Katona ​Klári 3 csillagozás

Miként lehetséges vadidegen embereket egyik pillanatról a másikra magadhoz engedni, bizalmadba fogadni, s miért nem lehetséges másokkal? Mi a jel, a stigma, amely homlokára van írva egyiknek: a tied, s a másiknak: soha nem kerülhet közel hozzád? Mitől nyílnak meg a láthatatlan zsilipek az egyiknek, s mitől soha a másiknak?

38. oldal

Az emberek együtt élnek, együtt lélegeznek a zenével! Nincs is más. Nincs étel, nincs szappan, nincs mosópor, nincs ruha, nincs luxus, nincs pénz. Szocializmus van. S az elpusztíthatatlan kubai életérzés és a muzsika.

54. oldal

A Mama első szalagra éneklése után Gábor egy pillanatig tűnődött, majd halkan ennyit jegyzett meg: „Gyönyörű. Így kell. De Lárika, nem neked kell sírni, hanem annak, aki hallgatja…” Többé már szó sem hangzott el, hangos instrukciókra nem volt szükség. Később, az Éjszakai üzenetnél olyan hangvételt talált el, mint még soha talán, azelőtt sem, azóta sem, Gábor kint állt, ő benn, egyedül, fején a fülhallgatóval, s Gábor csak intett alig észrevehetően, a szemével, az üvegen át, s az elég volt. És biztos. Ha ő int, akkor az úgy jó.

60. oldal

Voltak történetek. Dalokba, életbe, álmokba, idegekbe kiirthatatlanul beépülők.
Mint a kijevi. Kijevben, az ukrán parlament kongresszusi termében lépett föl, fegyveres őrök álltak mindenütt – mint a világ minden parlamentjében –, ő már az öltözőben, a koncert után. S ekkor – egyszerűen érthetetlen, hogyan – egy fiatalember tört át az őrök, testőrök gyűrűjén, kétségbeesetten hozzá törekedve. Talán akaratának kozmikus ereje mentette meg a fiút a logikusan a bejáratnál történő lepofozásoktól, talán a váratlanság, a szokatlan fölötti meghökkenés, de eljutott hozzá. „Add el nekem a cipődet!” Ezt kérte. Nem többet és nem kevesebbet. Másnap lesz az esküvője, és a menyasszonyának nincs cipője. A végén a fiú is, ő is sírtak, egymást megérthetetlenül. Mert neki ez volt a fellépőcipője, ez az egyetlen. Mert ő a fiú számára elérhetetlenül szép világból érkezett, de abban a szép világban csak éppen eggyel több cipőre futotta. A másnapi esküvő reménytelen maradt. Nem tudott segíteni. Sose érezte jól többé magát a kedvencnek vásárolt, magassarkú, fekete lakkszandálban. Olyasmiért szégyellte magát, amiről a legkevésbé ő tehetett.

95. oldal

A sivatagi történet sem eshetett volna meg másutt. A szovjet turné egyik útján, tizenöt órányi autóbuszozás közben, valahol a Karakum-sivatagnál, negyvenfokos hőségben megálltak az Isten háta mögött enni. Az étteremben – étterem? – vastagon leptek a legyek mindent. S a szomszéd asztaltól fölállt egy fiatal férfi, megindult az asztaluk felé, majd odaszólt neki: „Jöjjön ki velem!” A kísérők, a tolmács már zavarták is volna el – a legyek kissé megzavarodtak a mozdulatlan hőségben hirtelen megkavarodó levegőben –, végül mindenki kivonult.
Kinn állt egy tíztonnás teherautó, amit a férfi vezetett – termetéről egyáltalán nem következtethetően az autó robosztusságára –, a visszapillantó tükrére oda volt ragasztva a magyar énekesnő képe. Valami kelet-német újságból vágta ki a fiatal sofőr a fotót, énekelni soha nem hallotta őt, arról sem volt fogalma, hogy erre turnézik. Csak kivágta és odaragasztotta a képét, mert úgy gondolta, számára megnyugtató ez az arc. És örömében, hogy ilyen csodaszámba menően a sivatagban viszontlátja a tőle fölfoghatatlan távolságra élő eredetit, nekiadta az egyetlen ajándékot, amit adni tudott. A teherautója slusszkulcsát. Ő bármivel elindítja az autót, legyintett kissé kábultan nevetve, mikor felkapaszkodott a vezetőülésre, hogy folytassa útját a hatalmas szovjet semmibe.

96. oldal

Mindenkire nem szabad hallgatni, nem érdemes. De akire igen, arra nagyon. Az emberek oly sokszor saját lemondásaikról szólnak, saját lemondásaik tükrében élnek. Ezért állítanak ilyesmit: nincs szerelem, csak a könyvekben. Tapasztalataikról számtalanszor gondolják, az a valóság, pedig csak rossz tapasztalatokat szereztek, s azokat egyetlen tényként elfogadva, úgy vélik, nem léteznek másfélék. Helyettük kell hát kimondani a másféle dolgokat. A Legyen ünnep ezért tud valamit mondani a tizenhat éves naivnak, az idősebb magányosnak, a keserű becsapottnak éppúgy, mint egy jó tapasztalat birtokában a boldognak. A cinikus saját öngyötrése miatt cinikus, nem úgy született, hanem azzá lett.

41. oldal

És szerencse azoknak az embereknek a létezésén örülni, akiknek élete szintén nem egy, a sajátjukkal párhuzamos úton fut, s emiatt képesek felvenni a másik akart lépésének ritmusát, azt visszhangozni tudják, s olykor-olykor egy következő jó lépés alkalmi megsegítésére is képesek. Ezt szeretem minden jó találkozásban. Ennek az örömét, erejét.

44. oldal

(Megfelezte Rózsival a díj összegét, mert úgy érezte, neki éppúgy jár az első helyezés dicsősége, s a vele járó „materiális elismerés”, mint saját magának. A többi szerző – félig viccesen győzködte őt, beszélné rá a többi előadóra is jó szokását.)

45. oldal

Ha elmondtuk a belőlünk kiszakadó vallomást, lehet-e még utána egyetlen szót is szólni? Lehet-e egyetlen könnycseppel többet ejteni, ha már a fájdalomról nincs mit beszélni? Mit lehet mondani azután, hogy már mindent elmondtunk?

139. oldal

Ahhoz, hogy valami szép szülessen, nem kell minden nap új és megrázó élményeken átmenni, mert a meghatározó élmények bennünk vannak elraktározódva, az elmúlt időkből. Az egyszervolt beszélgetések, az utazások, a nagy találkozások, a vers, novella, film, séta, bármi, elülteti az élményeket, azok nem süllyednek olyan mélyre a személyiség kútjába, hogy ne lennének fölhasználhatók.

144. oldal