A hónap külföldi írója – Boris Vian

Rovatgazda
!

(Kép forrása: spoiler )

a történet teljes egészében igaz, mert az elejétől a végéig én találtam ki

E havi hősöm egy link alak, egy satrafa, pont illik ebbe a rémisztően abszurd nyári apokalipszisbe, ami éppen zajlik. Ez a hős pedig nem más, mint a múlt század még most, évtizedekkel később is meghatározó francia polihisztora, zenésze, írója, mókamestere, lökött lelkiismerete, Boris Vian.
Vian 1920. március 10-én született egy felső-középosztálybeli páros, Paul Vian és Yvonne Ravenez második gyermekeként a Párizshoz közeli Ville d’Avray-ben. Idősebb testvére Lélio, az öccse Alain, húga pedig Ninon, amitől azért elüt a Boris kicsit, én legalábbis azt hittem, amikor jó pár évvel ezelőtt először találkoztam a nevével a könyvespolcokon, hogy orosz íróról van szó, de igazából operarajongó édesanyja, ki maga is amatőr zongorista és hárfás volt, Muszorgszkij Boris Godunov című operájának megtekintése után adta neki ezt a különösen csengő nevet.
Tizenkét éves volt, amikor kiütött rajta az azóta inkább már csak fejlődő országokban jellemző reumás láz, ami egy olyan autoimmun betegség, mely a szívet, a bőrt, az ízületeket, valamint a központi idegrendszert is megtámadja. Az esetek ötven százalékában a szív is érintett, szívbelhártya-gyulladás formájában, ami a szívbillentyűk maradandó károsodásához vezet – maga Vian is gyenge szívvel élte le élete maradékát. Szülei ezután még a széltől is óvták, túlzó féltéssel, amiért aztán keményen bírálta is őket Piros fű és Szívtépő című regényeiben.
1932-ben kezdte tanulmányait a versailles-i Lycée Hoche-ban, itt szervezték két testvérével első meszkalinfaló meglepetésbulijaikat, ezek a dzsemborik képezték később alapját korai regényeinek, az Alvilágjáróknak és a Venyigeszúnak. 1936-ban érdeklődése a jazz felé fordult, trombitálni kezdett, és csatlakozott a Hot Club du France-hoz.
1937-ben sikeres vizsgát tett a Lycée Hoche-ban filozófiából és matematikából, valamint német, latin és görög nyelvekből, majd a párizsi Lycée Condorcet-ben matematikát tanult tovább, egészen 1939-ig. Közben teljesen beszippantotta a francia jazz-szcéna, ebben az évben ő szervezte Duke Ellington második franciaországi koncertjét.
A második világháborúban nem vett részt, gyenge egészségügyi állapota miatt, így a párizsi École Centrale des Arts et Manufactures hallgatója lett, és az iskolával együtt költözött Angoulême-be a háború elől.
1940-ben találkozott Michelle Léglise-vel, akit egy évre rá feleségül vett. Michelle tanította Viant angolra, és az ő hatására kezdett fordítani is. Ugyanebben az évben ismerkedett meg Jacques Loustalot-val is, akiről az Őrnagy figuráját mintázta, és aki aztán rengeteg korai regényében és novellájában is megjelent.
1942-ben Boris, két testvérével együtt, csatlakozott a Claude Abbadie vezette jazz-orchestrához, ugyanebben az évben diplomázott az École Centrale-ban, és megszületett fia, Patrick Vian.
Blablabla… Boris már beájult volna az unalomtól, ha magáról ilyen száraz szöveget kényszerült volna olvasni, úgyhogy azt mondom, vegyünk magunkhoz egy nagy bádogdobozra való kuttogatott pakoricát, sordítsunk farkat a hagyományos életrajzozásnak, és ugorjunk is bele az életműbe…


>!
Arianrhod MP

Boris Vian

Vianra vonatkozóan egyszer ezt írtam a blogomban:

"Végszóul, emlékszem Boris Vian egyik szívem csücskét képező regényére, a Tajtékos napokra. A főhős barátja Jean-Sol Partre-rajongó, az író minden művét rohan megvenni, minden pénzét a gyűjtemény gyarapítására költi. Így a legújabb mű, a WC-papírtekercsre írott darab a vágyálma.

Na igen, nem finom kritika, de bárki számára azonnal érthető, nem? Pedig több mint 50 éve írta!

A kérdéses Partre-mű irodalmi értékéről nem szerzünk tudomást ugyan, de az, hogy már a leggyatrább módon kinyomtatva is vagyonokba kerül, fémjelzi Vian nézőpontját. Ma meg a fércműirók – például Roberts – WC-papír minőségű irományait fényes, színes, aranybetűs, nagyon dizájnos kötésben kapjuk meg vagyonokért, és ez a másik véglet.

Vian mindig szarkasztikus humoráról, végletesen acerbikus stílusáról volt ismert. Egy társaságba járt egy időben Jean-Paul Satre-ral és az egzisztencialista írókkal, bizonyos szempontból becsülte műveiket, de nem tartozott közéjük. Ő nem komolykodva és tudálékosan filozofált, durván, élesen, jól érthető allegóriákba burkoltan fejezte ki cseppet sem hízelgő véleményét a környező világról."

!

(Kép forrása: spoiler )

valójában kellemes dolog, ha az ember agyára mennek

1943-at írunk, amikor a fiatal és bohó Vian megírja első regényét, ez az Alvilágjárók, mely először Kalandárium címen jelent meg magyarul. Ez a korai, képtelen abszurdumokból, olcsó, egynyári krimiből, hangos szvingből, szkeccsszerű, logikátlanságában sem logikus képregénypanelekből összegyúrt írói kísérlet sokáig hevert a fiók mélyén kiadatlan kéziratként, maga Boris nem is szánta kiadásra, munkásságának tisztelői hozták ki először 1966-ban.

„Szédületes egy könyv, csak az ölyveket ne felejtsétek el elkötni, hogy bírjátok tartani az iramot.” @Gavarra [https://moly.hu/ertekelesek/1231561]

Szintén csak a szűk baráti kör számára írta 1943 és 1945 között a Venyigeszút is, de a szűk baráti kör nógatására ez a könyv már nem maradhatott talonban, 1947-ben látott napvilágot.

„Kell néhány fejezet, amíg ráállt az agyam, de aztán teljesen magával ragadott – baromi szórakoztató, a nyelvi leleményeket pedig élmény olvasni.” @Adam_Taylor [https://moly.hu/ertekelesek/2144148]

Különösebb mögöttes tartalma, mondanivalója, akárcsak az Alvilágjáróknak, még nem nagyon van, hacsak magát a gesztust nem tekintjük annak.

„Akármiről mesélhet, az ő stílusában még egy (jelen esetben kettő) féktelen házibuli és egy sótlan hivatali közeg megjelenítése is lehengerlően abszurd, színes, provokatív, minden a helyén, a fogalmazásmódja és gondolatisága pörgethető, közérthető, szerethető, és én borzasztóan jól szórakoztam az első mondattól az utolsóig.” @Lulu88 [https://moly.hu/ertekelesek/2784314]

Boris, akárcsak értelmiségi kortársai, igyekeztek a lehető legkevesebb tudomást venni az őket körülölelő valóságról a náci kollaboránsoktól hemzsegő, megszállt Franciaországban, ahol a Vichy-kormány a fiatalok erkölcsi megújulásának szükségességét hirdette a maga avétos módján. A „néger zene” iránti rajongás és a lököttebbnél lököttebb, jampi ruhák viselése, a bürokrácia könyörtelen megfricskázása maga is a passzív rezisztencia, az ellenkezés egy „kényelmes” formája volt.


>!
Raving

A vadászblézer egy madagaszkári lucfenyő tövében ült, és panaszosan bégetett.

43. oldal

!

(Kép forrása: spoiler )

egy kancsó kihasználta a csendet, és kristályosan zengett, s hangját visszaverte a fal

1947-ben született meg Boris Vian egyik első, vitán felüli fő műve, amit kis túlzással az egész világ olvasott, a Tajtékos napok.
Egy meghökkentő, könnyedségében is súlyos, finoman abszurd, majdhogynem univerzális, zenélő szerelmes történet a rongyos élet kíméletlen mágikusságáról.

„Kezdetben a szivárványt nyújtja kóstolónak és te két harapással meg is eszed; kiélvezed, ahogyan a világ összes íze a szádba összpontosul a háttérbe pedig valamilyen jazz szám szól persze csak a Duke Ellington-féle, aztán a főfogás már csak pasztell színeket ölt és a zene is halkul, végül pedig a desszert fekete fehér és íztelen a zene pedig egy gyász rapszódiává vált.” @Masni_the_blogger [https://moly.hu/ertekelesek/3017265]

A koktélzongorát feltaláló, félénk és gátlásos, szerelemre áhítozó Colin és az egyszerű, mosolygós, Duke Ellington-hangszerelte Chloë megismerkedésének és beteljesülő szerelmének története, egy vianian kretén és csavarodott világban, ahol az autók lábakon sasszéznak, az emberek füstölgő scat-ben beszélgetnek, a házak szűkülnek-tágulnak, s romló szervekből gyilkos virágok nyílnak.

„Lehetne ez egy teljesen egyszerű, bonyodalmaktól mentes kis regény. Azonban itt az angolna a lefolyóban lakik, két Nap világít Colin lakásának ablakaiban, mozognak a falak, virágok nyílnak puskacsövekben, sőt még egy beszélő kisegér is lakik a főszereplőnkkel.” @cloudbookatlas [https://moly.hu/ertekelesek/2390178]

Ezek az emberek, akárcsak mi a saját, nem annyira elragadó világunkban, szerelembe esnek, nagyokat kajálnak, mulatnak, felrúgnak mindent maguk körül holmi rögeszmék miatt, és végül meghalnak…

„Azt hiszem, az én szívem is tetraéder alakú lett a végére, kiszakadt belőlem, hogy apró kék gyöngyszemeket könnyezzen, majd picit megtörten, még mindig gyönyörtől aléltan visszatért otthonának nevezett kedves kis helyére…” @Estella [https://moly.hu/ertekelesek/3146773]

Sokan elmondták már, én is el fogom, hogy a múlt, a jelen és a jövő egyik leguniverzálisabb, legszívbemarkolóbb szerelmi története, amit évtizedekkel ezelőtt, ugyanúgy, mint évtizedek múlva fogunk mi, mindannyian újraolvasni, minden alkalommal titkon reménykedve, hogy az elkerülhetetlen vég mégsem jön el…
Michel Gondry 2013-ban, Audrey Tatou és Romain Duris főszereplésével készített a regényből színpompás adaptációt.


>!
molke P

Szeretnék – folytatta – leheverni valami enyhén sült fűbe, szikkadt földdel és napfénnyel, tudod, olyan szalmasárga fűbe, mely törékeny, meg egy csomó kis állattal és száraz mohával. Az ember a hasára hever és nézelődik.

36. oldal; XII.

!

(Kép forrása: spoiler )

most szenvedek, s ezért sok mindent megértek

Egy évvel a Tajtékos napok számokban ki sem fejezhető, akkori sikertelensége, és a Köpök…-et (meg az épp akkortájt készülő A holtaknak már mindegyet)
kísérő botrányok együtt azt a szerencsés helyzetet eredményezték, hogy Borisunk immár a sóhivatalokat maga mögött hagyva teljesen az írásnak szentelhette magát.

„Eme kifordított személyiségek szürreális történetei valójában egytől-egyik szomorú, keserves tragédiák, amik más tálalásban ha könnyeket nem is, néhány szomorú olvasással töltött órát okoznának. Ám itt csupa móka és vidámság a történet, de a kacagás mögött ott van majdnem az összes szereplő tragédiája, mutatva hogy a világ bár vidám helynek tűnik, tele van mégis borzalmakkal, de minek sírjon az ember olyan dolgokon, amiken nevetni is lehet?” @Coon [https://moly.hu/ertekelesek/1526373]

Ezzel a biztos háttérrel készült el a Tajtékos napokat folytató, de annál nagyobb ívű, és a bohó zazou-romantikán első ízben túl is mutató Pekingi ősz.
A képzeletbeli Exopotámia sivatagában játszódó pszeudo-termelési regényt egy reménytelen szerelmi háromszög teszi nem egy gellerrel érdekesebbé, és ugyanitt fenődik meg igazán először a már a Venyigeszú idején is jelenlévő, savként maró társadalomkritikai él. Az Ősz előtt még sosem vette célkeresztjébe ennyire pontosan a fennálló, embertelen társadalmi rendet, az emberanyagot a végletekig kihasználó, azt a végén elhajító, holmi Harácsol’O Róbertek működtette, profitorientált, vadkapitalista gazdasági berendezkedést, Petitjean tiszteletes révén pedig az álszent, szemforgató egyházi rendet. Puff.

„Stílusos lenne, ha nem adnék 5 csillagot, inkább csak hármat. De adtam. És kíváncsiságból még párszor elolvasom majd életemben, hátha akkor ép más lesz beleírva. Benne van a pakliban. :)” @TOrsolya [https://moly.hu/ertekelesek/2648934]

Ebben az értelemben megelőlegezi a következő regények nyomasztóbb, sötétebb hangvételét, de a történet burleszkes sodrása, és a mindenütt, mindenáron jelentkező, néha tökéletesen blőd szójátékok képesek elfeledtetni velünk, hogy igazából mennyire nagyon szorongunk.

„A kötet egy, a feje tetejére állt valóság visszásságaival túl sokat kezdeni nem tudó, rendkívül érzékeny ember megnyilvánulása. A sok blőd szituáció mögött ott lapul a szerző szomorkás, a szépség és a szerelem után áhítozó világa, ami különlegessé és nagyon szerethetővé teszi ezt a könyvet” @vorosmacska [https://moly.hu/ertekelesek/2550560]

Más, Borisnál épeszűbb és unalmasabb írók felvetnék ilyenkor, mintegy vigaszul a humanizmust, vagy valami, az általunk ismerttől gyökeresen eltérő világképet, esetleg valami ad hoc érzelmi feloldozást, Vian viszont csak patafizikus válasszal tud szolgálni: „A patafizika egyik alapvető szabálya az Egyenértékűség törvénye. Talán ez magyarázza részünkről a komoly és a nem komoly közötti különbség elutasítását; számunkra ugyanis ez egy és ugyanaz a dolog, ez a patafizikus."
Az abszurd, lényegénél fogva, végletességével, időnkénti durvaságával ad logikátlanságában logikus választ az áligazságokkal körbekerített világképünkre a féktelen röhögés határátlépő kirobbanásával. Ennek segítségével tudjuk tudatunkat lecsupaszítani, világképünket szétfeszíteni, s egy szellemileg nyugodtabb síkon révbe érni.


>!
Sunflowers P

Az árnyékszegély egyre közeledett hozzá, szakadatlanul építve
mezítelen, fakó falát, amely vonzóbb volt az igazi árnyéknál, hiszen nem
is az volt, hanem inkább nem létező fény, tömör semmi,
folytonossághiány, melynek zord pontosságát semmi sem zavarta.

!

(Kép forrása: spoiler )

elhatalmasodik rajtam életem nagy szenvedélye, az, hogy gyűlölöm, ami fölösleges

1950-ben érkezik a következő regény, a Piros fű, ami még az Ősz dimenzióihoz is képes hozzátenni, hiszen a már jól bejáratott, álmodozó köd abszurdjába burkolt társadalomkritikán túl ritkán látott mélységeket is megvillant.
Ellenben a hangulat valamelyest átalakul. Itt sem vagyunk híján a jellegzetes, viani humornak, itt is meg kell küzdeni a végtelen fantáziáról tanúskodó blődlik és szóképek hálózatával, de a mögötte húzódó hangulat már kifejezetten búskomor, sötétbe hajló.

„Szembenézés az élettel, vagy menekülés előle?
Wolf mindkettő ponttal azonosítható. Szembe néz vele, hogy elmeneküljön előle. Az önmarcangolás elől – ami megmérgezi az életét-, a felejtésben látja a kiutat.” @sebzek [https://moly.hu/ertekelesek/3132466]

Vissza-visszaköszönnek a Sullivan-regényekben már bejáratott, ponyva zsánerirodalom eszközei és megoldásai, jelen esetben a sci-fi. A lehangoló történet középpontjában Wolf, egy életét unó gépész, és hű társa, Lazuli áll, akik közös erővel megalkotnak egy olyan gépet, mely képes az azt használókkal elfelejtetni emlékeiket. Wolf megszállottja lesz saját találmányának, minduntalan belép a gépbe, amely, mielőtt a múlt emlékszilánkjait végleg eltörölné, még egy utolsó pillanatra a maga élességében fel is villantja azokat…

„S az utazás alatt, akárha egy mélylélektani búvártúrán lenne, Wolf végigveszi a családhoz, barátokhoz, az iskolához, a valláshoz, a szerelemhez és legfőként önmagához való viszonyát. S ezek mindegyikére fakó lepelként telepedik rá a halálfélelem.” @vicomte [https://moly.hu/ertekelesek/1091312]

Csak hogy tudjuk, honnan meneküljünk mihamarabb.
Nehéz nem belelátni ebbe az egészbe a még a szokásosnál is jobban csúcsra járatott önéletrajziságot, a kicsi Boris gyenge szívét túlságosan is féltő szüleinek bírálatát, megromlott házasságának vergődését, a Sullivan-regények által biztosított anyagi likviditás megrendülését. 1948-ban lánya, Carole is megszületik, de feleségével való kapcsolatába már belerondított Sartre, és hogy még rosszabb legyen a helyzet, az alkotói szabadsága nélkül fulladozó író fordítói munkára kényszerül. Chandler könyveit fordítja, külön figyelmet érdemel az Asszony a tóban és a Hosszú álom francia változata.

„Vian után mit akarunk mi még megírni? Ez volt eddig a legjobb élményem, ami ennek az őrült franciának a tollából íródott. Olyan könnyed, és mégis keserűen súlyos.” @malenca [https://moly.hu/ertekelesek/810614]

Egyfajta szürreális önanalízis, ami pláne annak fényében érdekes, hogy Vian mindig is idegenkedett a pszichológiától.
A szerző egyik legintimebb könyve, pláne az új dimenziókat megvillantó önreflexió miatt.
A végén pedig még patafizikai feloldozás sem jelentkezik. Egyszerűen csak… le lett(ünk) fejezve.


>!
Bill_Chr

Üres volt az élet és nem szomorú: csupa várakozás.

III. fejezet

!

(Kép forrása: spoiler )

két napja ölök, öt éve ütök-verek, hát olyan nagy a különbség?

A Vian-galaxisban külön ködrendszerbe tartoznak a Vernon Sullivan név alatt kiadott regények, így ezekről egy füst alatt szeretnék megemlékezni, hiszen egy nagyon érdekes csavart jelentenek az életművön belül.
A maga idejében az „igazi” Vian-regényekre kis túlzással a lőtéri kutya sem volt kíváncsi, ezért, egyrészt vaskos irodalmi tréfaként, hogy kora értelmiségének fitos orra alá borsot törjön, másrészt azért, hogy családját is eltartsa, megteremtette Vernon Sullivan karakterét, az emberevő néger ponyvagyáros alteregóját, és a klasszikus amerikai noir-krimik vonalán írta meg fordításnak álcázott, direktzsé, g*ciben és vérben ázó ponyvaszörnyeit.
A tréfa olyan remekül sikerült, annyi botránynak adott táptalajt, hogy a prűd és szemellenzős értelmiség tulajdonképpen kiátkozta a színtérről a „sima” Vian-regényeket, így azok csak jóval a halála után válhattak összkulturális miheztartási pontokká, miközben fonák módon a szerző a Sullivan-könyvek eladásaiból milliókat kaszált.
1946-ban készült el az első, Köpök a sírotokra névre keresztelt könyv, ami filmszerűségével, thrilleres szűkszavúságával, mindent belengő, szinte már pofátlanul tolakodó szexualitásával teremtette meg az első koncentrikus kört a botrányok dagadó tavában. Persze Lee Anderson ámokfutása nem pusztán ennyi, nagyon erősen antirasszista üzeneteket is közvetít, de természetesen erre nem tért ki a könyvet a maga idején elátkozó kritika.

„Három fiú, egy halott, egy aki tűr és próbálkozik, egy aki gyűlöl. Gyűlöl, amibe szinte beleőrül. Kegyetlen történet, kegyetlen véggel, kegyetlen emberekkel, akik miatt mindez idáig fajul.” @BoSziKa78 [https://moly.hu/ertekelesek/2484943]

1947-ben, hiszen a műsor nem állhat le, megérkezett A holtaknak már mindegy (korábban magyarul már Minden hulla fekete címen is megjelent), ami az előzőnek kvázi folytatása, és ha lehet, még erőteljesebben szólal fel a rasszizmus ellen, miközben játszi könnyedséggel fordul a sztori poplélektanból, a másságot feszegető kérdésekből végtelenül nyers pornóba, majd vissza panelekre húzott, de iszonyú stílusos giallóba.

„…az igazán ügyes író onnan ismerszik meg, hogy olyan műfajban is képes lenyűgözni az olvasót, amit az adott esetben nem szeret túlzottan. És lássatok csodát, ettől a könyvtől én majdnem lehidaltam…” @Ákos_Tóth [https://moly.hu/ertekelesek/2459307]

A következő évben futószalagon érkezik a Pusztuljon minden rusnyaság! (korábban Öljünk meg minden rohadékot! ), ahol azért elkezd már kilógni a lóláb, a közönség és a kritika is észreveszi, hogy Boris Vian és Vernon Sullivan egy és ugyanaz a személy, így a szerző már nem annyira ügyel a látszatra, és bár a körítés még most is jellegzetesen sullivani, a mű egészében már a Pekingi ősz csúcsra járatott abszurdját is megidézi, miközben pattanásig feszíti a burleszk és a krimi kereteit, nyakon öntve sci-fi agymenésekkel, nagyjából egymagában megelőzve a későbbi exploitation-filmek hangvételét is. Nekem talán a legkedvesebb Vianom, olvasmányon talán életemben nem röhögtem ennyit, e havi ajánlott könyvem is ez, mert úgy gondolom, Vian munkásságának egyik legszórakoztatóbb, legsűrűbb egyvelegét adja.

„Vian nagy kedvencem, egészen egyedi módon beteg és kicsavarodott. Olyan nem-letevős, sokat-röhögős, ez-mi-a-francos. Olyan, hogy este, amikor végzek vele, leszaladnék a könyvtárba egy újabb Vian-könyvért.” @_Amalia [https://moly.hu/ertekelesek/1519818]

Egy év kihagyással, 1950-ben érkezik az utolsó Sullivan-regény, a Ki érti csajokat?/És mindez a nők miatt!, ami az előzőhöz hasonló, hasfalszaggató paródia, melyben aztán pre-LMBTQ kábítószermaffiától kezdve hömpölygő whisky- és vércsermelyeken, valamint nőimitátorok egész hadán át egészen az elmaradhatatlan szekszig minden van. Főhősünk üldözőből üldözötté válik, tűzön-vízen át fut, menekül, üt, lő, dug meg mindenkit, mindezt úgy, hogy ugyan nem érti őket – ki érti őket? –, a csajok végig vele maradnak. Őrület.

„Az az egy biztos, gyengébb idegzetűeknek semmiképpen nem ajánlott! Ne olvassa senki, aki nem tud olyan könnyedén túllendülni az erőszakon, szadizmuson, váratlan és teljesen logikátlan fordulatokon, mint amennyire komolytalan az egész mű maga. Ha ez megy, akkor viszont remek szórakozás, magas fordulatszámon pörög, és valószínűleg Vian kevesebb idő alatt írta meg, mint ahogy valaki elolvassa… Hiába Vian, más Vian – nem a tőle megszokott módon szürreális, közben viszont mégiscsak Vian. Ha valaki átverekedte magát a korábbi Sullivan köteteken, akkor ez már csak lazítás a végére, nem érdemes kihagyni.” @vöri [https://moly.hu/ertekelesek/1497384]

Hiába a Tajtékos meg a többi, nekem a mai napig a Vian-életmű egyik legszórakoztatóbb, általam legtöbbre tartott szegmense ez az erőszakos, félhülye Sullivan-univerzum.


>!
Selena_B_Lowell

Ha az embert kupán vágják, annyi baj legyen. Ha egyetlen éjszaka kétszer is elkábítják, ott egye meg a fene… Ám ha kimegy, épphogy csak egy kis friss levegőt szippantson és egy vadidegen szobában találja magát Ádám – Éva kosztümben, mellette pedig egy pucér nő, az azért már meglepő.

!

(Kép forrása: spoiler )

ez a háború határozottan nem tesz jót a fogaknak

Bár ma már főleg regényei és novellái révén emlékszünk Boris Vianra, nem szabad elfeledkezni arról, hogy milyen sokszínű polihisztor is volt ő valójában. Képzőművészként, zenészként, sőt, énekesként, feltalálóként és mérnökként, drámaíróként, költőként és műfordítóként, zenei szakíróként is számolni kell nevével.
A jazzhez fűződő szerelme viszonylag közismert, Duke Ellington nevét már a bevezetőben is megemlítettem. Duke zenéje amúgy is áthatja Vian művészetét, hisz még a Tajtékos hősnőjét, Chloë-t is ő hangszerelte. De volt alkalma együtt játszani Hoagy Carmichael-lel, sőt, magával Miles Davisszel is, aki karrierjének egy rövid, de jelentős részét töltötte Párizsban.
Számos cikket írt a műfajról pl. a Le Jazz Hot című, 1935-ben, Marseille-ben alapított, kultikus folyóiratba, rengeteg cikke még az Egyesült Államokban is megjelent.
Bár elsősorban trombitásként emlékszünk rá, valójában sok hangszeren játszott.
A jazz mellett az ő nevéhez fűződnek az első francia rockszövegek is, de legnagyobb sikere az 1954-be kiadott, „Le Déserteur” címre keresztelt, háborúellenes dal, aminek hatása a mai napig egyszerűen felmérhetetlen. Csak hogy néhány fontosabbat említsek, a dal óriási hatással volt a franciáknál intézménynek számító Serge Gainsbourg-re, francia nyelven feldolgozta a hatvanas évek egyik emblematikus folkzenekara, a Peter, Paul & Mary, s a vietnámi háború alatt Joan Baez repertoárjának is részét képezte. A dal szövegének egy részlete még Thomas Pynchon magyar nyelven egyelőre még nem létező, első regényében, a V.-ben is felbukkan. Itt meghallgathatjátok: https://www.youtube.com/watch…
Zenei örökségéből fia, Patrick Vian is hosszan táplálkozott. Az ő nevéhez fűződik a hatvanas évek progresszív, pszichedelikus rockzenéjéből, Zappából, a Velvet Underground-féle protopunkból és a német krautrockból (különös figyelmet érdemel a Can és a Faust) is táplálkozó, határkereső, kísérleti rockzenekar, a Red Noise, aminek Sarcelles-Locheres című, 1971-es albumát szintén ajánlom figyelmetekbe.

„Egy ekkora patafizikus zsenit csak apránként mertem olvasni. Imádom, hogy a legszélsőségesebb képzettársításokkal világítja meg a mindennapos tanulságokat.” @kata__ [https://moly.hu/ertekelesek/1450188]

Regényei mellett novellákat is írt, ezek nagy részét magyarul a Blues egy fekete macskáért, A kék liba és a Tábornokok uzsonnája című kötetben találjátok, ez utóbbiban a címadó és a Birodalomépítők, avagy a Schmürz a szerző drámaírói munkásságába is bepillantást enged.

„magával ragadó, furcsán fejreállított, kibelezett világ, telehintve apró szépségszemcsékkel és üvegszilánkokkal” @ms_moly [https://moly.hu/ertekelesek/1395251]

A drámaírás egyébként karrierjének egyik legszerencsétlenebb szelete. Színpadi művei életében rendre sikertelenek voltak, és az őket egyébként megillető figyelem helyett csak botrányt kavarni, megköpködni voltak jók, jó pár évtizednek el kellett telnie ahhoz, hogy saját közössége is felismerje ez irányú potenciálját. A fent említett kettő mellett napvilágot látott magyar nyelven még a Mindenkit megnyúzunk!, ami pontosan négy, 1947 és 1951 közt született színpadi játékot fog össze egy kötetbe.

„szokásos odamondós, csípős humor… meg tudom érteni, hogy miért nem volt túl nagy sikere a saját idejében, dehát istenem, tudni kell magunkon nevetni. :)” @borob [https://moly.hu/ertekelesek/614476]

Költészetébe magyar nyelven viszont sajnos még nem sikerült belepillantanunk, csak a rend kedvéért említem meg a Cantilènes en gelée (vagyis a Dalok aszpikban)
és a Je voudrais pas crever (ha jól értem, Inkább nem krepálnék be? Csillantok valamennyit nem létező francia nyelvtudásomból is) című köteteket.


>!
Kkatja P

Az Őrnagy mindig is elvárta, hogy kiszolgálják, cserében viszont sosem táplált haragot az őt táplálókkal szemben. Ritka ínyencség került terítékre, metélt tészta metélt tésztával.

!

(Kép forrása: spoiler )

az embernek attól még nincs csukva a szeme, hogy előtte van a szemhéja

1953-at írunk, amikor megérkezik Vian utolsó regénye, a Szívtépő (korábban Hullasztó címen is megjelent), ami a Piros fű nyúlcsapásán elindulva, ha lehet, még komorabb és sötétebb, mint elődje. Akárcsak az, ez is bővelkedik önéletrajzi szálakban, kompromisszumképtelen, tabukat felrúgó szóképekben, de a Tajtékos tragédiájában is pluszos kicsengésével, a Sullivan-könyvek önfeledt, fekete röhögésével ellentétben itt már végleg búcsút inthetünk bárminemű pozitív csilingelésnek.
A nyomorodó emberi viselkedésminták mutálódása, a testiség bizarr és különös bemutatása nagyon erős elkanyarodás az eddig megismert és megszeretett viani hangnemtől, sőt, sok helyen megoldásaiban már a posztmodern előfutárának tekinthető.

„Észre se vettem, és elnyeltek a lapok, és magam is egy tétlen szereplő voltam, aki csak áll és bámul a tehetetlenségtől, amikor fákat döntenek ki, és állatokat kínoznak. Talán Holtottóban egy kicsit ott rejlik mindannyiunk meghökkentsége és bizonytalansága, amikor olyan helyzetben vagyunk, hogy nem tudjuk eldönteni: Most akkor csak én vagyok itt a normális, és mindenki bolond, vagy csupán én vagyok a bolond, és mindenki más normális?” @Hana_ [https://moly.hu/ertekelesek/1638270]

A házasság pilléreit szétmaró gyerek-szülő viszonyok, a túlzóan óvó, mindent félreértő szülői figyelem mellett be van ide sűrítve minden, ami a gyenge és megfáradt, betegeskedő Borist zsenírozta, irritálta és az őrületbe kergette.

„De minél inkább ketrecbe akarjuk zárni, azt akit szeretünk, az annál nagyobb elánnal feszegeti börtönének rácsait.” @Sheeana [https://moly.hu/ertekelesek/1304933]

1950-ben megismerkedik egy svájci táncosnővel, Ursula Küblerrel, Michelle-lel való, amúgy is megromlott házasságának a rákövetkező évben vet véget. 1954-ben házasodnak össze.
A Szívtépő sikertelensége után tulajdonképpen végleg felhagy a fikciós irodalommal, figyelme a dráma, a zene, a költészet felé fordul.

„Pont olyan ez a könyv, ahogy az íróra emlékeztem. Vagyis: örülök, hogy még most is úgy tud tetszeni, mint tizenévesen – sokszor parázok ilyesmin, hogy régen szeretett írók már hátha nem fognak tetszeni majdnem-harmincévesen, mert – ki tudja, miért. De na, Vian most is tetszik.” @entropic [https://moly.hu/ertekelesek/1092610]

Még mindig 1954-ben indul első énekes-dalszerzői turnéjára. Dalszerzőként megkapja azt a figyelmet, amit regényei után nem kapott meg, 1955-ben veszi fel első lemezét, ami a Chansons possibles et impossibles címet kapja. Barátjával, Henri Salvadorral írja az első francia rockszövegeket, Salvador ezeket a dalokat Henry Cording álnéven adja elő. Szintén az ő nevükhöz fűződik a Java Pour Petula című dal, ami egy párizsi argóban íródott mű egy brit lányról, aki Párizsba érkezik – ezt Petula Clark első franciaországi koncertjeihez írták a legendás brit énekesnőnek.
Színpadi drámái különösebb figyelmet nem keltettek, főleg csak megbotránkozást csiholtak ki, de közel sem akkorát, mint az, amikor – még mindig 1955-ben – úgy döntött, hogy maga fogja pár dalát élőben előadni színpadon, mert rossz néven vette, hogy a francia énekes, Marcel Mouloudji úgy döntött, nem hajlandó előadni a Le Déserteur-t az eredeti szövegével, attól félve, hogy betiltják a dalt. Boris beleegyezett egy verzé szövegének átírásába, de a dal így is betiltásra került egészen 1967-ig.
1956-ban tüdőödéma fenyegette az életét, de abból felgyógyulva ugyanolyan intenzitással folytatta a munkát, mint addig. 1957-ben befejezte Birodalomépítők című drámáját, amit csak 1959-ben mutattak be, közben 1958-ban egy Fiesta című operán dolgozott Darius Milhaud-val. Ugyanebben az évben jelent meg esszéinek gyűjteménye, az En avant la zizique… Et par ici les gros sous. Közben pedig már készült a Köpök a sírotokra végzetes filmváltozata, amiről @Ákos_Tóth karcából tudhattok meg többet: https://moly.hu/karcok/1004050

1959. június 23-ának reggelén Boris a Cinema Marbeuf-ben veszekedett a film producereivel, akik szerinte teljesen vakvágányra terelték az ő koncepcióját. Nyilvánosan megtagadta a moziváltozatot, nevének levételét követelte a plakátokról. A vetítés első perceiben magából kikelve káromkodott a vászonra, majd szívrohamot kapva rogyott vissza székébe, és a kórházba szállítás közben, tragikusan fiatalon, harminckilenc évesen elhunyt.

Regényeinek, novelláinak, verseinek folyamát felfoghatjuk egyfajta szürrealista önéletrajzként, az álomszerű, ködös képeken átverekedve magunkat viszonylag pontos, bár nyilván csalóka képet kaphatunk változó hangulatának hullámvasútjáról. Pont ennek fényében különösen tragikus, hogy a Szívtépő végén, az érzelmi csúcsponton ugyancsak elmaradt még a patafizikai feloldozás is.
Holtottó fölállt és távozott. Klementina utána nézett. Nem látszik boldognak, gondolta. Nyilván hiányzik neki az anyukája.


>!
Erica

De szép lassan ellazult, belemerült a tudattalanba, fáradt szemhéja rácsukódott a szokatlan látványok érdes szíjai által felszaggatott retinájára.

88. oldal, XXI


A hozzászólások megtekintéséhez be kell jelentkezned!