A hónap magyar írója – Mándy Iván

Rovatgazda
!

    
"Tessék bemutatkozni egymásnak! Eljött az ismerkedés ideje!
Benyúlt a belső zsebébe.
Személyi igazolvány.
Lassú, szinte ünnepélyes mozdulattal kinyitotta. A fénykép. Megint az arc. De ez most nem bérletarc. Riadt, kissé elkoszolódott igazolványarc.
A rovatok. Figyelmesen tanulmányozta. Tüzetesen.

Családi neve Tiboldi
Utóneve Ákos
Leánykori családi
és utóneve –
Születési helye Budapest
Születési ideje 1918. december 23.

És a szám! Az igazolvány száma! Többször is elolvasta valami furcsa izgalommal.
AU–V. 479213.
És megint a rovatok. Most már végképp beleveszett a rovatokba. Elandalodva. Elragadtatva.
Anyja családi és utóneve.
Állampolgársága.
A kiállítás alapja.
Egy pillanatra lehunyta a szemét. És szinte suttogta.
Anyja neve Abonyi Ilona Mária.
Úgy ült lehunyt szemmel. Majd megint olvasott és olvasott. Csapongott. Átruccant egyik rovatból a másikba.
Egy pontnál megakadt. Eddig valahogy észre se vette. De most csak ez volt előtte.
Érvényes: HATÁRIDŐ NÉLKÜL.
Bénultan bámulta.
HATÁRIDŐ NÉLKÜL."
    
Nem Tiboldi Ákos, hanem Mándy Iván. Az édesanyja Alfay Ilona. Édesapja – ki ne tudná, talán a leghíresebb apa a magyar irodalomban – Mándy Gyula. Tájak, az én tájaim; Mosdók, vécék.

Vannak írók, akiknél bele kell a szövegbe olvasni, hogy tudjuk, egyáltalán elkezdjük-e. Mert annyira elüt a stílus a megszokottól.
Mándy szövegei ilyen rövid, töredezett mondatokból állnak. Ez a jellegzetesség már az első kisregényében, az 1943-as Csőszházban is látható.

Aztán viszont nem látható. Nem azért, mert megváltozott volna a stílus, hanem mert megváltoztak az idők. Az első két kisregénye 1948-ban (a Francia kulcs a "gyermekkor kisregénye"), az első novelláskötete 1949-ben még megjelenik, aztán – semmi. Illetve ifjúsági művek – az első Csutak: Csutak és a többiek. Vígjáték. Bp. 1956., a DIA-n. Kicsit bizarr. – Ha valaki tájékozódni szeretne ezeknek az időknek a hangulatáról, annak az 1970-ben (!) megjelent Előadók, társszerzők című novelláskötethez kell nyúlnia.

"Bácsalmási a szoba közepén állt. Fél szemét lehunyta.
– Remek munkát kaptunk!
– Honnan?
– A Rádiótól.
– Valami kolhoz?
– Ugyan!
– Traktorosok?
– Víz, víz… látom, nem találja ki. Életrajz, dramatizált életrajz Balassáról! Nos, mit szól?
Sári a Török indulót játszotta a szomszédban.
Bácsalmási közelebb jött.
– Van egy ötletem.
Nöller az íróasztalnál szürcsölte a teát. – Van egy ötlete …
– Nagy link volt a Balassa, mindenkinek tartozott, nőknek is. Ivott, verekedett. Csuda pofa! Hanem tudja-e, hogy az apját egy pap miatt üldözték?
Nöller már jegyzett. Föl se nézett, ahogy mondta.
– Ezt írjuk meg? A pappal?
– Itt kell megfogni. Világos."
    


>!
dacecc P
Mándy Iván: Francia kulcs

Mándy könyve a felszínen könnyed történetnek tűnhet a játékos hangvételével és mesebeli karaktereivel, de nagyon kemény tapasztalatokat ír le a szegénységről, nélkülözésről, a kitörni vágyásról, a művészéletről. A címbéli franciakulcs egy folyamatos fenyegetés az amúgy is a társadalom perifériáján elő emberekről, ahol folyamatosan ügyeskednek, hogy ki tudják fizetni a lepukkant szobát a szállóban. Mert ha nincs épp pénz, jön a tulaj a kulccsal és könnyen az utcán találhatják magukat.

A könyv főhőse egy kisfiú, aki apjával kényszerül a szállóba, amíg az újságíró férfinak sikerül beindítania hétvégi rovatát. Eközben a fiú szemeivel látjuk a szálloda furcsa lakóinak közösségét, ahogy a gyerekeikkel összeverődik. A játékosság mögött nehéz sorsok bújnak meg: bizonytalanság, kilátástalanság lappang a felszín alatt. Ezt a nyomasztó érzést enyhíti a főhős találékony apja, aki mindenkinek ad valami fogódzkodót, bíztatja a gyerekeket, hogy kezdjenek magukkal valamit, akik örömmel, vakon fogadják meg a tanácsokat.

A felnőttek is összefognak, ugyanolyan közeli viszonyt alakítva ki egymással. De ezek, a gyerekek őszinte baráti érzelmeivel szemben a sorsközősség miatt alakuló kapcsolatok. Segítenek egymásnak, ha szükség van rá, mert mindenki tudja, milyen a másik bőrében.

Mándy úgy ír a szegénységről, hogy egyáltalán nem nyomasztó, vagy rossz a könyv hangulata. Derűs iróniája nem hagyja cserben az olvasót, optimista, mégis értő szemmel tekint a kivetettek szubkultúrájára.

!

Ottlik, Nemes Nagy és Mándy (f.: Nemzeti Audiovizuális Archívum)
    
Újhold

Van a hatalomnak – de jobb, ha így írom: a Hatalomnak – egy sajátos kényszerképzete. Az emberek gondolkodását, értékrendjét egyneművé kívánja tenni, mintha Ciceró soha nem fektette volna le az alaptételt, miszerint a változatosság gyönyörködtet. Pedig, ha valakiről betűméretet neveznek el, arra oda kéne figyelni.

Mándy nem egyszerűen egy író volt, hanem egy szimbólum, elsősorban Nemes Nagy Ágnessel és Ottlik Gézával együtt. Ők hárman voltak az Újhold nevű folyóirat szellemiségének legismertebb képviselői, főleg annak megszűnte után (1946 és ’48 között működött), ez a „mozgalom” újult meg aztán a 80-as években.

Ez a szellemiség, az írás és a művészet ezen megközelítése – örök. A művészet független, abba a politikának és az ideológiáknak nincs joga beleszólni. A művészetet az esztétika méri meg.

Mándyt – érzésem szerint – nem a politika vagy az erkölcs érdekelte elsősorban. De ha a valóságot kívánta hitelesen ábrázolni, ha a poétikai elveit akarta követni, akkor azzal a hatalommal összeütközésbe került. Az 1949-es Brancs (In.: Idegen szobák, 1957) című novellában saját magát (is) megírja:

„Na, itt a Mádai [ő Mándy]. Az ajtóban áll pufók, hülye gyerek arccal. Áll és mosolyog. Ujjaival görcsösen nyakkendőjébe kapaszkodik, mintha így akarna elrepülni. Az ajtóhoz tapad, szinte várva, hogy hazaküldik. Vagy a fülébe súgják: pocsék rossz író vagy te, Mádai! – Hát nekem már fejgörcsöm van az örökös tőmondataitól! És aztán mikről ír? – Veronka szinte felnevetett. – Egy ember bemegy a kocsmába, kijön a kocsmából. Vagy két gyerek labdázik, és a csősz elkergeti őket. Ilyen csodálatos dolgok jutnak az eszébe. De ő is olyan. Mondják, kint ül a téren egy padon, és maga elé bámul. Sokat lődörög. Ki is mondta, hogy van valami nagy szerelme? Á, ez csak ír!”

A novellában Bartos mondja el, mit várnak tőlük ehhez képest:

„Veronka kiegyenesedett. (…) – Mostanában semmit sem olvastam tőled. – Ezt kérdi Bartostól. – Miért?
– Mert nem tudom úgy folytatni, mint ti. Valami mégiscsak történt a háború óta, valami megváltozott. Itt vannak az új telepesek, aztán akiknek a földjeit szétosztották. A házban egymás mellett lakik az élmunkás a bélistás ezredessel. Ki kéne menni a bányászokhoz, az üzemekbe, népi kollégiumokba. Megismerni! Megismerni! – Bartos fölkapta a fejét. – Úgy írsz, Mádai, mintha negyvenöt óta nem láttál volna embert! Meddig nyúzod még a cigányokat meg a téri bicskásokat?!
(…)
Egyszer láttatok valamit, azóta azt gyötritek! De hát nem vagytok még öregek! Akkor mi ez? Kényelem? Miért hallgattok, miért nem szól senki?"

(Aki kíváncsi, hogyan reagál erre Mádai, az olvassa el – http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml…)
    


>!
Gregöria_Hill
Mándy Iván: Előadók, társszerzők

Sírkővé véletlenül át nem alakított, de ügyesen háromfelé osztott (mintha lakásfelosztás) néhai kávéházi asztallapon 1 froncsiért FÉLIG ÜRES szimplás pohár a presszóban. Így összegezném.

Ott ül az átíró*, az ötvenes évek foglalkozása, lemberdzsekben, kitölti a totót, mielőtt kivillamosozna Budára előadást tartani az Új barázdát szánt az ekéről a munkásotthonban, ha még aktuális, vagy lehet már „nem szükséges” (börtön) és ott ül a gyilkos bárzongorista, aki gyanús vendég esetén azonnal elzongorázza a szovjet himnuszt. Higgyétek el, az abszurdfogalmatoknál abszurdabb az 50-es évekbeli presszó, és hát valóság.

Látlelet az ötvenes évek első harmadáról Mándy egyedi narrációs technikájával, amit nem mindenki szeret, de nekem bejön ez a stílus, ahol egy presszóasztalnál keresztbe tett lábnak kartonszoknya alatt, egy kölcsönadott ötforintosnak ugyanakkora súlya van a szövegben, mint egy esküvőnek vagy egy politikai okokból elutasított rádiójátéknak, vagy egy fekete autós epizódnak. Mivel ettől hiteles, mivel a keresztbe tett női láb ezekben az években pont ugyanannyira része a magánéletnek, mint a politikai baklövéstől való konstans félelem (bővebben lásd Éjszaka az üdülőben c. novella), ez a tragédia. Hogy testet ölt és él az abszurd, amin Örkénynél nevetünk, itt pedig megtudjuk, hogy így történt. Borzasztó.

*a munkás, aki a cenzúra útmutatásainak megfelelően írja át saját írótársai szövegeit, hogy megfeleljenek a kommunista irodalomszemléletnek.

!

(f.: inkabringa.blogspot.hu)
    

A téma, a témái

Ha egy-egy írót (vagy bármilyen művészt) vizsgálgatni kezdünk, végső soron két kérdést teszünk fel. Egy, hogy miről ír; kettő, hogy hogyan ír.

A második látszólag a nehezebb Mándynál. Itt megnézzük a stílust, az alkalmazott módszereket, fogásokat, azok közül nála kiemeljük a filmszerűséget (ezt hangsúlyosnak érzem, kimondottan filmszerűek, filmeket idézőek a képei), és mindazt, ami ezzel jár; a montázst, a vágásokat stb. Erről lejjebb.

Az elsőt két részre bontanám. Mándy világában jellegzetes alakok és kellékek tűnnek fel. Itt elég egyszerű dolgunk van, csak számba kell ezeket venni. Személyek: az Apa, anya és anyai barátai, alakok a húszas-harmincas évekből, árusok, kitaszított értelmiségiek, kisemberek, kisemberek, kisemberek. A tárgyak (sokszor megszemélyesítve), a környezet: józsefvárosi kapualjak, gangok, kávéházak, kopott szobák; vagy a Tájak, az én tájaim felsorolásában: a mosoda, a lift, a trafik, a bútorok, a villamos, mosdók, vécék.

Erdődy Edit 1992-es, a Kortársaink sorozatban megjelent Mándy Iván című kötete szerint – a külön nem jelölt idézetek mind ebből származnak – az irodalomtudomány számára kérdés, hogy ezen, vagyis a „felszínen” túlmenően mi is Mándy „témája”, vagyis mi is az, amit Mándy „üzen”. Tandori Dezső szerint: „Aki Mándyról akar írni, s úgy nagyjából arról, amit Mándy írt, egyszerre annyi lesz elmondanivalója, hogy inkább a Mándyét mondaná.”

Sejtésem szerint a titok abban rejlik, hogy Mándy már nem a „külső világot” figyeli meg, és írja le, hanem annak a lecsapódását, ahogyan azok benne megjelennek. Ezért nincs ideológiai megközelítése, mert az emberben legbelül nincs már ilyen, ott zsigeri jelenségek vannak: félelmek, szorongások, emlékek, álmok, az ember „belső világa”. A belső látásnak a megszövegezése éppen ezért olyan, amilyen, a mércéje az, hogy önmagához hű legyen.

"Lehorgonyoztam egy fa előtt. Egyszerű, derék kis fa volt a téren. Sehogy se akart különbözni a többitől. Még sokáig néztem, lassan meggyűlöltem. Már nem is láttam semmit, csak belebámultam a levegőbe.
Otthon elővettem a duplafedeles füzetet. Megpróbáltam leírni a fát. Nem sikerült.
Aztán egyszer láttam valakit. Egy olyan igazi ázott alakot. És akkor megjelent előttem a fa. Ez többet ért minden megfigyelésnél. Megsejtettem valamit abból, amit belső realitásnak neveznek.
Így voltam az utcával is. Le akartam írni a kis szálloda utcáját, ahol akkoriban laktam. Pontosan, részletesen. Tehát, úgy gondoltam, hűségesen. Kinéztem az ablakon, alaposan szemügyre vettem a házakat. Mire az ablaktól visszamentem az asztalig, minden kihullott belőlem. Mintha sose láttam volna utcát. Aztán egyszer megálltam egy öreg bolt előtt, és akkor megéreztem az utcát.
Se cselekmény, se fantázia, se megfigyelés.
Maradt a belső világ. Meg ami az élményekből ebbe belefutott."

(Mit akarhat egy író? in.: Séta a ház körül)
    


>!
Duchon_Jenő
Mándy Iván: Séta a ház körül

Vegyes a kép, vegyes. Egyes elemei a gyűjteménynek nagyon élvezhetőek (pl. Rajzold fel Kávés Katicát! ,Bili óvoda, Vak Varjú). Ezek izgalmas korrajzok, bepillantás az adott időszak generációiba. Aztán ott vannak azok az életpillanatok, mint a Jó napot, Bácsi!, amely az alkony fura időszakáról szól, csípős szatirikussággal, amely nem is az, hanem a valóság. A Váróterem és a Séta a ház körül valahogy túl szentimentális. Persze, tudom, jaj, és szomorú, de (főleg utóbbi) már túl Hollywooddráma. Aztán ott van a Ciklon, a Saki, az Emeletek, ajtók, amelyekkel nem tudok mit kezdeni. Ami viszont nagyon jó a teljes kötetre a szerző vizualitása. Mintha egy filmet olvasnék, de mégsem forgatókönyv ez. Sokkal inkább olyan olvasott tartalom, amelyben filmszerű vágások, effektek gazdagítják az olvasást. Szintén remekül működik a generációk ütköztetése, a családon belüli viszonyok ábrázolása. Néha azt éreztem, itt nem változott semmi ezen a téren az elmúlt 50 évben.

!

(f.: eclap.eu, Miklósy György és Petrik József a Mélyvíz 1961. december 4-i előadásában, Pálfai Gábor felvétele)
    
Álom, az álmai

A 60-as, 70-es évek munkái az emlékezéshez kötődnek, ezek mellett jelenik meg egy új szervező elv: az álom. Ha valaki a szürrealizmushoz keres magyar írásokat, akkor az Egy ember álma (1971) és az Álom a színházról (1977) című kisregények, ill. a Fél hat felé (1974) c. novellaciklus megkerülhetetlen. A regények zárójelbe tett címekkel jelzett szaggatott képekre tagolódnak.

„Ismerős alakok tűnnek fel” – írja Erdődy Edit az Egy ember álmáról – ”hol ismerős, hol groteszkül ismeretlen, bizarr szituációkban és helyszíneken. (…) Feltűnésüknek és letűnésüknek nincs oka, és célja, egyedül az álomlogika teszi természetessé és magától értetődővé szereplésüket. S a kavargó képekből mégis összeáll a húszas-harmincas évek elomló látomása, s túl (…) az álmokat is koordináló személyiségen [az elbeszélő, Mándy személyiségén], egy olyan kollektív történelemkép is kirajzolódik, mely inkább a kiszolgáltatott, sodródó kisemberek, a történelmet »alulnézetből« szemlélők tudatvilágát reprezentálja.”

Az olvasónak nincs kapaszkodója, próbálja térben és időben elhelyezni a jeleneteket, de azok mindig kicsúsznak a rendes koordináta-rendszerből, a két világháború közti időszak egésze egy szorongásos, nyomasztó álomként jelenik meg.

„A fél hat felé című kötet novelláiban a valóság és az álom, racionális és irracionális tartományait már ez a tematikus utalás sem választja szét. Szorongás és félelem uralkodik ezekben az írásokban is (…)”

Az álom a színházból valós élményre épül. A források alapján valami „kultelőadásnak” látszik az 1961-es Mélyvíz a Petőfi Színházban. Tíz előadást ért meg. „A kudarc, a bukás (…) nem volt arányos a későbbi legendával, s nyilván oka lehetett a darab szokatlansága, újszerűsége is, az a groteszk színpadi nyelv, mely a hatvanas évek elején még igencsak ritkán szólalt meg az akkortájt konvencionális darabokban.” Az előadás alapjául az Utcák című elbeszélés szolgált:

"Kis csoport a tér sarkán. Középen egy asszony, szürke kalapban. Arca ráncos, vörös, szemealja duzzadt. Kesztyűjét húzogatja, tépdesi az ujjakat, és közben beszél.
– Velem még soha… soha nem történt ilyesmi…
Nyel egyet. Olyan méltatlankodva néz körül, mintha mindenki felelős lenne azért, ami vele történt.
Kövér, barna kucsmás férfi odahajol egy fejkendős asszonyhoz, és halkan kérdezi:
– Mi történt vele?
Az asszony vállat von, igazít a szatyrán, és csak annyit mond:
– Elloptak tőle valamit.
A szürke kalapos nő, a kör közepén, előrenyújtja a kezét, megérint egy vállat.
– Te tudod, ki volt… te ismered."

De talán ismerősebben cseng, ha a későbbi filmfeldolgozás említjük meg. Ez a Szabadíts meg a gonosztól.
    


>!
Goofry P
Mándy Iván: Álom a színházról

„Az álmokban az a jó, hogy sosem tudjuk, hogy igazak-e vagy hazudnak.”
G.G.Márquez

Olyan lazán kapcsolódó, és önállóan novellákként is megálló zárójeles címkézésű animált látományok ezek, amelyekben az álomhoz hasonlatosan a valóság csak a műalkotmányba beszüremlő mindennapisága által, vagyis csupán jelzésértékkel van jelen. Mondhatni, egy szürreális színházi előadás pergő gyorsaságú jeleneteivel állunk szemben. És mégis – vagy éppen ezért –, ezzel az eljárásmóddal egy különös, mándy-szemüvegen át láttatott Teátrumnak az üzemi fordulaton járó plasztikus lendületes megelevenítéséről van szó. Ezt a gyors és forgószínpad szerű előadásmódot az origóba állított író centripetális ereje tartja egyben, és ezzel számunkra a színházi nagyüzem és a darab írója között feszülő alkotói ellentét erőterét érzékelteti. Talán ez lehet EGY helyes olvasat…
Ezzel a leheletnyi humorral íródott, késleltetett késlekedéssel operáló, és mellbeverő magányossággal(!!!) tángáló kisregénnyel az a tényálladék, amint az álmainkkal is. Tart, amíg tart. A sorok végére érve, és a kötést összecsapván a valóba kilépve, már alig-alig emlékszik belőle az ember fia meghatározott fontosságú ügyletre. Csak érzések maradnak. Talán igazak. És meglehet, hogy hamisak.
Konklúzió: Molyfejlett legyen a hipotalamuszán, aki Mándy Iván álomfejtésére vállalkozik, mindenesetre a mostanra abszolvált regényes hármasban*, talán ez az írása tetszett leginkább.

* https://moly.hu/kihivasok/mandy-ivan-olvassuk-ha-lehet-ize-nem-muszaj-csak-megis

1 hozzászólás
!

Bánky Vilma és Rudolph Valentino A sejk fiában, 1926. Bánky Vilma a leghíresebb magyar némafilmsztár, gyakran felbukkan Mándynál
    
Film, filmszerűség

Mándy szövegeivel kapcsolatban mindenhol az első jelzők bukkan fel a „filmszerű”. Négy ilyen fő jellegzetességet emelhetünk ki.

Egy: a fókuszálás. Mándy nem törekszik nagy, átfogó egészek bemutatására, sem átvitt, sem képi értelemben. Egy-egy részletet ragad meg, a világ egy szeletét. Ez már a korai művekben is megvan. „Nagyszerű egy ilyen rés. Megtudja az ember, hogy a szomszédnak tornacipője és spirituszfőzője van. Csak a tornacipőt lehetett látni a szomszédból. Feriék ezzel is beérték. Aztán megjelent egy karcsú női láb.” (Francia kulcs). A hangok sokszor ezekbe a behatárolt képekbe hallatszanak be.

Kettő: „filmtechnika”: „Montázstechnika, elúszás, közelkép, gyors vágások.” (Galsai Pongrác). A vágást szó szerint is lehet megint érteni. M. leírja, hogy olykor fecnikkel dolgozott, a szövegdarabokat így igazgatta el. Ez megint csak a filmnek kedvez.

Három: a film maga mint téma. A Régi idők mozija (19) feleleveníti a némafilm hőskorát. Mándy állandóan moziba járt, otthon a filmcsillagokról szóló cikkekbe temetkezett, a filmek jelenetei és a valóság összekeveredtek; Zsámboky mozija (19)

Négy, a rengeteg párbeszéd a szövegben. Sokszor hosszan nincs semmiféle narráció. Első látásra ez is igencsak kedvez, hogy filmre vigyék a történeteit.

Csakhogy ezzel az utolsóval problémák adódtak. Legalábbis Erdődy Edit, összehasonlítva egy novella eredeti és dramatizált rádiójáték változatának szövegét arra jut, hogy magukban a párbeszédek elvesztik a Mándyra annyira jellemző ízüket.

Mindenesetre a filmfeldolgozásaiból egyet tekintenek máig is kiemelkedően sikeresnek. Pedig sokan próbálkoztak vele.

Csutak és a szürke ló, 1961, Várkonyi Zoltán

Ketten haltak meg, 1966, Palásthy György

Sziget a szárazföldön, 1969, Elek Judit

Kétszer egy nem mindig kettő, 1970, Bán Róbert

Régi idők mozija, 1971, Dömölky János

Lányarcok tükörben, 1973, Bán Róbert

A locsolókocsi, 1973, Kézdy-Kovács Zsolt

Csutak a mikrofon előtt, 1975, Várkonyi Zoltán

Szabadíts meg a gonosztól, 1979, Sándor Pál

    
És természetesen az említett legsikeresebb: Régi idők focija, 1973, Sándor Pál

    


>!
sophie P
Mándy Iván: Régi idők mozija

(Mándy Iván) „1918. december 23-án született Budapesten, ugyanitt hunyt el 1995. október 6-án. Apja Mándy Gyula hírlapíró volt, aki vidéki polgári család sarjaként érkezett a századforduló Budapestjére, tele nagyratörő tervekkel. A szülők válása után a hatéves Mándy a bohém, hányatott életet élő apával maradt, s korán megismerte az otthontalanságot, az olcsó szállodák, kávéházak és kis mozik világát. A budapesti Lónyay utcai gimnáziumban, majd a Madách Gimnáziumban tanult, az ötödik osztályból azonban kimaradt, s tanulmányait sohasem fejezte be. ” (http://www.pim.hu/object.F87EC30A-8C81-42E8-8601-E0CD79…)

Na ez van beleírva a Régi idők mozijába. Az olcsó szállodák, kávéházak világa egy kicsit, a bohém, hányatott életű apa egy kicsit, a kis mozik világa nagyon. De legrészletesebben – és én ezért imádtam különösképpen az egészet – a némafilmek és a némafilmsztárok. A kedvenc részeim azok voltak, amikor – gondolom felidézve a gyerekkori élményeket – egy teljes némafilm cselekménye elevenedik meg szavakba öntve.
Egyszer láttam én is igazi némafilm vetítést. Volt zongorista, meg minden. És a családban még mindig él a legenda, amikor a nagyszüleim az itteni mozi megnyitójára kaptak két ingyenjegyet. A Patyomkin páncélost adták. Egész más szemmel látjuk már ezeket a filmeket, talán már nem is értjük, mit lehetett ezeken izgulni. Mégis kicsit irigykedem. Más világ volt, ez már a történelem része.
A könyv különben illusztrált. Nagyon elmosódott képek vannak, nyilván utánozva, ahogy akkoriban az újságokban látni lehetett. És mozis szórólapok is vannak itt-ott betűzve, természetesen elsősorban a Roxy moziból.

7 hozzászólás
!

”Kell egy csapat!” (nava.hu)

@pepege: Mándyval való ismerkedés gyanánt szerkesztőtársam, @Archibald_Tatum javaslatára választottam éppen ezt a kisregényt. Aminek az az érdekessége, hogy én magamtól hétszentség, hogy nem vettem volna kézbe focisat (néztem is előtte a molyon a Mándy-könyvek adatlapjait, és emlékeim szerint legyintettem is rá. Ebből is látszik, hogy mi aztán milyen jó szerkesztőpáros vagyunk: szót fogadunk egymásnak. Én is olyanokat olvastatok vele, hogy csak na! :) )

Ami miatt viszont mégis felcsillant a szemem, hogy ennek van egy filmváltozata is, és azért én általában véve a jól sikerült könyvek jól sikerült filmadaptációira szívesen szánok időt. Természetesen követtem az olvasói berkekben általános szokást, miszerint előbb elolvasni, aztán megnézni. Legjobb, ha azon melegében. Ehhez a „szimbiózishoz” szeretnék most kedvet csinálni a moly-olvasók körében, mert higgyétek el, egész szórakoztató dolog tud az lenni, amikor nézel egy filmet, amely azért valljuk be, alaposan át van gyurmázva. Mándy kisregénye csupán egy afféle keret, ihletet adó történet, és ahogy nézed a filmet, keresed, kutatod a kapcsolódási pontokat. Klassz!

Ezek közül a kapcsolódási pontok közül a legkiemelkedőbb a főhős. Míg a kisregényben Csempe-Pempe az, aki él-hal a csapatért (Titánia) – és azon kívül mással szinte nem is foglalkozik – volt egy sportszerboltja, felesége, de mára már csak ágybérlete van – illetve az sem, mert szárítókötélen alszik (szárítókötél kontra mosoda), addig a Garas Dezső által játszott Minarik Ede, mosodás (vagy pucerájos, ahogy a filmben elhangzik, és erről rögtön eszembe jutott a Szép Ernőről készült rovatunk, amelyben összegyűjtöttünk néhány érdekes szóhasználatot: https://moly.hu/merites-rovatok/a-honap-magyar-iroja-szep-erno) az, aki bármi áron a ligába akarja eljuttatni a csapatát (Csabagyöngye).

A könyvről a molyon nem sok értékelés született (én sem készítettem, tekintsétek ezt a cikket annak), ezért nem volt nehéz beleszaladnom a @Goofry által írt sorokba: „Nézd, ritkán szólok ilyet, és nem is szívesen mondom, ami most jön: Tudniillik, molyban-pupilla-tágult olvasói pályafutásomban ezzel most megkaptam a második olyan alkotmányt, amely után muszáj belátnom: ez bizony filmen jobb volt.„ (https://moly.hu/ertekelesek/2304144). Ezzel maximálisan egyet tudok érteni: Garas alakítása pazar, a film a némafilmek korszakát idézi (pl. a feliratok a filmkockák között, tipikus némafilmes zongorakíséret).

Azért azt tudni kell (vagy illik) Mándyról, hogy a világháború után sportriporterkedett. Albert Zsuzsa által összegyűjtött_„Legenda Mándyról_ című beszélgetéseiben olvashatjuk: „Mándy nagyszerűen ismerte a futballt, nemcsak az írói anyagához tartozott hozzá, hanem bármikor felmondta akármelyik csapat egész névsorát, sőt a felállását.” És akkor nekem rögtön az kezdett a fejemben kattogni, hogy Csempe-Pempe (vagy a filmbeli Minarik) egy kicsit mintha maga Mándy lett volna. Ezt a gondolatomat erősíti @ponty is: ”minden pálya szélén akad egy hős Csempe Pempe, kinek a szíve helyén is a játékszer pattog, ki a kedvenc csapata összeállítását motyogja álmában' (https://moly.hu/ertekelesek/1503987). Illetve maga Mándy is, aki egyik interjújában így nyilatkozott: „Talán látok még egy igazi, jó magyar válogatottat." (Ez az idézet szerepel Gazdag József tavalyi focis könyvében is – itt olvasható @ppeva közreműködésével: https://moly.hu/idezetek/639646) És akkor arról már ne is beszéljünk, hogy a mű címe, A pálya szélén tulajdonképpen egy metafora – Mándy Iván az irodalmi pályája szélén: „Szemérmes önéletrajzot bújtatott el ebben a kisregényben. Ott áll a pálya szélén, kellőképpen nem értékelt tehetségével, rég elfeledett Baumgarten-díjával, és nézi a meccset.”(Nemeskürty István)


>!
Goofry P

Egy labdára várt. A bal szélen állt, teljesen elhagyatva, és egy jó labdára várt. Egy olyan igazi forinthúszas labdára, amivel aztán kapura húzhat.

177. oldal

!

Mándy és a novellák

„− Huszonnyolc évig éltünk együtt. Nem ajánlott nekem novellát, és nem is nagyon szerepeltetett. De azért van egy novellaciklus az Önéletrajz című kötetében… Egyszer elcipeltük Londonba őt a Kulcsár házaspárral három hétre. A rákészülés és az utazás viszontagságait több novellában megírta, melyekben sajnos én vagyok a Zsuzsi nevű szereplő, aki elég kemény a párjával.” (nol.hu)

Valóban ezekkel nyit Mándy fenti novelláskötetében, melyről Mándy özvegye, Dr. Simon Judit beszél: „Ő a legjobb, ami történt velem az életben” – mondta róla a szerző egyik barátjának, Kaló Flóriánnak. Késői házasság az övék, nagy korkülönbséggel, de a kapcsolatuk működött.

Az Éjszaka utazás előtt, Reggel utazás előtt és A pályaudvar című írások hűen tükrözik Mándy Iván (alias Zsámboky János) utazáshoz való (fent említett) viszonyát.
(De ha engem kérdeztek, én azt mondom, nem János a főhős itt, hanem a bőröndök.

”Egyszer csak a bőröndök álltak előttem, meglehetősen gunyorosan. Mi az, öregfiú? Elbóbiskoltunk egy kicsit? A hű barát… akire rábíztak! A kuli! Eltűnt a poggyászkuli! – Mi az, hogy eltűnt?! Valaki elgurította. Csak előbb leemelte róla a bőröndöket. Ne is kérdezzük, hogy miért! Nem! Az lehetetlen! Ebben a pályaudvari nyüzsgésben mégse nyitogathat valaki bőröndöket! És ugyan miért nem? Talán sose hallottunk még pályaudvari tolvajokról?! A bőröndök előtt térdeltem. Végigsimítottam a zárakon. Melyiket nyithatták ki? Én egyiket se tudtam kinyitni. Előttem nem nyíltak meg a zárak és a pántok. Rángattam, tologattam a bőröndöket. Váratlanul felálltam. Föléjük magasodtam.” ) Persze az sem véletlen, hogy a főszereplőt éppen Jánosnak hívják. Mándy az Iván nevet édesapjától kapta, akinek nagy kedvence volt Ivan Turgenyev. A családban azonban nem akarták használni ezt a nevet, hiszen ez nem magyar név, és ekkor „Jancsizni” kezdték.

A kötetet mindössze három moly olvasta, és kettő csillagozta. A részletes, alapos fülszövegen kívül nem lehet tudni róla semmit, de aki ismeri Mándy írásait, bizonyára nem vesz zsákbamacskát, ha beleolvas ezekbe a kései novellákba. Ezekben az írásokban szinte folyamatosan keveredik a látvány és a látomás, nehéz elválasztani az emlékként felidézetteket a jelen történéseitől. De talán pont ettől lesz igazán mándys. És milyen az a „mándys” írás? „Egyik vallomásában elmondja, hogy pályája kezdetén azzal adták vissza az írásait, hogy: hát nem lehet tudni, hogy ki beszél! Ez végig megmaradt, és ez lett az egyik előnye, egyik jellemző tulajdonsága az ő írásművészetének. Tudniillik, ahogy az író a vallomását teszi, ez az író az a csupa félelem gyerek és kamasz, akinek a tudatába rögtön belépnek az ellenségek, az ellenfelek, akik csakugyan mondják a magukét, ő is elmondja a maga félelmeit és kétségeit, és ilyenformán több ember beszél egy ember szájával, az író szájával. Ezért nem lehet tudni, hogy ki beszél, ugyanakkor a képzeletnek és a valóságos történésnek egy rendkívül érdekes erős, egymást fölerősítő játéka zajlik le előttünk.”

Én azonban most egy egészen másik kötetről, azon belül is egy konkrét írásáról szólnék még pár szót. Kíváncsi lennék, hány moly tudna választ adni arra a kérdésre, melyik az a regény, amelyik ott lapult Mándy polcán, és meghatározó olvasmány volt a számára? Annyira meghatározó, hogy még novellát is írt a szerzőjéről. Van itt egy idézet, amiből kiderül: „'Az üvegbura' ott van a polcomon. Egy napra se tudnék megválni tőle. Igazán nincs sok könyvem. Bármikor bárkinek odaadok egy-egy kötetet. Akkor se rumlizok, ha nem kapom vissza. Ezt a könyvet senkinek se adom oda. Erőt kapok tőle? Biztatást? Nem hinném. Ez nem valamiféle tápszer. Mindennap olvasom? Vagy legalábbis beleolvasok? Hónapokig kézbe se veszem. De érzem a jelenlétét. Az állandó jelenlétét. Egyébként, ha fölnézek a polcra, elfog a jeges rémület.”

Így már sokkal egyszerűbb a válasz, ugye? Igen, az Átkelés című, 1983-ban megjelent kötetről van szó, és azon belül is a Sylvia Plath című novellájáról. Ugye ismerős a kötet címe? Tudtátok, hogy Térey János örökölt Mándytól egy öltönyt? Hogy jön ide Térey? Persze, hogy az Átkelés miatt. Talán éppen Mándy emlékére írta meg az Átkelés Budapestent…

„Mándy a legjobb novellisták közé tartozik, nemcsak a magyar, hanem a világirodalomban is. Amit csak gondolt a világról, át tudta tenni prózába, ezért nem szorult rá, hogy esszéket írjon. Mindent történetekké, mondatokká, mondatokkal való játékká formált.”


>!
pepege MP

„Én megfigyeltem Mándy körül egyébként azt is, hogy amerre jár és amerre mozog, az élet maga is átváltozik Mándy novellákká. Tehát ez egy furcsa kapcsolat volt író és az élete között, és itt nemcsak a személyes életére gondolok, hanem arra, hogy a jelenségek, ha az ember már egy kicsit ismerte az ő lírai világát, kezdtek úgy rendeződni, mintha egy Mándy-novellában élnénk és mozognánk. Azért tudunk ennyi anekdotát elmondani róla, ennyi, egyébként igaz történetet, mert körülötte ezek novellává kristályosodtak. Furcsa módon, noha látszólag semmit nem tett ennek érdekében, de én is tapasztaltam, hogy valósággal szellemi zsebtolvajként vág zsebre egy-egy félmondatot, egy megfigyelést, méghozzá olyan dolgokat, amikre a legtöbb ember, még ha író, akkor is, ügyet se vet. És ebből a hulladékból, ebből a maradékból építette föl a saját írói világát, ami teljes írói világ. Van egy kései novellája, azt hiszem, A fáhrtmester a címe, vagy legalábbis egy ilyen fáhrtmester a hőse, aki tolja a felvevőgépet. Akkor ott el is hangzik ez: én a maradékokból csinálom meg. Egyik író kollegája azt mondta kicsit rosszmájúan, de nagyon éleslátóan – hivatkozva az Ügynök a kórházban című novellájára, amely azzal kezdődik, hogy egy Rákóczi úti beszólító ügynököt kiszorítanak a Dohány utcába, és akkor ez az ügynök azt mondja: innen már nem hagyom kiszorítani magamat –, no most ez az író azt mondta, hogy Mándy is ilyen, hogy kiszorították az irodalom főútvonalairól, de onnan már nem hagyja tovább kiszorítani magát, és ott megcsinálja ezt a teljes világot. ” (Domokos Mátyás)

(Legenda Mándy Ivánról – összegyűjtötte: Albert Zsuzsa: http://www.forrasfolyoirat.hu/0301/albert.html)

Kapcsolódó alkotók: Mándy Iván

!

Karlovy Varyban, 1974 (f.: DIA)
    

Nem szeretjük a rovatokat az adott író idős korával, aggkori körülményeivel vagy a halálával befejezni. A rovat írása előtt úgy gondoltam, többé-kevésbé teljes képet alkottam Mándyról. Ehhez képest meglepett, hogy milyen belső logikát követnek a Magukra maradtak (1986) és főleg az Önéletrajz (1989) című kötetek. (Ez utóbbit nemrég választották az elmúlt harminc év legjobb rövidprózai kötetei közé.)

Mándy egyrészt visszanyúl a kezdetekhez, „körkörös irányt szabva ezzel az életműnek”. Ezzel párhuzamosan azonban egy, a világirodalomban is egyedülálló koncepciót követ: „az író az évtizedek alatt felépített emberekkel és tárgyakkal benépesített univerzum vonzásköréből akar kitörni, voltaképp saját árnyékának átlépésére tesz kísérletet (…)” Ez már a Tájak, az én tájaimban is megfigyelhető, ott – Erdődy Edit kifejezésével, „szelíd tragédia” megy végbe, a táj elnéptelenedik. Később viszont mintha az elbeszélő, a jelen lévő narrátor, végső soron Mándy körvonalai is elhalványulnának.

"Leoltom a villanyt. Végigmegyek a sötét lakáson. A szobákon. Benyitok a fürdőbe, a vécébe, a konyhába, a kamrába.
Élő Jancsitól kaptam ezt a tippet, vagy valaki mástól. Mindegy. Ez az egyetlen megoldás. Csakis így nyílik meg előttem a lakás.
Megfogtam egy szék hátát.
Mi nyílik meg előttem? Miért vagyok ilyen ünnepélyes? Mintha fel akarnám köszönteni ezt a lakást. Be akarok mutatkozni? Mégis, hogy fogadjon?
Valósággal belekapaszkodtam a székbe. Igazán segíthetne rajtam. Ő is meg a társai is. Hűséges öregek. Még a régi lakásból. Ismerik minden mozdulatomat. Esetleg velem tartanának ezen az úton. Szép kis menet, mondhatom! Ahogy a sötétben botorkálunk, átbukfencezve egymáson. Gyűlölik ezt a lakást. Sosem tudják megszokni. Nem is értik, hogy kerültek ide.
Elengedtem a széket.
Még nincs itt a villanyoltás ideje.
Előbb mindenhol felgyújtom a villanyt. A kis szobában, az előszobában, a fürdőben, a vécében, a konyhában, a kamrában.
Valóságos kivilágítás.
Mozdulatlanul álltam a fényben. Még egyszer körülnéztem.
Sorra leoltottam a villanyt. A lakás elmerült a sötétségben. Fenyegető, borús fény az utcáról. Megvilágított egy arcot a szekrény üveglapján. Elúszó ködfolt. Az én arcom? A tálak és a tányérok közül emelkedett fel, hogy mindjárt el is tűnjön.
Mikor kezdem meg az utamat?"

/Séta a sötétbe, in: Önéletrajz/
    

Végezetül egy linkgyűjtemény:

A DIA-n megtalálhatóak a művei on-line: https://pim.hu/hu/dia/dia-tagjai/mandy-ivan

Filmek:

http://port.hu/adatlap/szemely/mandy-ivan/person-404056
http://www.imdb.com/name/nm0617244/

Ha pedig valaki azon gondolkodik, mivel is kezdje a Mándyval való ismerkedést, praktikus okokból egyrészt az egész életútját átfogó kis válogatást javasolnánk: https://moly.hu/konyvek/mandy-ivan-mit-akarhat-egy-iro
A kisregényei közül pedig, tekintettel a szarkazmusára és a történetre a Fabulya feleségeit:
https://moly.hu/konyvek/mandy-ivan-fabulya-felesegei


>!
fióka P
Mándy Iván: Magukra maradtak

Én is magamra maradtam, már megint. Mándy nem partner, teljes mértékben magányos író, szoliter, az x-ik könyve után egyre inkább az az érzésem, hogy csak magának írja a monológjait. Belefáradtam abba, hogy megfejtsem, mit is akarhat mondani. Ez is lehet allúzió a 2. világháborúra, kozmikus magányra, bármire. Fene tudja, talán ő sem. De én biztosan nem.
Makacs vagyok, mint egy öszvér, azóta kísérletezem vele, mióta gyerekként először olvastam. Hiába, minket az Isten is külön utakra teremtett, én nem lehetek az ő olvasója, ő nem lehet az én írom.


A hozzászólások megtekintéséhez be kell jelentkezned!