A hónap magyar írója – Kertész Imre

Rovatgazda
!

Keserű (Köves (Kertész)) aznap nem ment iskolába. Azazhogy ment, de aztán elvitték Auschwitzba. Nem értette az egészet. Olyan különösek és mókásak voltak azok emberek. Milyen szerencse, hogy megtanult németül, így tud beszélni a katonákkal. Jó munkalehetőség Németországban, mondták, hogyne jelentkezett volna. A csepeli téglagyárban nem voltak túl jók a körülmények. A németekben viszont meg lehet bízni, nem csapják össze a munkát, és amit ígérnek, azt betartják. Először elég macerás volt az egész, persze, háború van, nem lehet első osztályú kocsikban utazni, ezért kellett marhavagonba szállni, ezt meg kell értenie egy fiatal dolgozó fiúnak, de a németek pontosságán csorba esett. Először egy Auschwitz-Birkenau nevű állomáson szállították le őket. Nyilván valami vidéki város, még sose hallottak róla. Elég kellemetlen helynek tűnt, és rabruhás emberek voltak ott, akik igazán nem nyerték meg a tetszését. Később ő is kapott ilyen ruhát, és megkapta a munkát is, csakhogy fizetés az nem volt, munka annál több. Nem értette a dolgot. Hetven évig próbálta megérteni. Talán sikerült.


>!
vargarockzsolt P
Kertész Imre: Sorstalanság

Kövezzetek meg érte, de nekem tetszett! :D
1. Örülök-e, hogy Nobel-díjat kapott érte Kertész? Igen. Dicsőség a hazának, a nemzetnek. Persze, nem kötelező szeretni a hazát és a nemzetet – elegendő az is, ha az ember jó állampolgár, betartja a törvényeket. Kertész is pont ilyen, kiegészítve azzal, hogy a kritikusaival ellentétben, ő az egyik legnagyobb dicsőséget szerezte nekünk.
2. Megérdemelte-e a Sorstalanság a Nobel-díjat? Nincs értelme a kérdésnek. Nincs abszolút mérce az irodalomban, amely alapján erre a kérdésre felelni lehetne. Van egy bizottság, amely így döntött, és kész. Aki nem ért egyet a bizottság döntésével, az gondoljon az első pontra.
3. Jó könyv-e a Sorstalanság? Természetesen jó könyv, aki nem tartja jó könyvnek, az nem értette meg. Mitől jó egy könyv? Különböző irodalmi kánonok (értékrendek és ranglisták összefonódása) hitelesítik a jó könyvet, és bizony nem lehet eltekinteni a szakértők – irodalmárok, elemzők véleményétől, és a különböző irodalmi díjaktól sem. Proust vagy Joyce olvashatatlan a Sorstalanságot bírálók többsége számára, de a véleményük nem esik olyan súllyal latba, mint az irodalommal hivatásszerűen foglalkozóké. Van szakirodalom, részletes elemzésekkel, akit érdekel, az elolvashatja.
4. Kell-e szeretni a Sorstalanságot? Nem kell. Az ember nem érthet mindenhez tökéletesen, be kell hogy lássa a korlátait. Ha egy könyv stílusa idegen, taszító, akkor gyötrelem olvasni. Ettől még az a könyv lehet jó, és lehet rossz is.
5. Mi tetszett nekem a Sorstalanságban? Az érzelgősség, a pátosz teljes hiánya. Az iróniája. Erre szokták mondani, hogy zsidó humor. Egészen finoman karikírozza a valóságot, s ezzel kiemeli a lényegi elemeit. A könyvhöz csatolt idézeteim pont ezt voltak hivatva bizonyítani. A kedvencemre itt is hivatkozom: http://moly.hu/idezetek/52393
6. Volt-e kifogásom a regénnyel kapcsolatban? Igen, kettő is. Az első, hogy hihetetlennek tartottam a megmenekülés történetét. A második, hogy a mű címe és központi gondolata, a sorstalanság, túl elvont, nehezen megközelíthető fogalom. Ha egy filozófiai munkában fordul elő, akkor elfogadom, de egy szépirodalmi műben – szerintem – érthetőbben kéne fogalmazni.
7. Az értékeléseket olvasva @Juci gondolatai (http://moly.hu/olvasas/22037) tetszettek a legjobban. Viszont van egy momentum, amelyre senki nem hívta fel a figyelmet. A regény főhőse elvált szülők gyermeke, egy ideig – amíg a szülei veszekedtek rajta – egy árvaházban élt. Talán ez is lehet az oka, hogy érzelmileg teljesen üres, sokszor úgy viselkedik mint egy autista. Az egész táborbeli léte alatt egyszer sem említi meg, hogy hiányozna a családja. A regény felfogható úgy is, mint – a Holokauszttól függetlenül – egy okos, de érzelmileg fejletlen személyiség lepusztítása, megmutatva, hogy érzelmi kötődések nélkül a fizikai ellenállóképesség is sérülékenyebb. Tehát lehetséges ezt a könyvet úgy is olvasni, mint egy lélektani regényt. Ugyanakkor felmerülhet az is, mennyiben modellértékű Köves Gyuri karaktere a korabeli hazai zsidóság szemszögéből. Valóban ilyen naivan mentek a vágóhídra? Gondolom igen is, meg nem is, a könyv nem rágja bele a szánkba a megfejtést (ellentétben a sorstalansággal, amelyet viszont hosszadalmasan fejteget).

94 hozzászólás
!

Húsz vagy harminc évvel később. „Az öreg az iratszekrény előtt állt. Gondolkodott. Reggel volt. (Aránylag: tízre járt.) Ilyen idő tájt az öreg mindig gondolkodni szokott.” Keserű akkoriban sokat gondolkodott. Vagy legalábbis úgy csinált. Vagy talán csak úgy tűnt, hogy úgy csinál, mintha gondolkodna. Regényt kéne írni. Írt már egyet, de azt visszautasították. Auschwitzról szól. Ezt előbb kellett volna, mondták, és művészileg amúgy se sikerült. Aztán mégis kiadták. (Nagy nehezen.) (De hát végül is kiadták.) (És már az is valami.) (Legalábbis nem tökéletesen semmi.) (Talán.) Mit írhatna még? Elővette a papírjait, és repülőgépre szállt Budapesten, ami letette egy olyan helyen, ahol még sohasem járt: Budapesten. Az ember végül is mindig hibás egy kicsit.


>!
ppeva P
Kertész Imre: A kudarc

Ha az ember megszokja az első oldalak (egyébként remekül téblábolva ábrázolt) téblábolását, akkor könnyű továbbsodródni az eseményekkel. A felvezetés után a regény olyan, mint egy fantasztikus időutazás – nem mondja meg, honnan hová, mintha egy idegen bolygón bukkantunk volna fel. Az ember – az olvasó is, Köves is – úgy érzi: belecsöppent valahová, ahol minden furán ismerős-ismeretlen, ahol csupa érthetetlen dolog történik, amit nem lehet értelmezni se, elfogadni se. Az egyetlen mód a túlélésre, ha az ember bólogat, teszi, amit mondanak, összegyűjtögeti a hírmorzsákat, és úgy csinál, mintha értené a környező világot. A helyszín persze könnyen azonosítható: a 40-es, 50-es évek Magyarországa. Az igazi Abszurdisztán.
Köves nem is törekszik a túlélésre. Nem ismeri a játékszabályokat, de furcsamód sokszor az segít neki, hogy fogalma sincs, mi a következő szabályos lépés. Úgy gondol saját magára, mint aki túlélte egyszer már a saját halálát, tehát a további élete amolyan ráadásféle. Az áldozat szerepből véletlenül, később a hóhér szerepből saját akaratából sikerül kimenekülnie. Mi várhat még rá azon kívül, hogy végre nekiül, és magában összegzi, magának elmeséli, mi is történt vele, benne, körülötte. Nem indulhat útnak, nem kezdhet új életet, amíg ezt a feladatot saját maga számára el nem végzi. Regény(eke)t írni azon az egyetlen nyelven, arról az egyetlen életről, ami számára adatott.

!

„Nem!” – üvöltötte egy hang Keserűben, mert hozzászokott már ahhoz, hogy van ez a magány, ami nem jó, és ezt lecserélni valamire, ami jó, vagy ami esetleg szintén nem jó, az kényelmetlen, nyűgöt okoz, elfárad benne az ember, mégiscsak kényelmesebb a szokott nemjó, így is elég szörnyű dolgot kell csinálni, például lemenni és fölszállni a villamosra, és sohase tudhatja az ember, hogy hazatér-e valaha, vagy vajat kenni a kenyérre, vagy főleg emberekkel találkozni, bizonyos embereknek köszönni, mert nekik muszáj köszönni, valami kategorikus imperatívusz erre szólítja föl az embert belülről, a köszönésre és a villamosjegy megváltására, esetleg haláltábor építésére, ha az embernek szerencséje van, legközelebb egy másik népet akarnak kiirtani, végül is másokat is utálnak, nem csak a zsidókat, csak hát a zsidókat utálni, ennek van a legnagyobb hagyománya, szép, hosszú történet, miért kéne fölhagyni vele, hát micsoda nagy emberek utálták a zsidókat, szép dolog az, szóval hogy „Nem!”, gyereket erre a világra nem érdemes hozni, ha anya leszel, az életbe hozol valakit, aki nem akart élni, és aki meg fog halni, és nem akar majd meghalni, és azt mondja az utolsó, félreérthetetlen pillanatban is, hogy
„Nem!”.


>!
Zálog

Amint ugyanis a tervem megvalósításához, vagyis a tulajdonképpeni regényíráshoz hozzáláttam, kiderült, hogy az elképzelés megvalósíthatatlan; kiderült, hogy golyóstollamból, mint valami fertőző gócból, olyan anyag szivárog a tervezet egész szövetébe, annak valamennyi sejtjébe, amely ezt a szövetet és annak valamennyi sejtjét, mondhatnám, kórosan elváltoztatja; kiderült, hogy a boldogságról nem lehet, legalábbis én nem tudok, ami tehát ez esetben mégiscsak azzal egyenlő, hogy nem lehet írni, a boldogság talán túl egyszerű ahhoz, hogy írni lehessen róla, írtam, mint éppen most, egy akkor írt cédulámon olvasom és arról ide is leírom, a boldogan élt élet tehát némán élt élet, írtam. Kiderült, hogy írni az életről annyi, mint gondolkodni az életről, gondolkodni az életről annyi, mint kétségbe vonni az életet, saját éltető elemét pedig csak az vonja kétségbe, akit ez az elem fullaszt, vagy valamiképp természetellenesen közlekedik benne. Kiderült, nem azért írok, hogy az örömöt keressem, ellenkezőleg, derült ki, az írással a fájdalmat, a minél élesebb, a már-már elviselhetetlen fájdalmat keresem, igen valószínűen azért, mert a fájdalom az igazság, arra pedig, hogy mi az igazság, írtam, a válasz oly egyszerű: az igazság az, ami fölemészt, írtam.

117. oldal

!

Nincs bennem szeretet. Amikor utazom, nincs bennem szeretet. Amikor nem utazom, nincs bennem szeretet. Amikor beszélek valakivel, nincs bennem szeretet. Amikor szeretek, nincs bennem szeretet. Állj. Ezek a mondatok nem azért íródtak, mert hinnénk (mi, Keserű) abban, amit mondunk. Nem igaz, ha szeretek, van bennem szeretet. De lehet, hogy nincs. Lehet, hogy Keserűben van szeretet, de a regényhősében nincs. Ki tudja. Ő (Keserű) nem.

Végül is nem kell mindig igazat mondani, ha az ember nem hisz az igazságban, úgyse tud, ha meg hisz az igazságban, lehet, hogy tudja, hogy az az igazság, hogy nincs igazság.

Keserűnek jólesik a mások által belészúrt tőrt még néhányszor megforgatni magában, és tudja ezt, és nevet ezen. Vagyis nevetett.


>!
n P
Kertész Imre – Esterházy Péter: Egy történet

A cím, mintegy kulcsmondat. Két ember egy története , egybe kulcsolódó szavakkal, fájdalommal. A hangulatuk mégis más. Kertész az örök szeretetnélküliségben szenvedő, aki lehet, akkor se hinné el, hogy szeretik, ha tényleg így lenne. Úgy kezdi, hogy bocsásd meg a mi vétkeinket – ha ugyan vétkesnek érzi magát valamiben is, aztán folytatja és mi is megbocsátunk… ez a nehezebb, ez az ő sarokköve. Kertész Imre olyan, mint az az ateista, aki folyamatosan perlekedik Istennel . –írja Techet Péter, Egy félbehagyott igazság gondolatsorában. Nincs bennem szeretet – így véli, de ezt csak az tudja , akiben van. Már megszokhattuk körülményeskedését, elfogadhattuk mindent átszövő kudarc érzését, láger-bánatát. Kertész utazása, egy magá(ny)ban utazás. Ő nem látja a tájat, kinézek, de nem látok, nem akarok látni semmit. És nem is látja, ezért szállít ez a vonat egy holttestet . Ezzel szemben (mellett) Esterházy életről és irodalomról beszél Kertész Imrének címezve, mintegy válaszként, könnyítésként. Nem megoldásként és nem feloldozásként. Azt ő nem teheti. Amit tehet, hogy szenvedését testi fájdalomként nyújtja át. A fájdalom nem szűnt, nem nőtt, nem csökkent, az örökkévalóságra emlékeztette az emlékezőt, ama közepes örökkévalóságra. Aztán ő is vonatra száll a Gangesz partjáról, s az ablakból ő még látja a folyót. A kérdés – hogy lehet-e egyenes gerinccel, nem a földig görnyedve járni, átutazóban lenni ezen a „vidéken”. A választ, a megoldást mindketten keresik, a maguk öniróniájával, cinizmusával és igen, én úgy érzem a maguk humorával. És valahol meg is találják. Ez vígasztaló, mert én nem tudom, lelkemre és becsületemre mondom, Kátya, nem tudom.

3 hozzászólás
!

Keserű néha, mondjuk a Duna-parton járva, egyik oldalon a Parlament, másikon Buda, magyar emberekkel és egyéb szerfelett ostoba ötleteivel a nem létező Istennek körülvéve, szóval ilyenkor észrevette, hogy őbenne van valaki. Egy ember, vagy mi. Akit nem ismer, de mégis nagyon ismerős. És hogy ez ő, Keserű. Ez a valaki más, ez ő maga.


>!
Bi_bi_bi

Nem szeretjük, hogy élünk. Nem örülünk neki.
Holott nagy kiváltság lehet az élet, ha végül halállal kell megfizetnünk érte.

86. oldal (1997. Magvető kiadó)

Kertész Imre: Valaki más A változás krónikája

Kapcsolódó szócikkek: élet · halál
!

Keserű Keserűről akart írni, a változatosság kedvéért. Nehogy saját magával azonosítsák, elnevezte Keserűnek. „Hívjuk emberünket, e történet hősét Keserűnek. Elképzelünk egy embert, és hozzá egy nevet. Vagy megfordítva: elképzeljük a nevet, és hozzá az embert. Ámbár mindez mellőzhető is, hiszen a mi emberünket, e történet hősét a valóságban is Keserűnek hívják.” Ezt írta le. Nem képzelt el egy embert. Nem hívták a valóságban Keserűnek.


>!
lencsemate IP
Kertész Imre: Felszámolás

Van itt minden: dráma-forma (klasszikusan vagy szabadversesen), levél, egyszer elbeszélés egyszer az egyik szereplő hosszú monológja, de a párbeszédek is mindig más formát öltenek és mindez egy rövidke könyvben. Eleinte azt gondoltam, hogy zavar, hogy nem tud összeállni, meg hogy fölösleges, de aztán a végére arra jutottam, hogy nem lehetett volna másképpen megírni, mert ez így működött így volt érdekes. Többet kellene Kertészt olvasnom, szerintem a Nobel-díj óta nem tettem ezt meg. Hiba.

!

Keserű, akiről annyi mindent hallani, Nobel-díjat kapott. Irodalmit. Keserűen nevetett: elvitték Auschwitzba, hogy megöljék, ehelyett ő túlélte, írt róla jó pár könyvet, amikről nem tartott túl sokat, és ezért végül díjat kap. Elfogadta, mert a szüleitől azt tanulta, amit felajánlanak, illik elfogadni. Meg sok pénz járt vele, és azért az jól tud jönni.

Öreg volt már, beteg is lett, ez így szokott lenni. Amikor az ember megszületik ebbe a nagy Auschwitzba, rögtön halálra ítélik, de előtte még nyolcvan-kilencven évig dolgoznia kell, könnyítést ritkán kap, csak néha, úgy találomra, esetleg, kap mondjuk egy Nobel-díjat, és akkor könnyebb a munka, de bármennyi díjat vagy könnyítést is kap, a rá kimondott halálos ítéletet senki és semmi nem tudja már visszavonni. – Nem, ez így nem lesz jó, húzta át Keserű. Szentimentális, ócska, hazug. Pont azért hazug, mert igaz. Kidobta a lapot a kukába, de a Parkinson-kórtól reszkető kezével mellétalált. Egészen nagy kupac összegyűrt papír volt a kuka mellett. Egy a kukában is. Azt kivette, nyilván az sikerült jól.


>!
eme P
Kertész Imre: A végső kocsma

Lehetséges, hogy önarcképet álcázva valóban önarcképet festett?

Ravaszul feltett kérdés, a többi, ravaszul elhelyezett csapda mellett. Így is úgy is beleesel, akármit válaszolnál. Olyan radikálisan szubjektív próbál lenni, amilyen csak lehet, közben meg továbbra sem hajlandó felszámolni az űrt, amely közte és a többiek, vagy akár rejtett önmaga közt tátong. Maga a regény – kötéltánc a szakadék fölött, erős sodronnyá szövődő szavakon, mondatokon lépkedve. Lélegzettvisszafojtva figyeled, a feszültség egyre fokozódik – szurkolsz neki, mikor meg-megbillen, szurkolsz, hogy le ne hulljon a mélybe. A szavak tartják fenn, még akkor is ha neked néha fájnak, ha néha feldühítenek, ha gyakran vitáznál, pörölnél velük. De nem te állsz a kötélen, és nem neked kell végigmenni rajta. Ez kizárólag Kertész útja – aki, ha már elindították rajta, makacsul, dacosan játssza el, vagy próbálja eljátszani a szerepet (?), melyet azonosságának archimédeszi pontja, a másik léte határozott és határoz meg. Újra és újra visszatér a kérdés: ki vagyok én? Az akinek tartanak, és akivé ezáltal lettem? Azzal vagyok azonos, akinek a másik (mindig a másik) által meghatározott szerepét játszom? Le tudom győzni ezt a kényszerítő, tőlem idegen meghatározottságot? Le akarom győzni? Tényleg idegen tőlem?
A megismert mélységek fölé emelkedve folyik a harc az egyensúlyért, a mindenektől való távolságtartás hűvös magányának fenntartásáért, a megismerésért, a világ megértéséért. Napló, regény, naplóregény szálai sodródnak egybe – ugyanazt az életet írni és élni… Érzem, hogy legalább nekem, olvasónak jobb lenne, ha szétválaszthatnám egymástól a kettőt – az embert és az írót/elbeszélőt. Az előbbi hangja (ha tényleg az előbbié) túlontúl személyes, néha túl fájdalmas és keserű, néha (inkább gyakran) túl magabiztos, a kinyilatkoztatások visszavonhatatlanságával szóló. Az utóbbi (ha tényleg az utóbbi), a regényekben megszólaló elbeszélő az, akit szeretek, akit közelebb érzek magamhoz – a fiatal és az idős Köves vagy itt – Sonderberg hangja. Pontosabban azé, aki megteremti őket. Aki az előbbi egyéni tragikumából, keserűségéből, pesszimizmusából kilépve a kívülállóhoz, az olvasóhoz is képes szólni, képes általánosat mondani, tükröt tartani elé – szavakból álló tükröt, melyben önmagára ismerhet. Ha vállalja…
Tükörkép a tükörben. Tükrök egymást tükröző játéka. Nem tudom már, kit hol kellene keresnem. Hol végződik az én, hol kezdődik az ő. Hol látom/hallom a világunkban járó-kelő embert, hol a világunkat mesélő elbeszélőt. Netán mindkettőt egyszerre.

Kísérleteztem az egyes szám harmadik személlyel (aVégső kocsma kéziratában): nagyon vonzó. Erősebb, mint az első személy. Titokzatosabb is.
Igen, én is így érzem. Vonzó és titokzatos a szodomai magányos meg nem írt regénye a maga töredékben maradt torzójával. Egy sokáig, kínkeservesen hordott, mégis meg nem születt gyermek, aki még így is, félig-meddig elvetéltségében is magában hordozza a teremtés magasztosságát és rejtélyeit.
Mindig írni és újraírni. Lépni és ismét lépni. Közel a part, fárad a láb, egyre nehezebb egyensúlyozni a kötélen. Van-e egyáltalán átjutás a túlsó partra? Van-e beteljesedés? Lehetséges-e a megismerés?
Ha meg akarjuk érteni a világot, valamilyen bűntettet kell elkövetnünk. Kafka hídja jut eszembe. Makacs kapaszkodása, ívbe feszülő teste a szakadék fölött – sorsa, rendeltetése beteljesedésére várva. A mélybe zuhanás előtti szembenézés az eltipróval. Megfordul a híd! Bűn, melyre nincs bocsánat.

Nem, nem, mint egy kutya… Inkább mint szavak kötelén egyensúlyozó kötéltáncos. Mint partokat összekötni akaró híd.

A könyveket nem kell megérteni, elég az inspiráció, amit bennünk keltenek, gyakran már pusztán azzal, hogy a kezünkbe tartjuk s olvassuk őket.

Szerettem volna olyan barátokat, mint Ottlik Géza – nekem már ez az egy mondat is elég lenne. De több is van.

!

Utoljára, mikor láttam (én, K.), Keserű azt mondta, még a szeretetről szeretne írni.
Tehát mégis van benned szeretet?, kérdeztem.
Ennek a kérdésnek semmi értelme, mondta Keserű. Azért akarok most írni róla, mert már nem tudok írni. (De lehet, hogy csak álmodtam ezt.)


>!
Frank_Spielmann I

1 nyitott könyv

Hetven darab év az rengeteg. Egy hetvenéves, az öregember. Többé-kevésbé a hamut is mamunak mondja. Azon most nem akarnék ujjongani, hogy ünneplésünk tárgya nem ilyen. Édes szívem, de fess vagy ma! – ez ennyi. Hanem csak arra emlékeznék, látva ezt az erős, nyugodt, elegáns férfit, ezt kurziváljuk be, férfit, vagy mégse, férfit (amikor ennek a köszöntőnek az első fogalmazványát írtam, még mást jelentett a kurziválni szó, akkor ez az ide-oda azt jelentette volna, hogy itt a férfiasságnak volna valami elemien magától értődő, valami hangsúlytalanul erős jelenléte, egy jelenlét szóra sem érdemes természetessége, most meg…, most nem is szálaznám, mit jelentene így, lám, egy kicsit elromlott a nyelv, de hát ez a nyelv természete, változik, a mi természetünk meg, hogy ezt számon tartsuk), szóval látva ezt az ilyen-olyan férfit, Napóleon szép szavával, ezt az embert, un homme, arra kell gondoljak, hogy minden ember más. Tehát valaki sosem csupán hetvenéves, hanem valakihetvenéves.

Itt most egy kertészhetvenet látunk és ünneplünk. Hosszan tudnék erről a személyről személyesen áradozni, ám szerencsére e jó órán, ha a magaméra, mint rendesen, nem számíthatok is, de most az ő szemérmességéből átszivárog valami rám, s így ejtem az áradozást.

Általában írót munkával szép ünnepelni: olvasással, megtette ezt a múlt héten e lapokon tényleg szépen Dérczy Péter és Horkai Hörcher Ferenc, nekem az ünnepléses ünneplés marad, a pezsgő bontogatása, a lovak kifogása a hintó elől… (A lovak kifogása: ezen még dolgozni kéne talán.)

Köszöntse hát a nemzet ez alkalomból nagy fiát!

Azt hiszem, ez a mondat kissé sántít. Elmegy, de sántít. A nemzet és Kertész viszonya nem dráma nélküli. Eufemisztikusan szólva: rosszul kezdődött, de túlélte, rosszul folytatódott, de túlélte. Kertész túlélő. Túlélő és beszél: az ilyen az kellemetlen.

Főleg akkor, ha az országunk a mai napig nem gondolta át becsületesen a túli szerepét, bűnét, tragédiáját. Itt érdemes ember s ember közt különbséget tenni, mert ez például tisztán nem zsidó föladat volna. Hanem mondjuk keresztény. Keresztény úri közép. Nyilván polgári is. Ehelyett szégyenletes maszatolások, óvatlan hangoskodások meg a szalonzsidózásnak egyre terjedő undormányai. Azok a kis elhallgatások „jó társaságban”, fintorok meg legyintések!

Ilyenekből áll össze egy ország.

Hány s hány efféle fintorgót ismerek, a legtöbbje úgynevezett derék ember, nem is kell az úgynevezett, ha nem volna ez a fintorgás, semmi megjegyzendőm nem volna, derék emberek, akik üldözés esetén gondolkodás nélkül mentenék az üldözötteket, a legkevésbé sem gondolván arra, hogy az üldözés azért is lehetséges, mert ők hallgattak, fintorogtak, legyintettek.

Pedig, láthatjuk akárhol, ha egy társadalom „mindent” megtesz a múltját tisztázandó, akkor is alig történt valami. Nincsenek itt megoldások, csak kötelességek. Nem is azt látom rémületesnek, hogy ezen kötelmeket el-elmulasztjuk, hanem hogy ez ügyben hiányzik az a magától értődőség, ami immár európai minimum.

Egy rasszistától mindenestül elhatárolódni, ez nem program vagy elhatározás, ez olyan, mint a levegővétel. Hogyan is lehetne másképp, Európa bennünk van: így kéne lennie, de nincsen így. Ez most nem az az alkalom, hogy a példákat soroljam: a nem túl távoli rokontól a katolikus főpapig, a kiváló professzortól a miniszterig, államtitkárok, unokaöcsök… Van egy szenvedés, egy kiszolgáltatottság a világban, melyet kizárólag Kertész Imre által láthatunk.

Láthatok.

Örökké hálás maradok neki – őszintén szólva nem neki, hanem az írásának –, hogy egy kalandos, rémséges pillanatban ráébresztett erre a megalázottságra, ráébresztett arra, hol vagyok. Vagy: hol is vagyok.

A túlélő beszámol, túlélő (úr) ír, s így lesz belőle élő, anélkül, hogy elhagyná, elhagyhatná régi énjét, örök túlját. Ez Kertész élete: túlélőből élő. (Egy nagy hívő még vidáman hozzátehetné s az ő részéről ez nem volna nyegleség: és élőből halott – értsd: örökélő.) Élőnek lenni: ez kozmikus, nagy emberi program. Kertész Imre beteljesítette föladatát: élő és szabad. A szabad ember kicsit félelmetes is.

Büszke vagyok arra, hogy a Sorstalanság magyarul íródott. Ez nemzeti büszkeségem része. Nem Kertészt, magunkat mondhatjuk szerencsésnek, hogy ezt a könyvet a világ is ismeri, és tiszteli érte: a magyarokat. De ezt csak mellesleg.

Nem elég nem tartozni valahová, hanem pontosan tudni kell, hová nem tartozom: ez Kertész Imre patriotizmusa. Különbözik az enyémtől. De az enyém az övétől lesz pontosabb.

Kertészhetven: ebből sokat meg lehet és lehetett tudni az emberről. Az élet(e) egy nyitott könyv.

Pezsgő, tánc!
(1999)

Kapcsolódó könyvek: Esterházy Péter: A szabadság nehéz mámora

Esterházy Péter: A szabadság nehéz mámora

Kapcsolódó alkotók: Kertész Imre

!

Keserű. Mi az, hogy valami keserű? A gyerekek nem szeretik, félnek tőle, ők az Édeset szeretik. Aztán később megtanulják, hogy kell kibírni. Keserű a gyógyszer, de meggyógyít. Ezt is át kéne húzni. Keserű a sör is, a kávé is, mégis isszák és élvezik az emberek. Van, aki azt mondja, a kávé feketén, tehát keserűn igazibb, valódibb. Vannak, akik szeretik édesíteni, cukrot raknak bele, tejet. A keserű akkor is ott marad, de már nem érezni. Ők nem mondják, hogy így igazibb, csak azt, hogy így finomabb. Az édes finom, a keserű igaz? Ez is túlzás. Vagy talán hazugság. Keserű.

Keserű.

Keserű meghalt. Nézz előre!


>!
Frank_Spielmann I

Előre csak, soha vissza ne fordulj, ott elöl a halál – szabad vagy tehát.

213. oldal


A hozzászólások megtekintéséhez be kell jelentkezned!