A hónap külföldi írója – Charles Bukowski

Rovatgazda
!

(Kép forrása: spoiler )

biztos voltam benne, hogy soha nem leszek boldog

Szóval a dolog úgy áll, hogy most már a hónap külföldi írójáról is fogok okoskodni, és hát ki mással kezdeném a sort, mint szívemszottya őskedvencemmel, Charles Bukowskival. Ejj, kiszámítható vagyok. Na, nem baj, legyek.
Sokat rugóztam, hogyan lenne jó felépíteni ezt a rovatot, mert a prózai életműve egyszerűen egy konstans önéletrajz, úgyhogy annak a világon semmi értelmét nem láttam, hogy lepötyögöm az életét bevezetés gyanánt, aztán könyvenként elismétlem, amit az elején mondtam, szóval ponyvaregényesre vettem a figurát, és időben ide-oda ugrándozva viszem végig a dolgot.
Nem is szeretnék tovább kertelni, kezdjük egyből a negyedik regényével, ez lenne az 1982-es Ham on Rye, ami magyarul A kezdő címen jelent meg, első ízben 2008-ban, a Cartaphilus kiadó gondozásában.
Az életmű egyik legmegindítóbb és talán leginkább önéletrajzi darabja az író, túlzás nélkül állíthatom, nyomorúságos gyermekkorát meséli el, különös tekintettel az apjával való, megromlott kapcsolatára, háttérben a gazdasági világválsággal és a távolról fenyegető második világháborúval.

”Úgy érzem magam, mintha gyomorszájon vágtak volna. Nyers, durva, mocskos, és nagyon, nagyon szomorú. És ez is élet.” @shano (https://moly.hu/ertekelesek/3152022)

Heinrich Karl Bukowski 1920. augusztus 16-án született a weimari köztársaságban, azon belül is egy Andernach nevű városban. Onnan az író hároméves korában költöztek az Egyesült Államokba, azon belül is először Baltimore-ba, majd 1926-ban Los Angeles külvárosába.

”De akkor mit akar? Mi az élete értelme? Mikor mindenhol középszerű embereket lát, de tudja, hogy ő sosem lesz egy közülük. Ez a világ nem fogadja be őt soha.” @zsofi017 (https://moly.hu/ertekelesek/3127944)

Az ifjú Bukowski, pontosabban alteregója, Hank Chinaski egy nagyon félénk (ettől függetlenül tökös) gyerek volt, akit iskolatársai megállás nélkül cikiztek krónikus pattanásai, mitesszerei miatt, ennek nyomai egész életében láthatóak maradtak arcán és testén is. A válság alatt némileg megroppant apja, feltehetőleg a frusztrációja miatt, rendszeresen nagyon durván verte. Nem csoda, hogy a terrorban tartott srác félig még gyerekként felfedezte az alkoholt egy barátjával, William „Baldy” Mullinaxszel.

”Találó a borítón lévő bokszkesztyű, mert a szöveg folyamatosan megsorozza az olvasót. Hol egy gyomros, hol egy balhorog, hol egy jobbegyenes talál célba. A végére még a legedzettebb olvasók is KO-val dőlnek ki.
B*szd meg, öreg, ez kemény menet volt.” @mbazsa (https://moly.hu/ertekelesek/2889473)

A középiskola elvégzése után két évig volt a Los Angeles City College hallgatója. Irodalmat, művészetet és zsurnalisztikát tanult, már persze, amikor volt annyira képben, hogy beüljön az előadásokra. Aztán lebombázták Pearl Harbort, és Chinaskit is meglegyintette a háború szele, de az már egy másik könyv, egy másik történet…


>!
Natasha

– Ön bizonyára Mr. Chinaski, igaz?
Bólintottam.
– Harminc percet késett.
– Igen.
– Egy esküvőről vagy temetésről késne harminc percet?
– Nem.
– Miért nem, kérem, árulja el.
– Nos, ha a saját temetésemről volna szó, nyilván pontos lennék. Ha az esküvőmről, az pedig egyet jelentene a temetésemmel.

289. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Henry Chinaski
!

(Kép forrása: spoiler )

pont olyan volt, mint a világ legszélén élni

A Tótumfaktum, bár hét évvel korábban, 1975-ben íródott, ott kapja fel a fonalat, ahol A kezdő leejtette. A második világháború árnyékában, 1944-ben Chinaski/Bukowski New York-ba települt át, és megpróbált kibújni a sorkötelesség alól, aminek következményeképpen rászállt az FBI, és tizenhét napra parkolópályára is állította a szárnyait próbálgató írót. Ugyanebben az évben jelent meg első novellája a Story magazinban (nem, nem abban), meg volt még pár publikációja, de elutasító levelekkel akár ki is tapétázhatta volna filléres szobáját, így hát hamar feladta a próbálkozást, és egészen az ’50-es évek végéig hallgatott.

”Tetszett. Pörgős volt. Csak azért nem öt csillagos, mert a sok alkoholtól, amit Henry megivott én is berúgtam.” @kulcsar123 (https://moly.hu/ertekelesek/1951664)

Alkalmi munkákból tengődött, jóformán csak akasztott ember nem volt, ebben jelen rovat írójára hasonlít. Ezt az USA-n keresztül-kasul kolbászoló, számkivetett, kopott bőröndbe szorított életet meséli el a Tótumfaktum, ami hősünk talán legemblematikusabb, legbukovszkibb regénye, és amiből Bent Hamer már jóval az író halála után, 2005-ben készített felejthető filmet, Matt Dillonnal a főszerepben.

”Úgy kezdtem hozzá, hogy kényszer elolvasnom a plecsniért. Nos, ott tartottam már az elején, hogy képtelen voltam félretenni. Beszippantott.” @Bélabá (https://moly.hu/ertekelesek/1743546)

Gondolom, az alkohol folyamatos jelenléte tehet róla, hogy olvasói a mai napig szinte kényszeresen próbálkoznak őt a beatvonulatba beilleszteni, de én, minél több Bukowskit olvasok, annál kevésbé érzem helytállónak ezt a gondolatot, hiszen Bukowski, Burroughs-ékkal ellentétben, sosem harcolt. Igen, tudom, a témák jó része hasonló, a korszak is nagyjából egyezik, sőt, még attitűdben is vannak hasonlóságok, de Bukowski ettől még nem válik beatté, mert hiányoznak belőle a beatköltők pózai összekacsintásai, időnkénti transzcendentális maszatolásai. Bukowski nem költői, csak költőien pulzálva írja meg az őt körülölelő eleven, bűzlő és kilátástalan valóságot, ahogy van. Ahogy ő látta.

”Bírom ezt a Bukowskit, hogy ennyire Chinaski tud lenni.
Nekem nem menne, pedig lehet, hogy több értelme volna ennek az egésznek. Így viszont tisztára üdítő volt, igaz azért nem ment le levegővétel nélkül. Félúton futottam egyet. Számba repült egy bogár, kapásból kiköptem, de a másodikat már nem tudtam megmenteni. Minek? Természetes meg minden. Talán az volt Bukowski.” @ponty (https://moly.hu/ertekelesek/1739546)

Persze nem lehet az örökkévalóságig csak lóversenyre járni, verekedni, kétes némberekkel dugni meg vedelni. Elhasználódik, elkopik tőle az ember. Kell valami megbízható állandóság, mer’ különben meggárgyulsz. Így aztán Chinaski is kiköt a postán, és a következő tizenkét évre ott ragad…


>!
Balint84

– Az embereknek nem szeretetre van szüksége. Hanem sikerre valamilyen módon. Lehet az szeretet is vagy szerelem, de nem feltétlenül.
– A Bibliában az áll: „szeresd felebarátodat”.
– De ez azt is jelentheti, hogy hagyd békén. Megyek, veszek egy újságot.

111. oldal

!

(Kép forrása: spoiler )

a szemöldökétől a segge lyukáig

Ebben a tizenkét, postánál töltött évben rengeteg dolog történt Bukowskival. 1957-ben feleségül vette Barbara Fry költőnőt, aki nagyrészt biztos egzisztenciális hátteret teremtett számára, sőt, publikálási lehetőségekhez is hozzásegítette, de alig két év házasság után, 1959-ben – surprise, surprise! – elváltak. Első nagy szerelme, a nála jó tíz évvel idősebb Jane Cooney Baker 1962-ben hunyt el, ez nagyon megrázta a még mindig saját hangját kereső írót.

”Furcsálltam, hogy mindig más hozta a leveleimet, az újságot, de aztán megszoktam, nem zavart. Igazából egy fazonra emlékszem csupán, rá is csak azért, mert egyáltalán nem nézett ki postásnak. Állandóan szét volt esve, szerintem rendszeresen volt kutyául másnapos. Néha váltottunk pár szót, lóverseny tippeket is adott. Állítólag írt egy könyvet. Régóta nem láttam, hiányzik.” @ervinke73 (https://moly.hu/ertekelesek/2504101)

1964-ben egy lánya született akkori élettársától, Frances Smith (művésznevén FrancEyE) költőnőtől, és körülbelül ugyanebben az időben jelentek meg első verseskötetei.

” Kimondottan tetszett ez az egymásra dobált történettöredékekből összeálló írásmód. Hozta az élet keserű, savanyú szagát, amit bár szeretnénk úgy látni, hogy a miénkben nincs jelen, de mégis mindenkinél fel-felbukkan időnként valamilyen mértékben.” @Bence_Kis (https://moly.hu/ertekelesek/2561323)

1967-től saját rovatot kapott a L.A.-i Open City underground magazinban, itt jelentek meg első prózai próbálkozásai, ez volt a híres-hírhedt Notes of a Dirty Old Man, amiből két válogatás is megjelent magyarul (ez meg ez). Ennek a rovatnak köszönhető, hogy felfigyelt rá John Martin, a Black Sparrow Press kiadó feje, aki később aztán ajánlatot is tett Bukowskinak, amit hosszú nyüstölés után, 1969-ben fogadott el. Az ennek fejében havi rendszerességgel érkező, bár nem kimondottan csillagászati összeg pedig lehetővé tette kedvenc piásomnak, hogy főállású író lehessen, és otthagyhassa azt a kilátástalan poklot, amit a posta jelentett neki.

”A könyv fejezetei roppant rövidek, van amelyik fél oldal sincsen. De a hosszabbik is alig pár oldalt tesznek ki. Ezáltal könnyen haladós, amit olvasunk. Igazából és ténylegesen nem csak ezáltal: Bukowski élvezetesen ír. Tömören. Humorosan. Agyat felb@szón. Mert az ember néha törne-zúzna Chinaski főnőkeinek a genyósága, a Posta belső rendszere, embertelensége miatt (miközben…, eh hagyjuk!). S igazából csak az utolsó oldal után kapcsol a t. olvasó, hogy, jó, de akkor hol is volt itt a történet, miről is szólt ez az egész? A kapitalusta társadalom zsákutcás céltalanságáról? Arról, hogy az életben a legfontosabb dolog a női nem, és annak lába köze (jó, ebben sok igazság van, éljenek a nők!…)? Arról, hogy mindenki a maga sorsának a kovácsa, s csak dönteni kell végre, hogy a magunk útják járjuk, ne mások megalázott rabszolgái legyünk, akkor sem, ha azért közben amennyire lehet, egyenes marad a gerincünk?” @mohapapa (https://moly.hu/ertekelesek/2356781)

Felmondása után alig több, mint három héttel már készen is volt az első regény, a Posta, ami aztán 1971-ben jelent meg először Martin kiadójánál. Mehetünk tovább.


!

(Kép forrása: spoiler )

az írásaidnak sosem volt ennyire jó combja meg húsa

A hetvenes évek első fele tulajdonképpen semmi másról nem szólt Bukowskinak, mint egy- két?- három?-éjszakás kalandokról, és azoknak irodalmi megörökítéséről, röviden: Hank Chinaski egyre markánsabb megrajzolódásáról, egészen 1976-ig, amikor megismerkedett Linda Lee Beighle étteremtulajdonossal és próbálkozó színésznőjelölttel, akivel együtt költözött 1978-ban San Pedróba, Kelet-Hollywoodba, ahol aztán az író haláláig éltek együtt. Ugyanebben az évben jelent meg a Nők is, ami, én legalábbis így vélem, talán az egyik legmegosztóbb könyve a mai napig. Ha egy sematikusabb gondolkodású, kis szerencsével militáns feminista kezébe adnám, negyed órán belül ordítana a dühtől, mint a fába szorult. Én meg még ezt a mondatot is rettegve írtam le ebben a gyomorbajos, túlérzékeny, polkorrekt világban…

”Végig az az érzésem volt, hogy test és szellem képtelen egymással harmóniában élni. Ez leginkább akkor erősödött fel bennem amikor Bukowski egy veszekedés, vagy éppen szex után ment szerelmes verset írni. Azóta is furdalja az oldalamat a kíváncsiság, hogy vajon kinek szólnak ezek a versek? A könyv olvasása közben arra gondoltam, hogy az orgazmus utáni kiüresedett pillanatnak. Amikor a test már nem követel, vágya megszűnik, és a szellem veszi át az irányítást. Amikor a fantázia olyan tulajdonságokkal ruházza fel akár a rossz lányt is, hogy az istennővé nemesedik és a költő istenné aki szavakkal szeret. Ott, abban a rövidke pillanatban, valódi szerelem születik még akkor is, ha nem két valós ember között jön létre. És ez akkor is gyönyörű, ha a test hamar visszaköveteli a helyét, ledönti a szellem szobrát és újra szexet kiáltja ki az egyetlen vallássá.
Azt mondják a jó írás nem elég, jó olvasó is kell, és ha ők egymásra találnak, akkor születik meg a katarzis. Az biztos, hogy Bukowski nagyon jó író, hogy én jó olvasója lennék az minimum kérdéses, de azért valahogy mégis újra és újra egymásra találunk.” @Aigi (https://moly.hu/ertekelesek/1970980)

Készült róla egy portréfilm, amiben a kérdezőnek a következő talál kicsusszanni a száján: „Aki olvassa a Nők című könyvét, annak az a benyomása támadhat, hogy önnek a nő csupán egy far meg két mell.” Bukowski csak röhög, csóválja a fejét, aztán azt bírja válaszolni: „Jaj, ne. Olvasta, és csak ennyit fogott fel belőle?… Maga elbaszott egy alak.”
Közel tíz éve, amikor először olvastam ezt a könyvet, ez volt számomra az egyik legkevésbé érdekes szöveg tőle, baromi laposnak és egydimenziósnak éreztem, meg tőle furcsa módon nagyon hosszúnak is, de nemrégiben újraolvastam a cuccot, és egészen új rétegek nyíltak meg előttem. Akkor ezek szerint én is egy elbaszott alak voltam. Vagy lehet, még mindig vagyok. Na, mindegy.

”Sokan mondanak és írnak sokfélét Bukowskiról, de számomra egyértelmű volt az első pár oldal után, hogy mi is az ő igazi erénye. Őszinte. Annak mutatja magát ami. Sem többnek, sem kevesebbnek. Nem ködösít, nem szépít.” @Tirpák (https://moly.hu/ertekelesek/1462481)

Mivel nagyon friss az újraolvasásom, engedtessék meg a saját értékelésem (https://moly.hu/ertekelesek/3193791) pár mondatát idecitálni:
„A korábbi életéből mazsolázó könyveiben nem találkozhattunk ilyen fejlődési ívvel, de Chinaski itt már közel hatvan éves. De nemcsak öregszik, hanem még valami stabilabb egzisztenciája is kialakulni látszik. A centes söröket, pancsolt viszkit elkezdik felváltani a minőségi borok, sőt, néhol egy kis fű vagy laszti. És sokkal több az érzelem: a korábbi könyvekben a könnyű (és a legtöbb esetben komplett őrült) nőcskék jöttek, lerendeztették magukat a csövessel, aztán mentek. Összetörve, megbántva. Chinaski pedig abban a pillanatban felejtette el őket, ahogy az ajtó becsukódott. Viszont most már muszáj szembenéznie az öregedéssel, be kell látnia, hogy egy, nem fog már örökké állni a zászló, kettő, hogy hiába nőtt fel szeretet nélkül, bazi lassan felismeri, hogy sokan képesek lennének őt szeretni, és hogy maga is képes szeretetet adni.”

”Bukowski igen gazdag tárházát vonultatja fel a nőknek. Nem tudom ő élete melyik szakaszában jutott el arra a felismerésre, hogy férfi és nő között nemcsak a szex lehet összekötő kapocs, de az igen sűrűn részletezett szex nyilvánvaló túlsúlya ellenére is érzékelhető, hogy ha meglehetősen későn is, de – részben – benőtt a feje lágya.” @SteelCurtain (https://moly.hu/ertekelesek/2931995)

Bizonyos értelemben a megérkezés regénye is, az öregedő Chinaski Odüsszeiája p*n*ról p*n*ra (nem pónira gondolok), Lydiától Katharine-ig, Tammie-től Lizán át egészen Saráig, aki nem más, mint Linda.


>!
gabriellaeld IP

Az autó megpördült. Frenchy tekerte a kormányt ide-oda.
– Frenchy, hallod – mondtam neki, és a számhoz emeltem a tequilás üveget –, meg fogunk halni.

20. oldal

!

(Kép forrása: spoiler )

a kapzsiság, a félelem, a düh – mind ott volt

Tehát Linda megjelenésével kedvenc medvénk révbe ért. A hetvenes évek végén jött az elismertség, a nyolcvanasok elején meg az anyagi jólét. Tellett végre egy jó BMW-re. Bevette Európát is. Lindát végül 1985-ben vette feleségül.

”A filmkészítők is csak emberek, de talán egyikük sem tud annyit inni, mint kedvenc írónk.” @rohadtszemét (https://moly.hu/ertekelesek/853989)

Barbet Schroeder iráni születésű, svájci filmrendező, aki a hatvanas évek Franciaországában olyan nagyágyúkkal kezdi filmes pályáját, mint Jacques Rivette vagy Jean-Luc Godard. Első, Amerikában forgatott filmje, a Barfly (magyarul Törzsvendég) 1987-ben készült el, és Bukowski korai, alkoholista és szétesett éveit dolgozza fel, tehát kvázi a Tótumfaktum első filmváltozata, Mickey Rourke-kal és Faye Dunaway-jel a főszerepben. E film előzményeit és forgatását meséli el az 1989-es, ötödik Bukowski-regény, a Hollywood.

”Van persze lóverseny és rengeteg pia, meg az írás öröme, ami kell, mert nélküle nem Bukowski Bukowski, (nem ember az ember, de akkor persze kérdés, ki beszél és ki az ember), de a masszív embergyűlölet vagy -undor is képes valamiféle kedélyes nem-csak-elvisellek-de-szeretlek-issé szelídülni, s képes erre reflektálni is.” @Gabriella_Györe (https://moly.hu/ertekelesek/2411398)

Persze nem pusztán ennyi az egész. A forgatás hányattatásain túl az író lenyugvásának könyve. (Rendes házban él! Házassága stabil. Fullos kajákat nyomat. A BMW-t már mondtam. Hát egészen el van menve az esze?)
Na meg persze a Hollywood romlott csillogása mögött húzódó embertelen pénzgyár pszichedelikus leleplezése is.

”Már sokszor elmondtam, hogy bírom az írót, itt viszont már tisztelem is. Forgatókönyvírás és Hollywood, és ő ettől is ember tud maradni. A rongyrázás sosem lesz az ő világa.” @krlany (https://moly.hu/ertekelesek/614508)

Bukowskitól nem furcsa, hogy szinte már keresetlenül őszinte, főleg ezért szeretjük. Különös és váratlan viszont tőle, hogy ilyen önironikusan képes szemlélni saját félelmét attól, hogy annak a gépezetnek a részévé váljon/válhat, amitől viszolyog és undorodik. De aztán persze nem.
Ja, igen, Bukowski természetesen megjelenik a filmben egy cameo erejéig. A pultnál ül, és whiskyt szopogat. Őrület, nem?


>!
somoandi 

Végigfuttattam az agyamban a dolgot. Svindler leszel. Egy dörzsölt alak. Miért is adnál pénzt olyan bombákra, amik védtelen gyerekeket tépnek szét? Vegyél egy BMW-t. Lakást, panorámával a kikötőre. Szavazz a republikánusokra.
Aztán felmerült bennem egy másik gondolat.
Nem éppen azzá válsz, amit mindig is gyűlöltél?
Aztán megjött a válasz:
Bassza meg, igazából nincs is annyi pénzed. Miért ne szórakoznál ezzel egy kicsit, csak úgy, a vicc kedvéért?
Aztán ittunk tovább, mintha valamit ünnepeltük volna.

51. oldal

!

(Kép forrása: spoiler )

amikor eljön értünk a halál – gondolta Henry –, úgy fog kiköpni minket, mint egy rég lerágott, száraz és kemény csontot

Charles Bukowskit, Magyarországot leszámítva talán mindenütt jobban ismerik költőként, mint prózaíróként, itt viszont valahogy úgy alakult, hogy főleg regényei révén ismerjük, pedig elképesztő mennyiségű verseskötet fűződik a nevéhez. Én magam sem tudtam egyelőre komolyabban elmerülni a költészetében, eredeti nyelven egyedül az 1974 és 1977 között keletkezett költeményeket tartalmazó Love is a Dog from Hellt forgattam, amit azóta is boldog-boldogtalannak emlegetek. De @nayao is azt mondja, hogy ”Bukowskit mindig jó érzés olvasni. Olyan természetességgel írja verseit, mint ahogy én reggel lefőzöm a kávémat, és ettől érzem igazán közel magamhoz az írását; amelyekbe mesteri módon rejti el a pofánvágó sorait. A szerelmes verseiben nincsen semmi cifra vagy csöpögés; a merengése férfias; a kiábrándult verseiben pedig pontosan érzi az ember, hogy mit szeretne közölni.” (https://moly.hu/ertekelesek/2735710)

De szerencsére magyarul is akad néhány költeménye. Egész pontosan kettő, erősen tematikus könyve lelhető fel.
Az első a Shakespeare ilyet nem csinált címet viseli; ez kapásból egy „3 in 1” csomag, és csak a felszínen sima verseskötet. A Shakespeare nem más, mint egy utazás széljegyzeteinek laza és különös paksamétája, az író és (akkor még csak) élettársa, Linda 1978-as kirándulását meséli el az óhazába, a rímtelen szabadversek sorát pedig tipikusan fanyar naplómorzsák törik meg. Emellett élő-lélegző, csodaszép fekete-fehér fotóalbum is, hiszen a párt elkísérte az utazásra az 1940-ben, Freiburgban született Michael Montfort is, aki 1973-as Los Angelesbe költözéséig olyan lapok fotósa volt, mint a Bild am Sonntag vagy a Stern. 1977-ben ismerkedett meg és barátkozott össze Bukowskival, akit innentől számítva folyamatosan fotózott amerikai és nemzetközi lapok számára. Magyar nyelven megjelent művei közül talán ez az egyik legkézzelfoghatóbb, legvalóságosabb lenyomata az író életének. Shakespeare valószínűleg tényleg nem csinált ilyesmit.

” Ha valakinek olyan túlmozgásos az agya, mint az enyém, akkkor elkerülhetetlen, hogy rendszeres időközönként ne töprengjen el az élet értelmén, és azon, hogy mit is keresünk itt ebben a földi siralomvölgyben. Ekkor kell elővenni Bukowskit, aki annyira magától értendően, bátran mondja, hogy tulajdonképpen semmit, és ez nem is baj. A válasz nehezen elviselhető, neki is sokba kerül, az összes végén égetnie kell a gyertyát a felejtéshez: pia, drogok, nők… Kezdek rá úgy tekinteni, mint egy modern kori mártírra, aki feláldozta magát értünk. Köszönjük, Mr Bukowski, és 42.” @mirha (https://moly.hu/ertekelesek/2324055)

”A képeket már akkor áttanulmányoztam, mikor megvettem, de még nem nem kezdtem el olvasni. Van két olyan, amin Bukowski macskáknak magyaráz, meg egy olyan, amin a nagybátyjával összeborulva nevetgélnek, ezek a kedvenceim. Az íróval most ismerkedő olvasóknak nem ezt a könyvét ajánlanám elsősorban (sem másodsorban), de egy kis csemegének, érdekességnek tökéletes.” @nemszilvi (https://moly.hu/ertekelesek/2341271)

”Egy egyszerű beszámoló németországi útjáról, felolvasóestekről, piálásokról, barátokról, rokonokról. Őszinte, szókimondó, mélyre ható gondolatokkal. Bukowski az a fajta ember, akit nem bírnék elviselni a közelemben, de – így távolról – teljes mértékben lenyűgöz.” @baroness (https://moly.hu/ertekelesek/1710886)

A második, 2017-es kötet a Macskák címet viseli, és ez sem csak simán verseskötet. Kevesen tudják róla, hogy állandó ihletforrásai, a nők, az alkohol, a lóversenyek mellett másik nagy szerelmei a macskák voltak, akikből volt, hogy egyszerre kilencet is tartott otthonában, és úgy hírlik, nem pusztán csak szerette, hanem egyenesen szenvtelen önkívületben, mozdulatlanságban szemlélte őket.

”Tény, hogy van ennél jobb Bukowski könyv. Sőt, talán csak jobb van ennél. Megbánni mégsem bántam meg, hogy elolvastam, mert a nagy piás humora itt is megjelenik, nevetni ennél a könyvecskénél is lehet, a sokszor szánalmas életre ez a kötet is szépen rávilágít egyes verseknél.” @Smici (https://moly.hu/ertekelesek/2659401)

De ahogy olvassuk ezeket a verseket, levél- és prózatörmelékeket, világossá válik előttünk, hogy ez a rendhagyó, drMáriás illusztrációival kibélelt kötet sem pusztán csak a titák iránt érzett végtelen és feltétel nélküli szeretetről, hanem, mint minden írása, az élet velejéről szól.

”Ja és még a szent sör is hány szövegben ott rejlik, issza vagy éppen kiizzadja, nem mindegy? Szóval bár a macs' itt csak ürügy, hogy eladjanak még könyvet az öregtől, voltaképpen csak Bukowksi ürügye, hogy újra belekarmolhasson az üvegszemeinkbe, jó csikorgósat.” @pável (https://moly.hu/ertekelesek/2731187)

Ha ezeken kívül is ismerkednél tovább költészetével, jó kiindulópont lehet a Burning in Water, Drowning in Flame című kötet, hiszen 1955-től egészen 1973-ig szelektál verseiből. Nirvana című, csodaszép költeményét pedig még az isteni Tom Waits is eldörmögte 2006-os, monstre triplalemezén, az Orphans: Brawlers, Bawlers & Bastards-on, itt meghallgathatjátok: https://www.youtube.com/watch…
És hogy teljes legyen a kép, a 2013-ban kiadott Vegyes felvágottban is lelhetsz Bukowski-verseket magyarul.

Két szürreális novelláskötete is megjelent magyarul, A semmitől délre és a Forró vízi zene.

„És akkor már nincs mit tenni, csak egy újabb cigarettára gyújtani, egy újabb italt tölteni, és nézni a málló vakolatot, hátha kirajzolódik egy nő, és lelép a falról.” @zördög (https://moly.hu/ertekelesek/2893517)


>!
Carmilla 

és mire gondolhat az ember
amikor egy macska tökeit nézi?
nyilván nem a nagy tengeri csatákban elsüllyedt flottákra.
nyilván nem egy szegényeket segélyező programra.

41. oldal, A macska golyóit nézem (Helikon, 2017)

!

(Kép forrása: spoiler )

irodalom lehet az is, hogy kibontottam egy sört, leültem és fingottam egyet

Magyarországon Rákosy Gergely fordított először Bukowskit, egy szolidabb novelláját, a Mit gondol, érdemes az embernek írásra adni a fejét? címűt hozta le 1974-ben a Nagyvilág. Utána húsz év csönd.
Az író halála után egy évvel, 1995-ben Balázs Attila fordította le a Vén kujont, ami nem keltett különösebb visszhangot. Közel egy évtized telt el, mire Hank ismét megszólalt magyarul.
Ha ma Magyarországon Bukowski kerül szóba, nem mehetünk el említés nélkül „magyar hangja”, Pritz Péter mellett.
Péter elsősorban zenei újságíróként ismert. Igazán széles látókörrel megáldott/megvert zenerajongó, akinek olyan magazinokban jelentek meg már elképesztően korán magas színvonalú interjúi, mint mondjuk a WAN2 vagy a Z magazin. Emellett rádiós műsorvezető, és időnként DJ is.
Fordításai mellett két kötete is megjelent, az első a Fábián Anitával közösen jegyzett, különféle, emblematikus rock- és metálalbumok „akkordjaira írt” szakácskönyv, a Gastrock, (ami amúgy angolul is megjelent).
@Scriptum szerint ”Nagyon klassz receptek vannak benne,egy kicsit a zenekarokra áthangszerelve. Pl. a Pearl Jam TEN lemezét hallgatva elkészül a nagyi mákos gubája egy pici szilvalekvárral és szilvapálinkával megspékelve ;)” (https://moly.hu/ertekelesek/2670239)

A második pedig kollégájával, Dudich Ákossal közösen elkövetett zenészinterjúiknak csokra, a ABC 0-24, amiben olyan magyar és nemzetközi előadók ülnek mikrofonjaik elé, mint a Primus, az Isten Háta Mögött, a Helmet, a Heaven Street Seven, Che Sudaka, a Therapy? vagy akár a Public Enemy.

”Kérem szépen, nagyon jó élmény volt, lenyűgözött az a szeretet és a Zene iránt érzett, tapintható alázat, ahogy a két szerző, az interjúk elkövetői alapos műgonddal összeválogatták ezeket a szívüknek leginkább kedves beszélgetéseket az elmúlt huszonegykét évből (ami több, mint amit a magnóm velem túlélt)" @Zero (https://moly.hu/ertekelesek/3221188)

Nem olyan régen ütött szöget a fejembe a gondolat – még amikor sehogy sem állt ez a rovat –, hogy érdemes lenne színesíteni rajta, úgyhogy rávettem, hogy az általa megszokott gyakorlattal ellentétben most ő üljön a diktafonom túlsó végére. Erre végül május 20-án kerítettünk sort. Nem mondom, hogy nem paráztam rá egy picurkát, hiszen interjút legutóbb 2008-ban készítettem, az akkor még működő PEP! magazin számára Beck Zolival, a 30Y frontemberével, és hát mondjuk úgy, hogy sem az alany, sem a kérdező nem volt éppen szomjas.
Péter angolórát adott éppen, ami már a végéhez közelített, amikor becsöngettem, aztán egy-két bevezető sör, némi dohányzás és néhány remekbe szabott fotó (ezúton is köszönöm Péter társának, Szűcs Barbarának) után betettünk egy Tom Waits-válogatást YouTube-ról, és asszem, pont a Step Right Up szólt, amikor bekapcsoltam a diktafont.

Zero: Szóval, elsősorban kíváncsi lennék arra, hogy cseppentél bele Bukowski világába, hogy ismerted meg?
Péter: Ezt már sokszor elmondtam, de nem tudok mást mondani, mint ami történt. A Magyar Narancs hátulján egyszer – ’92, ’93 körül – valamiért volt egy Bukowski-idézet valamelyik könyvből; azóta se tudom, hogy lehetett, nem volt jellemző a Narancsra, hogy ilyen részleteket közöltek volna. Szóval volt benne egy Bukowski-idézet, és az baromira megfogott. Fogalmam sincs, hogy ki fordította és miből, de utána elkezdtem keresni, hogy ki ez a csávó…
Zero: Balázs Attila?
Péter: Lehet… Lehet, hogy akkor ’94 volt, nem tudom pontosan.
Zero: Ahogy készülgettem erre a mai beszélgetésre, keresgéltem az interneten, és azt derítettem ki, hogy magyarul a Vén Kujon előtt egy szem novella jelent meg tőle, ’74-ben.
Péter: Tényleg?
Zero: Aha, nem emlékszem most hirtelen a címére, megkeresem és átküldöm, de odáig annyi volt hivatalosan.
Péter: Nagyon kíváncsi lennék rá. Mindegy, szóval baromira megfogott a stílusa. Emlékszem, Ramones-t hallgattam kazettáról walkmannel, amikor ezt a részletet olvastam tőle, és épp az egyetemről tartottam a Magyar Televízió székházához, a Szabadság térre, az akkori munkahelyemre, a 74-es trolin. Később bementem mindenféle könyvtárakba, kutattam Bukowski után, még az Amerikai Nagykövetség könyvtárában is jártam, de sehol sem találtam tőle semmit. Aztán úgy alakult, hogy ’94-ben kimentem Los Angelesbe, mert a tévénél vége lett a melónak, az egyetemen meg közben elvégeztem a nyelvtanári képzést. Kimentem Amerikába, és gondoltam, ott már csak lesz Bukowski. Bementem abba a Los Angeles Public Librarybe, amiről ő is sokat írt, és ahol sokat lógott (erről van szó: spoiler ), felmentem a megfelelő osztályra, és ott a B betűnél volt egy egész sor Bukowski. Levettem a Nőket, és ott elolvastam a könyvtárban. Ki se vettem, mert ez jó program volt. Mármint bejárni a könyvtárba. Kint laktunk a völgyben, a San Fernando Valley-ben, amit Tom Waits is többször megénekelt, például a Frank’s Wild Years című számában, amit egyébként épp Bukowski ihletett. Onnan jártunk be mindig a belvárosba, ami akkor még nagyon lepattant környék volt, hiába az a város központja. Felhőkarcolók, üzletemberek, gyorséttermek, kis lepukkant boltok és hajléktalanok – kis túlzással ennyi volt a belváros. Az üzletemberek benn dolgoztak a felhőkarcolókban, a hajléktalanok meg kint lődörögtek az utcán. Az a környék az, amit az RHCP Under the Bridge című dalának klipjében is lehet látni, ahol Anthony Kiedis a mexikói árusok közt sétál. Akkoriban annyit lógtam a belvárosban, hogy gyakorlatilag hajléktalan ismerőseim lettek ott is, meg a város egy másik súlyosabb részén, a Greyhound buszvégállomásánál, úgyhogy amikor írja Bukowski, hogy ilyen-olyan utca meg ilyen-olyan tér, akkor teljesen képben vagyok, hol is játszódnak azok a sztorik…
Zero: Az elég jó.
Péter: Aha! Szóval elolvastam a Nőket, és annyira megfogott, hogy már akkor arra gondoltam, milyen jó lenne lefordítani. Ez akkor a harmadik utam volt Amerikába, már egész jól beszéltem angolul, de még közel sem úgy, hogy reális lett volna nekiállni. De elraktároztam magamban az elhatározást. Aztán eltelt tíz év, és már az FHM magazinnál dolgoztam, amikor az Ulpius-ház akkori tulajdonosa hozta be hozzánk a könyveit, hogy írjunk róluk kritikákat. Akkoriban indult be a kiadója, szívesen írtunk a dolgairól, és egyszer megkérdeztem tőle, hogy ismeri-e Charles Bukowskit. Akkor még nem nagyon ismerhették itt az emberek, úgyhogy csak a hírét hallotta. Mondta, hogy igen, hallott róla, és kíváncsi lenne rá, főleg, hogy szerinte bele is illett volna a kiadója profiljába…
Zero: Meg talán az FHM-ébe is…
Péter: Oda mindenképp, írtunk is a magazinban róla többször. Szóval akkor már egy ideje dolgoztam a Ponyva fordításán. Nagyon tetszett a könyv, és úgy gondoltam, nem lesz olyan nehéz lefordítani.
Zero: Akkor az volt az első?
Péter: Igen, egy pár hónapba beletelt, és akkor… várj, megnézem, hogy mikor jelent meg [feláll, matat a könyvespolcon]. 2004-ben jelent meg a Ponyva, úgyhogy körülbelül 2003 tavaszán fejeztem be. A kiadó vezetője elvitte magával a kéziratot, és aztán nem történt semmi egy évig. Akkor került képbe Szász Zsolt, aki akkor a Cartaphilus kiadó tulajdonosa volt. Felhívott, és mondta, hogy hallja, megcsináltam egy Bukowskit, és kérdezte, hogy kiadhatná-e. „Már hogy a vérbe ne!” – válaszoltam totál izgatottan.
Zero: Várjál már, akkor én rendesen lemaradtam. 2009-ben költöztem Budapestre, és nagyjából akkor kezdtem el ezeket a könyveket összegyűjteni…
Péter: 2004-ben jelent meg a Ponyva, mert egy évet ült a fiókban, mielőtt Zsolt végül kiadta. Sosem felejtem el, amikor meghozta azt a keménykötésű, csodaszép könyvet. Lecammogtam a negyedik emeletről – akkor még a tizenhatodik kerületben laktam a lakótelepen –, felvittem, és azt gondoltam: „Úristen, hogy ez mekkora fless, hogy ezek a mondatok, amiket egy éve fordítottam, itt sorakoznak szép sorban kinyomtatva ebben a könyvben!” Kibontottam egy sört, leültem kint az erkélyen, és azonnal el is olvastam.
Zero: Szerintem a mai napig a legszebb kiadások egyébként.
Péter: Szerettük mi is. Nem sokkal később összebarátkoztunk a Zsolttal, és kitaláltuk, hogy akkor csináljunk meg egy következőt. Nem volt benne túl sok koncepció, hiszen az utolsó könyvével kezdtük, onnantól már majdnem mindegy volt, hogy mi lesz a sorrend, végül azt gondoltuk, hogy csináljuk meg akkor a regényeit. Ha fontos, meg tudom nézni, milyen sorrendben adtuk ki a könyveit, de mondom, igazából nem volt tudatosság benne. Megcsináltuk a regényeket, a Postát, a Nőket, A kezdőt, a Tótumfaktumot, a Hollywoodot… Bár a Hollywoodot először nem én fordítottam, mert akkor pont a Postán dolgoztam, és egyszerre vette meg a Zsolt a Hollywood és a Posta jogait, és nem tudtam volna befejezni fél év alatt a két könyvet, mert közben rendes főállásban is dolgoztam, úgyhogy végül Vizi Katalin kapta meg, de szerencsére tíz évvel később, amikor már beszerezhetetlen volt a Hollywood, újrafordíthattam, és így az is bekerülhetett az általam fordított életmű-sorozatba. Miután megcsináltuk a regényeket, utána gondoltuk, hogy most már ideje lenne megmutatni azt is, hogy milyen novellákat írt az öreg, és elkészült a Forró vízi zene, meg a…
Zero: A semmitől délre.
Péter: Igen, A semmitől délre. Imádom a novelláit, rettenetes(en jó) novellákat tudott írni az öreg.
Zero: A Ponyva mellett talán nekem is a novellái azok, amik a legjobban megragadtak. Na mindegy, ezzel nagyjából meg is válaszoltad a következő kérdésemet…
Péter: [nevet] Előfordul.
Zero: …ami az lett volna, hogy honnan jött a lehetőség, a sansz, hogy te legyél Bukowski magyar hangja…
Péter: Így hozta az élet. És kurvára örülök neki, mert én ezt, mint mondtam, nem terveztem, ebben semmiféle tudatosság nem volt, csak azt tudtam, hogy nagyon szeretek ezzel foglalkozni. Aztán elkezdtek fogyni is a könyvek – a Nők és a Posta például már a harmadik hivatalos kiadásnál tart (és volt egy-két utánnyomás is a Nőkből) –, úgyhogy mondhatjuk, hogy itthon is kezd kultusza lenni az öregnek, és ennek baromira örülök.
Zero: Azt akarod tehát mondani, hogy végre megragadt kicsit az itthoni köztudatban is.
Péter: Igen, igen…
Zero: És mik a további tervek? Verseivel esetleg tervezel-e foglalkozni?
Péter: Létrehoztunk egy Charles Bukowski-oldalt a Facebookon (itt találod: spoiler), abból a megfontolásból is, hogy összegyűjtsük az országból a Bukowski-rajongókat. Az oldalt igyekszünk valódi tartalommal megtölteni, és ügyelünk arra, hogy felkerüljön olyan írás is, ami még itthon nem jelent meg. Ilyen volt például a Nevető szív című verse, amit egyébként Tom Waits is felolvas egy rövid YouTube-videón. Micsoda párosítás! Tom Waits hangján Bukowski-verset hallgatni! Szóval, tervezem, hogy egy pár versét lefordítom, és felteszem az oldalra. Továbbá azoknak, akik most ismerkednek Bukowskival, szoktam idézeteket, vers- és regényrészleteket posztolni. Bukowskinak több ezer esszenciális mondata van, amiket tök jó néha így megosztani meg üzengetni velük. Lesznek az oldalon hírek az aktuális dolgokról is, amikor megjelenik vagy újra megjelenik egy könyve, arról is lehet itt értesülni. Most éppen újabb könyvbemutatóra készülünk a TRIP Hajón, ahol lesz egy színházi előadás is: a Szegedi Nemzeti Színház Bukowski-rajongó színészei megcsinálták a Postát, Vissza a feladónak! címmel. Szuper jó a darab, előre is ajánlom mindenkinek, mert ha ez most sikeres lesz, meg tudjuk majd ismételni Budapesten máskor is. Azzal a céllal is jött létre ez az oldal, hogy összegyűjtsünk jó sok embert, akiknek tudjuk kommunikálni, hogy volna még itt mit kiadni. Én nagyon szeretném, hogy a következő egy újabb novelláskötet legyen; van neki még legalább két-három-négy nagyon erős novelláskötete. Már pusztán a címeit is imádom, meg is nézem őket… [keresgélni kezd az íróasztalán]
Zero: Nézegettem délután a bibliográfiáját is, és elképedve láttam, hogy hatvan-hetven könyvet simán írt…
Péter: Igen, bár a nagy része verseskötet… na, itt vannak. Azt mondja, hogy: Confessions of a Man Insane Enough to Live with Beasts, aztán van az All the Assholes in the World and Mine, aztán itt van még a Erections, Ejaculations, Exhibitions, and General Tales of Ordinary Madness, ezt választották ketté, ha jól tudom, az egyik lett a Tales of Ordinary Madness, és a The Most Beautiful Woman in Town lett a másik… Bring me Your Love, az is egy novelláskötet, úgyhogy látod, van még egy jó pár, amit le lehetne fordítani. Azután jöhetne még egy-két verseskötet. Továbbá mostanában divat lett az, hogy különféle válogatásokat készítenek az írásaiból, ott van a polcon egy-kettő, például a Bukowski on Writing, aztán a Bukowski on Love, meg persze a Bukowski on Drinking [nevet], ami szintén egy kultikus darab lehet… Egy ilyen válogatás volt az On Cats is, ami magyarul – nem meglepő módon – Macskák címmel jelent meg, és minden macskarajongónak kötelező darab. Nagyon szép kiadás egyébként, drMáriás illusztrálta, érdemes kézbe venni.
Zero: Szerintem jó lehetne a Burning in Water, Drowning in Flame is, bár én csak a Love is a Dog from Hellt olvastam eddig…_
Péter: Igen, az is nagyon híres kötete, azt is szívesen megcsinálnám egyszer…
Zero: Még én is szívesen megpróbálkoznék vele…
Péter: Először féltem a verseitől, de aztán amikor rájöttem, hogy ezek olyanok, mint a prózája, akkor már megbirkóztam velük. Ezek kerültek a Vegyes felvágottba, ami félig novelláskötet volt, félig verses. Szóval egy pár évig még el tudok ezzel lenni, ehhez már csak minél több olvasó kell, akik meg is veszik és el is olvassák őket.
Zero: Amennyire én rálátok, van azért ennek közönsége…
Péter: De mindig lehet nagyobb, úgyhogy csatlakozzatok! [nevet]
Zero: És neked személyesen mit jelent ez az egész, te miben látod Bukowski világirodalmi jelentőségét?
Péter: [elgondolkodik] Fú, jó kérdés…
Zero: Azért tettem fel.
Péter: [nevet] Világirodalmi jelentősége, apám… egy pillanat, lehalkítom Waits-t, hogy tudjak gondolkodni… Szerintem az, hogy az átlagember élete egy elég behatárolt, szűk koordináták között mozgó élet. Reggel felkel, elmegy dolgozni, hazamegy, eszik, iszik, szarik, tévét néz, facebookozik, olvas, baszik, alszik. És Bukowski nagyjából ugyanezt az életet élte, csak egy egészen más koordinátarendszerben, a miénken kívül. És azt az egyszerű életvitelt, ahogy mi is élünk, azt egyszerű eszközökkel is mutatta be. Na most egy egész életművet felhúzni, mittudomén, mondjuk ötezer szóra – most csak így a hasamra ütöttem, de nem valószínű, hogy öt-hatezer szónál többet használt…
Zero: Nem volt egy Arany János…
Péter: Igen, de látszik, hogy volt szókincse. Amikor így eldobja a buzogányt, elveti a sulykot, és elmegy ilyen kicsit szürreális felsorolásfélébe… akkor látszik, hogy van szókincse, hogy tud ő bonyolultabb szavakat is használni… Csak általában nem kell. Mert minek? De a mondandóm lényege az, hogy ilyen egyszerű eszköztárral ilyen hatásos mondatokat, műveket írni egy életen át, és ezzel még a halálodon túl is újabb és újabb generációkat megfogni, na az az, ami végül is világirodalmi jelentőségűvé emeli.
Zero: Talán a Ponyva pont egy ilyen, vagy a novellái közül a Dr. Náci is ilyesmi volt nekem.
Péter: De bármelyik másik könyvét is említhetnénk. Szerintem azért lett Bukowskinak ilyen kultusza világszerte és Magyarországon is, mert hiába szűk az eszköztára, és hiába szűk az a világ, amiben mozog – nők, lóverseny, kocsma –, olyan egyenletes színvonalon írt, hogy bármelyik könyvét felütöd, bármelyik oldalon azonnal pofán csap egy mondata. Szoktam őt a punkzenészekhez hasonlítani. A punk szintén egyszerű eszköztárral dolgozik, mégis az emberek most már negyven éve képtelenek leszokni róla. És ahogy rengetegen kezdtek a punk hatására zenélni, úgy Bukowski munkássága is sugallhatja azt az embereknek, hogy el lehet kezdeni írni, mert írni baromi jó, írni kell, írni muszáj. És lehet egyszerűen írni, és nem feltétlenül csak az az irodalom, hogy hat oldalon át, rengeteg jelzős szerkezettel írsz le egy asztalt mondjuk, vagy egy eseményt, hanem irodalom lehet az is, hogy kibontottam egy sört, leültem, és fingottam egyet. Ha az embernek megvan a stílusa, van egy világnézete, és azt következetesen tudja vinni, akkor akár Bukowskivá is válhat. Bár ő már ezt megcsinálta, szóval valamit kell még csavarni rajta, hogy az ember új Bukowski legyen. Kevés olyan író van, aki ilyen egyszerűséggel ekkora hatást tudott kelteni, amire ennyi ember rá tud csatlakozni, mint például te vagy én is. Mert én is szerettem különféle írókat, de sosem gondoltam, hogy bármi közöm lesz az irodalomhoz, aztán tessék!
Én: Közben az jutott eszembe, hogy talán tudatosan, de hajlok arra, hogy inkább tudat alatt, rátapintott arra, hogy az emberek nagy része egyszerűen szomjazza ezt a fajta őszinteséget…
Péter: Az őszinteséget, a bátorságot, a karakánságot, a kiállást, a kívülállóságot, a vagányságot, a keresetlenséget… abszolút! Klisé mostanában az, hogy „Vállald fel önmagad”, de akkor is, bazmeg, a Bukowskinál jobban kevés ember vállalta fel önmagát… És ez lehet taszító is, de a jelek szerint inkább vonzó.
Zero: Talán még Hunter S. Thompson volt ilyen…
Péter: Igen, ő egy kicsit túlzásba is vitte. [nevet]
Zero: Azon kívül, hogy baromi jó, mi a véleményed a Posta színpadi változatáról, a Vissza a feladónak! című darabról?
Péter: Amikor vannak ezek a Bukowski-felolvasóestek, és látom, hogy a közönség nevet, és jól érzi magát, az tök jó. Hosszú ideig azt sem tudtam, hogy kik az olvasók, és egyáltalán vannak-e, aztán tudtam velük találkozni, ami megint tök jó, de még mindig nem ugyanaz, mint látni, hogy más emberek is aktívan és kreatívan hozzányúlnak Bukowskihoz. Az, hogy láthattam, láthatok más embereket, ez esetben színészeket úgy megihletődni Bukowskitól, hogy saját szabadidejükben, saját energiájukból létrehozzanak belőle egy egyórás színdarabot, az óriási dolog és kurva jó érzés. Titkolt vágyam volt – még most is az – darabot írni Bukowskiból, és ezt most megcsinálták helyettem a Szegedi Nemzeti Színház színészei, ami azért is jó, mert ők tették bele helyettem a melót, én meg csak élvezhetem az előadást egy sörrel a kezemben. Szerintem annyira jó lett ez a darab, hogy most már nem is tudnám elképzelni, hogy bárhogy máshogy meg lehetett volna csinálni. Ezt így kellett megcsinálni. A legjobb lenne persze filmet csinálni valamelyik könyvéből, de ahhoz nagyon sok pénz kéne… Egy Bukowski-film Budapesten… Benne lennék.
Zero: El is férne egyébként, mert novelláiból egy pár rövidfilmet azért csináltak már; nem volt szerencsém hozzájuk, de a 2005-ös Tótumfaktum-feldolgozást láttam, de az nem volt egy nagy eresztés…
Péter: Nem, de a Barfly/Törzsvendég eggyel jobb azért…
Zero: Nekem annyira az sem működött…
Péter: Nem, igazából az sem jó film, lehetne sokkal jobb mozikat is csinálni az írásaiból. De visszatérve a darabra, már-már felemelő érzés volt, hogy művészemberek az ország másik végében is ugyanúgy tudnak rajongani ezért a csávóért, mint ahogy én is, és ezt meg is tudom velük beszélni, és még a darabon is abszolút átjön. Azért jó a Vissza a feladónak!, mert látszik, hogy kurva nagy élvezettel csinálják; nyilván máshogy nem is lehet…
Zero: Szerintem őt olvasni sem lehet máshogy, nem nagyon találkoztam még középutas véleményekkel; ha van is olyan, az is igazából csak „nem”, tehát valahogy úgy vagyok vele, hogy egyszerűen muszáj ezért a csávóért rajongani, különben nem megy.
Péter: Igen, vagy abszolút hidegen hagy, vagy rajongsz érte.
Zero: És például a Nők kapcsán jut eszembe, hogy ha ebben a mai, polkorrekt világban belenyomod egy sematikusan gondolkodó feminista kezébe, tíz percen belül úgy fog ordítani a dühtől, mint az állat.
Péter: Ez egyrészt az ő problémájuk, másrészt nem is értem, mi bajuk lehet a Nőkkel, mert az élet az ilyen. Bukowski megfogta a farkánál, és megírta…
Zero: Csak közben a világ megy ilyen irányba. Itt vagyunk egy fake news, post-truth, #metoo korszakban, mindenki gyomorbajos, túlérzékeny, minden fáj, nem biztos, hogy ez itt így működni tud…
Péter: Ez az ő veszteségük.
Zero: Lassan a végére érek a jegyzeteimnek. Egy bónuszkérdéssel készültem, rád bízom, hogy megválaszolod-e, vagy nem.
Péter: Bármit.
Zero: Oké, tehát akkor, mi volt a te legbukowskisabb, saját élményed? Mi volt olyasmi a te életedben, ami beleférne mondjuk egy regényébe is?
Péter: Hát, elég sok van… [nevet] Hirtelen most az ugrik be, amikor egyszer a ’90-es évek elején egy klubban leütött egy kidobó, és eltört az állkapcsom. Vérző fejjel taxit fogni, és szombat éjjel részegen találni egy klinikát, ahol ellátnak, nem volt egyszerű. A Szentkirályi utcában például az éjszakai portás részegebb volt, mint én. Végül aztán bekerültem a Mária utcába, ahol gyorsan össze is drótozták az állkapcsomat – remek élmény volt –, és mondták, hogy hétfőn műtét. Éjjel bedagadt fejjel kimentem WC-re, és ott volt egy ürge a klotyóban, aki a nyitott gégéjén át dohányzott. Horror volt. Egy életre belém égett az a kép. Nem is folytatom, egyszer megírom inkább.

A beszélgetés után még dumálgattunk egy darabig, zenét hallgattunk, tetkómintákon agyalgattunk, aztán valamikor éjféltájt hazavánszorogtam, hónom alatt Péter és Dudich Ákos frissen dedikált interjúkötetével. Ezúton is nagyon köszönöm ezt a kurva jó hangulatú beszélgetést, és hogy rendelkezésemre álltál!

Miközben a rovat készült, megnéztem a darabot is, alant olvashatjátok a beszámolómat róla.


>!
Zero MP
Színházi élmények

Már napok óta zsizsegtem itthon, hogy végre láthassam sokat emlegetett kedvenc íróm, Charles Bukowski első regényéből, a Postából írt színdarabot, és tegnap végre ennek is eljött a napja. Nem olyan régen ebben a karcban igyekeztem Nektek is kedvet csinálni hozzá: https://moly.hu/karcok/1276592
Sose voltam még a TRIP hajón, de nagyon tetszett, hogy milyen profin csinálták meg a színházteret, a tetőfedélzet piszok hangulatos, szembe' a parlament, és alatta a Duna hullámai, az árak meg, hát a szokásos belvárosi iszonyat, úgyhogy az is rendben van.
A könyvbemutatót Prieger Zsolt és a fordító Pritz Péter vezényelte le a főszereplő és ötletgazda Bánvölgyi Tamással, Tóth Ádámmal, a darab hangi megoldásaiért felelős Hajdú Róberttel, valamint a színdarabot jegyző, és egyébként kimondottan lámpalázasnak ható Miklós Krisztiánnal, akinek lányos zavarán még a Slayer-póló sem segített sokat. Az úriemberek a Szegedi Nemzeti Színház színészei, munkatársai, a mű is itt kapta meg eredeti embrió-formáját. Sokat tudtunk meg az immár harmadik éve formálódó darabról, arról, hogyan fejlődött, hogyan lett egyre kidolgozottabb, és kaptunk egy jó nagy kanál Bukowski-rajongást. A kedvencem viszont az a sztori volt, amikor a készítők elmesélték, hogy az egyik korai előadáson összesen ketten jelentek meg nézők, ennek ellenére nem is volt kérdés, hogy megtartják a fellépést. A kicsiny, de kiugróan lelkes közönségről meg aztán kiderült, hogy férj és feleség voltak; a férj már látta a darabot, és ezt szánta a feleségének születésnapjára. Aww.
Volt egy (nekem) egészen zavarba ejtő momentum, amikor Zsolt egy nyakatekert logikai bakugrás eredményeképpen párhuzamba állította a Postát Kafka Kastélyával, amiből aztán kerekedett némi röhögés, én sebesre vakartam a fejem, a kérdés pedig ott maradt, magányosan lógva a levegőben, de végül kiköszörülte a csorbát, és el is értünk az első szünethez, amit mindenki újabb italok levadászásával és pipikéléssel töltött.

A Vissza a feladónak! címre keresztelt előadás tulajdonképpen egy mono-, vagy, a rendhagyó hangmérnöki munka miatt inkább sztereodráma, főszerepben Bánvölgyi Tamással, alias magával Henry Chinaskival, aki valami elképesztő intenzitással kelti életre a darabot. Pláne le a kalappal előtte amiatt, hogy tulajdonképpen fejből elmondja a regény ráeső oroszlánrészét; öröm volt látni, ahogy az előadás előtt kicsit sutának és megilletődöttnek tűnő színészgyerek, Chinaski jelmezét magára öltve igazi, könyörtelen profivá válik. A színpadon rajta kívül még Tóth Ádám, mint amolyan kellékes szerepel, amikor kell: Chinaski kezébe nyomja a szortíroznivalót, amikor kell, aranyló konfettit és pénzesőt indít a főszereplő háta mögül, vagy a fejébe nyomja a kalapot. A harmadik szereplő pedig Hajdú Róbert, aki laptopja segítségével szólaltatja meg az éterből a regény többi szereplőjét: a levelet váró félőrült öregasszonyokat, Chinaski épp aktuális oldalbordáit, a szívózó, ostoba főnököket, a hülyébbnél is hülyébb kollégákat.
Szívvel-lélekkel, fanatizmussal elővezetett, szenzációs előadás volt, én nagyon ajánlom, hogy ha lehetőségetek adódik akár Szegeden, akár Pesten megtekinteni ezt a darabot, ne gondolkodjatok egy percig sem. Nem lehetett nem imádni.
A közönség végig vette a lapot, folyamatosan röhögött mindenki, néha egy-két néző magáról elfeledkezve kiáltott fel: ”Hát ez hülye!”
Én magam is teljesen belefeledkezve rötyögtem az egyik hátsó sorban, azonnal visszajöttek régi emlékeim, hiszen annak idején pontosan ez volt az első könyv, amit Bukowskitól a kezembe vettem, és az előadás hatására hamarosan újra kinyitom.
Ugyan nem volt telt ház, de azért egész szépen megtöltöttük a saccra 150 fős műsortermet; egymásra talált az imbolygó hajón mindenki, szeszgőzös értelmiségiek, önjelölt váteszek, kultúrkalandozásra vágyó kocsmatöltelékek, fültágítós, pótrasztás biciklislányok, meg a többi, jellegzetesen pesti rétegek, de a legjobb mégis az volt, amikor az előadás után, a pultnál levezető üdítőért ácsorogva egy postás srác mesélte a vele lógó kiscsajnak, hogy azért röhögött ő a leghangosabban, mert az a kilátástalan pokol, amit Bukowski ezzel a regénnyel megfestett, tényleg ilyen.
Közben Doktor Pepper, vagyis Pritz Péter melegített a DJ-pultnál, viszonylagos spétben lehetett, ezt abból gondolom, hogy a kezembe nyomott egy ezrest, hogy vegyem már meg a sörét, mert neki muszáj nekiállni zenélni. Maradtunk még egy körre, szólt Tom Waits, Nick Cave, egy kis Depeche Mode, a Faith No More RV-je, aztán a The Doors People are Strange-e csendült fel, enyhén csapatós house-remixben, akkor gondoltuk az asszonnyal, hogy mi van, ha innentől már csak cicergés lesz, úgyhogy vettük a kalapunkat, és kisétáltunk a Moszkva térre, nyomtunk pár szelet vegánpizzát, aztán a talpunk alatt nyikorgó, turhában ázó csikkek közt nagyon vigyorogva, ácsorogva vártuk a villamost, hogy hazaröpítsen minket Hűvösvölgybe.

Kapcsolódó könyvek: Charles Bukowski: Posta · Franz Kafka: A kastély · Charles Bukowski: Post Office

Charles Bukowski: Posta
Franz Kafka: A kastély
Charles Bukowski: Post Office

Kapcsolódó alkotók: Franz Kafka · Charles Bukowski · Pritz Péter

4 hozzászólás
!

(Kép forrása: spoiler )

a világ pedig égett, mint egy korhadt hasáb, tele termesszel

A mester utolsó regénye 1994-ben, halálának évében készült el, de megjelenését már nem érte meg. A Ponyva már nem az egy életen át gépelt életrajz része (de persze igen), sokkal inkább novelláinak lökött világát idézi.

” Ital. Merengés az elfecsérelt időről. Újabb ital. Femme fatale. Nehézfiúk. Űrlények. Szitkozódás. Vedelés tovább.
Egyszerű mint egy százas szög és akkorát is üt.
Alpári, cinikus, tróger, de ugyanakkor valahogy emberi és őszinte is.” @tallkid (https://moly.hu/ertekelesek/3125694)

A jó öreg Chinaski erre az utolsó futamra átadja a stafétát a kiégett, túlsúlyos Nick Belane magánnyomozónak, aki pont olyan szerethetően szerethetetlen, gyarló ember, mint Hank volt. Két fontos különbség feszül köztük, egyik, hogy Nick stabil, bár stagnáló karriert tudhat magáénak, ellentétben Chinaskivel, akit ugye nagyjából minden második fejezetben kirúgnak valahonnan, a másik, hogy Nick már idejét sem tudja, hogy mikor látott nőt (pontosabban női genitáliát) közelről utoljára, nem úgy, mint Hank, akire valamilyen furcsa módon úgy tapadnak a megkérdőjelezhető, hájtól fodros combú, lepusztult, alkesz némberek, mint légy a szarra.

” Nyári kikapcsolódásnak, optimista pesszimistáknak, nihilistáknak, nem komplett magánnyomozóknak ideális darab.:) Sokaknak a begyében van ez a Belane.” @henryhill (https://moly.hu/ertekelesek/1476594)

Zs-krimi, főszerepben egy imádni való, dagadt balfasszal, emellett egy, az ötvenes éveket idéző, megmosolyogtató sci-fi- és horrortoposzokat kiforgató, tökéletesen hallucinogén, fékevesztett túlzás, posztprimitív antikrimi és keresetlen társadalomkritika.
És mélyen egy vén, a végzetét már tisztán látó, keserű szeszkazán rekedt búcsúja, különös hattyúdala.

”Szeretnék majd én is így haldokolni.” @fröccsöntő (https://moly.hu/ertekelesek/977909)

Charles Bukowski 1994. március 9-én halt meg San Pedróban, idült alkoholizmusa dacára hetvenhárom évesen, leukémiában. Sírfelirata: Don’t try. Ne próbáld.
Úgyhogy nem próbálok rendesen elköszönni. Könyveit örökké olvasni fogom, és remélem, sokatoknak meghoztam a kedvet az ismerkedéshez. De ha nem, az sem olyan nagy baj.


>!
Gy_János

Szóval, így állunk. Ültem, és hallgattam az esőt. Ha most meghalnék, egyetlenegy könnycseppet se ejtene értem senki a világon. Na nem mintha akartam volna. De azért furcsa. Hogy mennyire magányos lehet egy magamfajta balfasz. És a világ tele van olyan vén faszokkal, mint én. Csak ülnek, hallgatják az esőt, és azon morfondíroznak, hová is tűnt el minden. Onnan lehet tudni, hogy az ember megöregedett, hogy elkezd azon tűnődni, miképp múlt el az élet.
Hát, igen, de az élet nem múlik el, legalábbis nem kéne neki. Háromnegyedrészt már halott voltam. Bekapcsoltam a tévét.


A hozzászólások megtekintéséhez be kell jelentkezned!