. Egészen erős volt akkor a mezőny, és nem is csodálom, hogy végül, nem tudott nyerni. Kun Árpád: Boldog Észak c. kötete volt, ami letaszította (és ne felejtsük el, hogy abban az évben döntős volt továbbá Borbély Szilárd: Nincstelenek, Gergely Ágnes: Két szimpla a Kedvesben. De inkább ide is linkelem a teljes listát:
http://aegondij.hu/a-dijrol/dijazottak/2014/shortlist-2014

Az Akvárium ”attól hiteles és szerethető, hogy nem kínál előregyártott, naív megoldásokat, nem kiskorúsítja az olvasót didaktikus tanulságokkal. Nem tesz úgy, mintha a huszadik századi Magyarország legsötétebb évtizedeinek traumáival mostanra már el tudnánk számolni, csupán elénk tárja azokat adekvát, kiforrott prózastílusban.” – írja Vilmos Eszter cikkében a Jelenkor online-on. Hiába a nyomasztó légkör, a nyomorult sorsú emberekről Tóth Krisztina mesélő hangnemben narrál, amely tompítja a regény borús hangulatát, ráadásul igyekszik humoros lenni. Pl. a félbolond Edu néni karaktere igazán mókásra sikeredett, de említhetném Klárimamát is.

@csillagka megszerette a szereplőit: ”Tényleg nagyon jól kézben tartott regény, pontosan adagolt szenvedés faktorral, amelyben azért van annyi játékosság, hogy remélem nem zuhanok tőle a mélybe. (bár egy éjszakát már átrágódtam rajta).” (Hát nem ez a jó regény egyik ismérve?) (https://moly.hu/ertekelesek/2303273)

@Boglárka_Madar szerint ”Tényleg csak pozitívumokat lehet mondani: tetszett a sorok között elő-előbukkanó irónia; az hogy T.K. nem áll egyik szereplő mellé sem, csak mesél; ahogy nagyon finoman megjelenít egy fogyatékos embert, akit mindenki így fogad el ahogy van; és ahogy a végére engem is teljesen belevont a történetbe, és úgy éreztem én is ott álok a dohos pincében Klárimama akváriuma előtt…” (https://moly.hu/ertekelesek/2278880)

”…talán elhittem, hogy a posványos akváriumban úszkáló aranyló halacskák nem körbe-körbe keringnek, hanem tartanak valahova, aztán a keringésük egyre lomhábbá vált, és az én lendületem is elfogyott, feladtam, és maga alá temetett a lerakódó zöldes alga. Ez nem a könyv minőségére vonatkozik, hanem csak az olvasás közbeni közérzetemre.
A zárójelenet viszont színtiszta költészet, a cselekményben nem, de irodalmi szinten elhozza a katarzist.” – vélekedik róla @dontpanic (https://moly.hu/ertekelesek/1965282).


>!
pwz ISP
Tóth Krisztina: Akvárium

Az biztos, hogy „tóthkrisztinailag” nem érzem magam elég „képzettnek”, hiszen az egyik mesekönyvén, valamint egy gyerekverseket tartalmazó könyvecskéjén kívül eddig nem olvastam mást tőle. Eddig. Az Akvárium-ig. Most sem lettem „szakértő”, viszont kezd kialakulni bennem egy érzés és kép, ami azt kell hogy mondjam, igen csak pozitív az írónőről!
A mese és a mese témaválasztása és megvalósítása egyértelműen levett a lábamról. A Devecseri Gábort idéző, csak annál egzotikusabb állatokat felvonultató 21. századi állatkerti séta dettó. Pláne, hogy még pele is volt benne, akiket megint csak nagyon kedvelek – a vombatokkal és a tasmán ördögökkel együtt. ;)
És az Akvárium? Rendkívül jól adja át az érzéseket, nekem valóságos emlék-generátor, már-már médium volt ez a mű. Ebben a szavak, szókapcsolatok vitték a prímet: az óvodában a lányok piros köves kis gyűrűje, aztán később a priznic és sezlony szavak bennem is elindították az emlékeket, pedig én is elég régen voltam óvodás! :D
Aztán amit már mások is hangoztattak és fel is hívták rá a figyelmet: nem ítélkezik, csak tényt közöl. Végig. Miközben van benne humor, ha szarkasztikus is… Pedig szerencsétlen, a társadalomban a helyüket kereső családos, de magányos emberek mindennapjaiból mutat be epizódokat a második világháborútól a rendszerváltás előtti évekig. Mégis, van benne élet? Van! Mindig van tovább! Még akkor is, ha valaki azt mondja: elég volt, s önkezével fejezi be életét. A műben időről időre, újra és újra felbukkanó tárgyak és a hozzájuk „csatlakoztatható” emberek körforgásszerűen produkálják a hasonló élethelyzeteket, hiába tűnik úgy, hogy sikerült váltaniuk. Pedig megpróbálják, többször is.
(…) Aki szegény, abból sohase lesz gazdag. Sohase. Legföljebb csak olyan szegény, akinek van pénze. Gazdag sohase. Ezt tanuljad meg! – nyomatékosította a kezét megszorítva – mondta Edit néni a kis Verácskának….
Nem egy happy end-es történet, viszont sokkal igazabbnak hat, mint a mai „best-zellerek”! :D Ahogy hallom-olvasom, Krisztának ilyen a prózája. No, ha ilyen, ha ránk, az olvasóra bízza, hogy mit hámozunk ki belőle, akkor ez jöhet, mert nekem ez tetszik!
De kíváncsi lennék rá, hogy ez az Akvárium pl. hogyan született! De tényleg!
Egyébként meg simán el tudnám képzelni az 1945-89 közötti magyar valóság filmben történő bemutatására is ezt a művet. Mondjuk, sok lenne a megbotránkozó ember, de ez IS „egy(fajta)” valóság volt akkoriban.

>!
Magvető, Budapest, 2013
322 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631430936
2 hozzászólás
!

Csakúgy, mint az Akvárium, a Pillanatragasztó is bekerült az Aegon Shortlistbe 2015-ben, de ezúttal úgy érzem, valóban volt a döntősök között ennél a novellagyűjteménynél jobb (na, ugye nem gondoljátok rólam, hogy a nyertessel egyetértek! :) Ugyan már! A Kitömött barbár helyett kapásból hármat is tudnék mondani, aki inkább megérdemelte volna!)

Ez a kötet tulajdonképpen egy válogatás a 2006 és 2014 között született írásokból, melyekben többnyire kamaszok, felnőttek, kispolgárok, celebek, szegények és gazdagok, férfiak és nők félresiklott (vagy úton a félresiklás felé) életéről mesél nekünk a szerző. Az írásokban feltűnik, hogy nagyon sok benne az elhallgatás, a kihagyás, a kevés információ. A másik jellemzője pedig, hogy a legtöbbjük úgy fejeződik be, hogy nincs vége (talán az olvasóra akarja bízni a szerző a befejezést, talán más a szándéka). Engem személy szerint az efféle megoldások nem elégítenek ki maximálisan. Ahogy @Timár_Krisztina is írja értékelésében: ”Ha már lehangoljuk az embert, csináljuk végig rendesen, tegyük a kötelet is a nyakára, és szorítsuk meg a csomót, értitek…” (bár ő nem kifejezetten a „végenincs történetekhez” kapcsolódóan írta ezt, de jól idepasszol, nem? ;) )

Az írásokat az egyszerű, dokumentarista beszédnyelv jellemzi. A könyvbemutatón elhangzott, hogy nem csupán a Pillanatragasztó volt az esélyes cím, hanem a Játszódjatok! is benne volt a pakliban. De, aki olvasta már a kötetet, az megérti, miért esett a választás mégis a pillanatragasztóra. A pillanatragasztás Tóth Krisztina írói munkamódszere. „Sokáig nem ereszt, nem kopik, a bőr alá is bemegy.”

@mcgregor szemében ”Tóth Krisztina alakjai sebzett lelkekként járják körtáncukat. Nagyon valódiak és nagyon szomorúak.” (https://moly.hu/ertekelesek/2289608)

De alapvetően, ha a molyok értékelését nézzük, többen úgy nyilatkoztak, hogy ez a válogatás gyengébb írásokat tartalmaz, mint a korábbiak:

@kkata76 –ot megosztotta, ahogy sok más molyt is: „…olvasás közben én magam is »megosztódtam«, hol nagyon nem tetszett, és félre kellett tennem, hol pedig odáig voltam érte.” https://moly.hu/ertekelesek/1908342)

@Veron hasonlata tetszett a legjobban: ”Ez nem egy bonbonosdoboz, max egy levél keserű gyógyszer, amit már csak be kell szedni. Szinte egyenletesen nyomott lefelé ez a rengeteg megcsalás, magány, kudarc miegymás főleg hogy mostanság több ilyen csodás választásom is volt, hogy fokozhassák egymás hatását, jeee. De valamiért csak muszáj volt végig, nem lehet félbehagyni sem, nem is tudom, hogy azért, mert azért valahol jó, vagy csak mert reméled még egy darabig, hogy más is lesz.” (https://moly.hu/ertekelesek/1827587)

@olvasóbarát véleményét sem hagyhattam ki, hiszen nagy kedvence a szerzőnő: „Nem vidám kötet, de az írónak (az igazán jó írónak) nem feladata rózsaszín álmok kergetése, nála inkább napfogyatkozás van, vagy felhő.” (https://moly.hu/ertekelesek/1564639)


>!
SteelCurtain
Tóth Krisztina: Pillanatragasztó

Végig volt egy olyan érzésem, hogy Tóth Krisztina novelláinak szereplői tulajdonképpen szabad vegyértékkel nem rendelkező atomok, akik nem kötődnek egyetlen más atomhoz sem, pusztán gyakran egymásba ütköznek, ezért a felületes szemlélő úgy vélheti, hogy van közöttük kapcsolat. Egymás mellett léteznek, a nélkül, hogy egymásra találnának. Nem együtt haladnak, hanem párhuzamosan sodródnak egymás mellett. Eleget tesznek a minimális társadalmi elvárásoknak, de jottányival sem többet. Egy atomizált társadalom elemi részecskéi ők. Óriási kalapemelés az írónő előtt, amiért emberként sikerült ábrázolnia őket, s mélységes ellenszenv a társadalmi rendszer iránt, mely megfosztotta őket emberi lényüktől. Ez a lényeg, s nem az, hogy olykor egyes szereplők szókincse nem kompatibilis a spanyol etikettel.

!

(fotó: origo.hu)

Tóth Krisztina, a költő

Mint bizonyára tudjátok, a versekkel nem tisztünk foglalkozni, de azért nem mehetünk el amellett a tény mellett, hogy Tóth Krisztina nem csupán író, hanem igazán otthon van a líra világában is. (Sőt, előbb volt költő, mint lett prózaíró). Sorban jelennek meg verseskötetei: a Porhó (2001), a Síró ponyva (2004), Magas labda (2009) és a Világadapter (2016), hogy csak a 21. században keletkezetteket említsük. Az első verse – akár hiszitek, akár nem – 1983-ban az Ifjúsági Magazinban jelent meg. Ezt megelőzően 1982-ben látogatott el a Jókai Klubba, ahol – az akkor még középiskolás – Vörös István, Kun Árpád és Kemény István is felolvasgatta verseit. (Később Kun Árpáddal járt Lator László szemináriumára). „Láttam az utcán egy plakátot, miszerint a Jókai Klubban diákköltők fognak felolvasni. Nagyon izgatott a dolog, hiszen ezek szerint vannak versíró fiatalok, kíváncsi lettem rájuk. A város másik végéből nagy nehezen odataláltam a Normafához. Vörös Pista szaladgált fel-alá a teremben fontoskodva, fején hatalmas kalappal. Nagyon artisztikusan nézett ki, és mindent megtett, hogy látni lehessen rajta a költőséget. Ott volt Kemény is, akiről azt gondoltam, komplett elmebeteg, mert kijött a színre, leült vagy inkább lefeküdt egy kanapéra, és alig hallhatóan elmotyogott egy teljesen érthetetlen szöveget valami lábnyomokról. Kun Árpival is ott találkoztam először. Az est után odamentem ehhez a három ellenszenves alakhoz, ők pedig Mezey Katihoz tereltek. Kati mondta, hogy minden csütörtökön összejárnak az Almássy-téren, jöjjek én is. Kérdezte, írok-e verseket, én persze tiltakoztam, hogy á, nem, dehogyis. Aztán elmentem a Körbe, egy ideig még lapítottam, nem mertem színt vallani. Első verseimet kézírással vittem megmutatni, a narancssárga Erika írógépemet csak később, a tizenhatodik születésnapomra kaptam. A Kör lett aztán az a közeg, amelyben valójában felnövekedtem, ott ért minden közösségi élmény.” http://www.jamk.hu/ujforras/030418.htm

Lássuk, hogy a molyok hogyan vélekednek Tóth Krisztina verseiről:

@n : „jó néhány versénél úgy éreztem, hogy értem a szándékát, az üzenetét. Ez nem volt mindig jó érzés. Annyiban viszont mindenképpen, hogy meg-megélünk helyzeteket, életeseményeket és ha én nem is tudok vagy tudnék ezekről beszélni, a sorai elmondják helyettem. Talán erre valók a versek, és ha így van, akkor ő mestere a költészetnek.” (https://moly.hu/ertekelesek/2192223)

@clarisssa úgy érzi, Tóth Krisztina ”Verseiben olyan lüktetés és olyan egyszerű, hétköznapi ünnepélyesség van, hogy sokszor újra felidéződtek bennem sorai jártamban-keltemben, séta közben vagy épp elalvás előtt.” (https://moly.hu/ertekelesek/1973372)

@dorcika: ”kellemesen mélabús, elgondolkozós történetek versek, amelyeknek a hangulata fog meg igazán. Néhol Apollinaire-re emlékeztetett a stílus.” (https://moly.hu/ertekelesek/1762610)

@akire”Van, hogy belül esik a porhó. Ez még annál is kegyetlenebb, mintha az beférkőzik az állad és a sál közé. Mert megállíthatatlan és kivakarhatatlan…” (https://moly.hu/ertekelesek/1294115)

”Butuska kislány kinézet és felszínesség mögött igazi mélységek is vannak ebben a kötetben, nem az én világom, de nem bántam meg, hogy elolvastam.” – mondja a Világadapterről @vargarockzsolt (https://moly.hu/ertekelesek/2297745)


>!
Eszter_28

Vasgolyó

Álmomban abban a házban jártam,
ahol ébren nem is laktam soha,
mégis, vakon odatalált az elme
a sötétségen át kapujához.

Harmincöt évnyi távolságból
megsejtettem, hogy te is ott laksz,
egy ajtó mögött üldögélve várod,
hogy felérjek az emlékezetedig.

Gyerek volt még a testem, így hiába
vágytam rád felnőtt szerelemmel,
később aztán az idő folyosóin
járva örökké elkerültük egymást.

Mindig jó volt beszélgetni azokkal,
akikről tudtam, hogy ismernek téged,
mintha csak találomra teletömnék
fényképekkel egy üres postaládát.

Aztán egy nap a zúgó forgalomban
szembejöttél, félig már öregember,
és perceken át csak a szádat néztem
a fülsüketítő utcazajban.

Valamit mondtál, hogy már unokád van,
nem is figyeltem, félrevert a szívem,
nagy, lengő vasgolyó a levegőben,
nézd, mondtam, éppen bontják azt a házat.

34. oldal

!

Mire e rovatunk megjelenik, Tóth Krisztina legújabb kötete, a Párducpompa kapható lesz. Illetve jelenleg dolgozik egy hosszabb lélegzetű prózán is (ennek csak örülni tudok).

A Párducpompa már túl van egy szegedi könyvbemutatón, igazából túl sok mindent nem tudni róla, de az tisztán látszik, hogy a borítóját nem fogjuk szeretni, jómagam, @csobi-hoz hasonlóan reagáltam rá: ”…az idei Magvetős megjelenések közül pl. az új Rakovszkyt vagy a Párducpompát, ha nem tudnám, hogy mivel van dolgom nem igen venném a kezembe…” (https://moly.hu/karcok/911776)

A kötet tárcagyűjtemény (a Hazaviszlek, jó?-hoz hasonlóan), a címe ”…egy olyan szó, amit a városban találtam mint graffitit, és a címadó novellában a falfelirat összekapcsolódik az alatta áthaladók sorsával.” – tudhatjuk meg a szerzőnőtől.

Végezetül íme, itt van néhány fontos link:
Tóth Krisztina hivatalos honlapja: http://www.tothkrisztina.hu/blog/language/hu/

Itt online olvasható néhány verse (a fényképen alig ismerhető fel):
http://www.dokk.hu/kolto.php…

@olvasóbarát kihívást is készített, bár nem csupán Tóth Krisztinát kell olvasni a teljesítéséhez:
https://moly.hu/kihivasok/legyenek-a-kedvenceim-a-te-kedvenceid-is


>!
pepege MP
Kortárs irodalom

Az Ünnepi Könyvhétre jelenik meg Tóth Krisztina legújabb novelláskötete, a Párducpompa. Az alábbi írást a vasarnapihirek.hu-n találtam. Vélhetően a kötet címadó novellája (netán annak részlete):

"A Vág utcánál nyomakodnak fel a trolira, hárman vannak. A két, huszonéves férfi susogót és atlétát visel. Soványak, a karjukat és a kézfejüket ügyetlen tetoválások borítják. A nő, aki mindkettőjüknél idősebbnek látszik, az egyiknek a barátnője.

Egy különös tárgyat cipelnek magukkal. Az alacsonyabb fiú kínlódva emeli fel a fémtömböt a trolira, aztán elvonszolja az útból. Később megürül egy dupla hely, akkor leülnek, a tárgyat ölbe emelik, bámulják. A magasabb férfi, akinek nem jutott hely, fölé hajol, és azt mondja, ez a szar csak ólomból lehet, különben mitől lenne ilyen nehéz. A nő tapogatja, nincs-e rajta valahol forrasztás, nem lehet-e kinyitni, hogy kiderüljön, mi van a belsejében.

A túloldalon ülök, és engem is izgatni kezd, hogy mi lehet az, ami náluk van. A fekete fémtárgy úgy néz ki, mint valami ovális, lehegesztett sminktáska, oldalt van is rajta egy apró fémfogantyú. A funkciójára viszont semmi sem utal: rejtélyes, tömör és megfejthetetlen.

Megkérdezem tőlük, hogy hol találták. Meglepődnek, ellenségesen pillantanak fel, de az arcomon valódi érdeklődés tükröződhet: a magasabb férfi megenyhül. Azt mondja, a Jozsó találta a budai hegyekben. Ezek szerint az alacsonyabb férfit Jozsónak hívják.

– Fent, a hegyekben? – kérdezek vissza. Jozsó bólogat, hogy igen, ki volt téve a fűre, ők meg gondolták, beviszik a MÉH-telepre, hátha ott átveszik.

– Legalább húsz kiló – mondja a nő. Hiányosak a fogai, de erősen ki van festve, a fülében hatalmas, aranyszínű karikák.

El nem tudom képzelni, hogy kerülhetett ez a tárgy a fűbe, mint ahogy azt sem, hogy Jozsó és a haverja felmentek egy kicsit kirándulni, mentek hegyen át, völgyön át, aztán egyszer csak a semmi közepén ráakadtak erre a titokzatos izére.

A troli sivítva erőlködik, aztán hirtelen megáll. A sofőr előkászálódik a fülkéből, és odakiabál az utasoknak, hogy szálljanak le, áramszünet van. Mindenki feláll, csak mi maradunk a nyitott ajtóval vesztegelő buszon. Mellettünk a járdára ferdén felparkolt egy taxi, a sofőr szotyolázik. Köp egyet, odaszól a másiknak, hogy na, már megint lerohadt a csápos. A Jozsó és a haverja nézik az ablakból a taxit, és azon viccelődnek, hogy ne üljenek-e át. A nő rekedten röhög, Jozsó pedig megkérdezi, nem akarom-e tőlük megvenni a fémet, akkor nem vinnék tovább.

Nem, nem akarom, felelem. De lefényképezném, ha lehet. Ezen kicsit megütköznek, aztán hagyják, hogy lefotózzam. A tárgy oldalán egykor fémlapocskát rögzítettek valami leltári számmal és Csehszlovákia felirattal. Lehet, hogy egy rég megsemmisült jármű alkatrésze. Az is lehet, hogy egy kobaltágyúhoz való izotóptartály, tele sugárzó anyaggal. Igen, lehet, hogy egy mindent elsöprő atomvillanás előtt vagyunk tíz perccel, egy világvége utáni, de a megsemmisülés előtti pillanatban, és ezek a vedlett fantomok mind csak kísértetek az egykori városból, ahol valaha éltem. Az ablakon át figyeljük, ahogy a vezető egy kampós végű rúddal helyreigazgatja az áramszedőket. Közben teljesen kiürült a busz, csak mi megyünk tovább a létezés utáni időbe, a seholba. A mocskos forgalmi híd alatt gomolyog a szmog, araszolva haladunk. Jozsó szórakozottan ütögeti a tárgyat, a fülbevalós nő szívogatja az orrát. Lenézek, a lábán papucs és párducmintás cicanadrág. És akkor ott, ahogy döcög velünk a busz, hirtelen észreveszek az aluljáró falán egy hosszú, kacskaringós feliratot. Az van odaírva pink festékszóróval, hogy Párducpompa. Érthetetlen, céltalan és tömör, mint az a súlyos fekete tárgy.

Leszállnak vele, felváltva viszik a súlyos dobozt. A távolodó troliból látom, ahogy megállnak megpihenni, tanakodnak felette. Hajolgatnak és ringanak az aszfalton soványan, mint a piszkos víz felett a mélyben rögzített bóják."

Kapcsolódó könyvek: Tóth Krisztina: Párducpompa

Tóth Krisztina: Párducpompa
4 hozzászólás

A hozzászólások megtekintéséhez be kell jelentkezned!