Az ​utolsó kísértés (Gregor Man-trilógia 3.) 85% 143 csillagozás

Nagyon rövid az első két részhez képest, igazából csak velük állja meg teljesen a helyét. De úgy aztán nagyon. A történet első felében ismét fellobban a Távoli tűz, hozza annak ragyogó hangulatát, ami akkor is már elvarázsolt. De csak sajnálni tudtam Gregor Man-t a végtelen magányosságárért. Nem csak lelkileg, de szellemileg is magányos, ebben az idegen világban. Ugyanakkor lehet valaki ennyire ideálisan erkölcsös, mindig jót akaró?
Aztán a vége számomra teljesen váratlan fordulat volt, egyrészt ami egyáltalán történik benne, másrészt az, hogy olyan gondolatokat feszeget benne, ami már meghatározó a későbbi modern sci-fi könyvekben. Többet nem írok róla, aki olvasta, tudja mire gondolok.

A trilógia iránti tiszteletből megkapja az öt csillagot, de nem véletlen, hogy ez a kötet nem annyira emlékezetes, mint az első kettő, s messze nem olvastam annyiszor, mint azokat. Talán az sem véletlen, hogy majdnem húsz évvel íródott a Távoli tűz után. Szerintem a leghatásosabb befejezés az lett volna, ha a Távoli tűzből kimarad az utolsóspoiler fejezetspoiler. Ennek ellenére ezt az utolsó fejezetet is szerettem, mert elég sok kérdésemre választ adott, ami olvasás közben felmerült bennemspoiler, s hangulatában, meg amúgy egészében is illett Gregor Man történetének egészéhez.
Az utolsó kísértéssel azonban egy kicsit gondban vagyok. Terjedelmét, s az elmesélteket tekintve lehetne akár a Távoli tűz plusz két fejezete is, de „lelkiségében” én egy kicsit távolabb érzem tőle. Főleg a második felét, mert az első igazából adja magát, ha belegondolunk, nem is nagyon lehetett volna másképpen, keserűsége jól illeszkedik az egész történet menetébe. A második fele (ami terjedelmét tekintve inkább csak harmadspoiler) viszont nekem kicsit túllép a történet korábbi keretein, ami persze nem baj, mert nagyon is érdekes, s egy jóval nagyobb kontextusba helyezi el az egészet, s Gregor itt is pont úgy tépelődik, s dönt, ahogy addig is, amiért mindig is szerettem, szóval azért a helyén van ez is, de egy kicsit mégiscsak más, mint az égből jött Isteni Úr korábbi megoldandó problémái. Összességében azért örülök, hogy Zsoldos Péter ezt is megírta. Gregor Man, az Ember, akinek történetéből mai vezetőink is sokat tanulhatnának.

Nagyon szeretem ezt a trilógiát, és bár a befejező rövid kötet valahogy nagyon más hangulatában és színvonalában is az előző részekhez képest, mégis örülök, hogy legalább megszületett. A csúcspont nekem továbbra is a Távoli tűz marad. Az utolsó kísértés szükségképpen keserűbb, egyúttal sci-fisebb is, a vége pedig már-már filozofikus. Gregor Man korábbi éleslátása és kezdeményezőkészsége egyre inkább egy pacifista szent szürreálisan sztoikus nyugalmává alakul, emiatt valahogy kevésbé emberi, már-már természetellenesen gyarlóságok nélküli. Összességében azért jó volt újra elmerülni Zsoldos Péter egyedülálló világában.

Az utolsó kísértés szépen betölti azt az űrt, ami a Távoli tűz utolsó fejezet óta tátongott a történetben. Meglepő volt, hogy Zsoldos a jövőbe nagy lendülettel elrugaszkodott az ezt megelőző könyv végén, és már csak régészeti érdekességként tekintettek a kései testvérek vissza arra, amit mi két köteten keresztül olvastunk addig. Gregor Man magyarázatai által szépen összeállt a teljes kép. Kicsit fatalista beütésű az egész, de mit lehet tenni? Az értelem épp azért az, ami, mert az áthidalhatatlan távolságok spoiler felmérésére is képes. A regény második fele spoiler is jól eltalált volt, mert jó lehetőséget teremtett az írónak arra, hogy számot vessen Gregor szerepével a Gámán, egy kétségbevonhatatlan megállapítás születhessen, meglehetősen nagymértékű, az Isteni Úr civilizáció-fejlesztési szerepvállalásáról.

Valahogy ez nem annyira… Lehet rég olvastam az első két részt. Azok nagyon tetszettek, de ebben alig van valami igazi történés, emlékezés, filozofálgatás… No meg rengeteg vágyódás.

Nem annyira ragadt meg, mint a előző rész, viszont még is méltó befejezése volt a trilógiának. Jó volt kicsit más (távolabbi) szemszögből is megnézni a történeket. Így ezzel a tudással és érzésekkel felvértezve lehet, hogy évek múlva újraolvasom a könyveket.
Ami biztos, hogy Zsoldos Pétertől még olvasni fogok. :)

Elolvastam mind a három könyvet! Jó volt, és az az érzésem, hogy ha Zsoldos megérte volna, még benne volt egy negyedik kötet is. A magyar sci-fi kedvelőknek bátran ajánlható.

@jezsek-kel értek egyet, nem szabad egyből olvasni, a Távoli tűz után.
Sok nyitott kérdésre választ kaptunk, és nyitott újabb ajtókat is.
Valahol azt sajnáltam, hogy nem építette a régészekre a könyvet, mint akik megtalálják ezt a kiegészítő „agyagtábla” történetet. Akikben ekkor tudatosul az „Értelem Szövetsége”. Valahogy jobban össze lenne kapcsolva, így olyan érzésem volt, hogy az előző könyvben a helye, ott lett volna kerek.
Ezért a fél csillag levonás, bár ettől még el kell ismeri a trilógia, ezzel a könyvvel teljes.

A trilógia legrövidebb, utolsó kötete. Gregor Man már idős, befelé forduló, még sokkal inkább filozofikus, mint a második könyvben országépítőként volt. Az elbeszélés első felében szívfacsaró drámát kapunk, a másodikban pedig azt a bizonyos utolsó kísértést.
És micsoda kísértés! Zsoldos teljesen új szintre emelte az egész történetet, kitágította, kozmikussá tette – mégis hiteles tudott maradni ő is és hőse is.
Filmet kéne forgatni ebből a trilógiából. Vagy legalább egy animét…

Pont ilyen keser-édes befejezésre számitottam.
Igazságtalan, hogy épp a megérdemelt jutalmat nem fogadhatta el, a főhős, mert épp az amiért kiérdemelte akadályozta meg abban, hogy elhagyja a Gámát, ő már régen odatartozott.
A főhőst túl magányosnak, túl erkölcsösnek, néha naivnak, idealistának éreztem, a magánéleti pofon várható volt.
Jobban örültem volna ha Enit teljesen kimarad a regényből, mindből,