A ​feladat 87% 251 csillagozás

Tolkien után, szabadon:

Egy Feladat mind fölött,
Egy Feladat kegyetlen,
Egy Feladat a sötétbe zár,
Mert bilincs az Egyetlen.

Szerény, laikus véleményem szerint ez a regény kortalan. Nem a sci-fi elemek miatt, hanem a morális kérdések miatt, amiket feszeget; az emberi elme akaratossága, a céltudatosság, melyre abszolút igaz a mondás: a cél szentesíti az eszközt.
De vajon helyesen cselekszünk-e? Egyáltalán megengedhetjük-e magunknak azt, hogy mindent és mindenkit felhasználjunk, alávessünk az akaratunknak azért, hogy a Feladatot teljesítsük? Bármilyen áron. És vajon megéri-e mindez?
Ezekre a kérdésekre keresi a választ ez a sci-fi köntösbe bújtatott regény, mely érdekfeszítő, megdöbbentő és elgondolkodtató.

Abszolút elnyerte a tetszésemet, de van egy-két dolog, ami miatt nem lett számomra tökéletes;
A jelenetek között néha akkora ugrást tapasztaltam, hogy el kellett telnie egy-két oldalnak, mire fel tudtam venni a fonalat.
A szereplők némelyike eléggé uniszexre sikerült – hogy ez tudatos, vagy sem, azt nem tudom –, még a végén sem tudtam eldönteni, hogy a főszereplő Gill(ian), vagy Gill(bert).

Jó szívvel ajánlom mindenkinek, azoknak is, akik nem kimondottan sci-fi rajongók!

Egy haldokló űrhajós elhelyez egy programot a fedélzeti számítógépben, amely garantálja, hogy az expedíció feladatát minden körülmények között elvégezze… Rögtön azzal kezdeném, ami hiányzott: jó lett volna tudni, milyen filozófia, „elsődleges irányelv” szerint élnek ezek az emberek általában. Hiszen érezzük, hogy amit a program művel ezen a primitív bolygón, az aligha elfogadható, de teljesebb lett volna a kép, ha tudjuk, mennyire lépte túl Gill a saját erkölcsi normáit, a saját meglátása szerint. A könyv egyébként ennek hiányában is a szereplők belső konfliktusaira épít, a feladatra irányuló mánia és a normális életre vágyás közötti harcra. Bár a regény középpontjában álló technológia mérnöki szempontból nézve finoman szólva is erőltetett, lélektani szempontból még a mai transzhumán sci-finek is tud újat mondani a test és személyiség összhangjáról.

Nem találtam olyan jónak, mint Zsoldos Péter más regényeit, de egy érdekes gondolatkísérlet, nem kevés morális kérdésfeltevéssel gazdagítva. Rövidsége ellenére is találtam benne vontatott részeket, de így is tiszteletreméltó volt az a következetesség, amivel az alapötletet fonta egyre dúsabb fonatokba az író. A szereplők nem tudtak igazán közel kerülni hozzám, de érezhetően nem is ez volt a szerző célja, inkább egy elméleti probléma ábrázolása, a cselekmény sem eget rengetően izgalmas, viszont cserébe az egyetlen testen osztozó tudatok egymáshoz való viszonyának mélyebb ábrázolása szinte kitöltötte a rendelkezésre álló kreatív teret.

Első találkozásom Zsoldos Péterrel. Ez egy olyan élmény volt, melyről nem is tudtam, hogy igénylem… amíg meg nem kaptam.

Megdöbbentően erős volt ez a regény. Nem csak prózában, hanem ötletekben is tobzódik. Felveszi a versenyt az akkori angolszász SF-el, egyben pedig igazolja is, hogy Zsoldos Péterről nem ok nélkül neveztek el díjat. Tényleg kimagasló teljesítmény A feladat.

A történet központi főszereplője maga a Feladat. Egy munka, melyet bármi áron el kell végezni, kerül, amibe kerül. Még az emberélet sem elég drága hozzá. A történet legnagyobb része a Galatea űrhajó fedélzetén zajlik. A történet elején láthatjuk Gillt és Normant, akik a legénység megmaradt tagjai. Velük még nem végzett a radioaktív fertőzés, mely egy reaktor meghibásodásából keletkezett, és mely a többieket elpusztította. Norman viszont hamarosan bevégzi, és Gillnek sincs sok ideje hátra. Ezért tudatáról másolatot készít, melyet egy olyan testbe küld át, aki még csak ősemberi szinten van. A kezdeti nehézségek után sikerül befognia további ősembereket is, akiknek a legénység tagjainak személyiségeit táplája be, de nem végez túl jó munkát. Mivel ő nem tud mindent a legénység tagjairól, ezért csak azzal tudja ellátni őket, amivel maga is tisztában van. Gill így hiányos személyiségeket, szociopatákat és emberi droidokat hoz létre, egyetlen közös céllal: a Feladatot mindenképp teljesíteni kell. Ez pedig, ahogy az lenni szokott, idővel visszarúg… Zsoldos pedig nem volt szívbajos a body countot illetően.

Rövidke mérete ellenére A feladat egyáltalán nem az a habkönnyű, kikapcsoló kalandos sci-fi regény, amire először számítunk. Sőt nagyon is mély, sokrétű, filozófiával és pszichológiával átitatott drámát kapunk, amit ráadásul még olvasni sem egyszerű. A regény sokkal több leírást használ, mint párbeszédet, és ott is nagyon érdekesen keveri a szereplők egymással történő kommunikációját. Ezt úgy kell értelmezni, hogy egy párbeszéd sokszor leírással kezdődik, nem a ”–„ jeles sorokkal. Ez pedig összezavart néhányszor. Többször is visszalapoztam, hogy meggyőződjem róla, nem-e hagytam ki valamit. Ehhez jön még hozzá, hogy Zsoldos elég gyakran ír le olyan információkat, és bont ki nagyon részletesen, amik nem részei a központi cselekménynek és nem is feltétlenül érdeklik az olvasót. De én ezt elnézem neki, mivel egyrészt egy „másik kor”-ban íródott, más ösvényen járva. Plusz azért adott elég sok mindent, ami miatt szemet tudok hunyni fölötte. Még nem is említettem a karaktergárdát. Zsoldos szereplői közül mindegyik elkülöníthetően viselkedik, még akkor is, ha mindegyikükben van valami közös. Az író remek választ adott egy engem is régóta foglalkoztató kérdésre: hogyan lenne lehetséges az egyén egyénisége közös tudat esetén? A válasz pedig ötletes, sokkoló, szomorú és félelmetes egyszerre. Gill egyike azon karaktereknek a sci-fi történelemben, akik nagyon közel jutottak a „krisztusi” státusz tényleges eléréséhez. És nem úgy, mint Paul Atreides, hanem teljesen ellentétes módon…

Pár szót szeretnék írni a filmadaptációról is: azok számára, akiknek zavaros volt a regény cselekménye, érdemes megnézni. A könyv történetét ugyanis jól dolgozza fel, még párbeszédeket is szó szerint vesz át az alapműből itt-ott. A színészi játék néhol túlzottan gépies egy-két színésznél, de a történetből kikövetkeztethető okok adhatnak rá némi magyarázatot (vagy kifogást). Látszik, hogy TV-minisorozat a 70-es évek Magyarországáról, de tiszteletben tartja az alapművet, és jól adaptálja. Látszik, hogy amennyiben lenne itthon rá keret, elég durva sci-fi adaptációkat tudnánk összehozni.

Úgyhogy Andy Vajna sürgősen kapja össze magát, és adjon pénzt Hackett, Aranth, Szélesi, Goldenlane és On Sai adaptációkra…

A feladat mindennél előbbre való, a feladat erősíti az életben maradást. A feladat személyiséget cserél. Ismét érdekes ötlet, és Zsoldos nem átallja a könyv felénél lecserélni az egész szereplőgárdát – merész húzás. Viszont jó, mert a túl egysíkú (majdnem egy tőről fakadó) ál-személyiségek amúgy se hozzák meg a kötődést, így nem is zavaró. Női karakterek ritkábban bukkannak fel az író műveiben, akkor is ha vannak, inkább zavaróak, egysíkúak. Itt is ezt éreztem. A végére kíváncsi voltam, de valami ilyesmire számítottam.
Érdekes még, hogy egyik könyvében se találkoznak fejlettebb életformával a távoli bolygókra utazott emberek.
Jó-jó, de nekem akkor is a Viking visszatér és a Távoli tűz a kedvencem. Ez már így marad.

Üdítő volt olvasni ezt a regényt, mely rövid terjedelme ellenére igen velős tartalommal bír, mégis könnyed olvasmány.
Egyre kevésbé lepődöm meg, hogy bizony már ez a 70-es években írt könyv is jócskán lefedi korunk sci-fi-témáinak jelentős részét, a „klasszikus” űrutazás-bolygókolonizálás mellett a – szerintem roppant sok buktatóval rendelkező – tudatáttöltés is fontos szerepet kap. Az író véleményem szerint jól vette az akadályt, mert bár a technológiát (néhány rejtélyes kifejezésen kívül, mint pl. spoiler) nem igazán részletezi, a probléma leglényegesebb aspektusát nagyon ügyesen ragadja meg. Nevezetesen az eredeti személyiség másolásakor fellépő torzulások, tökéletlenségek és átvitt emléktöredékek hatásait az „új” személyiségre. Tetszett, hogy a hasonló tematikájú könyvek többségével ellentétben itt spoiler bonyolódik a dolog, és nagyon érdekes belső vívódást eredményez, filozófiai és erkölcsi kérdések egész sorával.
Ehhez pedig egzotikus hátteret biztosít a szereplők változatossága, a különböző evolúciós lépcsőfokokat képviselő karakterek a maguk látszólagos, ősközösségi egyszerűségével tökéletes kontrasztot teremtenek a mélyebb tartalom, Gill szellemi hagyatékának és céljainak kiértékeléséhez. Mert itt szerintem ez az igazi feladat.
Ha az apróbb technológiai „érdekességeket” (pl. spoiler) nem számítjuk, akkor szinte nem is tudok belekötni a regénybe, igazi klasszikus, és kora ellenére rendelkezik egy sajátos frissességgel. Engem felfrissített.

Szóval az van, hogy én nagyon szeretem a klasszikus sci-fit (Solaris, Piknik az árokparton, Dűne és társaik), de a klasszikus magyar sci-fi eddig kimaradt nekem. Ezután nem fog. Az első Zsoldos-regényem volt ez a rövidke kötet, és tényleg meglepett, hogy egy ilyen egyszerű cselekménybe mennyi feszültséget, etikai kérdésfelvetést képes belesűríteni. Egy űrhajó balesetet szenved egy nagyjából kőkorszakinak megfelelő civilizáció közepén, de az egyik űrhajós mindenáron vissza akar jutni a Földre – tényleg mindenáron. És innentől indul a lélektani és morális hullámvasút.
Meddig mehetünk el az élni akarással, a kötelességünk teljesítésével? Áldozatot hozni lehet, de érdem vagy bűn akkor, ha nem csak saját magunkat áldozzuk fel, hanem egymást, másokat? Van-e jogunk idegen civilizációkat felhasználni a sajátunk érdekében, vagy az élükre állni a fejlődés nevében? Hogyan élheti túl egy tudat, ha új testbe kerül – főleg, ha spoiler? Aki könnyű válaszokat remél ezekre a kérdésekre, az csalódni fog. Szeretem az olyan fantasztikus írásokat, amik túlmutatnak önmagukon, amik elgondolkodtatnak, velem maradnak még olvasás után is, és A feladat ilyen volt. Hibátlannak azért nem mondanám – a vége például ma már nem akkora csattanó, amekkora a megírása idején lehetett, és a könyv második felében a szereplőgárda is veszít a komplexitásából, főleg a női szereplők nem töltöttek el nagy gyönyörűséggel –, mégis ritka az olyan olvasmányélmény, ami ilyen kevésben ilyen sokra képes. Megyek is és felveszem a Gondolkodó pózt, amíg megemésztem.

Az Ellenpont is határozottan tetszett, A feladat pedig egyszerűen lenyűgözött, egészen biztos, hogy nem ez volt az utolsó olvasásom Zsoldos Pétertől.
Egy Föld-típusú bolygón, amit vadászó, halászó emberek népesítenek be egy űrhajó legénységének utolsó, haldokló tagja hátrahagy egy programot spoiler, mert az útjuk nem lehetett hiábavaló, a küldetést, a feladatot teljesíteni kell.
Az eleje egy kicsit furcsa volt nekem, elég sokáig csak lógott a levegőben, hogy mi is a feladat, de aztán ahogy összeállt a kép, már nagyon tetszett. Érdekes megközelítése volt ez a különböző fejlettségi szinten álló emberek/kultúrák/technológiák találkozásának.
Ahogy halad előre a történet rengeteg erkölcsi kérdést vet fel, első sorban arról, hogy a cél, a feladat szentesíti-e az eszközt spoiler? Persze egyértelmű válasz nincs, és egy idő után már visszafordulni sem lehet, és a végén is csak újabb kérdés születik: vajon megérte-e mindez?

Minden idők egyik legjobb magyar fantasztikus műve, ha Asimov írja meg, Hugo és Nebula díjat kap azonnal… Regény az emberről, az „embert túlélő akaratról”, arról, hogy hiába lesznek nekünk csillaghajóink és röpködünk egyik csillagról a másikra, azért belül csak azok a fáról lekászálódott majmok maradunk… Haza kell jutni, haza kell vinni a „tekercseket”, ennek érdekében fel is lehet áldozni bármit és bárkit, csak a feladat van és kész.

Aztán a feladat a Földre (azaz a Holdra) érve értelmét veszti, hisz az újabb, nagyobb kihívás következik…

Érdekes, hogy az MTV három részes tévéjátékot is csinált a regényből a hetvenes években, ha valakit érdekel, odaadom :)

Itt ez a tenyérnyi könyv, szinte elveszik a polcomon a többkötetes, színes űroperák között, mégis óriássá nőtt a szememben. Nagyon tetszett!!!
Még fintorogtam egy kicsit az elején, hogy micsoda egy fura ötlet ez az „ősemberek bolygója”, és az alaphelyzet spoiler valóban egy kissé suta, de nyilván nem ez a lényeg, erre a keretre volt szüksége Zsoldos Péternek, hogy elmesélje a történetét. És a történet briliáns, izgalmas, fordulatos, miközben minden oldalról körüljárja a tudományos-fantasztikus irodalom legfontosabb kérdéseit. A „feladat” és az egyéni felelősség közötti morális dilemmán egyensúlyozva képes a szerző az objektív igazságból a szubjektív igazságokba, majd újra az objektív igazságba áttolni mindent, hogy végül egy egyéni emberi döntés feloldódjon valami nagyobban, és jelentéktelenségében mégis valami nagyon jelentőssé váljon.
A Kvantumtolvaj és a Fraktálherceg között olvasva, amelyek igencsak kiemelkednek a kortárs mezőnyből, elég megdöbbentő erejű A feladat 1971-ből. Mindent mindent be kell gyűjtenem Zsoldos Pétertől!