A ​holtak nem vetnek árnyékot 73 csillagozás

Zsoldos Péter: A holtak nem vetnek árnyékot Zsoldos Péter: A holtak nem vetnek árnyékot Zsoldos Péter: A holtak nem vetnek árnyékot

„Üdvözlöm Önt Ultima Thulén. Kérem, érezze magát jól nálunk” – köszönti látogatóját, s egyúttal az olvasót Herb Spaak, az űrállomás parancsnoka, mielőtt belekezd visszaemlékezései elmondásába. Kb. 2200 tájékára visz el bennünket, amikor a Tejútrendszeren belüli űrhajózás már a mindennapok része. Két fiatalember, Herb Spaak és March Faith – gyerekkoruk óta jó barátok, elismert űrhajóspáros tagjai – egy rejtélyes felhő felderítésére vállalkozik. Indulásuk előtt belép életükbe egy harmadik, és ettől kezdve egész addigi életük megváltozik. Sorsukat, pályafutásukat és magánéletüket, jó és rossz döntéseiket kísérhetjük végig a könyvben, együttérzéssel, olykor izgalommal vagy meglepődéssel, olykor derűvel vagy szomorúsággal szemlélve történetüket. A regény nem elsősorban tudományos fantasztikumokkal várja olvasóit, hanem arra keres választ, hogyan alakulnak az emberi kapcsolatok a napjainknál jóval fejlettebb jövőben.

Eredeti megjelenés éve: 1983

>!
Metropolis Media, Budapest, 2018
276 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155628825
>!
Metropolis Media, Budapest, 2018
276 oldal · ISBN: 9786155859106
>!
Gondolat, Budapest, 1983
296 oldal · puhatáblás · ISBN: 963281309X · Illusztrálta: Korga György

Kedvencelte 6

Várólistára tette 28

Kívánságlistára tette 6


Kiemelt értékelések

>!
pwz ISP
Zsoldos Péter: A holtak nem vetnek árnyékot

Mitől függ, hogy hogyan, illetve milyennek látunk egy könyvet, egy történetet? Magadban – mondjuk a fülszöveg és az íróról hallottak, korábban olvasottak szerint – felállítasz egy mércét, és aztán ahhoz a szinthez, nívóhoz igazítasz mindent? Változhat ez a nívó, ez a szint? Vagy keményen lehorgonyzod, abból egy jottányit (egy picit sem) sem engedsz?
Nos, ha Zsoldost a klasszikusnak mondott sci-fi „szemüvegén” közelíted meg, vagy jobban mondva a korábbi műveiből (GMt – Gregor Man-trilógia, Ellenpont, A feladat) csak ezekre az ismérvekre figyeltél fel, akkor itt bizony akár csalódás is várhat. Ha viszont bejön – és lejön – a filozofálgatós, önmagával vitatkozós, az élet problémáit boncolgatós rész, a szerelmi háromszög kínjainak leírása, közben pedig veszed az adást, hogy egy „történet a történetben” része vagy, és netán az E1-es előadásmódnak köszönhetően egészen jól bele tudod élni magad a történetbe, akkor az észrevétlenül beszippant. Tele van Zsoldos „nem könyvírói életéről” szóló utalásokkal. Éppúgy beletette a csillagászat, földrajz (nézz csak utána mit jelent latinul az Ultima Thule kifejezés!!! :D), geológia, pszichológia iránti kíváncsiságát, mint a zeneszeretetet, hiszen ezeket elég magas szinten művelte (zeneszerzést tanult, Magyar Rádióban zenei szerkesztő-riporter volt) és tanulta (bölcsészkaron pszichológiát tanult). Ahogy halad előre, egyre idősebb lesz az ember, a műveiben már nem csak a vágyait (sci-fi), hanem a tapasztalatait is megírja. Utolsó előtti könyve ez, 83-as kiadás. Ezt már egy sokat látott ember írta, ez nem a 20 évvel korábbi A Viking visszatér! :)
Szóval ez nem az a kifejezetten sci-fi! Nem ezt kell elsősorban várni a műtől. A nívót ne lejjebb, hanem inkább máshová érdemes helyezni. :)
De azért a csattanó ott van a végén! Már Stirlitz Obersturmbannführer is megmondta: egy beszélgetésnél fontos a jó kezdet, de hogy mi marad meg belőle a másik félben, az főként a jó befejezéstől függ! :) Ez egyszerű pszichológia, de Zsoldos ezt tanulta, és így is fejezte be a könyvet. Úgy, hogy mi várj(t)uk a folytatást, ami sajnos, már nem jelent meg…

>!
Gondolat, Budapest, 1983
296 oldal · puhatáblás · ISBN: 963281309X · Illusztrálta: Korga György
>!
dwistvan P
Zsoldos Péter: A holtak nem vetnek árnyékot

Méltó arra, hogy a nagy hatású sci-fik közé soroljuk ezt a könyvet. Fordulatos, természetes módon játszódik, mintha épp most élnénk át, holott több száz évvel tovább tartunk. Meghökkentő, majd szerelmesnek tűnő, néha krimi, vagyis leginkább mégis meghökkentő. Azt hisszük, hogy érthetők az emberi kapcsolatok benne, majd mégsem, de ezek a megközelítések is változnak. Nem csak a jövőben, vagy az űrhajósok világában érvényes a kitalált történet, a mindennapjainkban is érdemes elgondolkozni sok részletén. Tetszett ahogy az író beleszőtte a történésbe az írót, meg a bürokráciát, meg a csillagokat.

>!
cippo I
Zsoldos Péter: A holtak nem vetnek árnyékot

Hát kérlek, gondoltam keresek valami hangoskönyvet a házimunkához, és akkor találtam egy rádiós feldolgozást ebből, remekül interpretálva. Aztán beleolvasgattam itt az idézetekbe, és arra jutottam, hogy több van ebben, mint a “cselekmény” szinoptikus váza, és akkor nekiültem a könyvnek, és a szó szoros értelmében fölzabáltam. Húdejóvolt!

>!
csartak MP
Zsoldos Péter: A holtak nem vetnek árnyékot

Az volt az érzésem, hogy egy végtelen hosszú mondatot olvasok, aminek szinte vége sem akar lenni, vagy mikor egy hógolyót elindítunk, tapad hozzá a hó, és egye nagyobb lesz egy végzetes végben kicsúcsosodva. Amúgy egyáltalán nem volt rossz, rendesen lefoglalt, mikor nem olvastam akkor is zúgott a fejemben a történet, az egyes szám első személy előadásmód rásegített.. Sci-fi szereplők mögé bújtatott kínlódós, időnként terjengős lelki történet a felemésztő szerelemről. Simán el tudnék egy filmet képzelni belőle.

10 hozzászólás
>!
Blissenobiarella
Zsoldos Péter: A holtak nem vetnek árnyékot

Nagyon érdekes élményt nyújtott számomra ez a könyv. Évek óta várta a polcomon, hogy végre felé tévedjen a kezem, én pedig mindig szomorú tekintettel vigasztaltam: „nyugodj csak meg, majd egyszer sorra kerülsz”. Eljött az idő, és valami egészen mást kaptam, mint amire számítottam.

Meg kell jegyeznem, hogy ez a könyv volt az első olvasmányom Zsoldos Pétertől, és egy kicsit tartok tőle, hogy az ez alapján kialakított véleményem hogyan fogja befolyásolni a további könyveivel való kapcsolataimat… ugyanis ez borzasztóan tetszett, de mindenki azt mondja, nem ez az igazi Zsoldos Péter.
Valósággal elvarázsolt könyv stílusa – ez a már-már barokkosan körülíró, gyönyörű szóképeket, több oldalas fejtegetéseket tartalmazó szövegfolyam számomra tényleg maga volt a tökély. Gyönyörködött benne testem-lelkem. Ugyanakkor egy kissé nehézzé is tette a könyv olvasását, többször észrevettem azt, hogy jelentéktelennek tűnő dolgokat képes oldalakon át magyarázni, majd pedig egy-egy momentumot egyáltalán nem magyaráz meg, így számomra is érthetetlen maradt. (*itt azonban megjegyzem, hogy ezekben is volt logika – hiszen a saját cselekedeteit magyarázta túl, és másoké maradt magyarázat nélkül) Továbbá a stílus bármennyire is szép, kissé fárasztó is lehet, így én csupán kis adagokban tudtam fogyasztani.
A történetet és a szereplőket tekintve ez valóban nem sci-fi, hanem egy szerelmi történet, annak legmélyebb aspektusait is megvilágítva. Bemutatja mind a vak, rajongó szerelmet, a szerelmi háromszöget, az elhagyatottság érzését… és még sorolhatnám. Többen írták előttem, hogy Carol idegesítő volt – nos, én csak szimplán nem értettem. Őszintén szólva az egész furcsa egy kicsit, mert nem értem, hogyan lehet pár nap alatt ennyire szerelembe esnie egy felnőttnek. A férfiak részéről még csak értem – hiszen a Szolgálatnak köszönhetően korábban nem nagyon volt hasonlóban részük, no de Carol? Tényleg elegendő ennyi?
Megfogalmazódott bennem még megannyi kérdés, de úgy döntöttem, ezeket nem írom le, mert nem akarom, hogy cselekményleírást tartalmazzon az értékelésem.

Összegzésképpen tehát: a történet maga számomra hagy maga után kivetnivalót, de a stílussal egyértelműen megvett magának. Biztos vagyok benne, hogy el fogom még olvasni a jövőben is, a jobb és mélyebb megértés érdekében – és Zsoldos más könyveire is nyitott leszek. Inkább gondolkodós, mint érzelmes, és én szívből ajánlom.

>!
zamil
Zsoldos Péter: A holtak nem vetnek árnyékot

Jó volt a könyv, de többet vártam a többi műve után, bár meg kell jegyezni ez más.
Maga a történet csak be lett öltöztetve a sci-fi köntösébe, de ezt jól oldotta meg az író. Néha úgy éreztem, hogy Herb velem szemben ül is, és nekem mesél.
Carol karaktere engem is idegesített, bár a szerelem vak azt mondják.
Sajnos fordulatokban nem volt gazdag, előre sejteni lehetett mi lesz a cselekmény. Talán March vallomása volt ami meglepett a könyv vége felé.

16 hozzászólás
>!
jezsek P
Zsoldos Péter: A holtak nem vetnek árnyékot

@pwz értékelésével teljesen egyetértek, ezt a könyvet nem szabad Zsoldos más alkotásaival összehasonlítani, teljesen mást nyújtott a számomra is az eddig elolvasott Zsoldos-regényekhez képest. A hangsúly itt az emberi kapcsolatokon van, a sci-fi csupán hátterül szolgál, a történet lényegén nem változtatott volna sokat, ha barlangokat megy felfedezni a két férfi főszereplő, és nem a Wagner-Hoyle-objektumot. Kifejezetten szerelmi történet, amiben egy szerelmes férfi minden reménykedését, vívódását, boldogságát és fájdalmát megismerhetjük, ezért akik a „lelkizést” nem viselik el, ne próbálkozzanak ezzel a könyvvel. Akiket pedig mindez nem zavar, jól kidolgozott jövőképet kapnak, melyben az űrhajós-összekötő párosok alkalmazásának módszertana, a hierarchia és a szokások tisztelete, a Szolgálat és az Emberiség Hőse is helyet kap.
Fél pontot le kell vonnom Carol figurája miatt, akit egy pillanatig nem értettem meg, mintha nem lett volna semmi egyénisége, és magyarázata arra, amit akár Bellaggióban (nagyon kíváncsi lettem rá!), akár később tett.
Tetszett a mesélő alkalmazása, aki közben magyaráz, rövidít, előreutal, aki a kezében tartja az egész történetet, és időnként valóban kicsit elfilozofál a történteken. Az utolsó két mondat pedig… ezt senki nem akarta még eddig folytatni?

>!
Költsei_Firincz
Zsoldos Péter: A holtak nem vetnek árnyékot

Ha létezik olyan magyar szerző, akivel a legnagyobb szonbokat, a szépirodalom eltartott kisujjú rajongóit is meg lehetne győzni (ha egy pillanatra értékalapon vizsgálnák a szövegeket a sznobok), akkor Zsoldos Péter még annál is fontosabb szerző lenne/lehetne, mint amilyen. Azt hiszem, a róla elnevezett díjtól, s a rá való hivatkozástól függetlenül sem jut neki olyan mértékű ismertség, mint amilyet érdemelne. Talán mert a HOLTAK NEM VETNEK ÁRNYÉKOT.
Olyan, mintha a galaktika is hiába foglalkozna azzal, hogy a szerzőnek – szép és visszafogott – életműsorozatot szentel (ebben a sorozatban a 7. kötet a HOLTAK NEM VETNEK ÁRNYÉKOT).
– Tegye fel a kezét, aki olvasta!
– …[néhány tétova kéz emelkedik a magasba]
– Aha, gondoltam, hogy ez lesz a helyzet. Most az jelentkezzen, aki olvasta és kedveli.
– Nahát, mindenkinek fennmaradt a keze?! Akkor vajon a többség miért nem olvasta? Mert a szerzőnek magyar a neve, és a magyar sci-fi az ciki? Vagy egyszerűen azért, mert a sci-fi mifelénk ciki?
Akkor talán le kellene kaparni a szerzőről ezt a cimkét, s például ezt a regényt lélektani thrillerként piacra dobni. A könyv ugyanis elsősorban az emberi pszichével foglalkozik, s azt, hogy a „díszletek”, s némely egyéb megoldások tudományos-fantasztikummal átitatottak, nem tartozik a lényeghez.
Zsoldos Péter ezt a regényt (is) olyan időkben írta, amikor jobb volt a sorok között fogalmazni, s a kutakodók figyelmét valamivel elterelni. Ezért volt a mainál sokkal nagyobb potenciál a rendszerváltás előtt a sci-fiben… és akár a gyerekversekben.
S ha azzal ámítjuk magunkat, hogy ezek az idők már elmúltak, akkor ideje lenne észrevennünk, hogy azok az idők éppen visszatérőben vannak (nem a napi politika ocsmányságaira, hanem a világtrendekre gondolok). Márpedig, ha ezt észrevesszük, akkor itt az ideje, hogy szellemileg felfegyverezzünk, s ne hagyjuk, hogy elbódítsanak minket.
Zsoldos Péter több mint jó gyakorlópálya, s a HOLTAK NEM VETNEK ÁRNYÉKOT több mint jó gyakorlás ehhez.
„Csakazértis!”

1 hozzászólás
>!
nagy_anikó 
Zsoldos Péter: A holtak nem vetnek árnyékot

Komfortzónán kívüli műfaj nálam a sci-fi. Viszont Zsoldos Péter könyveit nagyon sokan csak pozitívan értékelték, gondoltam próba szerencse. Eleinte nem is volt gondom a könyvvel, hisz Fred Hoyle: A fekete felhő című könyvét elég könnyedén olvastam végig. Itt is a felhőre való utalás tartotta bennem a lelket, reméltem kapok valami pluszt.
Ultima Thulé vagyis a mitikus sziget parancsnoka mesél és mesél. Kiképzésről, összeszokott csapatról, tervekről, elnyert pályázatról, előkészületekről. Megérdemelt pihenőről a comói-tó partján és innentől vált sajnos a könyv vontatottá. Nem élveztem az olvasást. Alig vártam, hogy a végére érjek. Annak örülök, hogy a parancsnok története teljes volt nem hagyott elvarratlan szálat az író.
spoiler – ez a gondolat viszont nagyon tetszett.

>!
Sha
Zsoldos Péter: A holtak nem vetnek árnyékot

Belegondolhatunk, milyen lehet egy csillagászati kutatómunka, milyen lehet A Szolgálat tisztjeként élni, milyen módon nehezítheti meg az életet és a munkát egy bontakozó szerelemben történt kegyetlen törés.
A többi Zsoldos regény után ez nagyon más. Vannak elgondolkodtató dolgok, éles fordulópontok, végül csattan egy nagyot, de valahogy nem ütött akkorát, mint a többi. Nehezen indult be. Nekem több alkalommal lelassult a történet.


Népszerű idézetek

>!
Sha

A szerelmes ember mindig akkor válik a legnevetségesebbé, amikor a legimponálóbban szeretne viselkedni.

54. oldal

>!
csartak MP

…mi a realitása egy olyan szereplőnek, aki az adott történés pillanatában pontosan tudja, hány óra van?

71. oldal

>!
worsi ASP

A napok, a hetek egyre gyorsuló iramban ragadtak bennünket a tavasz felé, ami abban az évben a mi éghajlatunkhoz képest szokatlanul korán érkezett. Megpattantotta a nyírek barkáit, minden este messzebb tolta az alkonyatot, hogy az égen gyöngyház színű felhőket úsztasson, hajnalonként a nyitott ablakon át elárasztotta a szobát a tisztások virágainak, a fenyők frissen kicsordult gyantájának bódító üzenetével.

15.

>!
jezsek P

Vannak helyzetek, amikor nem vagyunk, mert nem lehetünk azonosak önmagunkkal. Vagy éppen fordítva? Amikor egy bizonyos iszonyatos történéssel való kényszerű szembesítés elsöpri csecsemőkorunk óta oly gonddal szervezett- vajon jó ez a szó? – emberré formálásunk folyamatát, és ami előbukkan, talán mégis legbenső önmagunk? Döntsön helyettem, melyik az igaz.

11. fejezet

>!
Blissenobiarella

Most, hogy itt megismertem a régi irodalmat, ami – feltehetően – valóban az adott kor embereinek életéről tájékoztat bennünket, és remélem, hogy az egyéni, írói látásmód inkább az általános megismerését segíti, mint a különlegesét, újra és újra megdöbbenek, elborzadok azon, milyen ostobán éltek őseink még akkor is, amikor az általuk már felvirágoztatott tudományok ismeretében pontosan tudhatták volna, hogyan kellene élniük.
Rossz volt a házasság – elenyésző töredéktől eltekintve –, egy önmagát indokolatlanul túlélő konvenció jelképévé süllyedt, és ugyanolyan rossz volt a XX. század második felében mindjobban terjedő promiszkuitás. Nemcsak azért, mert a korai atomkor annyi más, iszonyú kérdése mellett – az emberi nem erejének, életösztönének legnagyobb, legszebb csodája, hogy túléltük, leküzdöttük őket –, visszaélve a szabadság szóval, olyan járványokat zúdított az akkor éppen felnövő fiatalokra, tehát a jövőre, hogy jelentős százalékuk éppen arra vált képtelenné, ami a feladata lett volna: egészséges utódokkal tovább vinni az emberiséget, holott e betegségek gyógyszerei akkor már régen az orvostudomány kezében voltak. Ebből is látszik, hogy mint minden másnak abban a korban, amit történészeink joggal neveznek a Nagy Krízisnek, ennek is szociológiai gyökerei voltak. Meg kellett tanulnunk, mit tegyünk önmagunkkal és másokkal. A tandíj, szégyenére a kornak, százmilliók élete volt, és a többi keserű, elmagányosodó boldogtalansága. És még csak annyit annak a kornak a szörnyű képletéről, hogy a rosszul kötött házasságok természetesen neurotizálták a családot, a teljes nemi szabadság pedig nagyon korán, hogy a biológia nyelvére váltsak, épp hogy az ivarérettség de korántsem az utódnevelésre alkalmasság korában, bambán közömbösre szürkítette a személyiséget. Szinte tragikomikus, hogy ugyanazokban az évtizedekben élt így az emberiség, amikor White és munkatársai izolált mikroelektródos módszerükkel, Brjulov intézetében pedig nagyon szellemesen tervezett szituációs kísérletekkel, majd e kettő kombinációjával bebizonyították, hogy nagyon távoli unokatestvéreinknél, főleg az orangutánoknál, de a csimpánzoknál és a gorilláknál is, sőt a nagyragadozóknál, az oroszlánnál, a tigrisnél, a ceteknél és – bármilyen szégyenletesnek tartották akkor –, igen, a kutyáknál is létezik valami olyasmi, amit ők először nagyon óvatosan választásnak neveztek. Azután, amikor ezért, képletesen szólva, nem kövezték meg őket, merészebbek lettek, és kijelentették, hogy ez a választás természetesen nagyon összetett valami. Van egy olyan, esetenként más-más nagyságú, kicsiny, de jól elhatárolható része, melynek rejtett elemei nem magyarázhatók az éppen adott kísérlet mérhető komponenseivel. Ők tudósok voltak, így fogalmaztak. Én, kései dilettáns, már nyugodtan kimondhatom, feltalálták a szerelmet. Az ellentábor felhördült, White és Brjulov pedig nagyon elegánsan azzal vágott vissza, hogy ők csupán az akkor már sajnos halott nagy ökológus, Lorenz egyik tételét kívánták ellenőrizni, mert Lorenz erre kísérlet nélkül, pusztán megfigyeléseiből következtetett. Érzelem, szerelem tehát van, mindig is volt, csak az emberiség rosszabb korszakaiban megfeledkezett róla, amíg végre, elég soká, rájöttünk, hogy ugyanolyan komolyan kell venni, mint az atomenergiát. Amihez abban hasonlít, hogy éppen úgy élni kell vele és nem visszaélni vagy nem tudomásul venni. Mert ugyanúgy katasztrófához vezet, ha nem is olyan látványosan.

45-46. oldal

>!
Blissenobiarella

Különös hivatás, nemde, ahol a tanulónak az elődök kudarcaiból kell vizsgát tenni.

15. oldal

>!
Sha

Bene vixit, qui bene latuit. Jól élt, aki jól rejtőzött. Micsoda korszaka lehetett az emberiségnek, ami közmondás rangjára emelte ezt? És mennyivel voltak jobbak a következők, hogy ezt fenntartották?

190. oldal

>!
Blissenobiarella

A kozmoszt, mint régóta tudjuk, nem lehet úgy meghódítani, ahogy például Pizarro hódította meg Perut – ha jól idézem a történelmet.

8. oldal

>!
koriboy95

A „mi lett volna, ha” a legostobább kérdés, amit az emberiség eszmélése óta önmagának feltesz. Az történik, aminek a jövendő eseményt megelőző számtalan komponens eredője szerint a legnagyobb valószínűsége van. Egyetlen parányi rés marad: a személyes döntés lehetősége. Ha nem élünk vele, az is döntés. Akkor az eljövendő a mi beavatkozásunk nélkül lesz valósággá.

253. oldal (Metropolis Media, 2018)

>!
koriboy95

Ha akkor mégis tudok beszélni Carolról, talán sok minden másként történik. De ilyen utólagos bölcsességek mindig akkor jutnak az eszébe az elbeszélőnek, amikor egyszer végre őszintén végiggondolva saját botladozásának történetét, amit persze lehet nagyképűen sorsnak is nevezni, olyan pontokhoz ér, amelyekről feltételezi, ha akkor másként dönt, akkor most… Hamis kesergés ez, mert az ember maga a döntés, vagy fordítva még szebben hangzik: a döntés maga az ember. Nyilvánvaló, hogy azért cselekedtünk így vagy úgy, mert akkor olyanok voltunk, akkori személyiségünk, addigi élettapasztalatunk, bölcsességünk vagy ostobaságunk alapján ez volt a szükségszerű választás. Ne értsen félre, szeretném leszögezni, ezt a filozófiát nem azért találtam ki, hogy ideológiát fabrikáljak a felelősség alóli felmentéshez. Utólag, igenis, utólag és mindhalálig vállalnunk kell az egyes döntések következményeit. Az, hogy közben esetleg megjött az eszünk, és másképp cselekednénk, már teljesen közömbös.

95. oldal (Metropolis Media, 2018)


Hasonló könyvek címkék alapján

Raana Raas: Ellenállók
Raana Raas: Hazatérők
Brandon Hackett: Xeno
Brandon Hackett: Isten gépei és más történetek mesterséges intelligenciákról
Méray-Horváth Károly: Amerika cézárja
László Zoltán: Távolvíz
Frank Herbert: Dűne
Dan Simmons: Hyperion
Peter F. Hamilton: Pandóra csillaga I-II.
Brian W. Aldiss: Amíg világ a világ