Huszonnégy 8 csillagozás

Huszonnégy. De miért huszonnégy? Talán mert ha Douglas Adams szerint az élet értelme a 42, akkor a 24 meg az élet értelmetlenségét kell jelentse? Nem tudom. Mindenesetre adott egy tömbház huszonnégy házrésszel (beleértve a pincét meg a padlást is), az egyikben Vajda Gergely újságíróval. Akinek egy szép napon látomása támad, és elhatározza, hogy riportot készít mindenkivel a tömbből, és mivel a nap is huszonnégy órából áll (pont mint a házrészek száma, micsoda véletlen), az egészre szán egy teljes napot*. Úgyhogy amint éjfélt üt az óra, nekilódul interjúztatni. (Itt most álljunk meg egy percre, és képzeljük el, hogy hajnalban becsönget hozzánk a szomszéd, mert beszélgetni akar. Huh. Nagy idea.) A pincében kezd, ahol első beszélgetőpartnere egy patkány – de konkrétan, nem metaforikusan patkány ám őkelme –, aki egy álfilozófiai diskurzusban ki is oktatja őt ember voltunk hanyatlásáról. spoiler Jól kezdődik, mondhatom. Ez mindenesetre már sejteti, mit fogunk kapni: sajátos elegyét a szürrealizmusnak, a riportregénynek és a tanmesének. Ami hangozhatna akár izgalmasan is, de inkább zavaros és unalmas.

Meg kell hagyni, Zsidó Ferenc gördülékenyen és tagoltan ír, sok párbeszédet használ, aminek következtében lehet haladni a szöveggel – de ezzel ki is merítettük az erényeit. A keret ugyanis csak ürügy arra, hogy a szerző szereplőivel olyan beszélgetéseket folytathasson le, amelyek őt ugyan bizonyára érdeklik – de a hangsúly itt azon van, hogy „őt”, mert engem egyáltalán nem. (És az a határozott érzésem, hogy a szereplőit sem. Esküszöm, mintha ők is néha épp annyira unatkoznának, mint én.) Súlytalan sorstörténetek sorjáznak egymás után, amit elméletileg fel kéne hogy pezsdítsenek az abszurd csavarok, amiket az író elpötyögtetett a szövegben – de ezek is jobbára erőltetettnek, elcsépeltnek, vagy a szerző szavával: „túlhajtottnak” tűnnek nekem. Érteni vélem ugyan, hogy ebben az egészben valami nagyon mélyet kéne látnom az emberi elidegenedésről, a kisvárosi társas magányról, de a helyzet az, hogy az is sokrétűbb, gazdagabb és továbbgondolhatóbb szöveget ereményezett volna, ha a szerző simán kimondja a „panel” szót, és utána bölcsen elhallgat.

Kár, hogy szép a borító, miatta vártam jobbat.

* Most annál a matematikai jellegű problémánál ne ragadjunk le, hogy mivel Vajda magával talán csak nem akar beszélgetni, igazából 23 órát kéne szánnia az ügyletre. spoiler

Életközépi válság novellafüzérben előadva. Egyesek új hobbit találnak ilyenkor, mások új partnert. És vannak akik a biciklitárolóval és a padlással beszélgetnek elmélyülten, ha már emberekkel nem igazán sikerül. Kinek-kinek ízlése és lehetősége szerint. Bármelyik jobb megoldás, mint kinyúlt atlétában sörözni a tévé előtt és siratni az elszalasztott lehetőségeket vagy dühösen szidalmazni azt, akinek kicsit jobban sikerült. Tetszik az ötlet, tetszik a bátorság, tetszik a borító is. A konkrét történetek már nem annyira. De azért elgondolkoztatott azon, hogy mennyire nem vesszük észre a körülöttük élőket. És ha mégis, ugyan mire megyünk vele?

Teljesen másra számítottam, viszont nem okozott akkora csalódást, hogy azt mondjam nem éri meg a ráfordított időt. Én inkább valós riportokra számítottam, nem amolyan szürreális történetekre, melyekkel természetesen nincs semmi baj. Hétköznapi gondok, konfliktusok, életek egy kis misztikummal fűszerezve.
Inkább azért tetszettek ezek a történetek, és maga a koncepció, mert jómagam is hasonló környezetben élek és nőttem fel, és mindig nagyon érdekeltek az élettörténetek.
Laza kikapcsolódást jelentett :-)

Tömbházban lakók útikalauza is lehetne :)
Nagyon élveztem.