A hónap külföldi írója – Juan Rulfo

Rovatgazda
!

(Kép forrása: spoiler )

„Majd meglátja, milyen szél fúj Luvinában. Sötét a színe. Azt mondják, azért, mert vulkáni homokot hord; egy biztos, hogy az a szél fekete. Majd meglátja. Beveszi magát Luvinába, és belekap mindenbe, mintha bele akarna harapni. Gyakran megesik, hogy leviszi a háztetőket, akár a szalmakalapot, és csak a puszta, fedetlen falakat hagyja meg. Aztán kaparászik, mintha körme volna: éjjel-nappal hallani, ahogy kaparja a falakat, rögöket ránt ki a földből, az ajtó alatt kotorászik a hegyes lapátjával, a végén úgy érzi az ember, mintha őbenne, belül zsibongna, az ő csontjainak az eresztékét cibálná. Majd meglátja.” @Chöpp (https://moly.hu/idezetek/882674)

Viszonylag kevesen vannak azon irodalmárok, akik egy ennyire pindurka, jelen esetben mindösszesen úgy 300 oldalnyi életművel örökre és megkérdőjelezhetetlenül felrajzolták magukat az Irodalom térképére. Olyanokra gondolok, mint John Kennedy Toole vagy Raduan Nassar. De még közülük is kiemelkedik jelen rovatom alanya, Juan Nepomuceno Carlos Pérez Rulfo Vizcaíno, vagy simán csak Juan Rulfo, akinek nyúlfarknyi, egy felesleges gramm zsír és sallang nélküli életműve örök helyet biztosít számára a világirodalom Pantheonjában. Úgyhogy tartsatok velem a múltkori, franciás kitérő után Mexikó felé!


>!
kmaria P

Minden sóhaj egy korty élet, mely kicsordul az ember szívéből.

37. oldal

!

(Kép forrása: spoiler )

Jalisco es Mexico!

Jalisco egyike Mexikó 31 államának, azért mondják, hogy Jalisco maga Mexikó, mert ebből a térségből származik minden olyan, sztereotipikusan mexikói dolog, ami egy átlagos világpolgárnak eszébe juthat, ha az országra gondol. A mariachi. A tequila és a raicilla. A sombrero és maga a kalaptánc, valamint a charreada és a jaripeo, amik amolyan bikarodeók.
Itt született Juan Rulfo is, Apulco városában (bár hivatalosan San Gabriel van megadva születési helyének) 1917, más források szerint 1918. május 16-án.
Gyerekként végigélte az egy évtizedig húzódó mexikói forradalmat, valamint az ún. Cristero-lázadást is, ezeknek lelki nyomait egész életében magával hordozta, és önéletrajzibb novelláiban meg is jelennek az ekkor elszenvedett traumák.
Apja 1923-ban lett gyilkosság áldozata, édesanyja 1927-ben hunyt el. A forrongó, formálódó ország nem bánt kesztyűs kézzel a kiterjedt, jobbára földbirtokos Rulfo-famíliával, a kis Juant pedig eztán nagyanyja nevelte a Guadalajarában.
1928 és 1932 közt a Luis Silva bentlakásos iskolában élt, hat évfolyamot, valamint egy speciális hetediket végzett el, amivel könyvelői képesítést szerzett, bár szakmájában sosem dolgozott. Két évig járt egy szemináriumra, de végül nem került be a Guadalajarai Egyetemre, mert az iskola sztrájk miatt zárva volt.
Mexikóvárosba költözése után felvételt nyert a katonai akadémiára, amit aztán három hónap után otthagyott. Reménykedett abban, hogy jogot tanulhat, végül irodalmi kurzusokra járt, közben pedig a Bevándorlási Hivatal tisztviselőjeként dolgozott 1936-tól.
Ebben az időben kezdett írni is, egy kollégája, Efrén Hernández felügyelete alatt. 1944-ben alapították meg a Pan címre keresztelt irodalmi folyóiratot. A Bevándorlási Hivatal munkatársaként körbeutazta Mexikót, majd a Goodrich-Euzkadi művezetője lett, de temperamentuma miatt jobban szeretett a cég utazó ügynökeként dolgozni. Ezekben az években végigutazta Mexikó déli államait, egészen 1952-ig, amikor elbocsátották, mert az autójába rádiót igényelt.
Megpályázta a Centro Mexicano de Escritores ösztöndíját, amit a Rockefeller-alapítvány is pénzelt, ennek segítségével két könyvet írt 1952 és 1955 közt.


>!
Azazello

Senki se bánthat soha, fiam. Én azért vagyok itt, hogy megvédjelek. Ezért születtem előbb, mint te, ezért keményedett meg korábban a csontom, mint a tied.

42. oldal

!

(Kép forrása: spoiler )

majd meglátja, ha odamegy

Első könyve, az El llano en llamas 1953-ban jelent meg, Magyarországra a latin-amerikai boom idején jutott el, egy időben Vargas Llosával és Márquezzel. Itthon először Lángoló síkság címen jelent meg 1970-ben. Új fordításban legutóbb 2014-ben adták ki, immár a Lángoló puszta címet kapta.
A hihetetlenül sűrű, fullasztó novellák Rulfo szülőhazájába, a porlepte Jaliscóba kalauzolják az olvasót, aztán nem eresztik. Vérszag, akasztófavirágok.

„Kegyetlen, tárgyilagos, romantikus sallangoktól teljesen mentes kötet." @kolika (https://moly.hu/ertekelesek/2739815)

Rulfo már ebben a kötetben világossá teszi, hogy az önéletrajziság szerves része művészetének. Ez a kötet egyik leghíresebb írásában, a ¡Diles que no me maten!-ben (magyarul Mondd nekik, hogy ne öljenek meg!) jelenik meg a legátütőbben, de a legtöbb művének mozgatórugója ugyanez a sivatagi halál- és verejtékszag, a gyilkosság, és főleg a bosszú.

„Dosztojevszkijt parafrazálva: ti körbeünnepelt mágikus nagyok (Márquez, Vargas Llosa, Fuentes) ott, ti mindannyian a Rulfo által nem hallott kutyaugatásból bújtatok ki!” @iniesta (https://moly.hu/ertekelesek/1333143)

Egyszerű, de mély emberismeret, szikár, majdhogynem eszköztelen, feleslegesen elejtett szavak nélküli, tűpontos ábrázolás, a kímélet és a feloldozás teljes hiánya – ezek az attribútumok tették és teszik a mai napig a Lángoló pusztát a latin-amerikai irodalom és a világirodalom megkerülhetetlen alapművévé.


>!
rakétaember

Itt, mikor az ember beszél, a szavak megforrósodnak a szájában a kinti melegtől, kiszárítják a nyelvét, míg a lélegzettel együtt ki nem fogynak. Így van ez itt. Ezért nincs kedve beszélni senkinek.

Ezt a földet adták nekünk

!

(Kép forrása: spoiler )

ott a levegő megváltoztatja a dolgok színét

Legismertebb és legmeghatározóbb könyvét, a Pedro Páramo című regényt 1953-ban kezdte írni, és 1955-ben jelent meg, először magyarul pedig 1964-ben.

„Emlékszem, mikor először olvastam, azonnal visszalapoztam az elejére, és rögtön kezdtem elölről.” @giggs85 (https://moly.hu/ertekelesek/501535)

A Pedro vitán felül a spanyol ajkú irodalom egyik legnagyobb klasszikusa, hatása pedig felmérhetetlen. Hogy az obligát példával éljek, maga Márquez mondta róla, hogy Rulfo nélkül a Száz év magány sosem nyerte volna el azt a formáját, amilyennek ma ismerjük, de a többi nagyágyú, a már említett Llosa, Fuentes és Cortázar is mindannyian a posteriori előképükként tekintenek rá.

„Nem könnyű, de nagyon sokrétegű, szuggesztív alkotás. Nehéz a hatása alól kikerülni.” @marschlako (https://moly.hu/ertekelesek/2408828)

A cselekmény helyszíne, Comala, akárcsak a Márqueznél megélt Macondo, egy minden latin-amerikai jelleget magába gyűrő, emblematikus nemhely. Ide vándorol elbeszélőnk, Juan Preciado, hogy anyja utolsó kérésére megkeresse és elszámoltassa apját, a címszereplő Pedro Páramót. Preciado lázálmaiban Comalát csak holtak lakják, az e világ és a túlvilág közé szorultak bolyongó lelkei. Mikor maga is meghal, az elbeszélést is gomolygó, szintén itt rekedt lelke folytatja.

„El akartam mondani neki, hogy minket az élet egyesített, az élet zárt össze, az élet állított egymás mellé bennünket. Olyan magányosan éltünk itt, egyedül mi laktunk itt. Valahogy csak be kellett népesíteni a falut.”

„Belesüllyedsz,mégis kívül maradsz és csak a saját létezésedet tartod igaznak,az egyetlen olyan szereplőét,aki vég nélkül bolyong a történetben." @lanora (https://moly.hu/ertekelesek/2578146)

Megjelenésekor a Pedro kimondottan hűvös kritikai fogadtatásra talált, és elsőre alig kétezer példányban kelt el. Idővel viszont az olvasók felismerték a regény zsenialitását, magukra ismertek az áttetsző szereplőkben, és rádöbbentek, hogy ezen az elátkozott vidéken sem az életben, sem a halálban nem fognak végső nyugalomra lelni. Így válhatott a latin-amerikai irodalom kulcsregényévé, egyedülálló irodalmi gyöngyszemmé.

Ez egyébként az e havi ajánlott könyvem is, a Merítés által ajánlott könyvek összesített listáját pedig itt találod: https://moly.hu/listak/merites-konyvajanlo-osszesitett-lista-2017-szeptembertol


>!
kaporszakall

Ez a falu csupa visszhang. Mintha be volnának zárva a falak üregébe, a kövek gödrébe. Amikor mégy, szinte hallod a kopogó lépteket. Megcsikordul a kavics. Nevetés. Régi-régi nevetés, mintha már fáradtan hangzana. Elkopott hangok. És mindezt hallod. De azt hiszem, eljön még a napja, mikor minden elcsendesül.

36. oldal (Pedro Páramo)

!

(Kép forrása: spoiler )

gyakran temethetek el embereket, amit igencsak szívesen teszek

1956 és 1958 között Rulfo az El gallo de oro (az Aranykakas ) című kisregényen dolgozott, ami eredetileg forgatókönyvnek készült, és végül csak az író halála előtt hat évvel, 1980-ban jelent meg első ízben. 2010-ben posztumusz megjelent a felülvizsgált és javított, végső változat.

„A függőség kisregénye. A mindent elborító, embert és istent nem becsülő, azokat eltárgyiasító szenvedélyéé. Út a szegénységtől a lelki sivárságig. Nagyon rövid és éppen annyira ajánlott darab.” @Aigi (https://moly.hu/ertekelesek/1901785)

A tömény, tragikus, három mondatban összefoglalható sztori szerint súlytalan, semmi kis hősünk, Dionisio céltalanul tengeti kilátástalan életét egy porlepte, Jaliscói faluban, arról álmodozva, hogy egyszer meggazdagszik, amikor aranyló harci kakas képében rávigyorog a szerencse. A vakszerencse, mely elindítja őt egy lefelé tartó spirálon. Félelmetesen eleven, pulzáló történet arról, hogy egy túlságosan elbizakodott, sekélyes, buta és mérgező ember magát észre sem véve szívja ki az életet a környezetéből, és vakon bedönti saját, értéktelen életét. La vida no vale nada.

„Érezni, hogy forgatókönyvnek készült: Rulfo nyelve a szokásosnál is sűrűbb és színesebb, inkább intenzív képekkel, mint leírásokkal és monológokkal operál. Szépen le van faragva, hogy csak a java maradjon […] az ember könnyen oda tudja képzelni a szereplők közé akár magát Hemingwayt is, amint épp feltesz ötven dolcsit a fekete kakasra. Ha már bika nincs.” @Kuszma (https://moly.hu/ertekelesek/2513302)


>!
Kuszma P

– Én sírásó vagyok. Nem ijedsz meg tőle? No de hát az vagyok. És sose mondtam, hogy annyit se keresek vele, hogy szégyelljem magam. Ez is csak olyan munka, mint a többi. És megvan az az előnye, hogy gyakran temethetek el embereket, amit igencsak szívesen teszek.

110. oldal, Egy darab éjszaka

Kapcsolódó szócikkek: munka · sírásó
1 hozzászólás
!

(Kép forrása: spoiler )

amikor elért a suttogás, megpattant bennem a húr

Az Aranykakast leszámítva, két műve után nem írt többet. A hatvanas években ugyan próbálkozott egy második regénnyel, de mivel elégedetlen volt vele, a létrejött kézirattöredéket is megsemmisítette. További életében sokat fotózott, és írt néhány forgatókönyvet is. 1962-ben kinevezték a Nemzeti Fejlesztési Bizottság élére, amit haláláig vezetett. A bizottság több, remekbe szabott albumot is megjelentetett, amik hűen tükrözték a nemzeti közösségek életét.
Feleségével, Clara Angelina Aparicio Reyesszel négy gyermeket hoztak világra. A legfiatalabb, Juan Carlos Rulfo elismert rendező lett, aki első filmjében, az El abuelo Cheno y otras historiasban mesélte el nagyapja történetét; a film egyben apja egyik legnevezetesebb, már említett novellájának, a Mondd nekik, hogy ne öljenek meg!-nek a feldolgozása is.
Rulfo halála után a család létrehozta a Juan Rulfo Foundationt, aminek birtokában van a szerző több, mint hatezer fotónegatívja. Válogatott fotóiból jelentették meg 2002-ben a Juan Rulfo’s Mexico című albumot, benne többek között Carlos Fuentes esszéjével.
Juan Rulfo világéletében erős dohányos volt, tüdőrákban halt meg 1986-ban, 68 évesen.


>!
Chöpp

De ha mi elmegyünk, ki hozza utánunk a halottainkat? Ők itt laknak, és nem hagyhatjuk magukra őket.
    Most is itt vannak. Majd meglátja, ha odamegy. Rágják a száraz szentjánoskenyérfa bagót, és nyelik a nyálukat, így csillapítják az éhségüket. Majd meglátja, úgy járnak, mint az árnyék, a házfalakhoz tapadva, mintha a szél vonszolná őket.

130. oldal Luvina


A hozzászólások megtekintéséhez be kell jelentkezned!