A hónap külföldi írója – Kamel Daoud

!

Mi a közös a következő alkotókban: Publius Vergilius Maro, Christoph Ransmayr, Jean Rhys, Kamel Daoud?

Először is mindannyian köztiszteletben álló klasszikusok nyomába léptek.

Másodszor mindannyiuknak sikerült olyan művet alkotni, amely a klasszikushoz méltóan nagyot szól.

Azért ebből az utóbbi fajtából finoman szólva nincs túl sok. (Négynél persze több, most csak példákat említek.)

Az előbbi három író vonatkozó művéből mára szintén klasszikus lett. Nehezen lehetne kétségbe vonni, hogy az Aeneisnek sikerült követni a homéroszi példát, Az utolsó világnak az ovidiusit, Rhysnek pedig megalkotni azt a történetet, amely a Jane Eyre-ből kimaradt.

Daoudé a legjobb úton van a klasszikussá válás felé. Öt évvel a megjelenés után persze ezt még elég nehéz megítélni, hogy eljut-e oda, de megérdemelni megérdemli. Ehhez a folyamathoz én sokat nem tudok hozzátenni, maximum a molyos olvasottságát növelhetem egy kicsit, de legalább ezért megteszem azt, amit megtehetek.

Daoud Goncourt-díjas regénye a fentiek közül talán Rhyséhez áll a legközelebb. A dominikai szerzőt már vendégül is láttam egyszer a rovatomban (https://moly.hu/merites-rovatok/a-honap-kulfoldi-iroja-jean-rhys), így hivatkozhatom rá. Ő is a „másik”-nak a történetét írta meg, a tükörkép-elbeszélést, a volt gyarmaton játszódót. Ahogyan az algériai Daoud művelte Camus regényével. Megírta a hiányzó másik felét. Egy lélektani-filozófiai elbeszélést Algéria függetlenné válásáról. A korábbi időszak minden következményével együtt.

A kép forrása: https://en.wikipedia.org/wiki/Kamel_Daoud.


>!
vargarockzsolt P

Már szinte hagyomány, hogy amikor a gyarmatosítók elmenekülnek, három dolgot hagynak maguk után: csontokat, autókat és szavakat.

39-40. oldal

!

Más okom is van rá, hogy éppen őróla akarjak írni.

Néhány hónapja afrikai szerzők közül válogatok. Az olvasmányaim között is egyre több afrikai akad, a rovatomban is többekkel sikerült már foglalkoznom. Októberben egy luzofón (https://moly.hu/merites-rovatok/a-honap-kulfoldi-iroja-jose-eduardo-agualusa), novemberben egy anglofón (https://moly.hu/merites-rovatok/a-honap-kulfoldi-iroja-chimamanda-ngozi-adichie) ország egy-egy alkotója szerepelt a Merítésben. Ezek után feltétlenül frankofón országból való írót akartam vendégül látni, már csak a szimmetria kedvéért is. :)

Szerencsére ez az életmű nemcsak arra jó, hogy a szimmetriát kiegyenlítse. :) Annak ellenére is, hogy meglepő módon nagyon kevesen olvasták azt az egyetlen magyarul megjelent regényét a Molyon. Amelyik olyan nagyot szól. És egy közismert klasszikus párdarabja. A Közöny (újabb fordításban: Az idegen) elég sokunknak középiskolai kötelezőnk is volt. Lehet, hogy pont ezért tartják sokan távol magukat a párdarabtól? :)

Albert Camus 1942-es kisregényének főszereplőjét, az Algériában élő francia Meursault-t „egy arab” meggyilkolásáért állítják bíróság elé. A „csavar” a történetben egyrészt az, hogy a gyilkosságnak semmi megfogható oka nincs (ahogyan egy mellékszereplő mondja: egyszerűen szerencsétlenség történik). Másrészt az, hogy Meursault-t nem a gyilkosságért ítélik el, hanem azért, mert semmilyen körülmények között nem hajlandó hazudni. Az, amit elkövet, a bíróságon a kutyát nem érdekli. A regény feléig teljesen normális embernek tekintik, olyannak, mint mindenki más. A regény felétől pedig pont azokért a dolgokért ítélik el, amelyek odáig teljesen normálisnak számítottak. És ez a logika bizony meg is fordítható: ha egyszer mindaz, amit tesz, hétköznapi és emberi, és elítélik ezekért – akkor a vádlói minden más embert, akár saját magukat is elítélhetnék ugyanezen az alapon.

(A kép a regény 1967-es filmváltozatából való. Marcello Mastroianni látható rajta Meursault szerepében. Forrás: http://sensesofcinema.com/2016/cteq/the-stranger/)


>!
Sister
Albert Camus: Az idegen

Camus emblematikus műve, mondhatni végigkísérte az egyetemi éveimet. Vizsgáltuk nyelvészeti-, irodalmi-, illetve fordítástechnikai szempontból is. Az utóbbit különösen élveztem, mert Gyergyai avítt, felülstilizált szövege már régóta újrafordításért kiáltott. A fordítók maguk is arra törekedtek, hogy megtalálják Camus igazi hangját. Azt a hangot, ami a maga egyszerűségében és kendőzetlen őszinteségében tárja elénk Meursault életét. Egy olyan emberét, aki minden szempontból idegen. Különös és sokatmondó az is, mennyi olvasata lehet már magának a névnek is. Egyszerre magában foglalja az anya (mère), a nap (soleil), illetve a halál (mort) szavakat, melyek mintegy ki is jelölik történetünk vezérfonalát.

Úgy gondolom, Kiss Kornélia és Ádám Péter elképesztően színvonalas munkát adtak ki a kezükből; a szöveg épp annyira modern és mai, amennyire a stílusa engedi. Ha valaki egy friss, újszerű, mégis minden tekintetben fantasztikus fordítást szeretne olvasni, az bátran emelje le a polcról – nem fog csalódni!

!
>!
vikiniki2
Albert Camus: L'Étranger

Magyar címén a Közöny, eredetileg az idegen, szerintem a francia irodalom egyik legmeghatározóbb alkotása. Az egyik kedvenc könyvem. Az író tökéletesen ragadja meg a világtól való elidegenedést, a világban való elveszettséget. A főhősnek még a keresztnevét sem tudjuk meg a mű során, így azon kívül, hogy ő idegen saját világában, mi is idegenként kezeljük és úgy érezzük, mintha a könyv olvasása során mi is idegenek és kivülállók lennénk..

!

És akkor jön hetven évvel később egy algériai író, és újabb kisregényében felteszi azt a döbbenetesen egyszerű kérdést, amely korábban eszébe sem jutott senkinek: de hát kit gyilkolt meg Meursault? Meursault keresztnevét valóban nem tudjuk meg… de van, akinek még ennyi sem jut:

„Már az elején minden világos: neki volt rendes neve, ahogy egy emberhez illik, a bátyámnak nem volt. Nevezhette volna »Kétórának«, ahogy egy másik író Pénteknek hívta azt a négert. A nap egy pillanatának a hét egy napja helyett. Jó név ez a Kétóra. Arabul Zudzs – azaz kettő, duó, ő és én, egy minden gyanún felül álló ikerpár azok szemében, akik ismerik ezt a történetet. Egy tünékeny arab, aki mindössze két órát élt, és aki hetven év óta szüntelenül meghal, hiába temették el. A bátyámat, Zudzsot mintha üveg alatt mutogatnák: meggyilkolták, de csak egy légmozgás és a két óramutató nevével jelölik, újra és újra lejátszatják vele a pisztolygolyó általi halálát – lelövi egy francia, aki nem tudja, hogy mit kezdjen az idejével és a számára terhes világgal.” @vargarockzsolt: https://moly.hu/idezetek/703245

Ahogy fentebb írtam: igen, szerencsétlenség történik, igen, Meursault nagyon rosszul jár. Szörnyű, ha valakit azért büntetnek, mert nem sír az anyja temetésén. De ha ezt a logikát megfordítjuk: és az mennyire szörnyű, ha egy gyilkosságnál súlyosabb bűnnek ítélik azt, ha valaki nem sír az anyja temetésén? Abba a bizonyos szerencsétlenségbe belehalt egy ember.

És az mekkora gáz, hogy ez a kép is a fent említett filmből való, de nem tudom megmondani, mi a színész neve, mert egyik forrásom sem különíti el, melyik arab színész melyik szereplőt játszotta? Egyébként a kép innen való: https://www.filmcomment.com/blog/the-stranger-marcello-….

Ha „csak” ezt a kérdést próbálná megválaszolni Daoud regénye, akkor is tanulságos volna. Ennél azonban jóval többre törekszik.

„Mit is alkotott az arab szerző? Csak, hogy néhány (de tényleg csak néhány!) példát említsek: az Új vizsgálat egy posztmodern újraírás, egy főhajtás a nagy mű és szerzője előtt; egy 21. századi, vérbeli egzisztencialista elbeszélés; egy furcsa átértelmezés, amiben az egyes szerepeket szinte mind Harun, az elbeszélőnk ölti magára; rengeteg helyről és időből származó mítosz felidézése, és beépítése a szövegbe; vagy épp a kortárs észak-afrikai arab irodalom gyökereinek visszavezetése a francia elődökig.” (@giggs85: https://moly.hu/ertekelesek/2108753)


>!
GTM P
Kamel Daoud: Új vizsgálat a Meursault-ügyben

„Kit gyilkolt meg Meursault?”
Vajon jutott-e eszébe bárkinek is ez a kérdés, mikor a Közönyt olvasta? Bevallom, nekem nem. Mégis örülök, hogy akadt valaki, akinek a fejében megfogant, aztán válaszolt is rá. Elénk tárta azt a fikciót, amit nyugodtan kezelhetünk valóságnak is, épp annyira, amennyire a regény narrátora annak tekinti Camus fikcióját.
A történet messze túlmutat önmagán. Olyan mögöttes tartalmakat tár fel a hajdani gyarmati sorban tengődő és a mai „öngyarmatosítás" béklyójában vegetáló Algériáról, amiket már véletlenül sem gondolhatunk fikciónak. Olyan társadalmi, etikai és filozófiai kérdéseket vet fel, amiken rágódhatunk utána napokig, és amik semmivel sem maradnak el a nagy előd, Camus műveiben megszokottaktól. Sőt, kiegészítik azokat. Daoud műve úgy egészíti ki Camus-ét, mint egymást a két egybeillő puzzle darab, vagy mint a jin és jang két fele. Így lesz kerek az egész. Jelentéstöbblettel ruházzák fel egymást. Mostantól egyik sem értelmezhető teljességében a másik nélkül.
Örülök, hogy a kényszerűségből könyvek nélkül töltött hónapok után pont ezzel a kötettel kezdtem újra az olvasást. A Közöny fontos és meghatározó olvasmányom volt már kamaszkoromban. Daoud kötetéből pedig minden látszólagos ellenpontozása dacára árad a nagy előd iránti mélységes tisztelet.
Mégis éppoly nehéz most bármi okosat írnom erről a regényről, mint amilyen nehéz volt annak idején a Közönyről . Az egyiknek már könyvtárnyi irodalma született, a másikról meg minden fontosat leírtak az előttem szólók kiváló ismertetőikben. Ismételni nem akarok. A gondolatok meg csak kavarognak a fejemben, és nem tudom őket formába önteni. Ez nálam mindig fontos bizonyítéka annak, hogy remek könyvet olvastam. Rengeteg gondolat, rengeteg kapcsolódási pont jutott eszembe.
Inkább csak egyetlen kis adalékot, nem is a legfontosabb, említenék a regény lehetséges értelmezéseihez. A ma oly divatos, a tudomány határait súroló család- és rendszerterápiák egyike azt állítja, hogy a gyilkos bekapcsolódik áldozata családi rendszerébe, ahol aztán, mivel fizikálisan nincs jelen, valaki más veszi át a helyét, kezdi el élni az életét. A hideg rázott, mikor kiderült, hogy a regény hőse (többek között) Meursault életét éli újra. És nem az a lényeg ebben, hogy ő is gyilkossá válik, hanem mert éppoly „idegen” lesz saját társadalmában, mint Meursault a magáéban, és nem a bűne miatt vetik meg, hanem a mássága, az „idegensége” miatt.
Daoud maga is „idegen”: két kultúra határán élő szabadgondolkodó. Hazájában hitehagyás és eretnekség miatt halált kiáltanak a fejére, Franciaországban pedig iszlamofóbiával vádolják egyes csoportok. Lelkük rajta. Én rendkívüli írónak tartom. Remélem, hamarosan megjelenik magyarul az új regénye is.

!

Tisztelet igen, de szeretet nem.*

Ahhoz, hogy a mai algériai méltó választ adhasson a világ előtt Camus regényére, mindenekelőtt arra van szükség, hogy ne az anyanyelvén válaszoljon. Hanem ugyanazon a nyelven, amelyiken a nagy előd műve megszólalt. Ez pedig már önmagában fájdalmas önellentmondás.

„Jó kis regény ez arról, mit is jelent algériainak (tágabb értelemben: gyarmatosítottnak) lenni: gyűlölni egykori urainkat úgy, hogy erről a gyűlöletről csak az ő kultúrájuk nyelvén tudunk a világnak beszélni. És jó, hogy kisregény ez, mert a felvetett kérdések így végig feszültség alatt tartják a szöveget – egy hosszabb prózát talán már nem töltene meg egy ilyen masszívan moralizáló téma.” (@Kuszma: https://moly.hu/ertekelesek/2303109)

Még egy ok, hogy egy egész rovatot szenteljek Daoudnak.

A regény „tágabb értelemben” a mindenkori gyarmati (posztgyarmati) létről is szól, nem csupán egy konkrét történelmi helyzet lenyomata. Ez a fajta lét pedig rendkívül bonyolult, gyarmatosított és gyarmatosító oldaláról egyaránt. Camus-nek is volt róla még mondanivalója a novelláiban is, erre @cortinadampezzo értékelése hívja fel a figyelmet:

„Nagyon érdekes volt megfigyelni az algériai születésű, és élete legjavát ott is töltő Camus Algéria-ábrázolását. A francia gyarmatosítók (akik valójában már több mint száz éve ott élő telepesek), illetve az arab és berber őslakosság nem élt egymással olyan éles elkülönültségben, mint más kolonialista művekben megszokhattuk, sokkal inkább egy óvatos, kissé távolságtartó, de se-veled-se-nélküled szimbiózisban. Ezt a hallgatólagos nyugalmat zúzta szét az 1954-ben kitört algériai függetlenségi háború, amely Camus-t is mélyen megérintette, és ez a személyes érintettség, az afrikai szülőhazáját féltő és szerető, de ugyanakkor filozófiájában mégiscsak francia szerző tehetetlen dühe nagyon erősen jelen van a novellákban, leginkább talán A vendég címűben, amelyet az egész kötet legjobbjának tartok.” (https://moly.hu/ertekelesek/3007171)

1954-ben már nemcsak arabok tartották Algériát szülőhazájuknak, hanem franciák is. Ez természetesen nem vigasztalta a gyarmatosítottakat, nem segített a problémáikon, csak tovább komplikálta az amúgy is nagyon nehéz, szomorú helyzetet. A világ minden gyarmatán, legyen az portugál, francia, angol, holland, bármilyen.

(A kép az afrikai frankofón területeket ábrázolja, független államokat és ma is Franciaországhoz tartozó tengerentúli tartományokat egyaránt. Forrás: https://en.wikipedia.org/wiki/African_French.)

@Morpheus pedig még ennél is tágabb értelmezést is talál:

*Mondani sem kell – de azért a félreértések elkerülése végett mondom –, hogy nem Kamel Daoudról beszélek, hanem a regénye elbeszélőjéről. Daoud személyes érzelmeire eszem ágában sincs következtetni a regényből.


>!
Morpheus
Kamel Daoud: Új vizsgálat a Meursault-ügyben

A Közöny-t régen olvastam, akkoriban nem is érintett meg annyira, de mivel közel áll hozzám az egzisztencializmus, annak kihagyhatatlan darabjának tűnt. Ez a könyv pedig abból építkezik tovább. Ez nagy merészség, alaposan mellé lehetett volna lőni, de zseniálisan folytatja az alapkérdések boncolgatását, ami megsemmisülés (halál), a szabadság, az elválasztottság (magány), valamint a szerelem is felbukkan, de az csupán jelzésszerűen, ami a szeretet mellett képes az elválasztottságunk közé hidat verni.
Időnként a saját gondolataimat olvastam ki a könyvből (lásd idézetek). És igen, a jelen világban boldogan szeretnék élni, ha a gyakorlatban is képes lennék elsajátítani azt, hogy ez hogyan lehetséges, de ezt sem a vallásoktól, sem ettől a civilizációtól nem kaphatom meg. Ha szerencsénk van, elhozzuk otthonról, ha nincs, akkor tele sérüléssekkel és vakfoltokkal éljük az életünket, mankókra támaszkodva, egymáson sebeket ütve. Aztán ha érdekel, mi ez az egész és elég ügyes is vagyok, talán sikerül néhány vakfoltra rábukkanni, miközben a sebek egyre szaporodnak a lelkemen.
De lényeg ami lényeg, másoknak sem az életéért, sem a haláláért nem vagyunk felelősek, csak a sajátunkért, de azért igen, szembe kell nézzünk végességünkkel, hogy élhessünk, a szeretet az egyetlen út (kisöccsével az együttérzéssel kézen fogva), a szabadsággal összeölelkezve (soha ne rendeződjünk senki és semmi alá). Ha ezekből csak egy is hiányzik, sok felé nyúlhatunk, hazudhatunk másoknak és magunknak akár élethosszig, és aztán lehet ugyan olyan vakon a semmibe hullani, mint ahogyan éltünk…

4 hozzászólás
!

Daoud regényének legnagyobb önellentmondása (amely olyan ügyesen van beleírva a regénybe, hogy nem árt, hanem használ a szövegnek), hogy a főszereplő egy idő után pontosan arra az emberre kezd hasonlítani, akit a legjobban gyűlöl. Nagyon magányossá válik; a társaitól is tartja a távolságot. Meursault gyilkossága teszi mássá, és a saját anyja elvárásai. Igaz, hogy a társadalomhoz képtelen alkalmazkodni, de ettől még nem válik önállóvá sem. Valaki másnak az életét kezdi élni. Ahogyan az életéről valaki másnak a szavaival (másnak a nyelvén) tud csak beszélni. Amikor a legszemélyesebb vallomásokat teszi, hirtelen Camus-t kezdi idézni. Újraírva. Időnként önmaga is hazugságnak tartja a saját szavait.

Az alábbi idézet kiválóan mutatja ezt a fajta elmagányosodást. Elkülönülést a kultúrától, elkülönülést Istentől.

(A képen az író városának, Mostaganemnek történelmi negyede látható. Forrás: https://fr.wikipedia.org/wiki/Mostaganem#/media/File:Mo…)


>!
Morpheus

Nem szégyellem előtted kimondani, hogy irtózom a vallásoktól. Az összestől. Mert meghamisítják a világot. Néha kedvem volna áttörni a szomszédomtól elválasztó falat, megráznám a nyakánál fogva, hogy hagyja már abba a siránkozó recitálást, ne féljen a világtól, ébredjen rá saját erejére és méltóságára, ne fusson tovább egy olyan atya után, aki elszökött az égbe és soha nem fog visszajönni.

81-82. oldal

!

Ahogy föntebb írtam, a regény narrátora nem keverendő össze a szerzőjével. Nem is kísérelnék meg ilyesmit soha. De ez a rovat Daoudról is szól, nemcsak a regényéről, és nincs is szándékomban megfeledkezni róla.

Arról a Daoudról, aki amúgy újságíró, évek óta szerkeszti a Le quotidien d’Oran című nyugat-algériai napilapot, írja a lap véleményrovatát, amelyből ilyen írásokat válogatnak be a New York Timesba (sajnos csak angolul vagy franciául olvasó molyoknak ajánlhatom):

https://www.nytimes.com/2017/10/01/opinion/the-next-ara…
https://www.nytimes.com/2018/10/15/opinion/audin-france…

Az előbbi a női jogok helyzetéről szól az iszlám országokban, az utóbbi pedig a folyton átértelmeződő történelemről, arról a problémáról, amelyet a regény is középpontba állít. (Egyébként a női szereplők regénybeli megítélése is megérne egy elemzést, csak ezt sajnos spoiler nélkül nem tehetem.) Higgadt, intelligens, körültekintően megírt szövegek.

Hogy a mai Algéria közvéleményével mennyire harmonizálnak vagy mennyire nem, azt sajnos nem tudom megítélni. Annyit látok, amennyiről például az a weboldal, ahonnan a fenti képet vettem (https://www.atlasinfo.fr/Algerie-un-imam-demandant-l-ex…), beszámol. Egy algériai imámról, aki szerint Kamel Daoudot egy bizonyos megjegyzéséért (nem a fenti cikkekért) ki kellene végezni. Meg egy algériai bíróságról, amely ezt az imámot pénzbüntetésre és három hónap elzárásra ítélte. Mindkettő egy-egy kiragadott mozzanat, önmagában nagyon kevés.

A regény, az nem kevés. Sem a Goncourt-díjhoz, sem az öt kontinens frankofón országainak irodalmi díjához. Az utóbbi nálunk kevésbé ismert, ezért megmutatom a díjazottak listáját: https://fr.wikipedia.org/wiki/Prix_des_cinq_continents_…. A listáról Alain Mabanckou regénye jelent meg magyar nyelven, arról tudtok tájékozódni. Én Ananda Devi regényét olvastam, az értékelésemet megtaláljátok az adatlapján. Jó társaságban van ez a Daoud-könyv mindenhogy. :)

Ha esetleg a molyoknak nem hinnétek, olvassátok el Zemen Annamária elemzését is, amelyet @vargarockzsolt ajánl (https://olvassbele.com/2016/07/19/camus-a-tukorben-kame…). Itt pedig a regénybe is beleolvashattok: (https://olvassbele.com/2016/07/19/kamel-daoud-uj-vizsga…). Csak hogy kisebb legyen a kockázat. :)

A magam részéről soha többé nem fogom tudni úgy olvasni Camus regényét, mint azelőtt. Ahogy @GTM írta a fentebb kiemelt értékelésében: „Mostantól egyik sem értelmezhető teljességében a másik nélkül”. Ez a legtöbb, amit elmondhatok róla.


>!
vargarockzsolt P

Nem egy időben üt a történelem órája minden nép számára.
Ez a magyarázata a történelem állandóságának.
E. M. Cioran
A keserűség szillogizmusai

5. oldal


A hozzászólások megtekintéséhez be kell jelentkezned!