A hónap magyar írója – Szathmári Sándor

Rovatgazda
!

Szathmári Sándor (Eifert János fotója)
(f.: kurucinfó)
    
Talán a Lugosi Állami Főgimnáziumban kezdődött minden. Szathmári ekkor még nem volt irodalomkedvelő, inkább matekzseni, de amikor az új magyartanára a kezébe nyomta Karinthy Így írtok ti kötetét, örök szerelem alakult ki közte és az irodalom között. Házasságra nem került sor, mert a műszaki pályától nem tudott elszakadni (érettségi után a Műegyetem gépészmérnöki karán kezdett tanulni), de Karinthyra „szellemi atyjaként” tekintett. Műszaki diplomáját kissé kalandosan sikerült megszereznie: az első szemeszter nem különösebben kötötte le, de azért nem adta fel ilyen könnyen. Sajnos életkörülményei egyre rosszabbá váltak, az otthoniak nem tudták támogatni, magánórákat adott, de ez csak az éhhaláltól mentette meg. Legyengült szervezetét 1918-ban megtámadta a skarlát, hazament Lugosra felépülni, 1920-ban itt érte Trianon. Visszahonosítási kérelemmel tudott csak átkelni a határon és folytatni Budapesten a tanulmányait. Számára ez újabb öt év éhezést jelentett, ami gyakorlatilag végigkísérte egész életét. 1924-ben kezdte meg mérnöki munkáját a MÁVAG-nál, de nehezen viselte a gyárban kialakult hierarchiát, gyanítom, ezért nem sikerült ott megvetnie a lábát.
Gondolkodását Karinthy és később Szabó Dezső alakította, rövid ideig a kommunista eszmékkel is szimpatizált. Törekedni akart egy olyan nyelv kialakítására, ami ledönti a nemzeti ellentéteket, így került kapcsolatba az eszperantóval és vált eszperantistává.
Na, de elég legyen ennyi életrajzi adalék. Annyit mindenképpen kihangsúlyozok még, ha nem tudtátok volna, Szathmári Sándor a mi „magyar Orwell”-ünk (vagy Orwell az angol Szathmári). Nem viccelek! Csak nézzetek utána nyugodtan: Orwell kultikus műve, az 1984 jó pár évvel később jelent meg, mint Szathmári Kazohiniája (1935-ben kezdte el írni, és 1941-ben adták ki egy cenzúrázott változatát. )

Forrás: http://barkaonline.hu/kritika/2599-szathmari-sandorrol


>!
Hajnalcsillag

Kedvesa Zamenhofo, én ugye tudomosz, hogy Öno máre éveo meghaltasz és ígye nem tudhatjasz, hogy mennyire haladtosz az Ön művének a kultuszao. Engedje hát meg, hogy referáljak Önnek, hová fejlődött azóta az internacionális műnyelv kérdése, és milyen fejlődésre számíthatunk a jövőben. Mindenekelőtt értesítem, hogy az Ön által szerkesztett eszperantó eredeti formájában régen túlhaladott már, és sokszorosan tökéletesebbé lett.

125. oldal - Deszperantó

!

Disztópia: Los angeles, 2154; kép az Elysium című filmből (2015)
(f.: theoccidentalobserver.net)
    
Hiába, 1935 (?), 1991 (!)
    
Az utóbbi időben úgy alakult, kétszer is belebotlottam két hasonló felvetésbe, miszerint a.) vajon hány, a rendszerváltozás előtt írt remekmű maradt az asztalfiókban?; b.) keresnek a rendszerváltozás után írt, az asztalfiókban maradt (remek)műveket.

Személy szerint azt gondolom, a b.)-t felvetők nem fognak semmit találni, mármint ami remekműnek nevezhető (bármit is jelentsen a „remekmű”, mert bármit azért mégsem jelenthet), ha mégis, az valami nagyon speciális eset, valószínűleg komoly lelki problémákkal küszködő szerző szövege lenne; az a.)-nál pedig remekművet inkább csak ismert szerzőtől lehetne várni – kérdés, van-e olyan ismert szerző, akinek nem dolgozták fel az életművét annyira, hogy még gyanítani sem lehetne egy hiányzó mű létezését.

Kinyitom a 66 híres magyar regény című kiadványt – 1991 és 2002 között hat kiadást is megért, nyilván az idő-, szorgalom- és/vagy érdeklődéshiánnyal küszködő nebulók közt ma is népszerű ez a tartalmi összefoglaló –, ebben Veres Péter és Tamási Áron közé került Szathmári a Kazohiniával. Ez rang. Mégis, a szerző életrajzi ismertetőjének utolsó mondata: „A különös sorsú író felfedezése azonban, úgy látszik, még várat magára [1991-ben]. Lehet, hogy a Hiába említett kiadása jelenti majd az igazi beérkezést.”

Ma, 2018-ban el lehet mondani, a Hiába nem jelentette Szathmári „beérkezését”. Az okok – már ahogy én látom – kiderülnek a következő cikkből, és hogy mennyire nyomósak ezek, azt megérthetjük, ha megnézzük a regény „keletkezéstörténetét” – az egyik, ha nem a legérdekesebb sorsú magyar regény ez – akár kultkönyvvé is válhatott volna.

Először is, a Hiába nem regény, hanem trilógia, annak is a harmadik része, alcíme: Jövő. Az első és a második kötet értelemszerűen a Múlt és a Jelen, ezeket azonban nem publikálták. Hogy 1946/47 után miért nem, az érthető, hogy előtte, arra két választ is kapunk Tófalvi Éva utószavából: egyrészt Szathmári a regényben kifejtett tételek ellenére kommunista lett. (Ez sokakat meglephet, de nem akkora ellentmondás, ha az emberi természetet nem fekete-fehérben vizsgáljuk.) Másrészt Szathmári íróként (és emberként) is meglehetősen félénk volt, 1932 és ’36 között a Hiába trilógia mellett megírta a Látván nem látnakot (már a cím is erős didaktikusságot sugall) és a Kazohiniát, Tamkó Sirató Károly, Szathmári barátja és ízlésbeli mentora csak az utolsót tartotta kiadásra érdemesnek. Tófalvi Éva nagyszerű gondolatmenetéből, tk. irodalmi nyomozásából az is kiderül, hogy mégis beküldte (a Múltat és Jövőt) egy irodalmi pályázatra, de nem járt sikerrel, ez hosszú időre elvehette Szathmári önbizalmát – nagyjából ennyi kellett ahhoz, hogy 55 évet várasson ez a könyve magára.


>!
Jazu I
Szathmári Sándor: Hiába

Le a kalappal! Mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a regényt, ami bár szatirikus antiutópiának íródott, azért részben mégiscsak beteljesülő jóslat lett történelmünkben, mondanivalójában viszont politikától és pártoktól független marad, remekül vázolja a társadalom öröknek tetsző alapproblémáit. Ezek után kénytelen leszek elolvasni az idevágó Orwell regényeket, de az őszintét megvallva Huxley: Szép új világjához minden tekintetben felér ez a mű, és ez jóval előbb is íródott meg az említetteknél.

!

Ne áruljunk zsákbamacskát: a Hiába nem jó regény.
(Felháborodott moraj.)
Némiképp méltatlan a hibáit számba venni, de a lelkünkre vennénk, ha megvezetnénk a molyokat. Ezért pár szót a hiányosságokról, közben megjegyezve, hogy ezt a szöveget nem a kalandért, a történetért, hanem a helyi értékekért és a fejtegetésekért érdemes olvasni. Meg mert kuriózum: jövőkép 1935-ből a 2080-as évek szocialista-kommunista Magyarországáról – egy légüres térben lebegő országról…

A szórakoztató irodalom egy részének bocsánatos bűneit nem említve Kappanyos András* rávilágít azon problémákra, melyek a műfajon vagy alműfajon belül ((anti)utópia) besorolják a regényt. Túl távoli jövőben játszódik (a megíráshoz képest 150 évvel), közben túl kicsi a technológiai fejlődés (valóban, elég körülményesen lehet a valahol a nyugati országrészben található Felsőgádorról Budapestre jutni, fel kell szállni a buszra, aztán, hogy ne követhessék nyomon a szereplőt, Győrben szárnyashajóra („siklómotor”) vált…); a legkomolyabb hiba viszont az, hogy a „fortélyos félelem” hiányzik, Szathmári tételeket fejt ki, nem atmoszférát teremt: „A Hiába mai szemmel leginkább antimarxista pamfletnek tűnik (…)”

(Kappanyos a műfaj problémájaként említi, hogy az (anti)utópiákban a cselekmény alá van rendelve az olvasó számára ismeretlen új világ bemutatásának, a hős ezt be kell hogy járja; vagyis a kifejtendő tételt nehezebb egy valóban „élő cselekményhez” igazítani. Az érdekesség kedvéért teszem hozzá, Huxley, aki maga is érdekelt az antiutópiákban, Dosztojevszkij Bűn és bűnhődését tartotta a legtökéletesebb regénynek, éppen mert képes a tételt, a cselekményt és a szereplők személyiségét összecsiszolni.)

„Helyi értékként” én magam három elemet emelnék ki:

Egy, a nagy tételeken belül igen szórakoztató, napjaink zavaros eszméit idéző, áthallásos passzusok bukkannak fel:
„Az elvtársias magyar nép természeténél fogva mindig kommunista volt és lesz. A mi népünk is ugyanazon Ázsiából származott, ahonnan a kommunizmus, ezt hozta onnan magával, és mint azt minden iskolásgyermek tudja, a vérszerződés volt Európában a legelső szovjethatározat, amit a tökéletes bizalmi rendszer alapján alkottak a nép dolgozói. A közbeékelődött ezeréves nyugati feudalizmus sem tudta népünk ősi kommunista jellemét megváltoztatni (…)” (78. oldal, Szépirodalmi, 1991)

Kettő, a 2080-as helyszínek leírása – sajnos nagyon kevés ilyen van:
„A Lenin-hegy tetejéről a régi Citadella tetejére épített iromba forradalmi emlék ütötte meg szemét: hátborzongatóan cifra, oszlopos körönd tetején hármashalom, amelyen lánctépő munkásalak magasra nyújtja a sarlót és kalapácsot. Lába alatt a kapitalizmus eltaposott kígyója vonaglik, körötte a mellékalakok: egy anya felajánlja gyermekét, egy vöröskatona meghajtja zászlaját, egy másik katona sebesült bajtársát támogatja, aki átszellemülten tekint a főalakra, egyik keze átlőtt mellén, másik a főalak felé kiterjesztve. Egy oroszlán bőg, végül Klió írja a történelmet.” (120. oldal, Szépirodalmi, 1991)

Három, a nyelvezet. Ez főleg az elején, míg meg nem szoktam, szórakoztatott. Szathmári igen jól ráérzett a későbbi, garatból kipréselt hangokból összeálló párttitkár-stílusra, ez alkot különös elegyet a harmincas-negyvenes évek filmjeiből ismerős modoros, orrhangon előadott, színpadias mondatokkal.
    
* Kappanyos András: Utópia nyelve, in Angyalosi Gergely (szerk.): Múlt jövő időben (2003)


>!
kaporszakall P
Szathmári Sándor: Hiába

Hiába : ez a depressziósok egyik jelszava (a másik: minek?). A szerző maga nem depressziós, csupán kiábrándult; s ezért választotta a kötet címéül pont ezt a szót. Ám a címválasztás kevés, mögé kellene egy jó tartalom is. Az pedig sajnos hiányzik.

Nemrég folyt a hümmögés itt a Molyon, miért nem tudnak a magyar szerzők napjainkban jó antiutópiát/disztópiát írni. Most nem térnék rá az ott elhangzottakra, inkább csak azt mondanám: régebben se nagyon ment ez a műfaj idehaza.*

Szerintem egy jó antiutópiához két dolog kell: egy jó kiindulópont s a kiindulópontbeli visszás helyzet továbbfejlesztése, logikai extrapolációja; másfelől a továbbfejlesztett (jövőbeli) környezet, körülmények élettel való megtöltése, hús-vér szereplők segítségével.

Esetünkben a kiindulópont a Magyar Tanácsköztársaság s az ott szerzett tapasztalatok, melyek – úgy tűnik – mély nyomot hagytak a szerzőben. A harmincas évekre kiérlelte a ’virágzó’ szocialista rendszer hipotetikus képét, azt kell mondanom, helyenként rendkívül éleslátóan, és pontosan.**

Adott volt tehát a regény logikusan felépített miliője: ezt kellett volna alakokkal benépesíteni. És itt mond csődöt Szathmári: alakjai eszmék, viselkedésformák steril képviselői, papírmasé figurák, akik nem beszélnek, hanem szónokolnak, s nem cselekednek, hanem aktivitást fejtenek ki. A logikailag frappáns jövőkép és a díszletek előtt széles mozdulatokkal deklamáló figurák a némafilm korszakát juttatják eszembe; de annak naiv bája nélkül. Itt nincs meg az az összhang, ami ott – a jelenetek minden együgyűsége ellenére – megvan.

Az emberfaj sárkányfog-vetemény: Nincsen remény! Nincsen remény! témájára ennél sokkal jobbat is lehetett volna írni. Logikai következetesség: 4 csillag, irodalmi kivitelezés: 2 csillag – az átlag három…

* Nekem Déry G.A. úr X.-ben-je sem tetszett: a szereplők ott is furcsán, a humánetológia szabályait felrúgva viselkedtek, mint valami misztériumjáték vagy lovagregény hősei…
** Különösen nagyra tartom a logikáját akkor, ha a harmincas évek szovjet viszonyairól (Holodomor, az első tisztogatások 31-ben) semmi konkrét információja nem volt…

14 hozzászólás
!

Gépvilág és más fantasztikus történetek, 1972

@pepege: Engedjétek meg, hogy kiemeljem a kötet címadó darabját, a Gépvilágot. A XXI. században persze furcsa ilyen múlt század közepén keletkező, időutazós történetet olvasni, de tagadhatatlanul egy ritka gyöngyszeme ez a magyar irodalomnak. A Gépvilágban H. G. Wells a jövőből visszautazik 1964-be, hogy találkozzon a szerzőnkkel, akinek 1965-ben (tehát a jövőben) olvasta a művét. Az alábbi idézet jól érzékelteti, hogy az időutazást leírni, felfogni sosem volt és nem is lesz egyszerű (hát még átélni):

– Olvastam egy 1965-ben kelt írását, amelyben nagyon helyesen írja le a gondolkodó gépek fejlődését és annak hatását a társadalomra. Mindent pontról pontra helyesen.
– Bocsánat, de ilyet én nem írtam.
– Mondtam, hogy 1965-ben írta, most pedig még csak 1964-ben vagyunk.
– Ja persze! És ezt Ön a jövőben olvasta?
– Úgy van. Mondjuk: olvasni fogtam. Az időgép különleges igeragozást kíván. A befejezett jövő mellé meg kell tanulnunk a múltban befejezett jövőt is. Nem akarok Shaw barátommal konkurálni az angol nyelv megreformálásában, de a shell igét a múltban befejezett jövőre alkalmassá tettem a shelled segédige alak megalkotásával. Azért mondtam így: I shelled read.
– Tehát a jövőben olvasta.
– Igen. Ezért mondtam azt is, hogy már találkoztunk.
– Szóval Ön olvasni fogta írásomat, és engem is látni fogott a jövőben. (@Zizzer idézete: https://moly.hu/idezetek/71494)

Szerzőnk kap Wellstől egy korongot (nyilván ez a mai CD megfelelője), amelyen kultúrtörténeti információkat talál. Ennek segítségével fogja megírni a művét (amelyet 1965-ben olvas el majd Wells), és abban hitelesen ábrázolni a jövőt. A jövőt, amely nem túl biztató (és amire a novella címéből következtethetünk).

@ddani szerint a 13 történetből mindenki találhat magának valót (https://moly.hu/ertekelesek/1078681)
@moni79: ”…Szathmári humora is jó” (https://moly.hu/ertekelesek/1068218)
@Zizzer: ”Van benne potenciál…” (https://moly.hu/ertekelesek/762597)

A Gépvilág 1989-ben élte meg második kiadását, mely tartalmazza a Kazohinia utolsó fejezetét, illetve 2012-ben is kiadta a Fapadoskonyv.hu. Talán nem reménytelen még beszerezni.


>!
moni79

Hiszen már most sincs egyetlen olyan ember, aki bensőleg nem látna tisztán, és ne gyűlölné a gonoszságnak és hazugságnak azt a poklát, amelyet Orbán teremtett.

179. oldal (Vincenzo)

3 hozzászólás
!

(f.: mozionline.hu)

Misztikus mélység, 1991

Ahogy a rovatunk elején említettük, Szathmári eszperantista volt. Olyannyira, hogy ezt a novelláskötetet eredetileg eszperantó nyelven írta meg és Bennó Pál abból fordította magyarra. A 10 novellából álló kis kötet 3 darabja megjelent korábban a Gépvilágban (a Káin és Ábel, a Kezdetben és a Kitüntetés című történetekről van szó), de a maradék héttel az olvasók először csak ebben a kötetben találkozhattak.

@pepege: Sajnálatos módon egy moly sem bátorkodott kézbe venni ezt a vékonyka kötetet, ezért értékelésekkel, visszajelzésekkel nem szolgálhatok. Kénytelenek lesztek hinni az én szavaimnak. A 10 történetet nem mondhatom egyformán jól sikerültnek, nyilván minden embernek más és más az ízlése, éppen ezért lesznek olyan olvasók, akik azt mondják a Kezdetben című a kedvencük (mint például nekem), olyan is akadhat, aki más írását értékeli nagyra. Nekem személy szerint a férfi és a nő viszonyáról szóló novellái annyira nem tetszettek, ezek a történetek olyan kis bugyutácskáknak hatottak. A bennük ábrázolt női karakterek inkább negatívra sikerültek, akikről még olvasni sem érdemes, nemhogy beléjük szeretni. :) Bennó Pál az utószóban azt írja ezekről az írásokról, hogy „Szathmári műveinek érdekes részét képezik a nőkről írt novellái. Ezek a darabok világosan mutatják, hogy az „utolsó Gulliver” nem értékelte nagyon magasra az emberiség szebbik felét, sőt nyíltan bevallja, hogy a nők benne folyamatosan csak egy érzést tudtak ébreszteni, az unalom érzését.” (Gyanítom, hogy ezzel nem fogja magát belopni a női olvasók szívébe).

Ettől függetlenül mégsem érzem haszontalannak ennek a rövid novelláskötetnek az elolvasását, úgyhogy csak biztatni tudlak benneteket!

Kedvcsinálónak a kötethez álljon itt az alábbi idézet abból a novellából, amely a Gépvilágban is megjelent:


>!
Zizzer

Látá pediglen az Ördög, hogy minden, amit teremte, íme, igen jó vala, de szóla az ő szívében: „hiába végeztem munkámat, ha az Úr mindent elront erőszakos beavatkozásával”. És monda az Úrnak:
– Avagy nem volna-é jobb, Isten, a békés egymás mellett élés? Nem tudnánk-é a jövőben egyetértve alkotni úgy, hogy én is benne legyek az alkotásban ötven százalékig, meg te is?
– Ám legyen úgy, amint Ön óhajtja, miszter Ördög – felelé az Úr. – Tegyük össze képességeinket, és teremtsünk valamit közösen.
És ekkor kettéválaszták ők az embert férfiúra és nőre.
És lőn a világon szerelem a hatodik napon, és mindörökkön örökké.
És mindkettő látá, hogy ez már így nagyon jó, és a hetedik napon mindketten megnyugovának.

Kezdetben

2 hozzászólás
!

A Gyulai Várszínház Kazohinia előadása, rendezte Sopsits Árpád
(f.: olvassbele.com)
    
Kazohinia, 1941
    

A Kazohinia című regény keletkezéstörténetéről és sorsáról a 2009-es kiadás utószava alapján (Lukáts János) röviden. (Ill. egy megjegyzést: mind ez, mind a Hiába 1991-es Tófalvi Éva írta utószava az ún. szubjektív utószavak körébe sorolható. Emberileg ez érthető, érzelmileg kötődünk azokhoz a szerzőkhöz, akiket szeretünk, az olvasó pedig úgyis képes a sorok között olvasni. Evvel együtt megjegyzem, helyenként azért kissé zavarba ejtettek az elhallgatások és finom csúsztatások: Tófalvi utószavából nem derül ki például, hogy a Hiába trilógia első része nem ütötte meg a kiadáshoz elvárt minőségi mércét – azt sugallja, pusztán Tamkó Sirató Károly, Szathmári (irodalmi) életének antagonistája minősítette le, amikor első olvasásra nem ítélte kiadhatónak); és nem lehetett nem észrevenni egymásnak ellentmondó, tényként közölt értelmezéseket. (Azért olvastam már elfogultabb utószót is…)

A Kazohinia első változatát 1935-ben írta meg Szathmári. „A Szathmárival folytatott magánbeszélgetésekben Karinthy állítólag úgy nyilatkozott, hogy minden munkáját odaadná a Kazohiniáért (nyilván a saját két utópisztikus regényére gondolt). Hasonlóképpen Babits Mihály is dicsérte Szathmári regénykéziratát, a maga nemében rendkívüli írásnak tartotta.”

Az 1941-es kiadást a ’46-os követi, ehhez a szerző A szegény csepűrágó címen írt utószót, amiben annyira őszinte volt, hogy 1957-ig kellett várnia az újabb kiadásra. Ez „tartalmazza ugyan a cenzúra által 1941-ben kitiltott részeket, sőt Szathmári néhány újabb betoldását is, de hiányzik a szerzői utószó, és az éppen aktuális politikának nem tetsző néhány kitétel.”

1958-ban Tamkó Sirató Károly pert indított, „azon a címen, hogy neki is része volt a Kazohinia megírásában”, mondja Tófalvi Éva – sajnos erről nem találtam semmi érdemlegeset, pedig a szerzői jogi perek önmagukban is érdekesek, 1958-ban pedig különösen az lehetett egy ilyen. Általában kiemelik, hogy a Hiába lehetett volna döntő bizonyíték, már a gondolatokra, témára vonatkozóan, de azt éppen akkoriban nem lett volna szerencsés elővenni. – Nem tudom, mi lett volna (nem politikai, hanem poétikai, stilisztikai stb. értelemben), ha mégis bemutatják a bíróságnak. Ha Tamkó ismerte a Hiábát ő is írhatott volna abból kiindulva egy regényt, a Kazohinia pedig – én legalábbis így látom – annyival jobban van megírva, stilizálva, hogy abba alaposan belenyúlhatott. A kérdésnek amúgy nincs jelentősége, Szathmári megnyerte a pert, és ez rendben is van így.

Az első teljes kiadás az 1972-es, innentől pedig még 5 magyar nyelvű kiadást ért meg, mellette megjelent eszperantóul és angolul is, a molyon pedig a 99. legjobb sci-fi könyv.


>!
ddani P
Szathmári Sándor: Kazohinia

Ez a könyv nagyon, nagyon jó. Ezen belül: egy hosszú műfaji hagyományt folytat és épít, ami a szerző elmondása alapján Swift és Voltaire, valamint Madách Imre munkásságát viszi tovább. Szinte magától értetődő hát, hogy a főhős Gulliver (igen, ugyanaz a hajóorvos Gulliver) modern(-ebb) kori utazásának naplójában olvassuk a kazohiniai kalandot. ugyanakkor feltűnő, hogy mennyi későbbi nagy mű rokonítható Szathmári mesterművéhez: Huxley Szép új világa éppúgy, mint Orwell 1984-e (vagy talán méginkább az Állatfarm) hasonló beállítottságú és színvonalú, későbbi szerzemények. Mi az, ami különválasztja ezektől a gigászi párhuzamos alkotásoktól a Kazohíniát? Erre az volna talán a legkézenfekvőbb válasz, hogy míg az említett elő- és utófutárok világszerte közkézen forognak, addig Szathmári műve borzasztóan elszigetelt, annak ellenére, hogy a kortársai (Babits, Karinthy) még mesterműként üdvözölték a készülő kéziratot. Kissé emlékeztet engem a helyzet a (szegről-végről szintén szatirista, parodista) Flann O'Brien szerencsétlen történelmi körülmények között visszhangtalanságba született mesterműve, az Úszikkétmadáron helyzetére, melyről az ír szerző a következőt írta: „Az 1939-es évben megjelent egy különös, Úszikkétmadáron címet viselő könyv. Adolf Hitler komoly ellenérzéssel viseltetett ezzel a művel szemben, tulajdonképpen olyannyira rühellte, hogy megindította a Második Világháborút csak azért, hogy megtorpedózza. A sors kegyetlen, ugyanakkor némi bájt nem nélkülöző iróniája révén a könyv túlélte a háborút, míg Hitler nem.” Szathmári könyvét első kiadásában 1941-ben elkapkodják, az újrakiadást pedig a háborús körülmények akadályozzák – utána is különféle rendszerek különféle szempontok szerint cenzúrázzák, egészen a közelmúltig. Nagy öröm számomra rátalálni is, mert a magyar irodalom kánonjából számomra elfogadhatatlan módon hiányzik. Marginális. Kult-könyv.
Szeretném felhívni a magyarul (vagy angolul, vagy eszperantóul stb.) olvasó közönség figyelmét erre a méltatlanul mellőzött könyvre: kiváló társadalmi szatíra, nyelvezete modern és élvezhető, meglátásai mit sem vesztettek érvényükből, és olyan éles, metsző irónia hatja át minden gondolatmenetét, hogy az ember nem tudja, nevessen-e, vagy inkább sírjon. Olvassátok el!

1 hozzászólás
!

A szabadság fantomja (1974), Luis Buñuel filmje. Az ötletet nem először és nem utoljára használták fel, egy feje tetejére állított világban az anyagcsere privát és közösségi lebonyolítása is felcserélődik – mint a behineknél
(f.: antiuniversity.org)
    
Jó könyv-e a Kazohinia?
Hm, mindent összevetve: közepes.
(Általános szörnyülködés.)

Kundera mondta (valahogy így) az 1984-ről, hogy nagyszerű gondolatok, fejtegetések és tételek – nem a legszerencsésebb formában megjelenítve: nem fikcióként kellett volna megírni. (Mielőtt Kunderára zúdulna haragtok, jó molyok, Nabokov közepes regénynek nevezte az 1984-et.)

A Kazohiniára ez fokozottan igaz: az eszmék, a tételek itt még inkább elnyomják a cselekményt, a történetet. Nem annyira, mint a Hiábában, de ahhoz még mindig eléggé, hogy ne tudjon sem a szerző, sem a könyv bemasírozni a szépirodalom dicsőségcsarnokába – felbukkan a jelző Szathmári könyvével kapcsolatban is, miszerint „a maga nemében”, ami annyit jelent, nincs neme, az abszolút kategóriában pedig nem helyezik el.

De megint visszakozom, és megemlítem a pozitívumokat, amik alapján ajánlom a könyvet – mert mindent összevéve ez a „maga neme” majdhogynem egyedülálló.
Jobb, mint a Hiába, mert egy: a szöveg jobb, Tamkó Sirató (vagy valaki) szerkesztgette megítélésem szerint, lásd fenn; kettő: felvállalta Szathmári, hogy stílusban Swiftre és Karinthyra támaszkodik, ez szerencsés mankó; három: nem, vagy kevésbé sétál bele a Kappanyos András által említett műfaji csapdákba.

1935-ben, tehát a megírás idején járunk, amikor Gulliver hajóját, a Sanghajba tartó Invincible-t Szumátra alatt torpedó- vagy ágyútalálat éri, és elsüllyed. Gulliver szokása szerint megmenekül, egy szigetre vetődik. A regény a sziget, Kazohinia társadalmát, pontosabban két társadalmát, a hineket és a behineket mutatja be.

Hogy a könyvet valamelyest megcsonkítva ki lehetett adni a második világháború alatt, vagy 1957-ben, az annak köszönhető, hogy elég nehéz megtalálni a viszonyítási pontokat a mindenkori valósággal. Karinthy két hasonló könyvében egyértelmű, vagy annak látszik, hogy a kapitalista/imperialista társadalomra vonatkozik a (háborúellenes) bírálat, Szathmárinál jóval nagyobbak a dimenziók, nem konkrét társadalmat bírál – ha bírálat ez, nem pedig Szathmári igazságának ironizáló, keserű fejtegetése –, hanem az emberi természet és az egyén közösségben való létezésének összeegyeztethetetlenségét.

Elvben a hinek társadalma lenne az utópia, de ez sokkal inkább disztópia, a behineké a disztópia; vagyis, szerintem, két disztópiánk van: egy túlzottan is rendezett, az érzelmektől már megszabadult emberek (vagy inkább übermenschek?) alkotta, Szathmári elképzelése szerint egy letisztult nyelvet, melyben csak valóságos dolgokra léteznek szavak, használó, kultúra nélküli (!) és egy kaotikus, rendezetlen, önmagát jelentés nélküli szavakba, nem létező fogalmakba/dolgokba kapaszkodva szüntelenül újjászervezni igyekvő, a gyakorlatban (ki)irtó társadalmunk.

Ez lenne a két alternatíva – cenzor legyen a talpán, aki evvel valamit tud kezdeni: én magam sokkal inkább az abszurd emberről szóló gondolatmenetekkel rokonítanám a helyenként bizarr, eltúlzott, talán infantilis példázatot – és ha így olvasom, mondjuk Camus Sziszüphosz mítoszán keresztül értelmezve, igen érdekes és értékes szöveggé válik.
    


>!
eme P
Szathmári Sándor: Kazohinia

Egyáltalán nem elfogult, idegen nemzeteket és országokat tisztelő, épp csak némelyek ellen magasabb rendű ideálok, mint civilizáció, haza, nemzet, lobogó, Biblia nevében védelmi háborút indító elbeszélő főhősönkkel a Terrible fedélzetén magam is elutaztam a hinek és behinek országába. Terrible, valójában. Csak azt nem tudom, melyik borzaszt el inkább. A disztópia-utópia vagy a szatíra. Bár az előbbi is utóbbi már, ha értitek, mire gondolok. Néha nagy a kísértés, hogy behinül beszéljek. Rettenetes görbetükrök közé szorulva inkább a sírás fojtogat, mint a nevetés. Mert bárhová néznék, ismerős a kép, persze nem vegytisztán, de azért mégis.
Egyik oldalon a behinek világa: a műélvezet, egyéniség, fikció, irodalom, történelem, elvont fogalmak, a szép fogalma nélküli érzelemmentes tiszta rációé. Az anyag világa, mely számára a lélek valami szörnyűség lehet. A csend, unalom, egyhangúság, szeretetlenség, magány világa ez, a génekbe beépült kazóé, ahol már nincs szükség irányításra, automatikusan működik a lét. Semmi kazi benne, semmi fölösleges. Igaz, semmi íz, semmi bűz, semmi élet.
Másik oldalon az ellentét: lelkes szenvedély és kifacsart logika, a tévhitek, a kitalált, képzelt fogalmak, zagyva, hajmeresztő sületlenségek tobzódásának országa. A „magam-sem-hiszem-mégis-tanítom” attitűd, a gyereksatnyító intézetek, melyekben megtanítják a gyermekeket arra, hogyan adják életüket nem létező, ezért soha el nem érhető célokért. Értelem nélküli szavak, életek, halálok… Minden csoportnak van bizonyos rögeszmeköre, és látszólag ez különbözteti meg a másiktól. Ez azonban csak látszat. A valóság az, hogy nem rögeszmékért küzdenek hanem a küzdelemhez agyalják ki a rögeszméket. Valaki csak azért lesz kékfülü, hogy más legyen mint a sárgafülü és viszont. Magáért a verekedésért verekednek.
Bivakként téblábolok köztük, s annyit sem tudok mondani, hogy pricc-prucc.
Vissza a Terrible-re! – de van vissza? És merre az erre? Vissza hová? Előre? Merre? Akárhová érsz – terrible. Így, angolul, ha már az angol a világnyelv. Hisz tudjátok: civilizáció. Igaz, valahol olvastam, hogy a magyarból származna minden élő és holt nyelv. Az is igaz, hogy van, aki a románból vezeti le őket. Neked kék a füled vagy sárga?
Remélem jól hallasz vele. ;)

Summa summárum: olvassátok. Méltó külföldi társaihoz.

!

Tagadhatatlan, hogy Szathmári legsikerültebb műve a Kazohinia. Ezt bizonyítja, hogy több kiadást is megélt, készült belőle hangoskönyv (2008-ban), illetve elektronikus könyv is (2011-ben). A molyok is kedvelik, jelenleg 89%-on áll.

Kezdjük a legfrissebb értékeléssel: @o_rita maximális csillaggal jutalmazta, mert ez „Egy igazán jó disztópia”. (https://moly.hu/ertekelesek/2649749)
@molylány: „Éleslátóan írja le kiforgatott világunkat.” (https://moly.hu/ertekelesek/2245269)
@pjanos: „Rendkívüli a történet, a társadalmak nagyon jól ki vannak találva.” (https://moly.hu/ertekelesek/2177985)
@Bene_Klári véleményéhez nincs is mit hozzáfűzni: https://moly.hu/ertekelesek/2143488
@Ferenc_Molnár_3: „…Emellett szatíra rejtői humorral, véres dráma gyilkosságokkal, vázlatos de találó korrajzzal, filozófiai példázatokkal, a filozófiai példázatok gyakorlati következményeinek leírásával, értelmetlen és érthetetlen szokásokkal. Olyan végleteit mutatja a társadalmi fejlődés lehetőségeinek, ami sarkításai miatt ugyan meg nem valósulhat, de felvillan bennük a jelen és a múlt néhány pillanata, tragédiája, tévképzete.” (https://moly.hu/ertekelesek/2011089)
@schummyka a regény és a Szép új világ viszonyára hívja fel figyelmünket értékelésében: https://moly.hu/ertekelesek/1736972
@regulat: „Szathmári egyaránt oszt mindent és mindenkit… vallást, politikát, társadalmi erkölcsöt… hogy megmutassa az embereknek a hangjukat, mert ahogy a fejünkben szól azt másnak halljuk, mint amilyennek a külvilág hall minek.” (https://moly.hu/ertekelesek/1731965)
@Miki_Lőrinc: „A kívánt hatást elérte nálam abban az értelemben, hogy vagy egy tucatszor elgondolkodtam a magam életén, a rituáléimon, amik az életem részét képezik. Ugyanakkor nem mindig tudok igazat adni neki.” (https://moly.hu/ertekelesek/1652990)
@kolika: „Kazohinia egy olyan világ, ahol szembesítve vagyunk világunkkal. S ez hol mulatságos, hol éppen ellenkező érzelmeket vált ki.” (https://moly.hu/ertekelesek/1404304)
@borga: „Alapvetően bitangul tükrözi a vakfoltjainkat.” (https://moly.hu/ertekelesek/1150119)
@Zsomboor: kevésnek érezte az adható 5 csillagot: https://moly.hu/ertekelesek/1125077
@palastim: kötelező olvasmánnyá tenné: (https://moly.hu/ertekelesek/1116736)
@Péter_Szombati: „Már csak a filozófiai viták miatt is érdemes olvasni…” (https://moly.hu/ertekelesek/1065098)
@terembura: „Mondjon bárki bármit, szerintem nyugodtan besorolhatjuk H. G. Wells – A vakok országa, George Orwell – 1984, és Merle – Védett férfiak mellé. Legalább akkorát üt, mint ezek közül bármelyik.” (https://moly.hu/ertekelesek/892867)


>!
Nyájas_Olvasó
Szathmári Sándor: Kazohinia

Szép új világ és A császár új ruhája = Kazohinia

Ez a gulliveriáda* mindennek a kritikája, ami az elmúlt mondjuk ezer évben az emberiséget mozgatta. Ne soroljam, minek. Na jó, sorolom. Vallás. Tudományos elméletek. Kapitalizmus. Felvilágosodás. Tudományos szocializmus. Filozófia, úgy mindenestől. Kommunizmus. Demagógia. És így tovább. Te. Én. Mindenki.

Én igazából nem szeretem a tézisregényeket, márpedig ez az, méghozzá egyből több tézisé is. Valahogy mindig úgy voltam vele, hogy egy tézis cáfolatához felesleges az irodalmiságot erőltetni, minek a lovat a szamárral házasítani, nem? A tézist cáfoljuk a neki megfelelő műfajban: esszében, tanulmányban, értekezésben, mit bánom én, de ne gyűrjük már bele abba a szerencsétlen szépirodalomba, mert akárhogy olvassa az ember, mindig kilóg majd a lóláb. Vagy szamárláb, kinek hogy.

Most úgy kéne folytatnom a sablon szerint, hogy de akkor elkezdtem olvasni ezt a regényt, és hirtelen kiderült, hogy ez kivétel! Hát nem derült ki, ettől függetlenül a Kazohinia nagyon tetszett.

Hozzátartozik az igazsághoz viszont, hogy helyenként némileg túlfeszítettnek éreztem a cselekményt, annak ellenére, hogy én is tisztában vagyok azzal, hogy a karikatúra attól humoros, hogy bizonyos vonásokat a végsőkig felerősít.

Bár a regény a negyvenes években íródott, üssetek agyon, vessetek rézkockákat csörgető behinek közé, de nekem akkor is a posztmodern egyik jellegzetessége érződött a regényen. Mikor a behinek tébolyult társadalmát mutatja be a szerző, folyamatosan rámutat a kiüresedett, jelentés nélkülivé vált szavak szerepére. A behinek legfontosabb szavai semmit nem jelentenek, nyelvük lassan kiüresedik. Hát mi ez, ha nem a posztmodern?

Egyébként Szathmári másban is megelőzte korát: kísérteties a hasonlóság a Kazohinia és Huxley Szép új világ-a között, de a Kazohinia – dobpergés, táguló pupillák – két évvel korábban keletkezett! Állítólag. Csak épp nem adták ki. Na tessék, újra kell írni az irodalomtörténetet. A hákszlisták pedig nyugodtan csőre tölthetik keményfedeles Szép új világ-kiadásaikat, és nekieshetnek a szathmáristáknak, én csak annyit jegyeznék meg szép halkan, hogy a regényt közben amúgy érdemes elolvasni, a sok minden egyéb értéke mellett például azért is, hogy magunkon is nevessünk végre/ismét/kivételesen egy jót.

Kicsit bővebben:
http://nyajasolvaso.wordpress.com/2014/02/16/szep-uj-vi…

9 hozzászólás

A hozzászólások megtekintéséhez be kell jelentkezned!