2016-os fantasy ajánló

Rovatgazda
!

Íme az idei molyos fantasy ajánló lista.

Nem kívánunk babérokra törni, ez nem egy díj, itt nem lesz „legjobb”. A célunk az, hogy összeszedjük, mely könyveket tartunk olvasásra érdemesnek, miket ajánlanánk nyugodt szívvel bárkinek, legyen akár fantasyt ismerő, akár a zsáneren kívülről érkező. Szeretnénk a figyelem középpontjába állítani olyan regényeket, melyek egyébként elvesznének a könyvpiaci zsongásban, viszont az érdeklődők számára emlékezetes élményt nyújtanak. Reméljük, sikerül valamiféle iránymutatással szolgálnunk a Moly közössége számára.

Ezt írtuk tavaly, és most, a fantasy ajánló második évfolyamában is csak ezt tudjuk megismételni. Minket is meglepett, hogy mennyire pozitív visszhangra lelt a tavalyi lista, és hogy mi is milyen élvezettel olvastuk át magunkat az új évbe. Voltak nehéz könyvek, voltak viccesek; a zsűriből volt, aki maradt, volt, aki újonnan próbálta ki magát. Mindannyian tanulunk, de jóleső érzés, amikor végre közzétesszük az általunk kiválasztott tíz regényt. Idén is hosszú volt az út, de reméljük, hogy megérte.

Fogadjátok szeretettel a 2016-os fantasy ajánlót, benne a bevezető karc után névsorba állítva a regényeket!


>!
Dominik_Blasir
Fantasy

Te milyen friss fantasy-t ajánlanál az ismerőseidnek?
Te is érezted már azt, hogy nem tudsz választani a sok újdonság közül?
Olvastál pár emlékezetes könyvet, de senki sem ismeri őket rajtad kívül?

Ilyen és ehhez hasonló kérdések jártak a fejünkben, amikor tavaly elhatároztuk, hogy összeállítunk egy listát a megelőző év terméséből, egyfajta iránymutatásul a Moly közösségének. Tavaly nyáron be is mutattuk nektek a szerintünk a leginkább olvasásra érdemes regényeket. Az összeállításunk itt megtekinthető (a végső lista összeállítási módszerével egyetemben):
https://moly.hu/merites-rovatok/2015-os-fantasy-ajanlo

Lelkesedésünk azóta sem csökkent. Az elmúlt időszakban sokat olvastunk, értékeltünk, elmélkedtünk, úgyhogy idén ismét szeretnénk átnyújtani nektek egy ajánló listát. Azonban, mielőtt ez megtörténne a júliusi Merítésben, bemutatnánk számotokra olyan rövidprózákat és határterületen lévő műveket is, amelyek a válogatás alapjául szolgáló listára ugyan nem kerülhettek fel, de ettől még fontosnak tartjuk felhívni rájuk a figyelmet. Emellett majd elindítunk egy közönségszavazást is, amiben ti dönthettek, melyek voltak 2016 kiemelkedő fantasy regényei.

A zsűriben idén a következő molyok foglaltak helyet:
@B_Petra, @Bíró_Júlia, @CaptainV, @Dominik_Blasir, @kvzs, @NewL, @Noro, @Nuwiel, @RZednik, @vicomte, @zamil, @Zsoofia.

De mindezek előtt feltennénk a kérdést: szerintetek mely könyveknek van mindenképpen helye a legjobb tíz között?

Emlékeztetőül a 2016-os fantasy megjelenések: https://moly.hu/listak/2016-os-fantasy-megjelenesek
|fantasylista

19 hozzászólás
!

Katherine Addison: A koboldcsászár
(GABO Könyvkiadó, fordította: Miks-Rédai Viktória)

"– Csevet? – Maia igencsak megijedt. Valódi kígyóról nem lehetett szó, ám Csevet füle lelapult, az arca túlságosan is érzelemmentes volt.
– Bocsánatot kérünk, Fényességes – válaszolta a titkár hűvös, távoli hangon, ami semmit sem árult el, ám a füle makacsul a koponyájára simult. – Mindössze megriadtunk.
– Megriadt? – kérdezett vissza Maia a tőle telhető legjobb, udvarias hitetlenkedéssel. – A levelezésünktől?"

Míg a listán szereplő többi könyv kapcsán nagyon sokat lehetne emlegetni a „legeredetibb”, „leginnovatívabb” vagy „legkreatívabb” jelzőt, addig A koboldcsászár inkább a „legszerethetőbb” vagy a „legidealistább” címet érdemelte ki. Főhősének „sem acélos izmai, vagy páratlan kardforgató tudománya, sem mindent lebíró mágiája nincs, sőt különösebben csavaros eszűnek sem lehetne mondani” (ahogy @vicomte fogalmaz), mégis olyan erkölcsi tartásról tesz tanúbizonyságot, ami még a legmorcosabb fantasyolvasók szívét is megdobogtatja. Itt nincs csavaros cselekmény vagy elképesztően ötletes háttérvilág, a hangsúly a főszereplőnk lelkén, tettein és morális iránytűjén van – ettől lesz olyan varázslatos regény A koboldcsászár.

Értékelések:
@NewL: https://moly.hu/ertekelesek/2223879
@Dominik_Blasir: https://moly.hu/ertekelesek/2238284


>!
pat P
Katherine Addison: A koboldcsászár

Komolyan mondjátok, hogy ennek meg nincs folytatása?!
Kár, mert nagyon kellemes (sőt, szépséges :) stílusú, átgondolt, kidolgozott, szívvel-lélekkel készült regény ez, ami látszólagos tündéres-koboldos valóságfüggetlensége ellenére is nagyon valós és fontos kérdésekre keres válaszokat.
Nagyon nem is YA a regény, meg nem is éppen ifjúsági, ezt talán mondanom sem kell. Érett olvasót kíván inkább, aki a csöppet sem szájbarágósan felkínált témákat egyáltalán észreveszi, érdeklik az esetleges válaszok, és a megállíthatatlanul elménkbe sorjázó további kérdések.
Hogy mennyire legyen érett az olvasó? Először azt gondoltam, legyen nagyon érett, kissé már idősebb – ki másnak lehet érdekes és személyes üzenetet hordozó a vezetővé válással járó kötelességek terhének és erkölcsi kérdéseinek a dilemmája? Aztán arra jutottam, hogy ugyan már, fiatal felnőtteknek is teljesen releváns lehet az egocentrikus önérdek és a kötelességteljesítés imperatívuszának párbaja, meg az önző haszonelvűség és a mindannyiunk számára érvényes, belénk huzalozott, ám akkor is nagyon rejtélyes erkölcsi érzék párviadala – bár a csillagos égről olyan sok szó nem esik. (Igen, Immanuel Kant meg az ő morálfilozófiája kattogott sokat az agyamban, igen). De akár az interperszonális pszichoterápia rajongói is felismerhetik a regényben az őket érdeklő témák érdemi tárgyalását (gyász, szerepváltás, szerepmegkérdőjeleződés, vagy mi).
És ha még emelhetem a tétet: abszolút nem arcba tolva, nagyon finoman, ha nem akarom, nem veszem észre módon érint olyan hot topic-okat, mint a női egyenjogúság, családon belüli erőszak, bőrszín (vagy egyéb ilyesmi) szerinti megkülönböztetés, LMBTQ kérdések, társadalmi egyenlőtlenségek, terrorizmus.
És ennek nincs folytatása!
Nem is értem, miért nem adok rá öt csillagot… Ja igen, kicsit bosszantott, hogy nincs benne családfa, meg térkép.
Amúgy pedig nagyon szépen fordított és láthatóan szeretettel gondozott, szinte hibátlan szöveg. És tényleg sokkal jobb a kötés is, csukló- illetve gerinctörés veszélye nélkül, könnyedén nyitva tartható. Még ráadásul.

8 hozzászólás
!

Robert Jackson Bennett: Lépcsők városa
(Agave Könyvek, fordította: Huszár András)

„Az istenek könyörtelenek, de nem azért, mert dolgoztatnak. Azért könyörtelenek, mert nem veszik el tőlünk a reményt.”

2016-ban az Agave hazánk első számú kiadójává vált a kortárs, újító, progresszív fantasyk terén: egymás után jelentek meg a jobbnál jobb könyvek, rögtön év elején például a Lépcsők városa. Míg a Horzsolások némileg megosztó volt, addig Bennett fantasyregényét szinte mindenki szerette. Egyszerre szlávos és indiai hangulat, meglehetősen egyedi istenkép, mindez emlékezetes szereplőkkel és a végére egyenesen letehetetlenné váló cselekménnyel, ám amiért mégis annyira lenyűgöző, az az egyedi, végtelenül izgalmas látásmódja. Aki szereti a szokásostól eltérő, furcsább fantasyket (netán nem idegen számára a new weird kifejezés sem), az mindenképpen tegyen egy próbát a sorozattal – azóta ugyanis a második rész, a Pengék városa is megjelent.

Értékelések:
@Noro: https://moly.hu/ertekelesek/2011260
@Dávidmoly: https://moly.hu/ertekelesek/2449351


>!
Bori_L
Robert Jackson Bennett: Lépcsők városa

Legtömörebben talán így tudnám kifejezni a véleményemet erről a könyvről: wow.
De mivel megfogadtam, hogy igyekszem legyűrni a hónapok óta rám telepedő molyos szófukarságot, megpróbálom egy kicsit szofisztikáltabb módon is szavakba önteni a gondolataimat.

Szóval. Először is, üzenet az agynak: mikor tanulom már meg, hogy könyvek esetében inkább az ismerősökre kell hallgatni, nem pedig az előítéletekre?!*
Több dolog is egészen lenyűgözött ebben a könyvben. Először is a címe (tudom, tudom, ez kicsinyes dolog, de mit csináljak, megfogta a fantáziámat), ezért kifejezetten sajnáltam, hogy körülbelül két bekezdésnyi szó esik csak a lépcsőkről. Ezen sajnos nehezen tudok túllépni, de mit tehetnék, majd reménykedem, hogy egy idő után több fanart születik a témában olyanoktól, akik nálam jobban el tudják képzelni a várost. Cserébe viszont a világépítés zseniális volt, amennyire erőltetettnek és hiteltelennek éreztem a Horzsolások világát, annyira élvezetesnek és izgalmasnak találtam ezét a könyvét.

Kivételesen nem is a kulturális-mitológiai (orosz-indiai) háttér fogott meg annyira (bár azért akad néhány dolog, aminek utánanézek majd, de valahogy nem úgy érzem, hogy a Bennett kifejezetten a hindu mitológiából merített volna ihletet… de ki tudja!). Lenyűgözőnek tartom viszont a világteremtést, ahogy bemutatásra kerül az istenek története, a Kontinens és Szajpúr történelme, illetve a szereplők múltja. Bennett stílusa valahogy kevésbé tud megfogni, lekötni, de az ellenérzéseimet bőven kárpótolta a mondanivaló. Meg a párbeszédek. Legalábbis egy részük kifejezetten szórakoztató volt, még nekem is.

A történetről pedig… ez az a fajta könyv, amit bátran olvashat az ember kikapcsolódásként is, viszont ha épp olyan hangulata van, akkor simán bele lehet merülni mélyebb filozófiai kérdésekbe, rengeteg gondolkodnivalót ad az olvasónak. Olyan kemény témák merülnek fel, mint a történelem-hamisítás (ömm… hogy írják ezt a szót?!), a vallás és tudomány szemben állása, a vallás és hit önmagukban, emberek és istenek kapcsolata… utóbbi különlegesen érdekes téma volt, különösen érdekes megközelítésben. Az istenek teremtették az embereket, vagy fordítva? Az istenek parancsolnak az embereknek… vagy fordítva? Mi történik az emberekkel az isteneik nélkül? És mi történik egy istennel, ha a híveinek már nincs többé szükségük rá? Mi történik egy isten halála után az általa teremtett dolgokkal…?

Ezeknek a kérdéseknek a többsége szerencsére nem csak érintőlegesen merül fel, a történet ad néhány támpontot is a további gondolkodásra, bár azért túl bőven kifejtve sincsenek az egyes témakörök. Szerencsére, az ugyanis eléggé lelassítaná a cselekményt, így pedig mindenki eldöntheti magának, hogy megelégszik-e a válaszokkal, vagy továbbgondolja őket.

Ami viszont igazán lenyűgözött ebben a könyvben, az az, hogy mennyi asszociáció kelt életre bennem olvasás közben, már a történet legelejétől. Látom visszaköszönni Mieville-t, Lovecraftot, talán Gaimant is (csak azért talán, mert tőle nem olvastam túl sok mindent), illetve a Varázslók szereplőgárdájának jelentős részét. És, ó, a Bartimaeus-trilógia.** Előfordulhat, hogy ez csak véletlen, és az ezek az összeköttetések csak az én fejemben léteznek (vagy legalábbis egy részük – azért a lovecrafti meg mieville-i kötődést nehéz lenne letagadni), de ez nem különösebben zavar, szeretek asszociálni, és nem kell, hogy mások is egyet értsenek a fejemben összeálló képpel. A szereplőkre nem merem azt mondani, hogy szerethetőek, cserébe viszont meglehetősen életszagúak, és egyiket se akartam fejbe verni. Általában.

Szóval várom a következő részt. Már csak azért is, mert egy icipicit azért maradt bennem némi hiányérzet, nagyon szerettem volna, ha Bennett a csodálatos világépítés mellett előjön valami merész fordulattal a történetben is. Mert jó, így is elég izgalmas meg fordulatos volt a történet, de azért mégiscsak kiszámítható. Szóval én bízom, hogy a folytatások bátrabbak. De ha nem, valószínűleg akkor is élvezni fogom őket.

Ja, és csináljon ebből valaki egy társast, légyszi!

*másokhoz hasonlóan én se dobtam hanyatt magam a Horzsolásoktól, ezért még csak nem is vonakodtam kézbe venni a Lépcsők városát, hanem egyszerűen csak nem vettem tudomást a létezéséről
** nos, igen, ez talán már kicsit túl messzire menő következtetés, de itt nem is konkrétan a történetről van szó, hanem inkább az érzésről, ami olvasás közben előkerült – azt hiszem ez a sorozat lesz a húszas éveim Bartimaeus-trilógiája, amit ugyanis egy ideig évente egyszer-kétszer menetrendszerűen elolvastam (most is kedvem támadt hozzá, de sajnos körülbelül 500 km választ el minket)

!

Max Gladstone: Nagyrészt halott
(Agave Könyvek, fordította: F. Nagy Piroska)

"– Vigyázzanak. Mintha bizony egy könyvtárban ránk akarná vetni magát valami.
– Csak aztán meg ne lepődj.
– Mire gondolsz?
– Tudod, hogy az emberek szerint egy könyv mennyire meg tudja fogni az embert?
– Ne mondd nekem… – Cat hangja elhalkult.
– A könyvtárak veszélyesek tudnak lenni."

Ügyvédes fantasy! Akit az idétlen kategóriamegjelölés nem villanyoz fel, azt még próbálom egy kicsit győzködni, ugyanis Max Gladstone regényében található a 2016-os év egyik legérdekesebb világkoncepciója – mintha a szerző arra utazna, hogy telezsúfolja a világát egy csomó olyan ötlettel, amelyek mindegyike elégedett csettintésre készteti még a gyakorlott fantasyolvasókat is. Gladstone igazán racionális és gyakorlatias oldalról közelít a mágiához, közben pedig remek humorral, izgalmas, krimi-szerű cselekménnyel és szerethető karakterekkel kápráztat el minket, hogy a végére még hiányérzetünk se nagyon maradjon. Úgy érzem, a tavalyi évben a Nagyrészt halott kicsit háttérbe szorult a sok hasonlóan eredeti és újító regény mellett, pedig abszolút megérdemli a figyelmet, ráadásul a sorozat tagjai önállóan is megállják a helyüket, úgyhogy még ez sem lehet akadály.

Értékelések:
@Shanara: https://moly.hu/ertekelesek/2107213
@deen: https://moly.hu/ertekelesek/2112067


>!
gesztenye63 P
Max Gladstone: Nagyrészt halott

Úgy érzem rátaláltam az év fantasyjére. Ráadásul a jóféle urbanista fajtából. Pedig a fülszöveget olvasva, kicsit félénken kezdtem bele. Ahogy azt már @pat MolyTárs is jelezte értékelésében, az idei év meglehetősen vastagon megszórta az olvasók táborát a különc női főszereplővel elővezetett, isten-háborús fantasy művekkel.
Nem is indult túl könnyen a barátkozásunk. Az első néhány fejezetben rám zúduló információkat csupán a város csodálatos részletességgel megrajzolt képe és rajta keresztül a történet fő mozgatórugóira tett hajszálpontos utalások tették emészthetővé. A város, mint a regény nem hús-vér főszereplője már önmagában is elvarázsolt. Gladstone abszolút professzionálisan vetíti elénk Alt Coulumb égbeszökő felhőkarcolóit, a botrányosan züllött és dekadens sokszínűségében megkapó szórakoztató negyedét, vagy a vallási szentélyek és hivatalos épületek misztikus, tiszteletet parancsoló hangulatát.
Egy város, amelyet rendkívül bonyolult (lelki)energia-áramlási paktumok működtetnek, tartanak mozgásban és amely érkezésünkkor igen nagy bajban van. Ebben a városban összefutunk olyan szereplőkkel, akik nem valószínű, hogy szembe jönnek majd velünk az Erzsébet körúton. Mikor találkoznánk a Blahán lélekanyaggal üzemelő, önjáró konflissal, vagy a buli-negyedbe tartó, egy jó kis lazulásra vágyó joviális, csak „kicsit” cinikus vámpír-tengerésszel, miközben a fejünk fölött egy életre kelt repülő vízköpő árnyéka suhan át a kora őszi alkonyatban. Mégis, mintha otthon lettem volna ebben a városban. Befogadott, kicsit talán el is nyelt.
És hát a cselekmény… Steampunk, vagy egy bármely valós korban játszódható krimi?! Mindkettőben megállja a helyét. Ms. Kevarian és Tara, ennek a fura világnak a Sherlock-Watson párosa olyan elegáns, ötletes nyomozással halad a végkifejlet felé, amely egészen viktoriánus-kori érzéseket ébreszthet az olvasóban, pedig épp a bizarr Alt Coulumb falai között járunk.
S bár a nyomozást, ahogy magát várost is egyre jobban átszövi a mágia, a maga misztikus pókfonalával, mégis olyan színtiszta logikával haladnak az események, mint egy Conan Doyle regényben. Persze, hogy bele-belebotlunk erőszakos jelenetekbe is, de valahogy elmarad a naturális, vérgőzös hirig. Nem is illene ebbe a légies, sajátos logika szerint működő világba. Tara pedig egy igazán szerethető, kicsit szeleburdi, ifjonti vérétől hajtva még kevésbé megfontolt, de rendkívül okos nyomozó-főhős, aki hiányozni fog a következő részekből, hiszen – ha jól tudom – a szerző antológia-szerűen, más és más főhősöket húz majd elő a varázsló kalapból a sorozat folytatásaiban.
És ott van még az idei év legnagyobb poénja a cigarettával. Hát ezek után hogyan szokjon le az izgalomtól körmét rágó, szegény olvasó a dohányzásról? :) Alig várom a folytatást!

7 hozzászólás
!

Scott Hawkins: Az Égett-hegyi könyvtár
(Fumax Kiadó, fordította: Rusznyák Csaba)

„Az akaratom kiszolgálása közben kiüresedtem. Csak hosszú, hosszú idő után jöttem rá, mit veszítettem el, és addigra már nem szerezhettem vissza.”

A könyv, ami még meg sem jelent, de a borítójáról máris mindenkinek volt véleménye. Arról lehetne vitázni, hogy mennyire szerencsés a festmény, az viszont biztos, hogy a Fumaxtól eddig inkább a hagyományosabb, féltégla-epikus fantasy regényeket szoktunk meg – és ezek után meglepő választásnak tűnhet Az Égett-hegyi könyvtár. Pedig Scott Hawkins regénye épp úgy hatalmas élmény lehet azoknak, akik inkább a kozmikus távlatok és az istenek harca iránt érdeklődnek, mint azoknak, akik inkább az apróbb ötletekben, a bizarr szereplőkben vagy a fordulatos cselekményben lelik örömüket. Könyvtáros fantasy elképesztően furcsa megoldásokkal – sötét, emlékezetes kaland.

Értékelések:
@kvzs: https://moly.hu/ertekelesek/2060288
@elge76: https://moly.hu/ertekelesek/2134055


>!
Zsoofia
Scott Hawkins: Az Égett-hegyi könyvtár

Ha valaki év elején azt mondja nekem, hogy egy Fumax könyvnek öt csillagot adok, kiröhögöm. Annyira nem állt rá az eddig tőlük olvasott könyvekre a lelkem, hogy biztosra vettem, hogy vagy Vladinak, vagy nekem ízlésficamom van. Ezt a könyvet is azért vettem meg, mert szeretek esélyt adni azoknak, amiknek általában véve nem szoktam, mert nem tartozik a konfortzónámba, és reménykedek, hogy jól meglepnek. Hát itt ez történt.

Kötelező megemlékezés a borítóról: lehet hogy jobb az angol ránézésre, de önmagában tényleg vajmi gyenge köze van a történethez. A magyarnak viszonylag több, de egyik se kedvencem. Még a más kiadások (bolgár, cseh) se. Ehhez a könyvhöz nem létezik jó borító. És szerintem mindenki unja már a borítós megjegyzéseket, szóval menjünk tovább.

Ez a könyv jó kis morbid dolog (thriller? horror? mindkettő? nem vagyok nagy ismerője ezeknek a zsánereknek). Többször nevettem fel a kelleténél olyan dolgokon, amiken nem kellett volna. Hawkins nagyon ügyesen lavírozik aközött, hogy sokkoljon, és azzal, hogy ezt kellő lazasággal és szarkazmussal tárja elém, nem lesz belőle valami ultravicces oldalbakönyöklős dolog, de mégis szórakoztató.

Aztán ottvan a női főszereplőnk, Carolyn, aki megadta nekem azt a kellemesen „őrült” főszereplőt, aki még átérezhető, de azért csinál dolgokat amikkel nem értek egyet, de nem érdekel, mert zseniálisan teszi. Ha valaha valaki rosszat követne el ellenem, hozzá mennék bosszúállás-tanfolyamra. Jól felépített karakter, messze kiemelkedik a fantasy főhősnők közül.

Aztán ottvan még Steve, aki a maga módján tökös, és Erwin, aki az értelmező szótárban a tökös definíciója mellett szerepel. Szerettem, hogy Steve végig önmaga maradt, és azt, hogy Erwin megkapta azt a figyelmet, amit megérdemelt. David is megfelelően játszotta a para szörnyeteg szerepét, meg úgy általában véve minden karakter a helyén volt, kicsit kilépve a meghatározott kliséjéből, de pont annyira bent maradva, hogy a történet gördülékeny legyen.

Dicsérő szót érdemel még a narratíva. Általában nem szeretem a túl sok nézőpontú oda-visszabúgó történeteket, de Hawkins remekül összerakta ezt, mindig képben voltam, mikor vagyunk és hol és kivel, jó helyen voltak elhelyezve a flashbackek és karakterábrázolások, sose ült le a történet. Nagyon meglepődtem, hogy a dramaturgiai tetőpont a könyv 70%-a körül történt meg, elképzelésem se volt, hogy innen aztán hova fogunk menni, és meg kell hagyjam, meg lettem lepve.

1 hozzászólás
!

N. K. Jemisin: Az ötödik évszak
(Agave Könyvek, fordította: Ballai Mária)

„Kezdjük a világvégével. Essünk túl rajta, aztán térjünk át érdekesebb dolgokra.”

Amikor először bejelentette az Agave Könyvek, hogy kiadják Jemisin új regényét, még talán senki sem tudta pontosan, mire is számítsunk. Aztán megjelent a könyvhétre, és mintha mindenki feleszmélt volna: nahát, ez ilyen jó?! Ez ennyire eredeti, ennyire briliáns, ennyire ütős? Ha a kategóriabesorolás felől közelítek a könyvhöz, azt mondom: geológusfantasy. Ha az „üzenet” felől, azt mondom: egy elnyomott társadalmi csoport (az orogének) krónikája. Ha a háttér felől, akkor azt mondom: egy elképesztően komplex és élő világ története. Mégis, egyik sem adja át azt a döbbenetes hatást, azt a hihetetlen irodalmi élményt, ami Az ötödik évszak erejét képzi. A csodálatos, hús-vér, lélegző karaktereket, a brutális, kegyetlen világképet, a fájdalmat, ami a lapokból árad. A tavalyi év egyik legfontosabb fantasymegjelenése Magyarországon.

Értékelések:
@Zsoofia: https://moly.hu/ertekelesek/2111591
@phetei: https://moly.hu/ertekelesek/2081257


>!
Amadea
N. K. Jemisin: Az ötödik évszak

Amíg a nátha legrosszabb szakaszában kínlódtam – esküszöm, ez az utolsó, amikor pitiáner szenvedésemet emlegetem –, a zsebkendőn és az Algopyrinen kívül ebbe a könyvbe kapaszkodtam. Amikor leemeltem a polcról, erős meggyőződésem volt, hogy nem fog tetszeni, esetlennek és bukdácsolónak fogom találni, se füle, se farka történetnek. Meg E/2, melyik épeszű írónak jut eszébe ezt a nézőpontot használni?
A rozsdaverte k*rva életbe, hogy ez nekem mennyire tetszett! Készséggel elhiszem, hogy Jemisin le akarta dobni egy szikláról a laptopját, hogy soha többé ne lássa a kéziratot, mert ez az egész (nekem) annyira új és kiszámíthatatlan és nem megszokott, mégis kerek egész. Nem nyúlhatott ócska megoldásokhoz vagy sablonos fordulathoz – kitaposott magának egy utat és végig kellett rajta mennie, hogy az ötlete ne egy elszalasztott lehetőséggé váljon.

Úgy érzem magam, mint az egyszeri, tapasztalatlan olvasó, akinek tulajdonképpen mindegy, mi kerül a kezébe, összehasonlítási alap híján bármit mesterműnek kiált ki. Ha nem lennék annyira büszke, bevallanám, hogy egy-két apróságon kívül az egészet imádtam, úgy, ahogy volt, de megpróbálok a csitris rajongás mögé nézni.
A háttérinformációim alapján élt bennem egy olyan homályos feltételezés, hogy Az ötödik évszak is annyira megosztó, szélsőséges reakciókat kiváltó regény, mint Grossmantól A varázslók. Tényleg annyira friss szellemiséggel bíró, új alapokat lefektető írások ezek, a jövő kultuszkönyvei, amelyeknek a nagyszerűségét nem látják a botor olvasók [némi iróniát tessék ideképzelni]? Vagy csak szimplán rosszak, ahogy a fanyalgók sejtetik?
Lehet, hogy tényleg egyszeri olvasó vagyok, mert nincs akkora tapasztalatom fantasyben, hogy objektív kijelentéseket tegyek, ezért marad a jó öreg egyéni nézőpont, az egyszerű olvasó kísérleti nyúl jellege; szerintem Grossmanban van potenciál, de egyre jobban elcseszi – jobban járt volna, ha ír egy hagyományos fantasyt, úgyse bír elszakadni az alapoktól –, Jemisinnél viszont él és virul a kísérleti állat. Nem tudom, hogy csinálta, vannak-e hasonló művek, de nálam, aki irtózik a klasszikus heroikus fantasytől és műfajon belül szereti az újat és a mixelt regényeket, működik.
Rezdületlen – ez valószínűleg nem a mi Földünk, vagy a térképrajzoló nagyon részeg volt – a nevével ellentétben egy folyton forrongó, haragos világ, ahol a rengések, vulkánok, tektonikus mozgások gyulladt sebekként éktelenkednek a felszínen és annak közelében, amelynek csak mitologikus magyarázatát, a dühös, embereket elpusztítani vágyó Földapát, kapjuk egyelőre. Könnyű kitalálni, hogy Rezdületlen nem az ingatlanpanama és a biztosítási ügynökök paradicsoma; az emberek folyamatosan a túlélésre koncentrálnak, vésztartalékok állnak rendelkezésre a házakban és a közöknek nevezett kisebb-nagyobb városok meghatározott pontjain, a világ fejlettsége fényévekkel elmarad a miénk mögött, egyedül az egyenlítői, viszonylag biztonságos térség virágzik úgy-ahogy, a többi helyen szinte őskori körülmények uralkodnak. A katasztrófák elhárításában, megelőzésében az orogének játsszák a főszerepet, a fölmozgásokat titokzatos energiával befolyásoló, a munkájuk ellenére megvetett és gyűlölt „emberek” – az idézőjel annak szól, hogy egy egyezmény alapján az orogéneket, gúnynevükön roggákat nem tekintik embernek.
A regény jelen idejű, E/2 szálában éppen eljön az ötödik évszak; óriási repedés vágja ketté Rezdületlent, amely során Jumenész, a virágzó birodalmi város, a stabil egyenlítői vidék központja is megsemmisül. A törés miatt óriási, szállongó hamufelhő sötétíti el az eget, ami a szokásos Évszakokkal ellentétben nem oszlik el pár év vagy évtized alatt – valószínűleg évszázadokig fog tartani, amit a jelenlegi szívós civilizáció sem fog túlélni. Az apokalipszis küszöbén ismerkedünk meg Esunnal, egy apró köz tanítónőjével, akinek a férje agyonverte a fiukat, és a lányukkal együtt nyomtalanul eltűnt, ő pedig elindul, hogy bosszút álljon és megmentse a gyerekét.
Ezen kívül két szál van még a történetben, amelyek segítségével jobban megismerjük az intézményesített orogéniát, de számos felmerülő kérdésre nem kapunk választ; miért bánnak így az orogénekkel? Hogyan alakult ez ki, és miért nem lázadnak fel? Kik hozták létre az obeliszkeket és mi a céljuk? Tulajdonképpen micsodák a kőfalók és mi a szerepük a világban?

Remélem, a másik két kötetben – természetesen trilógiáról van szó, ezt a klisét még Jemisin se kerülte meg – legalább néhány rejtélyre fény derül, addig kénytelen vagyok beérni a jelenlegi nyalánkságokkal. Rezdületlen egyedi világán túl itt van nekünk az E/2 elbeszélésmód, amit általában nem szeretnek az olvasók, és az írók is ritkán használják. Kicsit idegesített, de a másik két szál hagyományosabb, E/3-mas múlt idejű módja segített elviselni. Ó, és ahogy a szálak összeérnek, az nagyon szép, attól tartok, nekem igen soká esett le, hogy miről van szó. Igazán tudhattam volna, de a nátha és a rácsodálkozás nem hagyott teret a gondolkodásnak, amit igazából nem bánok – szeretek naiv olvasó lenni, akinek még van új a nap alatt. Imádtam, hogy tippem se volt arra, hova fut ki a történet, hogy működik a regény, és minden eleme klappol, hogy Jemisin mer új lenni és a magamfajta sznob olvasóból képes hátulgombolós függőt csinálni, akit az orránál fogva vezet.

Nem mondom, hogy olvassa mindenki, mert sokaknak nem tetszik, de egy beleolvasást mindenképpen megér.

Ui.: A magyar borító szemet gyönyörködtető – igeeeen, csajosak a színei, ésakkormivan.

2 hozzászólás
!

Greg Keyes: Hangakirály
(Delta Vision Kiadó, fordította: Varga Csaba Béla)

„– Uttinok nem léteznek, te gyerek. Sem greffek, sem alvok, sem bazil-nixek, mint ahogy mesebeszéd a könyörületes adószedő létezése is.”

A Hangakirály listánk talán leghagyományosabb tagja, ráadásul tavaly nem csupán az első rész, de folytatása, a Kriptaherceg is megjelent. Keyes legújabb magyarul kiadott sorozata high fantasy a javából: nem csupán a toposzok lehetnek ismerősek (a világot bemutató utazásra induló szereplők; ősi jövendölés; népek sorsát eldöntő, nagy ívű konfliktusok; fiatal, lassan felnőtté váló főszereplő), de a hangulat is. Keyes lassú történetvezetése teljesen magába szippant – észre sem vesszük, máris száz oldalakat töltöttünk új kedvenc karaktereink társaságában, közben pedig egyre többet ismerünk meg ebből a színes, rejtélyekben és izgalmas ötletekben gazdag háttérből. Brutális, véres csatajelenetekre nem biztos, hogy érdemes számítani, egy varázslatos, izgalmas és összetett regénysorozatra viszont annál inkább.

Értékelések:
@zamil: https://moly.hu/ertekelesek/2076323
@Nuwiel: https://moly.hu/ertekelesek/2086326


>!
vicomte MP
Greg Keyes: Hangakirály

Dumas Három testőrének találkozása a Tolkien maszkja mögé bújt G.R.R. Martinnal! írnám, ha valami bombasztikusan nagyképű borítószöveget kellene kreálnom ehhez a könyvhöz. Szerencsére nem szorulok rá a fülszövegírók sanyarú kenyerére, így aztán hagyom is a süket marketing dumát a francba.

Mindenesetre, miközben olvastam ezt a vaskos spoiler könyvet, nekem ez a három szerző ugrott be, mint a történet lehetséges viszonyítási és vonatkoztatási pontjai.

Dumas Három testőrének késő barokk kori udvari intrikákkal, ármánnyal, szerelmes enyelgéssel, szellemes társalgással és krakéler főhősökkel teli világa ugyanis egy látszatra minden ízében hagyományos epikus fantasy alapra épül, amelyben rég elfeledett istenek és mágikus teremtmények bukkannak fel az idő ködéből, amivel párhuzamosan spoiler az események is kezdenek egyre baljósabb színezetet ölteni, amelynek következtében a kezdeti könnyed hangulatot felváltja valami sokkal sötétebb és komorabb.

Keyes az epikus fantasy hagyományaihoz híven meglehetősen sok szereplőt mozgat, akiknek szálai hol egybeérnek, hol szétválnak, de már ennek a kötetnek a végére is kezd szép lassanként felsejleni a gigantikus tabló, amit a cselekedeteik a további három kötet során majd felfestenek.

A világot egykor uraló, félisteni hatalmú szkaszloikkal leszámoló ősi varázslónő leszármazottaiból álló királyi család, és közülük is elsősorban a kamaszodó – és ennek megfelelően elég süldőlányosan viselkedő – Anne Dare van a történet egyik fókuszpontjában. spoiler

Az események másik fő sodra sokkal inkább megfelel az epikus fantasy hagyományainak: ebben a király erdejének főberkésze spoiler Fehér Aspar próbálja megfejteni, hogy ki vagy mi gyilkolja és mérgezi az vadonban lakó embereket, sefryket spoiler és állatokat.

Bár a berkész kezdetben teljesen szkeptikus a babonás szóbeszédnek tűnő állításokkal szemben, miszerint az erdőben a felébredt Hangakirály, és annak teremtményei kószálnak, és azok pusztítják az ott élőket, mégis kénytelen elfogadni, hogy a dolognak igenis alapja van. spoiler

Az ő eseményszálának történéseibe becsatlakozik egy novícius is, akinek történésein keresztül a világot átszövő isteni-szakrális mágiának a működésébe is betekinthetünk. A mágia ebben a világban a különböző szférákat uraló szenteken spoiler, illetve azok gyakran eltérő aspektusain keresztül nyilvánul meg. Ez a hatalom a beavatottaknál gyakran a fizikai testük és érzékeik megváltozásával jár (nagyobb testi erő és szívósság, jobb memória) de előtte egy nagyon kemény zarándokúton kell részt venni spoiler.
A regény mágikus képét tekintve visszafogott – a világban ismert és gyakorolt praktika a varázslás, de csak nagyon kevesen értenek hozzá, s azok is valamelyik szent aspektusa révén tettek szert erre a tudásra, s jellemzően nem is használják nyakra-főre.

A regénynek néhány apróbb hibája azért akad: az időkezelés például meglehetősen nagyvonalú, és a sok párhuzamos szálon futó cselekmény miatt az egyes események sorrendje és egymásutánisága meglehetősen esetleges. A másik, hogy bármennyire is lendületes olvasmány a könyv – Keyes jó író, úgyhogy nagyon gyorsan pörögnek az oldalak –, és jól kidolgozott a mágikus háttér, és hiába volt néhány drámai csúcspont és csavar is a sztoriban, de nagyon egyedit eddig még nem tudott felmutatni.
Viszont amit letesz az asztalra, az nagyon szórakoztató olvasmány.

Ezt a sorozatot elsősorban a hagyományos, kissé régimódi epikus fantasy rajongóinak tudom szívből ajánlani, illetve azoknak, akik szeretik a téttel bíró, embert próbáló küldetésekben résztvevő hétköznapi hősöket, de elegük van az erőltetetten komor grimdark „mindenkit kinyírok, megcsonkítok és nyomorulttá teszek” stílusából, és szeretnék remélni, hogy a megkedvelt hősök közül legalább egyik-másik túléli mind a négy kötetet.

8 hozzászólás
!

Brian McClellan: Őszi köztársaság
(Fumax Kiadó, fordította: Rusznyák Csaba)

„Úgy összezavarodott, hogy legszívesebben lelőtt volna valakit.”

Tavaly is szerepelt a listánkon Brian McClellan, méghozzá a trilógia második részével – és talán már ez is jelzi, hogy mennyire egyenletesen magas színvonalú sorozatról van szó. A sorozat, ami a Vérrel írt ígéretekkel vette kezdetét, hamisítatlan military fantasy, telis-tele ötletekkel, izgalommal, kalanddal… no meg megragadóan egyedi mágiával (lőpormágusok! Kiváltságosok! Fortélyosok! istenek!). A harmadik részre egy pillanatra sem vesztett erejéből és hatásából a trilógia, és egy tényleg (na jó, majdnem…) minden igényt kielégítő befejezéssel záródik. Aki eddig még nem próbálkozott meg a sorozattal, mi csak ajánlani tudjuk, mert kevés ennyire színtisztán szórakoztató fantasy jelent meg mostanában.

Értékelések:
@CaptainV: https://moly.hu/ertekelesek/2176593
@ppayter: https://moly.hu/ertekelesek/2016419


>!
elge76 P
Brian McClellan: Őszi köztársaság

Kisfiú énem most papírcsákóban, fakarddal és műanyag játékpuskával hadonászik meg rohangál, vigyorogva és visítozva, hogy markáns gyermeki hévvel követelje ki magának a folytatásokat! Ezt érzem ezzel a sorozattal kapcsolatban, meg eszembe jutnak a Lego katonák, ahogy várat építettem nekik és rohamoztak meg támadták egymást. :))

Egyszerűen csak jó olvasni ezt a sztorit, mert frissnek hat, mert üde színfolt, mert egy olyan világot tár elénk, ami fantasy ugyan, de egy fiktív 18-ik századi világba helyezi a történetet.
Vannak persze durva és véres részek, de akkor is olyan az egésznek a hangulata, mintha egy katonai felvonulás közvetítését nézné az ember, ahol hirtelen szó szerint leszakad az ég. És akkor mindezek felett még mágia is van benne, nem is egyfajta! :)
Annyira él ez a világ, amit Brian McClellan kitalált, hogy akár ez is lehetett volna a történelmünk 200 évvel ezelőtt. Őszintén megmondom, szerettem volna nagyon, ha tényleg ez lett volna és ma is ebben élnénk. Imádnám. :D

A befejező kötetben nagyon sok minden történik. Rengeteg háborús esemény játszódik le a lapok között, és az eddig megszokott és kényelmesnek hitt dolgok 180 fokos irányt váltanak. Élő és lélegző hőseink, a történet előrehaladtával, a szemünk előtt változnak meg, ki így, ki úgy. Új szereplők is feltűnnek, és spoiler, miközben zajlik előttünk egy egészen megdöbbentő kaland, amiben az istenek is roppant fontos szerepeket töltenek be. Egészen drámai és izgalmakban bővelkedő lett a lezárás, még az utolsó 30 oldalon is spoiler, de végül az utolsó fejezet és az epilógus, új reményekkel és valami teljesen újnak a kezdetével zárja le ezt a trilógiát.
Fantasztikusan jó sorozat!

Repesve várom az író következő sorozatát, aminek az első része, egy pár nappal ezelőtti Twitter bejegyzésből kiindulva, már a szerkesztői fázisba került!

.

Végül pedig, ahogy az lenni szokott… hibák, hibák, hibák… felcserélt nevek szerencsére itt most nem voltak, cserébe legalább 3 tucatnyi elírást, kimaradt betűt, és jó pár darab érthetetlen megfogalmazást kapunk, mintha elkezdődött volna a mondat megfogalmazása, aztán a… korrektor szerkesztő gondolt volna egyet, és a mondat végét már teljesen másfajta ragozással fejezte volna be. Kemény dió ez a @Fumax-nak…

!

Terry Pratchett: Égből szőtt kalap
(Delta Vision Kiadó, fordította: Farkas Veronika)

„Azokban a mesékben, amelyek elmondásra érdemesek, amelyek tudják, hogy működik a világ, a harmadik kívánság az, ami visszacsinálja mindazt, amit az első két kívánság okozott.”

Van egyáltalán olyan fantasy-rajongó, aki nem ismeri a Korongvilágot? Úgy érzem, hogy gyakori szereplője lesz a listánknak Terry Pratchett ragyogó fantáziája – ezúttal a Csip-csap népek folytatása, az Égből szőtt kalap jelent meg magyarul. A Sajogi Stefánia alsorozatban megvan minden, amiért az ember Pratchettet olvas: elképesztő humor, némi társadalomkritika, mélyen emberi érzések, mindez olyan tökéletes eleggyé összeállva, aminek köszönhetően minden epizód a Korongvilág történetéből gyakorlatilag tökéletes szórakozás és óriási élmény. Azonban vigyázat! A történetben nac mag fíglik szerepelnek.

Értékelések:
@CyberMacs: https://moly.hu/ertekelesek/2204511
@Bíró_Júlia: https://moly.hu/ertekelesek/2139960


>!
kvzs P
Terry Pratchett: Égből szőtt kalap

Sok-sok évvel ezelőtt olvastam néhány Korongvilág regényt, aztán az elmúlt időszakban tartottam magam ahhoz a fogadalmamhoz, hogy többet nem szabad, mert félő, hogy menthetetlenül Pratchett függő leszek, azt pedig a könyvepolcom nem bírná el. (ez de szép hosszú mondat lett…) Az Égből szőtt kalap után nagyon vigyáznom kell majd minden kiadói akciónál, nehogy hazahozzak két méter könyvet…
Mivel sem a közvetlen, sem a távolabbi előzményeket nem ismertem, kicsit féltem, hogy mennyire fog tetszeni a történet. Szerencsére azt kell mondanom, hogy nagyon. Az állandó vigyorgás és a metrón felröhögés bizonyítja, hogy a könyv vicces, a köztük lévő hümmögés és bólogatás pedig azt, hogy még mondanivalója is van, időnként ráadásul az elég súlyos fajtából.
Mivel nem vagyok Pratchett szakértő, ezért a szereplőket és a történetet annyira nem elemezném, csak annyit mondanék, hogy ez a könyv Korongvilág-szüzeknek is rettentően szórakoztató.

!

Anthony Ryan: Az ébredő tűz
(Fumax Kiadó, fordította: Matolcsy Kálmán)

„A háborúk egy ideig dúlnak, de aztán elmúlnak, mint az időjárástól idegen viharok. A kereskedelem viszont állandó, és független az időjárástól.”

Aki úgy gondolja, hogy nincs igazi fantasy ötszáz oldal alatt (és persze sárkányok nélkül), annak tökéletes választás lehet Az ébredő tűz. Anthony Ryan az első trilógiájával ugyan nem aratott osztatlan sikert, de úgy tűnik, hogy a Draconis Memoria sorozattal még az eddig kétkedőket is meghódítja. Új világában főszerephez jutnak a sárkányok (pontosabban a vérük) és az iparosodó, vadkapitalista berendezkedés. Aztán van itt még egy dzsungel mélyére hatoló, a vadont felfedező küldetés, egy kis kémkedés az ellenség által megszállott városban, némi tengeri hajózás… és aki esetleg csatára éhezik, az sem fog a végére panaszkodni. Remek világépítés, izgalmas cselekmény, szimpatikus karakterek – Anthony Ryan újra megmutatta, milyen remek író lakozik benne.

Értékelések:
@vicomte: https://moly.hu/ertekelesek/2418213
@Szirmocska: https://moly.hu/ertekelesek/2279479


>!
Kilgores
Anthony Ryan: Az ébredő tűz

Szóval, hol is kezdjem? Mondjuk a borítóval és azzal, amit ígér a fülszöveg. Ugyanis ez a kettő volt az, ami olyan szinten felkeltette az érdeklődésemet, hogy kb. naponta ugrált előre a kötet a várólistámon. Eddig csak a Vérrel írt ígéreteknek és a Dinoszauruszuraknak sikerült számomra ennyire figyelemfelkeltő párost összehoznia. Pedig nem gondoltam volna, hogy én Anthony Ryan-t fogok valaha is olvasni, mert Hollóárnyék köteteknek finoman fogalmazva sincs szép borítójuk, az egységről szót sem ejtve (tudom, ne kívülről ítéljem meg a könyvet..), és végül az értékelések meggyőztek, hogy nem nekem való. Aztán jött Az ébredő tűz. Sárkányok. Puskák. Ipari forradalom. Dzsungel. Gőzhajók. Nem, ezt már nem lehet fokozni.
De térjünk is rá a történetre, amely elég hullámzóra sikeredett. Nagyon erősen nyitott, hihetetlen világgal fogadott, amely mellett a történet akár rossz is lehetett volna. Szerencsére nem volt az, rögtön magával ragadott, izgalmas, jól megírt akció jelenetek rajzolódtak ki elődtem. Viszont a történet közepére érve kicsit leült a cselekmény, érezhetővé vált az építkezés, a karakterek elmélyítése, hátterük kibontása. Az igazat megvallva, volt mikor nehezen haladtam az olvasással. A végére viszont sikerült újra felpörgetni az eseményeket, és egyik csavar jött a másik után, illetve ahogy állt össze a kép úgy bilincselt a könyv egyre jobban magához. És Ryan..utállak. Ő volt az egyik kedvenc karakterem, sokkal többet szerettem volna, ha elér. Ugyanakkor köszönöm: mikor már kezdtem azt hinni, hogy megfeledkeztél a saját prológusodról és fogalmam sem volt, hogy valaha is körbe fog érni az a szál, jöttél és a képembe toltad.
A fő karakterek közül Clay és Lizanne hamar megkedveltették magukat. Most komolyan, egy erkölcsös tolvajt és egy kémnőt ki nem fog kedvelni?! Viszont a nagy átlaghoz hasonlóan Hilemore karaktere számomra sem alkotott maradandót. A kedvenc szereplőmet meg már csak a spoiler miatt sem árulom el, aki elolvassa a könyvet úgyis tudni fogja.
Amit meg kell említeni, hogy nekem sokáig valahogy nem sikerült összhangba kerülnöm a fejezetek közötti váltással. Az biztos, hogy Ryan ezt nagyon érzi, szinte mindig függővéggel zár, de valahogy mikor egy karakter két fejezete közé beékelődik négy, vagy akár több másik fejezet, nagyjából hasonló számú függőben hagyott zárással, nem feltétlen segít a könnyed olvasásban. De ez legyen az én bajom. Ha nem lenne millió másik könyv, amit el szeretnék olvasni, nem biztos, hogy megvárnám a folytatás magyar megjelenését, és lehet fejest ugranék az angol nyelvűbe.

>!
Fumax, Budapest, 2016
632 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786155514746 · Fordította: Matolcsy Kálmán
!

Gene Wolfe: Az Autarkha fellegvára
(Delta Vision Kiadó, fordította: Szántai Zsolt)

„Azt szokták mondani, a teret lehatárolja a saját görbülete, de az ostobaság a végtelenen túl is folytatódik.”

Azt hiszem, az első reakció, amit kiváltott Az Autarkha fellegvára megjelenése, egy mélyről jövő, elégedett sóhaj volt, halk „Végre!” felkiáltással. Nyolc év várakozás után sokan már nem is reménykedtünk abban, hogy a Delta Vision bevállalja a tetralógia befejezését, de végül csak megszületett a magyar kiadás – és milyen jó, hogy végre olvashatjuk! Persze Gene Wolfe-ot nem egyszerű olvasni: rendkívül egyedi, barokkos, örvénylően tekeredő próza, közben pedig sosem tudjuk, éppen hogyan értelmezzük az aktuális eseményeket. Egymást érik a lenyűgöző ötletek, a bizarr megoldások, a „Hát ez meg micsoda?” élmények, ám megéri küzdeni: a tetralógiában talán a valaha megírt egyik legegyedibb, legzseniálisabb fantasysorozatot köszönthetjük.

Értékelések:
@Noro: https://moly.hu/ertekelesek/2232222


>!
Bíró_Júlia 
Gene Wolfe: Az Autarkha fellegvára

Hogy én ezt még mindig mennyire szeretem, avagy ne kapcsoljanak el, kedves nézőink, és inkább ne maradjanak velünk a Rapszodikus és túltolt értékelések félpercével.

Kezdjük talán azzal, hogy kedves naplóm, durván tíz* éve várok arra, hogy megjelenjen magyarul, így valószínűleg azt sem igen bántam volna, hogy Gene Wolfe ennél a kötetnél érezte volna úgy, hogy a továbbiakban mindössze Severianus mosodaszámlái, receptfüzetei és használtruha-kuponjai alapján kell eltájékozódnunk a vele történtek között. Tegyük gyorsan hozzá, hogy a cselekmény nagyjával így se lenne gondunk, de nem is a fejetkapkodós akciójelenetek adják azt a selymes-szúrós érzetet, amiért még kamaszkoromban reménytelenül beleszerettem Severianusba és Agiába és Jon…khm, Jónásba mindenkibe, a fene egye meg melléktermék nélkül belém égett az Új Nap Könyve. @Noro értékelése álomszépen összefoglalja a tudnivalókat azok számára, akik még nem jönnek extázisba, amint meghallják a sorozatcímet nem találkoztak még a sorozattal, úgyhogy térjünk is rá arra az elemre, ami vagy függővé tesz vagy egy életre eltávolít tőle: a nyelvre.
Semmi nem erősíti annyira az érzetet, hogy évezredekkel az általunk ismert történelmi vonulat után járunk spoiler, mint az, ahogy a latin, görög, középkori német és ófrancia, provanszál és afrikai törzsi nyelvekből kölcsönzött, ésatöbbi eredetű szavak keverednek a szövegben, de olyan elegánsan, hogy nincs az a jelentéktelen villanás Severianus beszámolójában, ami valóban jelentéktelennek hatna: a vég nélküli kutyagolás A-ból B-be, az evés-alvás körülményei, a sokadik nő és/vagy útitárs felbukkanása is élvezetes marad, de még az is, ahogy Severianus időről időre visszaemlékezik ezekre az epizódokra. Más kérdés, hogy így egyfelől a felpörgő események is közel homogén módon simulnak kétszer akárhány elgyalogolt mérföld, vacsora vagy késő esti társalgás közé, másfelől az ember hajlamos elfeledkezni arról, hogy a regény spoiler elbeszélője egy nem épp túlképzett, tizensok éves ifjonc.
És akkor meg is érkeztünk a levont fél csillaghoz, amit hajlamos vagyok -lehet, hogy igazságtalanul – az új fordítónak tulajdonítani. Szántai Zsolt szövege az első három rész után úgy hat, mint egy hősies öngyilkos küldetés keretében folytatott kísérlet arra, hogy Severianus végre megtanuljon magyarul hétköznapiemberül. Főleg az első kétharmadban kell lámpával keresni az előző kötetekből megszokott idegentest-hatású szavakat, és amit mégis találunk, időnként a korábbitól eltérő írásmódban vagy lefordítva bukkan fel. Ez nem nagy baj, amikor még csak a „merükhipposz” válik „merychipus”-szá, a poroszka ló ilyetén megnevezése nélkül még valahogy elvagyunk. Jobban fáj a rendszeresen visszatérő „őrváltás” időegység „őrség"re, vagy a "szárnyaló” "röpködő"re való cseréje, az igazi fájdalmas szisszenés viszont a revoltáló nevezetű kínzóeszköz átnevezése spoiler. Biztosan volt még más is, meg indokolatlan mennyiségű elütés meg elírás, de az utolsó kettőnél éreztem magam rendszeresen kizökkentve, vagy inkább verbálisan viszketve. Másfelől viszont még egy az előzőekhez képest furán homogén szövegen is átjött, hogy ne mondjam, átragyogott valami abból az ízből, ami miatt… khm, lásd fent. És hát arra is rá kellett jönnöm, hogy nem annyira idegen Severianustól – tizensok év, félműveltség, estébé – az effajta beszéd, mint eleinte gondoltam. Minden más a bennem élő fangirl gondja.
Egyébiránt fordulat szerintem annyi volt benne, mint az első háromban együttvéve. Igen, még mindig egy kéz elég a megszámolásukhoz, ne kötözködjetek. Nem véletlen, a legtöbbnek ugyanis meg volt már ágyazva az első vagy a második részben, és gyanítom, hogy ha megjelenik valaha az Urth of the New Sun is, ott is fogok még vinnyogva gurulni, hogy nemhiszemeeeel. Magyarázatot nyer egynémely indokolatlannak tűnt felbukkanás, mások továbbra sem, de a hiányérzetünk kap egy misztikummasszást, és máris jobb. spoiler Legfeljebb zavarog még kicsit az ember nyúltagyában, hogy Severianus mégis hogy lett ilyen hozzáértő stratéga erre a kötetre, és mikor művelte ki magát ebben a mértékben kozmológiából, de őszintén, hol van ez az Új Nap mítoszától, a próbától, az idő folyosóitól, a…

Most jön majd, hogy újraolvasom az első kötettől kezdve. Meg az is, hogy mostantól az Urth of the New Sun magyar fordításáért fogok nyavalyogni.

* csak nyolc. Pedig már hárommilliárd-hatszázhuszonnégymillió-nyolcszázötvenkilencezer-négyszázötvenhétszer elmondtam, hogy utálom a túlzásokat.

!

Ők voltak tehát a „legjobbak”, de azért pár további kötetet is szeretnénk megemlíteni.

A lista összeállításánál tudatosan nem akartuk definiálni a fantasy fogalmát, hiszen mindenki egy kicsit mást ért alatta, mindenki inkább „érzi”, mintsem pontosan meg tudja mondani, hogy mi is az a „fantasy”. Azonban akármennyire tágra is szerettük volna venni a definíciót, bizonyos regényeket annyira határesetnek éreztünk, hogy nem kerültek bele az alaplistába. Viszont azt sem szerettük volna, hogy visszhang nélkül maradjanak, úgyhogy ezeket is összeszedtük egy karcban…


>!
Dominik_Blasir
Fantasy

A határterületek.
|fantasylista

Mielőtt rátérnénk a zsűri által legjobbnak ítélt tíz regényre, szeretnénk pár olyan könyvet is ajánlani, ami esetleg elkerülte a figyelmeteket. Olyan kötetekről van szó, amik egyszerűen nem tűrik a kategóriákba sorolást, ezek amolyan „határterületen” mozgó művek. Nevezhetjük őket fantasy-nek, ha akarjuk, de ugyanolyan könnyedén aggathatjuk rájuk a (misztikus) thriller, a szépirodalom vagy a mágikus realizmus címkét is. Nem egyértelműen zsánerregények, de van bennük fantasztikum. A zavaros besorolás miatt viszont nem szívesen raktuk volna fel őket a 2016-ban megjelent fantasyregények listájára, mert nagyon úgy éreztük volna, hogy eltérünk a tárgytól, és egymással össze nem igazán hasonlítható műveket akarnánk egymáshoz mérni. Ennek ellenére mégis úgy gondoljuk, hogy pár könyvre érdemes lenne felhívni a figyelmet, hátha valaki egy egészen újfajta stílust és világot fedez fel.

Nagyon sokat elmélkedtünk például Kazuo Ishiguro Az eltemetett óriás című regényéről. @Noro szerint spoiler „a kezdetben mágikus realistának tűnő könyv fokozatosan válik egyre logikusabbá, a klasszikus fantasy szabályainak engedelmeskedővé, de mégis gazdag szimbólumrendszerével együtt lesz igazi élmény”, míg @mcgregor spoiler és @Oriente spoiler inkább szépirodalomnak gondolja. Az azonban közös, ahogy @n megfogalmazza spoiler, hogy „az író tud valamit az emberekről és jó, hogy meg is írta nekünk.” De vigyázat, „Ártalmatlan kis regény, gondoljátok, de mivégre is olvasnátok? Hát kell nektek az, hogy alig is aludjatok?”, figyelmeztet @ponty spoiler, úgyhogy az olvasásért felelősséget nem vállalunk.

Az oroszlán vallomása esetében már mindenki biztosabb a mágikus realizmus címkében. A mozambiki Mia Couto közel sem könnyű alkotása @Kuszma szerint spoiler „az afrikai irodalom fontos pillanata”, amely, hogy már @sophie-t idézzem spoiler, „nagyon szép és egyszerű nyelven megírva örvénylik”. De az érzéseimet legjobban talán @Vicky3 fogalmazza meg spoiler: „Megmarad, hogy emlékeztessen arra, hogy mire képesek az emberek és elrettentő bélyeg legyen, hogy te ne válj ilyenné.” Vagy @Batus spoiler: „Mágikus realizmussal a nők jogaiért, fuck yeah.”

Benyák Zoltán nem ismeretlen már az SFF olvasók körében, bár legújabb műveivel egyre jobban elkanyarodik a klasszikus értelemben vett zsánertől. Legfrissebb regénye, A nagy illúzió leginkább egy szürreális, misztikus utazásra hasonlít, mely, ahogy @Shanara megfogalmazza spoiler, „nem egyszerű, de csodálatosan megírt történet”. @Tímár_Krisztina szerint spoiler „olyan világot sikerült megteremteni ebben a regényben, amely egyszerre idegen és otthonos, egyszerre ijesztő és szeretni való, sőt a félelmet a maga módján megszüntető.” @Bélabá pedig egyenesen odáig merészkedik spoiler, hogy „olyan könyv, amelyet minden fantasy rajongó, aki kicsit is ad magára, elolvas.”, tehát mi sem mehetünk el mellette szó nélkül…

És ha már ennyire érdekes regényekről van szó, muszáj még röviden kitérnünk két olyan könyvre, amelyek ugyan nem felelnek meg a fent említett „határterület” definíciójának, hiszen kétséget kizáróan fantasy-k, de bizonyos kitételek miatt a megjelenési listánkra sem fértek fel. Viszont mégis lehetnek annyira fontosak és különlegesek, hogy érdemes róluk megemlékezni.
Az egyik Jo Walton ifjúsági fantasy-je, a Mások között, amely szintén kötelező olvasmánynak tűnik minden SFF iránt érdeklődőnek. Főszereplője, Mori ugyanis falja a témába vágó könyveket, sőt, ahogy @Spaceman_Spiff megfogalmazza spoiler, „Mori gondolkodik a könyvekről, és lelkesedik az olvasás iránt”. „Eszembe juttatta, milyen is voltam én ennyi idősen”, folytatja, mi pedig lelkesen ajánljuk másnak is, hogy átélje ezt az élményt.
A másik kakukktojás ezen a listán pedig egy hamisítatlan M.A.G.U.S. regény, méghozzá Malcolm J. Hunt tollából a Kígyószív. Rég volt már, hogy kiemelkedően jó, önállóan élvezhető M*-regény kerüljön ki a nyomdából, ráadásul @Noro szerint spoiler „az egyik legvéresebb, legbrutálisabb magus-regényről van szó”, ami mindenképpen egyedivé teszi. Vagy ahogy @ftamas írja spoiler, „végre egy Magus könyv ami nem utánozza a nagyokat és mégis egész jó”.

Aki pedig további hasonló kötetekre kíváncsi, annak a sci-fi és a fantasy lista közös határterületek polcán érdemes keresgélnie: https://moly.hu/polcok/minek-nevezzelek-2016

Kapcsolódó könyvek: Benyák Zoltán: A nagy illúzió · Kazuo Ishiguro: Az eltemetett óriás · Jo Walton: Mások között · Mia Couto: Az oroszlán vallomása · Malcolm J. Hunt: Kígyószív

Benyák Zoltán: A nagy illúzió
Kazuo Ishiguro: Az eltemetett óriás
Jo Walton: Mások között
Mia Couto: Az oroszlán vallomása
Malcolm J. Hunt: Kígyószív
11 hozzászólás
!

A lista összeállításánál tudatosan kihagytuk a novellásköteteket és antológiákat, hiszen nehéz őket összemérni a hagyományos regényekkel – viszont úgy gondoljuk, hogy érdemes a tavalyi év kiemelkedő megjelenéseivel megismerkedni, már csak azért is, mert szemmel láthatóan újra kezd meggyökeresedni a rövidpróza a hazai könyvkiadásban. Ezek között mindenki megtalálhatja, amit szeret, ráadásul kimagasló minőségben!


>!
Dominik_Blasir

A kisprózák.
|fantasylista

Amikor 2015-ben elkezdtünk gondolkodni azon, hogy milyen rendszer alapján állítsuk össze a tavalyi év sci-fi, illetve fantasy megjelenéseinek listáját, kénytelenek voltunk bizonyos döntéseket meghozni – ilyen például, hogy össze nem függő novelláskötetekkel és antológiákkal alapvetően nem foglalkozunk, annyira nehéz lenne összemérni őket a regényekkel. Mégis, hiba lenne nem megemlíteni a rövidprózákat is, különösen most, hogy mintha a kiadók újra nagyobb bátorsággal mernének belevágni a rövidebb szövegek világába.

Talán a legnagyobb meglepetés és öröm volt sokunk számára, amikor tavaly a @Gabo_SFF bejelentette, hogy elkezdik kiadni Jonathan Strahan „best-of” válogatását, ami végül Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2016 címet kapta. A kötetben annyira eredeti, izgalmas és briliáns fantasynovella szerepel, hogy kiemelni sem egyszerű belőle. Ott van például Tamsyn Muir „legviccesebb, leghiperszuperebb, legcsajszisabb, legidiótább Lovecraft-inspirátum”-a, ahogy @pat mondja spoiler. „Eszméletlen ez a nő, az írásai valóságos burjánzó, élettől lüktetők kertek, ahol beleszédülsz az illatok orgiájába” – írja @Amadea spoiler Catherynne M. Valentéről, míg én Sam J. Millerről lelkendezem spoiler: „le vagyok nyűgözve attól, milyen könnyedén képes érzelmekkel bánni, milyen erős hatást tud elérni egészen finom módszerekkel”. És akkor még nem emlékeztem meg Neil Gaimanről, Usman T. Malikról, Genevieve Valentine-ról vagy Alyssa Wongról… Az mindenesetre biztos, hogy aki belevág ebbe a kötetbe, valami nagyon különlegeset fog találni a lapjai között, még ha esetleg nem is tetszik neki mindegyik írás.

A @DeltaVision által, David Gemmell halálának tizedik évfordulójára időzített Legendák talán egy kicsit jobban megfeküdte az olvasóinak gyomrát, de azért még így is nagy öröm lehet, hogy megjelenik magyarul egy külföldi hard fantasy novellákat tartalmazó antológia. Bár az általános vélekedés szerint jobb és rosszabb rövidprózák egyaránt szerepelnek a könyvben, azért sokaknál a pozitív felé billen a mérleg, ráadásul olyan nevekkel is találkozhatunk, mint Joe Abercrombie ("frappáns és egyáltalán nem erőltetett párbeszédei elviszik a hátukon az egész írást", mondja @Noro spoiler) vagy Adrian Tchaikovsky (@vicomte szerint spoiler "az első és egyetlen olyan novella, ami tényleg minden szempontból méltó örököse Gemmellnek").

És ha már hard fantasy, a @Fumax tavaly megörvendeztetett minket Mark Lawrence novelláskötetével, az Úti testvérekkel. Bár az olvasás akkor a legélvezetesebb, ha Lawrence első trilógiája után vesszük kézbe, akkor viszont nagyon sok érdekességet tartogat. „Remek kis kiegészítő történetek voltak ezek, amelyek által valósabb képet kaptam a szereplőkről és motivációikról” – foglalja össze @elge76 a kötetet spoiler; „Egységesen erős történetek ezek, s bár igénylik a világépítő nagyregények ismeretét a maximális élvezethez, némelyikük önállóan is megállná a helyét” – mondja mellette @Szilárd_Berke spoiler, vagyis mi is csak ajánlani tudjuk mindenkinek, aki már korábban megszerette Lawrence stílusát, de eddig esetleg még nem kívánta meg ezt a könyvecskét.

Végezetül muszáj még megemlítenünk Ted Chiang novelláskötetét, az Életed története és más novellákat. Bár Chiangot inkább sci-fi szerzőként szokták emlegetni, a könyv több inkább fantasy-nek tekinthető kisprózát is tartogat a bátraknak (Bábel tornya, Hetvenkét betű, A pokol mint Isten hiánya). „Egyszerre szívfacsaróak, meghatóak, félelmetesek és elgondolkodtatóak a novellái, amelyek még akár több nap múlva is eszébe jutnak az embernek” – írja @Nita_Könyvgalaxis spoiler, és ehhez szinte nem is lehet mit hozzátenni. Talán csak @makitra szavait spoiler: „Chiang alkotásait leginkább egy hatalmas és pompázatos épülethez tudnám hasonlítani. Képzeld el, hogy ott állsz mondjuk egy felhőkarcoló előtt: csodálod eleganciáját, szépségét és ámulsz azon a hatalmas emberi tudáson és erőfeszítésen, ami megalkotta ezt a földtől már-már elrugaszkodó komplexumot.” Chiang a kortárs fantasztikum egyik legjobb novellistája; bízunk benne, hogy minél többen tesznek egy próbát az @Agave_Könyvek kiadványával.

A kisprózák terén az elmúlt évtizedekben elég nagy hiányosságokkal küzdött a magyar piac, de úgy tűnik, mostanság változni látszik a trend. Reméljük, ez a jövőben is folytatódni fog.

Kapcsolódó könyvek: Mark Lawrence: Úti testvérek · Ian Whates (szerk.): Legendák · Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2016 · Ted Chiang: Életed története és más novellák

Mark Lawrence: Úti testvérek
Ian Whates (szerk.): Legendák
Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2016
Ted Chiang: Életed története és más novellák
3 hozzászólás
!

Aki esetleg listánk hatására kedvet kapott a 2016-ban megjelent könyvek olvasásához, annak ajánlom figyelmébe a hozzá kapcsolódó kihívást is: https://moly.hu/kihivasok/2016-os-fantasy-megjelenesek

No meg a felkészülést a jövő évi listára…


>!
Dominik_Blasir

2017-es fantasy megjelenések közepes

Elkezdődött2017. március 7., 14:19
Jelentkezési idő2018. december 1., 00:00
Véget ér2018. december 31., 23:59

Ezzel a kihívással szeretném arra buzdítani a moly közösségét, hogy olvassanak el minél többet a magyarul nemrégiben megjelent fantasy könyvek közül, ismerjék meg minél jobban az aktuális kínálatot – vagyis keressük a legjobbakat, beszélgessünk róluk.
Az alábbi listáról kell olvasni (2017 végéig még folyamatosan bővül): https://moly.hu/listak/2017-es-fantasy-megjelenesek

A lista tartalmazza a 2017-ben magyarul kiadott fantasy regényeket vagy egybefüggő kisregény/novellás köteteket, függetlenül a szerző nemzetiségétől vagy az eredeti kiadás évétől.
Nem szerepelnek:
– újrakiadások
– magánkiadások
– ifjúsági regények (YA regények)
– paranormális románcok
– franchise, „logós”, osztott világ regények
– össze nem függő novellákból álló egyszerzős kötetek, többszerzős antológiák

A teljesítéshez 6 könyvet kell elolvasni a listáról és azokhoz szöveges értékelést kell írni (javasolt az „én és a könyv” link). Régebbi olvasásokat nem fogadok el.
Jó olvasást!

@acélpatkány iker-kihívása: https://moly.hu/kihivasok/2017-es-science-fiction-megjelenesek

A kép forrása: Marc Simonetti borítóképe Robin Hobb brazil kiadású Az orgyilkos küldetése c. kötetéhez.
http://marcsimonetti.deviantart.com/art/Assassin-Quest-…
(Kitüntetéskép majd később lesz.)

Jegyzetek

13 hozzászólás
!

Mi tizenketten már bemutattuk a kedvenceinket, de kíváncsiak vagyunk a ti véleményetekre is.
Elindítottunk egy közönségszavazást: augusztus 31-ig várjuk a szavazatokat, hogy kiderüljön, a molyok melyik 2016-ban megjelent fantasy regényt tartják a legjobbnak.


>!
Dominik_Blasir

2016-os fantasy ajánló – Közönségszavazás

Szavazz augusztus 31-ig, hogy szerinted melyik volt a legjobb fantasy regény a tavaly megjelentek közül!
Bővebben: https://moly.hu/karcok/941351 és https://moly.hu/jelzok/fantasylista

7
Ferrett Steinmetz: Flex
16
Lev Grossman: A varázsló birodalma
N. K. Jemisin: Az ötödik évszak
7
Max Gladstone: Nagyrészt halott
3
Richard Morgan: A holtak szava
Robert Jackson Bennett: Lépcsők városa
5
Norbert Winney: Sárkányok, farkasok és almák
7
Timár Krisztina: A látszat mesterei
7
Virág Emília: Boszorkányszelídítő
Virág Emília: Sárkánycsalogató
2
Gail Z. Martin: A hamu zsarnoksága
2
Gene Wolfe: Az Autarkha fellegvára
Greg Keyes: Hangakirály
Greg Keyes: Kriptaherceg
5
Hernád Péter: Pannónia Parancsnok
2
Piers Anthony: Roogna kastély
1
Stina Leicht: A fájdalom kék ege
1
Dörnyei Kálmán: Az Arató Halál
6
Imre Viktória Anna: A bosszúszomjas doktor
Terry Pratchett: Égből szőtt kalap
Anthony Ryan: Az ébredő tűz
9
Anthony Ryan: A tűzkirálynő
Brian McClellan: Őszi köztársaság
Mark Lawrence: Az Osheimi Kerék
Scott Hawkins: Az Égett-hegyi könyvtár
4
Ben Aaronovitch: Föld alatti suttogás
1
Brian Staveley: A tűz kegyelme
Katherine Addison: A koboldcsászár
Naomi Novik: Rengeteg
2
Victor Milán: Dinoszauruszurak
6
Brent Weeks: A Tört Szem
Kevin Hearne: Tricked – Átverve
Kim Harrison: The Good, the Bad, and the Undead – A jó, a rossz és az élőhalott
1
Kim Harrison: Every Which Way But Dead – Bárhogyan, csak holtan ne
6
Peter V. Brett: Napháború
6
Sepsi László: Pinky
1
China Miéville: Vastanács
1
Margit Sandemo: Kőfarkas
Anne Bishop: Vörös betűkkel
15 hozzászólás

A hozzászólások megtekintéséhez be kell jelentkezned!